1. Dr. Dienes Valéria, író filozófus bemutatta Henri Bergson francia filozófusnak Babits egyik
Bergsonról szóló tanulmányát, amit magyarul írt. Bergson leereszkedőleg azt mondta, hogy a
magyar nyelv alkalmas a filozofálásra, vagyis a felsőrendű nyugat, felsőrendű filozófiájának
kifejezésere.
Ebben a fenti sztoriban van egy jó adag magyar kisebbrendűségi érzés. De miért? Amikor a
lelkünk mélyén ott van a természetes képi bölcsesség mely egyetemes és nemzeti ugyanakkor és
amit a nyugati felsőrendűnek kikiáltott pusztán a rációra épülő filozófia nem tudott meghaladni,
csak degradálni, akkor miért van bennünk kisebbrendűségi érzés?
A nyugati filozófia a kettéhasadt ember filozófiája. Az én nélküli embernek a filozófiája, aki már
mit sem tud a belső énjéről, az emberi teljességről, az emberről, mint totalitásról.
Nem elég a nemzetet pusztán csak a ráció eszközeivel helyre állítani, úgymond egy helyes
nemzetképet kialakítani. Az emberi teljességet kell helyreállítani, ami a belső én megtalálását
jelenti és az elme azzal való harmóniáját. Ahol nincs emberi teljesség ott nemzet sincs. Az ember
identitászavara, kettéhasadt állapota én nélküli mivolta a nemzetet is meghatározza.
A harmonikus ember számára, a szervező elv belül van és az elme csak arra van ráhangolódva és
nem önálló létező az elme.
A harmonikus emberek alkotta nemzet számára a külső ellenség nem tudja a nemzet identitását
meghamisítani, tönkretenni. De a nyugati életideál civilizáció épp azért épül a kifele fordulásra,
hogy degradáljon azzal, hogy még jobban kettéhasítsa az embert, megsemmisítse a szerves belső
emberi identitást és egy manipulálható kívülről vezethető masszát hozzon létre.
A nyugati civilizáció a látható, kézzelfogható civilizációja. Az ember pedig a látható és a
láthatatlan végtelen szerves egysége. A kifele forduló ember, a kifejezetten a láthatót tapasztaló
ember, elfordult önmaga láthatatlan felétől, nem tapasztalja, elveszítette a Láthatatlan iránti
érzékét, ez mind a kettéhasadt ember állapota. A kétely a kettéhasadt, a láthatatlan iránti érzékét
vesztett állapota és ez az ateizmus forrása. Az ateizmus az ember belső válsága, de az egyházi
intézmény túl értékelése és a dogmák megmerevedése is a láthatatlan iránti érzékünk válságában
gyökerezik.
A nyelv mögött az ember belső válsága és a nemzet belső szellemi, lelki válsága rejlik. Ezt a
problémát a puszta ráción keresztül soha sem értjük meg, a nyelvészkedés soha nem világít rá a
problémáink igazi gyökerére, csak a csend.
Az önmaga teljességét élő embernek nincs szüksége a nyugat filozófiája, mert ott van lelkében a
belső bölcs, mely csodálatos képekben fejezi ki önmagát a közvetlenül adott csendben.
Jézus tanítása, ennek a belső bölcsnek a csodálatos képi tanítása, ami csak a csendben érthető
meg és nem a hermeneutika révén.
A magyart nyelvben rejlő csodálatos képi bölcsességet, Jézus bölcsességét, ami már csak
mumifikálódott állapotban van csak, a belső bölcs újra megtalálása révén tehetjük élővé és nem a
nyelvészkedés révén. Nemzeti identitásunkat, a belső bölcs révén találjuk meg.
A Székelyföld autonómiája esetében, csak intézményekről beszélünk és ez hatalmas nagy tévedés,
mert az autonómia alapja nem az intézmény hanem az autonóm ember. De ki az autonóm ember?
Önön belső bölcsessége birtokában lévő ember és nem az önhitt észlény.

2. Itt Erdélyben vannak,a kik egy fajta álbölcsességet kínálnak, mit reálpolitikának neveznek. De ki
ez a fajta reálpolitikus? Mi alapján reálpolitikus az ilyen? Ez a fajta reálpolitika az ésszé
zsugorodott ember realizmusa, aki már belső énjéről, a tudás igazi forrásáról mit sem tud és már
csak elméjével méri be, hogy milyen lehetőségek adottak és milyen akadályok vannak. Ez az
ember nincs emberi teljessége birtokában, amely az igazi realitás. A személyiségünket, mint
teljességet kell megélnünk, mint totalitást és csak akkor vagyunk az igazi realitás birtokában. A
realitás külső és belső együtt, ami az emberben adódik össze szerves egységként. Az észlény, csak
a külsőt látó realista, nem látja a nemzet belső, szellemi, lelki problémáit, ami az igazi problémák
és így soha sem igazán realista. Az adottságok és akadályok először is belsők és az után külsők.
