KÜLÖNLENYOMAT A DEBRECENI KÉPES KALENDÁRIOMI 1930. ÉVI FOLYAMÁBÓL;

1. A RÉGI DEBRECEN
VALLÁSOS BUZGÓSÁGA
ÉS ÁLDOZATKÉSZSÉGE.
IRTA:
Dr. ZOLTAI LAJOS.
KÜLÖNLENYOMAT A DEBRECENI KÉPES KALENDÁRIOMI
1930. ÉVI FOLYAMÁBÓI..
DEBRECEN SZ. KIR. VÁROS ÉS A TISZÁNTÚL1 REFORMÁTUS EGYHÁZKERŰLET
KÖNYVNYOMDA-VÁLLALATA 1929-2674

2. 2
A RÉGI DEBRECEN
VALLÁSOS BUZGÓSÁGA
ÉS ÁLDOZATKÉSZSÉGE.
IRTA:
Dr. ZOLTAI LAJOS.
KÜLÖNLENYOMAT A DEBRECENI KÉPES KALENDÁRIOMI
1930. ÉVI FOLYAMÁBÓI..
DEBRECEN SZ. KIR. VAROS ÉS A TISZÁNTÚL1 REFORMÁTUS EGYHÁZKERŰLET
KÖNYVNYOMDA-VÁLLALATA 1929-2674

3. 3
Debrecen város történetének aligha van gyönyörűségesebb fejezete annál, amelyet e
dicsőséges múltú „keresztyén respublika” leányai, fiai mélyenérző szívök emberszeretetével,
menny felé szárnyaló lelkük jócselekedeteivel írtak be az utolsó négyszáz esztendő
krónikájába. A jótetteknek ez a kimeríthetetlen sorozata, ez a soha meg nem szűnő
áldozatkészsége vallásos buzgóságból fakadt: az egyházhoz és intézményeihez való hűség
serkentette adakozásra őseinket. Isten dicsőségét kívánták szolgálni a koldusnak, vagy a
megégett szegény embertársuknak adott alamizsnával csakúgy, mint a templom építésére lelt
nagy hagyománnyal. A háládatos debreceni polgár ha munkáját takarékosságát Isten földi
javakkal áldotta meg, ralikor végső akaratát írásba foglalta, nyomorgó felebarátairól, az Isten
anyaszentegyházának szükségeiről megemlékezni keresztyéni kötelességnek tartotta.
Debrecenben, régi városi jog szerint az öröklött javakat a törvényes vér szerint való
örökösök sérelmével nem lehetelt eltestálni. De a szerzett vagyon felől szabadon
intézkedhetett végrendelkező polgár. A szabad végrendelkezés egyik legrégibb, legbecsesebb
kiváltsága roll a debreceni Molyárnak. Hajdan általános szokás nálunk, hogy ha saját
szerzeményből állott a vagyon, többet vagy kevesebbel juttatlak abból valamely istenes célra
is : elég olyankor is, amikor az elhaltnak özvegye, gyermekei maradlak.
A debreceni polgárok jótékonyságát a XVIII. század végéig, azon túl is stég három-
négy ívtizedig a mostaniaktól sok tekintetben különböző társadalmi, politikai és gazdasági
viszonyok között kevesebb irányban, de nem kisebb aránybaji vette igénybe a közszükség, az
akkor is általános nyomorúság és szegénység. A kevesebb irányt úgy értve, hogy akkor
kevesebb volt a társadalom támogatásából élő emberbaráti, kulturális és más hasonló társaság
és intézmény. Hanem azért akkor is tág tere volt a köz- és magánjótékonyságnak felebaráti
szeretet, keresztyén erény akkor is mindég és mindenült faláll alkalmat, hogy gyógyítson,
segítsen és építsen.
Ha tisztelt olvasóim között talán lesznek olyanok, akiknek feltűnik, mily ritka roll
régen az ezres adomány és hogy a legbőkezűbb végrendeletben sem szerepelnek manapság
szokásos nagy összegek, ezeknek azt felelem: a debreceni régi polgárság adományainak
pénzbeli értékét ne a mostani szédületesen fejlett pénzgazdaság méretei szerint lessél: fontra
tenni és megbecsülni.
A régiek korába a régiek gazdasági helyzetébe kell beleképzelnünk slagunkat.
A debreceni polgárok kezében a XIX. századig sohasem halmozódott fel túlságosan
nagy gazdagság. A magánjellegű vagyon meglehetősen egyenletesen oszlott meg az egyes
emberek között. Erről a speciális debreceni városi jog intézményesen gondoskodott, — ami
ha kedvezőtlen külső körülmények és halasok nem avatkoznak be annyiszor zavarólag a sáros
életére. — általános jólétet eredményez, annyival inkább, mert Debrecenben a polgárok
hatalmas közvagyonnak, szántókból, legelőkből, erdőkből álló óriási, a mainál jóval nagyobb
határ területének hasznavételéből teherbírásuk arányában részesedtek. Még a XVIII. század
derekán is Debrecenben i igen kesés az olyan család, amelynek Vagyona ingókban és
ingatlanokban felülmúlta a 10-12 ezer forintot—Jómódú, vagyonos polgár számba ment
hajdan már az is, aki 1000- 1500 forint értékű házat szőlőt és ezenkívül néhány járó loval,
gulyabeli marhíd vallhatott be adó alá, vagy valamely jövedelmes kézműves mesterséget
gyakorolhatod. A debreceni polgár házinán való 2—10 holdnyi földjéhez, ha kedve tartotta.
3—5 nyilas, úgynevezett béres földet is könnyen válthatott a közös puszták valamelyikén s ott
„szállást” gabalyítva, lakatosalt jövedelmezően gazdálkodhatott.
Vegyük figyelembe azt is, hogy a pénznek még a XVIII. században is sokkal nagyobb
a vásárlóereje, mint most. Például egy 100 dénáros magyar forint többszörösen többet ért a mi
új egy pengőnknél. Ámbár igen nehéz — némely gazdaságtörténet író szerint lehetetlen —
összehasonlítani a régi és mostani árakat, munkabéreket, mégis vannak, akik megkísérlik az
összehasonlítást. Így Acsádi Ignác ezelőtt vagy harmincöt évvel úgy találta, hogy 1650—

4. 4
1700 között egy magyar forint 5- 6 o. é. forintnak felelt meg. Vagyis a mostani pengőnek 15-
szírüsét, 16-szorosát érte.
Amikor tehát a halálát közeledni érező cívis, avagy cívisasszony ezelőtt. 200
esztendővel testamentumában 50 100—150 magyar forintot rendel különböző szent végekre:
vagyonának már igen tekintélyes részét fordítja Isten dicsőségének emelésére.
A végrendeletek gyakran megható példái a nemes gondolkozásnak és a szír jóságának.
Nem ok nélkül sajnálhatjuk, hogy a városi Tanács tagjai előtt lelt s a levéltárban elhelyezett
testamentumok nagyobbik része a legrégebbiek elvesztek. Az 1720-ik évet megelőző időről
kevés számmal maradt meg végrendelet. A jegyzőkönyvek is csak nehánynak tartalmát
őrizték meg.
