„A legérettebb búzakalász hajtja a legmélyebbre a fejét” – többek közt ezt az ősi japán bölcsességet olvashattam közel egy évtizedig a dzsúdóterem falán, és valószínűleg ez a keleti kultúrából merítő mentalitás állt közelebb mindeddig a hazai sportrajongók szívéhez is. Világverő bajnokainktól a szerénység és az alázat hangját szoktuk meg, ezen szocializálódtunk, a Mohamed Ali-féle „I am the greatest” melldöngető – bár kétségtelenül igaz – önfényezést a hanyatló nyugat ópiumának tartottuk.
El kell fogadnunk, hogy egy-egy híresség márkája ugyanolyan értéket képvisel, mint az ismert világcégek logói, márkanevei, ennélfogva hasonló módon is építik föl, hasonlóan próbálják meg védeni az erre hivatott menedzsment részéről.
„Úgy kezelnek, mint egy rock sztárt, nem mintha olvasták volna a könyveimet, de ismernek a Youtube-ról” – mondja Philip Zimbardo, a Stanford Egyetem világhírű professzora, aki 1971-es „börtönkísérletével” alapjaiban változtatta meg a szociálpszichológiát és magát az emberi természetről alkotott képünket. A 80 fölött is fáradhatatlan amerikai szociálpszichológus ma már a vizualitásban és a közérthető ismeretterjesztésben hisz, Budapesten pedig április elején az ő ötletén alapuló kezdeményezést, a Hősök Terét népszerűsítette.
The important other - így hívja az angol azt az általános szenvedélyt, amit az ember a főállása mellett még rendkívül komolyan vesz. Nem egy esetben ezek a hobbik valóban kiegészítik az életet, míg sokan aztán azon kapják magukat, hogy ez a bizonyos important other már nem csak kiegészít, hanem szép lassan a főtevékenység helyébe lép.
A folyosói zuhanyhíradóban sok olyan munkahelyi titoknak válhatunk akarva-akaratlanul tudóivá, amelyek közvetlenül nem ránk tartoznak. Persze, amit kettő embernél többen tudnak, már nem számít igazi titoknak, mégis kényelmetlen olyan információ birtokában lenni, aminek messzeható következményei lehetnek.
Az első hírek alapján sokan – nagyon sokan! – azt gondolták, valakiknek elgurult a gyógyszerük a Nike-nál és egy nagyszabású öngyilkos merényletbe kezdtek bele saját cégük és dollármilliárdos értékű márkanevük ellen. Egy olyan marketingérzékenységgel megáldott cég, mint a Nike ilyet nem tesz. Nem is tett.
Valamiért felkelünk reggel, elkezdünk intézni, kitalálni, megalkotni, egyeztetni. Hogy mi a feladat, viszonylag pontosan tudjuk. Hogy hogyan fogjuk ellátni, bizonyos rutin után ezt is nagyjából sejtjük. De hogy miért is csináljuk napról napra ezt az egészet, már jóval nehezebb megmondani.
A közvéleményt a legtöbb krízis váratlanul és felkészületlenül éri. Alighanem mindenkinek megvan az a kép, amikor a szemének sem hisz és az internetes oldalakat frissítgeti egy felfoghatatlan tragédia miatt. Gondolhatunk a veronai buszbaleset diákáldozataira, vagy a tankönyvi példaként is használható vörösiszap tragédiára. Aztán a lassú feldolgozás során esetleg kibontakozhat, hogy valaki, valahol tudhatott valamiről, szólt is esetleg, csak nem volt elég erős a hangja, vagy nem vették komolyan.
Ha nem is mindig tudatosan, de tévedhetetlenül el szoktuk találni, ki képviselje a céget egy megbeszélésen. Ez a praktikus variálási lehetőség viszont csak akkor játszik a kezünkre, ha amúgy van miből választani, ha kellően sokszínű, vegyes összetételű csapatban dolgozunk.
