1. Az én világom
Furcsa képződmény a világunk, amely teli van különböző érdekes dolgokkal és ámulatba ejtő
élethelyzetekkel. Talán a legérdekesebb dolog benne az, hogy bár mindannyian ugyanezen a
bolygón élünk, ugyanott járunk, ugyanazt esszük, de mégis mindenki másképp látja. Egyként
használjuk a világ szót, de mégis sok milliárdféle születik a fejünkben.
Óvodás koromban még nem gondolkoztam ilyen mélyenszántó dolgokon és persze azután
még egy jó darabig nem. Aztán következett az iskola, ahol rengeteg különféle inger éri a
gyermekeket. Ott kezdődött el az én világfelfedezésem igazán. Elsőnek jöttek a betűk, az
olvasás és az írás. Ekkor gondolkoztam el azon, hogy a többieknek más írni tanulni, hiszen ők
látják azt a betűt, amelyet le akarnak másolni, de én takartam a saját kezemmel. Egy
aprócska mozdulat volt csupán, a balkezemben volt a ceruza. Ez a tény nem igazán
foglalkoztatott, túlságosan lekötött akkoriban az azon való bosszankodás, hogy a kusza
betűimet ne töröljem el a kezemmel és mindegyik betűt a megfelelő irányból kezdjem el.
Hiába igyekeztem a gyöngybetűk nem jöttek. Mára néhány karakter önálló formát öltött és
csak halványan emlékeztet az eredetire. Ezért, aki látja jellegzetes és érdekes írásnak tartja,
hiszen betűim nem érnek össze, jobbra-ballra dülöngélnek a tolltartásomtól függően és az
alakjuk sem a megszokott. Miközben az írás fortélyait sajátítottam el a számolásba is bele
fogtunk, ahogy az olvasásba is. A számok eleinte könnyen mentek, szerettem az
alapműveleteket elvégezni. Aztán következett a 3. osztály, ahol a szorzást tanították és a
törteket. Itt kezdődött meg a bonyodalom. Hogyan jegyezzem meg a két szám szorzatát?
Ujjaimon való számolgatás itt már nem sokat segített, így akaratlanul is életre keltettem a
számokat. Embernek képzeltem el őket, melyek egymással találkoznak és szorzatot
képeznek. Például a 0 volt a csaló, mert ő hiába találkozott a 7-tel, vagy a 4-gyel, mindig ő
nyert, tehát a végeredmény 0 lett. Az 1 volt a magányos, hiszen ő csak egyedül van. Ráadásul
még engedékeny is, hiszen, ha találkozik a többi számmal, akkor mindig ők nyernek, vagyis
ha az 5*1 van, akkor az 1-es illedelmesen enged az 5-ösnek, tehát 5 lesz. Persze nem
mindegyikhez kötöttem történeteket, mert a könnyűeket egyszerűen csak megjegyeztem,
mint a 2-t, azonban a 3-nál már elbizonytalanodtam. Így 3 egy olyan fiú lett, akinek a
legközelebbi rokona, a bátyja a 9, mert 3*3=9. De a 4-es egy gonosz lány lett, aki szerelmes
lett a 8-asba, aki viszont a 6-ost szereti. Az ő történetüket mesélik el a szorzatok. A 2*4=8
jelezte a 4 és a 8 első találkozását, ahol 4 megharagszik a visszautasítás miatt így 3*4=12-nél
meséli el bánatosan 3-nak a történteket, majd 4*4=16-nál elemébe kerül, mivel önmagával
szorzódott, így elment vásárolni. 4*5=20-nál munkát keres sikertelenül, mert 5 a munkaadó.
5 tisztességes fiú, aki mindig csak 5-re vagy 0-ra végződik és semmi más bonyolult dologra.
Így őt mindenki szereti és nála akarnak dolgozni. 6*5-nél 6-os is munkát keres nála sikeresen,
mert barátok. 4*6-ot egyszerűen csak felcseréltem 6*4-re és így mivel rímelt 6*4=24
könnyen ment a dolog. A 4*7=28 viszont már egy következmény, mert 7 szereti a 6-ot és
nem kedveli a 8-at, ezért 4-gyel szövetségesek. 7 meg akarja mérgezni 8-at és 3*7=21-nél
mérget akar venni 3-tól, de ő nem ad neki. 4*7=28-nál lépnek 4-gyel szövetségre, hogy a 6-ot
és a 8-at elválasszák egymástól. És a számok kalandjai így folytatódnak végig kisebb

2. bonyodalmakkal tarkítva egészen a 100-ig, ahova már csak a rideg, tartózkodó 9-es kíséri el a
barátságos 10-est. Azonban, nem csak a szorzás terén voltam ilyen újító, hanem az írásnál is,
ami hamar feltűnt a tanároknak is. Nem csináltam abból problémát, hogy kézre állóra
faragjam betűimet, így megesett, hogy némely tükörképére fordult. A z és az s meglehetősen
sokszor űzte velem ezt a tréfát és néha még a b-t és a d-t is belevonták a játékba, de mikor
olvasni kellett mindig én nyertem. Nem számított, hogy jól vagy tükörképként esetleg fejjel
lefele, visszafelé, kevert betűkkel vagy egyéb más módokon került elém jól megértettem azt.