Én a XVIII. század végdeléig, pontosan 1790-ig keletkezelt végrendeleteket néztem át
és kivonatoltam történelmi levéltárunkban. Körülbelül 800 olyan testamentum közül,
amelyeket a vég-rendelkezők halála után mindjárt felnyitottak és kihirdetlek, 50%-nál több,
vagyis 458 tartalmaz közcélra rendelt hagyományt.
A legritkább eset, amikor a végrendelkező csupán egyetlen egy intézmény
megsegítésére gondol. A testamentomtevés által gyakorolt jótékonyság három főágon oszlik
meg: az ekklézsiát. az iskolát és a szegényügyet öleli magához. Gyakran részesült
hagyományban a főbíró, a Tanács, a város, sőt eb-élve az egyes uccák közszükséglete is,
főképpen 1755 ellőtt.
1755 után a világi halósági szentélyege javára rendelt hagyományok lassanként
elmaradoznak. Ezek helyett a XVIII. század utolsó negyedében az égés által károsullak
fülsegélésére, a tűzi pénztár (incendiaria Cassa) gyarapítására fordítják figyelmüket a fele-
baráti szeretet gyakorlói.
Általában véve azok, akik földi javacskáikból Isten dicsőségérc is szántak: valamit,
rendesen 3—5—7 felé osztják kegyescélú hagyományaikat.
Az ekklézsia szükségeit tulajdonképpen papok, kántorolt fizetése. templomok és
paróchiális házak fenntartása alkotta; ezekről a költségekről pedig 1752 előtt a városi tanács a
küzjüyedeharkbri1 ősi szokás szerint tisztességesen gondoskodott. Mégis időnként tömegesen
fordulnak elő templom-épületére való hagyományozások. Így például 1679 körül, amikor a
Piac Német utca szegéletén állott ideiglenes imaháznak, a „szín”-nek megújításában
fáradozott a tiszteletes tanács. Ismét 1715—1728 között, amikor a mostani Kistemplomot
építette a debreceniek hitbuzgósága, borzasztó tűzvész miatt kétszer egymásután. Megint
1733—1739 körül, az ispotályi kezdetleges imaház helyett tornyos templom építése
szaporítod, meg a pium-legatumokat, a kegyes hagyományokul. Gyakran ismétlődik a
lelkipásztor iránt érzett megbecsülésnek, szeretetnek jeléül, hogy prédikátor és kántor uraimék
részére is hagyományoznak kisebb-nagyobb summákat. leginkább arany-pénzül.
Talán meg az ekklézsiánál is — azt mondhatjuk — sűrűbben, bőkezűbben
gondoskodtak eleink az iskoláról, „a mi iskolánkról”-ról. Ez alatt mindég a kollégiumot
értették. Ez a szeretetteljes gondoskodás legszebben jellemzi a kálvinista Debrecen vallásos
buzgóságból táplálkozó nagyszerű áldozatkészségét. Amit Debrecen ezáltal művelt a
debreceni polgárság ami szolgálatot ezzel a hazának tett, az a legnagyobb dicsősége. Mert az
a megbecsülés és szeretet, amellyel a kollégiumot és professzorait körülölelte, az a pártfogás,
amellyel szegény tanulók ezreit emberré lenni segítette, nemcsak a magyar református egyház
fennmaradásának elsőrangú tényezője, hanem hervadhatatlan érdeme marad a magyar állami
közéletet vezető intelligencia kitermelésében, a nemzetfenntartó kultúra fejlesztéséhen is.
A tanulóifjúság és iskola, a tudomány és kultúra magasztos hívatásának megértéséről,
mindeneknél többre becsülésérül tanúskodik tömérdek önkéntes adomány és hagyomány.
amellyel a debreceni mindhét nembeli polgárok a szegény szolgatanulókat, az alumnus és

5. 5
exspectáns1
deákokat. külföldi akadémiákra menő ifjakat Szűcs Mihályné asszonytól (1580)
és Tiszta Máté uramtól fogva (1595) mindmostanig gyámolították megélhetésükben,
tanulmányaik előmenetelében, céljaik elérésében részint végrendeleti hagyományaikkal és
könyöradományaikkal, részint pedig mint numista, cibista, és panista szülők.2
Sok
végrendelettevő valamiképpen papokról, úgy a professzorokról is megemlékezett utolsó
akaratának papírra-vetésénél.
Attól fogva, hogy az uccabeli lakosok a maguk erejével uccánként leányoskolákat is
kezdettek felállítani, ami körül-belül a XVIII. század elején történik, új rovatot kell nyitnunk
az egyházias érzület adakozásainak számontartásánál. Kutatásaim szerint a legelső
végrendelet, amely az utcai iskolákban tanuló árvagyermekekről is megemlékezik, 1716-ban
kelt. Nemzetes vitézlő Báthori Szabó András aki több ezer forintot hagyott különböző
egyházfi, iskolai, emberbaráti célra, elég a sáros közönséges szükségeire is, 80 magyar
forinttal gondoskodott a fiú- és leány-iskolákban tanuló árvagyermekekről. Három év múlva
özvegye, nemes Mészáros Anna ugyane célra is hagyományoz kisebb összeget. Így keletkezik
a debreceni református egyház árvatartó pénztára. A világháború végéig egyike n legerősebb
alapoknak, amelyeket az egyház kezel. Mert a vagyona már meghaladta volt a 800 ezer
aranykoronát. Némelyik végrendelkező az uccabeli oskolaházak romladozásainak javítására
és az utcai tanítók számára is hagyományoz különböző összegeket.
A gyülekezet szegényeinek állandó gondozása egyidős Debrecenben az apostoli kor
hagyományait követő reformációval. Sőt amint köztudomású ispotályunk keletkezése a
reformáció elterjedését is megelőzi pár évtizeddel. A szegények javára lett hagyományok
rendellelésének megértése végett megemlíteni, hogy a XVIII. században, minekutána nem
sikerült a városi hatóságnak teljesen megszüntetni a házankénti koldulást és nem tudott
minden nyomorgót az ispotályban elhelyezni, két osztályba sorozták a közsegélyre szorult
szegényeket. Voltak ugyanis ispotályi és voltak uccánként nyomorgók. Amazok a város, majd
1752 után a református egyház által fenntartott ispotályban vonták: meg magukat. Emezek
vagy saját hajlékukban, vagy kegyelemből emberséges emberek házánál lengődlek. Amazokat
külső, emezeket belsei szegényeknek is nevezték. Az ispotálybeli szegényekre a XVIII.
század elejéig az évenként rendesen párosával megbízott ispotálymesterek vigyáztak, azután
pedig a lelkész az ispotálymesterekkel, illetve később egy-egy felügyelővel, vagy gondnokkal
együtt, segítségükre lévén a dékán, akit hosszú időn keresztül a bennlakó szegények maguk
közül választottak. A belső szegényekre külön gondviselők, a koldusok bírái ügyeltek fel,
akiket valószínűleg az illető utca Választott, amely a városi Tanács mellett elég széleskörű
autonómiával rendelkezett.
