A tömegkommunikációs modellek jellemzőinek összefoglalása

1. Tömegkommunikációs modellek
A kommunikációelmélet számos tudományág és tudományterület eredményeit ötvözi. A
kommunikációról vallott eltérő nézetek alapján születtek meg a különböző tömegkommunikációs
modellek.
A tömegkommunikáció-kutatás elődjének Lipmann W. tekinthető, aki az 1922-ben megjelent
Közvélemény című művében azt vizsgálta, hogy a médiában ki tolakodhat előre. Felfogása szerint az
a hír, ami előre tolakodik, ennek mechanizmusában pedig felismerni véli az intézmények szerepét, és
azt, hogy az újságíró már szelektált információkkal dolgozik. A média tehát elsősorban közvetít.
A sajtó közvetítő szerepén túl arra is rámutat, hogy a tömegkommunikáció már előzetesen
értelmezett információkat kap abból, hogy a hatalom mit tart egyáltalán érdemesnek említeni. Az
újságírónak közvetlen szakmai, egzisztenciális érdeke, hogy elfogadja a szelektált, interpretált
információkat. Az intézményekre ugyanakkor azért van szüksége a sajtónak, mert több az esemény,
mint az újságíró. Lipmann vélekedése később alapja a sajtószóvivő szerep megjelenésének, csakúgy,
mint a kapuőr funkcióiknak.
A kommunikációkutatás az ötvenes évekre a matematikai információelmélet valamint a biológia és a
pszichológia segítségével egyegységes paradigmát dolgoztak ki, amelyről azt gondolták, hogy ezt az
egyszerű modellt egyetemes érvényűnek lehet majd használni.
1. Lasswell transzmissziós modellje (1948)
Lasswell a kommunikációt pszichológiai vonatkozásában elemezte, és már a propaganda
jelenségek értelmezése is foglalkoztatta. A kommunikációt folyamatos üzenetátadásként
értelmezte.
Lasswell szerint azt kell vizsgálni:
- Ki mit mond?
- Milyen csatornán?
- Kinek?
- Milyen hatással?
A kommunikáció
- felépítése lineáris
- a Shannon és Weawer-modell verbális változata
- középpontban a kiváltandó hatás áll
2. White kapuőr vizsgálata (1950)
White 1950-ben elkezdett vizsgálatai szerint a beérkező információk a különböző szinteken
szűréseken mennek keresztül. A szintek közül még csupán az újságíróra koncentrált, őket tekintette
az információk kapuőrének. White tanulmánya vetette föl először azt a kérdést, hogy miképp lesz a
hivatalos közlőnek üzenete.

2. A válasz: válogat a külvilágból érkező információk közül. Az újságszerkesztőségeket kapuőrként fogta
föl. Modelljéből még hiányzott a médiának, mint szervezetnek a többi intézménnyel és a
társadalommal való összekapcsolása.
3. Wilbur Schramm tömegkommunikációs modellje (1954)
1954-ben Wilbur Schramm a kódolás-dekódolás terminusait dolgozza ki, így a visszacsatolás
(feedback) szerves részévé válik a modellnek.
A feedback hatása: rövid vagy hosszú távú, közvetlen vagy közvetett.
A kommunikációra jellemző, hogy a feedback sokszor késleltetett formában jelentkezik. Ha a
kommunikációs folyamat tartalmazza a visszacsatolást, akkor interakcióról beszélünk. A visszacsatolás
folyamatosan alakítja a kommunikációs folyamatot. Nem lineáris (cirkuláris) modell, sematikusan
kezeli a résztvevőket.
A modell: kódolás – interpretáció dekódolás ⇒ üzenet ⇒ dekódolás – interpretáció – kódolás ⇒
üzenet.
Schramm a modellt az emberi életre alkalmazta, mivel számára a kommunikáció alapvető társadalmi
folyamatként értelmezendő.
4. Elihu Katz és Paul Lazarsfeld kétlépcsős modellje (1955)
Katz és Lazarsfeld kétlépcsős modellje (1955) szerint a tömegkommunikációs tartalom csak a
közösség bizonyos személyeinek a minősítése nyomán épül be a személyiségbe. A
tömegkommunikáció korlátozott hatásának okait vizsgálva összekapcsolták a személyek közötti
dinamikát és kölcsönhatást a tömegkommunikációval.
