1. Lassan hat hónapja
élünk Las Vegasban, ame-
lyet egyesek felváltva hol a
Fény, hol pedig a Bûn Váro-
sának neveznek, mindket-
tõ illik rá, bár a bûn itt,
Amerikában minden nagy-
városra vonatkozhat. A
húsvéti hétvége Chicagó-
ban45lövöldözésselzárult,
amelynek 9 halálos áldoza-
ta volt.
Akik ismerik Chicagót,
azok tudják, hogy a lövöl-
dözések fõként a város dé-
li és nyugati részén fordul-
tak elõ. Ott, ahol egymás-
sal szemben álló utcai csa-
patok, drogot használó és
fõként áruló gangek üt-
köznek meg naponta egy-
mással, de sokszor telje-
sen ártatlan fiatalok és já-
rókelõk is belekevered-
nek, s válnak áldozataivá
az õrült lövöldözéseknek.
A különféle drogokat,
de fõképp kokaint árusító
bandák a játszótereken
kérdezik meg a gyermek-
korú fiatalokat, hogy tagja-
ik-e valamelyik gangnek,
nemleges válasz esetén
kezdõdik a lövöldözés.
Éppen úgy, mint a '20-as
években, amikor Al Capo-
ne és társai, a maffiózók
lövöldöztek és gyilkolták
egymást a városban.
A chicagóiakat nem túl-
ságosan érdekli, amíg a
gangek tagjai egymást
gyilkolják, viszont a rend-
õrségnek az a feladata,
hogy próbálja beszüntetni
a város nevét és becsületét
rongáló banditák mûködé-
sét.
1963-tól kezdve ötven
évig éltünk Chicagóban,
és soha semmilyen prob-
lémánk nem volt a gangek
miatt, pedig a fiam a köze-
li Evanston városban járt
iskolába, nõtt fel, s vált fel-
nõtté.
Április 27-én, a vasár-
napi hírekben közölték,
hogy az utóbbi két nap
alatt 43 ember megsebe-
sült a lövöldözések miatt,
és további öten haltak
meg, így a mutató egyre
rosszabb lesz a városban.
Mindez csak péntekre és
szombatra vonatkozott,
bizonyára vasárnapra is
jutott egy-két lövöldözés
és gyilkosság.
Amint fent írtam, 50
évet éltünk Chicagóban,
illetve a közeli, északi pe-
remvárosban, Evanston-
ban. Több mint 30 éven
keresztül volt önálló üze-
mem Chicago déli részén,
pontosan azon a környé-
ken, ahol mostanában a
lövöldözések folynak.
Használt színestévé-
képcsöveket alakítottunk
újjá, egy kis mûhelyben, a
készárut is magam szállí-
tottam a nagykereskedõk-
höz, illetve a felhasználók-
hoz. Bizony, sok esetben
mentem olyan épületek kö-
zötti alleynak nevezett
szûk sikátorokba, ahová
normális embere aligha
menne, fényes nappal sem.
A vevõnek viszont ott
volt a mûhelye, egyébként,
ha tudták, mikor jövök,
akkor kint vártak a keskeny
a keskeny utcákban. Az
amerikai-angol nyelv alley-
nak nevezi a házak között
vezetõ szolgálati utacskát,
ahol többek között szeme-
teskocsik közlekednek, s
végzik munkájukat.
Chicago azonban
mindezek dacára nagyon
fontos kultúrváros, New
York után talán a legfejlet-
tebb és legfontosabb Ame-
rikában. A XX. században
a magyar bevándorlók,
menekültek is jelentõsen
hozzájárultak a város kul-
turális életéhez.
A világhíres szimfoni-
kus zenekarnak két alka-
lommal volt magyar kar-
mestere és zeneigazgató-
ja. Fritz Reiner (Reiner
Frigyes) 1953 és 1963, míg
Sir Georg Solti (Solti
György) 1969 és 1991 kö-
zött töltötte be a Chicago
Symphony Orchestra veze-
tõ pozícióját.
