1. Az elmúlt héten a régi
chicagói futballistákról és
csapatokról írtam vissza-
emlékezést, igaz, közben
más téma is szóba került,
így szokott ez lenni ebben
a korban, az embernek
ugrálnak a gondolatai
jobbra-balra. Szándékom-
ban állt írni más sporto-
lókról és színészekrõl, de
a tervemtõl eltávolodtam.
Pedig egykor világhíres
magyar sportolók jártak
Chicagóban, többek kö-
zött Papp László három-
szoros olimpiai bajnok
ökölvívó, Kárpáti György
háromszoros olimpiai baj-
nok vizipólós, Szeles Mó-
nika világhíres teniszbaj-
noknõ és Károlyi Béla hí-
res tornászedzõ, hogy
csak a legismertebbeket
említsem.
Színészek, illetve éne-
kesek az 1960-as vége felé
kezdtek amerikai kõrútra
járni, az elsõ idõben elég
erõs volt az ellenpropa-
ganda az emigráns egye-
sületek részérõl, akik
kommunista beavatkozást
láttak a szórakoztató mû-
sorokban.
Elsõként Latabár Kál-
mán, az Operettszínház
hírneves táncoskomikusa
járt társulatával Chicagó-
ban, s a Western Avenue
és Addison Street sarkán
lévõ Lane Tech High
School – középiskola –
nagytermében léptek fel,
telt ház, több mint 600 né-
zõ elõtt. Emlékeim szerint
ez volt a legsikeresebb elõ-
adás Chicagóban.
Utána egyre-másra jöt-
tek Amerikába a neves
magyar színészek, Feleki
Kamill, Petress Zsuzsa,
Rátonyi Róbert, Zentai
Anna, Kazal László és a
többiek, de hamarosan ki-
fulladt a lendület, amint az
érdeklõdés, alaposan meg-
csappant a közönség is.
Az eredeti New York-i
menedzserek közül a pro-
fik, szakértõk lassan ki-
öregedtek, az újaknak pe-
dig még nem volt megfele-
lõ tapasztalatuk a szakmá-
hoz. Érdekes és humoros
emlékek jutnának eszem-
be, ha emlékeznék min-
den hírneves színészre, de
sajnos az emlékek meg-
koptak, és már nem ma-
radnak meg csak a nevek,
azok sem folyamatosan.
Elõbb kellett volna el-
kezdeni a visszaemlékezé-
seket írni, amikor még
megvoltak az 1980-tól
kezdve írott cikkek és
fényképek.
Chicagóban fellépett
Lakatos Sándor és cigány-
zenekara, az elõadás talán
a legnagyobb siker volt a
Latabár-est után. Utána
jöttek még zenészek, éne-
kesek és színészek, komi-
kusok számosan, általá-
ban olyan mûvészek, akik
szórakoztatták az Észak-
Amerikában élõ magyar-
ságot. A '60-as években
kezdõtött folyamat azután
lassabban, kevesebb si-
kerrel mûködött a további
évtizedek alatt.
Lakatos Sándorral a kö-
vetkezõ találkozásom a
1971-ben történt, amikor a
Griffiths Electronic vállalat-
nál üvegszakemberbõl sales
managerré léptettek elõ.
A cég Midwest, közép-
nyugati részlegére szólt a
megbízatás, és az utazó-
ügynöki állás betöltését a
vállalat New Yorkban dol-
gozó, nálam jóval idõsebb
és tapasztaltabb salesman,
Harold Shaw segítette.
Vele utaztam az államok
közül többek közt
Michiganbe és Ohióba,
ahol már ismerte a kun-
csaftokat, kik a fontos
nagykereskedõk, és kiket
lehet könnyebben kezelni.
Az még el kell mondanom,
hogy a Griffiths Electronics
vállalat színes televíziós
képcsövek gyártásával fog-
lalkozott, vagyis inkább az
elhasználódott csövek fel-
újításával.
Ez azt jelentette gyakor-
latban, hogy a használt
képcsövekbe új elektron-
ágyúment,majdmagashõ-
fokon került vákuum alá.
Az így felújított képcsövek
jóval olcsóbbak voltak az
újaknál, amelyet neves cé-
gek gyártottak. Ezért kellett
a cégnek szakember, mert
az egyszerû saleman nem
értette a szakmát.
Harold Shaw nagyon
szimpatikus salesman volt,
akit az Isten jó beszédkész-
séggel és humorral áldott
meg. A szakmában blue
suede shoes salesman – kék
antilopbõr cipõ – volt. Ez az
elnevezés, amit használtak
rájuk, általában azt jelentet-
te, hogy az illetõ elegáns,
valamint nagy dumás.
Mi ketten nagyon jól ki-
jöttünk egymással, az sem
zavarta egyikünket sem,
hogy Harold New York-i
zsidó volt, én pedig chica-
gói, eredetileg, budai – bu-
dapesti – katolikus. Min-
denesetre, a következõ
sztori összefüggésben van
ezekkel, hogy mennyire,
azt rábízom az olvasó fan-
táziájára.
