1. A berni Alpok egyik ma-
gas csúcsa a Schwarzer
Mönch(Fekete Szerzetes)
nevet viseli, mert sohasem
fedi hó.
*
Telehold. A Fekete Szer-
zetes ilyen hûvös, különös
éjszakákon szokott meg-
szólalni.
Ülök a Sonnenberg-tu-
ristaház erkélyén. Ülök és
várok. A tájat – a meredek
sziklafalakat és délceg fe-
nyõket – sûrû, ezüst fény
áztatja. Csak néha ér el
hozzám egy-egy távoli ko-
lompszó.
A völgybe vezetõ, ka-
nyargós és meredek ösvé-
nyen, ahol napközben tar-
kagúnyás, lármás sisere-
had hömpölyög, most nem
jár senki.
Nagy kedvem lenne
egyet sétálni! Lépteim alatt
csikorognának a kavicsok,
s minden aláguruló kõda-
rab valóságos mennydör-
gést okozna.
Sóváran bámulom a ki-
halt tájat. Igen, egy hatal-
masat kóborolni a végtelen-
ségben! – De hátha holt lel-
kek csapatával találkoznék,
akik, mint a népmesében,
jajgatva keresnék elrabolt
„májukat”, hónuk alatt
hurcolnák levágott fejüket,
vagy a visszatérõ elesett ka-
tona rigmusával szólongat-
nának:
„Jaj, de szépen süt a
hold/ Megy egy élõ és egy
holt./ Félsz-e, angyalom?”
Mennyi badarság jut az
ember eszébe az ilyen nyo-
masztó, feszült csöndben.
Lompos fellegek ólál-
kodnak az égen. Idõnként
el is fátyolozzák a Holdat,
de az kacéran-kíváncsian
újra és újra elõbukkan,
„mint egy roppant hüllõ
sárga szeme” (irodalmi em-
lékek!).
Már minden tagom zsib-
badni kezd a dermedt vára-
kozásban, midõn fölráz
egy öblös, barlangmélyi
hang:
– Mit akarsz?
– Ó! (Torkomban dobog
a szívem.)
– Beszélgetni – hebegem
–, beszélgetni veled!
– Nem tudod, hogy ha-
landókkal nem szoktam
szóba elegyedni?
– De egyszer már...
– Igen. Tudom. Mindig
engedékenyebb vagyok a
kelleténél. De miért nem
keresed a hozzád hasonló
parányok társaságát? Miért
nem csevegsz azokkal?
– Mert nem érnek rá
meghallgatni. Hajtja õket a
kalandvágy, a szerzés és a
karrier ördöge. Állandóan
lótnak-futnak, nincs egy
percük a pihenésre, s ha
néha-néha megállnak, nem
képesek másokra figyelni,
saját sirámaikat fújják.
– S miben tudnék én se-
gíteni? Én, aki évmilliók ál-
mából ébredek?
– Éppen ez az! Te bölcs
vagy, higgadt, okos, hiszen
rengeteget láttál és tapasz-
taltál! Én viszont tele va-
gyok bizonytalansággal,
szorongással. Lent, a síksá-
gon, megszokott életem
gondjai közt, nem érzem
mindezt, de most, hogy
magányosan bolyongok az
alpesi ösvényeken, egyre
jobban elfog a kétség, a
lelkiismeretfurdalás. Ren-
geteg fölösleges dologgal
foglalkozom, szétszórom,
felaprózom magam, s nem
arra figyelek, ami igazán
fontos.
– Fontos? Kinek fontos?
– mordul rám bosszúsan.
– Nekem, de lehet, má-
soknak is, ha szavakba ön-
töm, leírom.
– Ugyan! Hagyd már az
irkafirkát! Csak a sziklába
vésett igazságok maradnak
fönn, ha ugyan nem nyeli
el õket is egy szép napon a
haragos tenger! Az én
homlokom sem volt min-
dig szárazon. Emlékszem a
hullámok robajára, a me-
dúzákra, a tarka halakra.
