32 Ways a Digital Marketing Consultant Can Help Grow Your Business
AN-KI Végtelen szerelem - Előzetes a második könyvből
1. AN-KI - Végtelen szerelem
II. kötet: Isten áldott népe
Előzetes részlet:
Először a szagokat érezte meg. Legerősebben az ágy nedves, dohos illatát,
amin feküdt, majd a hangok közül választotta ki a legközelebbit, egy izgatott
szuszogást. Utoljára a látását nyerte vissza, és amikor végre kitisztult, Bunnut
pillantotta meg, aki egy közeli széken ült és látható türelmetlenséggel várta,
hogy Illa magához térjen.
– Hát végül sikerült neki – állapította meg gondolatban, miközben maga
is meglepődött, milyen közönnyel veszi ezt tudomásul. Bunnunak
sikerült a hatalmába kerítenie, és nagy valószínűséggel csak azért él
még, mert azt akarta, hogy Illa a tudatánál legyen, tudja, ki öli meg. –
Ez is egy megoldás – jutott eszébe –, hiszen ha Bunnu végez vele,
Arrisnak nem kell feleségül vennie, nem születnek gyermekeik, akik
aztán vetélkednének Séda gyermekével a trónért. Bunnu kiélheti a
kiskorától beléégett féltékenységét és pusztítási vágyát, és esélyt kap
arra, hogy megértse, hosszú távon nem ettől lesz boldog az élete. Az
elmúlt évek alatt Illa már több korábbi életét és halálát nézte végig,
miközben a valóságot járta szellemben, így nem a haláltól, nem az
elmúlástól félt. Tudta, ha szükséges, vissza tud jönni, képes újabb
alkalmas családot keresni és másik testet teremteni magának. Inkább a
haldoklás folyamatától tartott, attól, hogy Bunnu nem éri be egy gyors
halállal, de hosszú szenvedésre ítélve vesz elégtételt vélt sérelmeiért.
Bunnu kitartóan őt figyelte. Megvárta, míg tudata teljesen kitisztul és
összekötözött keze és lába ellenére, ülő helyzetbe ügyeskedi magát. Megérezte
a lány nyugalmát, tudta, hogy megadta magát a sorsának, nem számít
kegyelemre.
– Nem nővérkém, ilyen könnyen nem szabadulsz meg. A halál neked túl
egyszerű és túl gyors büntetés lenne.
– Miért gyűlölsz ennyire?
– Elvettél mindent tőlem. Én vagyok az igazi Úrfia! Nekem kellett volna
előbb születnem és átvennem apánk helyét.
– Ha te vagy az első, akkor nem nőhettél volna fel biztonságban.
Szüleink téged jobban féltettek, mint engem. Az életedet mentették
meg azzal, hogy lemondtak rólad, mint fiukról.
– Engem nem kell félteni, tudok vigyázni magamra. Bebizonyítom, hogy
nekem jár a korona és nem Arrisnak.
2. – Te nem Samas vére vagy, hanem Magurué. A mi feladatunk a szellemi
vezetés. A világi hatalom Samas utódaié. Ha felborítod a rendet, újra
belháború lesz és tovább szakadhat az ország.
– Akkor szakadjon! Én a hatalomra születtem és az enyém is lesz. Nem
csak az egyik, de mindkettő. Ha csak egyetlen tartományban
megszerzem, onnan már csak idő kérdése és az egész világ a lábaimnál
fog heverni. Megmutatom, hogy ki az igazi Istenfia! Egyesítem Turát
Magurral, utána pedig leigázom egész Urukot. Én leszek a föld
legnagyobb királya.
– És akkor boldog leszel?
– Én fogok uralkodni mindenki felett. Az én tekintetemtől retteg majd az
egész világ!
– Ha csak ennyire vágysz, valósítsd meg, de tudd, minél többet adsz,
annál több marad neked, minél több embert bántasz, annál jobban
fogod később bánni.
– Ugyan, nővérkém, hagyd ezt a táltos szónoklatot. Ezzel már mindkét
apám próbálkozott. Ostoba vénemberek. Fogalmuk sincs a világról.
Olyan könnyen megkaptak mindent, hogy elfelejtkeztek a hatalom
ízéről. De én nem! Én, nővérem, pontosan tudom, hogyan kell a
hatalmat megszerezni. Előbb nagy vagyont szerzek, és akkor mindent
megtehetek. És az első birtokot épp a te segítségeddel fogom
megszerezni! Úgy bizony! Az én édes, bájos, mindenki által imádott,
isteninek nevezett nővéremből lesz nekem elég pénzem a kezdetekhez.
Olyan okosan kitaláltam! Ki én! Te életed végéig szenvedni fogsz, én
pedig nagyon gazdag leszek belőled.
Bunnu teljesen belelkesedett saját nagyszerű terveitől. Látszott, hogy
mindent alaposan végiggondolt, az egész életét megtervezte. Fiatal éveit arra
használta, hogy megismerje a társadalom működését és kitalálja, hogyan
ragadhatja magához az irányítását. Illa megértette, hogy ő sem képes
meggyőzni, vagy megváltoztatni, annyira beléivódott már a harag és az
elkeseredés, a sikeresek iránti gyűlölet. Épp, mint Srendergor! Jutott eszébe a
révülése során felvillant emlék. A gondolatra elmosolyodott magában. Akkor
nem sikerült neki, és az életébe került, most hát újra eljött, hogy megint
megpróbálja. Most van esélye a sikerre, most talán olyan társadalmi
együttállás jött létre, ahol lehetősége nyílik megtapasztalni és kiégetni
magából ezt a fájdalmat, és talán a többi embernek is fontos tanulságot adhat.
Ha ehhez az kell, hogy Illa is részt vegyen a játékban, hát ő eljátsza a szerepét,
ezzel nem lehet baj.
Bunnu még mindig nem látta eléggé megijedtnek Illát, és ez zavarta. Hogy
fogadhatja ilyen nyugodtan az elrablását. Miért nem fél? Miért nem könyörög,
hiszen az élete az ő kezében van és tapasztalta már, hogy nem fél elvenni azt.
3. Ettől egyre mérgesebb lett, pedig azt már tudta, hogy a harag nem jó
tanácsadó. Egy elsietett lépés mindent elronthat.
– Hiába is próbálkoznál, most nincs esélyed a menekülésre. Most sem
apánk, sem Salu nem fog megmenteni. Mindent tökéletesen
előkészítettem. És most nagyon figyelj, mert elmondom, milyen sorsot
szánok neked.
Erre már komolyan kíváncsi volt Illa. El sem tudta képzelni, hogyan akar
Bunnu pénzt csinálni belőle, hiszen ha életben hagyja, mindig lesz lehetősége
a menekülésre. Illa-MANI-t, a fény leányát mindenütt ismerik az országban,
senki nem veszi a bátorságot ahhoz, hogy bántsa. Abban is biztos volt, hogy
az apja és a király is mindent elkövet majd, hogy nyomára bukkanjon.
– Ne reménykedj, nem fognak rád találni. Már csak a testedet keresik,
mert Salu látta, ahogy leszúrtak, és a véres kendődet is megtalálták az
úton. Mindenki halottnak hisz.
Ennek megint csak örült Illa, Salu tehát életben maradt, őt szánták
hírvivőnek. Apját majd megnyugtatja, ha Bunnu egy kicsit magára hagyja.
– Azt veszem el tőled, amit a legjobban szeretsz. A hírnevedet és a
családodat. Nem leszel senki és semmi. Nem lesz lelked, csak tested.
Nem leszel többet a Fény Lánya, Úrfia Istennő! Csak egy test leszel,
akit kénye kedve szerint használhat bárki.
– Az Istenek azt tanították, hogy mindenki a saját testének birtokosa.
Nem találsz olyan embert, aki képes lenne arra, hogy egy másik ember
testét birtokolja.
– Látom megértetted a tervem – örült meg Bunnu, megérezve közelgő
diadalát. – Igaz, Magurban nem találnék ilyen embert, de nem is
mondtam, hogy itthon adlak el! Urukba viszlek, ott nagyon jó ára van
egy fiatal, érintetlen lánynak. És most nagyon figyelj, mert most
mondom a legfontosabbat. Ugye tudod, hogy Urukban senkinek sem
mondhatod el, hogy ki vagy.
Igen, Illa ebben a pillanatban megértette Bunnu tervének tökéletességét.
Bár Urukban is törvény tiltja a rabszolgatartást, de hallott arról, hogy ott
bizony a legnagyobb titokban szerveznek lányárveréseket, és nagyon is sokat
fizetnek egy-egy szép nőért. Ha pedig egyszer eladták őket, akkor
végérvényesen eltűnnek a világ szeme elől, mert a törvény nemcsak az eladót,
de a vevőt is bünteti. Urukban pedig, bárhová is kerül, senkinek sem árulhatja
el, kicsoda ő valójában. Az urukiak kezében ő a legnagyobb érték lenne, akit
felhasználhatnának a Magur birodalom ellen. Tudta, bármely krón, legyen az
szegény, vagy gazdag, nemcsak a szabadságát, de az életét is odaadná azért,
hogy az Úr lányát megmentse. Bunnu ismerte ennyire. Biztos lehetett benne,
hogy nem engedi így megzsarolni a saját népét. Bármi is történik vele, a titkát
4. megőrzi, nem használja fel a szabadulása érdekében. Urukban senkinek sem
fogja elárulni, kicsoda ő valójában.
– Bizony drága nővérem, jól érted! Elveszem tőled a születésed előjogát.
Elveszem a lelked, az istenséged. És épp te leszel az, aki a legjobban
fogja őrizni kilétének titkát. A te érdeked lesz, hogy senki meg ne
tudja, ki is vagy. Csak téged fog gyötörni a tudat, hogy nem ismer el
senki, épp úgy, ahogy engem is elhallgattattak és megaláztak.
A gúny és diadalérzet mellett, fájdalom és keserűség keveredett Bunnu
hangjába és Illa értette, mi az, amit most mindketten tanulnak és tapasztalnak,
de ez rajta nem segített. Egyelőre bele kell törődnie a történésekbe, most még
nem tud kiszabadulni. Bunnun kívül még két férfi rezgéseit érzékelte a
közelben, biztos kellően felkészültek. Amikor Bunnu látta, hogy Illa
megértette, milyen sorsot szánt neki, magára hagyta, remélve, kellően felfogja
sötét jövőjét.
Illának azonban fontosabb dologgal kellett foglalkoznia. Csak sejtette,
hogy még nem hagyták el Magurt, de nem lehetett biztos benne. Felidézte apja
alakját, minden érzelmet, amit egymás iránt éreztek és megkereste a tudatát.
Gondolatokat nem volt képes a táltos felfogni, de érzéseket igen. Pontosabban
Illa megtanította megkülönböztetni a saját érzelmeit a külső sugallatoktól.
