Egyik korai szösszenetem.

1. A Domoszlói-csárda
Írta: Orendt Mihály
A kép illusztráció
Csutora a cigányprímás egy faluvégi putriban látta meg a napvilágot. Hogy
melyik faluban azt ne kérdezze tőlem senki, hisz még ő sem tudta volna
megmondani, annyi faluvégi putrit épített fel az apja vándorlásaik során.
Megbéklyózott vén gebéjét, - ami a félig földbe vájt házacskájának szélén legelt
éppen - apjától örökölte. Csak a jó Isten tudná megmondani hány éves is volt a
szerencsétlen pára, de már igencsak a végét járta. Oldalbordáin citerázhatott volna
az ember, úgy virítottak a szerencsétlen állat foltokban megkopott, bőre alól.
Kehes, vén és rendkívül beteg jószág volt a Rigó. Csutora gyakran álmodozott
felhőtlen gyermekkorának egyes pillanatairól, jelen esetben, amikor apja megjelent a
lopott kiscsikóval. Az echós szekér saroglyájához kötötte a ficánkoló kis jószágot,
majd átszellemült arccal csendre intve az összegyűlt cigánytábort kijelentette:
- Haszontalan, semmirekellő társaság, csend legyen! - egy pillanatra megállt az
élet - Hajjátok milyen szípen fityil a rigó? Na azír! Legyen hát ennek a csikónak is
Rigó a neve! - ezzel aztán végkép megpecsételte a szerencsétlen állat sorsát. A
cigányoknál ugyanis, ha a ló nem keres magának ennivalót, hamar a vén gebe
sorsára juthat.
Dolgozni - egy úgynevezett cigány-lónak - bizony sokat kellett. Sokszor napokig
is húzták a lomokkal teli echós szekereket, etetésükről viszont már senki sem
gondoskodott. Miután a lovakat kifogták a szekér elől, béklyó került azok két első
lábára, ezt követően már csak arra mehettek, amerre a szaglásuk, vagy éppen a
szemük vitte, no meg ahová béklyóik engedték őket.
Csutora felmenői valószínűleg a Dunántúlról, vagy a Felföldről kerülhettek az
Alföldre, s végül a Közép Kalota vidékére, ahol a csutorát kulacsként emlegetik. Ez a
faedény valamikor úgy 5-8 liternyi bor befogadására készült, melyet igencsak
kedveltek a pásztorok, a fuvarosok és az úton járó vándor népek is. A mai csutorák
már csak 1-2 liternyi borhoz készülnek. Ma már ezek a tárolóedények csak 1-2
liternyi bor tárolására készülnek és igencsak cicomásak, még be is vonják általában
borjúbőrrel.

2. Ez lett volna tehát az a tárolóedény, amelyről a purdé egykor a becenevét kapta.
Az akkor még mezítlábas cigány legényke egy vak vándorcigánytól tanult meg
hegedülni. Mesterének, akinek pár garasért apja eladta annak idején jó hasznára volt
az eleven barna fiúcska. Szegény koldusnak a legényke volt a szeme, később pedig
már a megélhetési forrása is.
A fiúcska szépen nőt, növögetett és egyre ügyesebben táncoltatta vonóját a
szárazfán, ahogy ekkor a hegedűt még nevezte az úri népség. Jákó-Hodoson
kéregettek éppen, amikor is a helyi uraság felfigyelt a legényke rendkívüli
tehetségére.
Kérdezte is tőle, nem volna-e kedve egy közeli település határában felépített
csárdában muzsikálni esténként? Telket is kap, ha elég idős lesz, építhet rá kunyhót,
addig is lakhat a csárda egyik fészerében, persze ideiglenesen, teljes ellátással.
Csutora széles vigyorral az arcán már meg is felelte a kérdést. Teljes ellátás? Eddigi
egész életét koldulással töltötte, gazdája pedig mindig elvette tőle a bevételt.
- Isten úgyse, úr leszek! - kurjongatott örömében a purdé.
Megsokszorozhatná nekem a bevételt, - okoskodott közben az uraság is magában
- ha cigányzene is szólna esténként az ivóban. Az alku végül is helyénvalónak
bizonyult, mert a Domoszlói-csárdában a zenekíséret miatt valóban igencsak
megnőtt később a mulatozó legények és leányok száma, amint híre ment, hogy
zeneszóra táncolhat a csárdában az ember gyermeke.
A Domoszlói-csárda Csatár és Hegyközkovácsi határában épült és a környéken
utazó és élő emberek egyik kedvelt szórakozóhelyévé vált. Járt erre vándor, katona,
színész és mindenféle fajta ember. Egykor - úgy 1792 táján - maga Csokonai Vitéz
Mihály a költő is betért ide egy kupa bor elfogyasztása végett, majd innen indult
vissza Kovácsiba, ahova az akkori tiszteletes hívta meg őt nagy tisztelettel.
A csapláros a földesúr tulajdonában lévő csapszéket igen csak jól és
gazdaságosan vezette. Éves bérért mérte a bort az uraságnak, aki annak idején -
amikor őt alkalmazta, - megeskette a borbíró által, hogy a rá bízott bort és pálinkát
hiteles mértékkel árulja és azt fel ne vizelje, egyszóval arra eskette meg a jó embert,
hogy a rá bízott italmennyiséget hűségesen fogja majd kezelni.
Minden év első napján el kellett számoljon az éves gazdálkodással. Ebbe persze
beleszámított a bortároló edények javítása, a bitang-borként kimért italok és a
hitelbe kimért bormennyiség is.
A hitelbe mért borokért a csapláros zálogtárgyakat is kérhetett. Ezeket a
zálogtárgyakat természetesen csak addig tarthatta magánál, amíg a kliens a hitelét
nem rendezte. A hitel mértéke nem haladhatta meg az 1 pintet. A csapláros haszna
az éves béren felül keletkezett pénzjáradék volt, amit ügyeskedéssel igencsak szépen
gyarapíthatott.
Az épületnek hátsó kocsiszínje és istállója is volt, ahol az utazók a kocsikat
tárolhatták, a lovaikat pedig megpihentethették és megetethették. A szekerek fedél
alá kerültek, a lovak pedig a hosszú utazások végén újra erőre kaphattak.
Az épület előrésze volt maga a csapszék, ahol a vendégek és az átutazók egyaránt
kiengedhették a gőzt és leguríthattak egy egy-egy kupa, icce, vagy messzely bort. Az
épület középső traktusában voltak a szállások, majd a hátsó részen helyezkedtek el a
már említett kocsiszínek és az istálló.
A csárda szabadon megközelíthető, kerítetlen területen volt megépítve, hogy a
ki- és bemenő kocsik, szekerek szabadon közlekedhessenek. Az épülettől negyven-
ötven méterre egy rozoga, düledező viskót is láthatott az erre vetődő ember, itt élt
Csutora a csárda ivójának muzsikusa és az ő népes családja. Ez a terület már az
enyhén dombos domoszlói szőlők végét képezte, amelybe az említett viskó félig bele
is volt építve.

