„Ez nem volt benne a tankönyvben...”

1,635 views
1,547 views

Published on

Emlékeim iskolás éveimről

Pécsi Tudományegyetem
Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar
A PEDAGÓGIA ALAPJAI

Published in: Education
0 Comments
0 Likes
Statistics
Notes
  • Be the first to comment

  • Be the first to like this

No Downloads
Views
Total views
1,635
On SlideShare
0
From Embeds
0
Number of Embeds
1
Actions
Shares
0
Downloads
1
Comments
0
Likes
0
Embeds 0
No embeds

No notes for slide

„Ez nem volt benne a tankönyvben...”

  1. 1. Pécsi Tudományegyetem Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar IKP0701-L – A PEDAGÓGIA ALAPJAI Kocsis Mihály egyetemi docens „Ez nem volt benne a tankönyvben...” Emlékeim iskolás éveimről Ambrus Attila József Informatikus könyvtáros – AL – 2. évfolyam. 1. félév Pécs, 2008. december 9.
  2. 2. Neveléstudományi kérdéseken, pedagógiai helyzeteken gondolkodni nehéz úgy, hogy az ember ne gondoljon vissza saját gyermekkori énjére, iskolai él- ményeire, mindenkori tanuló, a világot megismerni igyekvő önmagára. Külö- nös jelentőséget és színt ad ezeknek a visszaemlékezéseknek, önreflexióknak az a speciális helyzet, ha mi magunk is gyermeket nevelünk vagy pedagógus- ként mások nevelésével foglalkozunk. Véleményem szerint az életút, a szakmai karrier, az egyszerű, mindennapi érvényesülés szempontjából is döntő jelentősége van a nyelvhasználatnak. Erről tanulmányok, könyvek sokasága született már szerte a világban, és újabb, a csecsemőkkel és kisgyermekekkel1, az agyműködéssel2, a férfi és nő gondolkodásbeli különbözőségeivel3 és számos egyéb, modern témával kap- csolatos kutatások segítenek egyre tisztábban látni ezt a fontos kérdést illető- en. Tudományos szakirodalmak nélkül is tudtam, ezekkel pedig még inkább megerősödött bennem az, hogy a gyermekkoromban egy igen jelentős trauma ért, amely sok szempontból máig kihat az életpályám alakulására, igaz, csök- kenő mértékű a hatása. 1967-ben Svájcban születtem, német nyelvi környezetben, magyar anya és spanyol apa gyermekeként. Mindebből következhetett volna akár olyan csoda is, mint amit a soknyelvű Balkánon gyerekéveit töltő Elias Canetti esetében4, aki a Spanyolországból kivándorolt szefárd zsidók nyelvét, a ladinót tanulta édesanyjától, de még kisgyermekként megtanult bolgárul, angolul és németül is.5 Én azonban nem lettem három nyelvű, mert szüleim a számukra közös „svájci német” (tehát nem az irodalmi német!) nyelven beszéltek velem. Vagyis azon a nyelven, amelyiken kivándorlóként egyikük sem tudott jól. Ezzel az volt a céljuk, hogy én ne legyek se magyar, se spanyol, hanem „igazi svájci”, bár erről nem tudom ma sem, mit jelent. Német nevelő foglalkozott velem, és né- met nyelvű bölcsődébe jártam. Német meselemezeket hallgattam és a mese- könyveim is német nyelvűek voltak. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha ez, a kisgyerekkori nyelvi nevelésemre jellemző sor folytatódott volna, valóban német nyelvű felnőtt válik belőlem. Csakhogy... 1973-ban, augusztus végén édesanyám egy hirtelen ötlettől vezérelve hazatért velem Magyarországra, ahol is alig egy hét múlva (mivel 6 éves elmúltam) egy falusi iskolában elkezdtem az első osztályt. Magyar nyel- ven!!! Egy olyan, számomra teljesen idegen nyelven, amely nyelven egyetlen szót sem beszéltem. Olyan gyötrelmes időszak kezdődött ezzel számomra, amit nem hogy elemezni, de még feleleveníteni is nehéz. Édesanyám elmon- dása szerint az iskolából hazatérve zokogtam, hogy ebben az országban nem tudnak beszélni. Mert nem értettem senkit és semmit, és nem értettek engem 1 Lásd erről például: Gopnik, A. – Meltzoff, A. – Kuhl, P.: Bölcsek a bölcsőben. Hogyan gondolkodnak a kisba- bák? Typotex, Budapest, 2005. Különösen a... fejezet. 