Ez a különbség magyarázza meg azt a szokást, hogy a XVIII. században külön
hagyományozgattak az Ispotálynak, külön az uccabeli szegényeknek. A legrégibb
végrendeleti hagyományok azonban, amelyeket ismerünk, mind az ispotályi szegényei:
táplálására valók voltak. Kiss Pál özvegye, Borbála asszonyé (1547), Aracs Benedeké (1554),
Tiszta Máté szenátoré (1595); ugyanígy a régi hagyományok között a legnagyobb is,
Mészáros Benedekné Margit asszony 300 forintos legátuma (1619).
A hajdani oeconomico-politikai és szociális állaputokból sarjadzott köz-felfogás,
támogatva megint mély vallásos érzülettől, igen szoros és bensőséges viszonyt fejlesztett ki a
1
Alumnus diák, aki a könyöradományokból fenntartott főzőházból (coquia) kapott egy-egy
fazék ételt. Exspectans diák aki a tehetősebb polgárok asztaláról jutott naponként Isten
nevében főtt ételhez.
2
Numista szüle, aki iskolás fiáért pénzt fizet a nagyobb diáknak; cibista, aki hetenként egy
fazék ételt főz; panista. aki hetenként egy szép fehér cipót küld a diáknak fia tanításáért.
(Szűcs I.: Debrecen város tört., 604. I.)

6. 6
világi előljáróság és a közrendű polgárság közült. Emez valósággal a jól nevelt fiú
engedelmességével, szeretetével, tiszteletével és hálájával ragaszkodott városi Tanácshoz,
amely viszont az édes Atya gondosságával éberségével vigyázott a népre és kereste annak
javát és boldogulását; egyúttal a patriarchalis rendszer szigorát, hatalmát is gyakorolta a város
lakosaival szentben, az élet mindennemű vonatkozásaiban. A bíró és Tanács nemcsak azt
tartotta isteni akaratból eredett hivatásának, hogy a város jogai és kiváltságai felelt őrködjék, a
törvényt és az igazságot kiszolgáltassa, a közvagyont hűségesen kezelje, a polgárság anyagi
érdekeit előmozdítsa, hanem kötelességének ismerte azt is, hogy a polgárok vallási
szükségleteiről, lelki javairól gondoskodjék: azok között a mértékletes életmódot, a tiszta
családi életet, a jó erkölcsüket megőrizze, távol tanyán siket mindenféle eltévelyedéstől,
fényüzéstől és kicsapongástól.
Ez a patriarchalis, családias jellegű viszony szülte a főbíró, a Tanács és olykor
kifejezetten a város javára tett kegyes hagyományokat. Mikor a tanács is örököl a meghalt
polgár után, tagjai aránylagosan osztoznak az „atyai jóindulatokért és kegyes pártfogásokért”
kopott hagyományon.
Az első ilyen hagyományt, amelyről tudomásunk van. Tiszta János uram 1617-ben
tette, aki egy szép ezüst kupát rendelt a tiszteletes tanácsnak. Nem okozhatott fejtörést,
mitévők legyenek a tanácsbeli urak a kupával. Ezen nem osztoztak meg. Mert a boros
kupának nagyon jó helye lett a városháza fehér abrosszal terített asztalán, amennyiben a régi
városházának saját konyhája s borral tele pincéje is volt.
Különösnek tűnik fel, hogy míg 1756—1757-ig elég sűrűn fordulnak elő a főbíró és a
Tanács javára rendelt legátumok, ezentúl 1791-ig csak három ilyen hagyományt találtam.
Ezekből is egy Nádudvari József szenátoré.
A XVIII. század utolsó nevedében a Tanács tagjai helyett az inséget szenvedő
felebarátoknak olyan csoportját kezdette fölkeresni a közjótékonyság, amelyikről annakelőtte
a végrendelkezők sohasem emlékeztek meg. Ezek a tűzkárosultak. Az emberi szolidaritás
érzése, a felebarátiság bizonyosan annakelőtte is mindég igyekezett segíteni a megégett
lakostársakon. Ismert régi szokás volt Debrecenben, hogy a tűzkárt vallottakat a
templomokban kihirdették és a gyülekezetet segítésükre buzdították. De az a törekvés, hogy a
tűzkárosultakról már eleve gondoskodjanak, a helytartó Tanács által 1769 dec. 22-én
kibocsátott és a tűzi veszedelmek elhárításának, csökkentésének eszközeiről szóló
parancsolattal függ össze. A helyi küldöttség (Szeremley Sámuel, Megyasszay Mihály és
Besiczky Imre szenátorok) javaslatára határozta el a Tanács és a közgyűlés (1770), hogy
ezentúl a testamentumot hallgatni menő szenátorok és esküdtek a testánsoknak figyelmükbe
ajánlják: a tűzi pénztárt is. Ez a pénztár pótolta sokáig úgyahogy, a jóval későbbi eredetű
tűzbiztosítás intézményit. „E nemes városban tűz által megromlottak felsegélésére” tett
hagyományok sorát néhai nemzetes Szoboszlai Vas István uram elmaradott özvegye, idegen
hangzású nevével is református vallású Radics Anna asszony indítja meg 1772-ben, kamatozó
alapul 25 vonás forintot rendelvén a tűzi kassza számára. Efféle hagyományok ezentúl
mindegyre sűrűbben ismétlődnek a testamentumokban...
Míg ma már a humanizmus puha vánkost tesz a börtönlakók feje alá, hajdan azok, akik
a törvénnyel hadilábon állottak és ezért rabságra vettettek, nem számíthattak szánalomra,
kíméletes, szelíd bánásmódra. Mindenféle kényelmet nélkülöző, nyirkos, sötét, egészségtelen
börtönben sínylődnek. Mint az esti sötétségben felvillanó Szent János bogár fénye csillan
elibünk az a néhány apró hagyomány, amely állal egyik-másik könyörületes jámbor lélek
végrendeletében a szegény, nyomorult rabok keserű sorsán is igyekezett némileg enyhíteni.
Így cselekedtek: Kállai Sámuelné Komáromi Erzsébet (1746). Veszprémy Borbély Sámuelné
Gönczi Erzsébet (1749) és Keresztesi Szabó Sámuel molnármester (1778). Ez utóbbi
gyertyára való pénzt rendelt el raboknak...

7. 7
A debreceni református egyháznak és kollégiumnak városi hatósághoz való
viszonyában új korszakul nyitó változás történt 1752-ben. Mária Terézia ekkor megtiltja,
hogy a református egyház lelkészeit éti a kollégium fanárait a városi pénztár fizesse. Ezzel a
királynő egy tollvonással széttépte a város és az egyház százados egységét. Három év múlva
pedig, bár a csaknem egészen református vallású város közönsége tettekkel bizonyított
hűségére, áldozatkészségére hivatkozva esedező felirattal próbálkozott rábírni a királynőt
elhatározása megváltoztatására, mégis két tanácsnoki széket katholikus vallású állami
alkalmazottal kinevezés állal töltött be. Ezt nemcsak azért erőszakolta a királyi hutalom, hogy
a róm. kath. vallás képviseletet nyerten Debrecen város kormányzatában, hanem a cél az is
volt, hogy közvetlen ellenőrzés alá vettessék az eretnek szenátorok magaviselete. Az
ekklézsia és kollégium kiadásai most már egészen a debreceni egyház vállaira nehezedtek.
