1. Elõzõ beszámolómban
montreali életünk kezdetét
tárgyaltam, persze, az ott
töltött négy év alatt renge-
teg érdekes dolog történt
velünk. A legfontosabb fi-
unk születése volt, amely
1959. november 22-én tör-
tént meg a helyi Jewish
General Hospitalban.
Ez a kórház volt legkö-
zelebb a lakásunkhoz, õket
nem érdekelte a vallásunk,
minket sem az övék. A zsi-
dó kórházaknak Budapes-
ten is jó hírük volt, amint
itt is, barátaink talán ezért
ajánlották ezt az intéz-
ményt. Nem bántuk meg.
Akkoriban még nem volt
biztosításunk, a nem túl
magas számlát részletre ki
tudtuk kifizetni.
A szülés nem volt köny-
nyû, kezdetben a folyosón
sétáltunk, amikor felesé-
gemnél egyre sûrûbben
jöttek a fájdalmak, segíteni
szerettem volna, és folyton
zaklattam a nõvéreket, csi-
náljanak már valamit. A fõ-
nõvér egy idõ után haza-
küldött, mondta, elég ba-
juk van itt a vajúdó kisma-
mákkal, nincs idejük ide-
ges apákkal foglalkozni.
Hazamentem, és Fekete
Pistával hokimeccset néz-
tünk, amelynek végén
megszólalt a telefon, a fõ-
nõvér volt, és mondta,
megkezdõdött a szülés,
jöjjek be. Mire beértem,
rögtön mehettem a szülõ-
szobába, ahol rajtam kívül
több izgatott papa várako-
zott.
Az ajtó kinyílt, egy fiatal
orvos lépett ki rajta, és gra-
tulált, hogy apa lettem.
Utána mondta, hogy fiam
született, és mind a baba,
mind a mama jól vannak.
Csak egy 24 éves srác tud-
hatja, hogy mit éreztem
akkor, hamarosan megér-
kezett a mama és a baba.
Leírhatatlanul, kimond-
hatatlanul boldog voltam,
feleségemet simogattam,
akit reggel kilenckor hoz-
tam be a kórházba, és éjfél
után pár perccel szülte
meg a fiunkat. Gratuláltam
a nejemnek, és együtt cso-
dáltuk meg a békésnek lát-
szó kisbabát.
Hát, azután nem maradt
sokáig békés, rövidesen
kezdõdött a kólikás sírás,
ami általában éjjel jött, és
nappal nyugodtan aludt a
baba. Természetesen kü-
lön kellett lennem a babá-
tól és a mamától, hiszen
nekem reggel dolgozni kel-
lett mennem. A folyamatos
sírás azután elmúlt, akit ér-
dekel, mi is az a kólika, az
interneten bõven találhat
információt.
Szüleimet táviratilag
értesítettem az örömteli
eseményrõl, õk azután a
miskolci rokonoknak
küldtek üzenetet a család
gyarapodásáról. A keresz-
telõ a St. Lawrence úton
lévõ Magyarok Nagyasz-
szonya nevû montreali
magyar katolikus temp-
lomban zajlott le.
Fiam keresztapja Feke-
te István barátunk, míg a
keresztanyja unokahú-
gom, a New Yorkban élõ
Klamár Katalin lett. Kati
húgomat távolléte miatt
egyik barátunk felesége
helyettesítette, a névét,
amint annyi mást, az idõ
könyörtelenül kitörölte
emlékeimbõl.
A St. Lawrence környé-
ke akkoriban a magyar ne-
gyed központja volt. A
templommal átellenben
mûködött a Hungarian
Social Club, amelynek alsó
helyiségében a fiatal ma-
gyar srácok és a focisták
talákoztak.
Az étteremben Surányi
László, a Csepel és a Fe-
rencváros szélsõje fözött,
aki szakácsnak is kiváló
volt, nemcsak focistának.
László 1948-ban játszott
utoljára a Fradiban, helyé-
re a csapat új, fiatal szélsõt
szerzõdtetett, akit Czibor
Zoltánnak hívtak.
A klub menedzsere
László fivére, Surányi Jó-
zsef volt. Az elsõ emeleten
mûködött az étterem, ahol
nagyszerû magyaros étele-
ket lehetett fogyasztani, az
árak az egyszerûbb embe-
rek pénztárcájához voltak
szabva.
Több magyar restau-
rant is mûködött a kör-
nyéken, de a legtöbben a
Hungariát választották,
amihez a hely tisztasága
és kedves, figyelmes
kiszolgálas is hozzájárult.