Most a megnyugvás és a biztonság érzését kapcsolta az apai érzéseihez. Ebből
megértette a táltos, hogy lánya életben van, és még egészséges. Majd a
nyugalom és türelem érzését küldte, hogy tudassa vele, nem szabad másnak
beszélnie a kapott sugallatról. Az öreg ismerte a lányát, tudta okkal üzente
ezt, ezért csak Illa anyjának és bátyjának, valamint Salunak beszélt a
sugallatról, alaposan lelkükre kötve, hogy kifelé továbbra is mély gyászt
mutassanak.
Igencsak hosszúnak érezte az időt Illa, mire Bunnu ismét bejött a szobába,
ahol fogva tartotta. Nem szólt semmit, csak meglazította a köteleit, elkísérte a
vizes szobába, majd vissza, ahol közben ételt készítettek be számára.
– Azt akarom, hogy tiszta és egészséges legyél, mikor a piacra érünk, jó
árat akarok kapni érted.
Illa bólintott, ez az ő terveivel sem ellenkezett, erősen, egészségesen több
esélye lesz a menekülésre. Evés után újra megkötözték és betömték a száját,
majd egy zárt kocsiba tették. A nap már lement, amikor útnak indultak. Egész
éjjel haladt vele a kocsi, hajnalban álltak meg, és behúzódtak az útról az
erdőbe, és csak az est leszálltával folytatták útjukat. Az esetleges keresőknek
esélyt sem adott Bunnu. Senkivel nem találkoztak nyolc napon át. Akkor
azonban hosszabb pihenőt tartottak és onnantól már fényes nappal haladtak
tovább. Innen tudta Illa, hogy átértek a határon, de azt el sem tudta képzelni,
hogyan jutottak át bármilyen ellenőrzés nélkül. Bárhogy is kereste a
lehetőséget, nem talált lehetőséget a szökésre. Újabb húsz napon át mentek,
5. immár nem keletnek, hanem északra. Abban reménykedett, hogy Kavakánba
tartanak, az elég közel van a maguri határhoz, és elég nagyváros, de húsz nap
alatt biztosan elhagyták már. A huszadik napon azonban letértek a
kereskedelmi útról és egy kis hegyi ösvényen haladtak tovább. Amennyire Illa
a kocsi résein át látta, egy völgybe érkeztek meg, ahol egyetlen nagyobb
épület volt, körülötte több különböző egyenruhás csapat, és vagy ötven-hatvan
kisebb nagyobb zárt kocsi. Igazak voltak tehát a hírek, valóban működik Uruk
területén egy jelentős rabszolga-piac. Hallotta, ahogy megérkezésük zajára
egy férfi jön elő, és köszönti Bunnut. Bár a párbeszéd uruki nyelven folyt Illa
értette, apja erre is megtanította. Kiderült számára, hogy Bunnu már előre ígért
a férfinak egy különleges árut. Hihetetlennek tűnt számára, hogy Bunnu fiatal
kora ellenére már ilyen komoly kapcsolatokkal, és tapasztalatokkal
rendelkezik. Megtudta azt is, hogy időben érkeztek az aznap esti nagy
árverésre. Illát egy kis szobába vezették, ahol két idősebb asszony kezelésbe
is vette. Kellemes meleg fürdőt vehetett a segítségükkel, majd egy nagyon
finom, lágy esésű, fehér ruhába öltöztették, mely bár kihangsúlyozta alakját,
mégsem volt szemérmetlen. Haját uruki módra elölről hátra fésülték, majd a
hátán engedték szabadon aláhullani. Amint kész lettek, az ajtónál két markos
fegyveres férfi várta, akik egy hatalmas terem közepére kísérték. Ott két másik
férfi állt, legalábbis annak nézte őket. Mást elsőre nem tudott megállapítani,
mert hosszú fekete leplet viselt mindkettő, mely csak a csak a szemüket hagyta
szabadon. Közelükbe érve az egyikben felismerte Bunnut, kinek szemei
szakasztott olyanok voltak, mint apjuké. Ahogy körbenézett, körben végig a
falak mentén hasonló lepelbe burkolózott emberek sorakoztak, érezhetően
mind férfiak. Nyilván senki sem akarta, hogy bárki is felismerje. A mellette
álló másik férfi ekkor beszélni kezdett, őt kezdte el dicsérni. Kiemelte alakját,
arcát, szeme szépségét, és egészségét. Intett neki, hogy forduljon meg. Nem
látta értelmét az ellenkezésnek, így hát lassan körbefordult, hogy mindenki
alaposan szemügyre vehesse. Bunnuból boldog izgatottság áradt, Illa pedig
hírtelen biztos lett abban, hogy nem kell félnie, meg fog tudni szökni, vagy
valami módon hasznára tudja fordítani a helyzetet. Ahogy befejezte a
fordulatot, egy különös szempárra figyelt fel. Nem égőfeketén villant, mint az
uruki embereké általában, hanem világosszürkén áradt belőle egy furcsa erő.
Ez nem jellemző még a krónokra sem. Egy pillanatra mélyen belenézett az
idegen szempárba, de ekkor Bunnu megrántotta a kezére kötött kötelet és az
fájdalmasan belevágott a csuklójába.
– Ne próbálkozz semmi trükkel! Azé leszel, aki a legtöbbet fizeti –
sziszegte a fülébe.
A helyzet megalázó volt, mégsem érezte annak Illa. Figyelte az
eseményeket, mintha nem is vele történne, hiszen nem is vele történt. Nem
vele magával, azzal, aki valóban létezett, csak azzal a személyiséggel, akire
6. most figyelmének egy részét koncentrálta. Hiszen ezek az emberek valójában
nem is őt látják. Egy testet látnak, egy fiatal lány testét, ő pedig ennél a testnél
sokkal mélyebb, sokkal ősibb tudat. Ennek a tudatnak pedig nem lehet elvenni
a szabadságát. Ő maga megkötözve, bezárva is szabad, hiszen valódi lényét,
teljes lényegét, nem zárhatják el, azt nem birtokolhatja senki.
A férfi, akinek a szemébe belenézett, most vett részt először ilyen vásáron.
Nem venni akart, csupán megismerni ezt a világot. Tudni akarta, valóban
létezik-e a hírhedt és rendkívül jól titkolt piac. Végignézte és bár nem mutatta,
nagyon is felháborította a valóság. Látta az ijedt lányokat, akiket
megfosztottak családjuktól és a szabad élet lehetőségétől. Már el is tervezte
magában, hogy az utolsó lányt, legyen az bárki, megveszi, és segít neki
visszajutnia a családjához. Ennél többet most nem tehetett. Nem akarta
felhívni magára a figyelmet a számára idegen országben. Csak így volt esélye
arra, hogy tovább kutasson, és egyszer, ha lehetősége adódik, megbüntesse
azokat, akik ilyen gonoszságra vetemedtek. Illát meglátva azonban elakadt a
lélegzete, amikor pedig a lány szemébe nézett, megszűnt számára a világ.
Nem létezett semmi más, csak az a gyönyörű nő, akiben nem volt egy
szemernyi félelem, egy szemernyi büszkeség, egy szemernyi magabiztosság
sem, mert mindezek felett állt. Nem volt szüksége arra, hogy bármilyen
jelzővel is illesse magát, mert ő maga állt ott, az volt, aki. Teljesen
elvarázsolta. Most először fordult elő vele, hogy akart valamit, és félt, hogy
nem kaphatja meg. Nem értette ezt az új érzést. Magának akarta ezt a
csodálatos lányt, birtokolni akarta, elzárni mások elől, csak magának
megszerezni. Feledve korábbi tervét, hogy az utolsó lányt veszi meg, gyorsan
végiggondolta milyen értékek vannak épp nála, és megizzadt a gondolatra is,
ha nem lenne elég. Míg ezt átgondolta, a kereskedő már el is kezdte az
alkudozást. Hamar kiderült azonban, hogy kevesen vannak a jelenlevők
között, akik lépést tudtak tartani. A férfi izgatottan keresgélt köpönyege alatt,
majd előhúzta kezét és két ujja közt felmutatott egy igencsak nagyméretű
követ. Néma csönd lett a teremben. A kő értéke sokszorosa volt az eddig
elhangzott értékeknek. Egyértelműen ez a legnagyobb ajánlat. Még Bunnu
lélegzete is elakadt, a kő messze többet ért, mint amennyire számított. A
kereskedő gyorsan Illa fejére tette egyik kezét, míg a másikat nyitott tenyérrel
a férfi felé nyújtotta. Az középre sietett és beletette a követ. Ezzel az üzlet
megköttetett. A férfi kivette Bunnu kezéből a kötél másik végét, melyet Illa
kezére hurkoltak, és már vezette is ki a teremből. Nem tudta tovább elviselni,
hogy ilyen megalázó helyzetben lássa ezt az idegen lányt. Alig gondolkodott,
csak az járt a fejében, hogy mindentől megvédje, mindent megadjon neki.
– Szerezz egy kocsit, és hozzátok a lovam, azonnal indulunk! – szinte
üvöltött a kint várakozó emberének. Az látta mennyire feldúlt a
gazdája, így kérdés nélkül rohant és megvette az egyik feleslegessé vált
7. szállító kocsit, nem is alkudott, csak fizetett, így Illa néhány pillanat
múlva már ismét egy kocsiban találta magát, amely iszonyatos
sebességgel távolodott, a rabszolgapiac völgyétől.
– Vidd az erdei házamba, senki nem láthatja, senki nem tudhat róla, csak
ti és a mamó. Gondoskodj róla, legyen meg mindene, de nem hagyhatja
el a házat! Menjetek, amilyen gyorsan csak tudtok, én gondoskodom
arról, hogy senki ne követhessen.
A fegyveres nem értette, mi ez a nagy izgalom, de kérdés nélkül teljesítette
gazdája utasítását. Illa bárhogy leste a lehetőséget, nem talált rá módot, hogy a
két lovas mellől elszökjön. Újabb hat napon át utazott a kényelmetlen
kocsiban, míg végre megérkeztek egy meglehetősen nagy és jómódról
árulkodó házhoz, mely mélyen a hegyek közt bújt meg, kíváncsi szemek elől
gondosan elrejtve. Egy szerfelett kényelmes és elegáns szobába vezették, ahol
aztán magára is maradt. Első pillantásra látszott, hogy nem lehet megszökni
belőle. A súlyos ajtót gondosan rázárták, a külső fala pedig, bár tele volt
ablakkal, de mind olyan keskenyek, hogy egyiken sem férhetett át. Most már
valóban kezdett megijedni. Megrémítette az a hirtelen jött indulat is, amit új
tulajdonosában látott fellobbanni. Ilyen hatást még senkiből sem váltott ki.
