Ilama Árgilus:   AN-KI Végtelen szerelemElső könyv: Ősföld büszke népe                                 1
2
–     Mióta szeretsz? – kérdezte a lány.     –     Az idők kezdete óta – felelte a fiú.     –     Mióta szeretsz? – kérdez...
Soral     –     És mekkora a szárazföld? – kérdeztem apámat.   Gyermekként apám és anyám jelentette számomra a világ két l...
–      Olyasmi.    –      És mi tanítjuk őket.    –      Így van.    –      És nagyapa most tanítani ment az erdőlakók köz...
bok vannak és sok-sok mocsár is. Látod ezeket a szürke foltokat? Ezek a mocsa-rak.     –      Aztán vannak még barlanglakó...
Ezen terület sűrű erdeiben élt az erdőlakók harcias, de büszke népe. Őketegy nagyobb mocsár védte a barlanglakók legnagyob...
Később, már nem csak anyám elbeszélése nyomán, de magam is gyakranéreztem, mennyire büszke jószívűségére, arra, hogy életb...
becsülték a legkevésbé. Anyám, első feleségként szemrebbenés nélkül vette tu-domásul férje döntését: Az ő utasításai irány...
Szinte észre sem vettem, és megtanított írni, olvasni, számolni. Mivel nemtudtam, hogy ez valami fontos és értékes dolog, ...
senki nem tudja meg, mennyi van belőle neked. A világ nagyon érdekes, és hasok mindent tudsz, akkor segít is téged. De ha ...
–      Jó feleség vagy, a lányodat is erre neveld, akkor minden rendben lesz– mondogatta gyakran.   Az okot azonban sosem ...
Ekkor mondta el, apám milyen sorsot szánt nekem.    –       Tudod, ezek felnőtt dolgok, de én úgy hiszem, már nem sokáig i...
Apámat addig csak egy hallgatag, mogorva embernek láttam, aki néha megje-lent a közelemben, de közvetlen kapcsolatba ritká...
Egy-két év múlva tedd el szem elől a babát, nehogy túl nagynak gondoljonmár apád az ilyesmihez, és kidobassa. Ha szükséged...
reste egy másik szalvota vezetője. Hallotta, hogy a hidas város felé mennek,ezért csatlakozni akart hozzájuk. Őt csak egy ...
lenségnek számított. A férfiak sokkal nagyobbak és erősebbek a nőknél. Ez atörténet azonban világossá tette, egy nő is sze...
–      Szép és dallamos szó. De nagyon sok hangból áll – kétkedtem.    –      Az a jó! – mondta anyám, mire én még értetle...
–     Nem tartott soká, míg húgom a világra jött, de anyám nagyon sok vértvesztett, és nagyon elfáradt. Nagybátyám üzent a...
lanat létezik. A jelenlétünk pillanata, ő és én. Felolvadtunk egymás lelkében,egymás szeretetében. Apám öccse néha benézet...
meg senkinek sem. A pecsét, és a szövegbe rejtett jelmondat együtt biztosítja,hogy más ne férhessen hozzá a család őrzött ...
nekem mutogatta, miket csinál Aten. Legalább lekötötte magát, amíg engemnyaggatott, így ennek kimondottan örültek a felnőt...
éjszakai felderítő utakra kényszerültem. Kerestem, hogyan juthatnék ki a házbólés vissza úgy, hogy senki ne vegye észre. E...
tek. A terasz fölé benyúló fát is sikerült meghódítanom, amikor teljesen beleme-rülve a mászásba, nem vettem észre a közel...
ugyanott vigyáznak. Több órát töltöttem a fa ágai között, mire meggyőződtemróla, hogy a park ezen részén valóban nem járna...
Anyám ugyan megígértette vele, hogy tizenhat éves korom előtt nem ad férjhez,de ez csak reményt adott. Talán megpróbálja b...
pokban nagyon kellet vigyáznom, nehogy bárki is észrevegye különös jókedve-met.   Ezt palástolandó, hajnalig olvastam, így...
–     Elmondom, hogy te voltál.     –     Mondd, de akkorra neked már véged.   Igaza volt.     –     Ha jól viselkedsz, ne...
Megnéztem, egy szerelmi útmutatót adott a kezembe, melyet férfiaknak írtakarról, hogyan kell vágyaikat beteljesíteni. Enge...
mi jobb lehet, még ha csak rövid ideig tart is. Semmi értelme nem lett volnaapámnak könyörögni, sosem változtatná meg a sz...
unták valamelyiküket, legtöbbször egyszerűen csak elajándékozták, vagy elad-ták a leányházakba. Én nem voltam biztos abban...
Mire elérkezett az újhold előtti éjszaka, már viszonylag minden lehetségeshibát végiggondoltam. Gondolatban ezerszer elszö...
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Végtelen szerelem1
Upcoming SlideShare
Loading in...5
×

Végtelen szerelem1

213

Published on

1 Comment
0 Likes
Statistics
Notes
  • Ez a szerelem, nem az a szerelem!

    Ezt ma a botrányos, az istentelen, a felháborító és a megdöbbentő jelzőkkel illetnék!

    Mégis, ha megismered, megdobban a szíved. Ám ha ki mered nyitni, ha van bátorságod bevallani önmagadnak, akkor rájössz, hogy mindig is erre vágytál.
    Olyannyira más, hogy a fantasy köntösébe, lebilincselő kalandok, hihetetlen izgalmak közé kellett rejteni, hogy el lehessen mondani.

    Ahhoz, hogy túllépve a világ álszent erkölcsiségén, be tudd fogadni, és meglásd a látszólagos szabadosság mögött a valódi emberséget és az őszinte szeretet szabadságát, kell valami titok.
    A nyitottságod, hogy túllépj a ma divatos „lakodalmas ezoterikán” és ráérezz a mélyen megélt, örök spiritualitás misztériumára.

    Tudom, a világ nagy része ma nem fogadná ezt el, inkább hazudik önmagának. Egy hihetetlenül régi korban volt már ilyen a Földön, és talán a messzi-messzi jövőben is lesz majd.
    De ha elolvasod, benned megszülethet, és neked szabadságot adhat.

    Erről szól az AN-KI Végtelen szerelem első könyve.
    Egy fiatal lány menekülése a kegyetlen családi szabályok elől, spirituális ébredése, szerelemre találása és hősnővé válása.

    Nem bánod meg, ha beleolvasol!
       Reply 
    Are you sure you want to  Yes  No
    Your message goes here
  • Be the first to like this

No Downloads
Views
Total Views
213
On Slideshare
0
From Embeds
0
Number of Embeds
0
Actions
Shares
0
Downloads
1
Comments
1
Likes
0
Embeds 0
No embeds

No notes for slide

Transcript of "Végtelen szerelem1"

