1. Márton Árpád képviselő, azt nyilatkozta, a helyhatósági választások kapcsán,
hogy az RMDSZ bizonyított. Lehet, de én bizonyos helyeken nem tapasztaltam.
Tavaly vagy a tavaly előtt, dolgom volt Sepsiszentgyörgyön a telekkönyvi
hivatalban, az új székhelyén. Nagy meglepetésemre, a régi, bíróságépületbeli
helyzethez viszonyítva romlott az ügyfélszolgálat. A régi helyükön, akik az
ügyfélszolgálatot végezték, az egyik magyar volt a másik meg tudott magyarul.
Most az új épületben, külön van a telekkönyvi másolatokat kibocsátó rész és
külön a telekkönyvezés, de egyik hölgy sem ismeri a magyar nyelvet.
Gondoltam, hogy újra megnézem, nem javult-e a helyzet. Gondoltam, hogy
esetleg valaki szót emelt ezért az arra érdemesek közül. Sajna a poftim fogadott.
Ugyan azok a román hölgyek fogadtak, akik egy vak hangot nem tudtak
magyarul. Egy hetvenöt százalékosan magyar, székelyföldi város telekkönyvi
hivatalában nem lehet anyanyelven érvényesülni.
Önmagában véve, tudok annyira románul, hogy nem okoz gondot, hogy ott nem
tudnak románul, tehát nyelvi akadályaim nincsenek. De, nem tudom, hogy
honfitársaimnak, itt a Székelyföldön, volt-e olyan érzésük, amikor saját
szülőföldjükön nem tudtak magyarul érvényesülni, mintha az idegenek miatt,
nem kezdenék otthon érezni magukat saját hazájukban. Nekem az volt az
érzésem, amikor nem tudtam magyarul érvényesülni a saját székely földemen,
mintha idegen lennék. Az idegenség a kiszolgáltatottság érzését éreztem, hogy
saját földünkön idegeneknek vagyunk kiszolgáltatva. Vajon ezt nem teszik
szándékosan, hogy idegenítsenek el szülőföldünktől, hogy ne érezzük itthon
magunkat és vegyük a batyunkat. Erre van történelmi, szomorú példa. A
mezőség így románosodott el, a magyarok kimenekültek a falvaikból a
betelepedő románok elől. Az idegen betelepedő románok miatt, nem érezték
otthon magukat a magyarok a saját falvaikban és menekültek a románok elől.
Ezt a történelmi példát azért írtam le, hogy éreztessem, hogy az én érzésem, nem
valami szubjektív érzelgősség.
De egyet nagyon nem értek, hogy egy akkora magyar város, mint
Sepsiszentgyörgy, politikusai, értelmiségei, hogy tudnak közömbösek lenni, egy
ilyen jelenség iránt. Egy ekkora közömbösséggel, jogaink lábbal tiprása iránt,
nem lehet autonómiáért harcolni.
Ha jól tudom a Bánát szülötte volt Valeriu Braniste, aki a XIX. században az
erdélyi románság jogainak nagy harcosa volt, a nagyszebeni Tribuna lap
újságírójaként. Civilben magyar tanár volt, Pesten végezte az egyetemet.
Nagyszerű tanulmányt írt Jókairól. Arany temetésén mondott beszéde sem
megvetendő. Ez a nagy-román harcos, a Tribuna újságírójaként, részt vett a
Memorandisták kolozsvári perén, 1894-ben, - a dátum fontos és ez a
későbbiekben tűnik ki. Nem egyedül volt egy kollegájával. A kolozsvári Biassini
szállóban szálltak meg. Braniste, ahogy leírja cikkében, nagyon méltatlankodott,
hogy a szálló alkalmazottai nem tudnak románul. De leírta azt is, hogy a

2. kollegája mivel vigasztalta: quot;Ne búsulj, majd megtanulnak románul.quot; Mármint
a magyarok. És ez a kijelentés elhangzott, 1894-ben, Trianon előtt, két és fél
évtizeddel, és beteljesedett. Abból a cikkből, és nem csak abból, hanem a XIX.
századi erdélyi románság elitjének írásaiból, sugárzik a hit, az ügyükbe vetett
hit, amit sajnos nem találok, az erdélyi magyarság elitjének írásaiban.
Braniste, a kollegája méltatlankodott, hogy a magyar személyzet nem tud
románul a szállóban. Nem voltak közömbösek az iránt, hogy egy ezeréves
országban, hogyan tartják tiszteletbe jogaikat, egy olyan városban, ahol akkor
ők, a románok, egy jelentéktelen kissebség voltak. (Sajnos Erdélyben már rég
többség) A mostani román kisebbségi törvények szerint, Braniste
méltatlankodása alaptalan volt, mert úgy tudom, hogy az akkori románság,
Kolozsvárt nem érte el a húsz százalékot. Braniste, egy olyan városban, ahol ők
messze kisebbségben voltak méltatlankodott. Nálunk, Sepsiszentgyörgyön, ahol
még hetvenöt százaléknyian vagyunk, nem méltatlankodik senki, teljes a
közömbösség, nyelvhasználatunkat illetően. Lényeg az, hogy az RMDSZ
bizonyított.
