1. Talán az utóbbi évek
legnagyobb, legjobban
várt bokszmeccsét tartot-
ták itt, Las Vegasban az
MGM Hotel-Casino komp-
lexumban. Az amerikai
Floyd Mayweather küz-
dött a Fülöp-szigeti
Manny Pacquiaóval. Az
MGM Grand Garden
Arena befogadóképessége
16 800 fõ, a jegyek árai
1 500-tól 10 000-ig voltak
kaphatók a hatalmas csar-
nokba.
A kaphatók szót talán
jobb lett volna kihagy-
nom, mert a jegyek el-
fogytak, akik még a mér-
kõzés elõtt vásárolni sze-
rettek volna, azoknak
üzérárat kellett fizetniük
érte. Így itt a bevétel a je-
gyek hivatalos értékesíté-
sébõl cca. 75 millió dollár.
Ezen kívül a tévénézõk
egyszeri 90-100 dollárt fi-
zettek a lehetõségért,
hogy élõben, egyenesben
nézhették az összecsa-
pást.
Ezért az összbevétel
400 millió dollár körül le-
het. A hatalmas összegbõl
Mayweather 120 milliót,
míg Pacquiao 80 millió
dollárt kapott garantáltan
a rendezõktõl. Iszonyato-
san nagy a bevétel, álma-
inkban sem gondoltuk,
hogy ilyen hatalmas ösz-
szegek fognak befolyni
egy váltósúlyú bunyó-
meccsre.
Azelõtt a nehézsúlyban
voltak a legnagyobb mecs-
csek, azok hozták a csúcs-
bevételt. A mérkõzést
„egyébként” az amerikai
bokszoló nyerte.
Egykoron, az '50-es
évek végén, a '60-asak ele-
jén, még Montrealban, Fe-
kete Pista barátommal
együtt néztük tévén a
Montreal Canadiens hoki-
meccseit, valamint a
Gillette cég által szponzo-
rált Friday Night Caval-
cade of Sports bunyó-
mérkõzéseit.
Azt hiszem, már írtam
egyszer, hogy milyen ve-
szélyes volt mellette ülni,
ugyanis a barátom izgal-
mában az ütéseket utá-
nozta a díványon. Hor-
gok, felütések és egyene-
sek jöttek állandóan, ne-
héz volt messzire ülni tõ-
le, nem volt elég széles a
hely a díványon.
Már Budapesten is
megszokott volt tõle az ár-
nyékbokszolás, néha-né-
ha amikor figyelmetlen
voltam, becsúszott egy-
két ütés, és kék-zöld fol-
tokkal volt tele az oldalam
a meccs végén.
A hokimeccseken nem
volt ilyen veszély, nem is
lett volna könnyû Bernie
„Boom-Boom” Geoffriont
„slap shot” közben geszti-
kulálva utánozni. Bár
mindketten az akkoriban
hihetetlenül sikeres mont-
reali hokicsapatnak szur-
koltunk, akik egymás
után nyerték a bajnoksá-
got jelentõ Stanley Kupát.
Késõbb, amikor Chica-
góba költöztünk, ez nem
változott a Montrealnál si-
keresebb Black Hawks fe-
lé. Az amerikai futballban
én Bears-drukker lettem,
barátom pedig mindig an-
nak a csapatnak szurkolt,
akik a Medvék ellen ját-
szottak.
Kosárlabdában évekig a
Chicago Bulls volt szá-
munkra a favorit, de hat
szupersikeres év után a
csapat középszerû lett, az
is maradt az utóbbi évek-
ben. Ami közös volt ben-
nünk, az a Chicago Cubs
baseballcsapat iránti sze-
retet, de ez a rémesen si-
kertelen alakulat, már
csak a barátomat érdekli,
jómagam elveszítettem a
bizalmat a legénység
iránt.
A Chicago Cubs 1908-
ban nyert utoljára World
Cupot, 107 sikertelen év
után már lassan a remény
is kicsúszott belõlem,
igaz, innen, Las Vegasból
már csak az eredménye-
ket tudom követni. Bará-
tom egyedül szenved a té-
vé képernyõje elõtt, bár
néha a keresztfiam odaül
a papa mellé.
