1. Kerti kaland Szedressel
Biztosra veszem, hogy hallottatok már a Pixikről. Ha van kertetek és sátoroztatok már
holdfényes éjszakán, kizárt dolognak tartom, hogy nem futottatok össze velük. Mégis csak a
fejed rázod?! Akkor, erre csak egy magyarázat lehetséges: mélyenalvó alak vagy! Mesélek
nektek róluk egy kicsit.
Egy szó, mint száz, a Pixik élnek- halnak a kerti munkáért. A Nap felkeltével mennek aludni,
és az első csillag megjelenésével kelnek fel. Télen nagyon sokat alszanak, akár végig az egész
telet, és sokan közülük csak öregkorukban látnak havat. Képzeljétek, gyomláláskor minden
gyomtól bocsánatot kérnek, mielőtt kihúzzák őket. Lemanózni, lekoboldozni szigorúan tilos
őket, mert szörnyű bosszút állnak a kerteden! Bosszújukat minden kertész ismeri! Megkérik a
vakondokokat, hogy túrják össze- vissza a kertet, és hagyjanak kanyargós földkupacokat
maguk után. A Pixik a kertek növényeire, a virágok szépségére és a gyümölcsök
tökéletességére vigyáznak, olyan Őrök ők, akiket nagyon ritkán lehet látni, hiszen csak
minden 6. teliholdkor mutatkoznak az emberek előtt. (Egy évben csak egyszer, mert hatodik
telihold csak kétszer van egy évben és ebből az egyik télen, amikor ki sem mozdulnak, vagy
rosszabbik esetben téli álmot alszanak. Így minden évben csak egyszer van alkalmad
találkozni velük.) De vajon, mekkora az esély rá, hogy éjnek évadján bárki is Pixikkel
barátkozzon?! A legtöbb gyerek már alszik, a felnőttek… valljuk be, hogy ők már semmi
ilyesmiben nem hajlandóak hinni. Ha mégis összefutnak velük, amikor egy- egy álmatlan
éjszakán céltalanul barangolnak a kert harmatos füvében, csak meresztgetik a szemüket, azt
hiszik, az őrület határán járnak és inkább az ágyukba menekülnek… hm, a hitetlenek.
A Pixiket nem lehet összetéveszteni holmi Csenőmanóval vagy repdeső Fogtündérrel. Nem is
törpék, nem is manók, a tündérek családjából származnak, de nincs szárnyuk, így repülni nem
tudnak. Nem nagyobbak egy arasznál, hosszú, vékony mégis nagyon erős kezük van; nagy
szemük, ami olyan barna és meleg, mint az olvasztott csokoládé; hegyes a fülük, de nincs
olyan nagy, mint a manóknak; a pofijuk kerek és mindig piros, mint egy alma. Zöld, barna,
esetleg sárgás, kékes, pirosas színű kelméket is viselhetnek, hogy az ősszel a lehulló avarban
is el tudjanak bújni, tavasszal pedig szeretik a lilát, a fehéret. Ja és legfontosabb, hogy
mindegyeiknek van egy gyümölcs, zöldség vagy virág alakú sapkája. Amilyen a sapka, olyan
növényért felelős a Pixi.
Kis barátaink a fák gyökerei között élnek, odvakban, mélyen, észrevétlen. Szeretik a
zöldséget, a gyümölcsöt és ennyi igazán jár nekik azért a fáradhatatlan munkáért, amit nekünk
szívességből elvégeznek. Egy szépen rendbe tartott kertben igazi menedéket nyújthatunk
nekik és ők boldogan letelepszenek. Nappal pihennek, mert a szemük nem szereti az erős
fényt és a tűző napot messze elkerülik. Elbújnak, a kertet pedig a méhek gondjaira bízzák,
akik így zavartalanul tudják porozni a virágokat. Volt olyan eset, amikor egy izgága,
rosszcsont Pixi gyerek délben elbújt egy virág kelyhében, mert szeretett volna egy kis mézet
csenni, és egy méhecske véletlenül megcsípte, mert leszállás közben ellenségnek vélte. A
méhecske azonnal megkereste a bölcs, öreg Pixi gyógyítót, de így is mire a sebesült
gyerekhez értek, úgy nézett ki, mint egy feldagadt, pislogó labda. Szerencsére a paradicsom és
a citromfű gyorsan csillapította a duzzanatot. Elhihetitek, hogy a pórul járt kis Pixi soha többé
nem csavargott el déltájban és messzire elkerülte a méheket. De ez egy igencsak nyughatatlan
Gergő

2. kis Pixi volt, és nagyon érdekelték őt az ember gyerekek. Szíve mélyén minden este azt
remélte, hogy összefuthat eggyel… nem lehetnek azok olyan félelmetesek!