Milyen pompás, vidám élet
zajlott egykor körülöttem!
A delfinek is örökösen „be-
szélgetni” akartak velem,
mert azoknak is meg-
voltak a maguk gondjai. Ne
hidd, hogy az ember sok-
kal „magasabbrendû” ná-
luk. Tele van gõggel, kap-
zsisággal, de éppúgy el fog
tûnni a föld felszínérõl,
mint ahogyan jött. Legföl-
jebb egy-egy palába ágya-
zott csigolya, koponyaszi-
lánk marad utána. S megle-
het, jobb lesz kihaltával a
világ!
– Kérlek, ne kalandozz
el! Ne térj ki a kérdésem
elõl!Miafontosazéletben?
Mivel lenne (még) érdemes
foglalkoznom?
– A gondolatokkal, mert
azok túlélik az anyagot.
Fölszívódnak a világûrbe,
aztán valahol összeûrûsöd-
nek, kikristályosodnak,
csillag lesz belõlük.
– Csillag?
– Igen, csillag, mely fé-
nyével – még ha oly aprócs-
kais!–hozzájárulaszférák
ragyogásához. A gondolat,
miként az energia, nem
vész el, csak átalakul.
Hosszú, töprengõ hall-
gatás. Az eget nézem, a
Hold körül imbolygó, sok
bizonytalan lámpácskát, a
tétován ide-oda lézengõ fel-
hõfoszlányokat.
– Mondd – szólalok meg
nagy sokára –, találkoztál te
már Földön kívüli lények-
kel? Élnek mások is rajtunk
kívül a Tejút forgatagában?
– Ó, hogyne. Múltkori-
ban (20-30 ezer éve lehet)
leszállt itt, ezen a bércektõl
övezett,kerektisztásonegy
csillogó ûrhajó. Messzirõl,
a Központból érkezett,
ahol egymást érik a nap-
rendszerek (nem úgy, mint
itt, a peremen). Nagy lelke-
sedéssel jöttek, magukhoz
hasonló, értelmes embere-
ket kerestek, de akkor még
nem volt itt senki. Túl ko-
rán landoltak, túl korán
(vagy túl késõn?) ahhoz,
hogy...
– És azóta? Azóta nem
láttál senkit? Nem járt erre
senki?
– Nem. Ki tudja, mi lett
velük? Lehet, hogy kihaltak
vagy visszasüllyedtek a
kezdeti barbárságba. Pedig,
nagy kár értük! Szép, büsz-
ke, mutatós figurák voltak.
Hozzátokképest,valóságos
óriások.
Körülnézek. Igen, ez a
hely alkalmas lenne egy
UFÓ leszállására, egy „har-
madfokú találkozásra”! Is-
tenem, ha most érkezné-
nek! Ha most!
A Fekete Szerzetes olvas
a gondolataimban:
– Várod õket? Lehet, egy
napon újra megjelennek.
Ha nem a régiek, akkor
újak, más naprendszer la-
kói,mertmindigakadnaka
galaxisban a civilizáció ma-
gas fokán álló élõlények.
Csak szerencse kell hozzá,
hogy idõben érkezzenek,
midõn itt is hasonlóak a kö-
rülmények, megfelelõ a fej-
lettségi fok vagy egyáltalán:
vanélet!Devigyázz!Haso-
kat foglalkozol velük, meg-
érzik (finom mûszereik te-
lepatikus adás-vételre van-
nak beállítva, hiszen a gon-
dolat sokkal gyorsabban
szárnyaló energia, mint a
fény), és hirtelen megjelen-
nek, fölszippantanak, ma-
gukkal visznek. Akkor az-
tán kiesel térbõl és idõbõl,
nem látod soha többé se a
szülõhelyedet, se a szeret-
teidet.
Az éjszaka hajnalba for-
dul. A Hold arca egyre fehé-
rebb lesz. Hûvös szél kere-
kedik. Borzongok.
A Fekete Szerzetes ismét
mély hallgatásba süpped.