De nézzük meg a régi korok bölcsességét, ami még az emberi teljesség szülte realizmus és nem
csak a külső megfigyelő-é, ezt a realizmust még a nyugati tudomány nem tudta felülmúlni. A
régi korok bölcsessége, azon ember bölcsessége ki ráért közvetlenül a saját szemeivel látni és a
nagy sietsége miatt nem volt ráutalva mások puszta elmekonstrukcióira, ami nem az övé. A régiek
tudása az övék volt, de a modern embe tudása nem az övé nem a belső tudás.
Platón még arról filozofál, hogy a tudást magunkaban hordjuk, csak emlékezünk rá. Ezt mára,
köszönhetően a nyugati filozófiának és a nyugati kereszténységnek, mert a modern filozófia
alapjai ot vannak, elfelejtettük. Ebben már maga Platón is hibás, mert az elme végzetes
túlértékelése, már enyhén nála is tetten érhető a lovakat hajtó kocsis példázatában.
Bármilyen okos a nyugati filozófia és a tudomány, meg a pszichológia az ember alapvető
problémája az, mint volt néhány ezer évvel ez előtt, csak régen jobban kezelték, a szív és az elme
diszharmóniája, az igazi belső én elvesztése mely minden tudás forrása. Mára már nyugaton és a
világban, melyet nyugat kezd végzetesem meghatározni, a szív és elme konfliktusa egyre jobban
elmélyül, egyre jobban távolodunk a belső énünktől, az igazi tudás, az igazi bölcsesség forrásától
minden kelet majmolás ellenére, lehet velük is sikerül elfelejtetnünk igazi énjüket, és ez nem csak
a misztikák problémája, kevesek problémája, mert a szív és az ész konfliktusa, a puszta észlény
realizmusa már ökológiai katasztrófával fenyeget.
A politikai realizmus, az észlény ember, épp az irreális ember, aki nem birtokolja önön egyedüli
realitás adó teljességét találmánya. A politikai realista, csak az elméjével képes bemérni, hogy
mire van lehetőség és mire nincs. Az igazi lehetőségeket csak a belső énünk ismeri, mert az a
láthatatlan világ ismerője, ahol történnek az igazi történések. A reálpolitikus, mivel ő a pusztán
csak a kifele figyelő embert testesíti meg, nem ismeri a látható történések mögött rejlő igazi,
láthatatlan történéseket. Ezért fontos, hogy személyiségünket a látható és láthatatlan világ
egységeként éljük meg, hogy birtokában legyünk, ismerjük a látható világ mögött lévő igazi
láthatatlan realitást. Tehát a reálpolitikus ismeri legkevésbé az igazi realitást, mert
személyiségének csak a látható, nem igazi felét érzékeli, így a valóságnak is. A reálpolitikus, az
igazi realitást nézve, ami a látható és láthatatlan szerves egysége, teljes irrealitásban él, mert
csak egyik realitást látja, a külsőt, ami nem az igazi. Elmondhatjuk, hogy a nemzetnek az ilyen
reálpolitikusok ártank a legtöbbet, mert ha az igazi történések, az igazi realitás a Láthatatlanban
van akkor az igazi lehetőségek is ott vannak, de a reálpolitikus épp ezt nem ismeri.
Aki egy kicsit ismeri az életet a maga realitásában, akkor látja, hogy a nyugati ember elme-
realizmusára mindig rácáfolt az élet.

3. A reálpolitikus a gyáva ember, aki fél a holnaptól, ez a nyugati ember, ki elméje konstrukcióival
próbálja biztossá tenni a holnapot, ez a nyugati, anyagiakra épülő civilizáció hajtómotorja. A
nyugati ember a holnapért aggódó ember, aki épp ezzel teszi bizonytalanná holnapját.
De nézzük meg Jézus egyszerű, mondhatni paraszti bölcsességét, amiből Európa, ki legtöbbet
hivatkozik rá, tanult a legkevesebbet, hogy a holnap bebiztosíthatatlan, az élet kiszámíthatatlan.
Hiába való harc az élet kiszámíthatatlansága ellen harcolni, mert az az egyedüli realitás. De
Jézus nem hagy cserben a kiszámíthatatlanságban, azt mondja, hogy a “ti mennyei Atyátok
gondoskodik rátok.” Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az igazi megoldás a Láthatatlanban van,
amit a politikai realista ismer a legkevésbé.