A zenekarnak tagjai kö-
zött is több híres magyar
zenészt találunk: Ajtay
Andor hegedûmûvész
hosszú éveken keresztül
ült az elsõhegedûst illetõ
széken. Starker János vi-
lághíres gordonkamûvész
szintén éveken át vezette
a csellistákat, valamint
Francis Akos hegedûmû-
vész, aki késõbb az észa-
kon lévõ Highland Park-
ban vezette a helyi amatõ-
rökbõl alakult zenekart.
Kitûnõ koncerteket szer-
vezett, amelyeken maga is
fellépett.
Mindannyian szárma-
zásuk miatt kerestek új
hazát és menedéket az
USA-ban és Chicagóban.
A helyi sajtó mindig elis-
meréssel írt velük kapcso-
latban, kiemelve magyar –
Hungarian – kilétüket.
A Lyric Opera of Chica-
go a New York-i Metropo-
litan mellett az Egyesült
Államok egyik leghíre-
sebb operatársulata, s
amint a szimfonikusok-
nál, úgy itt sokszor szere-
peltek híres magyar ope-
raénekesek.
A legismertebb közü-
lük Marton Éva drámai
szoprán, aki 1979-ben
mutatkozott be Chicagó-
ban Giordano André
Chérnier címû operájá-
ban. Ezután 1980-ban
Wagner Lohengrin, majd
1981-ben Beethoven
Fidelio címû mûve követ-
kezett. 1982-ben Puccini
Tosca címû örökbecsû
operája címszerepét éne-
kelte, s innen kezdve datá-
lódik a barátságunk,
amely a mai napig is tart.
A Tosca bemutatója
után néhány nappal, ab-
ban a Michigan-tó melletti
utcában lévõ hotelban ta-
lálkoztunk, amelyben Sir
George Solti is lakott, ami-
kor Chicagóban vezé-
nyelt. A hotel lobbyban lé-
võ kényelmes fotelben ad-
ta az akkor már világhíres
szoprán az elsõ interjút,
amely számomra örökké
emlékezetes maradt.
Az elsõ kérdésem a fi-
náléban látott képre hivat-
kozott. „Kedves mûvész-
nõ, az általam eddig látott
Toscák a fináléban lisztes-
zsákként zuhantak le a to-
ronyból, maga pedig úgy
ugrott, mint egy tornász-
bajnok. Mi ennek a ma-
gyarázata?”
Marton Éva arcán lát-
szott, hogy nagyon tet-
szett neki a kérdés, és mo-
solyogva adta rá a választ;
illetve visszakérdezett:
„Na mit gondol, miért?”
Majd folytatta: „Tudja, fi-
atalon röplabdáztam az
Újpesti Dózsában, már a
válogatott keret tagja vol-
tam, csak akkor elhatá-
roztam, hogy az énekesi
karrier fontosabb szá-
momra, mint a röplabda.”
A továbbiakban a család-
ról beszélt; férje, dr. Marton
Zoltán sebész Németor-
szágban dolgozott, a két
gyerek, a fiuk és lányuk is
ott nevelkedett. Mondta,
milyen nehéz és nagy áldo-
zattal jár a család nélkül
karriert építeni a nemzet-
közi operavilágban.
Számos operában láthat-
tuk Marton Évát a Lyricben
töltött közel húsz szezon
alatt, talán a legemlékezete-
sebb a fentebb jelzett Tosca
mellet a Turandot volt. Az
érdekes Lyric-elõadást
David Hockney rendezte
1992-ben, aki a látványos
színpadot szokatlan díszle-
tekkel és jelmezekkel töltöt-
te meg.
A címszerepet éneklõ
magyar díva egyáltalán
nem örült a színpadi kö-
rülményeknek. A rende-
zés 45 fokban lejtõ színpa-
dot készített, ahol földig
érõ ruhában és hatalmas
fejdíszt hordozva kellett
mozognia Marton Évá-
nak. Az elõadás után el-
mondta, hogy bizony sé-
tálni is nehéz ilyen körül-
mények között, nemhogy
énekelni, nem is akár-
hogy, talán a legnehezebb
szoprán szerepet.