  1. 1. Ilama Árgilus: AN-KI Végtelen szerelemElső könyv: Ősföld büszke népe 1
  2. 2. 2
  3. 3. – Mióta szeretsz? – kérdezte a lány. – Az idők kezdete óta – felelte a fiú. – Mióta szeretsz? – kérdezte a fiú. – Az idők kezdete óta – felelte a lány, és rátette a kezét a gömbre, míg afiú újra kinyitotta az első könyvet. Már lassan két éve éltek a városban. A kihalt, világtól teljesen elzárt város vö-rös kövei, épületei és utcái időtlen nyugalmat sugároztak, s végtelen titkokat sej-tettek. Ketten voltak, de nem hiányzott nekik senki más. A kutatás izgalma min-den napot különlegessé tett számukra. Megérkezésük után két hónappal fedeztékfel a földalatti alagutat, mely a szemközti hegy belsejébe, a vízesés mögé vezetteőket. Újabb két hónap, és rátaláltak a házak alatti szintekre is, s nem sokkal ez-után a tér alatti hatalmas könyvtárra. A belőle nyíló kisebb szobára azonban csakhárom napja. Ebben a szobában állt az oltár. Ők maguk nevezték oltárnak, való-jában három kőlap alkotta. Egy nagyobb vízszinteset két kisebb tartott asztalsze-rűen a terem közepén. Rajta öt könyv sorakozott olyan távol egymástól, hogykényelmesen ki lehessen nyitni őket, ne kelljen a többire ráfektetni. A könyvekránézésre pont olyanok, mint a nagyteremben lévők. Ugyanabból a különlegesanyagból készültek a lapjaik. Nagyon vékony aranyfüstből préselhették, mégismegfelelően erősnek bizonyultak. Nem szakadtak, és láthatóan az idő sem tettbennük kárt. A lapok felülete elég matt ahhoz, hogy viszonylag könnyen el le-hessen olvasni a rájuk fekete festékkel rótt írásjeleket. Kilenc hónapba került,míg megtanulták megérteni a nyelvet. Már ismerték az egyes írásjeleket, tudták,hogyan kell értelmezni, hogyan kell a szavakat és a mondatokat összerakni. Ajelekhez tartozó hangokat azonban nem ismerték. Az asztalon, közel a peremhezkialakítottak még egy mélyedést, melybe egy áttetsző, férfiökölnél legalább két-szer nagyobb, hegyikristályból készült gömb állt, melynek előző nap késő dél-után fedezték fel a titkát. Most úgy döntöttek, újra kezdik olvasni a könyveket, immár a gömb segítsé-gével. Ültek egymás mellett az oltár mellé állított padon, fogták egymás kezét, alány másik keze a gömbön nyugodott, a fiú ujjaival követte a szöveget az elsőkönyvben, és közben hangosan kimondta a szavakat. Ekkor a gömb életre keltet-te azokat a tudatukban, segített megérteniük az író érzéseit, gondolatait. A sza-vaknak nem egyszerűen csak jelentésük lett, hanem életük is. Amikor kimondtákegy tárgynak a nevét, mintha az adott tárgy felragyogott volna, tudatukban meg-jelent a tárgy teljes valójában, megélhették születését, életét, majd átalakulását. Ahogy ott ültek egymás mellett, mint aki a legértékesebb kincs birtokába ju-tott, meghatottsággal, vegyes áhítattal olvasták a sorokat, miközben figyelték,ahogy elméjükben megelevenednek a történések, mintha közösen álmodnákugyanazt. 3
  4. 4. Soral – És mekkora a szárazföld? – kérdeztem apámat. Gyermekként apám és anyám jelentette számomra a világ két legbölcsebb em-berét. Engem és a húgomat is saját szüleink tanítottak, mint ahogy minden gyer-meket a Városban. – Kicsit kisebb, mint a bolygó fele – válaszolta. – Nézd! – mutatott egy régi képre, a bolygónk térképére. – Északon ésdélen majdnem eléri a sarkokat, az egyenlítőnél a legszélesebb, ott egy kicsittöbb mint a bolygó fele. Olyan, mint egy jó kövér tojás. Látod? Északon egy ki-csit keskenyebb, mint délen. Nem elégedtem meg apám válaszával, ezek az adatok nem sokat mondtak ne-kem, ezért másképp kérdeztem. – Mennyi ideig tartana végigmenni rajta? Apám elmosolyodott. – Gyalog, vagy hátason akarsz menni? – Hátason gyorsabb – gondolkodtam el. – Hátason mennyi ideig tarta-na? – Ha a keleti partról mennél a nyugatiig, nézd, innen idáig, és egész napmennél mondjuk ügetve, akkor kicsit több mint, egy teljes évig. – Akkor a mi bolygónk nagyon nagy – állapítottam meg komolyan. – Igazad van fiam, nagyon nagy – nézett rám apám büszkén, értékelve,hogy fia ilyen komoly, tudományos megállapítást tudott tenni. Már gyermekkéntis nagyon érdekelt a körülöttem lévő világ és mindaz a tudás, amit őseink össze-gyűjtöttek róla. Születésemkor még csak egyetlen szárazföld emelkedett ki a vizekvégtelenjéből. A bolygó már túlélte az első olyan civilizációt, mely szinte teljesegészében kipusztította önmagát. Azért csak szinte, mert egy kicsiny csoportjuk,néhány bölcs előrelátásának köszönhetően megmenekült. Ezen néhányezer főscsoport tagjai és leszármazottaik, az okos tervezés miatt évszázadokig rejtve ma-radtak az első civilizáció nyomába lépő új népcsoportok előtt. Így tudták meg-őrizni tudásukat a jövő nemzedékeinek. – És miért ölték meg egymást az emberek? – Mert így gondolkodtak. Sokan azt hitték, hogy attól lesznek boldogok,ha elveszik a többiektől a vagyonukat, mások pedig azt hitték attól, ha megszab-hatják a többieknek, hogyan kell élniük. – És most már tudják az emberek, hogy nem szabad egymást bántani? – Itt a Városban már igen. De a bolygó többi részén még nem. Ott többkülönböző népcsoport él, erről is meséltem már. A mi őseink emlékeztek rá, mi-lyen érzés elpusztítani egy egész bolygó lakosságát. Akik utánuk jöttek, azokmég csak most fedezik fel a bolygót és önmagukat. Ők még nagyon fiatal népek. – Nagyapa azt mondta, olyanok, mintha ők lennének a mi unokáink. 4
  5. 5. – Olyasmi. – És mi tanítjuk őket. – Így van. – És nagyapa most tanítani ment az erdőlakók közé. – Igen. Szerettem hallani, hogy az én nagyapám tanítja az erdőben élő törzseket. Én ismeg akartam ismerni őket, alig vártam, hogy felnőve én is elmehessek hozzájuk. – És mit tanít a nagyapa nekik? – Mindent, amit meg akarnak tanulni. De főképp azt, hogyan lehet bol-dogan élni. – Azt mondta, ha felnövök, én is elmehetek majd vele. Kezdetben hatalmas volt a különbség a régi civilizáció megmaradt tagjai és azúj népek között. Az új lakosok Isteneknek tekintették őket, amikor néha megje-lentek közöttük. Ahogy teltek a századok, az újak fejlődtek, a régiek, ahogy tud-ták, segítették őket, tanultak hibáikból. Alig százezer év múlva, egyre jobbankezdtek hasonlítani egymásra a régi és új népek. Az én koromra népem, az ősla-kosok, már sokkal kevésbé különböztek az újaktól. Átlagosan még magasabbak,arányosabb felépítésűek voltunk, és arcvonásaink még őrizték őseink elegáns ésnemes vonásait. Hozzánk képest az újak még szögletesebb felépítésűek, kevésbéfinom és rugalmas izomzattal, merevebb arcvonásokkal rendelkeztek, bár akad-tak már kivételek. Korábban hófehér bőrünk alkalmazkodott az erősebb napsü-téshez és aranyszínű árnyalatot kapott, bár még így is jóval világosabb, mint atöbbieké. Ha közéjük keveredünk, még feltűnést keltünk, de már nem tűnünkszámukra teljesen más fajnak. – Az erdőlakók okosak? – Az erdőlakók sokan vannak. Vannak olyan törzsek, akik már tanulnak,és meg akarják ismerni a világot, és vannak, amelyek még nem. – És akik nem akarják, azokat hogyan tanítja a nagyapa? – Azokat nem tanítja. – Miért? Mert akkor a nagyapa is olyan buta lenne, mint azok a régi emberek, akik azthitték, meg tudják mondani másoknak, hogyan éljenek, mitől legyenek boldo-gok. – Mesélj még apa, a többi emberekről is. – Róluk már meséltem. – Meséld el újra! – kérleltem. – Jó, de most nézd a térképet is, és keresd meg azokat a helyeket, aholezek a népek élnek. Kezdjük a síkföldiekkel. Ők hol élnek? – Itt – mutattam a bolygó északi részére. – Igen, már benépesítették szinte az teljes északi féltekét. Ebben azészaki hegységben nem ők laknak, és a partokon sem, de középen, a sík területe-ken nagyrészt ők élnek, és főleg növényeket termesztenek. Itt csak kisebb dom- 5
  6. 6. bok vannak és sok-sok mocsár is. Látod ezeket a szürke foltokat? Ezek a mocsa-rak. – Aztán vannak még barlanglakók is, ugye apa? – Igen. Ők hol élnek? – Itt a hegyekben – mutattam a szárazföld déli féltekéjének keleti részételfoglaló hatalmas hegységrendszerre. Ebből a hegységrendszerből két nyúlvány is indult. Az egyik, az északi végrőlkeletnek, nagyjából az egyenlítő mentén, nem igazán hosszú, inkább széles. Amásik nyúlvány a hegységrendszer déli végéből szintén keletnek tartott, a délipólus környékének síkságát választotta el az erdővilágtól, és leért egészen a ke-leti partig. – Mire emlékszel a mesémből, amit a barlanglakókról mondtam? – Ők ezekben a hegyekben, a barlangokban laknak. Sokat vadásznak,ezért sok fegyver kell nekik. – És honnan van nekik fegyverük? – A barlangokban találtak olyan köveket, amelyekből fémet tudtak ol-vasztani, és abból csináltak fegyvereket. – Így igaz. És kik azok a partlakók? – kérdezgetett tovább apám. – Itt élnek a föld nyugati partján, az óceán mellett. Ez jó föld, csak nemelég széles. Ők sok finom gyümölcsöt és zöldséget is termelnek, de a barlangla-kók mindig elveszik tőlük. Nyugaton egy nem túl széles, termékeny óceánparti sáv húzódott, melyet ere-detileg egy halászatból és növénytermesztésből élő nép lakott. Őket gyermekko-rom végére teljesen leigázták és kis híján kipusztították a következő széles hegy-ségrendszer lakói. A barlanglakók a hegységek vadjaira építették életüket, vala-mint igen hamar felfedezték a hegyekben található érceket. Ők találták fel újra afémkészítést, a fegyvergyártást. Fegyvereik segítségével sikeresen fosztogatták aparti sáv lakóit. Megtermelt élelmüket rendszeresen elvették, így a partlakókszáma rohamosan csökkenni kezdett. – És miért ilyen rosszak a barlanglakók? – Mit jelent az, hogy rosszak? A sas megeszi a mompit. A sas rossz? – A sasnak kell az ennivaló. – A barlanglakóknak is kell, és úgy gondolják, könnyebb, ha mástól ve-szik el. Ők nem tudnak növényt termelni, de egyszer ők is megtanulják majd.Egyszer pedig, majd ha nagyobb leszel, azt is megérted, hogy a jó és a rossz lé-tezik is és nem is. De ehhez még nagyon sok mindent meg kell ismerned a világteljességéből. Megjegyeztem apám szavait – megkérdőjelezhetetlen bölcsessége mindig islenyűgözött –, és tovább kérdeztem. – Itt, az erdővilágban élnek az erdőlakók, akikhez most a nagyapa ment,ugye? – mutattam egy, a térképen zölddel jelölt nagy területre. – Igen – felelte apám. 6
  7. 7. Ezen terület sűrű erdeiben élt az erdőlakók harcias, de büszke népe. Őketegy nagyobb mocsár védte a barlanglakók legnagyobb településeitől, és a nagyhegység északi nyúlványában, a szárazföld majdnem közepén eredő, egyre szé-lesedő nagy folyó, a síklakóktól. Az Északi Folyó az egyenlítőtől kissé délebbrevágta ketté a földrész keleti oldalát, és több napi járóföldszélességben ömlött azóceánba. Területük másik határa a nagy hegység déli nyúlványa volt. Így egy, atermészet által kialakított, védett medencében, a másik két technikailag fejlet-tebb néptől jól elzárva, elrejtve alakultak ki az erdőlakók települései. Az ő biro-dalmukat vágta ketté a bolygó másik nagy folyója, a Déli Folyó, mely az északi-val párhuzamosan, tőle délebbre ömlött az óceánba. – Tőlük nem veszik el a barlanglakók az ennivalót? – Nem. Ahhoz át kellene kelniük ezen a mocsaras területen. Látod, ez avalaha hatalmas tó, melyet a hegyekből lefolyó vizek tápláltak, mostanában márnagy részben elmocsarasodott. – És mi? – kérdezett tovább apám. – Mi hol la-kunk? Mutasd meg a Várost a térképen! – Itt – mutattam a nagy hegység déli nyúlványának közepére. Őseink itt rejtették el a mi lakóhelyünket, a Várost. Eléggé félre esett ahhoz,hogy senkinek ne jelentsen komolyabb stratégiai értéket, de viszonylag könnyenelérhettük bármelyik birodalmat, ha szükségét éreztük. Legkönnyebben az erdő-lakókat. A síklakókon, a barlanglakókon és az erdőlakókon kívül, élt még né-hány kisebb népcsoport, mely inkább a szárazföld szélein, a még lakható perem-területeken próbált meg életben maradni és önálló kultúrát létrehozni. Akkor,még gyermekként, semmit sem sejtettem arról, hogy mi vár ránk és ezekre a né-pekre. Akkor még senki sem sejtette! Annalilla – Titkok kora – Nem baj! – Nem baj, Ilos! Bakunak jó lesz. Második feleségnek jólesz. Ő hajlandó lesz annyit fizetni érte, mintha első feleség lenne – dünnyögteapám születésemkor az orra alá. Az, hogy anyámat, vagy önmagát vigasztalta-e ezzel, sosem derült ki. – Két fiú után nem haragudhatok azért, mert ez lány lett – mondta, mint-ha tehetett volna róla anyám, hogy nem fiút szült. – Köszönöm – mondta anyám, és valóban hálásan nézet urára, amiérthajlandó megtartani, annak ellenére, hogy lány lettem. Ez jelentette életem elsőgyőzelmét apámmal szemben. – Bama legidősebb fia most 14 éves. Mire ez tizenöt lesz, addigra az el-ső felesége már megszüli neki a fiúkat, és főleg azokkal lesz elfoglalva. Bakuörülni fog egy jó házból való, széplánynak. És így van ez rendjén. Az üzleti kap-csolatok érdekében elég követ fog fizetni érte. Első feleségtől van, és ha rád ha-sonlít, akkor szép is lesz. – Igen, ha szép lesz, megkérem az árát. Nagyon jól ki-találták ezt a régiek. 7