El kell fogadnunk, hogy egy-egy híresség márkája ugyanolyan értéket képvisel, mint az ismert világcégek logói, márkanevei, ennélfogva hasonló módon is építik föl, hasonlóan próbálják meg védeni az erre hivatott menedzsment részéről.
„Úgy kezelnek, mint egy rock sztárt, nem mintha olvasták volna a könyveimet, de ismernek a Youtube-ról” – mondja Philip Zimbardo, a Stanford Egyetem világhírű professzora, aki 1971-es „börtönkísérletével” alapjaiban változtatta meg a szociálpszichológiát és magát az emberi természetről alkotott képünket. A 80 fölött is fáradhatatlan amerikai szociálpszichológus ma már a vizualitásban és a közérthető ismeretterjesztésben hisz, Budapesten pedig április elején az ő ötletén alapuló kezdeményezést, a Hősök Terét népszerűsítette.
The important other - így hívja az angol azt az általános szenvedélyt, amit az ember a főállása mellett még rendkívül komolyan vesz. Nem egy esetben ezek a hobbik valóban kiegészítik az életet, míg sokan aztán azon kapják magukat, hogy ez a bizonyos important other már nem csak kiegészít, hanem szép lassan a főtevékenység helyébe lép.
A folyosói zuhanyhíradóban sok olyan munkahelyi titoknak válhatunk akarva-akaratlanul tudóivá, amelyek közvetlenül nem ránk tartoznak. Persze, amit kettő embernél többen tudnak, már nem számít igazi titoknak, mégis kényelmetlen olyan információ birtokában lenni, aminek messzeható következményei lehetnek.
Az első hírek alapján sokan – nagyon sokan! – azt gondolták, valakiknek elgurult a gyógyszerük a Nike-nál és egy nagyszabású öngyilkos merényletbe kezdtek bele saját cégük és dollármilliárdos értékű márkanevük ellen. Egy olyan marketingérzékenységgel megáldott cég, mint a Nike ilyet nem tesz. Nem is tett.
Valamiért felkelünk reggel, elkezdünk intézni, kitalálni, megalkotni, egyeztetni. Hogy mi a feladat, viszonylag pontosan tudjuk. Hogy hogyan fogjuk ellátni, bizonyos rutin után ezt is nagyjából sejtjük. De hogy miért is csináljuk napról napra ezt az egészet, már jóval nehezebb megmondani.
A közvéleményt a legtöbb krízis váratlanul és felkészületlenül éri. Alighanem mindenkinek megvan az a kép, amikor a szemének sem hisz és az internetes oldalakat frissítgeti egy felfoghatatlan tragédia miatt. Gondolhatunk a veronai buszbaleset diákáldozataira, vagy a tankönyvi példaként is használható vörösiszap tragédiára. Aztán a lassú feldolgozás során esetleg kibontakozhat, hogy valaki, valahol tudhatott valamiről, szólt is esetleg, csak nem volt elég erős a hangja, vagy nem vették komolyan.
Ha nem is mindig tudatosan, de tévedhetetlenül el szoktuk találni, ki képviselje a céget egy megbeszélésen. Ez a praktikus variálási lehetőség viszont csak akkor játszik a kezünkre, ha amúgy van miből választani, ha kellően sokszínű, vegyes összetételű csapatban dolgozunk.
Május 29-én hiába akarnánk kávézni bármelyik amerikai Starbucksban – az összes üzlet zárva tart. A szokatlan lépés mögött prózai ok áll: a gyakornoktól a vezérigazgatóig valamennyi dolgozó kötelező tréningen vesz részt országszerte. A továbbképzésen érzékenyítik a munkatársakat a faji megkülönböztetés tiltása iránt, felkészítik őket arra, hogy véletlenül se kerüljenek az akár tudatalatti részrehajlás, kirekesztés csapdájába.