Ezt ki is használtam az iskolában, mikor a tanári asztallal szemben ültem, az első padban.
Ilyenkor mindig ráláttam a naplóra, ahonnan megtudhattam mindenki jegyét, vagy egyes
napló bejegyzések részletes tartalmát mikor más tanár lapozgatta a helyén. Itt már
határozottan tudtam, hogy az én világom teljesen más, mint a többieké és nyílván a többiek
is különbözőféleképpen élik meg világunkat. Az olvasás örömét ellenben csak később
fedeztem fel, előbb meg kellett tanulnom. Mint az összes gyerek én is izgatottan vettem
kezembe az első kötelező olvasmányt örülve, hogy végre nem hangosan kell olvasni órán,
mert az mindig nehezen ment és nem is tudtam olyankor annyira a tartalomra figyelni.
Mégis félve vágtam bele a feladatba. Folyton az járt az eszemben, hogy mi van, ha nem fogok
megtanulni rendesen, folyékonyan olvasni? A felnőttek mind tudnak olvasni, tehát ez a
felnőtté válás útja. Én nem leszek felnőtt, ha nem tudok olvasni? Ezen kételyek gyötörtek a
nyári szünetben végül eldöntöttem, hogy ezt azért mégsem hagyhatom. Felnőtt lesz belőlem
és kész! Határoztam el magamat szép csendben és a tervemről nem szóltam senkinek, csak
leültem olvasni. Emlékszem a kezdeti szenvedésre, a hosszú unalmasnak tűnő leírásokra, de
ahogy fogytak a lapok belejöttem a dologba, oly annyira, hogy egyből a folytatásért nyúltam
a vége szónál. A következő vakáción újabb dilemma állt elém. Fekete István: Vuk című
aranyos meséjét kaptuk. Itt már nem az olvasással volt gond, hanem azzal, hogy
nagymamámnál voltam és, ahogy kint ültem az udvaron rájöttem, hogy a mellettem heverő
kutya nem tud olvasni, mégis figyeli minden mozdulatomat. Igazságtalannak tartottam a
dolgot, hogy ő nem képes kiigazodni a betűkön, pedig biztos érdekelhette a történet, hiszen
egy rókáról szólt. Így elhatároztam, hogy az igazság érdekében és a kutyáéban felolvasom
neki hangosan az egészet. Pedig, mint korábban írtam nem szerettem a hangos olvasást, de
úgy éreztem szükséges megosztanom Vuk kalandjait a házőrzővel, aki meglepő kitartással
hallgatta az eseményeket napról napra. Az olvasási szenvedélyem nem hagyott alább, sőt
ívelt felfelé. Nem okozott gondot könyvjelző nélkül egyszerre 5-6 könyvet olvasni. Pár év
alatt nagy szakértője lettem az ifjúsági regényeknek és a könyvtárhasználatnak, oly annyira,
hogy könyvtárhasználati versenyre is küldtek. Versenyzéseim viszont nem itt kezdődtek el.
Mivel az első években jól mentek a számolásos feladatok ezért matematika versenyeken
jeleskedtem, miközben a környezetismeret irányába is elkalandoztam a tanulmányi
versenyeken. Bele vetettem magamat a környezetvédelembe, megismertem az
újrahasznosítást és mindenről fogalmazást írtam az összes ilyen témájú versenyen. Felső
tagozatban megváltoztak egy kicsit a dolgok. A matematika túlzottan bonyolulttá vált és a
végelláthatatlan feladatok képesek voltak olykor elszámolódni is. Azonban a biológia,
földrajz, irodalom, történelem egyre jobban hozzám kapcsolódott. Versenyeim egy része

3. ezekre a tantárgyakra irányult. Egész életemben mindenki elfoglalt embernek tart, akihez
hónapokkal előre be kell jelentkezni, mint a fogorvoshoz. Ez igaz is, mivel az iskola mellett
számtalan dologgal foglalkozom. Nem tehettek róla, de rengeteg dolog érdekel. Már
óvodában klasszikus balettra jártam, majd onnan a tájékozódási futás felé vetődtem, ahol
egyesületben futottam, megfordultam az íjászoknál és még szenvedélyes focistává is váltam.
A rendszeres edzések, táncórák között az iskolai teendők mellett állandóan
természettudományi könyveket bújtam vagy dokumentumfilmeket néztem azzal a
szándékkal, hogy hátha jó lesz még valamire a jövőben, sőt elhatároztam, hogy professzor
leszek, bár akkoriban még nem igazán értettem, hogy mit is jelent az, csak tetszett, hogy a
tudósok nevei után ez állt. Ők lettek a példakémeim és én is sokat tudó tudós akartam lenni.
