Az én 1956-om

1. Drága Dédunokám!
Az újév beköszöntésekor 1956-ban még nem gondoltam, hogy mi minden történik velem abban az évben.
Februárban tartották a szovjet kommunista párt huszadik kongresszusát, ahol Hruscsov főtitkár titkos beszédben – amely, persze, gyorsan kiszivárgott – leleplezte a sztálini korszak bűneit. Ennek hatására Magyarországon is elkezdődött egy folyamat, amit akkoriban enyhülésnek neveztek. Addig sohasem engedélyezett fórumok jöttek létre, amelyeken – ki burkoltan, ki nyíltabban – bírálta a Rákosiék által elkövetett törvénysértéseket és történelemhamisítást.
A nyár közepén Rákosit leváltották, és Magyarországon elkezdték a koncepciós ügyek felülvizsgálatát. Rehabilitálták és katonai gyászpompával újratemették Rajkot és több kivégzett kommunista vezetőt.
Bár az értelmiségi tiltakozások a Petőfi körben és néhány folyóiratban már a Hruscsov beszéd kiszivárgása után elkezdődtek, ezek csak október körül jutottak el az egyetemekre – a műegyetemen is csak ekkor kezdődtek el a politikai gyűlések. Kezdetben csak az orosz nyelvtanulás kötelező jellegének megszüntetését akartuk, és fokozatosan jutottunk el az orosz csapatok kivonásának, a többpártrendszer visszaállításának követeléséig, és az október 23-iki nagygyűlés megszervezéséig. Aznap délelőtt olyan híreket kaptunk, hogy a felvonulásunkat betiltották, de később jött a hír, hogy a belügyminiszter mégis engedélyezte.
Délután a Duna parti bejárat elől indultunk el összekapaszkodva – először a Bem térre mentünk, ahol meghallgattuk Veres Péter író beszédét, majd a Margit hídon átmentünk Pestre, ahol a többi egyetem hallgatóival együtt a parlament elé vonultunk, ahol addig kiabáltuk, hogy Nagy Imrét akarjuk miniszterelnöknek, amíg meg nem jelent az egyik erkélyen, és beszédet nem intézett a tömeghez. A beszéd messze nem elégítette ki az embereket:
"... Nem kell soká várni (Zaj.), amíg politikai életünk megújhodása ténnyé válik, s napirendre kerülnek azok a demokratikus reformok, amelyeket épülő szocialista hazánk érdekében megkövetelnek az események. Éljen a Párt! Éljen megújhodó Népköztársaságunk! Bízzunk abban, hogy e téren is, a fegyelem, a rend terén példát mutatunk kommunistákhoz, magyar hazafiakhoz méltóan! ..."
Számomra azért is emlékezetes marad ez az este, mert pár nappal ezelőtt egy ejtőernyős edzésen meghúzódott a derekam, és csak meggörnyedve tudtam járni. Amikor kiverekedtem magam a tömegből, észrevettem, hogy teljesen egyenesen járok – kimaszírozták belőlem a fájdalmat.
Furcsa érzésekkel mentünk haza a Kossuth térről, és mire hazaértünk Budára, valaki telefonált a belvárosból, hogy a Rádiónál már lőnek, a Városligetben pedig bontják a Sztálin szobrot. egy barátommal bementünk a városba, és láttuk ahogyan az emberek a Kőrúton, a New York palotával szemben kalapácsokkal tördelnek le maguknak darabokat az odahurcolt

2. Sztálin szobor fejéből. Elindultunk Buda felé, és láttuk, hogy a Majakovszkij – előtte és ma Király – utca után, a Kőrút közepén hatalmas máglya lobog. A Gorkij könyvesbolt orosz nyelvű könyveit égették. Ez a hitleri zsidó könyvégetésre emlékeztetett – úgy gondoltuk, hogy ez nem a mi világunk, és hazamentünk.
Vártuk a híreket, de a rádióból csak Bethoven Sors-szimfóniája szólt.