Érdekes, hogy fiával
nem vitatkozok olyan ve-
hemensen, mint velem
tette és teszi mostanában
is. Úgy emlékszem, már
írtam, amikor a Kaliforni-
ában élõ Ildikó lányuk a
szülõket látogatta, egy al-
kalommal kijelentette: ha
a papa a telefonba ordíto-
zik, akkor biztos, hogy a
vonal másik végén
Harmath Pista bácsi van.
Nem tudom, miért köz-
löm ezeket a családi titkain-
kat az olvasókkal, de a visz-
szajelzésekbõl tudom,
hogy kedvelik az effajta írá-
sokat. A napokban például
Torontóból kaptam hívást
egy nemrég megjelent cik-
kemmel kapcsolatban.
Ez már elõtte is megtör-
tént, akkor egy rokon olvas-
hatta a cikket, amelyben az
'50-es évekbeli barátom, H.
György nevét említettem. A
haver 1956-ban 18 éves
volt, szintén Kanadában kö-
töttki,késõbbegyszertalál-
koztunk Torontóban, ami-
kor a 16 éves fiamat vittük
feleségemmel hokitáborba,
amely, ha jól emlékszem,
valahol Guelph közelében
volt.
Miután fiamat letettük a
táborban, felkerestük ba-
rátomat Torontóban. A ta-
lálkozás nem hagyott túl-
ságosan mély nyomot
egyikünkben sem, hiszen
utána évekig nem talál-
koztunk, nem is levelez-
tünk sûrûn egymással.
Annyit azért tudtam róla,
hogy az Egyesült Álla-
mokba költözött, és vala-
hol Floridában él, bár,
hogy pontosan hol, arról
nem volt tudomásom.
Egészen addig, amíg
cikkem néhány héttel ez-
elõtt meg nem jelent a Ma-
gyarságban. H. Gyuri
egyik Torontóban élõ ro-
kona felhívta az irodán-
kat, és megadta a telefon-
számát. Azonnal felhív-
tam, férfihang válaszolt,
és rögtön magyarul kezd-
tem beszélni, mintha az
természetes lenne, hogy
Floridában értenek ma-
gyarul.
„Te vagy az, Pistukám?”
– kérdezte a hang, majd
úgy kezdtünk beszélgetni,
mintha tegnap hagytuk
volna abba a konverzáci-
ót. A beszélgetésbõl kide-
rült, hogy a régi barátok,
haverok nagyrészt már a
túlvilágon vannak, alig va-
gyunk néhányan, akik él-
nek még az egykori pasa-
réti srácok közül. Azóta e-
mailen elküldtük egymás-
nak fényképünket, hát, az
elmúlt cca. ötven év ala-
pos munkát végzett mind-
kettõnkön.
Egy másik hasonló eset
éppen a napokban moz-
gatta meg a nyugalmamat.
J. Pál hívta fel a torontói
irodát, és érdeklõdött irán-
tam, mert 1957 tavaszán
együtt volt velem a francia
Ruenban, ahol néhány na-
pot töltöttem Kanadába
hajózásom elõtt.
J. Pál részt vett a forra-
dalomban, tehát el kellet
menekülnie, ugyanúgy,
mint H. Gyuri barátom-
nak. J. Pál két, míg H.
Gyuri három évvel fiata-
labb nálam, mindketten a
nyolcadik X felé közeled-
nek, nekem már csak hó-
napok vannak hátra az
ünnepi naptól.
Jó volt velük elbeszél-
getni, J. Pál könyvet sze-
retne írni életérõl, amely-
ben döntõ tényezõ lenne
az 1956-os forradalom és
szabadságharc. Miután tu-
dom, hogy évek óta olvas-
sa írásaimat, remélem, ré-
gi vágya sikerülni fog.
A napokban olvastam a
hírt, hogy a bécsi
Burgtheater fellépése a
budapesti Nemzeti Szín-
házban botrányba fulladt.