1997-ben a New York-i
Metropolitanban is lát-
tunk Franco Zeffireli fan-
tasztikusan látványos
Turandot produkcióját,
amelyben szintén Marton
Éva énekelte a címszere-
pet. Ez volt az elsõ és
egyetlen alkalom, amikor
az új Metropolitant láthat-
tuk. Az öreg, 1967-ban le-
bontott Metben, ahol egy-
kor Caruso volt a sztár,
még a '60-as évek elején,
talán '62-ben láttunk egy
Rigoletto elõadást.
Régi szép emlékek, ma
már csak álomnak tûn-
nek.
Egyébként Marton Évá-
tól nemrég kaptam egy kis
csomagot, amely 11 CD-én
kívül egy kis életrajzi
könyvet is tartalmazott
Batta András tollából,
Szemtõl, szemben: Mar-
ton Éva címmel. A biográ-
fia nagyon érdekes olvas-
mány, egy csodás életút is-
mertetõje, de intim részle-
tek nem derülnek ki belõ-
le, pedig számomra az lett
volna érdekesebb.
Szerencse, hogy azokat
jól ismerem a hosszú évek
óta tartó közeli baráti kap-
csolatunk révén. Férjével,
dr. Marton Zoltánnal sok-
szor voltak vendégeink
evanstoni lakásunkban,
amint mi is többször vol-
tunk már náluk a Pasaréti
tér közeli házukban.
A Pasarét az életemben
jelentõs szerepet játszott,
itt nõttünk fel Fekete Pista
barátommal, mindig szí-
vesen járom a környéket;
a templom, ahová vasár-
naponként misére men-
tünk, sokszor fõképpen
azért, mert a lányok is ott
voltak, igaz, legtöbbször
szülõi kísérettel.
Örökké emlékezetes
marad, amikor a kiváló ba-
riton, Melis György is ven-
dég volt náluk. Melis
György 1994-ben járt Chi-
cagóban, jelenléte és vi-
K Ö Z É L E T – 9. oldal2014. május 17. – 20. szám –
AMERIKAI KRÓNIKA
Harmath István
dám humora beragyogta a
társaságot. Természetesen
mindenki becsülte csodá-
latos mûvészetét, Chica-
góban, a Concertante di
Chicago kamarazenekar
estjén a Háry Jánosból
énekelt dalokat. Késõbb
Budapesten, a Magyar Ál-
lami Opereházban Mozart
Cosi fan Tutte operájában
láttuk Don Alfonso szere-
pében.
Azt hiszem, ha Melis
egy késõbbi korban jön vi-
lágra, nagyszerû és sikeres
nemzetközi karriert ért
volna el. A Rákosi- és Ká-
dár-rendszer azonban nem
adott lehetõséget a tehetsé-
gek nemzetközi kibonta-
kozására. Marton Éva is fi-
atalon ment külföldre, mi-
után, mint mondotta, az
Állami Operaháznál, be
kellett állnia a sorba.
Így kikerülte a hosszú
sort, és külföldön bizonyí-
totta különleges tehetsé-
gét. A második világhábo-
rút követõ idõben Marton
Éváé lett az egyik legsike-
resebb operai karrier, an-
nak ellenére, hogy Ma-
gyarországon az elvtár-
sak, ahol tudtak, kereszt-
be tettek neki az amúgy is
göröngyös, buktatókkal
teli úton.
A bürokrata elvtársak
ma már eltûntek a pöcegö-
dörbe, míg Marton Éva
aranybetûkkel írta be a ne-
vét a világhíres drámai
szopránok névsorába. Chi-
cagótól 1996-ban búcsú-
zott, Wagner The Ring cik-
lusában Brünnhilde szere-
pét énekelte A walkûr és Az
istenek alkonya (Götten-
dammerung) operáiban.
Mindez méltó befejezése
volt egy közel húsz éves si-
kersorozatnak.