Egy nyári estét, amikor Hold hatalmas palacsinta formájával világítja meg a Földet, mint egy
lámpás, az idő nem volt túl meleg, nem volt sok szúnyog … minden tökéletes volt egy kis
sátorozáshoz a kertben a nagy fa alatt. A lényeg az, hogy a sátor ne legyen se túl közel, se túl
messze a bejárati ajtótól, mert akármi is történhet! Megijedsz valamitől éjszaka és akkor
sikítva, lélekszakadva gyorsan be kell szaladni, hiszen akármi is lehetett az a rém, például egy
kuruttyoló béka, egy kóbor cica vagy egy kíváncsi, nyughatatlan Pixi, aki sok dolgot szeretne
kérdezni, de a sátorozó porontyok a legapróbb nesztől is észveszejtve rohannak, Apáért
visítva. Szegény kis Pixi pedig csak ott áll és nem érti, mi bajuk van ezeknek a nagyra nőtt
mimózáknak.
Egy ilyen tökéletes éjszakán a sátor állt, volt rágcsa, muffin és innivaló. Megvoltak a
szükséges játékok, a béka, a baba és a kártya is. GERGŐ,- aki már nem fél a sötéttől, de
biztos, ami biztos, fel volt szerelve egy hatalmas elemlámpával, a sátor körül pedig
kötéldzsungel volt medveelrettentés céljából- a húgával élvezte a tücskök ciripelését. Kaptak
még egy utolsó adag habos kakaót és fáradtan dőltek a párnára. Már az Álom Manó is feléjük
vette az irányt, amikor a félálmomban lévő gyerekek sutyorgására lettek figyelmesek és
egyszerre ültek fel a hálózsákokban, szívük a torkukban dobogott, még kiabálni is
elfelejtettek.
- Mi volt ez?!- kérdezték hatalmas szemeket meresztve egymásra.
- Nem én voltam. – húzták a takarót az álluki Gergő akkor pillantott a sátorajtó felé és
észrevette, hogy hosszú, vékony ujjacskák fonódnak a lapra, mintha be akarna kukkantani
valaki, de furcsa módon nem mozdul. Gergő négykézláb kúszott az ajtó felé, elhúzta a
sátorajtót és szemben találta magát egy, hogy a szavaival éljek „Izével”. Az Izé nem mozdult.
- Szerinted, meghalt? – kérdezte Gergő a mellette gubbasztó kislányt.
- Nem, mert még nyitva van a szeme. – állapította meg V. Alaposan szemügyre vették a
furcsa lényt, akinek szeder alakú volt a sapkája és egy kis locsolókannát szorongatott a
kezében, aminek a rózsájából a permetként szóródó vízcseppek szinte mozdulatlanul lebegtek
a levegőben.
- Vik! Itt semmi sem mozdul. – mutatott a földön egy kis hangyára – Ez hihetetlen!- a
hangya egy lehajló fűszálról a földre ereszkedett, de a mozdulat szintén megfagyott.
Gergőfelemelte a kis lényt a földről, aki hírtelen megelevenedett és sikítozni kezdett.
- Azonnal tegyél le, mit képzelsz magadról! Ne taperolj össze, hagyd a sapkámat!- olyan
hevesen rúgkapált, hogy kimocorogta magát a kisfiú markából és ki akart menekülni, de
sajnos a sátorlap túl nehéz volt, így bár a torkában dobogott a szíve, mégis maradt, ahol volt.
- Ki vagy te?- kúszott közelebb a kislány – És mit csinálsz azzal a kannával?
- Hogy én mit csinálok a kannával?- sipítozott – Nektek mit kellett volna csinálni! Mindig
mindent nekem kell utánatok befejezni, mert semmit nem tudtok rendesen megcsinálni!-
kiabált, miközben erősen hadonászott a locsolóval, amiből kilötyögött a víz - Na tessék! Ez is
a ti hibátok! Most mehetek újra megtölteni.
- Hű, de zsémbes vagy!- kötekedett vele Gergő és megbökdöste az egyik ujjával a Pixi hasát,
erre a kis Pixi karba fonta a kis kezeit és tüntetőlegesen nem szól egy szót sem, csak
türelmetlenül dobolt a lábával. Senki nem szólalt meg egy ideig, csak nézték egymást.
Amikor Vik kuncogni kezdett, a kis Pixi felkapta a kannát és követelte, hogy engedjék ki.
Gergő

3. Gergő félre húzta a sátorlapot és a kis lény morgolódva kivonult a sátorból. – Én meg még
ezekre voltam kíváncsi!- dohogott.
- Menjünk utána!- sutyorogta Vik izgatottan és válaszra sem várva, a Pixi után somfordált.
Gergő nem sok mindent tehetett, hajtotta a kíváncsiság és hát mégis csak neki kell vigyáznia a
húgára. Nem volt nehéz követni a kislényt, mert magában zsörtölődött, míg elért a kúthoz.
A gyerekek hason kúsztak a fűben, majd kellő távolságból meglesték a Pixit. Egy sásból font
kötélszerűség volt a kerti csap nyitókájára kötve, amit teljes erőfeszítéssel cibált a Pixi, de a
csap csak nem nyílt ki. Nagy nehézségek árán felmászott a kútra és átkötötte a kötelet a kerek
csapnyitó következő pálcájához, majd lemászott és újra húzni kezdte. A gyerekek
megsajnálták, és a kúthoz lopakodva megnyitották neki. A locsolókanna olyan kicsi volt,
hogy egy csepp víz is megtöltötte volna, de legnagyobb ámulatukra a víz csak folyt és folyt
bele, míg a Pixi jelezte, hogy talán ideje lenne elzárni a csapot. Ennyit a köszönömről. Gergő
szeretett volna többet segíteni neki, így felajánlotta, hogy elviszi a kannát a szederbokorhoz.