1752 előtt 3431 frt 20 krt tett az az összeg, amelyet a lelkészek, tanárok, kántorok, diákok évi
rendes segélyképpen kaptak a város házipénztárából. Az ekklézsia, amelynek úgyszólván
semmiféle jövedelmező ingatlana, sem kamatozó tőkéje nem volt még akkor, szorult
helyzetén hamarosan az addig ismeretlen és népszerűtlen pap-bérrel segített magán;
kollégium pedig a külföldi református egyházakhoz, svájciakhoz., hollandusokhoz és
angolokhoz fordult támogatásért.
Most is igaznak bizonyult a keleti példabeszéd: teher alatt nő a pálma.
Csakugyan nem értelem nélkül festették Debrecen címerébe a szép zöldelő lombos pálmafát.
E nehéz időkben sokkal bőségesebben kezdett, csörgedezni a debreceni polgárság
áldozatkészségének forrása. Szám- és érték szerint egyformán megszaporodtak a kegyes
hagyományok a kollégium és az ekklézsia javára
A megpróbáltatások nehéz súlya alatt. Hatvani István professzor is erről bizonyságul lesz
mellettem. Sajátkezűleg írott testamentumában emlékezteti tanártársait arra, hogy „az ő
szorgalmatossága és szoros vigyázása által is lett az a többek között, hogy a kollégiumnak
kevés vagyonocskáját 1750 esztendőtől fogva 1780-ik esztendőig az Úr Isten tíz annyiból
száz annyira tette.”
Csakugyan az isteni gondviselés minden vészben viharban vele volt a Krisztus
anyaszentegyházával. A benne bízókkal hitökben megerősítette és bátrabbá tette. Bölcs
vezéreket, jóltévőket támasztott közöttük, amikor ezekre legnagyobb szükségült volt. A két
Domokos éber vigyázása, Kenesseyné Szondi Zsuzsánna bőkezűsége soha jobbkor nem
jöhetett!
A levéltárunkból ismert debreceni végrendeletek szerint a 16. század közepe tájától
fogva 1790-ig, különböző egyházi, iskolai, emberbaráti célok és intézmények készpénzben
összesen 53,200 forintot örököltek. Ebből 27,817 forint csak Mária Terézia negyven évig tartó
uralkodása idejére. A debreceniek ezen összegnek is körülbelül 8/9-ed részét, vagyis 21,211
forintot 1752 után, az egyház és a kollégium segélyezésének megtiltása után hagyományozták
,,Isten dicsőségére”. Ez a 24,000 forint, ama kor gazdasági viszonyaihoz képest igen
tekintélyes összeg, a különböző célok között így oszlik meg: eklésia, javára 7849,
kollégiumnak 7381, deákoknak 1712, ispotálynak, amely 1752 után szintén egészen az
egyház gondja lelt, 2875, utcánként nyomorgó szegényeknek 944, templomnak 110,
papoltnak, kántoroknak 778, professzoroknak 283, uccai iskoláknak, iskolás árváknak 1383,
tanácsbeli uraknak, városnak 744, tűzipénztárnak, raboknak 152 forint.
E pénzbeli hagyományoknak csak kis részét kellett a végrendelkezők akaratához
képest tőke gyanánt kezelni. Nagyobb része folyó kiadásokra fordítható és nyomban
elkölthető hagyomány volt.
Az a nemzedék, amelynek hitét Mária Therézia rekatholizáló törekvései szokatlan
mértékben tették próbára, kitüntette magát a kegyes hagyományokat tartalmazó végrendeletek
nagy számával is. Az általam álnézett, közjótékonyságot is gyakorló végrendeleteknek 53%-a
az 1753—1780-ik évekből származik. Ezen aránylag rövid idő alatt felbontott mintegy

8. 8
négyszáz testamentum közül harmadfélszáz kegyes hagyományokról is intézkedik.
Bizonyságául annak, mily széles társa-dalmi rétegeket, az egész kálvinista polgárságot
áthatolta az elnyomatás szomorú éveiben a vallás és egyház iránt való kötelesség érzete,
egyformán megdobogtatva szegénynek és gazdagnak, nőnek és férfinak a szívét.
A végrendelkezők azonban nemcsak készpénzt hagytak jótékony célokra. Gyakori eset
ingó- és ingatlan, vagy amint régen mondották: „mozduló és mozdulatlan jószágok”
hagyományozása. Imé, 1650—1773 között, 120 esztendő alatt az ekklézsia tizennégy házal és
egy boltot, az ispotályi templom egy, az Ispotály három, a cegléduccai leányiskola egy, a
kollégium két, a város pedig egy házat örökölt. E házak közül a mai Kálvin-tér 5. sz. házát
Pesti Máté szenátor (1681), és a piacuccai 37. sz. házat, a Kistemplom mellett Király István
szenátor és neje Márta Borbála (1712) paróchia céljaira, a piacuccai 24. számú házat pedig
Nemes Büttösi Györgyné Deák Zsuzsánna (1734), a kollégiumi ifjúság ellátására
hagyományozta. Ez utóbbi háznak 1000 rh. forint volt az értéke.
Szárazmalmok is többször jutottak jótékony célok birtokába. E malmok hajdan jól
jövedelmező ingatlanok. —
A mult század elején több mint nyolcvan malmot olvastak meg Debrecenben. Némelyik
telken 3, 4, 5 malom is dolgozott. 1646—1779 közölt öt kegyes végrendelkező nyolc malmot
ajándékozott, illetőleg hagyott közjóra. Négyet a kollégium, négyet a református ispotály
örökölt. A kollégium első malma Darabos uccában feküdt; Bika János még éltében
ajándékozta ezt a scholabeli ifjúságnak. Az Ispotály az imént már említett Büttösi
Györgynétöl a mai Veres uccában örökölt egy lisztelő malmot. Éppen mellette feküdt néhai
Váczi János malma, kinek örököseitől a városi Tanács 1744-ben ezt is megvásárolta 100
talléron, vagyis 180 m. forinton ugyancsalt az Ispotály részére. Alighogy megtörtént a vétel,
két hét mulva felbontják a városházán a meghalt Király István szenátor és neje Márta Borbála
közös végrendeletét. Mily kedves meglepetést hozott ennek a kegyes házaspárnak
testamentuma ! Csaknem minden vagyonukat közjóra hagyták. — A fenntebb már említett
kőházukon kivül szentimrei és diószegi szőlőiket Debrecen városara, csapóuccai három
malmukat, Morgóban, a mai Maróthy György uccában, a református ispotályra, meggyaszói
szőlőjüket az odavaló ekklézsiának, 240 m. forintot a tiszteletes tanácsnak, félannyit a
prédikátoroknak és professzoroknak, 50-et az árva gyermekeknek. A tanács most már
feleslegesnek tartotta, hogy az Ispotály öt malommal bajlódjék. A Király-féle két lisztelő és
egy kásamalmot tehát 1751-ben 900 v. forintért örökösen eladta Kiss Gáspárnak. A Büttösi és
Váczi-féle két malom egészen 1882-ig megvolt az Ispotály birtokában. A szegények malmaira
sokan emlékeznek még!