Otthon sosem tekintettek rá, mint nőre, ennél sokkal jobban tisztelték. Eddig
minden ember, akivel találkozott, tudta, ő Illa-MANI, az Istennő, aki messze
felette áll. Ez a férfi azonban nem tudta, ő meglátta benne a nőt, az embert.
Éppen ezért lepte meg annyira, hogy két napig nem jött a közelébe. Az
második nap kora délután érkezett. Nem ment azonnal a lány szobájába, előbb
lemosta az út porát, átöltözött, ezzel idő adott magának. Érezte, hogy megint
fel fogja kavarni a lány látványa, tekintete. Illa a fél szobát elfoglaló
emelvényen ült, díszes párnák között, amikor benyitott. Ösztönösen fel akart
állni, mintha álló helyzetből könnyebben menekülhetne, de a férfi intett, hogy
maradjon ülve és ő is, lábait maga alá húzva leült az emelvény szélére, a
lánnyal szemben, a lehető legtávolabb tőle. Nem akarta megijeszteni, így
jelezte, nincsenek erőszakos szándékai. Csak nézte gyönyörű arcvonásait,
karjainak lágy íveit, selymes bőrét és leírhatatlanul zöld szemeit. Nem tudott
betelni a látvánnyal.
– Ki vagy? – kérdezte uruki nyelven, amikor végre meg tudott úgy
szólalni, hogy hangja nem árulta el izgalmát.
Illa érezte a férfi vívódását, és bár továbbra is tartott tőle, meg is hatotta a
megrendülése. Erős, határozott embernek látszott, aki hozzászokott a
parancsoláshoz, ahhoz, hogy ő maga irányítja az életét. Nem akart neki
hazudni, de nem is mondhatott igazat.
– Ha nem akarod, hogy hazudjak, akkor ezt ne kérdezd tőlem – válaszolt
szintén az urukiak nyelvén, bár hallotta a férfi kiejtésén, hogy nem ez
az anyanyelve.
8. Urukinak nézte tehát és ez egyelőre megnyugtatta.
– Krón származású – gondolta, – De nem Magur földjén vagyunk –
állapította meg a férfi öltözete alapján.
– Elfelejted, hogy megvettelek, az enyém vagy. Azt teszek veled, amit
akarok – tréfának szánta, de valahogy nem annak hangzott.
– A saját törvényeid szerint megvehetsz, de az Istenek szemében ez bűn
– hírtelen hideg rémület futott át Illán, rájött, hogy most elszólta magát.
Az urukiak számára csak egyetlen Isten létezik, Eddu. Hogy mentse a
helyzetet, gyorsan folytatta. – A testemet uralhatod, de a lelkem
szabadságát nem veheted meg.
Az idegennek azonban úgy látszott, nem tűnt fel, jobban bosszantották
saját érzései, mint a lány szemtelen válasza. Megdöbbentette a saját gondolata.
Egyszerűen nem értette, hogyan fordulhatott meg a fejében, hogy nem engedi
haza a lányt. Az elmúlt két nap alatt százszor akart utasítást adni, hogy
keressék meg a családját, de nem tudta magát rászánni. Először nem is akarta
többé látni, oly erősnek érezte a kísértést, de nem bírta tovább. Most pedig itt
ül vele szembe, és csak nézi, és nem tud betelni vele. – Milyen nyugodt a
tekintete! Szeme sarkában az a kis hullám a bölcsesség íve. Teste tiszta
ártatlanságot sugároz, mégis egy érett asszony tapasztalata süt belőle. Ilyen
lány egyszerűen nem létezhet – gondolta és erősen figyelt, hogy újra
összeszedje magát. – Hogy is mondhattam ilyet? Tudom, hogy nincs jogom
birtokolni egy másik embert. Mégse vagyok képes elengedni. El kell
engednem. Ezt akarom tenni.
Minél jobban győzködte magát, annál reménytelenebbnek érezte. Meg
akarta érinteni az arcát, megsimogatni a haját, átölelni. Úgy érezte, a napot
képes lenne puszta kézzel visszatolni az égre a lány kedvéért. Segíteni akarta,
szolgálni, mindent megadni neki, egyetlen mosolyáért.
Illa is látta a vívódását, de nem értette, a dühöt viszont határozottan érezte.
A dühös ember nem kiszámíthat – gondolta, és ezért igyekezett nyugalmat
erőltetni magára, remélve, a férfi is megérez belőle valamit és megenyhül. Ez
úgy tűnt, sikerült is, mert egy nagy sóhaj után a férfi ismét higgadt hangon
folytatta.
– Nem akarlak bántani. Ha megbízol bennem, segíthetek.
– Bocsáss meg nekem, de nehéz megbíznom olyan emberben, aki
rabszolgapiacra jár asszonyokért.
– Most voltam életemben először.
– Megtetted.
– Ez a te nagy szerencséd! Ha nem én veszlek meg, sokkal rosszabbul
jársz.
Erre Illa nem szólt semmit, érezte, igazat beszél a férfi. De vajon ki lehet?
És főleg miért hozta őket össze a sors? Most nézte csak meg alaposabban,
9. eddig inkább a szándékait akarta kitalálni. Azt, hogy magas, már a
rabszolgapiacon is látta, de arcát és alkatát akkor eltakarta a fekete lepel. Most
láthatta széles mellkasát, mely az izmoktól feszült, erős karjait, melyek
fegyverhez szokottak. Egyenes tartása jelezte határozott, mások fölé rendelt
szerepét. Arcvonásait az élettapasztalat keményítette meg, ennek ellenére nem
lehetett durvának mondani. Legalább húsz évvel lehetett idősebb, mint Illa.
Igen, ezt a férfit ismerte már, tudta, egy másik életben már találkoztak. Ha
akarná, meg is nézhetné, de nem akarta. Nem engedhetett olyan emlékek és
érzelmek befolyásainak, melyek ebben az életben nem léteznek. A férfi most
látta őt, most vette meg, most van a hatalmában. Bármilyen kapcsolatban is
álltak egykor, ebben a pillanatban bármit megtehetett vele.
– Nem tudom ki vagy, és nem tudom, mit akarsz velem tenni. Nem
tudom, jobban jártam-e veled, mint bárki mással.
Hát persze! A lány nem tudja, ki is vagyok! – erre csak most eszmélt rá a
férfi.
Már megszokta, hogy őt mindenki ismeri, meg sem fordult a fejében, hogy
a lány nem látta még. Neki eddig még senkinek sem kellett bemutatkoznia.
Hirtelen úgy döntött, nem is árulja el valódi kilétét. Egy terv kezdett
megfogalmazódni benne. A lány sokkal fiatalabb nála, ezzel tisztában volt,
mégis érezte, nem véletlenül találkoztak. Még nem tudta miért, de el akarta
nyerni a bizalmát, a megbecsülését. Úgy vonzotta a lány lénye, mint tűz fénye
az éjjeli bogarakat.
– Elég annyit tudnod, hatalmamban áll bármit megadni neked.
– Én csak a szabadságomat kérem.
– Megkapod azt is.
– Akkor most elmehetek? – Nem. Látom a szemedben, hogy nem.
– Ha megmondod ki az apád, hol van a házatok, akkor elviszlek oda,
vagy értesítem, hogy jöjjön ide érted.
Furcsállotta, de Illa érezte, hogy a férfi őszintén gondolja, amit mond.
Mégsem árulhatta el magát, hiszen ha tudná kicsoda valójában, biztosan nem
engedné el. Előbb rá kell jönnie, ki a gazdája.
– Hát jó! Én türelmes vagyok. Megvárom, míg megbízol bennem.
Illa megint csak hallgatott. Még ha meg is bízna benne, akkor sem
lehetne vele őszinte. Neki egész népére kell gondolnia, nem csak
magára.
– Ha úgy döntesz, bármikor üzenhetsz nekem, addig is érezd jól magad a
házamban. Bármire szükséged lenne, csak szólj a szolgálónak,
mindenről gondoskodik.
Azzal a férfi felállt és újra magára hagyta. Egyikük sem értette mi zajlik
éppen közöttük, de egyértelműen a férfinak ment nehezebben. Mozgásra
vágyott, kiengedni minden gondolatát és csak létezni. Lóra ült és cél nélkül
10. vágtatott a szűk erdei utakon. Először azt sem vette észre, amint barátja látva
feldúlt arcát, szintén lóra pattan és tisztes távolból követi. Amikor kissé
lecsillapodott, meghallotta a közeledő paták zaját. Hátrafordulva felismerte
Terrát, akivel együtt nőttek fel, és akivel szinte elválaszthatatlanok lettek az
eltelt évek során. Megvárta, míg beéri, majd csendben poroszkáltak tovább.
Terra nem szólt, ismerte már urát és barátját. Előbb váratni kell a kérdéssel, ha
túl hamar teszi fel, nem kap választ. Már a város közelében jártak, amikor
megfogta mindkét ló kantárját, barátja szemébe nézett és megkérdezte:
– Mit tett veled ez a lány felség?
– Ha én azt tudnám Terra! Ha én azt tudnám!
– Beleszerettél?
– Még azt sem tudom. De ha ilyen a szerelem, akkor törvényben kellene
betiltanom. Ezt egyszerűen nem lehet elviselni.
– A szerelem ellen, még egy király sem tehet semmit.
– Terra! Te ismersz. Te tudod, hogy nem vagyok gonosz.
– Tudom felség!
– Mindent megtennék ezért a lányért. Mindent azért, hogy mindig
mellettem legyen, mindig láthassam, mindig hallhassam a hangját,
érinthessem a bőrét és mélyen magamba szívhassam az illatát. Mégsem
tudtam megérinteni. Ahogy ott állt a rabszolga-kereskedő mellett, azt
sosem fogom elfelejteni. Az ő kezét kötözték meg, mégis ő uralkodott
mindenkin. Azt éreztem, erősebb, bölcsebb, tiszteletreméltóbb bárkinél
a világon.
– Te valóban szerelmes vagy!
– Az én koromhoz ez már nem illik.
– Nem vagyunk még azért olyan öregek! Bár igaz, a leányzó igencsak
fiatalnak látszik.
– Épp ezért nem tudom, hogy ez most szerelem-e, vagy csak az atyai
érzések támadtak fel bennem. Ha bevezetném az udvarba, inkább
lányomnak hinnék, mint a szerelmemnek. Ugyanakkor sosem éreztem
még annyira férfinak magam, mint az ő közelében.
– És ő mit érez?
– Egyelőre csak annyit tudok, hogy nem árulja el kicsoda, és, hogy
egyáltalán nem tartja magát rabszolgának. Esze ágában sincs bárkinek
is engedelmeskedni.
– Nem származhat alacsony sorból, ahhoz túl szép és finom a
megjelenése és az egyénisége is.
– És túl okos is.
– Az urukiak között ritka az ilyen világos bőr és zöld szem.
