CHICAGÓI KRÓNIKA

92 views

Published on

Published in: News & Politics
0 Comments
0 Likes
Statistics
Notes
  • Be the first to comment

  • Be the first to like this

No Downloads
Views
Total views
92
On SlideShare
0
From Embeds
0
Number of Embeds
1
Actions
Shares
0
Downloads
0
Comments
0
Likes
0
Embeds 0
No embeds

No notes for slide

CHICAGÓI KRÓNIKA

  1. 1. K Ö Z É L E T 2013. december 7. – 50. szám – CHICAGÓI KRÓNIKA Harmath István Édes(séges) élet a(z apróbb) „bűnök” városában A megszokott, több mint húsz esztendeje jelentkezõ Chicagói krónika helyett új címet kapott az e heti rovatom. Az ok egyszerû: november elején eladtuk az evanstoni kondót, amelyben 37 évet laktunk, és ötvenévi chicagói lét után Las Vegasba költöztünk. Emiatt változások lesznek a rovat témakörben, miután személyesen nem tudok részt venni a chicagói magyar eseményeken. Ezért krónikáimnak más tárgyköre lesz a jövõben. Remélem, chicagói kollégáim, Tatár Etelka és Gera Mátyás, írnak majd beszámolókat a helyi magyar eseményekrõl, sõt bízom benne, hogy rajtuk kívül is akad egy-két fiatal, aki átveszi tõlem a stafétabotot. Jómagam ilyen messzirõl nem tudom pontosan követni a chicagói eseményeket, kellene valaki, aki folytatná az általam megkezdett munkát. Az állandó, hetente megjelenõ Chicagói krónika a '90-es évek elején indult. Elõtte a '70-es és '80-as években havonta egyszer, vagy néha többször jelentkeztem: elõbb a Fekete Pista barátom által szerkesztett Chicago és Környéke címû hetilapban, majd késõbb Vörösváry István Kanadai/Amerikai Magyarság címû, világszerte közismert lapjánál. A Magyarságnál elõbb a heti sportrovatot vezettem, mellette írtam a chicagói magyar események beszámolóit, s továbbá a hirdetések szervezése és gondozása is a munkakörömhöz tartozott. Természetesen emellett dolgoztam is, hiszen az emigráns újságírásból senki sem tudott megélni. Mindig megmosolyogtam azokat, akik irigykedve megjegyzéseket tettek, könnyû neked, hiszen te ingyen jársz színházba, operába, kiállításokra és sporteseményekre, csak azt felejtették el, hogy beszámolókat kellett írnom, és a megjelenést is biztosítottam. Voltak, akik kérdezték, vajon kinek adom át az újságírói igazolványt – a press kártyát –, miután elmentem Chicagóból. Senkinek, feleltem, ugyanis press igazolványom sohasem volt. Ez így természetesen nem igaz, mert egykoron volt. A '70-es és '80-as években megalakult a Szabad Magyar Újságíró Szövetség, és az elnök, Stirling György Chicagóból kettõnket kért fel, Fekete Pistát és engem, hogy lépjünk be az új egyesületbe. Tõlük kaptunk azután Ethel M csokoládégyár, kivilágított kaktuszkert fényképes igazolványt, amit ugyan sosem használtam, nem is volt jó semmire, az amerikaiak csak néztek a fényképes és magyarul kitöltött dokumentumra, de azt sehol sem fogadták el. Késõbb elveszítettem, vagy a feleségem dobta ki, amikor a fiókokat rendezgette. Általában, amikor bejelentkezem valahová, azt kérdezik elõször, hogy melyik újság publikálja az írásaimat. Anno Vörösváry Irén, a Magyarság fõszerkesztõje faxon küldött ajánlólevelet, mostanában magam küldöm el cikkeim PDF-fájlját, amely elegendõ bizonyíték a különféle sajtóügynökségek számára. Újságíró kollégákat sosem láttam igazolványt mutogatni, a press- és marketingmenedzserek mindig ismerik a meghívott embereket, és legtöbbször a keresztnevükön üdvözlik õket. 30-35 év alatt kialakult az a kör, amelyben az ember ismertté vált a városban. Most Las Vegasban kell kialakítanom ezt a kört, és itt nemcsak a hotel-kaszinók elõadásaira gondolok, hanem bizonyára vannak itt is érdekes kulturális események. Természetesen nem várható el mindaz, ami Chicagóban volt található, de erre ne is számítson az, aki a Sin citybe – a Bûn városába – költözik. Érdekes, de rögtön az elsõ itt töltött héten egészen különleges kulturális