1. fedezéket ástunk a testünk
részére. Repülõk meg ágyúk
dörgéseközt,de azértelégví-
gan, itt-ott kis távolságra fel-
robbant egy-egy gránát. De
már úgy megszokta az em-
ber, de azért egyre maga-
sabbra emeljük a fedezéket,
amit éjjel elrontanak a
muszkák.
22-e: nincsenek fontos
dolgok, meghûltem és feküd-
tem 23-ig. 25-én kaptam az
elsõ levelet hazulról, és rög-
tön írtam választ. Ekkor éj-
jel nagy lármát csináltak az
oroszok, csakúgy zengett
bele a föld, úgy szólt az
ágyú, azután megindult a
gyalogság, sikeresen vissza-
vertük õket, így múlt el az
egész éjjel.
26-án egész nap csend,
csak éjjel, a jobbszárnyon
a tüzérség támad, egész
éjjel esett az esõ. 27-én
egész nap fedezéket ás-
tunk és sövényeket fon-
tunk, éjjel csendben telt el,
12 muszkát, egy egész jár-
õrt foglyul ejtettünk. 28-
án szép vasárnapunk
volt, kiderült, jól ebédel-
tük, egy fél liter vörösbor
hozzá, éjjel volt egy kis
összecsapás, irtóztató tü-
zelés, mennydörgésszerû
ágyúdörgés, én gépfegyver-
rel lõttem egy negyedóráig,
száz foglyunk lett, semmi
veszteség.
29-én semmi különös,
csak egész éjjel nagy zápor,
énakkorvoltamõrségen,ret-
tentõnagysárvoltutána.30-
án semmi különös, csak
egész nap lövöldözés. 31-e
borús, esett az esõ majdnem
egész nap, és az orosz egész
nap ágyúzta a mi rajvona-
lunkat, és egy repülõgépünk
felszállt kikémlelni az ellen-
ség állását. Annyira tüzeltek
ágyúval, hogy rettenetes volt
nézni, amint fent a levegõ-
ben a mi repülõink az oro-
szokkal viaskodtak.
VI. hó 1-jén, semmi külö-
nös,egészszépderültazidõ,
éjjel a megszokott ágyú- és
gépfegyvertüzelés, jó bort
kaptunk. 3-án szép, derült,
napos idõ, élénk repülõhar-
cok, fent, a magasban elkez-
dõdött az ágyúdörgés éjjel 2
órakor és tartott tovább 4-én
egész napon át. 5-én tovább
folyik a harc, már kétszer el-
foglalták a mi állásainkat,
de hála a jó Istennek, még
nincs vesztünk, de éjjel 12
órától vissza kellett vonul-
nunkazújvédelmiálláshoz.
Onnan este 9-kor elindul-
tunk,egészéjjelmeneteltünk
a sötétben és nagy sárban,
az új helyre értünk hajnal 3-
kor, lefeküdtünk kint a me-
zõn, akármilyen sár volt,
azért egész jól aludtunk. A
baj az volt, hogy amikor fel-
keltünk, nagyon fáztunk.
Ott most egész nap pihen-
tünk.
8-án indultunk, megint
rajvonalban (azt hiszem,
mert nehezen olvasható) a
Dnyeszter hídját õriztük –
innen három napon át me-
neteltek, kis, olvashatatlan
helységneveken keresztül.
11-én érkeztünk egy faluba,
ahol két óra pihenõt kap-
tunk, innen indultunk to-
vább egy olvashatatlan nevû
város felé. A további napok
hasonlóképpen telnek,
ágyúzás, lövöldözés, volt
egy-két sebesülés, de halott
még nincs.
Nehéz olvasni a történe-
tet, mert számomra elkép-
zelhetetlen a front és amit
egy gyalogos honvédnak
szenvednie kellett. Nem tu-
dom, hogy nagyapámnak
volt-e rendfokozata, túlságo-
san nem is érdekel, ami a
naplóból olvasható, ott ba-
kák és a tisztek együtt szen-
vedtek. Ágyútûzben, esõ-
ben, sárban gyalogolni, har-
colni ismeretlen, felfoghatat-
lan ellenség ellen, borzasztó
még olvasni is, nemhogy vé-
gigélni.
Az összes bejegyzést ol-
dalakon keresztül olvasni,
azután leírni nincs értel-
me, ezekbõl is látszanak a
háború borzalmai. Végül
1919. május 12-én folytató-
dik: „...nagyváros felé in-
dulunk az ellenséget min-
dig magunk elõtt zavarva,
aznap éjjel felvették a har-
cot... Három napos pihe-
nés után ismét harcok kö-
vetkeztek, veszteségünk is
volt. A csehek állandóan
támadtak, talán ötszörös
túlerõvel, de egész délutá-
nig tartottuk magunkat, de
a túlerõnek muszáj volt en-
gedni, és kénytelenek vol-
tunk a 6 kilométerre fekvõ
falu alá húzódtunk.