Volt, hogy egyes témában részletekbe menően kutakodtam az éppen akkori koromhoz
megfelelően. Volt, hogy nem teljesen értettem a dolgot, amit találtam és ekkor
kérdezősködtem, de eljött hamar azaz időszak, amikor már a szülők sem tudtak segíteni.
Tehát elfoglalt ember voltam, aki szabad idejében is fel akarta fedezni a körülötte lévő
világot vagy éppen másolt róla. Rajzoltam, rengeteget és mindenféle kézműveskedést
kipróbáltam. Azonban mindezek mellett egy játék rabja lettem 6 éves koromban, a sakké.
Tisztán emlékszem a délutánra, mikor először láttam meg az iskolai udvaron játszó két fiút és
sakk készletüket. Mivel akkoriban nagy vágyam volt a felnőtté válás, sőt igen sokszor
használtam azt a kifejezést, hogy „gyerekkoromban” ezért úgy gondoltam, hogy egy ilyen
bonyolult játékot feltétlenül meg kell tanulnom. Ráadásul, ahogy megtudtam, hogy régen a
királyok közkedvelt játéka volt végleg elhatároztam magam, mert az se lett volna baj
akkoriban, ha királynő leszek és az igazán felnőttes dolog, úgy véltem. Ezért aztán elkezdtem
sakkszakkörre is járni, amely szintén rengeteg időt elvett. A dolog annyira bevált, hogy
versenyen is indítottak, ahol sikerült saját edzőre találnom. Hamar leigazoltak egy
egyesülethez és megkezdődhetett a komoly sakkoktatásom. Ezt a játékot már lassan 11 éve
űzöm és 10 éve versenyszerűen miközben már oktatom is társaimnak. Iskolai éveimet végig
kíséri ez a pompás játék, amely olyan, mintha tökéletesen rám szabták volna. A különféle
ütéseknél, kombinációknál, lehetőségeknél csak keveset kell számolni, de egyszerre,
azonban szerteágazó figyelmet igényel akár hosszú órákon keresztül. A türelem sem egy
utolsó dolog, ahogy az összpontosítás és az erős idegzet sem. Az összes erősségemet
megmutatja a sakk. A táblát nézve a különböző megtanult hasonló motívumokat könnyen
észreveszem pár lépésen belül, sőt az ellenfeleimhez képeset kevesebb idő alatt. Ezért van
az, hogy ugyanannyi gondolkodási idő alatt én több lépéssorozatot nézek át vagy tovább,
mint a másik játékos. Megfigyeléseimet nem csak a játékasztalnál kamatoztattam, hanem a
tájékozódási futásban is, ahol megtanultam térképről olvasni, tájékozódni a természetben és
megtalálni a lehető legjobb irányt két pont között. Az utóbbiban inkább ügyesebb voltam,
mint a futásban és ezzel próbáltam kompenzálni a versenyeken. Alaposan tanulmányoztam
térképemet és a környezetemet. Azonban itt is akadtak apróbb hibák. Néha a bal a másik bal
lett, így jobbra fordultam, vagy az 5. útelágazásból 3. lett. Igen, eltévedtem, de feltaláltam
magamat és az összes pályát hibátlanul teljesítettem. A nagy ellenségemet is ekkoriban
győztem le, az irányokat. Hamar az írás szerelmese lettem, hiába a nyelvtan jegyeim nem ezt

4. tükrözték. Sokat írtam, így már ha csak a betűformálásra gondoltam a bal kezemben éreztem
a tollat. Innentől kezdve megszűnt a bal kéz és a jobb kéz. Számomra csak az írós kéz maradt,
amelybe a tollat képzeltem és a másik, üres kéz létezett. Ezek után kevesebb hibázással, de
még mostanáig is másoknál kicsit lassabban találom az irányokat. Idősebb koromra a
tollforgatói szenvedélyem a fogalmazástól magasabb szintre lépett. Elkezdtem saját
történeteket írni. Minden egyben volt, hiszen szerettem a könyveket, az olvasást és az önálló
véleménynyilvánítás sem állt tőlem messze. Pedig életem során sokszor jobb lett volna
csendben saját elképzelés nélkül ülnöm és nem a saját álláspontomat kinyilatkoznom. Végül
megtaláltam az üres papírokat, amelyek mindig kedvesen fogadták szövegeimet és nem volt
soha ellenvetésük. Úgy gondoltam megmutatom az embereknek azt a sok apróságot, amit
nem vesznek észre a rohanó életben.
Én meglátom és megmosolygom, ahogy az eső után a csigák előbújnak, ahogy az emberek
egymással viselkednek. Csak immár nem otthon szóban mesélem el órákon keresztül az egy
órás utamat hazafelé edzésről, hanem leírom őket. Még ma is igyekszem magamat minél
több műfajban kipróbálni szabadidőmhöz mérten, miközben a közös világunkat a magam
sajátos módján értelmezem. Azonban, ha a melletted lévőt megkérdezed ő más dolgokról
fog mesélni.