  8. 8. Később, már nem csak anyám elbeszélése nyomán, de magam is gyakranéreztem, mennyire büszke jószívűségére, arra, hogy életben hagyott, és arra is,hogy ügyes üzletemberként a leghatékonyabban oldotta meg a felnevelésemmelkapcsolatos költségeket. Befektetésnek tekintette, mely jó haszonnal térül visz-sza, ha sikerül eladnia. – Tehát megtartod? – kérdezte apám öccse, akit harmadik fiúként a szo-kásokhoz híven orvosnak képeztek ki, így ő gondoskodott az egészségünkről. Neki nem lehetett saját felesége és gyermekei, éppúgy, ahogy apám nagyob-bik öccsének, a fegyveresnek sem. A mi kasztunkban csak az első fiú alapíthatott családot, a második csak ak-kor, ha az első nemzőképtelennek bizonyult. Az első fiú kötelessége a vagyontátvenni, egyben tartani, és ha lehet növelni. Ő tanulja meg az üzletet. Nálunk eza szerep apámnak jutott. A második fiú feladata a család védelme, a biztonságmegszervezése, a harc megtanulása. A harmadik, negyedik vagy néha ötödik fiútanult. A családfő értékrendje és döntése szerint lehetett belőlük orvos, pap, ta-nár, vagy alkalmazott a családi üzletben. Az persze gyakran előfordult, hogy a fiatalabb fiúk is gyermeket nemzettekegy szerencsésebb alsóbb kasztbeli lánynak, vagy szolgálónak, aki némi járan-dóság fejében aztán felnevelte a gyereket, ha az apa úgy döntött, életben hagy-hatja, de a gyermeknek soha, semmilyen igénye nem lehetett a családdal szem-ben. Ezeket a gyerekeket gyakran vették fel szolgának, esetleg kiképezték a csa-ládot védő fegyveresnek. A második, vagy harmadik feleség gyermekeit sem il-lette örökség. Ezzel a törvénnyel biztosították, hogy ne szakadhasson szét a csa-ládi vagyon. De én lánynak születtem. Ha életben hagy, két út közül választhatott számom-ra az apám. Vagy elad feleségnek egy azonos kasztbelinek, illetve, ami ezzel lé-nyegében azonos, ágyasnak egy nemes házába, amennyiben szép leszek. Hanem leszek elég szép, akkor pedig elkönyveli veszteségként felnevelésem költ-ségeit és reménykedik, nem élek túl sokáig. Apám tökéletes képviselője volt avagyonosok elsőszülött fiainak. A kövek jelentették számára az élet értelmét.Magas, erős alkat, határozott elképzelésekkel az életről. Mindent úgy tartott tö-kéletesnek, ahogy azt ősei már évszázadok óta kitalálták. Mivel hitt benne, aka-ratát minden körülmények között végigvitte. Az egész család az ő döntései alap-ján cselekedett. Azzal, hogy Baku nevét kimondta, sorsom születésemkor hivatalosan eldőlt. – Kicsi és elég gyenge – magyarázott még apám anyámnak. – Nem al-kalmas első feleségnek. Nem fog tudni sokat szülni. Második feleségnek nevel-jük. Baku az üzlettársam lesz addigra. Szépen fog fizetni érte. És még nem islesz öreg. Jó lesz a lánynak. A második feleségtől már nem vártak sokat. Az első feleség a gyermekeketszülte, a harmadikat pedig rendszerint már idősebb korban vették és mindig na-gyon fiatalt. Ő az ifjúságával kellett örömet vigyen, a már öregedő családfő éle-tébe. Kettejük között csupán időkitöltő szerepet játszott a második feleség, őt 8
  9. 9. becsülték a legkevésbé. Anyám, első feleségként szemrebbenés nélkül vette tu-domásul férje döntését: Az ő utasításai irányították, saját élete nem lehetett.Apám nem bánt vele rosszul, kedvelte, de csak, mint tulajdonát, mint egy érté-kes követ. Pedig csodálatos asszony volt. Finom és törékeny alkat. A szokásostóleltérő zöld színű szememet is tőle örököltem. Tudta, nincs értelme ellenkeznie,így hát magába zárta fájdalmát, de belül nagy elhatározásra jutott. Nem tudta,csak sejtette, hogy én más leszek, mint kasztunk többi leánygyermeke. Ezért újfeladatot, új életcélt választott magának. A saját életébe már beletörődött, dehogy a kezében tartott, testéből származó kis tehetetlen csöppség, ugyanazt azéletet élje, mint ő, azt nem tudta elfogadni. Ettől a pillanattól, legfontosabb fel-adata lett engem megmenteni saját kasztomtól, saját családomtól, eleve elrendeltsorsomtól. Fiatal korában ő is lázadt apja és a családi szokások ellen, csak saját értelmeés tapasztalatai győzték meg arról, hogy nincs esélye életének gyökeres megvál-toztatására. Még kislánykorában, titokban megtanult írni, olvasni, és a számolástudományát is elleste apjától és bátyjától, pedig mindennemű tudást, fővesztésterhe mellett tiltottak meg minden nőnek a vagyonosok kasztjában. Munkát vé-gezni, főzni, szőni, fonni, varrni, csak a szegények lányai tanulhattak, esetleg azotthonmaradásra ítélt nők. Engem varázslatos, titkokkal teli gyermekkorral ajándékozott meg. Rengetegtörténetet tudott, és mindnek meg kellett tanulnom fejből a hátterét. Először azthittem, ez is hozzá tartozik, csak később jöttem rá a mese és a valóság közöttiösszefüggésre. Minden cselekmény valós helyszínen játszódott, a herceg ponto-san azon az úton ment el a kincsért, amelyik a házunktól a kikötőig vezetett.Tudta, mikor és hova indulnak a hajók, hogyan kell rájuk felszállni. A mesebeliherceg érdekes mód, mindig a barlanglakók országába érkezett, és nekem megkellett jegyeznem az új ország földrajzát, városait, útjait, beszédét, szokásait. Írni, olvasni, számolni a legnagyobb titokban tanított. Sokszor játszott velema homokos sétány félreeső részén. – „És akkor a herceg bement a házba” – mesélte. – Látod, ez itt egy há-zikó – mondta és egy levélszárral házformát rajzolt a homokba. Így kell rajzolni!Húzol két vonalat egymás mellé, és itt középen összekötöd. Amikor kimondod,ház, először lehelsz egyet, így, hogy hhh, utána ásítasz, ááá, és a végén züm-mögsz, mint a méhecske zzz – mondta kacagva, és az ujjával eljátszotta, hogyanzümmög a méh a fejem körül. Utána rajzolt egy ásító szájat, majd a méhecskeszárnyait. A rajzokat később már csak jelezte néhány vonallal, amiket megtaní-tott összeolvasni. Mutasd meg, mit csinálsz a száddal, amikor ezt kimondod! –kért, és egy újabb vonalsort rajzolt a földre. – Zzzááárrr – játszottam a hangokkal. – Zár. És mi az a zár? – Amivel be lehet csukni a kaput. – Ügyes vagy, Gyöngyöm! – és valóban büszkén ölelt magához, miköz-ben gyorsan eltörölte a rajzokat, nehogy bárki megláthassa. 9
  10. 10. Szinte észre sem vettem, és megtanított írni, olvasni, számolni. Mivel nemtudtam, hogy ez valami fontos és értékes dolog, egyszerűen játéknak éltem meg,a játékaimmal pedig senki nem foglalkozott anyámon kívül. Csak jóval későbbtudtam papírokhoz jutni, és azokon is gyakorolni az írás művészetét. Hétéves koromig csodálatos és gondtalan életet éltem, egy varázslatokkal,mesés kalandokkal teli álomvilágban. Akkor azonban anyám beavatott a titokba,honnan tudja mindezeket. Ekkorra már mindkét öcsém megszületett, és anyám-nak nagyon kevés ideje maradt a tudásvadászatra, ahogyan ő nevezte. Egy csen-des este bevitt a szobájába. Kinyitotta az ablakot, melyen át besütött a hatalmaskorongú telihold. Kint a fák sötéten bólogattak az enyhe szélben, és az ugróbo-gár hangja töltötte be a teret. A szoba felől sugárzó gyenge mécses fénye hiábapróbált versenyre kelni a holdtányér ragyogásával. Különös, meghitt hangulatöntötte el a szobát. – Fontos dolgot kérek tőled – kezdte. Figyeltem, mert hangja nagyon ünnepélyesen csengett. – Amit most elmondok neked, azt soha, senkinek sem árulhatod el! – Nem fogom – ígértem. – Az egyszerű szó most kevés. Bízom benned, tudom, mindig betartod,amit nekem ígérsz, mégis most azt kérem, hogy esküdj meg. Nézz fel a Holdasz-szonyra, és esküdj az asszonyok egyetlen reményére, lelkünk egyetlen vigaszta-lójára, a sejtelmes, de szerető fényére, hogy amit most mutatni fogok, azt soha,senkinek nem árulod el. A Holdasszony fénye megvilágította az arcát, és most különösen sugárzónak,mégis fájdalmasan titokzatosnak láttam. Egész életemre lelkembe vésődött ez ajelenet. Azt hiszem, pontosan ezt akarta. – Megesküszöm, anya! – Nem árulhatod el sem apádnak, sem testvéreidnek, sem senkinek itt aházban, bármilyen barátságosnak is mutatja magát. Legfőképpen el kell titkol-nod a szolgálók előtt, mert ők legtöbbször csak kihasználnak. – Nem fogom. De hát, hogyan is árulhattam volna el az én gyönyörűséges, okos és varázsla-tos anyámat. Bólintott, és láttam, elfutja szemét a könny. Egyetlen lányakéntimádott, és éreztem, elégedett a komolyságommal, a figyelmemmel. – Most megmutatom neked az én kincseskamrámat. Bevezetett a szobájából nyíló kis cselédkamrába, amit nem engedett egyetlencselédnek sem használni. Valahányszor ez szóba került, komoly hisztit csapott, kijelentette, zavarja ál-mában, ha valaki ott szuszog. – Itt találhatod meg a világ legszebb kincseit – mondta. Körülnéztem, de csak egy régi, kopott zsámolyt és néhány ritkán használt ru-hát láttam, ezért kérdőn néztem vissza rá. – A világ legszebb kincsét úgy hívják, tudás. A tudás olyan érték, amitnem lehet tőled elvenni. Nem kell fegyveresekkel őriztetned, és ha nem akarod, 10
  11. 11. senki nem tudja meg, mennyi van belőle neked. A világ nagyon érdekes, és hasok mindent tudsz, akkor segít is téged. De ha nem ismered, nem tudod milyen,milyenek az emberek, akkor ellenséges és veszélyes. És neked, Gyöngyöm, na-gyon sok tudásra lesz szükséged. – Többre, mint neked? – Sokkal többre. – Miért? – Ezt nemsokára meg fogod tudni. De most maradj csendben és figyelj. Óvatosan megmozgatott egy csempét a falon és kiemelte. Mögötte egy szellő-ző húzódott, melyen át távoli hangok szűrődtek felénk. Hamarosan felismertemapám hangját, amint tárgyalt valamelyik kereskedőjével az irodájában, másrésztidősebb bátyám szobájából hallottam, ahogy tanítója magyarázott neki. Anyámkét kis tükörrel addig ügyeskedett, míg apám szobájának egy részébe be tudottpillantani. Ide nő sosem tehette be a lábát. Csak férfi szolgák takarították, csakférfiak vihették be neki a kívánt ételt vagy italt. A babona szerint, a női érintésátkot hoz az üzletre, szerencsétlenség, kár éri a tulajdonost miatta. – Így tanulthát anyám. Visszavonulást, alvást színlelve leste, hallgatta a férfiak beszédét. Akereskedők jelentéseit messzi földön tett látogatásaikról, arról, mit adtak el, mi-lyen sikerrel, milyen új utakat fedeztek fel. Mindent megjegyzett, mindent fej-ben tartott, hogy ha eljön az ideje, át tudja adni nekem. Ő már akkor tudta, egy-szer majd az életet jelenthetik számomra ezek az ismeretek. – Ugye már érted, miért nem szabad ezt senkinek sem megtudnia? –kérdezte. – Igen, anya! – és valóban értettem. Akkor még nem tudtam, mi ezzel a célja, de felfogtam, mindez milyen na-gyon veszélyes. Apám teljes mértékben hitt világunk rendjének tökéletességé-ben. Tudtam, a saját házában talált árulónak sem kegyelmezne. Sorsa tökéleteselégedettséggel töltötte el, így azt sosem vette észre, mekkora árat fizetnek ezértmások. Két-háromévente apám elengedte anyámat néhány napra, meglátogatni azédesanyját, az én nagymamámat. Ezekről az utakról anyám mindig varázslatoskincsekkel tért haza. Egyik alkalommal egy szótárat sikerült szereznie. El semtudom képzelni, hogyan juthatott hozzá, és hogyan csempészhette be a szobájá-ba. A hegyek országának nyelvéről szólt. Ezt is a szellőzőben rejtette el. Együttízlelgettük, tanulgattuk a tiltott szavak zenéjét. Egyre többet értettünk meg a bá-tyámat tanító mester mondataiból. Atennek meg kellett tanulnia ezt a nyelvet,hiszen apám sok mindent cserélt a hegyek országának lakóival, a barlanglakók-kal. Anyám már korábban sajátos étkezési rendet alakított ki. Amíg a férfiak ettek,addig a nők visszavonultak, és csak ha ők befejezték, akkor fogyasztották elgyors ebédjüket, vagy vacsorájukat. Apámnak ez tetszett, a tisztelet jelének vet-te. 11