Szőlőbeli végrendeleti hagyományokra is találunk példákat. 1700-tól 1777-ig
végrendelet szerint az ekklésia hat egész és részszőllőbirtokot örökölt. Az ispotály és uccai
szegénység hármat, a kollégium is hármat, a város egyet kapott.
Másnemű ingatlan birtokot, szántóföldet, kaszálót a debreceni polgárok ebben az
időben sohasem testálnak jótékony célra, de még gyermekeikre sem (kivéve. ha valamelyik
cármegye területén nemesi jászággal bírnak), azon egyszerű oknál foga, mert Debrecen város
területén a belső háztelken és kertiszőlőn kívül 1771-ig nincs egyéb magánjogi természetű
ingatlanvagyon.
Készpénz mellett annál sűrűbben fordul elő az élőállatban és terményben tett
hagyomány. Jellemzésül sehány példa a sok közül: egy borjú, máskor két tehén, ismét hatvan
darab juh, két üsző, ugyanannyi borjú és négy ló az ispotálynak (1734); egy borjas tehén,
máskor két ökör az ekklésiának ; egy csikó, majd húsz darab gulyabeli marha a kollégiumnak
; egy ló Pétarfia uccának stb. Vagy pedig: az esztendei szőlőtermés a deákoknak; 15 akó bor
és 150 véka búza a kollégiumlak; ismét 100 köböl élet az alumnus deákoknak és az ispotályi
szegényeknek (1757) ; egy gönci hordó bor az ekklésiának; majd megint 100 cseber bor az

9. 9
„Isten dicsőségére” (1714, Szívó Jánostól). Diószegi Sámuel főbírónk is a kistemplom
épületére 50 cseber bort rendelt 250 frt értékben (1716).
Szép számmal voltak olyanok, akik valamely házbeli portékái, ruhaneműt gazdasági
eszközt, ékszert hagyományoztak szívükhöz nőtt kegyes intézményre. Lehetetlen
meghatottság nélkül olvasni a segíteni akarásnak ezeket az eseteit. Szántó Istvánné Dombrádi
Erzsébet (1710) „mivel pénze nem maradott”, 2 kádat és 3 hordót — keltei gönci, egyik 8
csebres -- hagyott a schóla számára. Szilágyi Péter (1763) egy felszerelt ekét testál a
kollégiumnak. Debreceni Sámuel (1762) egy asszonyembernek való karmazsin színű jóféle
portai övet az exspectans deákoknak. Nagy Gergelyné (1734) egyéb lábas jószágokon kívül
vasas szekeret az ispotálynak. Murvai Pálné ezüst láncos hüvelyt, az oskolás árváknak. Beksy
Istvánné Tatai Zsuzsánna (1769) 13 sor jóféle gyöngyöt és négy arany gyűrűt az ekklézsiának.
édes atyja könyveit pedig a kollégiumnak. Tiszteletes Hatvani István profeszszor úr (1780) azt
kívánta, hogy a feleségétől kapott jegyajándékok, ennek halála után, ú. m. egy arannyal
varrott hálósüveg és egy rubintos arany gyűrű, eladassanak és azok ára a leányi oskolákban
tanuló árva gyermekek között osztassék szét. Nádudvari József szenátor (1767) aranyos
poharait, ezüst evőeszközeit elegendő arannyal együtt a debreceni református konzisztóriumra
hagyta olyképpen, hogy azokból két szegény ekklésia számára úrasztali poharakat öntessen.
Olyan időben, amikor a különböző vallások hívei nyilt harcban állottak egymással, a
közjótékonyságot is erősen kifejlett felekezeti öntudat befolyásolta. Az emberszeretet jótettei
csaknem mindig az adakozó egyházának intézményein, saját hitsorsosain akartak segíteni. E
tekintetben nem igen volt különbség a most ösmertetett időben katholikus és protestáns társa-
dalom közölt. A kivétel ritka. Nemde dísze és dicsűsége a mi multunknak, hogy eleink közül
többeket névszerint is megnevezhetek, akik „nemcsak a mi hitünk cselédivel”, hanem
másokkal is, mindenekkel jól lellek, követvén a nagy apostolnak a galáciabeli atyafiakhoz
intézett intelmét. Megfigyeltem, hogy a debreceni kath. ispotály, amelyet a kálvinista
városnak királyi parancsolatra kellett felépíteni és berendeznie (1779), a legelső végrendeleti
hagyományt, t. i. a közlevéltárunkban feltalálható testamentumok szerint a legelsőt, kálvinista
nőtől kapta. Észrevettem azt is, hogy noha már 1778 eltilt tettek le nem protestáns, tehát
katholikus egyének végrendeletet levéltárunkban, ezek után vallási, tanügyi, emberbaráti
célok egy Jenárnyi támogatáshoz sem jutottak. Még katholikus intézmények sem.
Más valláson lévők közül hajdúdorogi származású görög katholikus vallású Balázs
György halálra ítélt rab rendel legelőször a levéltárunkban őrzött testamentumban kisebb
összegeket környékbeli gör. szertartású templomoknak, lelke üdvéért mondandó misékre.
(1778 február I.) Hőm. kath. intézményről pedig legelőször egy lutheránus vallású,
városunkban élt ügyvéd, Balogh, másként Salgovics Pál emlékezik meg végrendeletében
(1779.), aki a hont-vármegyei egyházas maróthi ág. hitv. ev. ekklésiának, ahol
megkeresztelték 200, az ugyanottani hely. hitv. és róm. kath. egyházaknak 50 50 rh. forintot
rendelt. A városi levéltár végrendeletei szerint megint más vallású emberektől kapta legelső
végrendeleti hagyományait a debreceni róm. kath. templom, és — mint az imént említem — a
róm. kath. Ispotály is. Theodosi István nevű újvárosi görög kereskedő halt meg nálunk 1779-
ben ; ez a görög végrendeletében egy aranyat hagyott a debreceni páter piaristák
templomának. (Bőkezűbb volt saját gürög papja temploma és a királyné iránt, akiknek 10—10
aranyat hagyott.)