A történet úgy kezdõ-
dött, hogy Michigan állam-
ban autóztunk egyik város-
ból a másikba. Beszélgetés
közben kiderült, hogy én
magyar vagyok, Haroldnak
pedig rengeteg magyar ba-
rátja, ismerõse volt New
Yorkban, sõt felesége révén
rokoni kapcsolatba is került
néhánnyal.
Útközben elmeséltem,
hogy otthon Budapesten
nekem is rengeteg zsidó ba-
rátom, sporttársam volt, sõt
Montrealban Goldberger
Károly révén fõnököm is.
Gyermekkoromban a Szi-
get utcai elemi iskolába jár-
tam, az utcát manapság
Radnóti Miklós utcának
hívják, az Újlipótvárosban.
Az elemit 1941-ben,
hatévesen kezdtem, a Kár-
pát utcában laktunk, és in-
nen eleinte szülõi felügye-
lettel, gyalog mentem az
iskolába, akkoriban ez így
volt szokás.
Késõbb már Chierer Er-
vin barátommal tettük meg
oda-vissza az utat, ami a
Kresz Géza utcán keresztül
vezetett az iskolába. Itt lak-
tak anyai nagyszüleim a 34-
es szám alatt az elsõ emele-
ten. Hazafelé gyakran meg-
álltuk náluk, ahol nagyma-
mámtól mindig valami fi-
nomságot kaptunk ebédre.
Emlékszem, anyám és
Chierer néni dühösek vol-
tak, miután a gyerekek, Er-
vin és én jólakottan értünk
haza, otthon már nem
akartunk enni.
Visszatérve az eredeti
témára, Michiganben vá-
rosról városra mentünk,
Benton Harborban kezd-
tük, majd Kalamazoo kö-
vetkezett, azután Battle
Creek, Jackson, Ann
Arbor, és végül Detroitban
kötöttünk ki.
A városok eléggé mesz-
szire vannak egymástól,
például Chicago és Detroit
között 285 mérföld a távol-
ság. A keleti autóút helyett
többször északra, Grand
Rapids felé mentünk, miu-
tán ott és Lansingban is vol-
tak nagykereskedõk, akiket
meg kellett ismernem.
Nyugat-Michigan lakos-
sága többségében vallásos,
elsõsorban protestáns és
katolikus, de vannak közöt-
tük mormonok is, Grand
Rapids legnagyobb elektro-
nikus nagykereskedõje ép-
pen az utóbbi volt.
Amikor a tulajjal beszél-
tünk,vigyáznikellett,miket
mondunk, mert a durva, fõ-
képp a trágár beszéd a vevõ
esetleges elvesztését jelent-
hette. Ebédnél várni kellett,
míg a kuncsaft csendes
imájátmondta,ezekreafel-
készült társam felhívta a fi-
gyelmemet.
Amirõl azonban beszél-
ni akartam, az Detroitban
történt, mégpedig a '70-es
évek elején, amikor Harold
Shaw kollégámmal
Michigan államban jár-
tunk. Mindketten szeret-
tünk jó éttermekben étkez-
ni, és nekem már akkor is
tehetségem volt megtalálni
az olcsó, de minõségi kony-
hával rendelkezõ restau-
rantokat.
Detroitban jó neve volt a
Vincze András régi magyar-
nóta-énekes tulajdonában
lévõ Hungarian vagy Buda-
pest nevû vendéglõnek. Az
olvasók, remélem, elnézik
nekem, hogy nem emlék-
szem a pontos névre, de
amirõl mesélek, az ponto-
san 45 évvel ezelõtt történt.
Arra viszont jól emlék-
szem, hogy az étteremben
a hírneves Lakatos Sándor
és cigányzenekara muzsi-
kált, vagy cigányosan,
bazsevált.
Kollégámmal megvacso-
ráztunk, a zenészek távol
ültek tõlünk, így nem hal-
K Ö Z É L E T – 9. oldal2016. február 20. – 8. szám
AMERIKAI KRÓNIKA
Harmath István
lották, amikor magyarul
rendeltem a vacsorát. Már
nem emlékszem, mit ren-
deltünk, de az étel ízletes
volt, nem kellett a tulajdo-
nost odahívni az asztalhoz
és kritizálni a konyhát.
Mindketten jóízûen elfo-
gyasztottuk a vacsorát, és
én kezdtem figyelni a zené-
szekre. Lakatos Sándorról
elmondhatom, hogy „régi
muzsikus”, aki rögtön ki-
szúrta, hogy mulatós kedvû
magyar van a teremben.
Szépen lassan, finoman
odaült mellém, játszott egy
csendes magyar nótát,
majd megkérdezte, játszat-
e nekem valamit.
Akkoriban még rengeteg
mulatós dalt- vígat, szomo-
rút – ismertem, és elénekel-
tem egy-két számot.
Talán az Akácos út…
kezdetû nótánál jártam,
amikor a szomszéd asztal-
tól átült hozzám egy ked-
ves, nálam néhány évvel
idõsebbnek kinézõ, jól öl-
tözött úriember, aki meg-
kérdezte, hogy két barátjá-
val átülhetnek-e hozzánk
miután õk is magyarok,
látják, egyedül mulatok,
szívesen bekapcsolódná-
nak az éneklésbe.