  12. 12. – Jó feleség vagy, a lányodat is erre neveld, akkor minden rendben lesz– mondogatta gyakran. Az okot azonban sosem kereste. Valójában anyám így használta ki hosszú, né-ha több septnyire is elnyúló, számunkra érdektelen üzleti traktáit. Ezek alatt minémi alvásidőt csíptünk el magunknak, hogy az est leszálltával elkezdjük saját,titkos, önálló életünket. Alkonyat után belopóztam anyám szobájába, elmeséltükegymásnak, mit sikerült aznap megtudnunk, megértenünk, megtanulnunk. Ekkormár nem fenyegetett a lebukás veszélye, mert a szolgák az egész napi robot utánfáradtan tértek nyugovóra, és mi is eljátszottuk a lefekvést. Ilyenkor apám rend-szerint feltűnés nélkül elhagyhatta a házat egy kis esti mulatásra egyik üzlettár-sánál vagy valamely leányháznál. Mi anyámmal összebújtunk, én elmondtammit hallottam délelőtt a bátyám taníttatásából, amikor anyám a két kicsivel fog-lalkozott és fedezett engem. Ő pedig délutáni kémkedésének eredményéről szá-molt be, amikor is a kicsik pihentek és a dadák vigyáztak rájuk. Ezalatt anyámlátszólag visszavonult, én pedig figyeltem, senki meg ne lephesse. Majd késő éjszakáig csendben gyakoroltunk, semmit nem akartunk elfelejteni. Nyolcadik születésnapomra anyám egy babát varratott nekem. Először meg-lepődve néztem furcsa ajándékát, hiszen sokkal csodálatosabb elfoglaltságaimvoltak annál, minthogy egy üres rongydarabot babusgassak. – Minek ez anya? – kérdeztem. De anyám kacsintott és azt mondta: – Ha apád látja, tégy úgy, mint aki örül neki. És én engedelmesen örültem neki, mert ismertem anyámat, tudtam, okkalmondja. Néhány nap múlva, este bejött a szobámba és újabb kincset mutatott. – A szolgálótól csentem el – vette elő büszkén szerzeményeit. Egy tűt és egy gombolyag nagyon vékony fonalat tartott a kezében, de jobbanvigyázott rá, mint apám a legnagyobb kövére. Megmutatta, hogyan varrta a ba-bát a szolgáló és ő is munkához látott. Felbontotta a baba hátán a ruhát, egy da-rabka szövet segítségével kis zsebet alakított ki rajta. Elővett egy vászonzacskótés kinyitotta. – Most jól figyelj! Ezek itt – mondta elhaló, mély tisztelettel a hangjá-ban –, ezek lehetnek itt, a szabadságod zálogai. – Sok, apró, a gyenge fényben is szikrázó kő hullott a tenyerembe. – Milyen csillogóak! – lelkesedtem. – Holdasszony kövei? – Igen, de ne a külsejük érdekeljen! – szólt rám anyám. – Az értékét ta-nuld meg. Az életedet jelenthetik. Lásd, elég kicsik, nem tűnnek fel, ha csak egy-kettőt sejtenek nálad. Ennyije egy szolgálónak is lehet. De elég értékesek ah-hoz, hogy ha bajba kerülsz, segíthess velük magadon. – Hogyan kerülhetek bajba? – kérdeztem, de már rá is jöttem. Hiszen mi anyámmal egész életünkben olyanokat csináltunk, amik miatt,akár nagyon nagy bajba is kerülhetett egy nő. – Gyöngyöm, figyelj most nagyon rám! Oly fiatal vagy még, és nekemigen nagy terhet kell rádraknom. 12
  13. 13. Ekkor mondta el, apám milyen sorsot szánt nekem. – Tudod, ezek felnőtt dolgok, de én úgy hiszem, már nem sokáig itt le-szek veled. Nem tudok majd vigyázni rád. Úgy érzem, nem várhatom meg, amígfelnősz. Apád Bakunak szánt, ez ellen nem tehetünk semmit. Baku apja most ve-szi magához a harmadik feleségét, mert a második nemsokára meg fog halni. – Meghalni? Miért? – Baku családjában a nők nem élnek hosszú életet. Túlságosan szeretneka férfiak a leányházakba járni. Nem is igen válogatnak. Bama, az apja, nem csaka rendesebbjébe jár, de utazásai során nemigen tudja megállni, és bármelyik éppútjába esőbe bemegy. – Honnan tudod ezt? – A szolgálóktól, akik ismerik az ő szolgálóikat. Többször mesélték,hogy Bama már megint beteg. Gyakran szed össze különböző betegségeket mirehazaér, amit itthon aztán az öccse és az orvosai nem győznek kikezelni. Az öregBama ilyenkor sem vigyáz, és csúnyán megfertőzte a második feleségét, akisokkal érzékenyebb, gyengébb teremtés. Most, hogy beteg lett, Bama már nemtörődik vele. Az első felesége már idős neki, úgyhogy egy harmadik asszonytvett épp nemrég, de szegényt valószínű ugyanúgy meg fogja fertőzni. Baku mármost gyakran vele tart az utazásokon és bizony ő sem veti meg a leányházakat.Ő most még vigyáz, mert első felesége még szülőkorban van, de ha már meg-születtek a fiú utódok, akkor a második feleségét – tudom –, már ő sem kímélnétúlzottan. A második felesége pedig te leszel Gyöngyöm. Láttam és hallottamBakut. Már most borzasztóan kövér és kegyetlen. Az öccse titokban meg akartatartani a fiát az egyik szolgálólányuktól. A gyerek már betöltötte a második évét,amikor Baku tudomást szerzett a létezéséről. Képes volt a kétéves gyermeketmegöletni. Próbáltam apáddal beszélni, de őt csak az érdekli, hogy minél hama-rabb elhagyd a házat és minél jobb árat kapjon érted. Szerinte Baku jól fog veledbánni, mert az üzlettársa lánya vagy. Én ebben nem bízom. Az apja is egy üzletipartnerének lányát vette meg, mégse kímélte. Ha már az ő felesége vagy, apád-nak semmi köze nem lesz hozzád. És azt se felejtsd el, a második feleség gyer-mekeit rendszerint nem tartják meg. A lányokat szinte sosem, és a fiúkat is csakakkor, ha az első feleség nem szült elég fiút. Anyám hangja elcsuklott. – Gyöngyöm, én nem tudom elfogadni, hogy apád téged ilyen életre ítéltegy üzleti kapcsolat érdekében. Én azt akarom, hogy boldog légy! Azt akarom,hogy a te gyermekeid élhessenek! Még a lányok is! Neked el kell menned innen!Meg… kell… szöknöd! – Hangja elcsuklott, rettegést éreztem benne, és az éntorkomban is ott dobogott a szívem, amint megértettem mit szeretne. Néhány percig némán néztük egymást, és én akkor hirtelen… felnőttem. – Gyöngyöm! Én tudom, téged vár valami, vagy valaki odakint az élet-ben. Neked feladatod van, amit csak szabadon tudsz megtenni. Neked nem lehetez az életed. 13
  14. 14. Apámat addig csak egy hallgatag, mogorva embernek láttam, aki néha megje-lent a közelemben, de közvetlen kapcsolatba ritkán kerültem vele. Néha úgyéreztem, szándékosan tartja magát távol tőlem. Most tudatára ébredtem, meny-nyire az ő kezében van az életem. És ő már döntött róla. Kemény és határozott egyénisége miatt meg sem fordulhatott a fejemben bár-mit is nyíltan másképp tenni, mint ahogy ő utasította. Egy nő, már a szökés gon-dolatáért is halállal fizethet. Ez nem a család szégyenét jelentené, hanem a va-gyonosok egész társadalmának felfordítását. A királyi családnál nem számítottmennyien vannak, és mit tesznek a nők, mert nekik munka nélkül is járt a jöve-delem. A szegények pedig olyannyira nincstelenek voltak, hogy egy nő csakhozni tudott a házhoz, de vinni nem. A szépeket eladták ágyasházakba, a többitnagyrészt szolgálónak. De a vagyonosoknál a családi értékek őrzése, egybetar-tása és növelése minden másnál fontosabbnak számított. Mindent ennek rendel-tek alá, mindenki annyit ért, amennyit ezért tenni tudott. Apám rám is a családivagyon részéként tekintett. – Anya! Képes leszek én erre? – kérdeztem leírhatatlan szorongással. – Hét-nyolc éved van, hogy felkészülj rá. Egyetlen esélyed lesz. Élnedkell vele. Tekintetében ott kavargott egész addigi életének minden érzelme. Félelem,vágy, aggódás, makacs elszántság, hogy megment, hogy mindenre megtanít,amire szükségem lesz ahhoz, hogy elmeneküljek apám akarata elől. A születé-sem óta eltelt nyolc év alatt erről álmodozott, ezért tanult, ezt szervezte. – De, mi lesz veled, ha én… – Ezen ne töprengj! – fojtotta belém a szót. – Akkorra én már nem le-szek. A gombóc még hatalmasabbra nőtt a torkomban. Az én anyám? Életem egyet-len biztonságot adó lénye? Boldog pillanataim forrása? Nem lesz? Az nem lehet! – Ne ijedj meg, Gyöngyöm! Ilyen az élet. De én akkor is melletted le-szek és vigyázni fogok rád, amikor már nem láthatsz engem, csak érezhetsz. Ottleszek minden okos gondolatodban, minden szóban, amit a hegyek országánaknyelvén kiejtesz. Ott leszek kezed minden alkotásában, mert te megtanulhatszbármit, megtehetsz bármit. Emlékezz! A hegyek országában vannak nők, akikszabadon élnek. Emlékezz a mesére! A hegyek országának széle, ahol máregyütt élnek mindkét birodalom lakói. Ott nagyon sokan vannak. Ott nem talál-nak rád. Most azonban még együtt tölthetünk egy kis időt. Segítek neked. Segí-tek felkészülni, megtanulni, mit kell tenned, ha én már nem leszek. Ez volt az én anyám nagy álma. Az álma, hogy a lánya megszökik a sorsaelől. A lánya nem hagyja magát eladni, és más ember ösztönei miatt elpusztulni.Vakmerő, bátor, mégis megfontolt, szeretete vezette ravaszsággal megáldottanyám. Óvatosan visszatette az apró köveket a zacskóba, és bekötötte a száját. Betettea baba hátába, visszavarrta a zsebet és a ruhát. – Azt akarom, tudjál erről, legyen nálad, bármi történjék is velem. 14
  15. 15. Egy-két év múlva tedd el szem elől a babát, nehogy túl nagynak gondoljonmár apád az ilyesmihez, és kidobassa. Ha szükséged lesz rá, a köveket varrd átegy olyan ruhanemű szélébe, szépen egyenként, ami nem elég értékes ahhoz,hogy ellopják, vagy elrabolják tőled. Hangja visszanyerte erejét, újra gyakorlatiassá és ravasszá vált. Megmutattahogyan hajtsam vissza a ruha alját, és képezzek láthatatlan rejteket a köveknek,hogyan varrjam le, hogy ki ne essenek. – A szolgákat mindig rá lehet venni, hogy elcseréljenek, vagy elintézze-nek neked valamit. Ha többet adsz érte, mint amennyi az értéke, akkor el semárulnak, mert újabb jó üzletben reménykednek – adta a tanácsot, és én igyekez-tem minden szavát megjegyezni. – Honnan vannak a kövek? – Néhányat ruhákért cseréltem, apád szereti, ha új ruhákban lát, a sajátgazdagságát látja bennük. Nem törődik, azzal, mi lesz a régiekkel. A legtöbbetazonban egy hajtűért kaptam. – A vérszemesért? – lepődtem meg, amikor rájöttem az újabb trükkjére. – Igen. – Azért, ami tavaly beleesett a folyóba? – Igen – mosolygott anyám. Eszembe jutott, hogyan siratta a hajóról véletlenül a folyóba eső hajtűjét apámelőtt. A hajtűt azonban csak elrejtette, és egy értéktelent ejtett a folyóba. Így azértékes, de haszontalant, el tudta nekem cserélni a sokkal hasznosabb holdasz-szony-kövekre. Apámat nagyon bosszantotta, de nem tehetett semmit. Ettől kezdve még jobban ügyeltünk arra, hogy egy átlagos, nem túl élénkgyermek benyomását keltsem, de belül már nem sok gyermeki maradt bennem.Ez már az életemről szólt. Titkos játékainkat a cél tette komollyá. Akkor mégnem fogtam fel teljes egészében, mit jelent férjhez menni, elveszíteni egy mégmeg sem született gyermeket, vagy meghalni. Ezek gyermeki elmémben mégnem jelentettek valódi veszélyt, csak távoli ijesztgetéseknek hatottak. Láttamazonban anyám szemét, éreztem félelmeit, és az iránta érzett szeretetem által el-fogadtam saját célomnak az ő célját. Ha ő azt akarja, tegyek meg mindent, ésmenjek el innen, akkor meg is fogom tenni. Megszülettem, és születésem pillanatától két erő irányította sorsomat. Egy nap a szokottnál is izgatottabban várta az estét. A szellőzőn át, az egyikkereskedőnktől hallott egy történetet, azt akarta minél hamarabb megosztani ve-lem. – A kereskedő messze keleten járt. Ő, és az őt kísérő fegyveres jártapádnál ma délután. Az ő beszámolóját sikerült meghallgatnom, ami számodra isnagyon érdekes lesz. Figyelj nagyon! Sokat tanulhatsz a részletekből is. – A ke-reskedő értékes, arrafele ritkaságnak számító fűszereket és sok gabonát vitt. Né-hány kővel, valamint jó minőségű, különleges fegyverekkel indult vissza. Jó üz-letet csinált, de szerintem valami nem rendes dolgot is művelhetett, mert túlzottelégedettséggel beszélt a haszonról. Épp hazafele készülődött, amikor megke- 15