Itt is felvettük a harcot, és
tartjuk magunkat már há-
rom napja. 21-én nagy tá-
madást intéztünk a csehek
ellen, és kivertük õket az ál-
lásaikból. 23-án fegyverszü-
netet kértek, amit meg is
kaptak. Engem 24-én hatod-
magammal Pestre küldtek,
lisztet és juhtúrót vittünk a
hozzátartozóinknak.”
Itt ért véget a Tábori nap-
ló, többet nem tudok róla, a
többi tulajdonképpen része
a magyar történelemnek.
Utána jött a kommün, pon-
tosabban a Tanácsköztársa-
ság, azután Horthy rendet
teremtett, majd 20 évig béke
volt Magyarországon. Utána
pedig folytatódott a zûrzava-
ros XX. század, amelynek
végén békés körülmények
között jött el a változás.
Most, 2015. január 3-án újra
lázong Budapest népe...
Elmúlt a karácsony, ez
volt a harmadik, amit Las
Vegasban töltöttünk. 2011
decemberében volt az elsõ
ésegybenazutolsó,amitKa-
ti unokahúgommal együtt
ünnepeltünk az életünkben.
Szomorú szívvel gondo-
lok arra az estére, vidámak
voltunk, sõt kora esti showt
mentünk nézni, úgy emlék-
szem, az Elvis-mûsort, de ki-
lenc körül már itthon vol-
tunk, együtt vacsoráztunk,
énekeltük a Menybõl az an-
gyalt.
Tisztában voltunk azzal,
hogy testében már ott van a
gyógyíthatatlan betegség.
Mostiskirázahideg,amikor
rágondolok. Az emberi élet
sajnos kegyetlen, elveszítjük
azokat, akiket szeretünk, és
az élet megy tovább, megál-
líthatatlanul.
Nemrég már itt, Las
Vegasban, megtaláltam
nagyapám elsõ világháborús
idõkben, a fronton írott nap-
lóját, amelyet unokahúgom
hagyott rám. A kisméretû,
bõrkötéses napló borítóján
anyai nagyapám, Klamár
András neve aranyos betûk-
kel olvasható.
Sosem tudtam, hogy az
egyszerû építész írott anya-
got hagyott hátra életérõl, 5
és 1/4 inch (13 cm) hosszú
és 3,5 inch (9 cm) széles ol-
dalakon. Idén nyáron, ami-
kor Fekete Pista barátom itt
jártnálunk,odaadtamnekia
naplót,ésõfolyékonyantud-
ta olvasni az oldalakat.
Jómagam nagyító segít-
ségével is csak kínlódom,
nem a szemem rosszabb,
hanem a barátom hozzá-
szokott a kézírásos anya-
gok olvasásához, amikor
még a Chicago és Környéke
c. lapot szerkesztette, több
mint 30 évvel ezelõtt. Én a
saját kézírásomat sem tu-
dom elolvasni, nemhogy
valaki másét, nekem csak a
gépelt szöveg megy.
Nagyapámat nagyon
szerettem, olyan emlékek
jönnek vissza vele kapcso-
latban, talán hatéves lehet-
tem, amikor szenteste sé-
tálni vitt, hogy ne zavarjuk
Jézuskát és az angyalokat,
akik a díszített karácsony-
fát hozzák és az ajándéko-
kat.
Emlékszem, milyen izga-
tott voltam, de õ mesélt vala-
mit, ami elvonta a fi-
gyelmem. Amikor a
lépcsõn mentünk a
második emeleten lé-
võ lakáshoz, az elõ-
szobában édes-
anyám és a rokonok
vártak, apám a szo-
bában volt.
Megszólaltacsen-
gõ, és én a boldog-
ságtól sikítva men-
tem be a szobába,
aholafaalattjátékvo-
natot találtam. Soha
olyan boldog nem
voltam, talán azóta
sem. Csak egy gye-
rek lehet ilyen bol-
dog, azért igazán
övék a karácsony.
A gyerekkori em-
lékek közül kiemel-
kedtek a focival, job-
ban mondva a Fradival
kapcsolatosak. Közel lak-
tunk az Elektromos Latorca
utcai pályájához, ahol a há-
borút megelõzõ években
villanyfénynél játszották a
Szent István-kupa esti mér-
kõzéseit. Nagyapám vitt
oda, édesapám nem kedvel-
te a focit, pedig mi a srácok-
kal a közeli grundon na-
ponta játszottunk.
A Tromos-pályára a kis-
gyerekeket ingyen engedték
be, én rögtön az egyik kapu
mögéfutottamegybarátom-
mal, minket a rendezõ bácsi
figyelmeztetett, hogy a
Kiszely „Lapaj” bácsi na-
gyonerõsenrúgjaalasztit,jó
messzirekellettfutniérte,de
boldoganszaladtunkChierer
Ervin barátommal.
Ervin 30-35 éve felkere-
sett minket Chicagóban,
Hollandiában élt a családdal,
nukleáris energiával foglal-
kozó mérnök lett belõle. Ki
tudja, él-e még.