Behúzódom a szobába.
Kint egy új nap fénye
kezd derengeni. Egy új na-
pé, mely lármájával kioltja
az éjszaka hallottakat.
Valami azonban meg-
marad: a Szellem erõfeszí-
tése, a gondolkodás az, ami
„egyedül fontos”! De óvato-
san kell bánni vele, nehogy
idecsalogassa a földöntúli
hatalmakat!
Gyermekkorom óta sze-
retem a sramlizenét. Mivel
feltételezem,hogynyájasOl-
vasóimközöttvannaknéhá-
nyan, akik nem ismerik,
vagy csak ködös elképzelé-
seik vannak, hogy mi a hét-
kórság a sramlizene...?! –
szükséges információval
szolgálnom errõl a zenefaj-
táról.
A sramli – kérem tiszte-
lettel – két hegedûbõl, gi-
tárból, citerából, klarinét-
ból és harmonikából ösz-
szeállított, bécsi eredetû,
szórakoztató népies oszt-
rák zenekar (a Schrammel
zenész testvérpár után
kapta a nevét).
A sramli olyan érdekes
téma, amely megérdemli,
hogy hosszabb kompiláci-
ós elmélkedésemben fog-
lalkozzam vele.
Tudom, hogy az összes
nyájas Olvasóm tökélete-
sen tisztában van a „kom-
piláció” szó jelentésével.
Én azonban sajnos egyre
jobban szenilisedem, tehát
egyre feledékenyebb le-
szek. És, hogy még sokáig
emlékezzem a latin erede-
tû szó jelentésére, nagyké-
pû homlokráncolással köz-
löm magammal:
– Kedves öregem, a
kompiláció más mûveibõl
összeollózott, összeszedett
tudományos vagy irodalmi
mût jelent!
– Igazán...?! – csodálko-
zom. – Ne vedd hízelkedés-
nek kedves Istvánom, de
rendkívül tiszteletreméltó,
hogy te mennyi idegen szót
ismersz. Megtisztelõ barát-
ságodat már nagyon régóta
élvezem, de hallatlan és sok-
oldalú mûveltségeddel még
mindig meg tudsz lepni... –
mondom önmagamnak
õszinte elismeréssel.
– Te csak ne szerény-
kedj..! – feddem magam
nyájas mosollyal. – Kivételes
mûveltségeddel biztos azt is
megtudodmondaninekem,
hogy mi a plagizálás…?
– Megtisztelõ feltételezé-
sedben nem tévedsz, ked-
ves Istvánom... A „plagi-
zál” is latin eredetû szó, és
azt jelenti, hogy valaki elsa-
játítja más szellemi alkotá-
sát... Részleteket, mint sa-
ját munkáját közöl mások
mûveibõl...
– Értem... Ha jól tudom,
a plágium is valami ilyes-
mi, nemde…?
– Igen... A plágium ide-
gen szellemi alkotás eltu-
lajdonítása, de úgy, hogy
valaki más mûvét saját
névvel közöl!
– Csodállak és irigyellek
hallatlan mûveltségedért,
kedves Istvánom.... – dicsé-
rem magam. – Ha jól értette-
lek, a kompiláció, plagizálás
és a plágium, mind mások
szellemi termékeinek arcát-
lan ellopását jelenti?
– Így van, kérlek...
– Ha nem ismerném
szeplõtelen jellemedet, ked-
ves Istvánom, esetleg arra
gondolhatnék..., hogy izé....
azért ismered ilyen jól ezek-
nekaszavaknakajelentését,
mert néha... izé..., hogy is
mondjam... néha esetleg te
is... izé... kölcsönveszel...
más íróktól... Bocsáss meg a
sértõgondolatért,kedvesIst-
vánom, hiszen tudom, hogy
a te erkölcsi tisztaságoddal
képtelen lennél ilyen aljas-
ságra!
Így szoktam társalogni
önmagammal. Ahogy du-
kál! Elismeréssel, tisztelet-
tel, udvariasan...