eseményeknek lehettünk tanúi. Tavaly, amikor a feleségem még itt élt, és a beteg unokahúgomra vigyázott, egyszer elvitt az Ethel M nevû híres Las Vegas-i csokoládégyárba. Ott, ahol szerintem a világ legfinomabb csokiját gyártják. Meg kell vallanom, akár az alkoholista vagy drogfüggõ, magam csokoládéfüggõ lettem. Az életem folyamán nem mindig izgatott a csokoládé, csak az utóbbi években, egyre inkább. Elsõsorban a sötét vagy fekete csokit szerettem, de az utóbbi idõben egyre inkább az Ethel M cég kapucsínóízû csokoládészeletét kedvelem. Finom, sõt mondhatni elsõrangú íz, és szinte tökéletes minõség! Újabban sokszor olvasom, hogy a csoki, akárcsak a disznózsír, tulajdonképpen egészséges, amit jó hallani, viszont van egy közös problémájuk, ugyanis mindkettõ hizlal. Évekkel ezelõtt, amikor szüleim látogatására Budapestre utaztunk, anyám mindig kérte, hogy hozzunk csokit magunkkal. Én azt hittem, hogy rokon vagy ismerõs gyerekek számára kéri az édességet, csak késõbb tudtam meg, hogy édesapám volt csokifüggõ. Zürichbe vagy Amszterdamba érkezve mindig vettem egy-két tábla a csokoládét, kicsit duzzogtam is, minek kell nekem cipelnem a repülõn azt, amit lehet kapni Budapesten is. Csak nem ilyen minõséget! - mondotta anyám. Ha tudtam volna, hogy apámnak kell a svájci csoki, egy táskával vittem volna. Feleségem tudta, ha együtt mentünk, akkor mindig vittünk apámnak eleget. Valószínû, hogy édesapámtól örököltem a szokást, igaz, míg együtt éltünk, sosem vettem észre, nála is idõsebb korban történt a változás, akárcsak nálam. Visszatérve az Ethel M gyárra, amelyet gyakran látogatunk, az interneten vizsgálódva megtudtam, hogy a több mint száz éves cég eredetileg az alapító Forrest Mars édesanyja, Ethel Mars után kapta a nevét. Az egész világon ismert M&M's, a SNICKERS és a TWIX édességeket készíti a cég, bár nem itt, Las Vegasban. Annyit még megtudtam, hogy az M&M's csokoládé egyik M-betûje Elizabeth Marstól származik, míg a másik M-rõl nem sokat tudunk. Biztos azonban, hogy az M&M's 1941 óta jelen van a világ legkedveltebb édességei között, és örömet szerez fogyasztóinak. A csokoládéüzem az utóbbi húsz évben karácsonyi ünnepséget rendez a gyár elõtti hatalmas kaktuszkertben. A sajtótájékoz- tató szerint: hat-hétszázezer kis, színes karácsonyi égõ világította a feldíszített kaktuszokat, bár nem hiszem, hogy bárki is megszámolta valaha, vajon mind a hétszázezer égõ felkerült-e a fákra, bokrokra. Egyszerûbb volt elfogadni a hihetetlenül magas számot, továbbá gyönyörködni a csodás látványban. Amíg mi az alkalmi tribünön ültünk, addig két környékbeli iskola acappela – hangszerkíséret nélküli – diákkórusai karácsonyi dalokat énekeltek a közönség szórakoztatására. A középiskolás és alsóbb osztályba járó diákok nagy tapsot kaptak a közönségtõl, a karmester-tanítók arca pedig sugárzott az örömtõl és büszkeségtõl. Igazi karácsonyi hangulatot teremtettek, több. mint egy hónappal az ünnep elõtt. A gyerekmûsor után Las Vegas egykori polgármestere, Oscar Goodman következett volna, de nem jött el családi betegségre hivatkozva. Tulajdonképpen politikus nem hiányzott igazán, helyébe jött George Wallace helyi komikus, valamint Michael Grimm gitáros-énekes, aki a közismert America's Got Talent tévémûsorból érkezett Las Vegasba, ahol az egyik hotel-kaszínóban lép esténként a közönség elé. Mûsorának egyik számomra legérdekesebb része volt, amikor a Blue Christmas címû számot adta elõ. Ezt a karácsony dalt Elvis Presley énekelte lemezre 1968-ban, amelyet késõbb, a King halála után digitális módon duetté változtatta a technikai fejlõdés. Elvis Presley és a csinos countryénekes, Martina McBride Blue Christmas címû dala megtalálható az interneten, csak a nevüket és a szám címét kell beírni a Google.com weboldalra. Martina McBride kétéves volt, amikor Elvis