1. A mohóság kapni szeret. A mohóság vak. Alapja az infantilisan éretlen tárgyszeretet,
tárgyfüggőség. Bármi kell neki, csak kapjon. Ezért kapkodták el a Tamás Sándor kovászna
megyei tanácselnök, és Antal Árpád András sepsiszentgyörgyi polgármester által közprédára
dobott székely zászlókat a székely zászlós tüntetésen, Sepsiszentgyörgyön. Az infantilis
mohóságnál primitívebb nincsen. Az udemerés elöljárók a primitíven infantilis mohóságnak
dobták oda a székely zászlót. Infantilis mohósággal manipulálták a tömeget, politikai hatalmi
célból, ami ugyancsak az infantilis mohóságban gyökerezik. A manipuláló primitivizmus
eszközévé tették a székely zászlót. Jobban bemocskolták, mint az ellenfél.
A zászló transzcendens szimbólumokat tartalmaz. A bemocskolása az udemerés elvtársak
által, azt jelenti, hogy nincsen érzékük a transzcendencia szimbólumai iránt, amik a nemzeti
lét élő, szellemi, belső lelki alapjai. Az infantilis mohóság elől, a transzcendencia, a szellem, a
lélek visszahúzódik az ő képeiből és marad csak a puszta halott kép - az akarnok,
erőlködőknek.
A primitívség szintjén minden magyar párt összefogott. Abban fogtak össze, ami távozásra
kényszeríti a transzcendenciát, a szellemet, a lelket, az ő képeiből, és így azok szellemi halálát
okozza, annak, ami egyedüli élő alapja a nemzeti identitásnak. Csak a hatalom szomja épp
ezek iránt érzéketlen. A szomj, pedig a szent képeinek, a lélek meg nem éléséből származik,
ezért marad infantilis a lélek. A transzcendencia képeinek az is a szerepe, hogy az
infantilizmusból magasabb szintre emelje a lelket. Így az identitás, annak képei, nem csak egy
forma mit meg kell védenünk, hanem mindennapi létünk, egzisztenciális létalapja. Az utóbbi
idők mesterségesen gerjesztett nacionalista tüntetései, tömeghisztériái, Antal Árpád és Tamás
Sándor által, azt bizonyítják, a primitív szellem, minek alapján áll az egész, hogy nemzeti
létünk, identitásunk, nem a minden nap megélt transzcendens, szellemi, lelki létalapja a
székely társadalomnak. Amit nem kell tömeghisztériával, alantas szándékból úgymond
védenünk, ha létünk ezen egzisztenciális alapján állunk.
A nemzeti identitás, nem egy zárt kész, statikus, külső forma, mit az által őrzünk, hogy
pusztán csak külsőleg azonosulunk vele, hanem egy dinamikus transzcendens szellemi
valóság, amit ha megélünk, átformálja a lelket, egy érett, teljes szellemi valósággá, hogy
elnyerje identitása teljességét. Ez az a nemzeti identitás, minek az élet folyamán meg kell
szellemileg, lelkileg valósulnia. A bennünk folyó szellemi, lelki megvalósulás által állandóan,
újra és újra létrejön, megújul a közösség identitása és ez által őrződik. Az élő nemzeti
identitás, egy folyó, ezért dinamikusan állandóan átalakuló. A teljesség irányába tartó
folyamat, mi nem más, mint a megvalósult identitás, mert identitást csak a megvalósult egész,
teljesség mondhat magáénak.
Az átalakulás munkáját, a bennünk élő transzcendencia képei végzik, amik nem mások, mint
az állandóan átalakító folyamatok archetípusai. Az archetípusok, az öröktől fogva
megvalósult teljesség ősmintái is. Egy identitás, legyen az egyéni vagy közösségi, élő
dinamikáját az adja, az a feszültség, ami a között van, amin áll az ember, az örök teljesség
képei, ami már öröktől fogva megvalósult, és ami az emberben, ezen a talajon, ennek átalakító
munkája nyomán, létrejön. Az identitás energiája az öröktől fogva létrejöttből és az állandóan
létrejövő közti, ez utóbbit állandóan átalakító, feszültségből fakad.
És itt van az identitás őrzése problémájának a gyökere. A nemzeti azt hangoztatja, hogy ő őrzi
az identitást, feladat az őrzése. Csak az ember nem őrizheti azt, ami meghaladja, amitől függ,
ami nagyobb, mint ő, mert rajta áll, ezért ő őrzi, amin áll, és nem az ember őrzi, amin áll. A
viszonyt őrizheti, szellemi, lelki éberséggel. A viszony pedig az, hogy az ember
engedelmeskedik a transzcendens valóság átalakító munkájának. Az éberség az, amivel a
minket meghaladó valóságra irányulunk. Ezért úgy helyes, ha azt mondjuk, hogy az identitás
őriz bennünket, vagyis a nagyobb transzcendens valóság, és nem mi őt. Csak ahol az ember
önösen előtérbe helyezi magát, állítja, hogy ő őrzi a nemzeti identitást. Az ilyen önösség
nyilvánul meg a nemzeties politizálásban, Antal Árpád, Tamás Sándor nacionalista

2. tömeghisztéria keltésében Sepsiszentgyörgyön. Mik nem mások, mint az éberség hiánya,
szétszórtság, ami statikus állapot, hiába a látszat mozgás. Ezzel szemben, az élő nemzeti
identitás, egy állandóan átalakító, átalakulni hagyó, ezért átalakuló, dinamikus folyamat, ami
saját dinamizmusa által őrzi önmagát, nagyobb szellemi energiáknak engedelmeskedve. Amit
a folyó archetípusa hordoz. A folyó dinamikája hordozza emberi és nemzeti létünk
egzisztencialitásának alapját.