Másnap, október 24-én felhívtam egyik ejtőernyős barátomat, aki Óbudán lakott, és mesélte, hogy rengeteg fényképet készített a moszkvai ejtőernyős világbajnokságon. Pestről lövöldözés halatszott, de Budán csend volt. Felvettem az NDK-s (Német Demokratikus Köztársaságbeli – így hívták a keletnémet államot) műbőrkabátomat, és elindultam Óbudára, hogy előhívjuk a moszkvai felvételeket – akkor még celluloid filmre készültek a fényképek, amelyről bonyolult eljárással kellett előcsalogatni a fekete-fehér képeket. A villamosok nem jártak, ezért gyalog mentem a Török utcáig, ahol egy ponyva nélküli teherautó platójára szálltak fel az emberek. Azt mondták, hogy Óbudára mennek, ezért felmásztam. Nem értettem, miért néznek rám olyan furcsán, és miért húzódik el tőlem mindenki? Később hallottam, hogy az ávósokat – ahogyan az Államvédelmi Hatóság embereit nevezték – a bőrkabátjukról, vagy a bordó melegítőjükről ismerték fel, és sokszor ennyi is elég volt, hogy a feldühödött tömeg akár fel is akassza őket. Ezért aztán még a forradalom után is nagyon sokáig nem mertem felvenni a műbőrkabátomat, amely nagyon hasonlított az ávósok valódi- bőrkabátjára.
Október 25-én végre megszólalt a rádió. Bemondták, hogy a Nagy Imre kormány tűzszünetet kötött a harcoló felkelőkkel, a szovjet tankokat kivonják Budapestről, és újra járnak a villamosok. Barátaimmal elindultunk körülnézni. A 6-os villamos valóban átvitt Pestre. A Margit híd pesti hídfőjénél szálltunk le, ahol a Belügyminisztérium – a mai képviselői irodaház – előtt egy tank mellett orosz katonák álltak, és vidáman integettek a kíváncsiskodó embereknek. Gyönyörű őszi napsütésben sétáltunk el a Vígszinházig – ami akkor a Magyar Néphadsereg színháza volt. Amikor a színházzal szemközti ház elé értünk, géppuskaropogást hallottunk. Bemenekültünk a kapu alá – emékszem, egy babaklinika kirakata volt a lépcsőházban –, de az udvar felett is fütyültek a lövedékek. Nem lehetett tudni, hogy ki lő, kire, és honnan jönnek a lövések. Azt már csak később tudtuk meg, hogy a lövöldözés hangjai a Kossuth térről jöttek, ahol a Parlament elé vonult tömegre lőttek. Éveken keresztül az volt a történet, hogy az ávósok lőttek a háztetőkről – a legújabb kutatások szerint azonban a vérengzést a szovjet tankok követték el, az Akadémia utcai pártközpontban tárgyaló szovjet vezetők védelmében. A teljes igazság talán sohasem fog kiderülni, mi viszont ott és akkor nagyon megijedtünk, és hazamentünk.
A következő két nap maga volt a zűrzavar. Statárium, tűzszünet, amnesztia a fegyverüket leadóknak. Megint elindultunk Pestre kideríteni, hogy mi is történt. Eljutottunk a Kőrúton az Üllői útig, ahol az előző napokban kemény harcok folytak a Kilián laktanya birtoklásáért a Maléter Pál ezredes – a Nagy Imre kormány később kivégzett honvédelmi minisztere – által vezetett védők, és a Corvin közi "pesti srácok" között. Akkor éppen csend volt a környéken, de mindenhol romos házak, kiégett páncélozott járművek, szénné égett orosz katonák. Később a Kilián laktanya a Király Béla vezette Nemzetőrség központja, és a forradalom egyik jelképe lett.