a dalt egy koncerten énekelte, a videón a mellette lévõ üres helyre varázsolták be a kitûnõ Martinát. A felvételnek a régen elfelejtett, a '60-as évek végén divatos hajviseletek és öltözékek adják az eredeti idõk hangulatát, maga Martina is miniszoknyát öltött a koncertre. Számomra szinte hihetetlen, ami manapság a gyorsan fejlõdõ technikával megoldható. Elvis Presley már régen meghalt, amikor valakinek eszébe jutott duettet készíteni az 1968-ban felvett koncertvideóról. Az eredmény lélegzetelállító, legalábbis azok számára, akik szeret- ték, és még ma is kedvelik Elvist. Amikor 1957-ben Kanadába érkeztünk, ott hallottuk elõször a Magyarországon ismeretlen és tiltott énekest. Természetesen kíváncsiak voltunk rá, és hamarosan megkedveltük. Talán a vasárnapi Ed Sullivanshowban láttuk elõször, azután pedig a rádióállomások sugározták az új dalait. Nekünk sokáig az It's Now or Never volt a kedvencünk, de amióta a Blue Christmas-videót láttam, fõleg karácsony táján, ez a szám, amely emlékeimbe hozza Elvist. Manapság a fiatalokat másfajta zene foglalkoztatja, bár Elvis újra divatossá vált, kultusza ismét fellendült, de inkább az idõsebb korosztályok kedvelik. Aki még nem hallgatták Elvis és Martina Blue Christmas duettjét, azoknak melegen – 9. oldal tavaly áprilisban láttunk Met matinét, akkor Verdi Rigoletto operáját adták egy remek elõadás keretében. Évente nyolc matinét közvetítenek a Metropolitanbõl, így nem hiányzik a chicagói Lyric. Ezek a moziban látható elõadások, sok esetben jobbak, mintha élõben látnánk az operát. A híres amerikai szoprán, Renée Fleming konferálta a mûsort, ami érdekessé tette az egyébként üres szüneteket. Itt láthattuk a színpadon történõ változásokat, és interjú is készült a szereplõkkel. A hatalmas vásznon premier plánban látni az énekesek arcjátékát különös élmény, az operában, bár legtöbbször közel, az ötödik sorban ülve, sem lehetett az öröm, vagy szenvedés kifejezését ennyire jól látni. Különösen tetszett a grúz bariton, George Gagnidze, aki a gonosz rendõrfõnök, George Gagnidze (Scarpia) és Patricia Racette (Tosca) ajánlom, hallgassák meg. Nem bánják meg. A Las Vegas-i karácsonyi koncerten fellépett még a MO5AIC néven ismert furán, kizárólag emberi hangot használó acappela zenekar. Az öttagú együttes az egyik hotelben lép fel esténként, a mûsoruk tetszett úgy a közönségnek, amint nekünk. Scarpia szerepét énekelte és alakította, szerintem kitûnõen. Mellette az amerikai szoprán, Patricia Racette, mint Tosca, míg a francia tenor, Roberto Alagna – szicíliai bevándorlók, Párizsban született gyermeke – Cavaradossi szerepét alakította kiválóan. Érdemes eljárni a Metropolitan-matinékra, Másnap a New York-i Metropolitan Opera havonta ismétlõdõ matiné elõadását láttuk egy közeli moziban. Giacomo Puccini Tosca címû operáját adták, amelyet élõben közvetítenek egyenesen az operaházból. Már amennyiben jó operákat szeretne látni az ember, megfizethetõ áron. Következik Verdi Falstaff címû operája, amelyet december 14én közvetítenek az USAban, Kanadában és az egész világon. KÖZÉRDEKŰ BÉRMENTES KÖZLEMÉNY CHICAGÓI PROGRAMELŐZETES December 8-án vasárnap, de. 11:30 órai kezdettel: Mikulásebéd, a Szent István Király templomban. A Chicagói Magyar Klub, a Csik Hágói Iskola és Óvodaés a Hunyadi Mátyáscserkészcsapat, valamint a Szent István Iskola és Óvoda közös rendezése. December 15-én vasárnap, de. 11:30 órai kezdettel Karácsonyi ünnepség a Szent István Király templomban. A templomban mûködödõ Magyar Iskola, Óvoda és tánccsoport a Chicagó Magyar Klub, valamint a William Penn chicagói osztálya rendezése. December 31-én kedden, este 6 órakor hálaadó szentmise, utána 7 órakor évzáró, Szilveszteri zenés családi vacsora és bál. A Szent István Király templom és az egyház keretében mûködõ Szent István Iskola közös redezése.

×