1. A Magyarországom meg-
jelenõ lapokban olvasom,
amit az otthoni tévék hírei-
ben is látok, a menekültügy
lett a legfontosabb téma az
utóbbi idõkben. Az újság-
írók, úgy is, mint a tévéri-
porterek, zavaros vélemé-
nyeket fejtenek ki, míg a
kormány megpróbál értel-
mes intézkedéseket hozni,
ami az ilyen kritikus hely-
zetben nagyon nehéz.
Az ellenzék viszont min-
den kormányprogramot kri-
tizál, de semmilyen pozitív
választ nem ad a kérdésre.
Az ellenzék dolga természe-
tesen, hogy kritizáljon, de
amennyiben ötletet tudná-
nakadniabajokmegoldásá-
ra, azt szívesen meghallgat-
nám.
Kicsit bosszant, amikor
emberek arról beszélnek,
hogy azonos helyzetben
vannak az illegális beván-
dorlók, mint voltunk mi, a
magyar menekültek az
1956-os forradalom és sza-
badságharc után.
Érdekes, de sohasem fog-
lalkoztam a menekülésem
történetével. Egykor írtam
egy 11 oldalas visszaemléke-
zést az 1956-os forradalom
alatt és után átélt esemé-
nyekrõl, amely Harmath Ist-
ván, '56-os emlékek cím
alatt megtalálható az inter-
neten. Ezúttal a menekülé-
semetfogomelmesélni.Két-
százezren voltunk akkor, és
az egykor húszéves fiatalok-
ból már kevesen vagyunk
életben, ezért úgy érzem,
kötelességem leírni a sztori-
mat, amelyhez hasonlót so-
kan éltünk át akkoriban!
A történet ott kezdõdik,
hogy 1956 novemberében
egyre többen hagyták el az
országot, a Szabad Európa
Rádióban naponta hallhat-
tuk az üzeneteket: „Józsi és
Juci üzeni valahová, hogy
szerencsésen szabadföldre,
Ausztriába érkeztek.”
Jómagam tizedike után
döntöttem el, hogy Nyugat-
ra távozom. Ugyanis kato-
naköteles korban voltam,
1955-ben, a sorozáson
ugyan felmentést kaptam,
de olyan egészségügyi prob-
lémák miatt, amirõl tudtam,
hogy normális körülmé-
nyek között nem állja meg a
helyét.
A fociban szerzett térdsé-
rülés 1956 után semmikép-
pen nem indokolta volna a
sorozástól való felmentést.
Ekkor már biztosra vált, a
forradalomban elhunyt és a
Nyugtra távozott több ezer
katonát pótolni kell. Így va-
lószínûvolt,mindenkatona-
köteles korban lévõ férfit be-
hívnakamegújulthadsereg-
be.
1957. januárban jött is a
behívó,amikormárFrancia-
országban, Mulhouse-ban
dolgoztam. Drága édes-
anyám visszajelezte a soro-
zóknak, fia ismeretlen he-
lyen tartózkodik.
Elhatároztam, semmi-
képpen sem óhajtok életem-
bõl két-három évet angyal-
bõrben tölteni, ezért végül
többedmagammal úgy dön-
töttem, mennem kell. Dön-
tésemhez hozzájárult, hogy
november közepén a gyár-
ba mentem a fizetésemet
felvenni, a kapuban talál-
koztam Cseri István üveg-
technikus kollégámmal, aki-
vel arról beszélgettünk,
hogy mit is csináljunk a kö-
vetkezõ napokban.
Pista mondta, menni ké-
szül, s mikor kérdeztem,
hogy hová, azt felelte:
Amiba! (Amerikába.) Erre
újra kérdeztem, miért pont
oda? Erre Pista azt felelte:
„Figyelj! Amiban mindig jó
volt, és mindig jó lesz. Itt pe-
dig mindig szar volt és min-
dig szar lesz!”
Nem hiszem, hogy rajta
kívül bárki tömörebben,
tisztábban megfogalmazta
volna a XX. század magyar
történelmét, politikai hely-
zetét és jövõjét. Cseri Pista
végül élõbb Montrealban,
majd San Diegóban élt, ahol
üvegtechnikai üzeme volt,
és évekkel ezelõtt, viszony-
lag fiatalon elhunyt.
Ekkor döntöttem én is,
hogy Nyugatra megyek. Na-
ponta beszélgettünk a have-
rokkal a Pasaréti téren, es-
ténként arról is, hogy mikor
indulunk. Elsõnek Szegõ
Pista, Vajda Laci és Fórján
Tibi indult, akik két lányt is
vittek magukkal. Az egyik
Vajda Cila felesége lett, és az
ismaradtLacikoraihaláláig.
