ELSŐ ÉNEK
AZ ISTENEK GYŰLÉSE
ATHÉNÉ INTELME TÉLEMAKHOSZHOZ
Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott
s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját,
sok nép városait, s eszejárását kitanulta,
s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében,
menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.
Csakhogy nem tarthatta meg őket, akárhogy akarta:
mert önnön buta vétkeikért odavesztek a társak,
balgák: fölfalták Hüperíón Éeliosznak
barmait, és hazatértük napját ő elorozta.
Istennő, Zeusz lánya, beszélj minekünk is ezekből.
Hát aki megmenekült meredek vészből, valamennyi
otthon volt, túl háborun és a vizek veszedelmén;
őt egyedül, hitvesre, hazára hiába sovárgót
tartóztatta Kalüpszó nimfa, az isteni úrnő
barlang öblös ölén, mivel áhította urául.
És hogy az esztendők perdültén jött az az év is,
melyhez az istenek azt szőtték, hogy visszakerüljön
már Ithakába, a küzdelmektől nem menekült meg
még a szerettei közt sem. Az isten mind könyörült már
rajta; Poszeidáón egyedül gyűlölte szünetlen
isteni hős Odüsszeuszt, valameddig csak haza nem tért.
Csakhogy az elment éppen a távoli aithiopokhoz
- kik két részre oszoltan a szélső népe a földnek
s hulló napra tekint egy részük, más a kelőre -,
hogy bárány s bikaáldozatukból kapja a részét.
Ott ült ő, lakomának örülve, s a többiek ekkor
mind az olümposzi Zeusz palotájában gyülekeztek.
S köztük az emberek, istenek apja fogott a beszédbe;
mert gondolt a szivében a gáncstalan Aigiszthoszra,
kit ledöfött Agamemnón sarja, a híres Oresztész;
őrá emlékezve beszélt a haláltalanokhoz:
„Jaj, csak örökkön az isteneket vádolja az ember:
azt mondják, a csapás mind tőlünk jön, de bizony hogy
ostoba vétkeikért szenvednek a végzeten is túl;
lám, Aigiszthosz is Átreidész megkért feleségét
sorsa fölött elvette, s a visszajövőt meg is ölte,
tudta pedig meredek veszedelmét, hisz megüzentük,
Argoszölő Hermészt küldtük ki, a messzirelátót,
hogy le ne döfje a hőst, s feleségét meg sose kérje:
mert hiszen Átreidészt majd megbosszúlja Oresztész,
ELSŐ ÉNEK
AZ ISTENEK GYŰLÉSE
ATHÉNÉ INTELME TÉLEMAKHOSZHOZ
Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott
s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját,
sok nép városait, s eszejárását kitanulta,
s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében,
menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.
Csakhogy nem tarthatta meg őket, akárhogy akarta:
mert önnön buta vétkeikért odavesztek a társak,
balgák: fölfalták Hüperíón Éeliosznak
barmait, és hazatértük napját ő elorozta.
Istennő, Zeusz lánya, beszélj minekünk is ezekből.
Hát aki megmenekült meredek vészből, valamennyi
otthon volt, túl háborun és a vizek veszedelmén;
őt egyedül, hitvesre, hazára hiába sovárgót
tartóztatta Kalüpszó nimfa, az isteni úrnő
barlang öblös ölén, mivel áhította urául.
És hogy az esztendők perdültén jött az az év is,
melyhez az istenek azt szőtték, hogy visszakerüljön
már Ithakába, a küzdelmektől nem menekült meg
még a szerettei közt sem. Az isten mind könyörült már
rajta; Poszeidáón egyedül gyűlölte szünetlen
isteni hős Odüsszeuszt, valameddig csak haza nem tért.
Csakhogy az elment éppen a távoli aithiopokhoz
- kik két részre oszoltan a szélső népe a földnek
s hulló napra tekint egy részük, más a kelőre -,
hogy bárány s bikaáldozatukból kapja a részét.
Ott ült ő, lakomának örülve, s a többiek ekkor
mind az olümposzi Zeusz palotájában gyülekeztek.