A társulat Csehov A sirály
címû drámájával lépett
színre, majd a darab vé-
gén a taps alatt az egyik
színész, Martin Reinke
felolvasott egy kiáltvány-
szerû nyilatkozatot, amely
szerint aggódnak a ma-
gyar kultúráért és azért,
mert Magyarország egyre
távolabb kerül a demokrá-
ciától.
Alig kaptam levegõt a
hírt olvasván. Nem értem,
hogy jön egy színész ah-
hoz, hogy a színpadról
kritizálja a vendéglátó kö-
zönséget. Ajánlom a ma-
gyar színházba járóknak,
ezentúl vigyenek maguk-
kal záptojást és rothadt
paradicsomot, amennyi-
ben legközelebb valaki po-
litikai cirkuszt akar csinál-
ni az elõadás után, legyen
mivel válaszolni a táma-
dásra.
Egyébként az osztrák
színészek a próbák alatt
folyton fasisztázták a ma-
gyarokat. Ez teljes mérték-
ben felháborító, milyen
jogon becsmérelik így a
magyarokat, akiknek erre
semmi jogcímük sincs?
Jómagam mindig ked-
veltem a sógorokat, a há-
ború után kiváló focistáik
játszottak újra az önálló
osztrák csapatokban.
Gondolok itt a hírneves
Karl Sesta és Jerusalem
nevû játékosokra, majd
késõbb Zeman, Ocwirk,
Happel, Stojaspal etc. ki-
válóságokra.
Természetesen mindig
a magyaroknak drukkol-
tam, de kedveltem a sógo-
rokat is. A forradalom utá-
ni idõkbõl, kellemes emlé-
keim vannak, igaz csak
néhány napot töltöttem
Ausztriában azt is fõként
a kismartoni lágerben.
Most viszont fölöttébb
dühít, amikor azt olva-
som, osztrák színészek a
színpadról fasisztázzák a
magyarokat. Úgy látszik,
az osztrák színészek nem
tanultak történelmet, vagy
elfelejtették, 1938. márci-
us 12-én a náci birodalom
Anschlusst hajtott végre.
Azon a napon a német
hadsereg bekebelezte
Ausztriát, és Bécsben a
„derék” osztrák polgárok –
lehetséges, hogy éppen a
magyarokat fasisztázó szí-
nészek elõdei – tömege-
sen álltak kart magasba
lendítve az utcákon, köz-
ben lelkesen „Heil Hitlert”
kiáltoztak.
Amikor a német hadse-
reg 1944. március 19-én
megszállta Magyarorszá-
got, nálunk nem álltak az
emberek az Andrássy
úton kart lengetve éltetni
szabadságunk eltipróit.
Nekem az osztrákok ne
fasisztázzák a magyaro-
kat, hanem inkább tanul-
mányozzák a saját törté-
nelmüket!
Közelebbi idõket is em-
líthetnék, voltak ekkor is
náci történetek, felhozhat-
nám Jörg Haider nevét,
Karintia tartomány kor-
mányzóját, akit zsidóelle-
nes kijelentései miatt jo-
gosan támadott az osztrák
és a világsajtó.
Ausztria szerencsésebb
helyzetben volt, mint Ma-
gyarország, a háború után
a szovjet csapatok kivo-
nultak az országból, és az
osztrákok kikiáltották a
semlegességet. Ezt a lé-
pést 1956-ban Nagy Imre
miniszterelnök az osztrák
példa után szintén megtet-
te, azonban lépését a ha-
talmas szovjet haderõ
megakadályozta.
K Ö Z É L E T – 9. oldal2015. május 15. – 20. szám
AMERIKAI KRÓNIKA
Harmath István
Ami az osztrákoknak si-
került, a magyaroknak
nem. Talán a turáni vagy
éppen a trianoni átkot hoz-
hatnám fel történelmünk-
bõl, de szerintem nem ilye-
nekkel kell foglalkozni. Az
osztrákok szerencsésebb
helyen és helyzetben vol-
tak, a történelmük folya-
mán nem elõször, de ez
nem jogosítja fel õket, hogy
a magyarokat fasisztázzák.