2 Lásd erről például: Hámori József: Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal... Az emberi agy aszimmetriái. Koz- mosz, Budapest, 1985.; Hámori József: Mit tud az emberi agy? URL: http://www.mindentudas.hu/hamori/index.html (letöltés: 2008.12.09.) stb. 3 Lásd erről például: Küllős Imola (szerk.): Hagyományos női szerepek. Nők a populáris kultúrában és a folk- lórban. Magyar Néprajzi Társaság, Szociális és Családügyi Minisztérium, Nőképviseleti Titkárság, Budapest, 1999.; Kimura, Doreen: Női agy, férfi agy. Kairosz Kiadó, Budapest, 2003. 4 Lásd erről: Canetti, Elias: A megőrzött nyelv. Egy ifjúkor története. Európa, Budapest, 1982. 5 Nobel-díjas műveit németül írta. 1
  3. 3. sem. A tanító néni kedves, mosolygós volt, de nem tudott németül és nem tu- dott segíteni. Anya otthon németül mesélte az olvasókönyv képei alapján a történeteket, és mikor odáig jutottunk, németül tanította az egyszeregyet. Ezt ma sem tudom. Arra az egyszerű kérdésre, hogy mondjuk mennyi 5x6, én nem tudok kapásból válaszolni. Viszont kialakítottam egy csoportosításos módszert, és 8 éves korom táján már kiszámoltam mindent összeadásos mű- veletekkel, ha szorozni kellett, de nem szoroztam... Először a falusi utcánkban a nagyobb fiúktól káromkodni tanultam meg. Ők ezt jó mókának tartották, én pedig nem tudtam, miket is mondok... Aztán a ked- venc tárgyaim nevét: például azt, hogy „bicikli” (ez volt az első). Az iskolában éveken át gondom volt a nyelvvel, ezért nem szerettem megszólalni, nem sze- rettem írni. Egy idő után viszont nem szerettem már németül sem beszélni. Egy nagy ruhásláda aljára kerültek a német mesekönyveim, a meselemezeket pedig csak mostanában vettem elő, hogy a saját kisgyerekünk majd hallgathassa. A német nyelvet szinte észrevétlenül elfelejtettem... A feleségem elmondásából tudom, hogy az 1980-as évek végén, amikor összeházasodtunk, éjszakánként, ha álmomban fennhangon beszéltem, akkor mindig német nyelven. Ébren vi- szont semmit nem tudtam. És németül tanulni sem. Fogékony vagyok a nyelvek- re, ragad rám a spanyol, az angol, kiválóan ejtem a franciát, de németül nem vagyok képes tanulni, óriási bennem az ellenállás. Felnőtt fejjel felkerestem egy pszichiátert, aki hipnózissal is gyógyít, mert olvastam egy Freud-tanulmányban, hogy ezzel a módszerrel visszahozható az elfelejtett anyanyelv. (Bár ez esetemben nem is jó kifejezés, hiszen a svájci német az első tanult nyelvem inkább, semmint „anyanyelv”...) A szakember azt mondta, hogy valóban visszahozható volna ez a nyelv, ám nem javasolja, mert felszínre kerülne az a trauma is, ami elfeledtette velem a németet. Képletesen szólva azt mondta, ne szabadítsuk ki a szellemet a palackból. Ott van hát bennem ledugaszolva mélyen a gyerekkori német, amely mellett ott van az a hatalmas trauma is, hogy 6 éves fejjel be kellett illeszkednem egy számomra teljesen idegen nyelvi környezetbe és új országba. De valóban kellett? Miféle szükségszerűség volt ez? Kik voltak azok a pe- dagógusok, akik nem gondoltak mindennek a pszichológiai, nyelvfejlődési és még sok más következményére? Édesanyám azt mondja, ő csak azt akarta, hogy gyorsan (ami 1973-ban disszidensként hazatérve nyilván azt is jelentette, hogy észrevétlenül) illeszkedjünk be a magyar környezetbe. Szakmailag azonban ezt nem lett volna szabad megengedni, határozottan így gondolom ma. Szükség lett volna a nyelvi felkészítésemre, legalább arra, hogy kétszer