A róm. kath. ispotály javára rendelt első testamentumi hagyomány. 1780. november 22-én
keletkezik. Özvegy Nyeste Istvánné Kállai Sára, Szent-Anna uccában lakott református
aszszony 1 -1 rh. Forintut rendelvén helvét confesssion lévő, úgy a romanocatholica ispotály
koldusainak. A következő évben (1751 február 19.) néhai nemes Wigandi György esküdt
polgár elmaradott özvegye Kiss Erzsébet igen buzgó, csaknem minden vagyonát közcélra
hagyományozó kálvinista nő emlékezett meg 10—10 frt. hagyományával a kath. ispotályról
meg a kath. árvákról. Ugyancsak ez a jószívű asszonyság hatvan uccai házán kívül 200 v.

10. 10
forintot testált a debreceni református egyháznak, 100—100-at az exspectans deákoknak és a
városi tanácsnak, 30—30-at a református ispotályban és az uccánként nyomorgó
szegényeknek.1
Wigandnéval egy sorban említhetjük Borsós Sámuel esküdt polgár özvegyét Nábrádi Máriát,
aki arra az esetre, ha megnyeri a férje hagyatéka ellen folytatott pert, amihez jó reménysége
volt, a néki ítélendő vagyonból 200 vonás forintot rendel testamentumában a debreceni
piarista atyaságoknak, szabad akaratjokra ; ugyanannyit a debreceni kollégium alumnus
diákjainak; kétszázat a kollégium könyvtárának, ötszázat a debreceni református
prédikátoroknak, ötvenet pedig a református ispotálynak.
Felülemelkedett a szigorú félekezetiességen Mártha György özvegyének Szenczi
Erzsébet asszonynak a testamentoma is (1782 február 5.). Korabban derecskéi lakos lévén 60
frtot hagyott a derecskéi református egyháznak, ugyanannyit a debreceni kollégiumnak, 12
frtot pedig a derecskéi pápista templomnak.
A vegyes házasságban élő református nő állhatatosságának és hithűségének tündöklő
mintaképe Ondrejkovics Ádámné Antoni Borbála. Ennek a derék kálvinista asszonynak férje
elébb királyi harmincados tiszt Debrecenben, majd 1755-töl fogva ugyanitt Fáy János
postamesterrel együtt kinevezett első róm. kath. yallású szenátor. Mindketten azért kapták ezt
a tisztséget, hogy a hajdani hadállásaiért küzdő katholikus egyház érdekeit képviseljék az
eretnek város eretnek tisztikarában. Antoni Borbála, férjének ilyen különleges szereplése
mellett is mindhalálig tántoríthatatlanul hű leánya maradt egyházának, amelyben született.
Már pedig Mária Therezia idejében a vegyes házasság, főként ha a nő protestáns, amint
nehány akkorbeli debreceni példa mutatja, többnyire biztos veszteséget jelentett a
protestantizmusra nézve. A kath. férj, állami hivatalban könnyebb előmenetelt remélvén, a
papsággal vetélkedve buzgólkodott a térítés körül. Kölgyesy Ferenc, pápista vallású debreceni
szenátor a pótvégrendeletében (1781) eldicsekszik véle, hogy unokaöccsének Kölgyessy
I.ászlónak, aki 1773. évi első yégrendeletében teljesen mellőzött, azért hagy 200 rh. forintot,
mert „az ő és felesége munkálkodása és közbenjárása után az igaz rom. kath. hitre tért”.
Mennyivel igazabb követője Pál apostol tanításainak Ondrejkovics Ádámné,
katholikus férfi reformtus hitvese! Javacskáit érdemes helyekre és olyan kedves jóakaróinak
kívánván hagyni, akiknek hűséges segítségét tapasztalta, végrendeletében
(1789) 400 frtot hagy a kullégiumnak, 200—200-at a református szent ekklésianak és a
Kistemplom építésére, 100—100-at a református kollégiumban tanuló árva gyermekek
ruházatjára, az ispotályi szegények és az alumnus diák ifjak közt való felosztásra, 32 db.
aranyat prédikátor és professzor uraméknak, —50 forintot pedig a pápista ispotálynak.
Hasonló összegeket és emlékül ingó-bingó tárgyakat rendelt jó ismerőseinek, akik részben
kathulikusok voltak. Ami pedig temetési költsége után ingóságai árából megmaradt, azt a
városi tanács fordítsa ügyefogyott árvák és házi szegények javára.
Ilyen volt a halál közeledését készen váró elődeinknek élő hite. De adakozó kedvük, jó
cselekedetekre való hajlandóságuk nem kisebb addig sem, amíg „siralom völgyében" járnak,
míg, számlálgatják a felettük futó esztendőket. Kifogyhatatlanok a szeretet adományokban,
amelyekkel egymás terhét hordozzák és gyönyörűségök a jó cselekedetek, amelyekkel
felövezik és ékesítik magukat. Menni magyar könyv jelent meg tudomány- és
szentíráskedvelő Debreceni polgárok költségén! Hány száz és ezer szerény tanuló ifjú
táplálkozott a debreceni nép konyhájáról és kenyéren Isten nevében. Az őszi segélygyűjtés,
amely századokon keresztül szokásban volt, a házról-házra járó kápsálás, alumnus,
konviktusbeli diákság javára: a kollégiumnak, a templomi perselygyüjtés pedig: az
1
Róm. kath. vallású egyén a tanácsra bizott végrendeletében legelőször 1781 jan. 21-én hagyományoz a róm.
kath. Ispotálynak. T. i. Reisingcr András lakatos legény, 4 forintot. Második 1785 febr. 15. Fazekas Andrásné
Klarovics Erzsébet, ugyancsak 4 forinttal.

11. 11
ekklesiának jelentékeny jövedelmi forrása. Kiszámíthatatlan annak a kézimunka- és
teherhordó igaerőnek az értéke is, amellyel eleink a tereplomok és a kollégium építéséhez
önként hozzájárultak.
A kollégium természetani gyüjtleménye is tudománykedvelő lelkes polgárok önkéntes
adományaiból keletkezett. Imé 1712-ben ezt jegyezték be tanács jegyzőkönyvébe : A
phisicához kívántató instrumentumoknak megszerzésére ns Szőke János uram offerált Isten
dicsőségéhez való buzgóságából száz tallért, úgy, hogy 150 rh. forint abból kapitálisnak
(tőkének) megmaradjon. Ugyanezen végre Kiss Gáspár 100, Domokos Márton (a főbíró) 100,
Hodossy János is 100 forintot konferáltak.
A város, egyház, ispotály, kollégium régi számadásai a pénz- és természetbeli
önkéntes adományoknak számos esetét hagyták emlékezetbe. Sokan kedves prédikátoraik
útján juttatták el az Úr oltárára szánt ajándékaikat. Olvastam, hogy 1742-ben, (a szeretet-
adományoknak ebben a különösen termékeny esztendejében) Tiszteletes Vecsei János úr által
egy valaki 275 m. forintot adományozott az ekklésia szükségére.
Amint Forró István kurátor uram kivehette, Szőke János uram volt ez a névtelen adakozó is,
akiről már az imént jegyeztünk föl egy nagy adományt.