S köztük az emberek, istenek apja fogott a beszédbe;
mert gondolt a szivében a gáncstalan Aigiszthoszra,
kit ledöfött Agamemnón sarja, a híres Oresztész;
őrá emlékezve beszélt a haláltalanokhoz:
„Jaj, csak örökkön az isteneket vádolja az ember:
azt mondják, a csapás mind tőlünk jön, de bizony hogy
ostoba vétkeikért szenvednek a végzeten is túl;
lám, Aigiszthosz is Átreidész megkért feleségét
sorsa fölött elvette, s a visszajövőt meg is ölte,
tudta pedig meredek veszedelmét, hisz megüzentük,
Argoszölő Hermészt küldtük ki, a messzirelátót,
hogy le ne döfje a hőst, s feleségét meg sose kérje:
mert hiszen Átreidészt majd megbosszúlja Oresztész,
2. Nemkell beszélni
róla sohasem ,
De m indig m
, indig
gondolj unk reá.
Mert nemlehet
f eledni, nem ,
soha,
Am m yar
íg ag
lesz és
em lékezet,
Jog és ig azság ,
becsület,
rem ény,
3. Hog volt nekünk
y
eg ország
y unk e
f öldön,
Melyet m yar erő
ag
szerzett vitézül,
S m yar szív
ag
és ész tartott m eg
bizony.
4. Eg ezer évnek vére,
y
könnye és
Verej tékes m unkáj a
adta m eg
Szent j ussunkat e
drág hag
a yatékhoz.
5. És nemlehet f eledni,
nem soha,
,
Hog a m
y ienk volt a
kedves P ozsony,
Hol királyokat
koronáztak eg r,yko
S a leg yobb
nag
m yar hirdette
ag
hévvel, Nemvo de
lt,
lesz m eg
ég yszer
Mag yarország !
6. És nemlehet f eledni,
nem soha,
,
Hog a m
y ienk volt
legszebb koszorúj a
Európának, a
Kárpátok éke,
És mienk volt a
legszebb kék szalag,
Az Adriának
gyöngyös pártadísze!
7. És nemlehet f eledni,
nem soha,
,
Hog a m
y ienk volt
Nag ybánya, ahol
Ferenczy f estett,
m estereknek álm a
Napf ényes m veken
ű
f öltündökölt,
S eg ész világra
árasztott derűt.
8. És nemlehet f eledni,
nemsoha,
Hog Váradon eg
y y
Ady énekelt,
És holnapot
hirdettek m yarok
ag
És nemlehet f eledni,
nem soha
,
A bölcsőket és sírokat
nekünk,
Mag yar bölcsőket,
m yar sírokat,
ag
Dicsőség és g yász örök
f észkeit.
9.
10. És ki f eledné, hog erdélyi
y
síko n
Tűnt a dicsőség nemm úló
eg ébe
Az if j ú és szabad P őf i
et
Sándor!
Ő eg ag a diadalm
ym a as
élet,
Út és ig azság csillaga
nekünk,
Ha őt f og követni
od
g yászban, árnyban,
Balsorsban és kétség ben, ó,
m yar,
ag
A pokol kapuin is g őzni
y
f ogsz,
S a f öldön f öltalálod m aár
m ennyet!
11. S tudnád f eledni a
szelíd Szalontát,
Hol Arany Jánost
ringatá a daj ka?
Mernéd f eledni a
kincses K olozsvárt,
Hol C orvin Mátyást
ringatá a bölcső,
Bírnád f eledni Kassa
szent halottj át?
12. S lehet f eledni az aradi
őskert
Tizenháromm asztos
ag
álm odój át,
K m
ik ind,
m várnak eg
ind y
föltám adásra?
13. Trianon gyászos napján, m agyarok,
T estvéreim ti szerencsétlen, átkos,
,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egym szem nyíltan
ás ébe
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Ném csupán a szív veréseivel
án,
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
Am unkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltám adásra.
14. Ne m ke ll be szé lni róla
sohase m?
De mindig ,
mindig gondoljunk re á !