Roppant sok jellemzőt el lehet mondani a Ryan Air légitársaságról, de azt semmiképp sem, hogy él-hal az utasok kegyeiért. Az ír vállalatot vezető üzleti fenegyerek, Michael O’Leary sportot űz abból, hogy az utazóközönséget froclizza. Lehet, hogy csak a határok tágítására játszik, az is lehet, hogy azt az üzenetet akarja erősíteni, hogy a Ryan Air annyival olcsóbb, mint más légitársaságok viszonylatai, hogy még ezt is le kell nyelnie annak, aki spórolni akar. (Harmadik opció: egy arrogáns bugris.)
Mindig el kell mondani: egy-egy krízishelyzet valamennyi részletét mindig csak nagyon kevesen ismerik, ezért kívülállóként, a részletek teljes ismerete nélkül tartózkodni illik a sarkos értékeléstől. Általánosságban elmondható, hogy a krízismenedzsment egyfajta pszichológiai teherviselést is jelent, a krízis kipattanásakor jellemző tünet a bénultság, a pánik, ami elodázhatja az egyébként szükséges lépések megtételét.
Az amerikai Legfelsőbb Bíróság 1954-ben nagy jelentőségű ítéletet hozott a Brown kontra Board of Education perben. Az ítélet szerint alkotmánysértő, ha a fekete tanulókat elkülönítve oktatják, még akkor is, ha egyébként ugyanabban a színvonalú oktatásban részesülnek. Ötven év elteltével a bírósági ügynek egyetlen aspektusát újratárgyalta a bíróság. A 2007-es, egyetlen részre kiterjedő ítélet indoklása 47.000 szó volt. Az eredeti, teljes ítélet pedig mindössze 4000 szóból állt. Sokkoló és sokatmondó különbség.
Jobban szeretjük a hazait, legtöbbször mégis a külföldire fanyalodunk. Ez különösen igaz az üzleti szakirodalmat illetően, hiszen sok-sok területen kifejezetten hiánycikk a magyar szerzők tollából megszülető szakkönyv.
A márkaépítés csúcsa: bekerülni a „love brandek” szűk elitjébe, amit valószínűleg minden branding szakértő életében egyszer legalább át szeretne élni. Áhítattal tanulmányozzuk a néhány kivételes márka történetét, a felfoghatatlan ütemű felfutás mérföldköveit. Apple, Google, Lego, Nike és a többi szerencsés flótás, amelyeknek sikerült eggyé válni a rajongótáborral, együtt lélegezni, együtt élni a törzsközönséggel, részévé lenni a mindennapoknak.
„Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak, / Hogy látva lássanak.” – Ady Endre kétségkívül fején találta a szöget, amikor a személyes márkaépítés miértjéről, mikéntjéről, eszköztáráról (ld még: önkínzás, ének) elmélkedett...
Amiből szűkösek a keretek, arra vágyunk leginkább. Az utolsó színházjegyeket szétkapkodjuk, az utolsó napon gyorsan bejelentkezünk a teltházas konferenciára – a szűkösség pszichológiájának komoly szakirodalma van. Az üzleti vállalkozások „agya” is hasonló rugóra jár, amíg bővében vannak az erőforrásoknak, kevésbé izgatják magukat, mint akkor, amikor hirtelen meg kell küzdeni a versenytársakkal a további bővülés lehetőségének megteremtése érdekében.
Általában három óra elteltével az emberek már valódi krízisnek élik meg a szimulációt, kialakulnak azok a konfliktusok, amelyekre érdemes figyelmet fordítani. Ezek kezelését pedig be kell építeni a forgatókönyvbe
Cyrano de Bergerac, Quasimodo, III. Richárd: csak néhány olyan név az örökkévalóságból, akiknek testalkata, megváltoztathatatlan testi adottságai, így vagy úgy, visszavonhatatlanul hozzájárultak személyiségrajzukhoz. Ma pedig azt mondanánk, szorosan összeforrtak personal brandjükkel, énmárkájukkal.