Mondtam, hogy nekem
nincs kifogásom, sõt örül-
nék is neki, de elõbb meg-
kérdeztem kollégámat, aki
egyébként egy árva szót
sem értett a mulatozásból,
de látta, hogy felettébb jól
érezzük magunkat.
Szóltam nekik, hogy
rendben, gyertek, üljetek
át, és a dörzsölt prímás, La-
katos csak mosolygott, hi-
szen tudta, ha többen va-
gyunk, akkor több lesz a
borravaló is.
Ekkor az új barátom
megjegyezte: de az nem
baj, ugye, hogy mi bibsik
vagyunk. Jó, hogy ültem a
széken, mert különben bi-
zonyára seggre estem vol-
na. Természetesen ismer-
tem a szót, csak éppen vagy
húsz éve nem hallottam,
Detroitban egészen váratla-
nul ért.
Nem volt bántó, sem gú-
nyos, míg Magyarországon
a szót hébe-hóba használ-
ták az egyszerû emberek,
de mióta Montrealban és
Chicagóban éltem, soha
nem hallottam. Rögtön azt
feleltem: az engem nem ér-
dekel, Harold pedig maga is
zsidó, vagy ahogy most
mondtad: bibsi.
Mosolyogtunk egyet,
majd nekiálltunk énekelni,
mulatni, és kiderült, hogy
az új barátaim még több
nótát tudtak, mint én, és
ugyanolyanjókedvûenéne-
keltek, ordítoztak, mint jó-
magam. Addigra már a tu-
lajdonos, Vincze András is
beszált a kórusba. Jól szó-
rakoztunk mindannyian,
legjobban talán Harold
Shaw kollégám élvezte a cé-
cót, pedig egy szót nem ér-
tett az egészbõl.
Úgy emlékszem, voltak
a vendéglõben rajtunk kí-
vül többen is magyarok,
akik szintén bekapcsolód-
tak a dalárdába. Lakatos
Sándor láthatóan élvezte a
számára váratlan és Detro-
itban szokatlan eseményt,
mi pedig jól éreztük ma-
gunkat, még akkor is, ha
készpénzállományunk
megcsappant egy kicsit a
mulatozás végére.
Mindenesetre maga az a
szó, hogy bibsi, itt úgy ért,
mint derült égbõl a villám-
csapás. Miután megnéztem
az interneten, a biboldó ci-
gány eredetû szó, jelentése
kereszteletlen, rövidített for-
mája: bibsi, vagy bipsi,
mindkettõ megfelelõ a he-
lyesírás szabálya szerint,
bár kevesen használják.
Nos, így jönnek elõ tör-
ténetek a multból, ez példá-
ul 45 év után…
Lakatos húzta Detroitban az utazó ügynöknek
Detroit
Latabár Kálmán
Petress Zsuzsa
Rátonyi Róbert
Feleki Kamill
Lakatos Sándor
Engedély nélküli emberkísérletért ítélték el a professzort
„Csodaszer”azérszűkületellen?
Egyévi felfüggesztett sza-
badságvesztésre és 6,1 mil-
lió forint vagyonelkobzásra
ítélte a bíróság – elsõ fokon –
Horváth Istvánt, aki enge-
dély nélkül, pénzért adta be
az önként jelentkezõknek
az általa feltalált érszûkület
elleni vakcinát, amelyet
azonban soha nem sikerült
engedélyeztetnie.
A vádlott három évtized-
del ezelõtt kidolgozott teóri-
ája szerint az érelmeszese-
dés és érszûkület egyik ki-
váltó oka nem az egyébként
létfontosságúkoleszterinter-
melõdése, hanem az azt a
szervezet számára felhasz-
nálhatóvá tevõ antitestek hi-
ánya, azaz a koleszterin
anyagcserezavara.
Horváth István azonban
nem orvos, találmányának
nincs szabadalmi védettsé-
ge, nem volt engedélye az
oltóanyag emberen való ki-
próbálására. Pénzt sem kér-
hetett volna a védõoltá-
sokért, nemhogy betegen-
ként ötvenezer forintot.
Horváth István az Eötvös
Loránd Tudományegyete-
men biológia szakon vég-
zett, 1986-ban a biológiatu-
dományok doktora címet
szerezte meg, a Magyar Tu-
dományos Akadémia dokto-
ra. Korábban a Semmelweis
Egyetem bõrgyógyászati kli-
nikájának szerológiai labo-
ratóriumát vezette.
Horváth István az anti-
testtermelést fokozó oltó-
anyaggal 2005-ben Genfben
a találmányi világkiállításon
aranyérmet nyert, ám a vak-
cinát sosem sikerült engedé-
lyeztetnie.Azehhezszüksé-
ges tesztekhez sikertelenül
pályázott állami pénzre. En-
nek ellenére – miután saját
magán kipróbálta – a vád
szerint legalább 45 páciens-
nek adta be engedély nélkül
az oltóanyagot.
Horváth István
