"Az esélyegyenlőséget szolgáló info-kommunikációs technológiák" című képzés záróvizsgájának esszé feladata

1. Élményem egy fogyatékos személlyel
Sok éves gyógypedagógiai munkám során számos olyan élménnyel gazdagodtam, amelyek
fogyatékos személyekhez kötődnek. Őszintén szólva soha nem volt tervemben, hogy sérült
gyermekeket oktassak, neveljek. Viszont a Sors úgy hozta, hogy mégiscsak ilyen területre
kerültem. Megvallom, nehéz napokat, heteket éltem át kezdetben. Hiszen mindig is
ódzkodtam a fogyatékos emberek társaságától, sőt még a rádiót is elcsavartam, ha sérült
emberekkel kapcsolatos volt a téma. Lelkem mélyén egy hatalmas félelem húzódott meg e
mögött, hiszen saját magamat, s szeretteimet is féltettem, nehogy bármelyikünk hasonló
helyzetbe kerüljön az életben. Most évek múltán szégyellem viselkedésemet. Ugyanis
olyantól rettegtem, ami által a személyiségem szépülhetett, épülhetett. Nem gondoltam
volna, hogy az általunk fogyatékosoknak elnevezett emberek mekkora értéket képviselnek
közöttünk az úgynevezett ép emberek között.
Pedagógiai gyakorlatom során több városban, több intézményben megfordultam. Hosszú
lenne az a névsor, ha felsorolnám, hány és milyen sérültségű gyermeket, fiatalt oktattam,
neveltem , fejlesztettem. A legenyhébb sérültségűtől kezdve a legsúlyosabb, halmozottan
fogyatékos gyermekcsoportig ismerős voltam mindenben. Mind a mai napig új és új
fogyatékos gyermeket ismerhetek meg utazó gyógypedagógusként járva-kelve az integrált
oktatást képviselő iskolákban, óvodákban. Ahogyan mindannyiunkra, úgy ezekre a
gyermekekre is vonatkozik az a megállapítás, hogy ahány gyermek, annyiféle. Viszont egy
bizton megállapítható rájuk nézve,- mégpedig az, hogy úgy szeretni talán senki nem tud,
mint ahogyan ők őszintén, képmutatás nélkül teszik ezt. Gondolataimat fűzve most kissé
bajba is kerültem, hiszen az esszé címe: „Élményem egy fogyatékos személlyel”. Sokat
töprengtem azon, hogy vajon kit is válasszak ki a sok kedves arcból személyiségből. Több
esszényi az az élmény, amely a rám bízott akadályozott gyermekekkel kapcsolatos. Most
mégis ki kell választanom egyet. Sok gondolkodás, belső tanakodás után Zsoltika lett a
kiválasztott, kis Kincsem. Igen, Zsoltika, akit öt évesen kaphattam meg egy speciális óvodai
csoport tagjaként. Alapsérültsége a mozgásfogyatékossága volt, amihez halmozott
sérülésként az enyhe értelmi fogyatékosság, valamint epilepszia társult. Gyönyörű, fekete
szemű, cigány kisgyermek volt, arca mindig ragyogott. Hatalmas lelkesedéssel lépett be
minden reggel a foglalkoztató szobába. Pedig súlyos terheket cipelt kicsi vállán. Egyrészt el
kellett hordoznia saját testének, lelkének gyengeségeit, másrészt családi élete összes
megrázkódtatásait. Édesapját hamar elveszítette, édesanyja is korán párja után ment.
Nagynénikéje nevelte. Több családtaggal együtt kis helyen kellett, hogy elférjenek,mondhatnám, nem volt Zsolti elkényeztetett gyermek. Talán ez volt javára is, hiszen
felnőtteket megszégyenítően tudott helyt állni egy-egy nehéz helyzetben. Zsolti szomjazta a
szerető szót, az ölelést. De ő sem maradt adós, a viszont szeretésben.