3. Történetünk idején egy szurokfekete szemű, barna bőrű, alacsony emberke kissé
meghajlott háttal lépegetett kitaposott kérgű, kopott sarkú cipőiben a csárda felé. A
prímást, egy nála is vénebb muzsikus követte, aki hatalmas brácsát vonszolt maga
után, majd a sor végén csalinkázott Csutora szeme fénye, hatodik gyermeke, aki
örökölve apja muzikalitását és kontrásként zárta a menetoszlopot.
A lemenő nap vörös sugaraiban kissé groteszk látványt nyújtott a három alak,
amint a szokásos esti muzsikálásukat biztosító csárda felé vették az útjukat. A
csárda ivójából hamarosan már hallani is lehetett a verbunkos zenét, melyet később
követett egy csárdás, majd a legények kurjongatása, a leányok sikongatása közepette
kezdetét vette a mulatozás.
Már virradt éppen, amikor végre elcsendesedett a csárda környéke. Csutora és
csapata éppen helyszíni szemlét tartott az ivóban. A prímás és csapata ugyanis, -
kivétel talán a kiskorú gyermek - imádták összeszedegetni az eldobált, összerágott,
nyáltól csöpögő undorító szivarvégeket. Kincs volt ez a javából számukra.
„- Azt a leborult szivarvégit!” - mondaná most teljes joggal az olvasó, - képzeljék
csak - szinte majdnem igaza is lenne. Csutora és csapata ugyanis négykézlábra
ereszkedve, - a korcsmáros vigyázó, kutató tekintetétől kísérve – centiméterről-
centiméterre araszoltak, - rongyos nadrágjaikat még rongyosabbá ványolva - hogy a
szivarvégeket összegyűjthessék feneketlen zsebeikbe.
Otthon aztán, míg pihent a kimerült banda, Csutora felesége és leánya jóféle
dohányt vágott össze az aranyat érő szerzeményből. Télen ezt szívta az egész család.
De szép is volt az élet, amíg az időjárás engedte. Jöttek a vendégek, mulattak, gyűlt a
borravaló, egyre több dohány került a termetes, valahonnan lopott ládikába is.
- Jaj te gyönyörűsíges, szíp Kis-Jézus! – hálálkodott ilyenkor Csutora - aggyál
nekem gazdagságot, na meg hogy ez a bagó is, nagyon-nagyon csokáig tarcson! -
azzal megtörölgetve elhomályosodott tekintetét leballagott a padlásról a ház
végéhez támasztott létra segítségével.
A hideg idő azonban minden év végére megérkezett, ha akarta az ember, ha nem.
Ilyenkor a korcsmáros szabadságolta a bandát. Már csak akkor küldetett a cigányért,
ha véletlenül valami furcsa szerzet földes-uraság erre nem vetődött éppen fácánra
vagy nyúlra lődözni. Ilyenkor - míg tartott a vadból - ott ette őket a „Fene” a
csárdában.
Na ilyenkor kellett a cigány a mulatozáshoz, hogy legyen, aki elhúzza nekik a
kedvenc nótáikat. Igaz, oda is csakis ez az egy cigány kellett, elég volt az, bőségesen.
Teltek-múltak az évtizedek, Csutora is megöregedett, már csak a fia járt el néha-
néha muzsikálni, ő is egyre ritkábban.
A magyar világnak egyszer csak vége lett, a pajták elhanyagolódtak, már csak a
szőlők maradtak meg a domboldalakon, azok is hanyag módon, gazosan. A csárda
tulajdonosa sem tudott mit kezdeni a nagy semmivel, hát odébbállt.
Az épület sem sokáig bírta, a hasznosítható elemeket elhordták ennek-annak a
közeli falvak lakói. Idővel pedig már arra sem emlékeztek, hogy állt-e ott csárda -
azon a helyen egyáltalán - vagy csak éppen álmodták ezt az egészet.
VÉGE