Sajnos megint elszaladt
velem a szekér, tulajdon-
képpen nem készültem a
saját emlékeimet beleke-
verni a Chicago kulturális
életérõl készülõ cikkbe.
Ilyenkor önkéntelenül
eszembe jut az a baráti ta-
nács, amit évekkel ezelõtt
kaptam.
Ez még a '80-as évek-
ben történhetett, amikor
azt mondtam az egyik ba-
rátomnak, hogy sokat kín-
lódom az írásaimmal, ne-
héz megtalálnom a fona-
lat. A felelet erre az volt:
„Nézd, te olyan érdekesen,
humorosan adod elõ a tör-
téneteidet, miért nem írsz
úgy, ahogy beszélsz?”
Akkor megfogadtam a
tanácsot, és a meséimet
úgy próbálom leírni,
ahogy beszélek. Ez a vál-
tozás bevált, úgy hiszem,
olvasóim is megszokták
tõlem ezt a stílust, mintha
egy pohár bor mellett me-
sélném a történeteket.
Amikor 2003-ban, Bu-
dapesten megjelent a
könyvem: A chicagói kró-
nikás, a bemutatót Zalán
Tibor költõ, író, drama-
turg tartotta, aki sokszor
járt Chicagóban, és a
Mózsi Ferenc által alapí-
tott Szivárvány címû iro-
dalmi folyóirat társszer-
kesztõje volt.
Jóban voltunk, amikor
felkértem, azonnal elfogad-
ta, és profi módra vezette le
a mûsort. Zalán Tibor a
könyvben megjelent írásai-
mat irodalmi zsurnaliszti-
kának nevezte, bár fogal-
mam sincs, hogy ez mit je-
lent, a kifejezés nagyon tet-
szett. Azóta is használom,
amikor emlékeim között
kutatva eszembe jut.
Csillagaink ragyogták be Chicagót
Marton Éva könyvének borítólapja
Marton Éva
Davis Hockney: Turandot-poszter
Melis György a Háry Jánosban
Azamerikaibíróságnemadotthelytakártérítésiigénynek
ElutasítottákaholokausztpertA Washington D.C-t ma-
gába foglaló Columbia kerü-
letbíróságaajoghatósághiá-
nyára hivatkozva elutasítot-
ta tizennégy holokauszt-
túlélõ keresetét, amelyben a
felperesek kárpótlást köve-
teltek a magyar államtól, a
Magyar Államvasutaktól és
a Rail Cargo Hungariától
azon a címen, hogy nem
kaptak jóvátételt az alpere-
sektõl a vészkorszakban el-
szenvedettjogtalanságokért.
Beryl Howell bíró megál-
lapította: az amerikai bíró-
ságnak nincs joghatósága az
ügyben. A felperesek, akik
nem neveztek meg pontos
kárösszeget, két szövetségi
jogszabályra hivatkoztak.
Az egyik kivételeket tesz le-
hetõvé a külföldi állam men-
tességérõl rendelkezõ tör-
vény alól, a másik pedig az
amerikai állampolgársággal
nem rendelkezõ személyek
számára biztosít lehetõséget
arra, hogy az Egyesült Álla-
mok területén külföldi ma-
gánszervezetekelleneljárást
kezdeményezzenek.
A bíró megállapította,
hogy az alpereseket nem le-
het perbe fogni az Egyesült
Államokban. Egy amerikai
bíró – írta – nincs abban a
helyzetben, hogy megálla-
pítsa, egy külföldi állam ele-
gendõ erõfeszítést tett-e
azért,hogyjóvátegyeavész-
korszakban elkövetett bor-
zalmakat.
Holokauszt-túlélõk és a
leszármazottaik egy cso-
portja 2010-ben másik pert
is indított Chicagóban a
MÁV és a magyar állam el-
len.Ezaperlezárult,miután
a fellebbviteli bíróság végleg
elutasította a keresetet, mert
a felperesek nem merítették
ki az összes jogorvoslati le-
hetõséget Magyarországon.
Fizessen elõ a nyugati világ legnagyobb hetilapjára!
Olvassa a Kanadai/Amerikai Magyarságot!