Az óvoda után továbbra is osztályomba járt, és ugyanolyan buzgósággal, örömmel tettevette dolgát, mint korai, óvodai csoportjában. Bárkinek szívesen segített, ha úgy látta
szükség van erre. Különös élményeim egyike az, hogy kis üvegemben bevitt, otthoni kávémat
1

2. egy bögrében mindig kitöltötte, és a mikróban megmelegítve hozta asztalomhoz reggelente.
Kávézás közben pedig úgy el tudtunk beszélgetni, mint két érett, felnőtt ember. Még ma is
megvan az a bögrécske, amiben kávémat ittam. Különlegessége, hogy egy piros vonal van
körbe rajzolva úgy körülbelül a háromnegyednyi részénél. Ennek praktikus oka pedig az volt,
hogy Zsoltikámnak kezei, lábai bizonytalanul működtek, így ha túl sokat töltött a kávéból, úgy
az bizony ki- kilöttyent a bögréből, mire megérkezett vele a melegítéstől. Így mindig
koncentrált figyelemmel töltötte meg a bögrét úgy, hogy az nehogy a piros csík felé kerüljön.
Mint ahogy mindannyiunknak, úgy Zsoltikának is voltak nehéz napjai, amikor önmagát és
körülményet is nehezen tudta tolerálni, elviselni. Természetesen sérültsége folytán az
időjárás változás is , a frontok közeledte kegyetlenül meg tudta őt gyötörni. Ilyenkor
különösen oda kellett figyelni, hogy mi ne okozzunk számára semmilyen frusztrációt, hanem
inkább segítsük abban, hogy túl tudjon jutni a krízises perceken, adott esetben órákon. Szíve
mélyén végtelenül hiányzott számára az elveszített szülői pár. Autentikus cigányzenét
kínáltam fel számára ilyenkor, s fülhallgatóval az osztályterem egyik sarkában elhúzódva
hullatta könnyeit, majd nyugodott meg szépen a zene segítségével.
A számítógép mint akadálymentes környezet Zsoltika számára is egy különös esélyteremtő
tanulási lehetőség lett. Amit gyenge finommotorikája miatt nem tudott leírni vagy lerajzolni,
azt csodálatosan megjelenítette a modern technológia segítségével. Mivel osztályom minden
tagja elsődlegesen mozgássérült volt, így oktatási gyakorlatomba adaptáltam a nagy
reformpedagógus, Mária Montessori pedagógiai módszertanát. Manuális didaktikai eszközeit
Zsoltika is kedvelte, szerette. Videó film kockák őrzik, azt, amilyen lelkesedéssel beszélt
ezekről a tanulási folyamatot segítő eszközökről. Valahányszor bemutatom az őt megörökítő
filmfelvételeimet, minden pedagógus kollégám szívét melengeti, s deríti mosolyra arcukat,
Zsolti ízes, egyedi mondanivalója.
Hat évig tanítottam Zsoltikát. Kapcsolatunk a modern technológiának köszönhetően mind a
mai napig nem szakadt meg. Többször is váltunk egymással levelet digitális, online
osztálytermünkön, a Sulivilágon keresztül, valamint már, mint nagyfiú, a Facebook közösségi
oldalán is egymás ismerői lehetünk. A hajdan kis bicegő, sok fájdalmat átélt cigány fiúcska
szép, ápolt külsejű , intelligens , mosolygós fiatalember lett. Nem össze-vissza posztolgat a
nagy közösségi felületen, hanem meggondoltan, mindig valami emberi értéket képviselő
üzenetet tolmácsol ismerői felé.
Hálás vagyok a Sorsnak, hogy Zsoltit megismerhettem, és ha rágondolok, soha nem jut
eszembe, hogy őt fogyatékos személynek nevezzem. Sőt gazdag lelki kincseit ismerve,
többször én érzem magamat mellette fogyatékos embernek…
Budapest, 2013. 11.29.
Dr. Ujhelyi Jánosné
2