Itt dolgozott Losonszky
– Holecz – Gabriella, a ne-
ves magyar kézilabda-vá-
logatott játékos, aki az
évek során feleségem
egyik legjobb barátnõje
lett. Gabi cca. egyidõben
szülte Péter kisfiát, amikor
feleségem. Sok izgalmas,
néha ijesztõ esemény tör-
tént a két lurkóval, de hál'
Istennek, átvészeltük a
történteket.
A Hungariában a meg-
szokott bécsiszelet és pap-
rikás csirke mellett töltött
káposzta, töltött paprika is
volt az étlapon, de olyan
ínyencfalatok sem hiá-
nyoztak, mint a pacal,
vagy a pájsli, resztelt máj,
vagy a rántott borjúláb.
Ez utóbbi volt nagybá-
tyám, Klamár József ked-
vence, csak olyan lassan,
csigalassúsággal fogyasz-
totta, hogy megörjítette az
asztaltársasága tagjait.
Ezen a környéken mû-
ködött akkor az egykori
hírneves magyar pankrá-
tor, Pirog étterme is. A higi-
énia rettenetes volt, egy al-
kalommal ott ebédeltünk,
a tisztaságra nagyon ké-
nyes feleségem észrevette,
hogy a WC-bõl kijött sza-
kács, éppen a sliccét rende-
zi, majd kézmosás nélkül
bemegy a konyhába, pedig
a kézmosdó közvetlen a
wécé kijáratánál volt, felet-
te a felirat, az alkalmazot-
taknak kötelezõ a kézmo-
sás. Lehet, hogy a szakács
nem tudott olvasni, miután
mindezt ebéd után látta a
feleségem, többet nem
mentünk ide ebédelni.
Akkoriban több magyar
étterem, illetve kávéház
mûködött Montrealban,
fõleg a belvárosban, töb-
bek között a Mocca és a kis
Mocca, amelyet Wilhelm
Tomi barátunk mûködte-
tett. Eszembe jutott a Pam-
Pam, a Tokay és ki tudja
még mennyi másik.
Miután nem vezettem
naplót, a '60-as évek emlé-
kei, de fõképpen a nevek,
ennyi idõ után könyörtele-
nül kitörlõdtek az ember
agyából. Azért van, ami
megmaradt, például a Déli-
báb könyvesbolt, ahol régi
és új, otthon megjelent
könyvek mellett LP leme-
zeket és újságokat, az
K Ö Z É L E T – 9. oldal2015. november 14. – 46. szám
AMERIKAI KRÓNIKA
Harmath István
emigráns hetilapokat lehe-
tett vásárolni Bukovszky
Gyula tulajdonostól.
A színe miatt Kékújság
néven ismert Magyarságot
is ott ismertük meg, amint
a zöld, néha sárga színû
Sporthíradót, amelyet a ki-
váló sportújságíró, Szuper
Géza alapított Torontóban.
Az már csak hab a tor-
tán, hogy késõbb, amikor
már Chicagóban éltünk, a
Magyarságot és a Sport-
híradót hetente tudósítot-
tam cikkeimmel a '80-as,
de inkább a '90-es évektõl
kezdõdõen. Amikor az
ember visszaemlékezést
ír, rengeteg olyan történet
ugrik elõ, amelyet érde-
mes említeni.
Egyik alkalommal né-
gyen – feleségem, kisfi-
am, Fekete Pista barátom
és én – mentünk vásárol-
ni a St. Lawrence Blvd-ra.
A magyar templommal
szembeni járdán beszél-
gettünk, amikor ijedten
észrevettünk, hogy a fi-
unk eltûnt. Soha borzal-
masabb érzés nem érheti
a szülõket, mint amikor a
gyereküket elveszítik, ez
esetben, hál' Istennek,
csak a szemünk elõl.
Feleségem teljesen két-
ségbeesett, mi ketten Öcsi
barátommal a forgalmas
utcát néztük, és azonnal
rendõrt akartunk hívni.
Ekkor a cipõüzletbõl, ahol
a járdán álltunk, egy ked-
ves ember kezénél fogva
hozta a megszeppent gye-
reket.
A french-canadian –
francia-kanadai – õslakos,
franciául próbált beszélni
az ijedt gyerekkel, aki per-
sze egy szót sem értett az
egészbõl. Kisfiam cca. há-
roméves lehetett, huncut,
eleven kissrác volt, aki vé-
gül maga is iszonyatosan
megijedt, de szerencsére
kilábolt a slamasztikából.
Akkor megfogadtuk,
sosem engedjük el a gye-
rek kezét, mert abból
csak baj, esetleg tragédia
következhet.
