1. Kozma Szilárd:
Gerle Éva megvilágosodása, avagy a nihilizmus alapaxiómája
A blogíró felfedezte a spanyolviaszt, vagyis, hogy Isten-képzetünk mindössze
az ideális apa utáni irracionális sóvárgásból ered.
Csakazolvassa: az égbolt fölöttem
Hogy nekem ennyi idősnek kell lennem ehhez! Hogy megértsem végre.
Az ember gyerekként azt hiszi, mindenestül és önkéntelenül, hogy van valaki, Valaki,
VALAKI, aki tudja őt, akinek fontos, ő mivé alakul, aki nagyon elkeseredik, ha ő
szomorú, ha ő lehorzsolja a térdét, és akkor rohanni fog felé sebbenzinnel és
összehúzó tapasszal. Akihez bújhat, aki örül neki, feltétel nélkül szereti, öleli. Akivel
nem kell alkudozni: persze, hogy lehet enni még egy gombóc fagyit. Mindent lehet.
Mert szeretlek.
K.Sz: - A szeretetről való infantilis, sőt: legprimitívebb kamasz-képzetek és a
magukat felnőtteknek képzelő feministák szerinti, szülői szeretet-jele tehát
tökéletesen fedi egymást: Szerintük ugyanis az, tehát a legmagasztosabb szülői
szeretetnek a legbiztosabb jele, ha a szülő mindent megenged a karmájától vezérelt
és a fizikai létben való kitágulási lehetőségek határait feszegető gyermekének. Hogy
eközben a szerencsétlen gyermek, miként tanulja meg az ittlétünk rendeltetés-szakralitása
(a megváltódási képességeink kifejlődése!) szempontjából nagyon
fontos fizikai lét határait, miképpen tudja a legfontosabb személytől: a szülőtől
megtudni és elfogadni azt, az infantilisan érzelgős, tudós-nőknek, már egyáltalán
nem fontos. Éppen, hogy az a szülő szereti a legkevésbé a gyermekét és az
hajszolja bele a Gerleéva jelenlegi szingli-özvegyi sorsa által leginkább példázott
felnőttkori nyomorúságba.
Ez, amit az ember hisz, pontosabban amit a legtöbbünk hiányol, ez az adekvát,
valódi, biztonságot adó, ideális (Tehát kivételesen és mindig csak gyermeki élvezet-igényeket
kielégítő, soha nem korlátozó, nem utálatos – Szaturnuszian figyelmező és
nem fegyelmező!)) szülői szeretet volna, életünk ege. (És a hosszú távú felnőttkori
következményeiben: a Gerle féle egyedül maradás-pokla!)
Az ember hiszi, hogy van ilyen valahol, sejti ennek a minőségnek a létezését,
kiirthatatlan belőle. Mélyen sejt valamit erről a szeretetről, azéról, aki tud mindent, és
aki jobban szereti őt, mint maga magát. Aki őrá vonatkozik.

2. És egész életében ezt várja, hívja, ezt építi a tudatában, ezt látja bele a fontossá lett
emberekbe, ennek illúziónak bizonyulása miatt haragszik rájuk.
Később, kamaszként: a halálvágy. Ez egy kicsit más. Hogy majd meglátják. Az a
Valakisenki is (VALAKISENKI), és mindenki, az élet összes szereplője. Ott állnak
majd roncsolt testem fölött és nem csak bánják — nem ez a fontos, de azért jaj, de
nagyon bánják és sajnálják majd! görög katarzis –, hanem értik is, főleg és
elsősorban tudják pontosan, hogy miért. Hogy mi történt, mire gondoltam, mi volt
bennem egész életemben addig, egyszerre mindent, ami tudható. A halál: nagy,
közös megértés, a titkok megnyílása, mindenkivel, közös lesz a külön tudat.
Aztán megtapasztaltam én, hogy a haldokló már nem osztja meg magát. Van valami
nagyon szoros együtt létezés a halál előtti napokban, de nincs átjárás mégse, és
elnémul az a pillanat.
Mégis a nagy Valakiről írok most. Az ember istenhite is ebből táplálkozik,
megengedem, noha valószínűleg túl messze megyek ezzel, kultúrtörténetileg az
egész (egy)istenigény egy nagy, kollektív apakomplexus, mélységesen paternalista
és absztrakt: lélektani értelemben az istenképzet tölti be az apa helyét, pótolja és
korrigálja a hiányzó, a bántalmazó, az inadekvát apát. Akihez az ember mindig
beszél, akire végső kétségbeesésében gondol, az elemi, az érzelmi és a
transzcendens, egyszerre.
És most, most abból, ami velem történik, harmincnyolc évesen, késő csodálkozással
megértem: egyedül vagyok, de teljesen. Nem hétköznapian, hanem ontológiailag.
Nincs senki, aki így tud, aki így lát. Nincsen Valaki. Én vagyok csak, és a kiáltó
hiánnyal kezdenem kell valamit, nekem. Erre nem válasz sem a mély barátság,
sem az önkifejezés és az értő olvasók, és a szerelem meg főleg nem. Sőt, az a
tapasztalat, hogy ha baj van, hátrébb lépnek, elnémulnak, hibáztatni kezdenek,
minden más fontosabb lesz, én meg azért nyaggatom magam, hogy miért nem
vagyok képes odafigyelni rájuk. Soha senkinek nem leszek fontosabb nemhogy mint
önmaga, hanem (ez durvább) mint amilyen önmagamnak lenni tudok. Egyedül
vagyok, mélységesen, szétnézek, csalás nélkül, könnyedén, biccent stb. (EZ IS
JÓZSEF ATTILA, Violetta!), senki nem fog összeszaladni és megrendülni és
megérteni.
Nincs kollektív tudás és megértés se. Aki rosszul végzi, afölött egy kicsit
bűntudatoskodnak, önigazolnak, hibáztatják, vállat vonnak, és aztán elfelejtik.
Nincsen semmilyen megértés, megigazulás, egybeolvadás. Jobban elfelejtik,
mint Albert Györgyit. Mint Simon Tibort.
Döbbenet. De felszabadító. Hiszen akkor én vagyok én, nincs senki fölöttem, nem
remélhetek megértést, nem kell erőlködnöm, és akkor ez az én erős, mert ezt kell
elbírnia, és akkor nem kell csalódnia sem, amikor nem tudja magát megértetni, ha
nem úgy szeretik, ha hiába kéri és áhítja ezredszer ugyanazt, nem kell haragudnia

3. sem, ostromolnia fejbúbjával az eget. Akkor az olyannyira fontos emberek csak
árnyak, átsuhannak az életen, és ott ragyog tisztán az én, és ő (én) mindig ott
lesz, vele van dolog.
- Ez egyenesen az istentelen és ezért önhitt egoizmusnak a csúcs-paródiája!