  16. 16. reste egy másik szalvota vezetője. Hallotta, hogy a hidas város felé mennek,ezért csatlakozni akart hozzájuk. Őt csak egy felbérelt fegyveres kísérte, leg-alábbis ezt állította az idegen. Apád szalvotáját pedig kilenc saját nevelésű őrvédte. A saját kiképzésű fegyveresek sokkal megbízhatóbbak, ezért alaposanmegkérte a kereskedő a kíséret árát, de a férfi még így is belement. A kereskedőnem látott veszélyt a másik csapatban, hiszen a vezetővel együtt csak két fegy-veresből állt, és az áruból, ami öt fiatal lányt jelentett. Őket kísérte kétvárosnyit,hogy az ottani ágyasháznak eladhassa. A második éjjel, ahogy elhagyták a vá-rost, az alvóőr hirtelen riadót fújt. Apám szalvotáiban szokás szerint két fegyveres látványosan állt őrt, és két-óránként váltották egymást. Mindig volt azonban egy harmadik is, aki úgy tettmintha aludna, de úgy helyezkedett, hogy titokban minél nagyobb területetszemmel tarthasson. Őt nevezték alvóőrnek. Most ez az őr mentette meg a ke-reskedő életét. – Óriási kavarodás keletkezett – mesélt tovább anyám. – A fegyveresekkeresték a támadókat, figyelték melyik irányból jönnek, de nem találták. Közbenegyre csak hullottak. A semmiből bukkantak fel mellettük a támadók. Az egyikfegyveresünk megragadta a kereskedőt és amit még tudott, és már vitte is magá-val. A sötétség leple alatt igyekezett legalább az életét és a haszon egy részétmegmenteni. Jól látta a helyzetet, a többieken már nem segíthetett, addigra azelleség túlerőre tett szert. Szerencséjükre a támadók nem követték őket, elége-dettek lehettek a megszerzett zsákmánnyal. A legnagyobb meglepetés azonbanakkor érte a kereskedőt, és később apádat is, amikor itthon elmesélték, kik tá-madták meg a szalvotát. Én magam is majdnem felsikoltottam, amikor meghal-lottam. – Képzeld el, Gyöngyöm! A lányok voltak! – A lányok? – ezt és sem akartam elhinni. – Igen! A lányok elől kellett menekülniük. Az őr elmesélte, hogy nagyongyorsak voltak. Harc közben nem viselték nappali selyemruháikat, csak egy fe-kete, testhez simuló ruhát, melyben teljesen beleolvadtak a sötétbe, alig láttákőket. Hihetetlenül jól bántak a tőrrel. Matul, a fegyveres, az egyetlen rá támadólánnyal sem boldogult. Egyszerűen nem tudta elérni, olyan gyorsan és hajléko-nyan mozgott. Jobban harcoltak, mint a férfiak. Fürgék voltak és ruganyosak,harcra lettek felkészítve. Hang nélkül és kíméletlenül öltek. Csak az arcuk fehér-je világított a csillagos ég alatt, és apró éles tőreik csillantak meg néha. Ha nincsaz alvó őr, senki sem menekül meg. A kereskedő igencsak ijedten magyarázko-dott apádnak. Győzködte, hogy végig az ő érdekeit nézte, de többet nem tudtaktenni. Nem maga a támadás döbbentette meg, ezek szokásos velejárói útjainak,hanem az, hogy ennyire meg tudták lepni őket. Nem vették észre az ellenség kö-zeledését, mert nem is kellett közeledniük, már ott voltak közöttünk. Apád csakazért hitte el mindezt, mert az egyik legmegbízhatóbb kereskedője állította, és amegmenekült fegyveres is ugyanígy látta. Megértettem mi izgatta fel anyámat ebben a történetben. Eddig soha senkineknem jutott eszébe, hogy egy nő ellenfele lehetne egy férfinak. Ez teljes lehetet- 16
  17. 17. lenségnek számított. A férfiak sokkal nagyobbak és erősebbek a nőknél. Ez atörténet azonban világossá tette, egy nő is szert tud tenni olyan képességekre,amelyek előnyhöz juttathatják a fizikai harcban is. Gyorsaság, fürgeség, hajlé-konyság. Már maga a lehetőség mámorossá tett bennünket. Anyám rögtön terveket kezdett szőni, hogyan tanulhatnám meg a harcolásművészetét, bár erre még több évet kellett várnom. Egészen addig, amíg kiseb-bik bátyám megkezdte hadászati tanulmányait. Addig kénytelenek voltunk a ma-gunk, kissé ügyetlen elképzelései alapján kitalálni egy tanulási módot. Megakartuk lesni, milyen mozdulatokat tesznek a fegyveresek, de az őröket nem lát-tuk harc közben, csak ahogy meghatározott útvonalat bejárva ellenőrizték a há-zat és környékét. A gyakorlatokat a park hátsó végében végezték, ahová nőkneknem illett közeledni. Ezért anyám kitalálta, hogy végigmegyünk minden testré-szemen, megnézzük, hogyan tudom mozgatni, és minden mozgást meg kelletttanulom nagyon gyorsan végezni. Egyszer új módszert talált ki. Úgy kellett gya-korolnom a mozgásokat, hogy közben valamivel akadályozza. Fel kellett emel-nem a térdemet, miközben ő megpróbálta lenyomni, le kellett hajolnom, ő pedigvisszafogta a vállamat. Közben nagyokat nevettünk az én, vagy az ő ügyetlensé-gén. Az ügyességemet is fejleszteni akarta valahogy. – Kislány koromban – kezdte –, az egyik cselédünk korábban a királyicsaládnál is szolgált. Tőle hallottam egy messze földről származó utazó csoport-ról. A királyi udvar kiválasztottjait szórakoztatták különböző mutatványokkal.Tárgyakat dobáltak egymásnak és csak úgy maguknak is, és különböző módonkapták el. – Például így! – kacagott fel anyám, és felém dobott egy kisebb párnát. Onnantól kezdve elkezdett ő is különböző tárgyakat felém dobálni, amiketnekem el kellett kapni. Amikor már elég ügyes voltam, megpörgette őket. Ne-kem hol a nyelénél, hol a szőrénél kellett elkapnom a hajkeféjét. Amikor már ezis ment, egyre magasabbra dobta és nekem fel kellett ugranom érte. Ehhez aföldre tette a párnákat, nehogy zajt üssek, ha visszaérek a padlóra, mert arra fel-figyelhettek volna. Ha nem sikerült és véletlenül a földre esett, ijedtünkben per-cekig füleltünk, nem hallotta-e meg valaki. A félelem jó megfigyelővé tett és ki-élesítette érzékeinket. Egyik este a szokottnál is vidámabban fogadott anyám. – Kitaláltam, mit adhatok még neked – mondta titokzatosan. – Mit? – lepődtem meg, hiszen nem volt semmije, amiről én ne tudtamvolna. – Adok neked egy nevet! – vágta ki büszkén. – Egy nevet? Nekem már van nevem. Apám az Ikus nevet adta nekem. – Ikus, az apád lánya, őt nem ismerem – kacsintott rám. – Az én lányom Annalilla. – An-na-lil-la? – Annalilla. 17
  18. 18. – Szép és dallamos szó. De nagyon sok hangból áll – kétkedtem. – Az a jó! – mondta anyám, mire én még értetlenebbül néztem rá. – A barlanglakók között nem hívhatnak Ikusnak. A barlanglakók neveigencsak hosszú. Szülőföldemen, a Végtelen Földek Országában, a rövid név az előkelőségetjelentette. Egy hangból álló neve csak a királynak lehetett. Két hangból álltak akirályi család tagjainak a nevei, jelezve, ők azon kevés kiválasztottak, akiknekelég két hang is, így is lehet mindenkinek külön neve. Három hangból a neme-sek nevei álltak, négyből pedig a vagyonosoké. A szegényeké akárhányból, delegalább ötből kellett, hogy álljon, mert ők nagyon sokan vannak, muszáj őketmegkülönböztetni valahogy. Így is akadtak egyforma nevek, ezért nekik sokszorkellett egy másik név is az egyértelműség kedvéért. De, hogy kilenc hangból áll-jon valakinek a neve, ez még lázadó természetű anyámtól szájából is meglepő-nek hangzott. Viszont tetszett a szó dallama. Csengett benne némi huncutságanyámból, komolyság, mellyel az életre készültem, és kedvesség is, az ismétlő-dő hangok játékosságában. – Annalilla – egyeztem bele boldogan, és anyám is örült, hogy tetsziknekem. Innentől kezdve Ikus csak akkor élt, ha apám, vagy valaki más a közelbenvolt. Anyám a lányával, Annalillával élte titkokkal és veszélyekkel teli életét. Egyszer aztán anyám arca egyre szomorúbbá vált, egyre kevesebbet nevetett,de egyre többször kötötte a lelkemre, hogy ha ő már nem lesz, akkor se adjamfel a reményt. – Tégy meg mindent! – mondogatta egyre többet. – Tégy meg mindent, hogy elmehess innen, de legyél nagyon óvatos! – Csak okosan Gyöngyöm, csak ügyesen! Aztán egyre jobban látszott rajta az áldott állapot. Sok volt ez már, az ő töré-keny alkatának. Apám öccse, a család orvosa, figyelmeztette is apámat. Nemelég erős már egy újabb terhességhez – mondta neki titokban, de anyám hallottaa szellőzőn át. Apám azonban élvezte anyám birtoklását. Ezekben a hónapokbansok időt töltöttünk együtt. Anyámnak pihennie kellett, ezért öcséim gondját le-vették a válláról – apám nővére, és második felesége gondoskodott róluk. Egy reggel, amikor eljött az ideje, nagybátyám megvizsgálta és félrevontaapámat. – Nem hiszem, hogy túléli a szülést – mondta halkan, hogy anyám nehallja. Nem is kellett hallania, ő ezt orvos nélkül is pontosan tudta. – Még van idő elhívni a sebészt, az talán megmentheti az életét. Apám egy darabig hallgatott, láttam rajta hogyan mérlegel. – Nem éri meg – válaszolta, és kiment. Már meg sem lepődtem. Álltam anyám fejénél, és hol a kezét fogtam, hol ahomlokát törölgettem. 18
  19. 19. – Nem tartott soká, míg húgom a világra jött, de anyám nagyon sok vértvesztett, és nagyon elfáradt. Nagybátyám üzent a szolgálóval, hogy lány lett.Apám bejött, ránézett, és annyit mondott: – Túl kicsi, túl gyenge. Valóban nagyon kicsi volt, még egy újszülötthöz képest is. Anyámat a hat ter-hesség valóban megviselte, teste már megfáradt. – Nem tartod meg? – kérdezte nagybátyám. – Nem – válaszolta apám. Nagybátyám bólintott és kiment a kicsivel, akit nem láttam soha többé.Anyám felsóhajtott, de nem szólt. Számított erre. Csak nekem súgta oda halkan,hogy senki más ne hallja: – Te élj, Gyöngyöm, élj a húgod helyett is! Egy teljes napig haldoklott, de furcsamód ezt a napot mégis csodaszépnek éltemeg. Ha nem mozgott, nem érzett fájdalmat, csak az ereje fogyott el szép lassan.Fiait jó kezekben tudta, apám megfelelően gondoskodott róluk, mindegyikük ne-veltetésére nagy figyelmet fordított. A fiúk reggel már elbúcsúztak tőle, a hal-doklás fájdalmát nem engedte apám végignézni nekik. Számukra anya csak egyasszony volt, akinek egyetlen dolga az életben, hogy megszülje őket, és amígértelmük ki nem nyílik a nevelésre, addig gondoskodjon a fizikai szükségleteik-ről. Apám maga csak annyit mondott, hogy minden rendben lesz a gyerekekkel,és hogy jó felesége volt anyám. Majd jelezte, részéről a lényeget elmondta, nemszándékozik visszatérni többet, és egyszerűen kiment. Nem nézte végig döntésekövetkezményét, ezzel már nem terhelte magát. Apám nővére, és második fele-sége is szertartásosan elköszönt anyámtól. Jó utat kívántak neki a Holdasszony-hoz, és magunkra hagytak bennünket. Ott ültem az ágyán, és fogtam a kezétegész nap. Arca nyugalmat sugárzott, mint aki már mindent elrendezett. Márnem kellett tekintettel lennie senkire, lelke megpróbáltatásai a végéhez közeled-tek. Némán néztük egymást. Már minden szót kimondtunk, már minden könnyetkisírtunk, már minden nevetést elnevettünk. Fogtuk egymás kezét, elmerültünkegymás szemében, és élveztük a másik létét. Semmi sem vonhatta el figyelmün-ket egymástól. Szívemet kitöltötte a boldogság, hogy ő létezik, hogy a lelke ré-sze a világomnak, hogy ő van. Az élet legcsodálatosabb ajándékaként éltemmeg, hogy egy ilyen lény lehetett az anyám. Ő is tudta, be fogom tartani az ígé-retem, és megszököm innen. Tudta, minden képességgel rendelkezem, ami eh-hez kell. Tudta, bármilyen szenvedésekkel teli élet is vár rám odakint, az millió-szor jobb lesz majd, mint élve eltemetve várni a halált, Baku házának kőfalaimögé zárva. Szemében nem láttam mást, csak megkönnyebbülést, hogy távozhatvégre. Végtelen bizalma és korlátlan szeretete áramlott felém. Éreztem háláját,mert biztos lehetett bennem. Meg fogom valósítani azt, amiről egész életébenálmodott. Mindent megadtunk egymásnak, amit csak adhattunk. Aki még nemszeretett igazán, az meg sem értheti, milyen boldogan telt el ez a nap mindket-tőnk számára. Ebben a különleges lelkiállapotban minden pillanatot külön meg-éltünk. A pillanatban nem lehet jelen az elválás fájdalma, mert csak maga a pil- 19
