1. Ezúttal rövid idõre meg-
szakítom a visszaemléke-
zéseimet, ezt azért teszem,
mert most egy véletlen és
váratlan telefonhívás miatt
mással kell foglalkoznom.
Nem azért, mert nem
akarom folytatni a chica-
gói emlékekeim sorozatát,
hanem azért, mert a héten
olyan érdekes dolog történt
velem, amit feltétlenül meg
kell osztanom az olvasó-
immal.
Pedig a téma személyes,
de olykor az ilyen ügy is
közérdeklõdésre számít-
hat. Feleségem is rám
szólt: ezt meg kell írnod,
az pedig köztudott, hogy a
hölgyek véleménye meny-
nyire fontos az íróember
számára. Tulajdonképpen
úgyis megírtam volna a
történetet, hiszen az ilyes-
fajta véletlenek ritkán tör-
ténnek meg az életben.
A történet fõszereplõje
a jelenleg Miamiban élõ
barátom, Wollitzer Tamás,
akivel az '50-es évek elején
kollégák voltunk a IX. ke-
rületi Ferencvárosban lévõ
Laboratóriumi Felszerelé-
sek Gyárában mint hõmé-
rõkészítõ üvegfúvók.
Többen dolgoztunk ott
fiatalok, szinte hihetetlen,
hogy 21 éves voltam '56-
ban, Wollitzer Tomi pedig
éppen egy évvel volt fiata-
labb nálam akkor, amint
ma is. Hála az Istennek,
mindketten élünk, és él-
vezzük azt, amit az élet
még tartogat számunkra.
Azután Kanadában,
Montreal városában talál-
koztunk újra 1959-ben.
Akkoriban, rajtunk kívül
még két kolléga, üvegfúvó
srác élt a városban. Az
egyik Cseri Pista üvegtech-
nikus, a másik Fettich Feri
hõmérõs, már egyikük
sincs az élõk között, saj-
nos aránylag fiatalon el-
hunytak, ha jól emlék-
szem, Fettich még Mont-
realban, míg Cseri Pista
San Diegóban.
Wollitzer Tamás már
házas volt, amikor újra ta-
lálkoztunk, sõt Tamás ne-
vû kisfia is megszületett
akkoriban. Montrealban
összejártunk, újra baráti
kapcsolat alakult ki közöt-
tünk, rövid ideig együtt is
dolgoztunk egy üvegtech-
nikai vállalatnál.
Wollitzer Tamás akkori-
ban taxizott, egyébként ez
volt az '56-os menekültek
kedvenc foglalkozása, so-
kan közülük taxitulaj-
donosok is lettek, úgy em-
lékszem, közöttük Tamás
is. Jómagam akkoriban
festõként dolgoztam, aho-
gyan ezt hónapokkal ez-
elõtt leírtam már a montre-
ali emlékeim között.
Feleségemet Tamás fele-
sége, Wollitzer Jutka felkér-
te, hogy legyen keresztanyja
a születendõ kislányának,
de nem én lettem a kereszt-
apa, hanem Fettich Feri ba-
rátunk, aki akkoriban még
nõtlen volt, késõbb az õ fele-
sége veszi majd át a kereszt-
anyai teendõket.
Nekünk ez így is megfe-
lelt, azután ez már csak
hosszú évek után jutott
eszünkbe, bár akkor már
sem a kislány édesanyja,
Wollitzer Jutka, sem pedig
a keresztapa, Fettich Feri
nem voltak az élõk között.
Volt ott, Montrealban,
közöttünk egy nagyon csi-
nos fiatal lány, akit Bíró Er-
zsébetnek hívtak, aki azu-
tán feleségem barátnõje
lett, hiszen közel egykorú-
ak voltak. Erzsi késõbb át-
jött Chicagóba, velünk is
lakott, de nem volt maradá-
sa, elment, és évekig nem
volt kapcsolat közöttünk,
amint Tamással sem.
Bíró Erzsi késõbb
Wollitzer Tamás második
felesége lett, így a baráti
kapcsolat, fõképpen telefo-
non, vagy a Magyarságon
keresztül, ennyi év után is
fennmaradt. Olykor beszél-
gettünk, hol én hívtam, hol
pedig Tamás, amikor ép-
pen tetszett neki a Magyar-
ságban talált valamelyik írá-
som.
Most azonban térjünk
vissza arra a témára, ami-
rõl készülõdök írni. Talán
egy-két hónapja van
annak, amikor felsé-
gem felhívta Wollit-
zerékat Floridában, és
Erzsi vette fel a tele-
font. Rögtön mondta,
hogy éppen pakolás
közben vannak,
ugyanis hazautaznak
Magyarországra láto-
gatóba. Amikor
visszaérkeznek, majd
hívnak minket.