11. – Talán rabolták. Az a kölyök, aki hozta, nagyon is kardhegyre valónak
látszott. A sunyi tekintetéből bármit kinéznék. Igaz is! Tőle
megtudhatnánk, honnan szerezte.
– Értelek Uram. Holnap indulok és felkutatom.
– Köszönöm Terra! Ezzel nagyon sokat segítenél.
– Barátok közt, ezért nem jár köszönet. Az én feladatom, hogy a
királynak semmi ne vonja el a figyelmét az ország ügyeiről.
– Igazad van barátom, menjünk, ma még sok a dolgunk.
Illa a következő napokat látszólag nyugalomban töltötte, de ezt csak a
külső szemlélő hihette. Valójában csukott pillái mögött nagyon is dolgozott.
Megpróbálta megtudni hol is van, kik veszik körül és milyen módon tudna
elmenekülni. Megfigyelte a ház személyzetét, a környező hegyeket és próbálta
megtalálni az emlékeiben elraktározott térképeken.
A király ismét csak két nap múlva jött vissza, tovább nem tudta megállni.
Ékszereket hozott magával, és néhány különlegesen szép ruhát. Illa azonban
figyelemre sem méltatta.
– Egyszer már kifizetted az áramat, miért akarsz még egyszer megvenni?
– Azt reméltem, örömet szerzek vele. Az asszonyok szeretik a szép ruhát
és az ékszereket.
– A madár örül, ha aranyat aggatnak a kalitkájára? Szabadabbnak érzi
tőle magát?
– Te szabad vagy. Bármikor elmehetsz, ha megmondod, ki vagy. Én csak
biztonságban akarlak visszajuttatni a családodhoz.
– Nem akarsz elengedni. Érzem.
– Ez igaz. Mégis megteszem, ha segítesz nekem.
– Nem tehetem.
– Nem értelek és nem értem magamat sem. Kérlek! Engedd, hogy
megértselek.
– Mit akarsz megérteni?
– Hogy miért nem akarlak elengedni.
– Keresd magadban a hiány szülte lyukat, melyet jelenlétemmel akarsz
betömni.
– Tudod te, hogy mit mondtál most?
– Abból, ahogy meglepődtél szavaimon, azt hiszem, nem azt mondtam,
amit gondoltam, hogy mondok.
– Kron-Hor tanított ilyeneket nekünk. Honnan ismered az ő tanításait?
– Az embert ismerem. Amit nem akar elengedni, azzal legtöbbször saját
hiányosságait pótolja.
– Ha ennyire ismered az embereket, akkor tudnod kell, kiben bízhatsz
meg. Bennem miért nem bízol.
12. – Bízom benned. De ettől még nem beszélhetek magamról.
– Nehéz helyzetbe hozol.
– A nehézséget te teremted magadnak. Én tőled függetlenül létezem és
adom azt, ami vagyok. Rajtad múlik, mit fogsz fel belőlem, hogyan
érzel, hogyan éled meg a jelenlétemet. Az érzések, a gondok benned
születnek és halnak el.
Kron-Hor neve elárulta Illának, hogy most turai földön lehet. Tehát
biztosan nem Urukban. Ezért nem tökéletes a férfi kiejtése. Egy turai gazda
lehet, olyan, akinek ősei között egy Úr-fia is megtalálható, ezért a különösen
magas alkat és a világos szem.
– Egy nép vagyunk – gondolta Illa. - Együtt erősebbek lehetnénk. Talán
ezért kerültem ide.
Lélekben még mindig küzdöttek egymással és önmagukkal. Egyre jobban
érezték mind a ketten, hogy akarnak valamit a másiktól, de nem tudtak rájönni
mi az.
A királyban tombolt a vágy. Minden erejét össze kellett szednie, hogy
uralkodjon magán. De igazi férfinak érezte magát, olyannak, akinek nincs
szüksége erőszakra egy nővel szemben. Ez több ezer éve beleégett minden
krón férfi lelkébe. Ezt még maga SOL tanította az őseiknek. „A férfi a nő
védelmére használja az erejét és ne a legyőzésére.” „Egy valódi férfi van olyan
erős, hogy elviselje, ha egy nő visszautasítja.” Ez a lány most alaposan
próbára tette a király erejét.
Illa is érezte a feléje áradó erős szenvedélyt és a férfi hatalmas lelki
küzdelmét. Figyelte a saját érzéseit is, és alaposan meglepte az öröm és a
büszkeség, amit az a gondolat teremtett, hogy ezt ő váltotta ki. Bár értette
miért érzi ezt, korábban azt hitte, túllépett már az emberi kapcsolatoknak ezen
a szintjén. Az anyag, a testi vágy sokkal jobban hatott rá, mint gondolta. A
férfiban lobogó tűz az ő testét lángra lobbantotta.
– Bárhogyan is van, most itt vagy. Oka van a jelenlétednek. A sors, a
véletlenek ritka összjátéka kellett a találkozásunkhoz.
– Nem is hinnéd, mekkora véletlen! – gondolták mindketten, szinte
egyszerre.
– Egy király a titkos rabszolgapiacon! – jutott eszébe a furcsa helyzet a
férfinak.
– Egy istennő a rabszolgapiacon! – emlékezett vissza magában Illa.
Csak nézték egymást és mindketten figyelték, ahogy a lelkükben
fellobbanó lángok a másik felé kapkodnak. Mindketten tudták, mennyire
ellenkezik minden korábbi tapasztalatukkal, terveikkel, teljes önmagukról
alkotott képükkel mindaz, ami most itt, a hűvös beszélgetés látszata mögött
megbújik. A férfi adta fel hamarabb. Érezte, mennie kell, különben nem fog
tudni uralkodni magán. Illának is beletelt néhány septbe, míg feldolgozta saját
13. érzéseit, gondolatait. Mindenáron el kell szöknie, jutott el a
végkövetkeztetésig. Ha marad, az érzései, a saját vágyai miatt elfelejti miért
született, milyen feladatot vállalt. Nem hagyhatja cserben Argilt, ha már
elindította az úton. Neki szüksége lesz rá. Ahhoz, amilyen célt maga elé tűzött,
ahhoz kell az istennő segítsége, kell egy olyan társ, akire támaszkodhat, aki
kívülről is látja. Több ország sorsa függ attól, hogy ők ketten hogyan
dolgoznak össze. Mindezt tudta, de ha csak egy pillanatra is megjelent
gondolataiban fogvatartója képe, elfelejtkezett Argilról és senki más nem
érdekelte. Olyan tűzet gyújtott benne, melyet nem tudott eloltani. Sokszor
kapta azon magát, hogy figyeli, hallja-e a lépteit, és fájdalmas csalódást érzett,
amikor nem ő jött. Ezt nem engedhette meg magának. Az őt kiszolgáló
asszonyra és a fiatal fiúra már rá tudott hangolódni. Képességei lehetővé
tették, hogy szobájából megfigyelje, mikor, mit csinálnak. A következő éjjel,
amikor az ifjú őrködött az ajtaja előtt, behatolt az elméjébe, - bár nagyon nem
szívesen tette -, és ólmos fáradságérzést bocsátott rá. Amikor a fiú feladta a
hiábavaló küzdelmet és elaludt, tudatának erejével elhúzta az ajtaját kívülről
záró reteszt. Hálásan gondolt Annalillára, aki ezt a képességet kifejlesztette, és
most, mint Illa, felhasználhatta. Tudatával ellenőrizte, hogy szabad-e az út, de
nem érzett sehol sem mozgást a házban. Leosont az üres lépcsőkön és a
földszinten megkereste azt a hátsó ajtót, amit eddigi megfigyelési szerint, nem
őriztek túl gondosan. Nem is látták szükségesnek, hiszen az értékes fogolyról
úgy hitték, sosem tudna egyedül kijönni a szobájából. Egy pillanatig
gondolkodott, hogy elvigyen-e egy lovat, de aztán úgy döntött, azt majd szerez
útközben. Amíg nem jut elég messzire, addig csak jobban követhető nyomokat
hagy, ha lovon megy, és a tudat is zavarta, hogy olyasmit vigyen magával, ami
nem az övé. Gyalog indult hát délnek, mert ha most valóban turai földön van,
akkor a krón birodalom délre fekszik. Újra jó hasznát vette Annalilla
ismereteinek. Könnyen tájékozódott az erdőben, ügyesen tüntette el a nyomait.
Mire megvirradt jókora távolságot tett meg. Egyszer csak furcsa érzése
támadt. Mintha ez már megtörtént volna vele egyszer. Elmosolyodott
magában, miközben egy különös kép és gondolat bukkant fel elméjében. Egy
másik korban gondolta ezt, miközben egy számára meglepő házban ült egy
még meghökkentőbb képet nézve, melyen mozgott a festmény. Szintén egy
fiatal, idegen lány menekült a képen, akit megtámadtak gonosz emberek, de
jött egy bátor és erős harcos, aki az összes támadót legyőzte és megmentette a
lányt.
– Milyen ostoba, elkoptatott történet! – gondolta a lány, aki a képet
nézte, és akiben Illa most saját tudatának egy részét érezte meg.
– Milyen felfoghatatlanul különös a tudat – gondolta Illa, és nem vette
túl komolyan a jövőből jött emlékképet, pedig a valóság egy fontos
részletére hívta fel a figyelmét.
14. A király ugyanis kivételesen, még hajnal előtt megérkezett a kis
vadászházhoz és meglepve tapasztalta, hogy milyen mélyen alszik a szolgáló.
Benyitott hát a szobába, amit Illa gondosan bezárt maga után a szökéskor.
Nem akart hinni a szemének, amikor üresen találta. Hasító fájdalom futott
végig rajta. Szinte beleszakadt a szíve a gondolatba, hogy nem láthatja többé a
lányt, akinek létezése számára maga volt a csoda. Majd amikor felfogta, hogy
a lány most egyedül van az erdőben, félelme valós alapot kapott. Ha bármi
baja esne, azt sohasem bocsátaná meg magának. Nem tudta merre indulhatott
a lány, csak ösztöne által vezetve vetette utána magát. Sejtette, hogy nem az
úton halad, ott nehezebb elrejtőzni, ezért remélte, hogy lóval elébe tud vágni.
Jól számolt, a félelem kiélesítette az érzékeit. Épp akkor bukkant fel, amikor
Illa átvágott az úton és majdnem elérte a túloldali bokrokat, melyek közt
elrejtőzni készült a közelgő lovas elől, akinek hangját már korábban
meghallotta. De egy kissé elkésett, és a férfi észrevette. Egy pillanatra
összeakadt a tekintetük, majd Illa bevetette magát a sűrű és magas
aljnövényzet közé, remélve, oda lóval nem tud utána jönni a férfi. A király
nagyon is jól ismerte a terepet, tudta, milyen keskeny az a sáv, és néhány lépés
után a lány újra nyílt terepen lesz. Megkerülte hát a bozótost, és csakugyan jól
számított. Közben Illa is felmérte, hogy a hosszas rejtőzködéshez túl kicsi a
menedéke, ezért gyorsaságában reménykedve igyekezett minél távolabb
kerülni. Ha üldözője elhiszi, hogy még a bokrok közt van, azzal időt nyerhet.