Sőt, nálunk a Székelyföldön, van még rosszabb is, mint a közömbösség, a
személyi bosszúból való elhallgattatni akarás, még a nemzeti ügyünk kárára is.
Annak idején, egy néhány éve, a Székely Hírmondó, nagy dúrral meghirdette,
hogy paparazzi híreket fogad, sőt jutalmazza is. Az első én voltam, akinek a
hírét közölték. Hát amint Kököst is belekavartam a hírekbe, Kökösről is
küldtem, véget ért híreim közlése, pedig egy még be volt ígérve. A beküldött
hírek között volt az is, hogy a telekkönyvi hivatalban, az ügyfelesek nem tudnak
magyarul. Érdekes, hogy a Székely Hírmondó szerkesztőinek ez nem volt
érdekes hír. Szomorú, amikor egy jogtiprásra, ha valaki felhívja a figyelmet, az
illető lap szerkesztői nem veszik igénybe. Nem tudom, hogy ezt Branistéék
megcsinálták volna-e a Tribunánál.
Vagy fontosabb egy falusi elöljáró személyi bosszúja falus felével szembe, mint a
nemzeti ügy? Baj, amikor egy falusi elöljáró úgy kinövi magát, hogy a keze
olyan messze ér, egy bizonyos lapnál, hogy el tudja intézni, hogy falus-félének
egyáltalán ne jelenjenek meg az írásai, vagy paparazzi hírei.
Bíróságra nem lehet anyanyelven írott hivatalos iratot benyújtani. Rendőrségre
ugyancsak nem lehet. Anyanyelvhasználatunk nincs tiszteletben tartva és már
tizennyolc éve demokrácia van, már ez a román fajta. Nem tudom, hogy az
RMDSZ mivel bizonyított?
Azzal bizonyított az RMDSZ, hogy Korodi Attila környezetvédelmi
miniszterkedése idején is pusztulnak a Székelyföld erdei? Az RMDSZ
kormányzópárt és a székelység még sem tudja anyanyelvét maradéktalanul
használni. Nincs egy igazi kisebbségi törvény, statutum, 18 év után sem. (Írásaim
témája a székelység, ezért nem írok erdélyi magyarság viszonylatban.)

3. Az RMDSZ mindig is azt hangoztatta, hogy az ő politikája, a kislépések
politikája. Ezt ők értették a bukaresti alkudozásaikra. A kislépések igazi
politikája az lenne, hogy nem vagyunk közömbösek a jogaink lábbal tiprásai
iránt a mindennapokban, mindennap követelünk, lázadunk jogainkért.
Vagy az RMDSZ jövőlátása apokaliptikus, majd egyből száll alá a Mennyei
Székelyföldi Területi Autonómia, mint a Mennyei Jeruzsálem, minden
problémát megoldva egyből, - és addig aztán nem kell tennünk semmit. Az
RMDSZ magatartása ezt sugallja. Nem azt mondom, hogy helyi szinten azért
nincsenek egyáltalán jog-harcok, amiket helyi RMDSZ elöljárók harcolnak ki,
mint például a tordai magyar iskola. De mind ezektől függetlenül, még mindig
sok a közömbösség, aktívabbnak kellene lennünk a követelőzésben, kezdve az
egyszerű magyar polgártól. A románok, a XIX. századi Erdélyben, nem
kergettek apokaliptikus víziókat, ők minden nap követelőztek, nem voltak
közömbösek a jogaik iránt. Vagyis az apokaliptikus víziójukat (Nagy-Románia)
össze tudták kapcsolni, a mindennapos, reálpolitikai harccal. Náluk meg is volt
az eredménye. Sajnos nálunk is meg van, jogaink csorbák. Azt hiszem, hogy az
RMDSZ politikusok, a saját előnyeiket és a pártelőnyöket illetően
reálpolitikusok, kiismerik magukat a román politikum útvesztőiben, de a nemzet
ügyét illetően illuzionisták. Sajnos, még nagyon sok jóhiszemű, MPP politikust,
és magát Tőkést is, minden jószándéka ellenére, illuzionistának kell tartanom.
Kérdem én azt, hogy Tőkésnek a NATO-hoz intézett nyílt levele, vajon kinek fájt
a NATO-nál.
Nagy Attila, Kökös