Hát, éppen most,
április elején csörgött a
telefon, a nejem szólt,
képzeld, Wollitzer To-
mi keres téged. Tamás
röviden elmondta,
hogy visszaérkeztek
Magyarországról, ahol
mindennagyontetszett
nekik, de nem ezért
hív, hanem mert olvas-
ta az egyik Magyarság-
ban, hogy elhunyt a
közel százéves Czeisler
Ferenc, és vele kapcso-
latban elmond nekem
egy történetet.
Az eset 1967-re
nyúlt vissza, amikor
Wollitzerék elhatároz-
ták, hogy Montrealból
Mexikóba mennek va-
kációra, és a két gyer-
meküket is magukkal
viszik. Tamás elme-
sélte, hogy Mexikóban a
végcélhoz, egy Mazatlan
nevû tengerparti üdülõvá-
roshoz közeledve, még a
hegyek között, lerobbant a
kocsijuk, defektet kaptak.
Az úton állva, egyszer
csak jött egy nagyon klassz
kocsi, és megállt mellettük,
egy udvarias úr kiszállt, és
kérdezte tõlük, hogy segít-
het-e valamit. Tamás
mondta, hogy köszöni szé-
pen, de kereket cserélni
maga is tud, majd megkö-
szönte a felajánlott segítsé-
get, utána az úton a Tihany
Cirkusz karavánja érkezett.
Ekkor még nem sejtet-
ték, hogy az elõbb a tulaj-
donos fõnökkel beszélget-
tek. A segítséget felajánló
úr, mint késõbb kiderült,
Czeisler Ferenc volt. Ta-
más ott, az út mentén,
nem sokat gondolkodott
ezen, egészen addig, amíg
néhány nap múlva, a mexi-
kói város, Mazetlan fõterén
nem látta meg a hatalmas
Tihany cirkusz sátrait.
Gondolt egyet, bement,
és kérte, hogy hadd beszél-
hessen a tulajdonossal. A fõ-
nök szívélyesen fogadta,
rögtön megismerte, mond-
ta, hogy az úton már talál-
koztak, majd meghívta Ta-
mást és családját, nézzék
meg az esti elõadást.
A meghíváshoz jegyeket
is biztosított, de ami azu-
tán jött, az volt az igazi
meglepetés. A jegyek
ugyanis az elsõ sorba szól-
tak, s amikor Czeisler Fe-
renc – Mr. Tihany – kilépett
a porondra, megkérte a kö-
zönséget, legyenek türe-
lemmel, mert most õ az
anyanyelvén akarja kö-
szönteni új barátját.
Ezután pedig Mr. Ti-
hany a szokásos bemutat-
kozó mondókája szövegét
magyarul mondta el, amit
csak Wollitzer Tamás, és
felesége, Jutka, valamint a
két gyermek értett.
Mr. Tihany a szokásos
hatalmas tapsot azért meg-
K Ö Z É L E T – 9. oldal2016. április 23. – 17. szám
AMERIKAI KRÓNIKA
Harmath István
kapta a közönségtõl. A
Wollitzer családnak pedig
életre szóló emlék maradt a
Tihany Cirkusz és a ked-
ves tulajdonossal történt
találkozás. Most azután a
Magyarság olvasói is meg-
tudták, hogy milyen em-
ber volt, Czeisler Ferenc, a
kiváló magyar illuzionista.
Tomi mesélte, az elõ-
adás után vette észre, hogy
Mr. Tihany, a nagy „má-
gus”, közben kilopta a zse-
bébõl mindazt, ami benne
volt. Természetesen, a lo-
pott holmi visszakerült Ta-
máshoz, aki észre sem vet-
te, hogy bizonyos dolgok
eltûntek a zsebébõl.
A bûvész és a közönség
is hatalmas tapssal jutal-
mazta, a furcsa attrakciót.
Czeisler Feri bácsi nekem
mesélte el egyszer, hogy a
brazil elnöktõl is lopott,
mint mindenkitõl, aki a kö-
zelébe került. Természete-
sen a lopás egy része volt a
produkciónak, mondta is
egyszer Czeisler Feri bácsi:
tõled nem lopok, mert már
nehéz nekem ezt csinálni.
A Tihany Cirkusz elõ-
adásának kedves története
természetesen megmaradt
Tamás barátom emlékei-
ben. Amikor cca. két hete
nekem elmesélte a 49 évvel
ezelõtti eseményt, kiérez-
hetõ volt szavaiból az a
szeretetet, amit az emlék
felidézett. Ezért is gondol-
tam, hogy megosztom a
Magyarság olvasóival. Bár
a történet itt nem ért véget.