Ezután Hirschler Gyuri,
Török Sanyi és Ily Pityu, vé-
gül Fekete Pista és Tóth Ár-
pádisútrakeltek,tehátapa-
saréti galeri nagy része el-
hagyta az országot. Novem-
ber végén elhatároztam,
hogy útnak indulok én is,
édesanyám zsírpapírba cso-
magolva, két nagy szelet zsí-
ros kenyeret tett be a
kábátzsebembe.
Édesapám, amikor bú-
csúzáskor megöleltük és
megcsókoltuk egymást,
csakannyitmondott:„Fiam,
ne feledd, ez mindig a te ott-
honod”, majd hozzátette:
„ha tíz évvel fiatalabb len-
nék, én is veled tartanék.”
Még elõzõ este megbe-
széltük: amennyiben sike-
rülAusztriábakijutni,aSza-
bad Európa Rádión keresz-
tül a következõ üzenetet
küldöm: „Putti üzeni Pasa-
rétre, hogy kovad a gyapot.”
Gondolom, a SZER adásait
figyelõ ávósoknak sok gon-
dot okozott a titokzatosan
kódolt, sifrírozottnak vélt
üzenet, bizonyára valami-
lyen összeesküvést sejtettek
mögötte.
Valószínûnek tartom,
hogy sohasem tudták kisila-
bizálni a megfejtést. Ebbõl a
szövegbõltudtákmegszüle-
im, hogy egyetlen fiuk sze-
rencsésen szabad földre ér-
kezett.Hozzákelltennem,a
kismartoni menekülttábor-
ban a Szabad Európa Rádió
semakartaelfogadniazüze-
netet, azzal indokolva, nincs
értelme a szövegnek.
Végül elfogadták, és le is
adták. Rokonok, barátok,
akik tudtak az üzenetrõl,
azonnal hívták szüleimet,
akik így értesültek arról: jó
helyen, Ausztriában va-
gyok.
Bizonyos mértékben el-
ismerem, a fentiekben pla-
gizáltam, hiszen a saját leírt
és az interneten található
emlékeimbõl idézem azo-
kat a sorokat, amelyeket
masemírnákmásként,ésa
további sorok is idézetek
lesznek. A probléma akkor
jön majd, amikor a megírt
szöveg elfogy, és újakat kell
fogalmazni. Miután a forra-
dalom alatt nem vezettem
naplót és a menekülésem
után sem, pusztán az emlé-
kezetemre vagyok utalva,
ami, hál' Istennek, ma még
jól mûködik.
A Nyugtra indulás nem
voltizgalomtólmentes,aPa-
sarétitérenreggelhatórakor
egyedül Takács Pista – a
Pénzügyõrifibalhalfja–várt
rám. A többiek, akik az elõ-
zõ este még jöttek volna ve-
lünk, úgy látszik, meggon-
dolták magukat.
Egy tiszti járõr érkezett a
térre, közülük néhányat lá-
tásból ismertem. Kérdésük-
K Ö Z É L E T – 9. oldal2015. augusztus 22. – 34. szám
AMERIKAI KRÓNIKA
Harmath István
re mondtuk: melózni me-
gyünk, ez tetszhetett nekik.
„Jól van, srácok – mondták
–, mindjárt jön az elsõ
busz.”
Az ötös busz a Moszkva
térig vitt minket, hogy on-
nan miként jutottunk a
Nyugatiig, arra már nem
emlékszem. Gyõrbe igye-
keztünk, ahol apám barátja
várt ránk, akivel három évet
töltöttek együtt Recsken,
Rákosiék hírhedt internáló-
táborában.
A recskiek a szabadulá-
suk után is összetartottak,
így minket apám rabtársa és
családja rokonként kezelt.
Elmondták,hogyHegyesha-
lom felé a határt már lezár-
ták az oroszok, viszont Sop-
ron felé még szabad az út,
feltéve, ha eljutunk odáig.
Sopronban egy katolikus
paphoz irányítottak, aki ap-
ja, vagy testvére révén kötõ-
döttarecskiekhez.A„recski
szövetség” itt is mûködött, a
templomban vendégül lát-
tak minket, és másnap, va-
sárnap,sötétedésutánútnak
indultunk egy helyi vezetõ
segítségével.
A csoport szervezését dr.
Szentirmai Sándor, fiatal ka-
tolikus pap végezte, neki
fontos volt, hogy átjusson a
határon, miután október vé-
gén Mindszenty József her-
cegprímás mellett, nem hi-
vatalos minõségben, titkár-
kéntdolgozott.Néhánynap-
pal korábban már lebukott a
határon, most biztosra akart
menni, ezért fõleg fiatalokat
szervezett a csoportba.