A királyt azonban valami megmagyarázhatatlan erő segítette, mert bár nem
látta a lányt, mégis pontosan vele azonos irányba indult tovább. Hamarosan
észre is vette, ahogyan futva igyekezett elérni egy újabb sűrű részt. Illa
hallotta az egyre közeledő lovast, és még egy utolsó erőfeszítéssel
megpróbálkozott, bár érezte, nincs több esélye. A férfi utolérte, melléje
ugratott, egy határozott mozdulattal megragadta, majd maga mellé emelte a
nyeregbe. Nem szólt egy szót sem, csak szorította magához, mintha csak a
saját életét óvná. Illa szíve sem csak a futástól dobogott már oly erősen. A
férfi érintése égette a lelkét. Nem tudtak egymás szemébe nézni. Mindketten
megadták magukat egy náluknál sokkal erősebb hatalomnak, a vágynak. A
király beletörődött a csalódásba, amit önmaga iránt érzett. Tudomásul vette,
hogy most olyasmit fog tenni, amit sosem hitt volna el magáról. Egy rövid
pillanatra még megpróbált ellenállni, de lány illata, bőrének érintése elsöpörte
minden büszkeségét, minden tartását. Elfogadta saját gyengeségét, elfogadta a
bűntudatot, az önmaga megvetését, amit majd utána fog érezni, és tudta, bármi
lesz is a következménye, arról, amire most készül, nem tud lemondani. És Illa
érezte mindezt. A férfi lelke meggyújtotta az övét is. Ez az ősi, a világ
legmélyéből feltörő olthatatlan tűz magával sodorta. Érezte a férfikor
csúcspontján lévő király erős, izmoktól duzzadó mellkasát, karjait, határozott
mozdulatait, és elbűvölte a belőle áradó energia. Már nem fiatal lány volt,
15. hanem hús-vér nő, aki remegett az izgalomtól, hogy végre meghódítsa,
legyőzze őt a férfi, aki most halálos iramban vágtatott vele vissza, miközben
úgy szorította, hogy az maga volt a szerelmi gyönyör. Visszaérve a házhoz a
király ölben vitte fel a szobájába, miközben a szolgálók ijedten igyekeztek
eltűnni a közelből, mert ők is megérezték az urukban tomboló hihetetlen
erőket. Gyengéden a párnák közé fektette Illát, a szemébe nézett és csak
annyit mondott:
– Ha tudsz, bocsáss meg nekem.
Illa becsukta a szemét, már nem tudta elviselni a vágyat. Minden sejtje a
férfi érintését várta. Elengedte magát, szinte mozdulni sem tudott, csak hagyta,
hogy felizzon benne a gyönyör, valahányszor bőrük összeért. A férfi úgy
ölelte, úgy tépte le róla a ruhát, hogy közben nem okozott valódi fájdalmat.
Ereje, tapasztalt mozdulatai, mindent elsöprő vágya olyan fajta élvezetett
adott, melyre később sem talált példát, miközben elmúlt és jövendő életeinek
emlékei közt kutatott. Több volt ez, és kevesebb is, mint szerelem. Arra már
nem is volt szükségük, az ott volt a háttérben, csak nem érezték
nélkülözhetetlennek a megélését. Testük és lelkük e nélkül is tudta, mennyire
egyek. Egyetlen lehelet, egyetlen érintés, és a lángok az egekig csaptak
közöttük. Egyetlen gondolat, az első egymásba érés megadhatta nekik a
gyönyört. Minden egyes szívdobbanás, minden mozdulat egy önálló
beteljesülést hozott.
Még sokáig nem voltak képesek visszatérni a fizikai világba, miután
elengedte a király Illát. Éntudat nélkül, gondolatok nélkül feküdtek egymás
mellett. A királyt lassan magához térítette az érzés, hogy ez után már soha
nem tud úgy nézni önmagára, mint régen. Nem hazudott magának, tudta, nincs
joga ilyet tenni senkivel, de azt is tudta, újra megtenné, még ha az élete múlna
is rajta. Talán, ha a lány védekezik. Ha könyörög és szánalmat ébreszt maga
iránt. De nem tette. Éppen ezért vágyott rá ennyire. Össze sem lehet
hasonlítani bármilyen más földi nővel. Nem ellenkezett. Úgy érezte, nem csak
testük, de lelkük és szellemük is egyé vált, míg szerette a lányt. Aztán
kitörölte magából ezt a gondolatot. Csak gyenge mentegetőzésnek,
önbecsapásnak tartotta. És újra vágyott a lányra, felfogta, élete végéig sem
telne be lényével, de már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy ellent tudjon
állni neki. Lassan felkészült arra, hogy felkeljen, a lány szemébe nézzen és
elviselje megvető pillantását. Ekkor azonban olyasmi történt, amire egyáltalán
nem számított. A lány még csukott szemmel, a párnák közt tapogatva
megkereste a kezét, óvatosan a szájához emelte és megcsókolta. Illa nem tudta
kinyitni a szemét, még nem tudott önmagával szembe nézni. Megdöbbentette,
mennyire rosszul ismerte eddig saját magát. Nem akarta elhinni, hogy ilyen
nyers, elemi erővel feltörő ösztönök is munkálkodnak benne. Még mindig oda
akart bújni elrablójához, karját használva párnaként tovább érezni érintését, de
16. ezt még magának sem akarta bevallani, nemhogy a férfinak. Nem mozdult hát,
csak hallgatta a férfi neszeit, ahogy felöltözik, ahogy távolodik az ajtó felé, és
ahogy megtorpan előtte. Ő sem tudott a lányra nézni, ezért csak háttal állva
mondta:
– Bármikor elmehetsz, a szolgáló gondoskodik mindenről és addig kísér,
ameddig te akarod.
Ahogy kilépett a szobából, Illa máris érezte a hiányát. Tudatával még
követte, figyelte, ahogy visszafogottan intézkedik, utasítja a szolgákat, majd a
keleti kapun át elhagyja a birtokot. Valóban elengedte, de Illa már nem tudta
csak így elhagyni.
A király, hogy elméje visszatérjen újra az anyagi világba, belevetette magát
hivatalos feladataiba. Közben egész nap várta a futárt, akinek a lány
távozásának hírét kellett hoznia.
Egész éjjel forgolódott, nem tudott aludni. Azon járt az esze, mit is
jelenthetett a lány utolsó mozdulata, és, hogy miért nem jön már a futár. De a
futár másnap sem jött. Helyette, Terra érkezett meg.
– Megtaláltad? – tért türelmetlenül a tárgyra.
Nem Felség! A kereskedő sem ismerte közelebbről. Csak azért fogadta,
mert kiváló árut ígért, és valóban elképzelhetetlenül gyönyörűt hozott. Nem
sokkal dél után járt az idő, amikor nem bírta tovább, úgy döntött, maga néz
utána, mi történik az erdei lakban. A nap már készült égi útja utolsó
szakaszára, mire megérkezett. A szolgálófiú kérdés nélkül válaszolt.
– A lány a hátsó kertben van, a rózsabokroknál.
A király bólintott, a fiú pedig intézkedett, hogy senki ne menjen a kert
közelébe. Ügyes legényként tudta, mi a dolga. A király óvatosan, de hangosan
dübörgő szívvel ment megkeresni a lányt. Nem értette, miért van még itt.
Talán bele akar nézni a szemébe, nem hagyja, hogy csak úgy továbblépjen.
Kínozni akarja a jelenlétével? Mindenre fel volt készülve.
– A lánynak joga van megbüntetni – gondolta. Hallhatta közeledését, de
nem mozdult, csak ült a kerti padon és nézett maga elé. Még mindig
lélegzetelállítóan gyönyörűnek látta. Megállt tőle három lépésre és
megszólalt.
– Bármit kérsz kárpótlásul, megadom. Ha az életem kell, az is a tiéd.
Ezt már az éjjel végiggondolta. Méltatlannak érezte magát a királyi botra.
Egy nép vezetője nem követhet el ilyen bűnt. Illa nem tudta elviselni arcán a
férfi tekintetét, félt kimutatni a lelkében még mindig ott izzó vágyat, ezért
felállt és hátat fordított neki. Minden erejét összeszedve, feltette neki a
kérdést, amit két napja nem tudott megérteni. Ennek a férfinak nem kell piacra
mennie és ott nőt vennie magának. Ez a férfi bármelyik lányt vagy asszonyt
megkaphatja, akit csak akar. Nem értette, mit keresett a rabszolgapiacon.
– Miért vettél meg?
17. – Nem tudom. Csak azt tudtam, meg kell tennem. Mindenkitől meg
akartalak menteni, csak magamtól nem tudtalak.
Illa hallotta hangjában az őszinte sajnálat fájdalmát, és a kínt is, amellyel
fegyelmezte magát. Nem akarta bántani és azt sem akarta, hogy a férfi magát
bántsa.
– Te rájöttél, miért alakította ki a sors a mi találkozásunkat?
– Nem – felelte a férfi és Illa még mindig hallotta a fájdalmat.
– Én sem. Csak azt tudom, hogy most itt vagyok!
Lassan megfordult és a férfi szemébe nézett, a király pedig azt hitte, már
meg is bomlott az elméje. A lány szemében vágy izzott, épp olyan, mint
amilyen őt is égette.
– Csak azt tudom, hogy akarom a jelenléted, akarom az érintésed,
akarom a belőled áradó leküzdhetetlen szenvedélyt.
A király sokáig csak döbbenten nézte, azt hitte agya nem képes felfogni a
szavak jelentését, majd féltérdre ereszkedett és felfele nyitott tenyereit az arca
elé emelte. Az ősi mozdulatból annyi erő, méltóság és alázat sugárzott
egyszerre, amennyit eddig még nem látott a jóöreg föld. Illának majd
beleszakadt a szíve, de nem fogadhatta el a felajánlást. Ő egyszer már
belehelyezte kezét egy férfi tenyerébe, még ha csak gyermekként is. Ha
megváltoztatja döntését, akkor azt előbb Arrissal kell közölnie. Nem tehetett
mást, letérdelt ő is a férfival szemben, és bár remegett mindene, annyira félt
megérinteni, a kézfejét fogta meg és a férfi mindkét tenyerét a szívére
szorította.
A király megértette. A lány más férfihoz tartozik, nem fogadhatja el az ő
felajánlását, nem lehet az asszonya, de önmagát, testét, lelkét megosztja vele.