Na, ebbõl a témából
ennyi elég. Talán kicsit sok
is. Persze, kizárólag hely-
hiány miatt nem akarom
tovább gombolyítani az
önmagammal folytatott
frappáns dialógus színes
fonalát – ami nagy önfe-
gyelemrõl tesz tanúbi-
zonyságot.
Ez nem hencegés, mert
ezagyengeségnemtartozik
puritán jellemem hibái kö-
zé.Aszemenszedettigazság
ugyanis az, hogy már ka-
masz koromban is rendkí-
vül filozofikus gondolkozá-
sú férfiú voltam. Állításom
igazát az alábbi történetem
is fényesen igazolja:
A gödöllõi Premontrei
Gimnázium francia tagoza-
tának voltam nem túlzottan
példás viselkedésû, és han-
gyaszorgalmúnak egyálta-
lánnemmondhatódiákja.A
pontosság kedvéért itt emlí-
téstérdemel,hogyadiákszó
nem minden esetben jelent
tanulót is.
Az én esetemben példá-
ul egyáltalán nem jelentet-
te ugyanazt a fogalmat. A
bukásokat persze valami
isteni csoda folytán mindig
elkerültem, sõt – gimnazis-
ta pályafutásom elején vol-
tak évek, amikor egész
tisztességes bizonyítvá-
nyokat vittem haza.
Ahogy azonban nõtt a
sportõrületem és nõi nem
iránti határt nem ismerõ
vonzódásom – úgy csök-
kent a tantárgyak iránti ér-
deklõdésem. Hagyjuk
azonban a nosztalgiázó
visszaemlékezést, mert a
15 éves koromban történt
esetet akartam megosztani
a nyájas Olvasókkal.
Az egyik természetrajz
órán a különbözõ halfaj-
tákról esett sok felesleges
szó. A téma rendkívül un-
tatott, de azért volt néhány
halakkal kapcsolatos filo-
zofikus gondolatom.
Akkor sem voltam irigy
és titkolózó egyéniség,
ezért az egyik elmélyült
gondolatomat azonnal kö-
zöltem padtársammal,
Horn Harryval. A szeretet-
reméltó fiúval 8 évig vol-
tunk osztálytársak. Hat
évig Gödöllõn, majd az
egyházi iskolák államosítá-
sa után két évig a budai Pe-
tõfi Sándor – volt Werbõ-
czy – Gimnáziumban.
Harry jóhumorú fickó
volt – és majdnem olyan
komolytalan, mint én –
amit azonban nagyszerû-
en leplezett a tanárok elõtt.
Amikor közöltem vele a
halakkal kapcsolatos ész-
revételemet, hangosan vi-
hogni kezdett. S ezzel saj-
nos magára vonta Wéber
atya figyelmét.
– Min mulatsz olyan re-
mekül, fiam...?! – kérdezte
az Atya komor tekintettel.
A történelmi hûség ked-
véért szükséges megemlíte-
nem, hogy Wéber atya ko-
mor tekintete nem számított
meglepetésnek. A magas,
erõt sugárzó kanonok úr-
nak ugyanis szinte mindig
komor volt a tekintete. Amit
én nagyon meg tudok érte-
ni! Hiszen, ha nekem fiatal-
ember koromban forrón
odaadó természetû hölgyek
intim barátsága nélkül kel-
lettvolnaélnem,háténnem
komor, hanem egyenesen
búskomor hangulatban let-
tem volna mindig!
Horn Harry, aki velem
ellentétben szinte minden-
ki által kedvelt, helyes fiú
volt, és mellesleg – ugyan-
csak velem ellentétben –
remek tanuló is, a tanár úr
kérdésére lángvörös arccal
felállt.
– Ugye, Fekete mondott
valami hülyeséget...? – kér-
dezte Wéber atya szinte rá-
beszélõ hangon.