Október 28-ára konszolidálódni látszott a helyzet. A rádió bemondta, hogy megalakult a műegyetemi Nemzetőrség, amelynek az lesz a feladata, hogy őrizze a forradalom

3. tisztaságát. Kerékpárra pattantam, és bementem az Egyetemre jelentkezni. Az első napon még nem volt fegyverünk, hanem az egyik előadóteremben a Vöröskereszttől kapott használtruha adományokat rendezgettük. A végén mindenki választhatott magának egy darabot. Nekem egy aranygombos, sötétkék, francia, posztó katonaköpeny jutott, amely még az első világháborúból – de lehet, hogy még a napóleoni háborúk idejéből – származott, viszont jó meleg volt, és az NDK-s műbőrkabátom helyett ezt hordtam az egyre hűvösebbé váló időben.
Másnap már komolyabb feladatot kaptunk – a Soroksári útról kellett élelmet szállítanunk az Egyetemre. Nagy nemzetiszínű zászló lobogott a teherautónkon, és útközben mindenki integetett nekünk. Már nem emlékszem milyen élelmiszert kaptunk, csak a szőlő édes íze maradt meg a számban, amelyből több ládával is szállítottunk a menzára.
Még aznap fegyvert is kaptunk. A Zrínyi Akadémia Hungária kőrúti raktáraiból hoztuk el a dobtáras PPS géppisztolyokat. A ládákba csomagolt, lezsírozott fegyvereket, és a hozzávaló lőszereket, az egyetemi Nemzetőrség parancsnokának, Marián István alezredesnek – az Egyetem Honvédelmi Tanszéke vezetőjének – kérésére, az Akadémia ügyeletes tisztje adta át. A fegyvereket egész éjjel tisztogattuk, és reggel nemzetiszínű szalaggal a karunkon, és géppisztollyal a vállunkon, nagy büszkén mentünk haza kimenőre. Természetesen Nemzetőr igazolványt is kaptunk, hogy nyugodtan közlekedhessünk a városban.
Október 30-án délután el is mentünk barátaimmal a Köztársaság térre, ahol addigra már lezajlott a budapesti pártközpont ostroma. A halottakat már elszállították, de még nagy exkavátorokkal keresték az állítólagos ávós kazamatákat.
Másnap vissza kellett menni az Egyetemre, és november 2-áig készültségben voltunk. Egyik este kivezényeltek egy szakasszal a Dózsa György útra, az Építőipar Szakszervezet székházába, valamilyen gyűlés biztosítására. Teherautóval mentünk a kihalt utcákon. A Dohány utcában jártunk, amikor az öreg Csepel teherautó kipuffogója egy nagyot durrant – azt hittük, hogy megtámadtak, és rögtön csőre töltöttük a géppisztolyainkat. A székházban túl sok biztosítanivaló nem volt, mivel a környéken egy lélek sem járt, ezért bementem a nagyterembe, ahol a gyűlés volt. A szinpadon állt az elnökségi asztal, ahol csak egy ismert politikus – a háború utáni közellátási kormánybiztos, Vass Zoltán – ült, aki fejét a kezébe temette, és látszott rajta, nem érti, hogy került ide. A többiek – ismeretlen civilek és katonák – időnként kimentek a mikrofonhoz, és különféle követeléseket hangoztattak. Nem sokat értettem az egészből, ezért nagyon megörültem, amikor a parancsnokunk összeszedett bennünket, és visszamentünk az Egyetemre.
A Nagy Imre kormány október 31-én meghirdette a többpártrendszert, sorra alakultak újjá az 1949-ben megszűnt régi pártok, de újak is alakultak. A kommunisták feloszlatták az addig állampártként működő MDP-t – a Magyar Dolgozók Pártját –, és Kádár János vezetésével megalakították az MSzMP-t – a Magyar Szocialista Munkáspártot.
November 3-án megint kimenőt kaptunk, hazamentem, és békésen aludtam, amikor – november 4-én hajnalban – Anyám azzal ébresztett, hogy jönnek az oroszok, és Nagy Imre beszél a rádióban.
Felóltöztm, felkaptam a géppisztolyomat, biciklire pattantam, és bementem az Egyetemre.
Az Egyetemen teljes volt a zűrzavar. Azt mondták, hogy menjek a jánoshegyi kilátóhoz, mert oda települt a Nemzetőrség parancsnoksága. Felültem a biciklimre, és feltekertem a János hegyre. A bejáratnál valaki nekem szegezett egy géppisztolyt: "Állj, ki vagy?" Hát ott őrködik a barátom, aki akkor negyedéves gépészmérnök-hallgató volt.