A következõ emlékem
nagyapával kapcsolatban új-
raafocivalkapcsolatos,1943
novemberében az Üllõi úti
Fradi-pályára vitt, ahol a ma-
gyar válogatott 7:2 arányban
vereséget szenvedett a své-
dektõl.Ezvoltazelsõtalálko-
zás a Fradi-pályával, és ek-
kor alakult a mai napig tartó
„szerelem”ahíreszöld-fehér
csapattal.
Persze élénken él ma is
emlékeimben, amikor a gaz-
ember Rákosi Mátyás rend-
szere, fasisztának minõsítet-
te a Fradit, melynek a nevét
Bp. Kinizsire változtatta, a
színét pedig piros-fehérre.
Barátainkkal továbbra is haj-
rá, Fradit kiabáltunk a mecs-
cseken, hiába próbáltak vál-
toztatni a bevett szokáson a
hatalmon lévõ kommunista
vezetõk.
Azon a bizonyos emléke-
zetes magyar-svéd meccsen
a Rudas vendéglõ tetején lé-
võ díszpáholyban foglalt he-
lyet a kormányzó, vitéz
nagybányai Horthy Miklós,
aki, amint azt késõbb sok-
sok év után megtudtam,
egyáltalán nem kedvelte a
labdarúgást.
Akkor nekem nyolcéve-
sen nem jelentett semmit,
azt sem tudtam, ki Horthy,
azt pedig, hogy ott volt, csak
késõbb olvastam a Fradi-
krónikás Nagy Béla könyvé-
ben. Ami a meccsbõl az em-
lékeimben maradt, a fiatal
újpesti Szusza Ferenc, a csa-
pat centere, aki az elsõ félidõ
végefeléösszefejeltegysvéd
védõvel.
Vérzett a feje, és rövid
idõre lecserélték, majd bekö-
tött fejjel visszatért, és a szü-
net elõtt még gólt is fejelt a
hatalmas, véres turbánnal,
így lett akkor 2:2 az ered-
mény. A többi már negatív
sporttörténelem.
Azonban visszatérek
nagyapám naplójára, amely-
nek elsõ bejegyzése 1916.
május13-áraesett.Abbanaz
évben már három gyerme-
kük volt a nagyszüleimnek,
Eta nagynéném 1900-ban
született,anyám,Jolán1904-
ben, nagybátyám, József
1908-ban. A világháború
szétszedte a családokat, a
férj a frontra ment, ahonnan
három év múlva tért haza,
addig a gyermekeket az
anya egyedül nevelte. Saj-
nos, amikor még éltek, errõl
sohasem beszéltek nekem,
emlékül maradt évtizedek-
kelkésõbbnagyapámnapló-
ja,amelyneklétezésérõlsem
tudtam,amibõlmostidézek.
„Tábori 'napló' ” 1916.
május 13-án elindultunk Bu-
dapestrõl, a józsefvárosi pá-
lyaudvarról este 8 órakor,
Püspökladány-Debrecen-
M á r a m a r o s s z i g e t -
Körösmezõn és a Kárpáto-
kon át Galíciába, Delatinba
érkeztünk. (Az apró vonalas
lapokon a ceruzával írt szö-
veg nehezen olvasható,
ezért csak azt közlöm, amit
olvasni lehet. A Galíciában
lévõ falvak, kisvárosok neve
kibogozhatatlan számomra,
az internet sem ad segítsé-
get, hiszen a városnevek kö-
zel száz év alatt megváltoz-
hattak, jószerével azt sem
tudom, hol vannak ezek a
kisvárosok, falvak.) 15-én
reggel olvashatatlan falvakba
mentek, majd 16-án délután
mindenféle ételt és italt felvé-
teleztünk, vagonokból kira-
kodtunk, és szekerekre pa-
koltuk, majd elindultunk a
hadosztályhoz.Itt voltunk 2
napig. 18-án kaptunk lova-
kat, erre felszereltünk, és út-
nak indultunk, mentünk
vagy 20 kilométert, odaér-
keztünkúgyeste8órakor,ott
mindjárt elhelyeztek minket
a lövészárokba, akkor éjjel
volt egy kis csetepaté.
19-e teljesen nyugodtan
telt el, 20-án volt egy lövés,
egy sebesülés, halott nincs.
21-én, vasárnap egész nap
K Ö Z É L E T – 9. oldal2015. január 24. – 4. szám
AMERIKAI KRÓNIKA
Harmath István
„Semmi különös, csak egész nap lövöldözés…”
Anyai nagyszüleim családi képe. Balról: Klamár Andrásné – született Szivy
Klemetina, Klamár András, a Tábori napló írója, fia: Klamár József, lányai:
Klamár Etelka és végül édesanyám, Harmath Istvánné - sz. Klamár Jolán.
Isten áldja õket és unokahúgomat is, aki megõrizte a képet!
Klamár András Tábori naplója, 1916-1919