Az „alkalmazott tudományok” bemutatására vállalkozó tankönyvek sokszor egy srófra járnak. A hangsúlyok persze itt-ott eltérhetnek, de a felépítés, szerkezet, a fő üzenetek tartalma igen hasonló lehet. Ezért is üdítő olyan kiadványba botlani, amely szakít a megszokott rendszerrel, kicsit kizökkenti még a rutinosabb olvasót is, és olyan témákat boncolgat, amelyeket olvasva egyszerűen nem kerülhetjük meg a gondolkozás –egyébként bosszantóan fárasztó - luxusát.
A cégek az informatikai biztonságra költött dollármilliók ellenére sem érezhetik magukat nyugodtnak. Ezért is fontos, hogy előre készüljenek a legrosszabbra: mit kommunikáljanak, hogyan enyhítsék a kárt, ha beüt a krach. Nézzünk pár emlékezetes esetet a közelmúltból.
„Mindenkinek vannak tervei, amíg pofán nem vágják” – ezzel a frappáns Mike Tyson idézettel indítja útjára legújabb könyvét Eric Dezenhall, washingtoni krízismenedzsment szakértő és immár többkötetes sztárszerző.
Több évtizede alkotta meg a nevéhez fűződő Getting Things Done (GTD) módszertant, amely a stresszmentes produktivitás alappillérévé, népszerű időmenedzselési eszköztárrá lett. Hogyan kell elképzelni a kezdeteket? Összezavarodott a teendőitől, reménytelenül elhavazódott és azt mondta, hogy ebből elég, kitalálok valamit, hogy meg tudjam oldani a feladatimat? Egyetlen varázsütésre jött a módszer, amit azóta csak tökéletesítget?
A sikeres vállalkozások eddig is többnyire történeteket meséltek, legfeljebb kevéssé tudtak arról, hogy ezt teszik. A storytelling az utóbbi évek egyik legfelkapottabb márkaépítési eljárásává vált, iskolát teremtett, szakirodalma és neves szaktanácsadói köre alakult ki. Ez a kommunikációs eszköz képes arra, amire a logikára építő, racionális érvelés sohasem: érzelmi azonosulást tesz lehetővé, anélkül, hogy a befogadó azonnal ellenérveken kezdene el gondolkodni a befolyásolási kísérlet miatt. Egy sztorival nem lehet és nem is kell vitatkozni, csupán erőfeszítés nélkül megjegyezni, az agyba égetni. Ez a lényegük. Négy hazai példát mutatunk be.
A szórakozás, az élvezeti érték megtalálása a munkában, vagy egyéb kötelező feladatokban exponenciálisan megnöveli a feladatvégzési hajlandóságot. Ahogy Mary Poppinstól tudjuk: egy kanál cukorral könnyebben lecsúszik a gyógyszer – a szervezetek ezért tekintenek jelenleg csodafegyverre a belső folyamatok, vagy akár a népszerűsítési kampányok játékosítására, a gamificationre.
Május 29-én hiába akarnánk kávézni bármelyik amerikai Starbucksban – az összes üzlet zárva tart. A szokatlan lépés mögött prózai ok áll: a gyakornoktól a vezérigazgatóig valamennyi dolgozó kötelező tréningen vesz részt országszerte. A továbbképzésen érzékenyítik a munkatársakat a faji megkülönböztetés tiltása iránt, felkészítik őket arra, hogy véletlenül se kerüljenek az akár tudatalatti részrehajlás, kirekesztés csapdájába.
Roppant sok jellemzőt el lehet mondani a Ryan Air légitársaságról, de azt semmiképp sem, hogy él-hal az utasok kegyeiért. Az ír vállalatot vezető üzleti fenegyerek, Michael O’Leary sportot űz abból, hogy az utazóközönséget froclizza. Lehet, hogy csak a határok tágítására játszik, az is lehet, hogy azt az üzenetet akarja erősíteni, hogy a Ryan Air annyival olcsóbb, mint más légitársaságok viszonylatai, hogy még ezt is le kell nyelnie annak, aki spórolni akar. (Harmadik opció: egy arrogáns bugris.)