A másik eset már Chica-
góban történt, miután
1963-ban Amerikába köl-
töztünk. Mi jöttünk át
elõbb, majd Fekete Pista is
követett minket, és rövid
ideig ismét együtt laktunk.
A pontos idõpontra már
nem emlékszem, a fiam ta-
lán ötéves lehetett, iskolába
még biztosan nem járt,
amikor feleségemmel
együtt megkértük barátun-
kat, hogy egy délután vi-
gyázna-e a gyerekre.
Fekete Pista, nekünk
Öcsi, készségesen elvállal-
ta, a kissrác lent játszott a
barátaival a ház mögötti
telken, amikor a szolgálati
úton – alleyban – elütötte
egy autó. A fiam már törött
lábbal a kórházban volt,
amikor az ajtóban a ke-
resztapja remegve mesélte
a történteket a kétség-
beesett szülõknek.
Próbált minket nyugtat-
ni, hogy a gyerek él, csak
éppen a lába törött el a
balesetben. Tudtuk, hogy
a babysitter a gyerek fel-
ügyelete helyett baseball-
meccset nézett a tévében.
Sosem felejtem el a felesé-
gem bánatos arcát, amikor
rosszalló tekintettel nézett
a barátomra: „Öcsikém,
egyszer bíztuk rád a gye-
reket”!
Hál' Isten, az ebcsont
beforrt, de négyünk közül
hárman sosem felejtettük
el a történteket, a fiam
már alig emlékszik a bal-
esetre.
Az effajta esetek még
jobban, szorosabba össze-
fonják a barátságot, amit
akkor pecsételtünk végle-
gessé, amikor több mint
harminc évvel ezelõtt,
Frecska Mártával kötött es-
küvõjén a kezét fogtam,
miközben hangosan imád-
koztuk a Miatyánkot.
Barátságunk elsõsor-
ban a sport szeretetében
nyilvánult meg. Otthon
egy csapatban, a Pénzügy-
õr ifiben játszottunk, a Pa-
saréti úti pálya volt a má-
sodik othonunk. Rengeteg
kedves és humoros emlék
kötött minket a pályához,
amelyek felsorolásához
egy könyv sem lenne elég.
Itt, Montrealban folytató-
dott a barátság, amely a
hosszú évek után testvéri
szeretettel párosult.
Montrealban a helyi
magyar focicsapat, a rövid-
életû Hungária SC mellett
fõként a hokimeccsek kö-
tötték le az érdeklõdésün-
ket. A Montreal Canadiens
csodacsapat évekig, sõt év-
tizedekig nyerte a Stanley
Kupát.
Akkoriban, hat csapat
volt az NHL-ben: a Mont-
real Canadiens, a Detroit
Red Wings, a Toronto
Maple Laefs, a New York
Rangers, a Boston Bruins
és végül a Chicago
Blackhawks.
Közülük a legjobb, leg-
eredményesebb a mi csa-
patunk, a Canadiens volt.
Akkoriban a csapat kapusa
a hírneves Jacques Plante
volt, a játékosok: Maurice
„Rocket” Richard, Jean
Beliveau, „Boom-Boom”
Geoffrion, Dickie Moore,
Doug Harvey és Maurice
öccse, az aprótermetû
Henri „Pocket Rocket”
Richard. Ma már mindany-
nyian a hoki „Hall of
Fame” tagjai.
A hoki szeretetét még az
'50-es évekbõl budapesti
Mûjégpályáról hoztuk ma-
gunkkal, ahol a Fradi csa-
patának szurkoltunk.
Még élesen emlék-
szem, amikor egy vidéki
csapat játszott a Ferenc-
város ellen, és egy csere-
hátvéd korcsolyázott be a
kezdõkörbe. Már az is ne-
vetséges volt, ahogy egy
lábbal korizott be a jégen,
látszott, abszolút kezdõ,
aki alól egyszeriben ki-
ment a lába, és körhöz ér-
ve, seggre esett. Mi meg
kiabáltunk: „vigyázz,
csúszik!”
A montreali csapatnál
ilyesmi elképzelhetetlen
volt, Kanadában a srácok
már 4-5 éves korukban
úgy korcsolyáznak, mint a
bajnokok. A fiamból is jó
hokis lett, amikor az
evanstoni középiskola csa-
patában játszott.
Jó hokis lett a fiam!
A St. Joseph Basilica a Mount Royalon
Egy kis baráti „ökölcsata” Montrealban:
Fekete István (balról) és Harmath István csépeli egymást 1959-ben
A mai Montreal
Városkép a Mount Royalról
A Montreal Canadiens logója