Olvasom továbbá
Szinetár Miklós rendezõ –
a Magyar Állami Opera-
ház egykori intendánsa –
nyilatkozatát, aki felhívja
a figyelmet, kár volt a
Burgtheater akciójával el-
rontani egy jó és sikeres
elõadás hangulatát.
Az MTI megkeresésére
Szinetár elmondta: elvben
nem szereti, ha az elõadá-
sok végén ilyenfajta politi-
kai megnyilvánulás törté-
nik. De ha Magyarorszá-
gon veszélyes politikai
képzõdmények rohamo-
san törnek elõre, akkor
van értelme a demokrácia
féltésének. Hozzátette:
nem biztos, hogy a félel-
met egy elõadás végén, a
tapsrendben kell elmon-
dani.
„Gondolom, hogy an-
nak idején, amikor az
ugyancsak szélsõjobbol-
dali Szabadságpárt kor-
mányra került Ausztriá-
ban, akkor is elmondták a
Burgtheater mûvészei az
aggályaikat a színpadon” –
tette hozzá Szinetár.
Az elmúlt ötven év alapos
munkát végzett…
Pacquiaónak esélye sem volt Mayweather ellen
Anschluss! 1938. március 12., Bécs
Kelemen Hunor levelet írt a Velencei Bizottsághoz
Elnyomják a magyarokat
Levélben tájékoztatta
Kelemen Hunor, az
RMDSZ elnöke Gianni
Buquicchiót, a Velencei
Bizottság elnökét a romá-
niai magyarságot érintõ
jogsérelmekrõl.
Sérelmezte: sem a ma-
gyarság képviselõit, sem a
Kisebbségkutató Intézet
szakértõit nem hívták
meg a román külügymi-
nisztérium és a Babes-
Bolyai Tudományegyetem
által szervezett kisebbség-
védelmi konferenciára,
ahol a Velencei Bizottság
elnöke is elismerõen szólt
a román kisebbségvédel-
mi modellrõl.
Levelében 14 pontban
foglalta össze a nemzeti
kisebbségeket ért jogsér-
téseket. Elsõként a Maros-
vásárhelyi Orvosi és
Gyógyszerészeti Egyetem
helyzetét említette, ahol
évek óta nem alkalmaz-
zák a magyar tagozat
önállóságát biztosító okta-
tási törvényt.
Megemlítette a magyar
szimbólumok elleni ható-
sági fellépést, valamint
azt, hogy a bíróságokon
csak elméletben biztosít-
ják az anyanyelvhasználat
jogát, és a helyi önkor-
mányzatok egy része a
törvényes elõírások elle-
nére nem hajlandó két-
nyelvû feliratokat kihe-
lyezni.
Az RMDSZ elnöke ki-
tért arra, hogy a román ál-
lam a régiók átszervezésé-
rõl szóló vitában figyel-
men kívül hagyja azt az
elvet, hogy a közigazgatás
átalakítása nem módosít-
hatja hátrányosan a ki-
sebbségek arányát egy
közigazgatási egységen
belül.
Azt is megemlítette,
hogy biztonságpolitikai
stratégiatervezetében a ro-
mán belügyminisztérium
veszélyforrásnak tekinti a
nemzeti közösségek auto-
nómiatörekvéseit.
Kelemen Hunor közöl-
te, hogy a román külügy-
minisztérium 2012 óta
nem hajlandó elkészíteni
a Regionális és Kisebbségi
Nyelvek Európai Chartája
alkalmazására vonatkozó
jelentését, és a kommu-
nista diktatúra idején álla-
mosított egyházi és kö-
zösségi ingatlanok vissza-
szolgáltatása szinte telje-
sen leállt, sõt a visszaszol-
gáltatott Székely Mikó
Kollégiumot bírósági úton
visszaállamosították.
Kelemen Hunor
Erdély - Bánság - Partium
Hirdessen a nyugati világ legnagyobb hetilapjában!
A jól informált magyar
a Kanadai Magyarságot olvassa!