  20. 20. lanat létezik. A jelenlétünk pillanata, ő és én. Felolvadtunk egymás lelkében,egymás szeretetében. Apám öccse néha benézett, megtörtént-e már, kell-e márgondoskodnia a továbbiakról, de amint látta, hogy anyám még lélegzik, vissza-vonult. A nap utolsó sugaraival indult útnak anyám a Holdasszonyhoz, a Boldo-gon Honába. Még lágyan megérintette a kezem, lecsukta szemeit, és egy hal-vány mosollyal jelezte, érzi, ahogyan utoljára megsimogatom az arcát. Csak atestem sírt. A könnycseppek önállóan indultak meg szememből, és gördültek lerezzenéstelen arcomon. Lelkemben a végtelen nyugalom csendje zsongott. Tud-tam, ő létezik, még ha most nem is láthatom. Elválásunk csak ideiglenes, kap-csolatunk csak formát váltott, de nem szűnt meg. Ő most egy boldogabb helyrőlsegíti az életem. Apám, anyám halála napján mutatott viselkedése számomra is kézzel fogható-vá tette hatalmát, és kasztunk könyörtelen szabályait. Most már nemcsak anyámálmát akartam beteljesíteni, hanem átéltem, megértettem, miért akart annyiramegmenteni ettől. Tízévesen egy gyermektestbe zárt felnőttnek éreztem magam.Magányosan Akövetkező évek látszólag csendben teltek. Apám ugyan át akarta költöztetnimásodik feleségét anyám szobájába, és nagyon nem örült, amikor azt mondtam,hogy amíg itthon vagyok, én szeretnék ott lakni, anyám emléke iránti tisztelet-ből. Végül felajánlottam Asin-nak, a második feleségnek, hogy lemondok a javá-ra anyám gyűrűjéről, ha meggyőzi apámat, hogy nincs szüksége a szobára. Ezhatott. Anyám gyűrűje engem illetett, mint legidősebb lányt a családban. Azzal,hogy lemondtam róla, Asin lett az első asszony. Neki ez bár csak névleges, demegtiszteltetésnek számított, apámnak pedig lehetőséget adott. Így jogot szerzettegy negyedik asszonyra is. Családom gyermeki ostobaságomnak tudta be dönté-sem, és nem foglalkoztak vele sokat, én azonban megtarthattam anyám szobáját,és titkos tudásforrásomat. Figyelhettem, hogyan oktatja apám a kereskedés és az intézkedés szabályairaidősebbik bátyámat. Magyarázta neki, hogyan kell a kőőrzőknek az utasításokatmegírni ahhoz, hogy a kereskedőknek kiadják a szükséges köveket. – Minden vagyonos család választhatott egy jelmondatot, és készítettegy pecsétet – magyarázta. – A jelmondatot a küldött utasítás szövegében kellettelrejteni. – Minden kőőrző ismeri minden család jelmondatát? – Igen. A családok évszázadok alatt nem változtak, csak a családfőik,ezért a birodalom minden kőőrzőjében ismerik minden családét. – És senki sem tudhatja meg? – Csak a kőőrzők vezetői ismerik ezeket a jelmondatokat, és pontosantudják az értéküket. Nem csak a saját, de egész családjuk életét kockáztatnák, hamegszegnék a szabályokat. – A családok pedig nagyon vigyáznak, nem adják 20
  21. 21. meg senkinek sem. A pecsét, és a szövegbe rejtett jelmondat együtt biztosítja,hogy más ne férhessen hozzá a család őrzött vagyonához. Valójában ezt meglehetősen túlbiztosították, mert a szegények írni-olvasnisem igen tudtak, a nemesek nem foglalkoztak ilyesmivel, a vagyonosok pedignem loptak a kőőrzőkből. Finomabb módszerekkel próbálkoztak, egymás félre-vezetésével, meggyőzésével, a szerződések kijátszásával, ha valamiért új helyzetállt elő. Vagy nyílt harccal, ha bármelyik esélyt látott a győzelemre. Árgus szem-mel figyelték egymást, hogyan szerezhetik meg a másik vagyonát. De a kőőrző-ket mindegyik tiszteletben tartotta, mert azok a saját céljaihoz is kellettek. A va-gyonosokat szolgáló kereskedők sem igen merték becsapni a gazdájukat, már apróbálkozás is egész családjuk életébe kerülhetett. – Nem kell túl sok követ a kőőrzőben tartanod. Mindig csak annyit, am-ennyire a kereskedőidnek, vagy neked szükséged lehet az utazások során – ma-gyarázta apám. A valódi vagyont a család fegyveresek által őrzött házában, jól elrejtett titkosszekrényekben tartották. A kőőrzők feladata a biztonságot és a kényelmet adták. Segítségükkel a keres-kedőnek nem kellettmagukkal vinni az értékeket egy-egy hosszú útra. Amikormegérkeztek arra a helyre, ahol árut vettek, bevitték a gazdájuk által adott utal-ványt, felvették a köveket, kifizették a termelőt és magukkal hozták az árut. Il-letve, ha egy vagyonosnak út közben fogyott el a köve, akkor szintén hozzájut-hatott, akár kölcsönbe is. Ezért a szolgáltatásért persze fizetni kellett, de így sok-kal biztonságosabb, mint nagyobb vagyonokat magukkal vinni. Ez hasznos is-meret lehet később, ezért jól megjegyeztem. Két évvel később, sikerült néhányüres utalványívet lepecsételnem és elrejtenem a szellőzőben. Csodáltam és ret-tegtem apámat. Értette az üzlet minden fortélyát, konok elszántsággal dolgozotta vagyonért. Egyetlen lehetőséget sem tudott kihagyni, amiből a legkisebb hasz-not is remélte. Tizenegy éves voltam, amikor egyre több vitát váltott ki kisebbik bátyám,Aten katonai kiképzése. Nagybátyám, és több más orvos is hiába próbálkozotttestének, fizikai képességeinek a megerősítésével. Értelmének és emlékezőtehet-ségének hála, elméletben mindent megtanult, de a harc gyakorlati fogásait nemtudta elsajátítani. Idősebb nagybátyám teljesen reménytelennek tartotta. – Sose nem lesz elég erős. Nem tudják majd tisztelni az emberei, ahhoznagy szufla kéne – mondta. – Ha nem tud harcolni, nem tudja irányítani se. Azilyenre nem hallgatnak a fegyveresek. Nagyobbik öcsém, Azar, azonban nagyon szerette a katonás játékokat. Ezt fel-fedezve úgy döntöttem, felhasználom saját céljaimhoz. Igyekeztem erősítenibenne ezt a képességet. Idősebb lévén rávettem, lesse ki, mit tanul Aten, milyenfogásokat, ütéseket mutat neki nagybátyánk, és engedtem rajtam gyakorolni azo-kat. Ő feltűnés nélkül figyelhette, még gyereknek számított, játéknak vették tőle.Aztán kedvet kapott a magyarázáshoz is. Okosabbnak érezte magát, miközben 21
  22. 22. nekem mutogatta, miket csinál Aten. Legalább lekötötte magát, amíg engemnyaggatott, így ennek kimondottan örültek a felnőttek. Én persze úgy tettem, mint aki lusta megmozdulni, de kellő rábeszélés utánengedtem. Közben figyeltem, hogyan utánozza nagybátyánkat. Úgy tett, minthaő lenne a nagybátyánk, aki tanítja Atent. Én voltam Aten, és ő elmagyarázta mitlátott, hogyan kell fogni a fegyvert, hogyan kell ütni és védeni. Apánktól kapottkét fakardot, azzal próbálkozott. Az egyiket esténként véletlenül mindig bevit-tem magamhoz, és csendben gyakoroltam. – Lássad már be végre – szólt egyszer nagybátyám apámhoz –, Atennem jó harcra. – Nem tudod kiképezni? – Nem is lehet. De nézd meg az Azart. Ügyes! Van nekije ereje is! Csakúgy nézi, mit tanítok, aztán megtanulja. Ragad hozzája a fegyver! – Hát legyen! – egyezett bele végül apám. – Legyen ő a fegyveres. Ta-nulja meg ő a harcot, és Aten lesz az orvos. Aten meg is könnyebbült, de fájt is neki a kudarc. Nagybátyám örökös kiok-tatásai, lesajnálása, komoly tüskéket szúrtak a szívébe. Nem tudott megfelelniapám elvárásainak, és ezt szégyellte is. Csalódott, magának való, kissé sunyi ter-mészetet alakított ki. Azar továbbra is szeretett velem gyakorolni, ügyesebbnek érezte magát, és ezönbizalmat adott neki. Ahogy nőtt, azonban egyre erősebb lett. Vigyáznom kellett, ne tűnjön fel,hogy még mindig egyenrangú partnere vagyok. Egy alkalommal úgy tettem,mintha nem tudnám kivédeni a csapását, de túlzásba vittem, és valóban eltaláltaa fejemet. Egy pillanatra fellobbant bennem az évek alatt elfojtott büszkeség,üres kezemmel kicsavartam kezéből a kardot, és az enyém lapjával jókorát sóz-tam a fenekére. Éktelen hisztit csapott, a zajra pedig apám is előkerült. Láttaöcsém toporzékolását, hallotta az üvöltését, úgyhogy kérdés nélkül megragadtanyakamnál a ruhámat, és hatalmas pofont kevert le nekem. Már a másodikra ké-szült, amikor nagybátyám is odaért és megállította. – Vérzik nekije a feje, lássad! – mondta. – Azarnak meg jó lesz, tanuljacsak a fájdalmat. A csatába se kötik pihébe. Úgy jó, ha fáj, akkor is védje megmagát! Nagybátyám volt általában a türelmesebb. Egyszerű, katonák nevelte ember,de kevésbé lobbanékony természetű, mint az apám. Ez után az eset után azon-ban, Azar már nem gyakorolhatott velem. Egy szolgáló, nála nem sokkal idő-sebb fiát hozták fel a házba, akit szintén hadi kiképzésben akart részesíteni anagybátyám. Ettől kezdve vele gyakorolt Azar, én pedig igyekeztem titokbanolyan gyakran meglesni őket, amennyire csak feltűnés nélkül tehettem. A fiúrólkésőbb megtudtam, hogy idősebb nagybátyám és egy régi szolgálólányunk gyer-meke. Így azonban még kevesebb mozgásban lehetett részem. Szobámban már nemtudtam rendesen gyakorolni, mert ugrásaimat, ütéseimet meghallhatták. Ezért 22
  23. 23. éjszakai felderítő utakra kényszerültem. Kerestem, hogyan juthatnék ki a házbólés vissza úgy, hogy senki ne vegye észre. Ekkor kezdtem el tudatosan megfi-gyelni a környezetemet. Sétákat tettetve feltérképeztem a házat, a szobák, a tera-szok elhelyezkedését, az ablakokat, az ajtókat. A házat körülvevő fal mellett sé-tálgatva megfigyeltem a park fáit, bokrait. Álmomban is fel tudtam idézni az ös-vényeket, melyik van kaviccsal felszórva, melyik csak homokkal. Anyám úgygondolta, majd megvesztegetek egy őrt, aki segít megszökni. Ezt azonban nemszívesen kockáztattam meg. Nem építhettem egyetlen emberre az életemet. Na-gyobb volt az esélye annak, hogy elveszi a köveket és elárul apámnak. Mostmég csak azt akartam elérni, hogy éjszakánként feltűnés nélkül gyakorolhassak.Találtam egy hatalmas fát, ami elég közel nőtt a házhoz. Az egyik ága az épületfelé nyúlt, ezért meg akartam tudni, milyen közel ér hozzá. Egy szolgálóval lát-ványosan a fa alá vitettem egy kerti padot. Biztos voltam benne, hogy utána néz-nek majd, mit csinálok ott. Ebéd után a padhoz vittem néhány párnát, és úgy tet-tem, mint aki ott szunyókál. Néhány napon át hol nagynéném, hol egy szolgálójelent meg, ellenőrizték mit csinálok. Miután meggyőződtek róla, hogy csakmegszokott lustaságomnak kerestem egy olyan helyet, ahol öcséim nem zavar-tak, nem törődtek velem tovább. Amint elterelődött rólam a figyelmük, összekö-töttem felső köntösöm két első részét a hátam mögött, így nem akadályoztak amozgásban, és megpróbáltam feljutni az első ágakra. A padot nem akartam hasz-nálni. Anyám mondta mindig: – „Sose a könnyebb utat keresd.” „Mindig a legnehezebbre készülj, ak-kor csak könnyebb lehet a valóság.” Jó párszor lehorzsoltam a tenyerem, mire ráéreztem, hogyan kell megkapasz-kodnom, és kezem, lábam együttes használatával meg tudtam tartani saját ma-gam. Kénytelen voltam felvenni azt a szokást, hogy két kezem a köntösöm ujjai-ba dugtam. Amikor megtanultam elérni az alsó ágakat, már minden sokkal köny-nyebben ment. A fa már nem annyira akadályozott, hanem inkább segített. Egyreügyesebben kapaszkodtam át az egyik ágról a másikra. Szerencsére a fa alját egynagyobb bokor takarta, feljebb pedig már elég sűrűn nőtt a lombja, a törzséignem lehetett belátni. Amikor elég magasra jutottam, láthattam a házat, a parkot,a szomszéd házakat, és a néhány utcával lejjebb nyüzsgő kikötőt. A másik irány-ban erdő határolta a várost, melynek egy része szobám ablakából is látszott. A faágai az épület faláig nyúltak, de a végei elvékonyodtak a fal közelében, egyetlenablakot sem lehetett elérni róluk. Viszont nem messze találtam egy másik fát,melynek egyik vaskos ága egy tetőtéri kis beugró fölé nyúlt. Ezt csak innen, amásik fa ágai közül lehetett látni, lentről nem. – Ha ki tudnék jutni arra a terasz-féleségre, onnan kimászhatnék – állapítottam meg. – Meg kell tudnom, milyenhelyiségből nyílik a terasz. Élveztem ezt a felfedező játékot, bár tudtam, annyira sosem szabad beleme-rülnöm, hogy a biztonságról megfeledkezzek. Egyszer mégis majdnem észrevet- 23
  24. 24. tek. A terasz fölé benyúló fát is sikerült meghódítanom, amikor teljesen beleme-rülve a mászásba, nem vettem észre a közeledő szolgálót. – Asszonyka, asszonyka! – kiabált, amikor nem talált a padon. Ijedten lapultam a fatörzshöz, reméltem, nem jut eszébe a fákon keresni. – Ikus asszonyka! Etar asszony kéreti! Megjött a ruhavarró! Már nem volt időm lemászni, és úgy tenni, mintha aludnék. Lélegzetemetvisszafojtva simultam bele a fa lombjaiba, és hálát adtam a szerencsémnek, ami-ért épp a sötétvörös ruhám van rajtam, mert az a színe miatt beleolvadt a fa kér-gébe. Abban reménykedtem, máshol fog tovább keresni, nem ver fel mindenkit.Kutatva nézett körül, de meg sem fordult a fejében, hogy szemmagasságnál fel-jebb is kereshetne. Szívem a torkomban dobogott. Amikor visszafordult, a lehetőlegnagyobb csendben leereszkedtem, visszaosontam a padomhoz, és alvást szín-leltem. Mivel a szolgáló nem talált, nagynéném maga nézett utána, hol lehetek.Ő is egyből a padomnál keresett, és amikor megtalált, nem tudta eldönteni, kilehetett vajon a lustább. A szolgáló, aki nem akart eljönni a padomig, vagy én,aki a kiabálást sem hallottam meg a nagy szuszogástól. Elkerültem a bajt, deezek után még jobban figyeltem. Nappal már nem gyakoroltam a famászást, in-kább a házat kutattam fel belülről. Több napomba került, mire megtaláltam azt akis lépcsőfeljárót, ami a fához tartozó teraszra vezetett. Nyáron nem használtáka szobát, főként télen szárítottak ott fehérneműket, mert könnyebben lehetettszellőztetni a terasz miatt. A következő mosás előtt óvatosan a szárítók közé lopakodtam, letéptem né-hány vékonyabb kötelet, így a szolgáló a ruhák egy részét a padlásszobába vitte.Kezem-lábam remegett, de amíg szétrakta őket, elloptam a zárból a kulcsot.Nem vette észre, csak másnap kapott ki, amiért elvesztette. Mivel nem volt nagyjelentősége, nem vesződtek egy új beszerelésével, egyszerűen csak egy akasztó-val akadályozták meg, hogy az ajtó magától kinyíljon. A lányt majd kárpótolomvalahogy, gondoltam, mert bántott, hogy bajba sodortam. Vártam még egy jó hó-napot, reméltem ez alatt mindenki elfelejtkezik az esetről, aztán egy éjjel elérke-zettnek láttam az időt, és kilopóztam a teraszra. Azt már kitapasztaltam, merrejárnak apám és a testvéreim éjszaka, mikor és merre hagyják el a házat és térnekvissza, és milyen útvonalon ellenőriznek az őrök. A lépcsőt könnyedén megtalál-tam a sötétben is, a zárat kiakasztottam, és a túloldalon a korábban nyakambakötött kulccsal bezártam magam mögött az ajtót, nehogy a szél vagy a huzat ki-csapja, a zajra pedig összefusson a ház. A teraszajtót belülről szintén egy akasz-tóval rögzítették. Könnyen ki tudtam nyitni, és kitámasztottam egy törött téglakét felével, amit valószínűleg hasonló céllal vitt fel valamelyik szolgáló koráb-ban. Remegve léptem ki. A fa ága valóban benőtt a teraszra, kimászhattam rajta.Lassan, bizonytalanul haladtam, szívem egészen a torkomban dobogott az izga-lomtól. Sokáig hallgatóztam, figyeltem, nehogy bármi meglepjen. Erősen kellettkapaszkodnom, ezért elhatároztam, hogy az egyensúlyérzékemet is fejlesztenifogom valahogy. A fa törzséhez érve szorosan hozzásimultam és körülnéztem. Anappali őrök helyeit már ismertem, de nem lehettem biztos abban, hogy éjjel is 24