járhassam az első osztályt, vagy hogy az iskolai tanulmányaim előtt kerüljek egy évre óvodába/iskolaelőkészítőbe. Csupa miért, csupa kétség, ha visszate- kintek arra az időszakra. Hihetetlen felelőssége van szülőnek és pedagógus- nak is a gyermek fejlődése szempontjából. A fentiekből következik, hogy általános iskolás koromban kevés pozitív él- ményt szereztem az iskolában. Nem tudtam magam szépen kifejezni, nem volt jó a helyesírásom, barátaim elmondása szerint még tizenéves koromban sem jutottak eszembe olyan teljesen egyszerű szavak, mint az ösvény vagy a 2
  4. 4. paradicsomos káposzta... Nem használtam (vagy nem használtam jól) a szó- lásokat, közmondásokat. Első alkalommal, amikor „háztűznézőben” jártam egy lányos háznál, kedveskedni akartam a ház asszonyának, megemlítve, hogy milyen tájékozott és fiatalos gondolkodású, és azt mondtam: „Persze, hogy tetszik ismerni ezt a zenét, hiszen nem most jött le a fáról...” (helyesen: a falvédőről...) Volt azonban egy olyan világ, ahol jól éreztem magam, ahol biztonságosan mozogtam, mert volt időm megfejteni a szavak és mondatok titkát. Ez pedig a könyvek, az olvasás világa volt. Hihetetlenül sokat, egyre többet és többet ol- vastam, Verne, Cooper és a többiek lettek igazi társaim. 14 éves lehettem, amikor rátaláltam a sci-fi irodalomra. Ennek köszönhetem, hogy nem csak a fantáziám, hanem a nyelvi, írói készségeim is fejlődtek, bár akkor, a ’70-es évek végén álmodni sem mertem még, hogy a 21. század elején én alapítom és szerkesztem az Új Galaxis című könyvsorozatot. Sci-fi történetek írójaként pedig főleg nem tudtam volna elképzelni magam akkori kamaszként. Olvasni szerettem, ám a tanulás nehezen ment. Emiatt történt, hogy az érettségit adó középiskolát a szakmunkás-képző után, huszonéves fejjel, esti tagozaton végeztem el. Ezt akkor sajnáltam, ma úgy gondolom, nem volt ha- szontalan, hogy megismerkedtem a kétkezi munkával, a tapasztalt szakembe- rek mesterfogásaival. Bár már akkor is a szerszámoknál jobban szerettem a tollat forgatni, úgy gondolom, nem ugyanaz volna az életszemléletem, a mun- kához és a fizikai munkásokhoz való hozzáállásom a szakmatanulás nélkül. Jóllehet, a karrierem kissé kacskaringósra sikerült, ám olyan dolgokkal vagyok felvértezve, amelyek mindenféle szempontból megerősítettek. Rousseau vala- ha azt írta híres pedagógiai regényében, az Emil-ben6, hogy szükséges vala- mely kétkezi szakma elsajátítása, hiszen sohasem tudhatja az ember, hogy mikor lesz rá szüksége. Bár a 18. század közepe óta jelentőset változott a vi- lág, én ma sem tartom ezt haszontalanságnak. Ugyanakkor ma már valami másra van szükség, mint korábban, legalábbis ezt mutatják a hazai szakmun- kásképzési adatokat az EU országokéval összevető elemzések.7 Az érettségit adó esti iskolában úgy éreztem, új lehetőséget kínál számom- ra az élet. A három év alatt nem mulasztottam el szinte egy órát sem, és a ko- rábbi évek tanulási kudarcai után nagyon kellemes felismerésként ért az, hogy értem és szeretem a matematikát, a kémiát, az irodalmat, a biológiát, és a nyelvi nehézségeimen is sikerült átlendülnöm. Problémám egyedül a történe- lem, pontosabban az azt tanító tanárral akadt. Erre a tárgyra tekintettem a legnagyobb várakozással, hiszen mindig érdekelt. Az a szerencse pedig, hogy éppen egy történelemmel foglalkozó nőt vettem feleségül, csak kitágította a históriai érdeklődésemet. Két évtizede már, hogy otthon szinte nap mint nap érdekes történelmi korszakokról, eseményekről, személyiségekről beszélge- tünk, és a házi könyvtárunkban is ez a tudományág tölti meg a legtöbb polcot. Csakhogy... Az esti gimnázium „vaskalapos” történelem tanárnője semmilyen 6 L.: Rousseau, Jean-Jacques: Emil, avagy a nevelésről. Papirusz Book, Budapest, 1997. 7 Foglalkoztatás és iskolázottság Magyarországon. (szerk.: Kertesi Gábor – Varga Júlia) Budapesti Munkagaz- daságtani Füzetek, Budapest, 2005. 3