4. Mondom neki: "Állok, és kivagyok!", ahogyan arra úttörővasutas korunkból emlékeztünk. Bementem jelentkezni a toronyba, ahol egy tiszt fogadott, és közölte, hogy most nem mehetek be, mert Király Béla ezredes, országos és Marián István alezredes műegyetemi nemzetőrparancsnok haditanácsot tart. Menjek haza, szerezzek valami járművet a kerékpár helyett, szedjek össze valami kaját és meleg holmit, mert hosszú harcra kell felkészülnünk.
Legurultam a hegyről, a Trombitás utcában – ahol laktunk – letettem a biciklit, és elindultam, hogy szerezzek valami járművet. A Széna téri Mávaut buszgarázshoz mentem, hátha sikerül egy buszt rekvirálnom a géppisztolyommal. Amikor odaértem, egy szovjet tankoszlop éppen hajtott ki a Mártírok útjára – azelőtt és ma Margit kőrút. A Széna téri felkelők elkezdtek puskáikból lövöldözni a tankokra, akik ügyet sem vetettek rájuk – mentek tovább, mert valószínűleg más feladatuk volt. A tankok mögött viszont jött egy oldalkocsis motorkerékpár, amelyet a buszsofőrök megállítottak, leszállították róla az orosz katonákat, akik aztán a harckocsik után mentek gyalog. Megpróbáltam megszerezni a motort azzal az indokkal, hogy a Nemzetőrség főparancsnoka küldött. Azt mondta a buszsofőrök főnöke, hogy a motort nem adja nekem, de az egyik vezető elvisz a Jánoshegyi kilátóhoz. Megálltunk a Trombitás utcai lakásunk előtt, felpakoltam az összekészített meleg ruhákat és néhány konzervet, és felvittek a hegyre. Itt kipakoltunk, a motor elment, én pedig elkezdtem keresni a vezérkart. De addigra csak az őrködő barátomat találtam – akit elfelejtettek leváltani –, és egy katonai rádiós-kocsit, amelyben a kiskatonák már elkezdtek csomagolni. Kiderült, hogy a hős parancsnokaink már régen új harcálláspontra költöztek. Mint később megtudtam, Király Béla ezredes először Bécsbe, majd Amerikába távozott – ahonnan a rendszerváltás után tudós professzorként, és hős forradalmárként tért haza, hogy itthon néhány dicső év után vezérezredesként fejezze be földi pályafutását. Marián István alezredes viszont itthon maradt, és vállalta a sorsát – életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, ahonnan 1963-ban amnesztiával szabadult. Miután a barátommal ketten maradtunk a Műegyetemi Nemzetőrségből, úgy láttuk, hogy nem tudjuk feltartóztatni a szovjet tankokat, ezért letettük (egy farakás alá) a fegyvert, és elindultunk haza. Ezzel lényegében véget is ért forradalmi tevékenységem.
November 5-én reggel nagy dübörgésre ébredtem. Kinéztem az erkélyajtón, megláttam, hogy egy orosz tank fordul be a Szilágyi Erzsébet fasorba a Moszkva – azelőtt és ma Széll Kálmán – tér felől, és index helyett egy géppuskasorozatot adott le. Csörömpölést és koppanást hallottam. Az erkélyajtó külső üvege betört, a fáradt golyó pedig a két ajtó között a küszöbre esett – tőlem körülbelül 10 centire. Még szerencse, hogy fáradt volt.