Miután letelt a mexikói
vakáció, Wollitzer Tomiék
visszatértek Montrealba,
ahol Tamás még az állása
mellett, néha taxizott is.
Egyik nap beült a ko-
csijába egy úr, aki
magyaros akcentus-
sal beszélt. Tomi rá-
kérdezett, és az illetõ
bemutatkozott: ne-
vem Czeisler Ludwig,
a magyarok Lalinak
hívnak.
Tamás kérdezte:
„neked rokonod
Czeisler Ferenc”? „Az
édesapám!” – jött a
gyors válasz. Azután
az is kiderült, hogy
az ifjú Czeisler va-
dászni jött Kanadába.
A következõ napot
együtt töltötték, va-
dászni mentek, jól el-
beszélgettek, persze,
magyarul. Ez Tamás-
nak nem volt újdon-
ság, hiszen feleségé-
vel és a gyermekeik-
kel mindig magyarul
beszéltek, de Czeisler
Ludwig csak a szülei-
vel beszélhetett az
anyanyelvén, az õ
gyermekei Argentí-
nában születtek, az
édesanyjuk, Carmen
is spanyol anyanyel-
vû volt.
Egyébként én is
emlékszem, amikor
Czeisler Feri bácsinál
találkoztunk Ludwiggal,
õk mindig magyarul be-
széltek. Bizonyos dolgok,
mint például az anyanyelv,
örökre beívódik az embe-
rek emlékezetébe, s néha
kicsit rozsdásan, de mindig
elõjön, amikor a helyzet
megkívánja.
Visszatérve Montrealra,
Wollitzer Tamás mesélte,
hogy az egynapos vadászat
után Czeisler Ludwig visz-
szatért Floridába, a cir-
kuszhoz, és utána soha-
sem találkoztak.
Most, mindezek után
nejem felhívta Czeisler La-
lit, aki vidáman emléke-
zett a montreali kalandra
és Wollitzer Tamásra is.
Azután megígérte, hogy
rögtön felhívja Tamást,
biztosan sokat fognak be-
szélgetni.
Hogy ez megtörtént-e
vagy sem, arra nem tudok
válaszolni. Az viszont biz-
tos, hogy a meglepõ törté-
netet érdekesnek tartot-
tam, ilyesmi talán csak ma-
gyarokkal fordulhat elõ.
Egy biztos, a tíz-tizenöt-
millió magyar közül valaki-
vel a világ bármelyik zugá-
ban találkozhatunk.
„Kizsebelte” barátját a nagy mágus
Mr. Tihany, azaz Czeisler Ferenc a helikopterrel
Középen öreg barátom, Wollitzer Tamás, balra Wollitzer Judy, a
lánya és jobboldalt Wollitzer Tamásné Bíró Erzsébet
A Tihany cirkusz plakátja
Szavalóverseny a torontói és hamiltoni magyar iskolásoknak
Szép versek a Költészet Napján(Folytatás az 1. oldalról.)
A „nagyok”, azaz a 7-8.
osztályosok vállvetve, egy-
máshoz szorosan felzárkóz-
va vetélkedtek a helyezése-
kért. Az õ kötelezõ, Petõfi
Sándor Falu végén kurta
kocsma c. verse mellett fel-
nõttek elõadói képességét is
próbára tevõ költemények
hangzottakel,amilyenWass
AlbertÜzenethaza,Kányádi
Sándor Fától fáig, Alföldi Gé-
za Csak a gyökér kitartson.
Az elsõ díjat két szavaló
kapott, Király Alexis Kar-
ina a torontói Szent Erzsé-
bet Iskolából és Szabó
Bence Dániel a torontói
Arany János Iskolából,
második díjas Német Al-
bert, a torontói Szent Er-
zsébet Iskola tanulója,
harmadik helyezett pedig
Maté Melani, szintén a
torontói Szent Erzsébet Is-
kola tanulója lett.
Torontóban hatalmas
tisztelet övezi az otthonról
ide menekített anyanyel-
vet, a magyar nyelvû kul-
túrát - a magyar verset. Fe-
gyelmezetten, szinte alá-
zatos odafigyeléssel ülte
végig minden szereplõ és
kísérõje, szülõk, nagyszü-
lõk, pedagógusok a hosz-
szú programot.
Dancs Rózsa (Toronto)Az 5-6. osztályosok legjobbjai
A 7-8. osztályosok kiemelkedõ szavalói