A Pixi erre csak felhúzta a szemöldökét és helyeslően bólogatott. A kisfiú két ujjával
összecsippentette a kanna fülét és felemelte… volna, de nem ment. Fogást váltott,
megmarkolta rendesen és húzta, húzta, de nem mozdult.
- Jaj Gergő!- korholta a húga – Miért kell mindenből viccet csinálni?- odébb lökte a bátyját,
hogy majd ő, de neki sem sikerült felemelni.
- Chö! - jött ki a hang a Pixi torkán, majd odalépett, felkapta a kannát, mintha mi sem lenne
természetesebb és visszasétált a bokorhoz. A gyerekek szájtátva bámultak utána.
- Nem hiszem el. - mondata Vik - Szerintem csak álmodok. - Gergő elhúzta a száját és
odavetette:
- És akkor én is ugyanazt álmodom? - a szederbokroknál a kis Pixi letette a kannát és
elmondta a varázsigét.
„Egy cseppből sok,
Mind egyre nagyobb!
Locsol, pocsol, felfrissít,
Édes gyümölcsöt gömbölyít!”
A kannából egy hatalmas csepp bújt elő, és mint a friss nyári zápor, rázúdult a bokrokra. A
bokor tüskés ágai hálásan hajlottak a Pixi felé. Ekkor megfogadták a gyerekek, hogy soha
többé nem felejtik el meglocsolni a növényeket. Amint beismerték mulasztásukat, a növények
töve alól kibújtak és fák ágairól leereszkedtek a kis Pixik. A gyerekek fel sem mertek állni a
fűből, hiszem a kis lények ott tülekedtek, hogy végre hozzájuk tudjanak érni. A lányok
húzgálták Vik haját, aki most az egyszer nyafogás nélkül tűrte, a fiúkat Gergő nyakában lógó
elemlámpa kötötte le. Mindegyik Pixi mesélt valamit magáról valamit. Például megtudták azt
is a gyerekek, hogy a gyümölcs, ami leesik a fáról, nem magától esik le, hanem ők vágják le,
mert már terhet jelent a fának. Az embereknek fel kellene ismerni, hogy mikor érett meg egy
gyümölcs és le kellene szedni, mert a fának nehezebb megérlelni a többi gyümölcsöt. Ebben a
pillanatban egy süni haladt el mellettük, amit egy barack sapkás Pixi vezetett, a tüskéibe pedig
bele volt ragadva 2 hatalmas barack.
- Nekünk is kell valami télére. - húzta meg a vállát egy leányzó - Lekvárt fog főzni belőle
Kotyvasztó!- magyarázta a szedres Pixi lány, majd felvett egy kis kavicsot, végig simított
Gergő

4. rajta, és laposabbik oldalán megjelent egy hatalmas konyha, ahová éppen most cipelték be
azokat a barackokat, amiket a süni szállított pár perccel ezelőtt. Az illat, ami a konyha felől
áradt, nagyon ínycsiklandozó volt. Fából készült edényekkel, mindenféle eszközökkel,
üvegekkel és padlótól plafonig érő polcokkal, - amin már tele üvegek sorakoztak - volt
berendezve a konyha. Mindegyik üvegen volt egy- egy matrica, ami jelezte, hogy mi van
benne. Ami furcsa volt, hogy mindegyik üvegből csak egy volt.
- Hogyan lesz elég egyetlen üveg egész télre ennyi Pixinek?- kérdezte Vik.
- Emlékszel a locsolókannára?- a gyerekek mindentudóan bólogattak- Hát így!- magyarázta
meg röviden Szedres.
Annyi kérdést szerettek volna még feltenni a gyerekek, amikor hirtelen felvillant az udvari
lámpa, és a Pixik egy szempillantás alatt elillantak. A gyerekek visszamásztak a sátorba a
takaró alá, becsukták a szemüket és úgy tettek, mint akik alszanak. Apa benézett hozzájuk,
majd visszament a házba, a lámpa kialudt, a gyerekek pedig újra leültek a szederbokor alá és
vártak…., de nem történt semmi. Nem jöttek a Pixik, végezték a dolgukat. A gyerekek
napokon keresztül, minden este kiültek a szederbokrok alá, de nem látták Szedrest. Abban
biztosak voltak, hogy még mindig laknak Pixik a kertben, mert minden egyes alkalommal,
amikor valamilyen édességet vagy különleges gyümölcsöt tettek a bokor alá, az másnap
reggelre eltűnt, csak az apró lábnyomaikat hagyták ott bizonyítékul. A gyerekek titkon
remélték, hogy még összefuthatnak velük.
Gergő