  25. 25. ugyanott vigyáznak. Több órát töltöttem a fa ágai között, mire meggyőződtemróla, hogy a park ezen részén valóban nem járnak. Ahogy a földre ereszkedtem,megcsikordult lábam alatt a kavics. A csönd! Igen, ez egy fontos dolog, amit na-gyon meg kell tanulnom. A parkban, az erdőben másképp kell csöndben lenni,mint a házban. A bútorok, a szőnyegek másképp nyelik a neszeket. Itt egy álmá-ból felriasztott pillangó, vagy ugróbogár is árulóm lehet. Ha csak egyszer is,egyetlen ember is felfedez, akkor vége minden esélyemnek. Az első estén nemmerészkedtem túl messze a fától, inkább azt gyakoroltam, hogyan tudok hangnélkül leereszkedni a kövekre, sétálni vagy szaladni a kavicson, a legkevesebbzajt csapva közben. Igyekeztem a kavicsok zörgését belerejteni az éjszakai életzajaiba. Sejtettem, hogy ez túlzott óvatosság, de alaposan megjegyeztem a leckéta korábbi esetből, mikor majdnem lebuktatott egy véletlen. Most már ténylegmindenre fel akartam készülni. A következő éjszakákon a park éjjeli életét derí-tettem fel. Napközben kilestem hol gyakorol öcsém, merre tapossa le a füvet, ésén is oda mentem, ott futottam és edzettem magam, nehogy bárkinek feltűnjeneka nyomaim. Kerestem azokat a helyeket, ahol át tudok majd jutni a házat körül-vevő falon. A magas kőkerítés mellé se kint, se bent nem ültettek fákat. Semmit se enge-dett oda vinni nagybátyám, amin keresztül be lehetne mászni. Csak akkor jutha-tok át rajta, – gondoltam –, ha sokkal ügyesebb leszek, mint amennyire azt nagy-bátyám bárkiről is el tudná képzelni. A kőkerítést szélesnek és erősnek építettékőseim, de az már igencsak régen történt. Néhol a repedések, a két kő közötti il-lesztékek már akkorára tágultak, hogy belefértek az ujjaim is. Az elkövetkezőéjszakákat óvatos falbontással töltöttem. Egy félreeső helyen, szemmagasság fe-lett kezdtem, egy szemétből visszalopott törött késpengével tágítani a két kő-tömb közti rést. Nagyon vigyáztam, még véletlenül se lehessen észrevenni, senkise használhassa fel családom ellen. Napközben is ellenőriztem néhányszor, ha-gyott-e ténykedésem valamilyen látható jelet. Fél év alatt sikerült hat olyan ka-paszkodási pontot mélyítenem, melybe lábam és kezem annyira belefért, hogykellő ügyességgel meg tudtam magam tartani. A friss csiszolás helyeit földdel ésmohadarabokkal tüntettem el, melyek nedves nyoma hamar bebarnult a napsütéshatására és régies hatást keltett. Közben betöltöttem a tizenharmadik évemet. Ekkor már egy éve voltam nő.Anyám erre is felkészített. – Amíg csak tudod, titkold el – mondta –, ha gyereknek tartanak, nemfigyelnek rád túlzottan. Most azonban már kezdtem nővé válni, és ez apámnak is feltűnt, ezért nővé-rével megkérdeztette. Kénytelen voltam igazat mondani, különben fiatalabbnagybátyámmal nézettet utána az okoknak. – Csak két hónapja történt – hazudtam. Ahogy ez kiderült, apám örült is, de aggódni is kezdett. Ettől a naptól kezdveúgy került, mint egy fertőző beteget. Bennem is csak gyűlt a harag azért, aho-gyan anyám halálakor döntött, így aztán nem hiányoltuk egymás társaságát. 25
  26. 26. Anyám ugyan megígértette vele, hogy tizenhat éves korom előtt nem ad férjhez,de ez csak reményt adott. Talán megpróbálja betartani az ígéretét, talán tizenötéves korom előtt nem ad oda Bakunak. Innentől kezdve különösen védendő ér-ték lettem a szemében. Már nem a gyermekek közé tartoztam, eladható fiatallánnyá váltam. Rettegett attól, hogy valaki megront, és Baku nem fizeti ki értema kialkudott köveket. Minden nappal szegényebbnek érezte magát, amiért mégnem kaphatta meg. Ésszerűtlenül nagy rettegésének az okát csak később, szökésikísérletem éjszakáján ismertem meg. Mostmár napközben nem tudtam olyan könnyen eltűnni az ellenőrző tekinte-tek elől, csak ha visszahúzódtam szobámba. Ott nem zavartak kíváncsiskodószemek. A férfiak nem szerettek bejárni a női szobákba, szerencsétlenség ragadtvolna rájuk a sok női holmi között. A ház ura is egy külön szobába hívta éjsza-kánként az aznapra kiválasztott feleséget. A leányházakat is ennek megfelelőenalakították ki. A lányok szállására sosem ment be vendég, hanem a férfiak fizet-tek egy szoba használatáért, ahol felkeresték őket a kiszemelt lányok. Aten tanulmányaiba sajnos nem tudtam belesni, ezt sehogyan sem sikerült el-érni. Őt fiatalabb nagybátyám tanította az orvostudományokra, de ezt leginkábbAten szobájában tette, ahonnan nem jutottak el a hangok a kis szellőzőbe. Na-gyon sajnáltam, mert mindennél jobban meg akartam tudni, hogyan menthettevolna meg a sebész anyámat, és apám miért nem engedte. Mennyi lehetett az akőmennyiség, amit a felesége élete árán takarított meg. Anyám azt mondta egyszer, a szerencse azokhoz pártol, akik meg tudják látni,és így már nem is annyira szerencse, hanem a jó felkészülés eredménye.Atennek szokásává vált szép napokon kiülni a parkba és ott tanulni. Ekkor ma-gával hozott egy-két könyvet és a jegyzeteit. Ilyenkor inkább csak úgy csinált,mint aki könyveibe mélyed, valójában a szolgálólányokat leste. Gyakran tűnt elhosszabb-rövidebb időre az asztala mellől, és utána mindig nagyon vidáman tértvissza. Egyik alkalommal, amikor épp elindult, megragadtam a lehetőséget. Úgytettem, mint aki épp az ellenkező irányba sétál, de a fák takarásában gyorsan tet-tem egy kisebb kört, és az elhagyott asztala mögötti bokrok között rejtőztem el.Nem kellett sokáig várnom, az őrök a túloldali találkozási pontjuk felé haladtak.Mikor épp senkit sem láttam a közelben, gyorsan felkaptam a legfelső könyvet,és már el is tűntem a bokrok között. Ezt is a szellőzőbe rejtettem, a többi kincsem közé. Aten aznap észre sem vet-te a hiányát, mert annyira lefoglalta az öröm, amit az új kis szolgálólány tudottneki adni. Néhány nap múlva bőszen kereste, de nem találta, pedig a szolgálókszállását is átkutatták. Nálam nem keresték, meg sem fordult a fejükben, hogyközöm lehetne bármilyen könyvhöz. Apám belenyugodott, úgy sejtette, valame-lyik szolgálónak sikerült kicsempésznie, és eladnia, így vett Atennek egy mási-kat. Én csak néhány nap múlva mertem elővenni, de akkor a szívem majd kiug-rott a helyéből örömömben. Legújabb szerzeményem az emberi testről szólt,mindent leírtak benne, amit egy orvosnak tudnia kellett róla. A következő na- 26
  27. 27. pokban nagyon kellet vigyáznom, nehogy bárki is észrevegye különös jókedve-met. Ezt palástolandó, hajnalig olvastam, így napközben elég karikás és fáradtszemmel járkáltam, a kialvatlanság látszódott rajtam, nem az öröm. Ez is lett avesztem. Orvos nagybátyám észrevette, és alaposabban meg akart vizsgálni.Atent is magával hozta. Tanítani akarta, hozzászoktatni a tudathoz, hogy nekikell majd gondoskodnia a család nőtagjairól is. Egészségemről rendkívül aggá-lyosan gondoskodtak, hiszen még mindig alacsonyabb voltam az átlagnál, ésnem túl erős, legalábbis kívülről így látszott. Aten különös mód örült. Nem tudtakellően titkolni kéjvágyát, miközben rám nézett. Iszonyatosan kellemetlenüléreztem magam. Mindebből nagybátyám látszólag nem vett észre semmit. Ő ve-lem volt elfoglalva, elmélyülten magyarázott és mutogatott Atennek. Közben al-katom is elvonta a figyelmét, nem győzött csodálkozni. – El sem tudom képzelni, mitől lehetnek ilyen izmai – mondta, minthaott sem lettem volna. – Tapintsd ki te is a csuklót, milyen erős a pulzus. Aten mohón kapott csuklóm után, látható élvezettel fogta meg és nézett végigmeztelen karomon és vállaimon. Leolvashattam arcáról, mennyire reménykedikabban, hogy nagybátyám a hosszú vállas ingemet is leveszi rólam. Ebben sze-rencsémre csalódnia kellett. Ha nem veszem észre korábban, mi a kedvenc el-foglaltsága, jobban meglepődöm, de azért így is csodálkoztam, hiszen mégiscsaka húgát mustrálgatta. Este kihallgattam, amikor nagybátyám beszámolt apámnak az állapotomról. – Semmi baja nincs – mondta. – Erős, egészséges és kimondottan kívá-natos. A királyi ágyasház vezetője sokkal többet adna érte, mint Baku. – Már megegyeztem Bakuval – dörmögött mérgesen apám. – Miért kellett ennyire sietned! – Nem akartam úgy járni vele, mint apám a nővéremmel. A lányoktólcsak akkor szabadulsz meg biztosan, ha már a második éjjel mennek be a férjük-höz. Nagybátyám mondott még valamit, de azt már nem hallottam, mert kimehet-tek az ajtón. Apám válasza viszont úgy csattant fel, hogy szinte az egész házatfelriasztotta: – Saját kezűleg vágom le, ha megteszi. A következő napok békésen teltek. Esténként új szerzeményemet tanulmá-nyoztam, a kijárással pedig, egy darabig felhagytam addig,amíg ismét elfelejt-keznek rólam. Atent igyekeztem minden lehető módon elkerülni, de sajnos nemsikerült teljesen. Egyik nap, délutáni sétám közben meglesett a parkban és elka-pott. Befogta a szám, én pedig mozdulni sem mertem. – Tedd azt, amit mondok, súgta a fülembe, különben megmondomapámnak, hogy összeszűrted a levet az egyik szolgálóval. Óvatosan elengedte a szám és a derekam. – Úgysem hinne neked! – sziszegtem mérgesen. – De igen, ha magamévá teszlek. 27
  28. 28. – Elmondom, hogy te voltál. – Mondd, de akkorra neked már véged. Igaza volt. – Ha jól viselkedsz, nem bántalak, és el tud majd adni apám. Most fel-megyek, te várj egy kicsi, majd gyere utánam, de senki se lásson – súgta oda. Lázasan kergették egymást a gondolataim. – Elmehetek apámhoz panaszra, decsak én járhatok rosszabbul. Aten letagadhatja, apám viszont biztosan előrehoz-za az esküvőmet. Még időre van szükségem. Ha most szököm meg, még nincsesélyem az életben maradásra. Még gyereknek néznek, aki bárkinek a tulajdonalehet. Még nem tudom senkivel sem elhitetni, hogy felnőtt vagyok. Atent fizikai-lag akár le is győzhetném, meg tudom védeni magam, még ha nem is erővel, –bár az is lehet –, de ügyességgel biztosan. Akkor viszont rájöhetnek a képessége-imre, elvesztem az esélyem a szökésre. Nem tesz kárt bennem – ígérte Aten. Akkor a többit ki fogom bírni. Ha meg-kapja, amit akar, talán békén hagy. Anyám is nagyon sok mindent elviselt értem.Én sem lehetek gyengébb vagy gyávább. A célért meg kell tennem. Döntöttem.Megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni az eseményekből. Úgy tettem, mint akidélutáni pihenőjére tér vissza a szobájába, de helyette, Aten szobájába surrantambe. – Látom nem is vagy olyan buta, mint hittem – mondta, amikor megér-keztem. Mérhetetlen kínban éreztem magam, de nem tehettem másképp. Az ágyáralökött és elkezdte a lábam, a kezem simogatni. Undorodtam tőle, de ki akartambírni. Ajkamba haraptam, amikor melleim simogatta a ruhán keresztül és érez-tem, keze egyre lejjebb vándorol. – Ha meg mered tenni, megöllek – sziszegtem olyan elszántsággal,amely alaposan meglepte. – Megértette, nagyon is komolyan gondolom. Hányinger kerülgetett, amikor elfordult és saját magának fejezte be. Már kiakartam menni, de elkapta a karom. – Ha ezt a kék köntöst látod rajtam, gyere be hozzám ebben az időben.Apánk és a többiek ilyenkor nincsenek itthon. Ha rendes leszel velem, még aján-dékot is kaphatsz érte. Szégyentől égő arccal surrantam ki Aten szobájából. Aznap éjjel sokáig csakforgolódtam az ágyamban, és amikor végre elaludtam, akkor is egy nagyon kel-lemetlen álmot láttam. Nem igazán jöttem rá az értelmére, de rossz érzéseketkeltett bennem. Egy férfival vitatkoztam, aki kutatott utánam, aki engem kere-sett, de nem ismert fel, mert még nem az voltam, akit keresett. Azzá, majd csakkésőbb fogok válni. Ennek az álomnak az emléke később többször felbukkant atudatomban, sokszor a legváratlanabb pillanatokban. Aten négy-öt naponként vette fel a kék köntösét. A harmadik alkalommal el-kezdtem nyafogni, hogy nagyon unatkozom. – Itt egy képes könyv, nézegesd! – mondta, hogy ne zavarjam. 28
