1. 2011. február 1 –jén elmentem nyugdíjba. Ennek messze földön híre
mehetett, mert a postás hamarosan üzenetet hozott: friss
nyugdíjas-jelöltként megkérdeztek különböző dolgokról egy
Nemzeti Konzultáció –nak nevezett PR-kampány keretein belül.
Ezek némelyike személyesen is érint, más dolgok pedig nem, vagy
most nem. Mindegyik kérdésről van kialakult véleményem, de
ennek ellenére nem válaszoltam és erre volt legalább két jó okom.
1 Nem annyira a kérdésekkel, sokkal inkább a sugallt, vagy
megengedett válaszokkal nem tudtam azonosulni. A válaszok fekete
– fehér demagógiát sugalltak és ez erőteljesen taszít. Az én
véleményem jóval árnyaltabb a dolgok többségéről.
2 Nyugdíjas-jelöltként sokkal földhözragadtabb dolgokkal kellett
foglalkoznom: a puszta túlélés volt a tét. Erről részletesebben egy
kicsit később szeretnék beszélni.
Bár ott és akkor nem válaszoltam egy kérdésre sem, elhatároztam,
hogy később visszatérek rá, de a nekem postázott, fájóan didaktikus
kérdések helyett a ’Nemzeti Konzultáció 2005’ c. füzetkében feltett
hat kérdésre fogok válaszolni.
A válaszokat Orbán Viktornak fogom címezni, de nem juttatom el
hozzá, nem óhajtom, hogy elolvassa, sőt az esetek többségében
nem érdekel a véleménye.
Valahogy úgy van ez, mint a köszönéssel: nem azért köszönök, hogy
te, vagy bárki más, egyfajta barter bizniszként, visszaköszönj. Azért
köszönök, mert az bennem egy kulturálisan kódolt késztetés, teljes
mértékben függetlenül attól, hogy te, vagy bárki más, hogyan
reagáltok.
vissza az elejére