Harry lehajtott fejjel
hallgatott, amit a kanonok
úr igennek vehetett, mert
felszólított, hogy menjek a
katedrához, és mellette áll-
va ismételjem meg, amit
Harrynak mondtam, mert
az osztálytársaim és õ is
nagyon szeretnek nevetni!
– Mondjad, fiam, mond-
jad! – biztatott mosolytala-
nul az atya.
– Arra gondoltam, tanár
úr, kérem, hogy... izé...
szörnyû lehet a halaknak,
mert... amikor összecsípik
õket a vízibolhák, nem
tudnak vakarózni.
Az osztály harsogva ne-
vetett, néhány piszok alak a
térdét is csapkodta – szerin-
tem kizárólag azért, hogy el-
lenem igereljék Wéber
atyát! Csodák csodájára
azonban, neki is valami mo-
soly féle bujkált a szemé-
ben, de azért szájonvágott.
Ami azonban – ezt el kell
ismernem – szinte csak le-
gyintés volt. Legalábbis
Wéber atyától az, mert az
erõteljes férfiú általában
olyan bõdületes pofonokat
szokott adni, hogy utána az
embernek órákig szokott
csengeni a füle. A tasli után
az Atya utasított, hogy a kö-
vetkezõ természetrajzórára
ötszázszor írjam le a követ-
kezõket:
„A tanórákon figyelni
kell, nem pedig hülye hu-
morizálással az osztálytár-
sakat zavarni!”
Ebben a nagyjelentõsé-
gû írásomban eredetileg az
amerikai selyemhernyó-te-
nyésztés égetõ problémái-
hoz akartam újságírói te-
kintélyem teljes súlyával
hozzászólni, de nem tud-
tam ellent állni múlt-
banézõ gondolataimnak.
Nem mentegetem magam,
de csak az vessen rám egy
kövecskét vagy akár egy fél
téglát, akivel még nem for-
dult elõ ilyesmi...
KULTÚRA – 7. oldal2015. május 15. – 20. szám –
AMERIKA, ÓH...
Ifj. Fekete István
HOLDFÉNY
Saáry Éva
A Fekete Szerzetes
Nyitányként nyílt várna-
pokra is várták a látogatókat
a Nógrád megyei világörök-
ségi faluban.
Kelecsényi Péter, a holló-
kõi Világörökség-kezelõ
Nonprofit Kft. ügyvezetõ
igazgatója elmondta: a re-
konstrukciós és állagmeg-
óvó munka eredményekép-
pen látogathatóvá válik az
Öregtorony, amely a vár
1996-osmegnyitásátólkezd-
ve zárva tartott.
Födém került a XIII. szá-
zad végén épített ebédlõre
és a várkapitányi lakrészre,
konyhát, kovácsmûhelyt,
valamint két gazdasági épü-
letet alakítottak ki a várban,
amelyet tavaly júniusban
zárták be, akkor kezdték
meg a felújításokat, hogy
egyautentikus,XIV-XV.szá-
zadi várképet és váréletet
mutathassanak be.
ANógrádmegyeifaluban
a népi hagyományokra épü-
lõ, csaknem kétmilliárd fo-
rintos beruházás zajlik, e
program keretében újult
meg a vár is. A fejlesztések
októberben érnek véget.
Hollókõben nem csak a világörökségi falu érdekes
Megújult a középkori vár
Véget ért Hollókõ várának egyéves felújítása, amelynek
köszönhetõen látogathatóvá vált például az Öregtorony.
Hollókõ vára
Mindszenty bíboros celláját is meg lehet nézni
BörtönmúzeumaVeszprémben
A börtön történetét be-
mutató állandó kiállítás
nyílt a veszprémi várban,
a tárlaton látható a nyila-
sok által bebörtönzött
Mindszenty Jószef veszp-
rémi püspök, késõbbi her-
cegprímás egykori cellája
is – mondta a Laczkó De-
zsõ Múzeum igazgatója a
börtönmúzeum megnyitó
ünnepségén.