A szívnek földi hatalom nem parancsol. Illa végre összegyűjtötte minden
bátorságát és újra belenézett a király szemébe. A haragos ég kékjének
végtelenjéig kavargott benne a vihar. Az idők kezdetéből származó, egyszerre
pusztító és teremtő vadság, a legőszintébb alázattal és csodálattal a másik
iránt. Csak egy sokat megélt, az élet izzásában megedzett férfi képes így nézni
egy nőre. Hegyeket elhordó erő áradt belőle. És akkor Illa meglátta a férfi
szemében az Ős-Metost. Egyszeriben megértette azt a megkérdőjelezhetetlen
önfeláldozást, amellyel az életét mentette meg egy másik korban, egy másik
világban. Megértette annak a tizenkét évnek az erejét és kitartását, melyben
arra várt, hogy ha csak egyetlen-egyszer is, de övé legyen Annalilla. Látta
mostani kapcsolatuk tombolását, mindent elsöprő, elemi erővel feltörő
szenvedélyüket, mellyel kölcsönösen megélték magukban és egymásban egy
olyan ösztönüket, melyet nem lehetett elnyomni. Mostani kapcsolatuk tette
lehetővé, hogy akkor, ott, a Városban, olyan különleges élményeket éljenek
meg és olyan sokat tanuljanak egymástól.
18. Csak nézték egymást, ugyanarra vágytak, ugyanazt akarták. A király érezte
a lány szívének zakatolását, a vékony ruhán át is felfogta bőrének selymes
érintését és nem tudott tovább uralkodni magán. Felállt, és felsegítette a lány
is. Köpenyét leterítette a fűre a rózsabokrok közé, majd kinyújtotta tenyerét a
lány felé, jelezve vele, hogy van választása. De Illa valójában már nem tudott
dönteni, csak cselekedni. Csak ujjai hegyével érintette a király ujjait, aki
leheletfinom gyengédséggel vezette őt a köpenyéhez. Így is úgy érezte,
szikrák pattognak ki érintésük nyomán. Illa még mindig csak hagyta, csak
engedte, hogy a férfi ereje vezesse. Még mindig nem érzett elég erőt ahhoz,
hogy ő is csókoljon, ő is öleljen. A férfiból áradó tűz átitatta egész testét,
érezte, bármit is tenne, azzal csak akadályozná a férfiból kitörő energiák
szabad áramlását. Ezért csak elfogadta, csak belesimult a férfi lüktetésébe és
hagyta, repítse mindkettőjüket ismeretlen érzések, ismeretlen testi-lelki
viharok kavalkádjába.
A nap már elbúcsúzott az égtől, csak az alkony pírja borította még
lángokba, mikor a király tüze lenyugodott. Most Illa kelt fel előbb,
összeszedte a ruháit és felöltözött. A király azt hitte, szégyelli magát, ott
akarja hagyni, de tévedett. Illa megáll a lábainál és kinyújtotta felé a tenyerét.
A lélegzete is elakadt ettől. Asszony még ilyen őszinte, tiszta, szégyen nélküli
mozdulattal sosem fordult feléje. A lány egyenrangúnak tartotta vele magát,
nem a királynak szólt a mozdulata, hanem a férfinak, akinek odaadta
mindenét, akire rábízta az életét. Meg akarta mondani neki, ki is ő valójában,
de valahogy nem tudta, hogyan tegye. Nem remélt ettől semmi többet, csak
annyit, hogy megértesse, miért kell minden nap elmennie és magára hagynia,
amikor legszívesebben örökre itt maradna vele az erdei lakban. Semmi másra
nem vágyott, csak az együttlétre. Feláll, ő is felöltözött és megfogta a lány újra
feléje nyújtott kezét, aki a szobájába vezette. A szolgálók már bekészítették a
vacsorájukat. Egy kis asztal, mellette egymással szemben két szék. Leültek, de
csak azért ettek, hogy mindketten időt nyerjenek. Időt, felfogni mi is történt,
mi is történik velük. Még mindig nem tudtak beszélgetni. Csak itták magukba
egymás jelenlétét. A történelem előtti mozdulatok ott voltak mindkettőjükben.
Illa teljes természetességgel, asszonyaként öntötte szerelmének bort, tette
tányérjára a falatokat. Mintha régóta összetartoznának. Ezt a király
újdonságként élte meg, hiszen eddig mindig szolgálók gondoskodtak róla.
Akkor is így történt, amikor felesége még élt. Szép asszony volt, de az ő
szépsége nélkülözte azt a tüzet, ami a most vele szemben ülő lányban lüktetett.
Illa egyetlen mozdulata, ahogyan felemelte a kancsót, szemének egyetlen
villanása újra felébresztette benne a vágyat. Most nem kötelességből
szolgálták ki, hanem egy vágytól izzó nő keze azért, hogy megtarthassa
férfierejét, hogy a király meg tudja adni neki azt, amire vágyik. A külvilágban
harcoló, a nőt védelmező férfit kényeztették. Az isteni egység öltött most
19. fizikai formát. A kifele teremtő, áthatoló, védelmező férfierő és a befelé
terjedő, befogadó, békéltető, lágyságában elsimító női létezés.
Befejezve az evést újra elmerültek egymás csodálatában. Bár látta a vágyat
a lány szemében, a király, nem mert újra kezdeményezni, ehhez túl
törékenynek érezte a lány testét. Illa értette ezt és ezért ő állt fel. Kézenfogta
és a párnákkal teli emelvényhez vezette. A király leült a szélére, ő pedig
megállt előtte. Gyengéden megérintette a férfi homlokát, ujjaival végigsimított
arcának már az idő nyomait jelző néhány ráncán, a régi forradáson, melyet egy
csatában szerzett a bal szemöldöke fölé. Egyik kezével füle mögött beletúrt
koromfekete hajába, míg a másikkal ajkának körvonalát fedezte fel, mielőtt
megcsókolta. A király, a délutáni élmény utóhatásaként, már tudta
fegyelmezni magát, bár a lány első érintésére újra felizzott benne a vágy. Most
végre elég türelemmel bírtak ahhoz, hogy tudatosan fedezzék fel a másik
testét, mielőtt magával ragadták őket ösztöneik.
Reggel, miközben a palota felé lovagolt, még mindig nem tudta elhinni a
király, hogy ez vele történt meg. A lány nem haragudott rá, csak neki is időre
volt szüksége. Neki is meg kellett értenie a benne megjelent érzéseket, azt a
különös vágyat, amelyet egymás iránt éreztek. És a lánynak a lelkiismeretével
is meg kellett küzdenie, hiszen, mint kiderült, férje, de legalább is jegyese van.
Bár ezzel nem mentette fel teljes egészében magát, mégis megnyugtatta.
Másnap Illa is összeszedte magát egy kicsit. Eszébe jutott, hogy régóta nem
adott életjelt apjának, aki bizonyára nagyon aggódik miatta. Lecsillapította
hát a lelkében dúló érzelmeket, nyugalmat erőltetett magára és megkereste
apjának a mindenségbe szétáradó rezgéseit. Ahogy rájuk hangolódott, a béke
és a biztonság érzését küldte tovább. Érezte, ahogy a Táltos felfogja és
viszonozza. Megértette vele, hogy még türelmet és időt kér, még nem mehet
haza.
Az elkövetkezendő időben nem igazán tudtak sem magukról, sem a
külvilágról. Nappaljaik egyszerűen nem léteztek. A király tette a dolgát, de
egész nap csak az alkonyatra várt, amikor végre megpillanthatja a lányt. Illa
pedig a király érkezésére várt attól a pillanattól kezdve, hogy reggel elindult.
Alkonyattól reggelig a másik lényét élték, a másikban léteztek. Eltelt a
nyár és vágyuk mégsem csökkent. A király minden reggel úgy indult el, hogy
aznap bevallja, hogy kicsoda ő valójában, de nem tudta megtenni, mert
olyannyira tökéletesnek érezte a köztük lévő harmóniát. Nem akarta, hogy a
rangbéli különbség tudata bármit is megváltoztasson. A beszélgetés közöttük
lassan megindult, bár még nem érezték feltétlenül szükségesnek, csupán
együttléteik egy kellemes kiegészítőjének.
Egy nap, mikor megérkezett, Illa ösztönösen megkérdezte:
– Hogy telt a napod Uram?
20. Mindketten érezték a helyzet fonákságát, hogy még egymás nevét sem
tudják. A kertben ültek, a nyár utolsó napsugarait élvezték. A király két
tenyere közé fogta Illa kezeit. Elhatározta magát. Illa szemébe nézett, és csak
annyit mondott:
– A nevem Narua. Eredeti jelentése hegyes bot, de ma már inkább
dárdaként, nyílként értelmezik.
Számított rá, hogy a lány meglepődik, de valódi reakciójától nagyon is
zavarba jött. Illa amint meghallotta a nevet, felfogta ki az a férfi, aki így
elbűvölte.
– Ez nem lehet! Ilyen véletlen nem fordulhat elő! Ha ez napvilágra kerül,
az iszonyatos háborúhoz vezethet – gondolta végig kétségbeesetten.
Döbbenetét és fájdalmát mindenképp el akarta rejteni. Nem okozhat ekkora
fájdalmat szerelmének, ezért hirtelen felállt és hátat fordított a férfinak. Most
már végképp nem árulhatja el, kicsoda ő valójában. Még nem!
– Most menj el, kérlek! – mást nem tudott mondani.
A király felállt, nem kérdezett, nem várt magyarázatot, egyszerűen
visszament a palotába. Arra gondolt, időre van szüksége a lánynak,
megemészteni a tudatot, hogy az ország királya az, akivel megosztotta az
elmúlt hónapokban az életét. Azt azonban nem tudhatta, hogy ez a tény sokkal
nagyobb bonyodalmakhoz vezethet, mint azt valaha is képzelné.
Másnap este feszülten érkezett a lányhoz. Remélte, egy nap alatt túltette
magát a meglepetésen és elfogadja az új helyzetet. Bízott a szerelem erejében,
hitt a lány nagylelkűségében és megbocsátásában. Meg akarta ismerni a titkát,
remélte, ha van is férje, királyi hatalmával el tudja érni, hogy lemondjanak
egymásról és a világ előtt is hitvesévé fogadhatja.
A lány szobájában ültek le, ott akarta meghallgatni hogyan döntött.
Mindketten hihetetlennek érezték, de még mindig felizzott körülöttük a
levegő, valahányszor csak megérintették egymást.
– Felség! – kezdett bele Illa.
– Narua – javította ki a király.
– Narua! Sosem mondtam ki, mégis tudnod kell, mennyire szeretlek.
Nem tudok betelni veled és most úgy érzem, az idők végezetéig
élvezném ölelő karjaidat. Mégis el kell mennem. Nem most rögtön,
még nem tudom, mennyi időt tölthetünk együtt. Ezt majd a sors és az
Isten eldönti. Amíg csak lehet, veled akarok maradni. Kérlek, ne
kérdezz, még nem válaszolhatok, csak szoríts magadhoz, és szeress.