Paul Lazarsfeld és munkatársai az amerikai Ohio államban 1940-ben lezajlott elnökválasztási
kampánynak a választókra gyakorolt hatását vizsgálták. A kampány alatt hat hónapon át rendszeresen
ismételt méréseik során azt tapasztalták, hogy az emberek politikai preferenciái alig változtak, vagyis
ellenállónak mutatkoztak a befolyásolási kísérletekkel szemben. Ebből arra következtettek, hogy az
emberek aktív és kritikus résztvevői a tömegkommunikációs folyamatnak. Úgy vélték: a közönség nem
homogén masszaként reagál a médiából felé záporozó üzenetekre, hanem mindenki a maga módján
fogadja be őket, hiszen a média hatását más hatások keresztezik (azaz a médiainger – közönségválasz-modellt
újabb változókkal kell kiegészíteni). A közönség egésze tehát heterogén módon viselkedik.
Ugyanakkor azt is megfigyelték, hogy az egyes választói csoportok viselkedése homogén: mindössze
az emberek négy százaléka mondta azt, hogy másként szavaz majd, mint közvetlen hozzátartozói.
A kétlépcsős áramlat elmélet kapcsolatot feltételez a személyes és tömegkommunikáció valamint a
közvéleményformáló tényezők között.
5. Gerbner modellje
Gerbner modellje:
- lineáris
- az üzenetet összekapcsolja a valósággal

3. - a kommunikációt kétdimenziós folyamatnak tekinti (érzékelési-befogadási,
kommunikációs)
- az üzenet jelentését nem az üzenet tartalmazza, hanem az a kommunikátor és a
befogadó közti interakció eredménye
Szakaszai:
1. Horizontális dimenzió
2. Vertikális dimenzió
3. Horizontális dimenzió
Az első, horizontális dimenzióban a folyamat egy külső valóságba n végbemenő eseménnyel
kezdődik. (E), amelyet M felfog (M lehet személy vagy technikai berendezés). Személy
esetén (M)-nek (E)-ről szerzett percepciója (E1). Amennyiben (M) technikai berendezés,
akkor a kiválasztást a gép fizikai kapacitása határozza meg. Ha (M) ember (humán
kommunikátor), akkor a szelekció (amit az eseményről felfogunk) sokkal komplexebb, hiszen
az emberi percepció nem az inger egyszerű felfogása, hanem komplex interakciós folyamat.
A vertikális dimenzió – a második szakasz – akkor kezdődik, amikor az (E1) érzékelést az (E)-
ről szerzett érzékeléssé alakítjuk át, vagyis az (SE). A tartalom és a forma egysége maga az
üzenet. Tulajdonképpen ez az üzenet, vagyis egy eseményre vonatkozó jelzés vagy állítás. A
kör, amely ezt az üzenetet jelöli, két részre oszlik: (S) a jelzésforma, amit felvesz, (E) pedig a
tartalomra vonatkozik. Nyilvánvalóan egy tartalmat számos különböző módon
kommunikálhatunk, s a kommunikáció egyik legnehezebb feladata, hogy megtalálja a
megfelelő formát.
A harmadik szakasza újra horizontálisan zajlik: Amit az (M2) felfog, az nem egy egyes
esemény (E), hanem az eseményről szóló jelzés vagy állítás. Tehát az üzenet jelentését nem
az üzenet tartalmazza. Az üzenet jelentése a kommunikátor és a befogadó közötti interakció
eredményeként adódik.
6. Westley és MacLean tömegkommunikációs modellje
Westley és MacLean (1957) nevéhez fűződik a kommunikátor kifejezés fogalmának
bevezetése. A kommunikátor mindig arra törekszik, hogy a számára kedvező irányba
befolyásolja a médiát. Az információ iránti társadalmi igény gondolatát fejlesztették
tovább a tömegmédiára vonatkoztatva. A befogadó a tömegmédiától függ. Nem veszi
figyelembe a tömegmédia és a társadalmi környezet más tájékozódási lehetőségei közti
kapcsolatot.