Mindig el kell mondani: egy-egy krízishelyzet valamennyi részletét mindig csak nagyon kevesen ismerik, ezért kívülállóként, a részletek teljes ismerete nélkül tartózkodni illik a sarkos értékeléstől. Általánosságban elmondható, hogy a krízismenedzsment egyfajta pszichológiai teherviselést is jelent, a krízis kipattanásakor jellemző tünet a bénultság, a pánik, ami elodázhatja az egyébként szükséges lépések megtételét.
Az amerikai Legfelsőbb Bíróság 1954-ben nagy jelentőségű ítéletet hozott a Brown kontra Board of Education perben. Az ítélet szerint alkotmánysértő, ha a fekete tanulókat elkülönítve oktatják, még akkor is, ha egyébként ugyanabban a színvonalú oktatásban részesülnek. Ötven év elteltével a bírósági ügynek egyetlen aspektusát újratárgyalta a bíróság. A 2007-es, egyetlen részre kiterjedő ítélet indoklása 47.000 szó volt. Az eredeti, teljes ítélet pedig mindössze 4000 szóból állt. Sokkoló és sokatmondó különbség.
Jobban szeretjük a hazait, legtöbbször mégis a külföldire fanyalodunk. Ez különösen igaz az üzleti szakirodalmat illetően, hiszen sok-sok területen kifejezetten hiánycikk a magyar szerzők tollából megszülető szakkönyv.
A márkaépítés csúcsa: bekerülni a „love brandek” szűk elitjébe, amit valószínűleg minden branding szakértő életében egyszer legalább át szeretne élni. Áhítattal tanulmányozzuk a néhány kivételes márka történetét, a felfoghatatlan ütemű felfutás mérföldköveit. Apple, Google, Lego, Nike és a többi szerencsés flótás, amelyeknek sikerült eggyé válni a rajongótáborral, együtt lélegezni, együtt élni a törzsközönséggel, részévé lenni a mindennapoknak.
„Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak, / Hogy látva lássanak.” – Ady Endre kétségkívül fején találta a szöget, amikor a személyes márkaépítés miértjéről, mikéntjéről, eszköztáráról (ld még: önkínzás, ének) elmélkedett...
Amiből szűkösek a keretek, arra vágyunk leginkább. Az utolsó színházjegyeket szétkapkodjuk, az utolsó napon gyorsan bejelentkezünk a teltházas konferenciára – a szűkösség pszichológiájának komoly szakirodalma van. Az üzleti vállalkozások „agya” is hasonló rugóra jár, amíg bővében vannak az erőforrásoknak, kevésbé izgatják magukat, mint akkor, amikor hirtelen meg kell küzdeni a versenytársakkal a további bővülés lehetőségének megteremtése érdekében.
Általában három óra elteltével az emberek már valódi krízisnek élik meg a szimulációt, kialakulnak azok a konfliktusok, amelyekre érdemes figyelmet fordítani. Ezek kezelését pedig be kell építeni a forgatókönyvbe
Cyrano de Bergerac, Quasimodo, III. Richárd: csak néhány olyan név az örökkévalóságból, akiknek testalkata, megváltoztathatatlan testi adottságai, így vagy úgy, visszavonhatatlanul hozzájárultak személyiségrajzukhoz. Ma pedig azt mondanánk, szorosan összeforrtak personal brandjükkel, énmárkájukkal.