S. Perémi Ágota el-
mondta, hogy nagyrészt
rekonstruálták az egykori
tárgyakat, de láthatók még
korabeli eszközök is. Az
állandó kiállítás része az
õrbódé, megtekinthetõek
a pár négyzetméteres cel-
lák, a parancsnoki szoba,
a kápolna, valamint egy
szûk helyiség, ahol
Mindszenty diakónusokat
szentelt fel.
Az igazgató felidézte: a
börtön gyökerei az 1600-as
évekig nyúlnak vissza; az
intézetben egészen 2003-ig
tartottak fogva rabokat.
Mindszenty Jószef veszprémi püspök
A külhoni magyar tudósok munkáját ismerték el
Arany-díj a kiválóságoknak
A külhoni magyar tudó-
sok munkájának elismeré-
séül szolgáló Arany János-
díjakat és -érmeket Lovász
László, a Magyar Tudomá-
nyos Akadémia elnöke ad-
ta át a kitüntetetteknek.
Az Arany János Életmû-
díjat Benkõ Samu, a XVIII-
XIX.századierdélyimûvelõ-
déstörténet kutatója kapta.
Kiemelkedõ Tudományos
Teljesítmény Díjjal tüntették
ki Szkála Károlyt, a Zágrábi
Villamosmérnöki Egyetem,
a Zágrábi Grafikai Egyetem
és az Eszéki Orvostudomá-
nyi Egyetem oktatóját.
Fiatal Kutatói Díjban ré-
szesültFenesiAnnamária,a
kolozsvári Babes-Bolyai Tu-
dományegyetem Magyar Bi-
ológiai és Ökológiai Intézeté-
nek adjunktusa. Hét kutatót
kapott Arany János-érmet:
BeregszásziAnikó,aII.Rákó-
czi Ferenc Kárpátaljai Ma-
gyar Fõiskola oktatója, Bor-
bándi Gyula (posztumusz),
a Látóhatár, majd az Új Látó-
határfolyóirat alapító fõszer-
kesztõje, 1951-84-ig a Sza-
bad Európa Rádió magyar
osztályának helyettes igaz-
gatója, Lelley Jan Iván Né-
metországban élõ egyetemi
tanár, Majdik Kornélia, a
Babes-Bolyai TE bio-szerves-
kémia kutatója, Petrik Jó-
zsef, a Zágrábi Tudomány-
egyetemorvosibiokémiaiés
hematológiai tanszékének
professzora, Sipos Gábor, a
BBTE Magyar Történeti In-
tézetének tanára és Vigh
Gyula, a texasi A&M Egye-
tem kémiai tanszékének
professzora.
Fiatal magyar kutató ütheti ki az Alzheimert
Amerikából tért haza
A Lendület prog-
ramnak köszönhetõ-
en Amerikából tért
haza dr. Hangya Ba-
lázs, és az Alz-
heimer-kór kutatásá-
ra labort alapított.
Hangya Balázs
négy és fél évet töl-
tött külföldön, az
amerikai egyesült álla-
mokbeli Cold Spring
Harbor Laboratoryból tért
haza az MTA Kísérleti és
Orvostudományi Kutató-
intézetbe.
A kutató szerint bár
Magyarország kis ország,
mégis nagyon jól áll ideg-
tudományban. „A külföldi
tudás segíthet abban,
hogy a magyar idegtudo-
mány tényleg az él-
vonalban maradjon,
és meg lehessen ho-
nosítani az új techni-
kákat” - emelte ki.
Véleménye szerint
nem az a baj, hogy a
fiatal kutatók elmen-
nek, mert menjenek,
tanuljanak. Úgy gon-
dolja: nagy energiákat kell
viszontabbafektetni,hogya
külföldön tapasztalatokat
szerzõk közül a legtehetsé-
gesebbek úgy lássák, Ma-
gyarországra érdemes haza-
jönni.
Hangya Balázs eredmé-
nyei az Alzheimer- és a
Parkinson-kór elleni küz-
delemben hasznosulhat-
nak.
Dr. Hangya
Balázs