Délután felhívtam az ejtőernyős barátomat. Megbeszéltük, hogy kimegyek Hozzá, és kinagyítjuk az előhívott moszkvai felvételeket. Felültem a biciklimre, és elindultam Óbudára. A Széna téren a pék előtt sorban álltak az emberek kenyérért, a tér közepén pedig páncéltörő ágyúik mellett álldogáltak az orosz katonák. Csend volt és békés hangulat. Ahogy a Margit kőrúton tekerek lefelé, látom, hogy az első sarok mögül géppisztolyos felkelők céloznak a katonákra. Rögtön eszembe villant, hogy ha elkezdenek lőni, az oroszok visszalőnek ágyúval, én pedig az út közepén tekerem a pedált a világos nadrágomban. Azt hiszem akkor megdöntöttem a világrekordot, mert amikor elkezdődött a lövöldözés, akkor éppen befordultam a Bem József utcánál.
Amikor megérkeztem Óbudára, a szülők éppen a pincébe készülődtek. Nem mentünk velük, mert már összeraktuk az általunk barkácsolt nagyítógépet, belecsavartuk a fényképezőgép lencséjét, elsötétítettük a fürdőszobát, és hozzákezdtünk a nagyításhoz. Alig hogy kinagyítottunk néhány képet, iszonyú lövöldözést hallottunk. Kimentünk, és a lépcsőház ablakából láttuk, hogy a felettünk lévő Kiscelli Múzeum kertjéből aknavetőkkel lőnek az Árpád hídnál lévő oroszokra – azok meg vissza. A fejünk felett röpködtek a gránátok. Egy ideig néztük a tűzijátékot, aztán meguntuk, és visszamentünk a fürdőszobába nagyítani.

5. Nem volt még késő, amikor hazaindultam, de már sötétedett, és 10 órától kijárási tilalom volt. A Kolosy téren állt egy szovjet teherautó, amelyről leszállt egy tiszt, kivette a kezét a malaclopó köpenye zsebéből, amelyben egy hatalmas pisztolyt szorongatott. Megállított, és elkérte a dokumentumaimat – a Nemzetőr igazolványom a kerékpár kormányába volt bedugva. Odaadtam a személyi igazolványomat, belenézett, és átadta a kocsi platóján ülő rádiós katonának. Az beszélt valakivel a rádióján, majd hosszú csend következett – valószínűleg valamilyen központban ellenőrizték, hogy nem szerepelek-e a kőrözött személyek között? Végre a katona megrázta a fejét, visszaadta az igazolványomat a tisztnek, az nekem, és intett, hogy mehetek. Tekertem a pedált, mint az őrült, mert már nagyon közeledett a kijárási tilalom kezdete. Öt perccel 10 óra előtt értem a Keleti Károly utcához a Margit kőrúton, ahol egy orosz tank állt az út közepén. "Sztoj!" állított meg a tank mellett álló orosz katona, és gyér orosz tudásom is elég volt arra, hogy megértsem: le fog tartóztatni, mert kijárási tilalom van, és mindjárt éjfél – mutogatott az órájára, amely valóban 11 óra 55-ön állt. "Eto moszkovszkoje vremja" – "Ez moszkvai idő" – mondtam, minden orosz tudásomat összeszedve, és mutattam a saját órámat. "Haraso" – "Rendben", mondta a katona, és az ujjaival mutatta, hogy van még 4 percem. Újabb rekordra törve tekertem felfelé a rózsadombon, de a biciklim erre nem volt felkészülve, és leesett a baloldali pedálja. Zsebrevágtam, és a kerékpárt a vállamra kapva, igyekeztem eltűnni a sötét utcán. Szerencsére az oroszok a mellékutcákba nem merészkedtek be, mert akkoriban gyakran előfordult, hogy az emeletekről Molotov-koktélt dobtak a tankokra.
Másnap meglátogattam a barátomat, akivel együtt jöttünk le a János-hegyről. Ő a Kapás utca és a Margit kőrút sarkán lakott a harmadik emeleten. Amikor kinyitották az előszobaajtót, feltűnt, hogy milyen világos lett a lakás. Kiderült, hogy amikor én Óbudára mentem, és elkezdődött a lövöldözés, akkor hozzájuk is belőttek az ablakon. A nappali szoba falának a fele, és a fürdőszoba ajtaja hiányzott – szerencsére a család akkor már a pincében volt, így megúszták a lakás-átalakítást.
Puszi
Dédi