Az „alkalmazott tudományok” bemutatására vállalkozó tankönyvek sokszor egy srófra járnak. A hangsúlyok persze itt-ott eltérhetnek, de a felépítés, szerkezet, a fő üzenetek tartalma igen hasonló lehet. Ezért is üdítő olyan kiadványba botlani, amely szakít a megszokott rendszerrel, kicsit kizökkenti még a rutinosabb olvasót is, és olyan témákat boncolgat, amelyeket olvasva egyszerűen nem kerülhetjük meg a gondolkozás –egyébként bosszantóan fárasztó - luxusát.
A cégek az informatikai biztonságra költött dollármilliók ellenére sem érezhetik magukat nyugodtnak. Ezért is fontos, hogy előre készüljenek a legrosszabbra: mit kommunikáljanak, hogyan enyhítsék a kárt, ha beüt a krach. Nézzünk pár emlékezetes esetet a közelmúltból.
„Mindenkinek vannak tervei, amíg pofán nem vágják” – ezzel a frappáns Mike Tyson idézettel indítja útjára legújabb könyvét Eric Dezenhall, washingtoni krízismenedzsment szakértő és immár többkötetes sztárszerző.
Több évtizede alkotta meg a nevéhez fűződő Getting Things Done (GTD) módszertant, amely a stresszmentes produktivitás alappillérévé, népszerű időmenedzselési eszköztárrá lett. Hogyan kell elképzelni a kezdeteket? Összezavarodott a teendőitől, reménytelenül elhavazódott és azt mondta, hogy ebből elég, kitalálok valamit, hogy meg tudjam oldani a feladatimat? Egyetlen varázsütésre jött a módszer, amit azóta csak tökéletesítget?
A sikeres vállalkozások eddig is többnyire történeteket meséltek, legfeljebb kevéssé tudtak arról, hogy ezt teszik. A storytelling az utóbbi évek egyik legfelkapottabb márkaépítési eljárásává vált, iskolát teremtett, szakirodalma és neves szaktanácsadói köre alakult ki. Ez a kommunikációs eszköz képes arra, amire a logikára építő, racionális érvelés sohasem: érzelmi azonosulást tesz lehetővé, anélkül, hogy a befogadó azonnal ellenérveken kezdene el gondolkodni a befolyásolási kísérlet miatt. Egy sztorival nem lehet és nem is kell vitatkozni, csupán erőfeszítés nélkül megjegyezni, az agyba égetni. Ez a lényegük. Négy hazai példát mutatunk be.
A szórakozás, az élvezeti érték megtalálása a munkában, vagy egyéb kötelező feladatokban exponenciálisan megnöveli a feladatvégzési hajlandóságot. Ahogy Mary Poppinstól tudjuk: egy kanál cukorral könnyebben lecsúszik a gyógyszer – a szervezetek ezért tekintenek jelenleg csodafegyverre a belső folyamatok, vagy akár a népszerűsítési kampányok játékosítására, a gamificationre.
1. 24 25MARKETINGMARKETING
ling) körítése volt. Eszerint ugyanis az Iron
Lady nem Katinka beceneve, még csak
nem is a kereskedelmi márkája, hanem az
alteregója; egy hős, aki versenyeket nyer,
hajnaltól edz (és erről posztol), míg Ka-
tinka egy kedves, visszahúzódó, szerény
lány, aki a magánéletét éli. A story annyira
ismerős lehet, hogy szinte adja magát
a képregényes feldolgozás: Zorróhoz, Su-
permanhez, Hulkhoz hasonlóan Iron Lady
is létezik már folytatásos képregényként.
KEDVES KATINKA VS.
AGRESSZOR TUSUP
A storytelling másik szenzációs vonulata
tudatosan arra épít, hogy Katinka a lon-
doni olimpián a várakozások alatt szere-
pelt, majdnem feladta, majd főnixszerűen
feltámadt hamvaiból, Iron Ladyvé alakult,
és aranyat aranyra halmoz. Ezt a könyv
formában is megjelentetett átalakulást
remekül pozicionálva képesek voltak kon-
vertálni a motivációs piacra, ahol nemcsak
a sport iránt érdeklődők, de a megtáltoso-
dásban reménykedő, önsegítő könyveket
faló széles néptömegek is ráharaphattak.
