Egy látássérült lány élményei a narrációval megsegített Közhely - élet-disco c. előadás kapcsán.

1. Közhely – élet-disco
70 perc, 1 pillanat, a lemez két oldala
Közhely, Élet, Disco. A Tünet Együttes jelenleg futó előadásának címe a három,
önmagában is nagy súllyal bíró szó. Gondolatokat, emlékeket, élményeket,
megfogalmazott általánosított sztereotípiákat hordoznak ezek a szavak. Mindenkinek
mást, kinek többet, kinek kevesebbet jelentenek. Olvasatomban az élet a saját
életed, a közhelyek az abból fakadó kimondott vagy kimondatlan általános kritikák,
szemléletmódok. A disco pedig lehet fiatalságod, esetleg az őket elítélő életforma
jelképe.
Miután elolvastam a színdarab ismertetőjét, majd a Trafó Kortárs Művészetek
Házában megnéztem az előadást, nyugtáztam, hogy nem is lőttem nagyon mellé,
mikor a címet elemeztem. A Tünet Együttes társulata sem tett mást: megfigyelte,
majd tömörítette, különböző nézőpontokból vizsgálta meg a sorsokat. Rávilágított az
emberek fogyatékosságára, a mai társadalmat jellemző közönyre, az idő múlására
és az elvesztegetett pillanatokra. 70 percben megállt az idő a Moszkva téri óra alatt,
az enyém lehetett egy-egy szó, egy-egy lépés, egy-egy hang, egy-egy tekintet és
egy-egy pillanat. Belenéztem a tükörbe, és szembetalálkoztam magammal. Láttam
amgamat fehéren és feketén.
Február 21-én barátnőmmel beszéltem meg találkozót a Moszkva téren. A metró
kijáratnál vártam rá, de hívott telefonon, nem jön. A Trafó színészei siettek
segítségemre, és kalauzoltak az utcán a tömegben, kézenfogtak, mindent a fülembe
súgva kommentáltak. Elmesélték, eltáncolták, összemixelték, hogy mit láttak a téren.
A teendőm annyi volt csak, hogy figyeljek rájuk. Biztosítottak arról, ha befogadó és
nyitott vagyok, mély benyomások érnek.
Én Házigazdáimra (színdarab szereplői) bíztam magam, hagytam, hogy vezessenek.
Cuhorka Emese, Gőz István, Valencia James, Szabó Réka, Szász Dániel, és Varga
Vince keltették életre az utcához tartozó, mindennapi figurákat: a kéregető
hajléktalant, a messziről hazánkba utazó túristát, az imádkozó hittérítőt, a koldust, a
terítőt áruló erdélyi nénit, a kedves pszichopatát, a járókelőket, a szemlélődőket, a
fiatal

2. gimnazistákat. Képzeletben megépült a színpadon a tér, a néző felkereshette a:
metrókijáratot, a villamosmegállókat, a bódékat, az órát, a Gombát, az utcát, vagyis a
cselekmény helyszíneit.
A színészek elmondták, de az ismertetőben is megtalálható, hogy a próbafolyamat
egy része a köztereken, másik része pedig a próbateremben zajlott. A tereken az
alkotók megfigyelték az embereket, viselkedésüket. A szereplők személyes sztoriai
összemixelődtek a járókelők történeteivel, így jött létre az elnyújtott, 70 percnyi,
ismétlődő, mégis ismételhetetlen pillanat, és a saját pillanatod.
A színészek prózában, tánccal és discozenével mesélték el szerzett benyomásaikat,
örökítették meg félelmeiket, osztották meg a közönséggel a gondolatokat. Nem voltál
egyedül, de hagytak elmélkedni.
Én csak ültem a nézőtéren, szorosan fogtamfőhőseim kezét, arra figyeltem, amit
mondanak nekem. Utaztam az időben, miközben eltöprengtem saját életemen. A
múlt és a jelen keveredett a cselekményben, éppen úgy, mintha saját emlékeink közt
kutakodnánk. Az egyik percben – azonosulva a szereplőkkel – kisiskolás
gyermekként tanáraim dilijeiről tartok szónoklatot haverjaimnak, a másikban viszont
előttem áll a pólyásbabát tartó anyuka, vagy a lábán megállni alig képes részeg
krapek; szurkolok: nehogy akarjon tőlem valamit bármelyikük is. Kicsit arréb a
hajléktalan vert sátrat magának, – nem szeretnék átesni rajta –, a hittérítő pedig
próbálta becserkészni, Istenhez hívni testvéreit – ezt sem akarom. A túristát
egyszerűen csak sajnálom: hol van a híres magyar vendégszeretet.
– Mindenkinek meg van a saját baja és nyomorúsága! – jutott eszembe
többször a frázis. Az embertömeg olyan gyorsasággal száguldott el az utca
figurái, a nyomor mellett, magába temetkezve, ahogy azt sokan teszik, teszem
én is. A jövés-menést, rohangálást a szereplők a darab során többször
megjelenítik. – megláttam magam a tükörben. Véleményem szerint az öncélú
szemlélődés a lemez A/ oldala.
A B/ oldalon Én én vagyok, Te te vagy. Saját érdekeimk kerülnek előtérbe. Ha szorult
helyzetbe kerülünk, gyakorta elmormolunk egy-egy káromkodást, szidkot. A
kiszolgáltatottság érzése, megélése ugyancsak erős hatást gyakorolt rám; az érzés a

3. 70 percet végigkísérte. Hajléktalanként én sem szeretnék hidegben aludni, anyaként
kisbabával az utcán kódorogni, túristaként zsebtolvaj áldozatául esni, és még
hosszasan sorolhatnám.
A darab nyújtotta élményeket saját helyzetemmel, sorsommal, fogyatékosságommal
azonosulva éltem meg. A mondatok, a szituációk sorozata eredményezte azt, hogy
lepörgött előttem néhány kellemes és kellemetlen esemény, másodpercek töredéke
alatt, úgy, mint egy filmben. Felszínre került a kiszolgáltatottság, az „egyedül vagyok
a világban, mint a kisujjam.”, a kilátástalanság és a „miért pont velem történik?”
érzései. A közhelyek, az érzések, az enyémek, a tieid, mindenkié.
A jelenben és a múltban egyaránt jártam. Az előadás eltérő idősíkjai, párbeszédei, a
DJ. Által kevert zenék, a színészek mozgásai kényszerítettek arra, hogy utazzam,
hogy tanuljak. Az előadás végén főhőseim elengedték a kezemet, akiktől ajándékba
a mindenapok sürgés-forgását kaptam. Levestették a Moszkva teret fehéren,
feketén. 70 percig figyeltem másokat, figyeltem magamat. Belenéztem a tükörbe
A Közhely, élet, disco előadás megértését az audió-narrálás nagyban segítette. A
színpad bejáráson lehetőség nyílt a tér megismerésére, a színészekkel való
találkozásra. A narráló azokat a mozzanatokat, testhelyzeteket, gesztusokat írta le,
amelyek csak láthatóak voltak a színpadon.
Kovács Judit