Szeress minden alkalommal úgy, mintha ez lenne az utolsó.
A király megdöbbent Illa szavain, de örült is, mert nem érzett haragot
bennük, csak félelmet. Vajon mitől fél? Mi az, amitől úgy gondolja, még egy
király sem tudja megvédeni?
21. Segíteni akart neki, de nem tudott, így hát azt tette, amit kért. Ölelte és
ölelte. Most, hogy tudta, nem lesz végleg övé a lány, megújult erővel tört fel
mindkettőjükből a vágy.
– Nagyon szeretnélek én is neveden szólítani – kérte egyszer Narua.
– Akkor adj nekem egy nevet. Amíg veled vagyok, az leszek, akinek
nevezel. Másik énen amúgy sem létezik, amikor te ölelsz.
Narua elgondolkodott.
– Asilla. Így foglak nevezni. Azt jelenti örömünnep. Számomra minden
pillanat az, amit veled tölthetek.
Illa elmosolyodott. Naruának is vannak képességei. Belőle is jó táltos
lenne, nem hiába Úr-fia leszármazott.
Illa valóban minden napot az utolsónak élt meg, minden nap azt tervezte,
másnap elindul. El kellett mennie, de bármilyen veszélyes is maradnia, nem
tudott lemondani a következő ölelésről, a következő gyönyörrel teli éjszakáról.
Egy nap azonban észrevette a királyon, hogy valami történt, mert nagyon
felhős arccal érkezett. Illa sosem faggatta, de most megtette, mert megérzett
valami fontosat.
– Mondd el mi történt, hátha segíthetek.
– Ebben nem hinném. Magurból érkeztek követek. Valami eszelős
vénember lehet a Táltos, mert azt állítja, elraboltam a lányát. Én! Az ő
lányát! Még ha Istennőnek tartják is, akkor sem kellene nekem, még ha
ők kényszerítenék rám, akkor sem. Hogyan gondolhatják, hogy a turai
király betör az ő palotájukba és elrabolja a trónörökös feleségét! Én,
aki mióta a trónra kerültem, épp azon dolgozom, hogy közelebb
hozzam egymáshoz a két országot! Elvégre egy nép vagyunk. Nem is
értem miért kellett őseinknek így egymásnak ugrania. Én rabolnám el
az ő Istennőjüket?
Naruát nagyon is felháborította a feltételezés. Csak miután kiöntötte, ami a
szívét nyomja, akkor vette észre, hogy Illa teljesen elsápadt és mérhetetlen
fájdalommal a szemében néz rá. Meglepődött, így első dolga a lány
megnyugtatása lett.
– Ne félj! Ez nem olyan nagy gond. Majdcsak megoldom valahogy. Csak
meg kell győznöm a bolond táltost, hogy valamit nagyon félrenézett,
mert semmi közöm a lányához.
Illa megfogta a király kezét és a szemébe nézett. Ha eddig nem tudta
rávenni magát a szökésre, akkor vállalnia kell ezt a pillanatot, túl kell esniük
rajta. Nem halogathatta tovább, most már, hogy kiderült, hol van, nincs
értelme tovább titkolnia. Ennyivel tartozott Naruának és magának is.
– Narua! A táltos nem bolond!
– Már hogyne lenne az, amikor ilyen sületlenséget állít.
– Részben igazat mond.
22. – Részben? Milyen részben? – és ekkor elakadt a szava a királynak.
Most vette észre, hogy már nem urukiul beszélnek, mint eddig mindig, nem
is krónul, hanem az Istenek nyelvén, amit csak az Úr-fia leszármazottak
értettek és használtak évezredek óta. Döbbenten hallgatott, miközben agya
lázasan dolgozott.
– Asilla – mondta remegve. – Illa! Illa-MANI! – és látta a lány szemén,
hogy helyesen következtetett.
Egy villanás alatt mindent megértett. Miért nem árulhatta el igazi nevét,
miért érezte mindig is olyan mérhetetlen természetességgel egyenrangúnak,
miért mondta, hogy nem maradhatnak végleg együtt. Belátta, mennyire igazat
mondott, valóban nem lehet közös jövőjük. Az egyetlen dolog, amit még
királyként sem tehet meg. Nem veheti el egy másik király asszonyát. Nekik
nincs joguk férfiként és nőként viselkedni, ők számtalan ember sorsáért
felelősek.
– Illa! Illa-MANI! Micsoda iszonyatosan nehéz terhet vettél a válladra.
– Kettőnkért tettem, ezért a néhány együtt eltöltött hónapért.
És Narua értette, hogy így legalább ő felhőtlenül boldog tudott lenni egy
ideig. Mindkettejük szívét jeges rémület rántotta össze. Még ott ültek
egymással szemben, nézték egymást, szorították egymás kezét, és el sem
tudták képzelni, hogy ez egyszer ne így legyen.
A király lázasan kutatott elméjében, de nem talált semmilyen megoldást.
Ez még az ő harcedzett lelkének is kimondhatatlan kínt okozott. Illa tudatának
legszélén érzékelt valami halvány gondolatot, de még nem fogta fel teljesen,
és most nem is akart vele foglalkozni. Már csak azért sem, mert a király
tekintetében egy új érzést fedezett fel. Egyszerre volt kérdés és
bizonytalanság. Megértette.
– Felség! Én most is ugyanaz a nő vagyok, akit tegnap öleltél.
– Istennő vagy!
– Tegnap is az voltam.
– De én nem tudtam.
– Én sem tudtam eleinte, hogy király vagy. Egy férfi voltál számomra,
aki úgy tudott szeretni, mint még soha senki.
– Egy Istennőt nem lehet szeretni, csak imádni.
– Már megtetted. Nézz rám! Valóban azt hiszed, más vagyok, mint te?
Érints meg és megtapasztalod újra, hogy ugyanaz az ösztön, ugyanaz a
vágy izzik bennem, mint benned. Az Istenek mindenki számára
pontosan olyanok, amilyen Istenben hinni tudnak. Én azért vagyok
Istennő, mert az emberek annak akarnak látni. Te vagy az egyetlen
férfi, akinek van ereje és bátorsága nőnek látni. Kérlek! Ne vedd el
tőlem ezt a csodát!
23. És csakugyan. Ahogy Illára nézett, már nem az Istennőt látta, hanem a
lányt, akinek még mindig kiolthatatlan vágy égett a tekintetében. Ez az éjszaka
még az övék lehet, erről nem akart Illa lemondani. Felállt, majd a király elé
térdelt. Két kezével határozottan végigsimította a karjait, hogy érezze az
izmok feszülését, a széles, fegyvertől kérges tenyerét. A király még habozott,
ezért benyúlt az inge alá és mindkét kezével mellkasába markolt, majd lassan
elkezdte lefelé húzni az ujjait. Ezt már nem bírta tovább Narua, feltámadt
benne újra az első együttlétük férfija. Újra ő maga lett az erő, a mindent
elfelejtő ösztön. Ölbe kapta a lányt és Illa csak hagyta, hogy újra és újra
meghódítsa, betöltse teljes lényét. Narua megélte, hogy nem csak belőle tűnt
el a király, amikor Illát ölelte, de Illából is elszállt az Istennő. Egy férfi és egy
nő olvadt egymásba, hogy együtt éljék meg az Univerzum legnagyobb
csodáját, a teljességet egy másik lénnyel. Mérhetetlenül sokat adtak
egymásnak, sokat tanultak mindketten ebből a kapcsolatból. Már érezték,
miért kellett nekik találkozniuk. Csak így, egymást fel nem ismerve élhették
meg ezeket az élményeket. Míg nem ismerték a másik valódi kilétét, lényének
a világban betöltött szerepét, önmaguk voltak. Ha a király, mint király jelenik
meg Illa előtt, sosem teszi meg azt, amit az első alkalommal megtett. Akkor
nem tapasztalja meg az önmagában való csalódást, sem azt az elemi erővel
elszabaduló, megmagyarázhatatlan vágyat, ami benne tombolt. Ha Illát
Istennőként ismeri meg, nem láthatja meg benne azt a nőt, aki képes
befogadni, megérteni és élvezni az ő áradó energiáit, úgy, mint még soha senki
más. Illának is meg kellett tapasztalnia a benne is meglévő tiszta fizikai
energiákat. Megértette, hogy nagyon is ember, még akkor is, ha ebben az
életében többet fog fel a valóság teljességéből, mind a földön élő legtöbb
ember. Csak úgy lehet teljesen Istennő, ha képes teljesen ember lenni. Első,
különös együttlétük emléke miatt lettek képesek, immár királyként és
Istennőként is ismerve egymást elfelejtkezni erről, és megélni az igazi férfit és
igazi nőt a másikban.
Reggel a szokásosnál korábban ébredtek.
– Narua! Tegnap mondtál valami nagyon fontosat!
– Mit?
– Valóban úgy látod, van esély a két ország egyesítésére?
– A turaiaknak már régóta ott a vágy a szívében. Mindig is hiányzott
lelkünk másik fele.
– Akkor talán ezért is kellett találkoznunk.
– Magur népe képes lenne elfogadni bennünket?
– Sosem gondoltunk rátok idegenként. Inkább fájt az elszakadás.
– Apám már megpróbált volna közeledni, de aztán jött az uruki király
üzenete, hogy szövetséget köt a királyoddal, és ha nem adjuk meg
magunkat, akkor mindkét országgal szembe kerülünk.
24. – Ez nem volt igaz.
– Tudom, de az emberek féltek. Raggu-Úr Táltos azt tanította, hogy
Sam-Úr népe el akarja pusztítani a táltosokat és a szellemi vezetőket.
– Ennek semmi értelme nem lenne.
– Igaz, és mára be is bizonyítottátok, hiszen a mai napig a Táltossal
együtt vezetitek Magurt.
Illa elmosolyodott.
– Tudod, amikor Bunnu elrabolt, közölte velem, hogy ő fog uralkodni az
egész földön. Egyesíteni fogja a krónokat, és leigázza az urukiakat. Ha
sikerül, amire gondolunk, akkor első tervét meg is valósíthatjuk neki,
hiszen bárhogy is nézzük, ő tette lehetővé a találkozásunkat.
– Akaratán kívül segített.
– Ha ezt megtudja, nagyon dühös lesz.
– Akkor belevágunk?
– Igen! Meg kell tennünk mindent, ez hatalmas esély.
– Ami a kettőnk közti bizalom nélkül soha nem jöhetne létre. Apád
honnan tudja, hogy élsz és itt vagy turai földön.
– Táltos, és jó táltos. Képes megérezni az általam közvetített érzéseket.
Azt pedig, hogy éppen itt vagyok, valószínűleg az Istenekkel beszélve
tudta meg. El tudnál juttatni neki egy levelet? Fontos, hogy biztosan ő
kapja meg.