Modelljükben megjelenik, sőt kiteljesedik a lipmanni elképzelés, ugyanis kiemelik a szővivő
szerepét, csakúgy, mint a kapuőri funkcióikat. A médiát nem önkényesnek tekintik, hanem
az intézményektől jövő információkhoz és a közösség igényeihez igazodó, korlátozott
hatalommal és szabadsággal rendelkezőnek.

4. 7. Maletzke tömegkommunikációs modellje
Olyan tényezők modellje, amik a kommunikációt, a küldő és a vevő énképét, a szervezeteket és a
környezetet befolyásolják, és amit a nyomások és a korlátozások okoznak a médiában.
A modell szerint vannak közszereplők, akik önállóan tervezik a kommunikációs interakciókat, mások
tanácsadót, ügynökséget vonnak be a tervezésbe. A kommunikációtervezés összetettsége miatt
team-feladat.
A kommunikátornak az önmagáról alkotott képe is befolyásolja a kommunikáció tervezését. A
tervező személyiségstruktúrája is meghatározza a nyilvános szereplést, vannak, akik kognitív, mások
az emocionális elemeket hangsúlyozzák.
A közvetlen kommunikációs helyzetekben a kommunikátor érzi a hallgatóság részéről beszédének
fogadtatását. A média közvetítésével megvalósuló ál -kommunikációs helyzetekben a közönség
visszajelzésére csak késve kerül sor.
A kommunikátort kötik az üzenet és a csatorna belső korlátai. Minden területen szabályok vannak a
kommunikáció módjáról, tömegkommunikációban ilyen a formátum. A kommunikátornak
kapcsolatban kell lennie közönségével.
A közönséghez való megnyilvánulások:
• Paternalizmus: A kommunikátor okítja, informálja a közönséget, kevés jelentőséget tulajdonít
szükségleteiknek.
• Specializáció: A kommunikátor a közönség bizonyos szegmenseire koncentrál.
• Professzionalizmus: A kommunikátor úgy véli, képesebb a tartalom meghatározására, mint a
közönség.
• Ritualizáció: Nem kockáztat a kommunikátor, azt közvetíti, amit a közönség hallani akar.
8. Hieber, Ungurait és Bohn: a tömegkommunikáció
koncentrikus kör modellje
Középpontjában a kódoló forrás található, a külső körök egyike a befogadó közönség, köztük
számos, a tömegkommunikáció szempontjából fontos elem van.
1. Kapuőr: aki megállíthat v. megváltoztathat egy, a közönség felé tartó üzenetet
2. Regulátor: alakítják v. újraformálják az üzeneteket
3. Szűrő (filter): üzenet dekódolásakor a befogadóra számos szűrő hat
 Információs szűrő: kódok és szimbólumok
 Fizikai szűrő: fáradtság
 Pszichikai szűrő: vegetarianizmus
4. Erősítés: a tömegkommunikáció bizonyos témáknak és személyeknek státust kölcsönöz
5. Hatások

5. 9. Molotch és Lester összevont kommunikációs modellje
Megalkották a történés ( a felfogott információk, amelyek a hír alapja ) és az
eseményszükséglet ( hírgerjesztők és hírkészítők érdekeit szolgáló események) fogalmát.
A történésekről érdekvezérelt beszámolók készülnek, ezek az események, ezekből lesznek a
hírek. Eseményszükséglet igénye azonban nemcsak a hírszerkesztőnek van, hanem a
hírkészítőnek is, aki egy hírszervezet alkalmazottaként az események feldolgozásából él.
Összefoglalás
A tömegkommunikáció-kutatás elődjének tekinthető Lippmann. Lasswell transzmissziós
modellje (1948) már szervesen kapcsolódott a tömegkommunikáció modellezéséhez. A
személyközi (interperszonális) kommunikációs helyzetnél már tágabban használható modellt
ábrázolt, mivel Lasswell a kommunikációt pszichológiai vonatkozásaiban elemezte, és már a
propaganda jelenségek értelmezése is foglalkoztatta.