Ugyanezen esztendőben, amikor az elnyomott protestáns egyházak vallássérelmei
dolgában a legtekintélyesebb világi urak a királyné elé kihallgatásra készültek, — a desputatio
úti költségeire a debreceniek jókora summa pénzt gyüjtöttek magok között. A tanács és a
választott hites közönségbeli urak 157 frt. 36 dénárt, a többi polgárok pedig 488 frt. 76
dénárt adtak össze.1
Az egész városra kiterjedő közadakozás segített a megszorult egyházon 1767-ben is.
Amikor a kistemplom fedelének megújítása, a Nagytemplom javítása és tiszteletes Szilágyi
Sámuel superintendens úr parochiájának újonnan építése (az egykori liceumos ház, amelynek
helyén ma teán ucca nyílt) lelt sürgős feladattá. Az adakozásban céhek vezettek.
A kegyescélú felajánlások nemzedékről nemzedékre szálló jámbor szokásból eredtek.
A régi Debrecen református egyházi szervezete a szent célokra való rendes egyházi adózás
intézményét sokáig nem ösmerte. Addig, míg a város közpénztára teljesíthette az ekklésia
életében előforduló mindennemű szükségleteket, külön egyházi adóztatás felesleges volt.
Egészen megváltozott a helyzet az 1752. évi királyi parancs következtében, amely az
egyházai a várostól elválasztotta. E válságos években nemcsak a papok, kántorok,
praecoptorok fizetése és az egyház használatában levő épületek fenntartása szakadt váratlanul
teljesen a gyülekezet vállaira, hanem kezdetben valamennyi kollégiumi tárt is az ekklésia
pénztárából kellett fizetnie. .A jövedelmek szaporítása végett a consistorium már 1753-ban
temetéshez való szőnyegeket csináltatott s azokat némi dijért adta ki használatra a gyászoló
feleknek. Papbért először 1754-ben vetnek ki. De nyomát annak, hogy valósággal be is
szedték, eszik az 1754. és 1755. évi számadásokban találtam. Az első esztendőben 1864, a
másodikban 2145 ftr. volt a papbérbeli jövedelem. Tagadhatatlan, hogy még ama nagyon
templomos nemzedék előtt is népszerűtlen újítás volt a papbér behozatala ; úgyannyira, hogy
a consistorium (egyháztanács) továbbra is, egy-ideig szinte biztosabban számíthatott a hívek
önkéntes áldozatkészségéből befolyó jövedelemre. Még a kamatbevételeket, „az interesbeli
jövedelmeket”, valamint az 1754-től fogva szereplő boltbéreket is önkéntes hagyományok és
adományok által gyült tökékből szedte az egyház. Intézményei fenntartásának ez a módja
inkább megfelelt az apostoli kor szellemének és hagyományainak.
Az első számszerű adatokat az istentiszteletek alkalmával gyakorolt
szeretetadományok gyüjtésének eredményéről a török uralom idejéből fennmaradt városi
1
1742. égi kurátori szántadás az egyházi Ievéltárban. Az okmányok között megvolt az uccánként adakozók:
névsora is. Az adakozást Domokos Márton főbíró kezdte meg 3 körmöczi arannyal.

12. 12
számadásokban találhatjuk meg. Az egyházfiak 1678-ban 33 frt. 45 dénárt, 1680-ban 192 frt
97 dénárt, 1682-ben 67 frt. 99 dénárt, 1683-ban 90 frt. 58 dénárt, évi átlagban 84 frtot szedtek
össze perselyből és publikációból.
A perselyből, publikációbál befolyt jövedelmek jelentősebbek a következő században.
Az 1739—42. évekről szerkesztett ispotályi számadás szerint az esztendőnként tizenegyszer
ismételt templomi gyüjtésből az ispotály javára a pestises 1739-ben 317, 1710-ben 321, 1741-
ben 384, 1742-ben 453 frt folyt be. Az uccánként nyomorgó szegények pedig csupán 1742-
ben négy templomi publikációból 320 m. forintot kaptak. 1756—1762 közötti hat év alatt az
uccai szegények hirdetése igen kevés hijján 1500 m. forintot jövedelmezett.
A szegény diákok megsegítéséhez, felneveltetéséhez fűződő nagy vallási és nemzeti
érdek megértése, átérzése csillog ki az alamizsnapénzekből fenntartott alumnium
preceptorinak számadásaiból. Az alumniumban szegény diákok ingyen kaptak főtt ételt.
főzőház (coquia) mindennemű kiadásait pedig a templomokban évenként 24-szer tartott
igehirdetések (publicatiok) bevételeből és a céhek közönséges collatumából (adományaiból)
fedezték. —1743—1746. években a publicatiók 4901 frtot, 36 dénárt, a céhek collatumai
1080 frtot, 28 dénárt, az alumnium harmadfélezer frtra menő tőkéjének interesei 576 frt, 48
dénárt jövedelmeztek. 1747-től 1752-ig pedig publicatiókból 5022, céhek adományaiból 897,
kamatból 815 frt folyt be.
Külön pénztárnok, az ekklésia perceptora kezelte a szorosabb értelemben vett egyházi
bevételeket. Az ezekről vezetett számadások mutatják, hogy 1741-től bezárólag 1752-ig az
ekklésia szükségei számára évente hétszer gyakorolt publicatióból 4478, 1753-tól 1762-ig
pedig 4235 frt folyt be. Egy felhirdetésre az első tizenegy év alatt 58 frt 15 dénár, a második
tíz év alatt pedig 60 frt 50 dénár esik. Az 1750 dec. 20-iki felhívásra a Nagytemplomban
110 frt 9 dénár, Kistemplomban 169 frt 41 dénár, az ispotályi templomban 5 frt 60
dénár gyűlt össze „Sőt — amint Forró István kurátor feljegyezte — némely jólelkű emberek,
akik improvise készületlenek lévén, a templom ládájába a publicatio alkalmatosságával annyit
nem vethettek, amennyit akartak volna, azután a városházi sáfár uramhoz vitték, amit
elszántak, összesen 29 frt 40 dénárt”.1
Más alkalommal, 1761 szept. 6-án, a nagytemplomi
perselyekben 241 frt 75 dénárt találtak. 1768 júl. 31-én pedig a templom építésére tett
publicatio a három templomban 553 frt 96 dénárt hozott be.
Említettük oda feljebb, hogy az egyház az interesbeli jövedelmeket és a boltbéreket is
a hívek önkéntes áldozatkészségének köszönhette. Számos kegyes hagyományt tettek pro
fundatione, azaz alapitványul. A legelső kamatjövedelmet az 1680. évbeli egyházfiak
számadásából ismerjük: mindössze 20 frt volt. Még 1747-ben is, eltekintve az ispotály,
iskolás árvák, uccabeli szegények és a kollégionl külön kezelt vagyonától, az egyháznak
tizenkét adóslevélen 2975 frt tőkéje és 319 írt 30 dénár készpénze volt. Ebből a kicsiny
magból nőtt terebélyes fává a debreceni református egyház tőkepénztára.