Az utolsó, Magyarorszá-
gontöltöttnaptelevoltizgal-
makkal. Vasárnap lévén,
délben, Sopronban még
szentmisén vettünk részt,
amelynek végén könnyes
szemmel énekeltük a szer-
tartás után felcsendült Szó-
zatot.
A megható utolsó négy
sor: „A nagy világon e kívül
/ Nincsen számodra hely; /
Áldjon vagy verjen sors ke-
ze: / Itt élned, halnod kell.”
A Vörösmarty Mihály versé-
re írt zenei változatot sok-
szor énekeltük az iskolában,
az utolsó négy sor mindig
mély hatással volt rám,
amint társaimra is.
Rákosiék, akárhogy pró-
bálták, a hazaszeretetet kép-
telenek voltak kiverni belõ-
lünk. Ez alkalommal azon-
ban tisztában voltunk azzal,
hogy amennyiben szeren-
csések vagyunk, ma éjjel át-
jutunk a határon. Tisztában
voltam azzal, hogy egypár
óra múlva örökre elhagyom
szeretett szülõhazámat.
Hosszú éveken keresztül
meg voltam gyõzõdve arról,
hogynovembervégénléptük
át az osztrák-magyar határt,
azonban szerencsére meg-
maradt az a kis fekete note-
szom,amelybenazáll:„Sop-
ron, 1956. december 2., 23
óra – Kligenbach (Kelen-
pata).”Tehátekkorértünkát
osztrák területre, ha úgy tet-
szik, szabad földre.
Azátkelésperszekompli-
káltabb volt, a szervezõ
Szentirmai atya meglepeté-
sére, családok apró gyerme-
kekkel is csatlakoztak a cso-
porthoz, emellett még né-
hány forradalmár kinézetû
srác is. Félõ volt, hogy fegy-
verük is van, pedig lövöldö-
zésnek semmi értelme sem
lett volna a határon.
Leginkább a csecsemõk
izgattak minket, hiszen a sí-
rást messzirõl meghallhat-
ták a szovjet és magyar jár-
õrök. A csoport vezetõje, ta-
pasztalt falusi ember, hozott
magával kis kendõkbe csa-
vart mákot, amit a babák,
gyerekek szopogattak, és
szépen, csendben aludtak a
hatásától.
A vezetõ jelezte, hogy új-
ra aknásították a területet, de
az aknák helyét halálfejes
táblával jelölték a határõrök.
Ahatárighosszúvoltazút,a
Dudlesz-erdõn keresztül
mentünk, ahol végül egy ti-
tokzatos és félelmetes õrto-
ronyhoz értünk.
Hál'Isten az õrtorony
üres volt, és közvetlenül
mellette léptünk át a gondo-
san gereblyézett határsá-
von. Itt én mentem elõre, és
a sötétben belehuppantam
egy gödörbe, ahonnan ká-
romkodva kecmeregtem ki-
felé,amikorazarcombavilá-
gítottak zseblámpával, és
„halt!” kiáltással megállítot-
tak a derék osztrák határ-
õrök vagy csendõrök.
Legszívesebben megölel-
tem volna a két határõrt,
Sándor atya beszélt néme-
tül, amint a csempészvezér
is, aki bevasalta a forintokat,
majd visszament a követke-
zõ csoportért.
Bennünket a két osztrák
csendõr egy közeli faluba,
Kligenbachba – Kelenpatára
– vitt, ahol az iskolában már
voltak, aludtak elõttünk át-
ért menekültek.
Másnap reggel láttuk,
hogy az iskola udvara köz-
vetlenül a határ közelében
volt, szinte egy õrtorony ár-
nyékában. Az udvaron fo-
ciztunk egy kicsit, a derék
burgenlandi emberek
mondták, hogy egy héttel
ezelõtt a magyar határõrök
is átjártak focizni. A novem-
beri szovjet támadás után a
békés együttélés megszûnt,
a magyar katonák ismét a
néphadseregben szolgáltak,
vagy maguk is disszidáltak.
Dél felé busz jött értünk
és egy nagy gyûjtõlágerbe
vittek, Kismarton volt a cél.
Ez egy átalakított kaszárnya
volt, ahonnan szabad ki- és
bejárása volt az emberek-
nek, állandóan érkeztek az
új menekültek, sokan el-
mentek és autóstoppal in-
dultak Bécs felé.
„Putti üzeni Pasarétre…”
Menekültek az osztrák-magyar határon
Magyar menekültek Ausztriában, 1956-ban
Magyar menekültek a határon, háttérben az õrtorony is látható
Menekültek 1956-ban