  29. 29. Megnéztem, egy szerelmi útmutatót adott a kezembe, melyet férfiaknak írtakarról, hogyan kell vágyaikat beteljesíteni. Engem egyáltalán nem érdekelt, csakaz ő beteges fantáziája találta kéjesebbnek, hogy azt nézegetem, amíg ő engemtapogat. – Ez nem érdekel – nyafogtam. Azt a virágosat akarom. Nagyot nevetett. Gyereknek gondolt, akit a színes virágok jobban vonzanak,mint a felnőtt dolgok. – Nesze! – mondta. De maradj csendben és nyugton. Valóban szép képeket rajzoltak bele a növényekről, de engem a címe miatt ér-dekelt. Atennek persze fogalma sem volt arról, hogy tudok olvasni. A könyv agyógynövényekről szólt. Óvatosan olvastam a szöveget, mintha csak a képeketnézegetném. Belemélyedtem és minél több mindent meg akartam jegyezni belő-le, így könnyebben viseltem el azt, ami a fizikai világban történt. Tudatomatmintegy kettéosztottam. Egy része Atenre ügyelt, észre ne vegye, mit csinálok,másik része viszont megfeszített figyelemmel tanult, véste emlékezetembe a nö-vények neveit, alakját, levelének, virágának jellegzetességeit, hatását, betegsé-gekre való alkalmazását. Mire Aten rám unt, már több mint a felét ismertem. Ezsegített megfeledkezni az undorról, amit Atenre pillantva, mohó tapogatásai köz-ben éreztem. Vajon minden férfi érintése ennyire visszataszító? Eszembe jutot-tak Baku kezei, melyeken a zsír már benőtte a gyűrűket is. Néha láttam a parkonátmenve, szememmel követtem hatalmas alakját, hangos szuszogással kísértmozgását, és a gondolattól is megborzongtam. Atennek a testvére voltam, emiattvisszafogta magát, de tudtam, Baku bármit megtehet velem, ha már a feleségeleszek. Ezerszer is igazat adtam anyámnak, amiért meg akart kímélni ettől. Az undorés a tehetetlen düh, csak még elszántabbá tett. – Többet nem kell jönnöd, bármilyen köntös van rajtam – mondta egynapon Aten. – Ezt nekem adod? – kérdeztem. – Azt ígérted adsz ajándékot. – Rendben – nevetett. – Azt hihetném, ennyi idő alatt már rég meguntadezeket a képeket. Női ész! És még akkor is nevetett, amikor újabb szerzeményemmel kisurrantam a szo-bájából. Tényleg nem akart többet tőlem semmit. Egyszerűen megunt, és nemmert továbbmenni. Apánktól is tartott, hiszen ha kiderül, ő okozta szégyenemet,akkor őt is alaposan megbünteti. A következő időszakban nappal, ha csak tehettem, szobámba zárkózva ta-nultam, amit csak tudtam. Két könyvemet, Amik leckéit apámtól és Azar gya-korlatait nagybátyámtól. Néha nevettem saját magamon – három fiútestvéremképzését egyszerre csinálom önként –, de tudtam, bármelyikre szükségem lehet,ha egyedül akarok boldogulni az életben. Sokszor képzeltem el magamat, amintmagányosan, a ház falainak védelme nélkül, önállóan kell megélnem, életbenmaradnom. Ez megriasztott és félelemmel töltött el. De ha Baku hájas testére ésapja szívtelen házára gondoltam, minden kétségem elszállt. Annál az életnél bár- 29
  30. 30. mi jobb lehet, még ha csak rövid ideig tart is. Semmi értelme nem lett volnaapámnak könyörögni, sosem változtatná meg a szándékát, legfeljebb, csak havalaki más, még többet ígérne értem. Erről az elmúlt évek alatt meggyőződtem. Városunk a bolygó egyenlítőjéhez közel feküdt, így az évszakok sokkal ke-vésbé különböztek egymástól, mint az ország nagy részén. A télnek nevezettidőszakban azonban sok eső esett, ami miatt nehezebben tudtam nyom nélkülkimenni a parkba. Most azonban újra tavasz lett, jóval kevesebbet esett, éjsza-kánként rendszeresen kijártam mozogni és gyakorolni. Már megtanultam fel-mászni a falra is. A tetején lopakodva egy másik helyen, amely a város utcáitóltávol esett, kívülről is kialakítottam négy kisebb rést, olyan mélyen, amennyirecsak le tudtam nyúlni. Ennyivel lejjebbről indulva több esélyem lesz, ha le kellugranom. Sajnos, sehonnan sem tudtam kötelet keríteni, így ez volt a legtöbb,amit szökésemhez sikerült előkészíteni. Ettől kezdve a magasról való leugráso-kat tökéletesítettem. A lehető legkevésbé akartam megütni magam, hogy semmine akadályozhasson meg a gyors menekülésben. Ismételgettem a mozdulatokat,hogyan jutok fel egy fára a legkönnyebben, hogyan egyensúlyozok kéz nélkül azágak között. A következő tavaszra, mire betöltöttem a tizenötödik évemet márnem horzsoltam le magam, nem kellett az árulkodó kék, zöld, lila ütésnyomoktóltartanom.Szökés Tizenötödik születésnapom másnapján egy idegen orvos állított be hozzánk,engem jött megnézni. Különösen gazdagon hímzett köntösét szinte teljesen be-borították a csillogó aranyvirágok. Alaposan megvizsgált és látszott rajta az elé-gedettség. – Mondtam! Megmondtam, hogy nagyon egészséges és erős – dicseke-dett nagybátyám, mintha az ő érdeme lenne. – Igaz – bólintott az idegen orvos. – És még garantáltan szűz – fontoskodott tovább. – Azt majd megvizsgáljuk a palotában. Ha mégsem az, ti viselitek aköltségeket – vetette oda nagybátyámnak. – Mikor lesz az? – Most nem alkalmas, a király most veszi el a második feleségét, denyár elejére pont jó lesz. Addig tartsátok tisztán. A királynak tetszeni fog, szeretia különlegességeket. Úgy látszik, apám mégis a királyi ágyasház mellett döntött. Ott még rövidebbéletútra számíthattam, mint Baku mellett. A király csak ritkán látogatta az ágya-sait, szerette a feleségét, és azt beszélték, második feleségnek is nagyon széplányt választottak számára, aki nemsokára meg is fog érkezni. Ezért néhány al-kalom után, ha az ágyas nem fogant meg, vagy visszaküldte a családjához, havisszafogadták, vagy hozzáadta valamely kegyencéhez. Ezzel a szokásával amostani király sokkal jobban bánt a lányokkal, mint elődei, mert azok, ha meg- 30
  31. 31. unták valamelyiküket, legtöbbször egyszerűen csak elajándékozták, vagy elad-ták a leányházakba. Én nem voltam biztos abban, hogy apám visszafogadna.Akármennyit is adott értem a királyi ágyasház vezetője, ha enged hazaköltözni,akkor életem végéig fizetnie kellene eltartásom költségeit. Néhány nap múlva szörnyű veszekedésnek voltam tanúja apám szobájából.Baku és az apja jött el üzleti megbeszélésre, és rólam is beszéltek. Baku megsér-tődött, mert apám közölte velük a királyi ágyasház érdeklődését. Éreztem, apámvalójában Bakunak akar adni, az orvos ajánlatával csak az áramat próbálta megfelemelni, még az utolsó pillanatban. – Hát ennyit ér az ígéreted? – vetette apám szemére Baku. – Azt ígértem, megkaphatod. De azt nem mondtam, mennyiért. – A búzára sem akkor alkudnak, amikor kikel, hanem ha már zsákbarakták – segítette apámat Amik. – Amikor megszületett, még nem lehetett tudni, hogy milyen értékeslesz. Azért is nem mondtam árat. A királyi orvos szerint rendkívül szép és külön-leges – dicsérte apám az áruját. – És mellette nagyon erős és egészséges. Sokáig élvezheted. Még elsőfeleségnek is megteheted, ha megszabadulsz a mostanitól, mert sok gyereket tudmajd neked szülni – fokozta értékemet Amik. – A mostani csak egyet tudott ennyi év alatt – egészítette ki apám. Egy előre megtervezett, ügyes színjátékot hallgattam ki. Apám és bátyám kö-zösen győzködték Bakut és az apját, hogy nagyon is megéri az, az ár, amit értemkérnek. Végül, ahogy kivettem, az eredeti ár kétszeresében állapodtak meg. Apám na-gyon is jó üzletet csinált, a következő napokban meglehetősen elégedett arccaljárt-kelt a házban. A királyi esküvő utánra tűzték ki a miénket. Nem illett a kirá-lyénál néhány hónappal korábban esküvőt rendezni. Egy hónapnyi lehetőségemmaradt hát a szökésre. Apám nem tartja be anyámnak tett ígéretét, és röviddel atizenötödik születésnapom után férjhez fog adni. Nem maradt sok időm, cselekednem kellett. Már mindent előkészítettem. Sze-reztem ócska ruhát, amilyenben a szolgálók járnak. Egy elég régi, kopott ing al-jába bevarrtam anyám Holdasszony köveit. Minden más kincsemet betettem aszellőzőbe, tettem rá némi nehezéket, így nem viszi el a huzat, nem lehet áru-lóm. Sosem tudhatom, mi történhet még. Gondosan visszahelyeztem a kiemeltcsempét a helyére, és eltakartam néhány régi kacattal. Tizennégy nap múlva, újhold előtti éjszakán akartam megszökni. A hátralévőnapokban a lehető legjobban igyekeztem beleolvadni a környezetembe. Aztakartam, semmi ne hívja fel rám a figyelmet. Közben magamat lelkileg igyekez-tem felkészíteni. Apám nem vette a fáradtságot, hogy maga közölje velem a hírt, a nővérénekszólt, ő készített fel az esküvőre. Az alkudozásokat ismerve, apámat már semmisem vehette rá, hogy megmásítsa az elhatározását. 31
  32. 32. Mire elérkezett az újhold előtti éjszaka, már viszonylag minden lehetségeshibát végiggondoltam. Gondolatban ezerszer elszöktem, ezért már az izgalmat iskevésbé éreztem. Este minden a szokások szerint történt. Apám és két bátyám vacsora után út-nak indult, a helyi leányházban akartak egy rövid látogatást tenni, a szolgálókvisszavonultak, a ház elcsendesedett. Remegő kézzel nyitottam ki szobám ajta-ját. Végigosontam a kihalt folyosón. Most nem láthatott meg senki, mert külön-leges öltözetemet sehogyan sem tudtam volna kimagyarázni. Gond nélkül felju-tottan a kis teraszszoba lépcsőjén. Furcsa érzésem támadt, megálltam egy pilla-natra, de aztán azzal nyugtattam magam, hogy csak az izgalom okozza. Hangnélkül akasztottam ki a zárat és beléptem. Ekkor hátulról valaki meglökött, való-színűleg ott állhatott már az ajtó melletti mélyedésben, csak a sötét miatt nemvettem észre. A szobában is állt valaki, mert, ahogy elvesztettem az egyensúlyo-mat, elém lépett, elkapott és kezével betapasztotta a számat. Négy kéz ragadottmeg és szorított. – Elvesztem! – futott át az agyamon. Mégsem voltam elég ügyes, elégóvatos. Mindennek vége! Egy gyenge kísérlet erejéig megpróbáltam kiszabadítani magam, de tudtam,hasztalan. Ha kell, az egész ház, az összes fegyveres összeszalad, hogy megaka-dályozzon a szökésben. Végigfutott agyamban apám dühe, ahogy értesül szökésikísérletemről. Az esküvőig hátralévő időre bezárat a szobámba, és fegyveresek-kel őriztet, ebben biztos voltam. Az esküvőn még megtagadhatok mindent, deazzal csak annyit érhetek el, hogy Bakut is magam ellen fordítom. – Csss! – hallatszott a felszólítás. – Ne félj! Nem bántunk. – Etar hangját ismertem fel, apám nővéréé. – Maradj nyugton, és nem lesz baj! – Ez Asin, ő a másik kéz tulajdono-sa. – Elengedünk, ha nem csapsz zajt. Bólintottam. Valóban elengedtek. – Gyere velünk csendben! – suttogta Etar. Az ő szobája esett közelebb, oda osontunk be néma csöndben. Etar gondosanbezárta az ajtót és meggyújtott egy kicsiny mécsest. Megrettenve néztem rájuk, nem értettem a szándékukat. Nem bántanak, denem is engednek el? Kétségbeesésemet látva, Etar igyekezett megnyugtatni. – Csak azt akarjuk, hogy ne ma menj. – Várj holnap estig. Még inkább csodálkozva néztem rájuk. – Holnap hozzák a király új feleségét át a városon, és teszik hajóra. Azegész várost ki fogják üríteni, tele lesz fegyveresekkel. Nem fogsz tudni elmene-külni. De holnapután nagyon sokan lesznek újra az utcákon, jobban elvegyül-hetsz majd a tömegben. Erről nem tudtam. Ez valóban megakadályozná, hogy hajóra szálljak, és a le-hető legmesszebb menjek ettől a háztól. Hálásan néztem rájuk. 32

×