A várostól elszakított egyház az első boltbért a kistemplom mellett lévő ama bolt után
kapta, amelyet 1712-ben Király István és Mártha Borbála parochiául rendelt házukban
hagyományozták az ekklésiára. Ezt a boltot 1749-től fogva éveken keresztül nagy vásárok
alkalmával szepességi kereskedők árendálták. Legelőször Szontag Márton (Késmárkról)
fizetett melle hetenként 7 frt 14 dénárt. Ilyen volt a mi debreceni eleinknek hite, vallásos élete
a 16—18. századokban. Ilyen buzgó, ilyen erős, ilyen élő, ilyen tevékeny és ilyen áldásos. De
ugyanez a hit élt, lángolt és alkotott a mult század folyamán is Debrecen nagy kálvinista
gyülekezetében, amikor a kétszer porrá égett város a címerében latható főnix madárként, a
1
A debreceni református szent ekklésia kevés pénzecskéjéről való számadásai Forró
Istvánnak, majd Herceg Jánosnak és Komráomi Györgynek. (Egyh. lev. 3044. 3045, 3046,
3047. sz. csomók.)

13. 13
romokból új életre kelt és leégett templomát, iskoláját közadakozásból Isten dicsőségére
újonnan felépítette.Ebből az evangéliumi hitből fakadtak a Szombathi—Veresmarti, a
Vecsey—Bruckner, a Kövesdi—Bekecs, a Boldogh—Farkas, a Haranghy—Kállai, a Schäfer
Legányi, a Váradi—Szabó és a többi nagy alapítványok egyházi, iskolai, felebaráti célok
javára.1
Ez az evangéliumi hit támaszt most is — buzdítva dicsőemlékű elődök példái által is — új
életet; szüli a társadalom keresztyén szellemű megújhodását a világháború kataklizmájában
elpusztult roppant anyagi és erkölcsi értékek romjai felett. A Szentlélek erejének kitöltése
munkálkodik megint, miként annyiszor a multban, egyesekben és a tömegekben. A Krisztus
győzelmes lobogója alatt indult meg Templomegyesületünknek működése; a Kálvinház
létesítésére való törekvés; a pusztákon a rendes igehirdetés; az egyházrészek és tanyai lelkészi
állomások szervezése; új templomok, iskolák építése a külsőségeken; a diakonissza-intézet
felállítása s mindkét nembeli ifjúságnak különböző lélek- és testnevelő alakulatokban
csoportosítása; a krisztusi szellemnek, a keresztyén erkölcsnek bevitele a szociális élet
mindennemű megnyilvánulásába és intézményébe.
Földi vándorlásunkban a nyugalmat és boldogságot valóban csak úgy találhatjuk meg,
ha követjük Pál apostolnak a koloszébeliekhez írott intelmét: „Járjatok, amint az Úrhoz méltó,
minden engedelemre, minden jócselekedetekkel gyümölcsöt teremvén és nevekedvén az isteni
esméretben ! (Pál ap. Kol. I. 10.)
1
L. ezekről S. Szabó József és Zoltai Lajos „Nagy alapítványok Debrecenben” című cikkeit a
Debreceni Képes Kalendárium 1919. és Zollainak: „Szombati István főbíró és Veresmarti
Zsuzsánna” című cikkét ugyanazon Kalendárium 1928. évi folyamában.

14. 14
Zoltai Lajos önálló alakban megjelent dolgozatai.
1. Birtokmegoszlás Debrecenben. (Budapest, 1900.) Külön lenyomat a M. Gazdák
Szemléjéből.
2. Vidékiek beköltözése Debrecenbe 1564—1640 közt. (Debrecen, 1902.)
3. Debrecen 200 év előtt. (Budapest, 1902.) K. 1. a Gazdaságtört. Szemléből.
4. Debrecen és a szathmári béke. Géresi Kálmán és Kardos Albert közreműködésével.
(Debrecen, 1903.) A Csokonai - Kör kiadása.
5. Debrecen. (A város lakosságának aktív és passzív vagyona.) (Budapest, 1904) K. I. a M.
Gazdák Szemléjéből.
6. Debrecen és vidékének urai 1200—1400 közt. (D-n, 1905.) K. I. a Debreceni Képes
Kalendáriumból.
7. A Csáthy debreceni könyvkereskedés 100 éves története, (D-n, 1905.) Csáthy Ferenc
közreműködésével.
8. Debreceni tisztviselők önsegélyző Egyesületének 25 éves története. (D-n, 1905.)
9. Debrecen a török uralom végén. A város háztartása. (Budapest, 1905.) Külön lenyomat a
Gazd. tört. Szemle 1903—1904. évi folyamából.
10. Méliusz Péter sírja keresése. (D-n, 1908.)
11. A Hortobágy. A legnagyobb magyar puszta leírása, Szávay Gyula előszavával. (D-n,
1911.) A Csokonai-kör kiadása.
12. A debreceni kollégium éremgyüjteményének keletkezése és a Kazay gyüjtemény-
(Budapest, 1915.) K. 1. a Numizmatikai Küzlönvb6l.
13. Debrecen város határának kialakulása és birtokainak megszerzése. (D-n, 1916.) K. I. a
Debreceni Képes Kalendáriumból.
14. Debrecen város számadásai 1658—1682. (D-n, 1917.) K. I. U. a. Kalendáriumhól.
15. Debrecen and the Hortobágy pusta. (D-n 1921.) –– Tisza István University press.
16. Települések. Egyházas és egyházatlan falvak Debrecen város mai határa és külső birtokai
területén a XI—XV. századokban. (D-n, 1925. A Gróf Tisza István tud. Társaság
honismertető Bizottsága közleményeinek I. pótfüzete.) Székfoglaló értekezés.
17. A Kálvinizmus és a művészet Debrecenben. A debreceni temetők művészete. (Debrecen,
1928.)
18. Debrecen sz. kir. város Múzeumának évi Jelentései. (Debrecen, 1907—1928 évekről.) —
E jelentések függelékeit teszik: a) a hortobágyi Bajnok, Kandra és Szászteleki halmok,
a Pipások, a porosháti halmos-temetők (Kr. u. III század) a hosszúpályi Testhalmok, a
sárrétudvari Balázshalom, a Tóczcóvölgyi László- és Szántai halmok (festett
kerámiával.) továbbá az egyeki, hajdúbagosi és andaházi bronzkori urnatemelők, a
halápí, kabai. ondódi hun-avar sírok és a hajdúszoboszlói rézkori temető feltárásának
leírásai; valamint a debrecen—látóképi bronzkincs ismertetése b) ugyancsak a szerző
állal felkutatott parlaghi, zámi, csécsi, macsi, monostori, nagy- és kisgúthi középkori
templomhelyek leírása, ez elpusztult falvak vázlatos történetével együtt; c) Hol feküdt
az ohati apátság c. vitázó értekezés.
19. A Tiszántúli református egyházkerület közigazgatási térképe. (Debrecen) .A Csokonai -
nyomda kiadása 1899.
20. Ugyanaz. Újra átdolgozva. Hivatalos kiadás. (Budapest, 1912.)