Ha rosszmájúak vagyunk – és miért ne
lennénk –, a történetmesélés része a jó
rendőr-rossz rendőr felosztás is a kedves,
magyar Katinka és az agresszor, terrori-
záló, amerikai férj, Shane Tusup között,
akit persze Katinka úgy tanítványként,
mint feleségként minden fórumon véd
és dicsér.
A sztori működik, az eredmények jönnek,
innentől a többi pénzre váltható eszköz
is könnyebben illeszthető a képbe. Az
Iron Lady motivációs könyvek országos
roadshow keretében dedikáltathatók,
webshopon kaphatók a pólók, bögrék,
a Tusup fején következetesen hátrafor-
dított sildes sapkák, képregények, kula-
csok. Sorra születnek az együttműködé-
sek és szponzorációs megállapodások
kisebb-nagyobb kereskedelmi márkákkal.
Példamutató intenzitással és következe-
tességgel fejlődik a közösségi médiabeli
jelenlét a Facebooktól az Instagramig,
Twitterig, így Katinka lényegében függetle-
„A legérettebb búzakalász hajtja legmé-
lyebbre a fejét” – többek közt ezt az ősi
japán bölcsességet olvashattam közel
egy évtizedig a dzsúdóterem falán, ahová
jártam, és valószínűleg ez a keleti kul-
túrából merítő mentalitás állt közelebb
mindeddig a hazai sportrajongók szívéhez
is. Világverő bajnokainktól a szerénység
és az alázat hangját szoktuk meg, ezen
szocializálódtunk, Mohamed Ali „I am the
greatest” típusú, melldöngető – bár két-
ségtelenül igaz – önfényezését a hanyatló
nyugat ópiumának tartottuk. Ezt a lelki
gátat törték át vagy legalábbis repesztet-
ték meg valamelyest Katinkáék, akik egy
teljes menedzsment kiépítésével mutatják
meg: a sportteljesítmény egyben olyan
befektetés is, amely jelentős kereskedelmi
hasznot hajthat.
PERSONAL BRAND ARZENÁL
Ahhoz, hogy a kereskedelmi (merchan-
dise) termékek jól fogyjanak, és így ké-
nyelmes passzív bevételt termeljenek, kell
egy felépített márka. Ehhez Hosszúék egy
önálló nevet alkottak, a külföldi piacokon
is értelmezhető és jobban kiejthető Iron
Ladyt. A mesterterv ugyanakkor nem is
a név megalkotása, hanem a tankönyv-
szerűen kitalált történetmesélés (storytel-
HOSSZÚ KATINKA ÉS A PERSONAL BRANDING
Aranyat
fialó aranyak
Hazai szempontból a riói olimpia
legeredményesebb sportolója
Hosszú Katinka, aki tavaly
december óta stabilan tartja első
helyét a legtöbbet tárgyalt
és az interneten legkeresettebb
személyiségek között is.
Aligha vitatható, ő az első magyar
sportoló, aki ennyire tudatos
önmárkaépítést folytat, és az is
biztonsággal kijelenthető:
példáján felbuzdulva sok sportember
fogja követni módszereit.
SZERZŐ: BŐHM KORNÉL
kommunikációs szakértő,
a Spindoc Kommunikációs Hálózat alapítója
Hosszú Katinka
(szül.: 1989)
Háromszoros olimpiai bajnok,olimpiai ezüst-
érmes, ötszörös világbajnoki aranyérmes,
négyszeres világbajnoki bronzérmes, tizen-
háromszoros európai aranyérmes,négysze-
res ezüst és kétszeres európai bronzérmes,
többszörös világcsúcstartó. Első edzője
nagyapja, Bakos László volt. Baján, majd
Los Angelesben tanult.