  5. 5. más tudást, információt és adatot nem tűrt meg az óráin, mint amiket ő maga mondott. Ami egyben a tankönyvi szöveget is jelentette. És ami egyben na- gyon sok esetben pontatlan, hiányos, semmitmondó vagy (jobb esetben) unalmas volt... Én tehát, huszonéves életkorom minden energiájával, a köny- vekből és otthoni beszélgetésekből felszedett millió történelmi ismerettel elha- tároztam, hogy hozzászólásaimmal fogom színesíteni az esti gimnázium tan- könyvszagú történelem óráit. Sőt, hogy kérdéseimmel fogom előre lendíteni a tanárnő unalmas felolvasásait (egy kockás spirálfüzetben lévő, folyamatos szöveggel jegyzett „leckéket” szokott diktálni). Bizton mondhatom, hogy min- den iskolai élményemet egybevéve, sohasem találkoztam pedagógiai szem- pontból, a tanítás hatékonyságát illetően ennyire alkalmatlan módszerrel. An- nál, hogy magyarul be kell magolnom egy konzerv-szöveget, aminek minden mondata „egyedüli igazság”-ként nehezedik rám, még az is jobb volt, amikor német nyelvű kisgyerekként magyar egyszeregyet bifláztam. Sokat gondolkodtam ezen a történelem-tanáron. Azon, hogy tulajdonkép- pen egy pedagógus hogyan tudja igazán segíteni a diákot a tanulásban. Egy híres amerikai művelődéstörténész, kreatív kurzusokat szervező gondolkodó, Postman szerint „A gyerekek kérdőjelként kezdik az iskolát és pontként fejezik be”8. Hogy ez sokszor így van, arról éppen a szövegeket magoltató, gondol- kodásra, igazi kreativitásra nem serkentő tanárok tehetnek. Szerencsémre nem túl sok ilyennel találkoztam, de tudom, hogy a számuk ma sem kevés. Pedig a gyermekek és a felnőttek is azt tudják szerintem leginkább megtanul- ni, amit maguk fedeznek fel, amit végiggondolnak, amit kipróbálnak, amit megtapasztalnak. Az esti gimnáziumban hármas osztályzatot kaptam a történelem érettségin. Tételként arról kellett beszélnem, milyen volt Magyarország részvétele a II. világháborúban. Egy félmondaton csúszott el a jobb jegyem. Azt találtam ugyanis mondani, hogy Magyarország lengyel menekülteket fogadott be. A tanárnő kockás füzetében viszont nem volt róluk szó, úgyhogy ő ezt vitatta. Pedig akkor már megszáradt a nyomdafesték azon a munkán, amit olvastam erről.9 Végül abban egyeztünk meg, hogy befogadtuk a lengyeleket, de ez nem volt benne a tankönyvben, ezért ide nem kell elmondani... Érdekes volt összeállítani ezt az esszét. Olyan reflexiókat gyűjtöttem össze benne, amikre gyakran gondolok, de rendszerezetten még sohasem foglaltam össze. Régóta tudom, nagyon sokrétű tudás, sokféle képesség szükséges az eredményes neveléshez és a hatékony tanuláshoz egyaránt. Saját iskolai éve- imből vett példáim csupán néhány mozzanatra világítanak rá, amelyek azon- ban felnőtt fejjel, pedagógiai kérdésekről gondolkodva gyakran még rémisz- tőbbek, mint ahogyan kisgyermekként és ifjúként megéltem. Minden feleleve- nített élményem azt erősíti bennem, hogy óriási a felelősségük azoknak, akik mások nevelésének szentelik magukat. És nem hanyagolható el a szülők, a társak, az egész társadalom felelőssége sem, hiszen Teleki Pál gondolatait szabadon idézve, mindenki nevelő a maga posztján. 8 Idézi: Oech, Roger von: Kupáncsapott ésszerűség. Édesvíz, Budapest, 1993. 9 Barátok a bajban. Lengyel menekültek Magyarországon 1939-1945. Európa Kiadó, Budapest, 1985. 4

×