A Shannon és Weawer-féle (1949) hírközlési (matematikai) modell is ide tartozik, hisz e
felfogás szerint a tömegkommunikációs szervezet pontosan úgy működött, mint az
individuális beszélgetés (adó, vevő csatorna üzenet stb.) – bár inkább ez inkább egy
hangszórón kihangosított közlemény modellje semmint egy párbeszédé. Ezt a modellt
késobb kommunikáció elmélet, és a szociológia szempontú a tömegkommunikáció kutatás
egyaránt meghaladta. de a maga is kutatása haladta meg.
White 1950-ben megkezdett a kapuőr vizsgálatai szerint a beérkező információkat a
különböző szinteken szűréseken mennek keresztül. (Az újság szerkesztőségeket kapuőrök
összefüggő rendszerének tekintette.) A szintek közül még csupán az újságíróra koncentrált
azzal, hogy miképp is jutnak az információk és a hírek a szerkesztőséghez már nem
foglalkozott. Modelljéből még hiányzott a médiának mint szervezetnek a többi intézménnyel
és a társadalommal való összekapcsolása.
Wilbur Schramm (1954) tömegkommunikációs modellje visszacsatolással egészítette ki a
shannoni kommunikációs modellt.
Katz és Lazarsfeld kétlépcsős modellje (1955) szerint a tömegkommunikációs tartalom csak
a közösség bizonyos személyeinek, a véleményalkotás szempontjából irányadónak elismert
személyeknek a minősítése nyomán épül be a személyiségbe.
Gerbner, G. (1956) társadalmi kommunikációs modellje a lineáris jelleget megőrizve,
annál azonban sokkal komplexebb, mert az üzenetet összekapcsolta a valósággal, – amelyrol
szól, másrészt a kommunikációt kétdimenziós folyamatnak tekinti: érzékelési ésbefogadási
illetoleg közlési folyamatnak.
Westley és MacLean (1957) nevéhez fűződik a kommunikátor kifejezés fogalmának
bevezetése Szóhasználatukban a kommunikátor nem az újságíró, hanem az a személy aki az
újságírók felé érdekeket közvetít. A kommunikátorokat– az intézmények képviselőiként
fogták fel (pl. kormány szóvivő, a rendőrségi, a politikai szóvivők stb.). A kommunikátor
mindig arra törekszik, hogy a számára kedvező irányba befolyásolja a médiát.
Az elmélet kereteibe belefér az az állítás miszerint kommunikátor bárkiből lehet, aki egy kis
csoport nevében magára tudja vonni a média figyelmét. Például az is kommunikátorrá
válhat, aki felmászik a híd tetejére, majd amikor leveszik onnan a szociális nehézségekre
hivatkozik. Ebben az esetben emberünk a társadalom alsóbb rétegeinek eredeti hírforrása.
Maletzke (1963) tömegkommunikáció modelljében felismerhető néhány közös eleme a
legáltalánosabb kommunikációs modelleknek, nevezetesen a kommunikátor (C), üzenet(M),

6. közvetítő-médium (M) és befogadó (R). Maletzke modellje az egyik leghasználhatóbb
általános modell, amely végigvezet a gyakorlati munka különböző fázisain.
Hieber, Ungurait és Bohn (1974) koncentrikus kör modelljében középpontban a
kommunikátor, a kódoló forrás, míg külső körök egyikében a befogadó (hallgatóság)
közönség szerepel. A modellalkotók a tömegkommunikáció szempontjából legfontosabb
elemeket – a kapuori szerepen túl – vezettek be: a regulátor, szűrő, erősítés fogalmát.
Harvey Molotch és Marilyn Lester szerint a valóságban végtelen sok dolog fordul el ő, ám
ezen előfordulásoknak csak bizonyos részéről veszünk tudomást. Ez alapján alkották meg a
történés (a valóságban végtelen számú eseményekből észlelteket) és az eseményszükséglet
(hírgerjesztők és hírkészítők érdekeit szolgáló esemény) fogalmát.
Az ötvenes években a kommunikációkutatás a matematikai információelmélet valamint a
biológia és pszichológia paradigmájáról úgy gondolták, hogy ezt a modellt egyetemes
érvényeként lehet majd használni. Érdemes tehát megfigyelnünk, hogy a kezdeti egységes
paradigma milyen kérdések megválaszolatlanul hagyása miatt alakult át, és miképp
válaszolják meg az újabb és újabb elméletek a fennmaradó kérdéseket.