2. 26 MARKETING
nítheti magát a hazai médiától; közvetlenül
is eléri a rajongótábort.
HA ESETLEG KÖTEKEDNI
AKARUNK…
Az irigylendő jelen és a rózsaszínű jövő
tárgyalásakor nem mehetünk el szó nélkül
a kritizálható lépések mellett sem. Többek
szerint már az Iron Lady név sem szeren-
csés választás, hiszen a kifejezés szoro-
san kötődik nemzetközi szinten a közel-
múltban elhunyt, korát meghatározó brit
miniszterelnökhöz, Margaret Thatcherhez,
akiről ezen a címen egy nemzetközi filmes
szuperprodukció is született. Nem beszél-
ve az Iron Man versenyekről, vagy arról,
hogy – messzebb ne menjünk – Bíró Ica is
Vaslady néven szerepelt a hazai celeb-
szcénában. Nagy kérdés ugyanakkor,
hogy az Iron Lady mint brand mennyire
lesz felfuttatható külföldön, mennyire lehet
egy hazai úszófenoménből nemzetközi
sztárt építeni – ez ugyanis a látványspor-
tok közül a csapatjátékok sztárjainak szo-
kott csak sikerülni.
Felróhatjuk, hogy Katinka menedzsmentje
nem csupán a szoros, brandépítést támo-
gató együttműködésben vesz részt, de
kevésbé prémiumtermékek szponzoráci-
ójáért is lehajol. És persze ha röviden is,
de nyilván megemlítendő, hogy Katinka
decemberi-januári harca az úszószövet-
séggel korántsem volt diadalmenet, így
a márkaépítésre adandó jeles osztályzat
mellett a PR bizony szerényebb jegyet
érdemel – ide sorolva a zavaros, kevéssé
közérthető célok és üzenetek megfogal-
mazását vagy a szövetségesek keresé-
sének elmulasztását, a rögtönzést és
a teátrális, agresszív fellépést.
KÜLFÖLDI MESTEREK
Az Iron Lady felépítése Magyarországon
szinte egyedülálló, bár szintén pozitív
példaként hozható a szürke mackós Ki-
rály Gábor is, aki ugyancsak saját már-
kát (K1rály) hozott létre, webshopjában
az emblematikus mackónadrág mellett
kapható számos sportfelszerelés, kiegé-
szítő, és sikeres sportiskolát is fenntart.
A kapitalizmus fellegváraiban ugyanakkor
számtalan példát találunk arra, hogy akár
saját néven, akár becenéven vagy ke-
reskedelmi márkanéven egy-egy sikeres
sportoló önálló univerzumot hozzon létre
maga körül. Sok esetben ez valamely
márka égisze alatt történik, gondolhatunk
az Air Jordan és a Nike esetére, David
Beckhamnek az Adidas önálló logót is
fejlesztett, CR7 néven pedig Cristiano
Ronaldo épp a napokban nyitott szállo-
daláncot. A labdajátékok sztárjai persze
mindig kicsit könnyebb helyzetben van-
nak, de az egyéni sportokban brillírozók
is képesek nagyot alkotni személyes már-
kaépítés terén, gondoljunk csak Usain
Bolt sprinterre, „Iron Mike” vagy Floyd
Mayweather profi öklözőkre, vagy a ma
már letűnt, de personal branding tanító-
mester Lance Armstrong kerékpárosra.
Nota bene: a személyes márkaépítéshez
sokszor nem is kell komoly sportteljesít-
mény, Anna Kurnyikova „teniszcsillag”
21 évesen, akár csak egyetlen grand slam
győzelem nélkül fejezte be pályafutását,
de neve azóta is a legértékesebb márkák
között szerepel.
–
Az Iron Lady felépítése
Magyarországon szinte
egyedülálló, bár szintén
pozitív példaként hozható
a szürke mackós
Király Gábor is, aki
ugyancsak saját márkát
(K1rály) hozott létre
–