– Igen. Azt kérem a követektől, hogy személyesen találkozhassam a
Táltossal, meg akarom győzni, hogy téved. Magam adom a kezébe.
– Rendben. Megírom neki, hogy mi történt, talán tud nekünk nyerni még
egy kis időt, amíg kitaláljuk, mi legyen.
Illa megírta a levelet és lezáratlanul Naruának adta.
– Bízom benned, nyugodtan lezárhatod.
– Tudom, de apámnak is látnia kell, hogy én is megbízom benned. Veled
akarok menni, hogy az úton is együtt lehessünk, de apámmal nem
találkozhatom, míg a királyt meg nem győztük, senki sem tudhatja,
hogy a közelben vagyok.
– Ezt megoldhatjuk. A kíséretet előreküldöm, mi utánuk megyünk kellő
távolságra. Csak négyen leszünk, Terra, aki a rabszolgapiacról haza
hozott, Samu a szolgálólegény és mi ketten. Te Terrával és Samuval
hátramaradsz a határ előtti utolsó faluban, míg én találkozom az
apáddal.
Tuddu-Úr Táltos beleegyezett a találkozóba, főleg, miután megérezte a
lánya megnyugtató rezgéseit. Nem tévedett hát, valóban a turai királynál van,
és jelenleg nincs veszélyben. A találkozó helyéül a határvonalat jelölték ki,
ahová egy, a hűvös idő ellenére is nyitott sátrat emeltek, melybe csak a király
25. és a Táltos megy be, de embereik szemmel tarthatják őket, és a legkisebb
gyanús jelre használhatják a fegyvereiket.
A követ húsz nap alatt fordult meg, és tíz napra rá jelölték ki a találkozás
időpontját. Így még egy csodás hónapot tölthettek együtt. A határig tartó öt
napos utazást is élvezték. Most voltak együtt először az erdei lakon kívül. A
találkozó minden gond nélkül jött létre. Narua és a Táltos egyszerre érkeztek a
sátor alá és egyszerre ültek le egymással szemben.
– Mielőtt beszélnénk, egy levelet kell átadnom. Illa küldte.
Narua elővette az összetekert ívet, majd jól láthatóan széthúzta, hogy a
Táltos kísérete is láthassa, nincs benne semmi veszélyes. A Táltos felemelt
kézzel jelezte az embereinek, hogy semmi baj, átveszi a tekercset. Egyből
felismerte a lánya írását.
Apám!
Bunnu rabolt el, nem Tura Királya. Egy uruki
rabszolgapiacra vitt és eladott.
Szerencsémre, Narua-Úr Király vásárolt meg,
akivel aztán egymásba szerettünk. Tudom, hogy
találkozásunk nem lehet a véletlen műve, de
még szükségünk lenne némi időre, hogy
megvalósítsuk, amit szeretnénk.
Kérem, segítsen nekünk!
Magyarázza el királyunknak, hogy nem Narua
felelős az eltűnésemért, hanem épp ő az, aki
megmentett, és nem fogolyként vagyok az
udvarában, hanem a vendégeként. Az Istenek
szándékosan hozták létre ezt a találkozást, mely
fordulatot hozhat a két ország történelmében.
Beszélje rá, hogy találkozzon Tura Királyával.
Tudom, hogy magával hozta Sagast és Salut is.
Küldje el őket hozzám, hogy turai
látogatásomnak hivatalosabb látszata legyen.
Nem esik bántódásuk, ezt Narua biztosítja.
A levelet égesse el, senki nem tudhatja meg, mi
történt köztem és a király között.
Az Istenek óvják lépteit!
Szerető lánya: Illa
26. A Táltos remegő kézzel tekerte össze a levelet. Megértette minden egyes
szó jelentőségét. A vele szemközt ülő férfira nézett és látta rajta, tudja, mi van
a levélben és egyet is ért vele. Lánya segítségével most lehetőséget kapott
megvalósítani azt a titkolt tervét, amit azóta dédelgetett, mióta átvette a
Táltos-botot. Raggu-Úr Táltos kettészakította az országot, Tuddu-Úr akart
lenni az a Táltos, aki újra egyesíti.
– Tehát jól értettem, amit az Istenek mondtak. Nálad van a lányom.
– Igaz.
– Szereted annyira, hogy le is tudj mondani róla?
– Igen. Ezt már megbeszéltük. Tudjuk mi a feladatunk, tisztában
vagyunk a felelősségünkkel.
– Helyes. Segítek nektek. Ide küldöm a fiam és a leghűségesebb
emberem. A fegyvereiket maguknál tartják, de szavamat adom, hogy
csak akkor használják, ha megtámadják őket.
– Rendben!
– Hatvan nap múlva, ha minden sikerül, itt leszek a királlyal.
– Köszönöm!
A Táltos újra kezébe vette a levelet és az asztalon lévő gyertya lángjában
meggyújtotta. Ügyelt arra, hogy teljesen elégjen, még a maradék perjét is
szétmorzsolta az ujjai között.
– Ha Illának csak egyetlen fájdalmas pillanatot okozol is, minden
csontod ezer darabra töröm.
– Tedd azt Táltos! Tőled elfogadom a büntetést.
A Táltos bólintott, felállt és visszatért az övéihez. Ugyan így tett a király is.
Mielőtt Sagast és Salut átküldte Illához, a táltos elmagyarázta nekik, mi is
történt, és hogyan segítsék Illát. Megértették Illa és a király kapcsolatát, és azt
is, miért kell titokban tartaniuk.
A király előre ment és bejelentette az Istennő látogatását. Az emberek
meglepődtek, de már hallottak a szomszéd országban történt csodás
fényjelenségről, és a fények éjszakáján született lánygyermekről. Mindenki
kíváncsi volt rá, mindenki látni akarta az igazi Istennőt. A király először nagy
ünnepélyt rendezett Illa és kísérete tiszteletére. Meghívta az összes tartomány
vezetőjét, a tudósokat és művészeket és minden mesterség képviselőjét. Illa új,
számára is furcsa szerepben találta magát. Az ünnepély után elkísérte a királyt
országbírói útjára, mellyel bejárja és egyben az Istennőnek és a bátyjának
bemutatja az országot. Az embereket lenyűgözte a lányból áradó ragyogás.
Csak kevesen tudták, hogy ennek nagyon is sok köze van Tura királyához.
Aztán elérkezett ennek is a vége. Hiába készültek rá már napokkal
korábban, a fájdalomra nem lehet felkészülni. A király elkísérte Illát a határig,
ahol már várta a maguri követség. A határ előtti faluban töltött utolsó
éjszakának minden pillanatát kihasználták, hogy másnap legyen elég erejük a
27. nyilvánosság előtt hivatalos búcsút venni egymástól. A találkozó céljára külön
épületet emeltek. Illa utazása alatt a két ország kormányzója megtárgyalta a
két király találkozójának részleteit. Most elérkezett a történelmi nap. A két
küldöttség két külön bejáraton lépett be az épület központi nagytermébe és
egymással szemben sorakoztak fel, mindkettő közepén a királlyal. A
megbeszéltek szerint először Illa és az apja lépett ki a sorból és a középen
elhelyezett asztal közepénél találkoztak. Üdvözölték egymást, majd miután
Illa üdvözölte királyát, visszament és helyet foglalt az asztalfőn, épp a két
küldöttség között. Őt elfogadta mindkét ország, mint felettük álló, mindkét
nép érdekeit egyaránt képviselő közvetítőt. Ezután a két király ült le az asztal
két másik végére.
Magur királya szólalt meg először.
– Narua-Úr Király! Tuddu-Úr Táltos arról számolt be nekem, hogy te
mentetted meg Illa-MANI Istennőt az elrablóitól.
Szerette volna még hozzátenni, hogy a maguri trónörökös menyasszonyát,
de a Táltos azt tanácsolta, ezt ne tegye, ne érezze úgy a turai király, hogy több
jogot akar formálni az Istennőre Magur, mint Tura. Illának az összekötő
kapocs szerepét kell játszania, nem a szétválasztóét. Talán jobb is lenne, ha
egyik királyi családhoz sem állna közelebb, utalt homályosan a táltos, de a
király ezt meg sem hallotta.
– Így történt Sassu-Úr Király!
– Akkor Magur népe hálás neked!
– Tura népe is hálás neked, amiért nem szövetkeztél Urukkal ellenünk.
– „Amíg SAM-Úr és MAG-Úr egytestvér, a krónok népe tovább él.”
– „Ha SAM-Úr és MAG-Úr ellenség, a történetük véget ér.”
– Narua-Úr Király tehát egyet ért azzal, hogy a két országot az Istenek
egynek teremtették?
– Egyetértek. Mindkét ország minden lakója egyenrangú, még ha nem
mindent gondolnak azonos módon, akkor is.
– Értelek és egyetértek – mondta Sassu-Úr Király és valóban értette. Úgy
kell közös országot létrehozniuk, hogy az valóban Krón birodalom
legyen, és ne Tura visszafoglalása.
– Bízzuk a részleteket a két Táltosra és a kormányzókra.
– Helyes!
Mindketten Illára néztek, jelezve, részükről elégedettek az
elhangzottakkal. Illa bólintott és felállt.
– SAM-Úr és MAG-Úr egytestvér – mondta, és mindkét király felé
kinyújtotta a tenyerét.
Azok felálltak, Illa elé léptek, majd egymás felé fordultak. Ősi módon,
jobb tenyerüket felemelve és a másik felé mutatva köszöntek el, jelezve, üres a
kezük és az is marad, nem fognak egymásra fegyvert, tiszták a szándékaik.
28. Illa felé az apja nyújtotta a kezét, jelezve, hogy az Istennő a családjához tér
vissza, és nem az egyik, vagy a másik országba. Szükségét is érezte apja
támogatásának, mert legszívesebben visszaszaladt volna Narua ölelő karjaiba,
de azt már semmi esetre sem tehette meg. Neki, mint a béke és az egyesülés
Istennőjének egyik ország felé, egyik ember felé sem húzhatott a szíve. A
Táltos sátrában azonban nem bírta tovább és úgy zokogott, mint aki
évszázadokig abba sem akarja hagyni. Az öreg sem tudott most vigasztaló
szavakat mondani, hiszen a szerelem erejével nem lehet versenyre kelni. Illa
úgy érezte, mostantól üresek lesznek a napjai, hiszen nincs mire várnia. Az
alkonyat ezentúl nem hozza el neki a férfit, nem érezheti többé nekifeszülő,
mégis figyelmes erejét, érintésének tüzében égő testét, a világ tetejére röpítő
csodálatát.
Megjelent: AN-KI - Végtelen szerelem
I. kötet: Ősföld büszke népe
www.argilus.hu
AN-KI - Végtelen szerelem
II. kötet: Isten áldott népe
Várható megjelenés: 2012. ősz
Előkészületben: AN-KI
Érints meg!
Várható megjelenés: 2012. február