Az igazi összefüggések a Láthatatlanban vannak és azt csak a belső bölcs ismeri és az az ember,
akinek a megélt teljessége révén, az elméje rá van arra hangolódva.
Neveltetésünk, ami kifele forduló civilizációnkban gyökerezik, nem vesszük észre, hogy
kétségbeejtő helyzeteinkből, amimkor már lemondunk mindenről, nincs erőnk már az
erőfeszítéshez sem, akkor jön a megoldás, mondjuk véletlenszerűen, a Láthatatlanból. Addig
miért nem jött? Hát épp az erőfeszítésünk miatt! Nem voltunk nyitva Láthatatlanból jövő
üzeneteknek, késztetéseknek. Épp elménk, realizmusunk akadályozott meg, hogy a Láthatatlan
kisegítsen a bajból. Ilyen akadályokként működnek a politikai realisták, kik épp azt
akadályozzák meg, hogy a nép egészséges ösztöne működjön.
Az ösztönök nem vakok, mély bölcsesség rejlik bennünk, hatalmas tudás. Az ösztönök többet
tudnak, mint elménk és minden tudományunk. Az ösztönökben ott működik a belső bölcs. Az
ösztönök az igazi realisták, azok ismerik az igazi összefüggéseket és annak viszonylatában
ösztönöznek a megoldásokra. De helyes utat mutató ösztönei az emberi teljességét megélő
embernek van.
Az igazi realista, aki két világot ismer, a Láthatót és a Láthatatlant, ezeknek a személyiségében
rejlő egysége révén. Az ilyen személy ismeri a Láthatatlanban rejlő lehetőségeket, a belső bölcs,
az ösztönök sugallta lehetőségeket, a nemzet számára az ilyen ember a hasznos és nem a
magasann képzett reálpolitikus. A reálpolitikus épp az Ismeretlenben rejlő igazi lehetőségeket
nem ismeri, az igazi reális lehetőségeket és ezektől fosztja meg magát meg a nemzetet is, mert
realizmusról beszélve illúziókat árul.
A politikusaink az elme konstrukcióira hivatkozva, az erőfeszítésre hivatkozva ígérgetnek és
tehetik is, mert ezek civilizációnk alapvető illúziói. De ha be is tartanák szavukat, akkor is
hamisak. Az európai filozófia lekezelte ősi bölcsességek, amit az élet igazol, de az európai
filozófiát nem, azt tanítják, hogy az elme biza sokszor becsap, meg az erőfeszítés sokszor hiába
való.
Hazudunk önmagunknak? Igen, és nem csak a politikusok, hanem mi is csak a külső realitásnak
hiszünk. A kettéhasadt személyiség hazudik önmagának, mert nincs birtokában az igazi
realitásnak a Látható és a Láthatatlan egységének, nincs birtokában a szív és elme
harmóniájának.

4. Bibó István zsákutcás magyar történelemről beszél. Miért zsákutcás a magyar történelem? Mert
hazudunk!!! Mit hazudunk? Deák Ferenc a leghamisabb bölcse a magyar történelemnek. Az ő
kiegyezése, a reálpolitikus-é volt, akiben nem a nemzet ösztönei mérték fel a helyzetet, hanem az
akarnok elme. Az ő álbölcsességének volt az eredménye a német barátság, mely két vesztes
háborút eredményezett.
A Láthatatlanban, lényünk láthatatlan részében, nincs idő és tér, ott együtt van a múlt, jelen,
jövő. A belső bölcs révén ismerhetjük a jövőt, amit a reálpolitikus még hírből sem ismer. A bölcs
politikus a jövő ismeretében dönt, mert ő a jövőt lehetőségekként látja, nem megmásíthatatlan
végzetként.
Vámbéri Rusztemnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy a bölcs államférfi az ki előre látja
tetteinek következményeit, sok évre előre. Ha jól tudom Vámbéri zsidó volt. Lehet, hogy belőle a
zsidó történelmi tapasztalat beszélt, márpedig az, hogy a zsidóságnak voltak bölcs prófétái, kik
látomásként látták a jövőt. A próféta a megtestesült totalitás a két világ közötti kapcsolat, a
látható és Láthatatlan világ közti kapcsolat, lénye révén. A reálpolitikus nem lát előre semmit,
mert ő lénye egyik felével dolgozik, pusztán csak konstruál, de a próféta, aki két világ
találkozásánál áll látja a jövőt, prófétai látomásaiban. Nemzetünk számára prófétákra lenne
szükség, kikben a nemzet megtartó ösztönei, víziói működnek.
És nem feledjük, hogy a magyar lélekben rejlő csodálatos képi bölcsesség és Jézus egyszerű képi
bölcsessége, az egyetemes bölcsességben találkoznak, vagyis abban gyökereznek.
Nagy Attila Puli