1. Én vagyok a Charlie. Nem vagyok rossz gyerek, csak másképp
működöm, mint a többiek.
A januári ’Szakoktatás’ –ban olvastam Dr Gádoros Júlia cikkét a
figyelemzavaros gyerekekről. Nem szeretnék a cikk tartalmával
vitatkozni, hiszen az orvos, vagy a pszichiáter nézőpontjából a cikk az
őszinte igazságot tartalmazza minden olyan diákkal kapcsolatban, akik
valóban orvosi, vagy pszichiátriai esetek.
Ez az írás nem egyfajta válasz Dr Gádoros Júlia cikkére, hiszen ezen a
sorozaton belül mindenképpen volt mondanivalóm a témával
kapcsolatban, bár sokkal tágabban, a tanulási zavarokkal küszködő
diákokról szeretnék szólni. Ebben az írásban azt szeretném elmondani,
hogy nem minden ’bonyolult’ gyerek orvosi, vagy pszichiátriai eset,
és az ő problémáikra pedagógiai megoldás is létezik.
Ne is nevezzük gyereknek, hanem általánosabban diáknak. Ha így
nevezzük, talán jobban a gyerekére ismer néhány szülő, vagy
önmagára néhány felnőtt.
Hogyan is jutottak el hozzánk tanulási zavarokkal küszködő diákok,
vagyis honnan a tapasztalat?
Először is szeretnék egy félreértést eloszlatni. Az ILS Group iskolái és
tanárképző intézete, az International Teacher Training and
Development College, nem szakosodott és nem is kíván szakosodni
tanulási zavarokkal küszködő diákokra. Meggyőződésünk szerint nem
gettóba, akár csak nyelvtanuló gettóba kell őket zárni, hanem úgy kell
és lehet együtt tanulniuk mindenki mással, ahogy egyébként minden
iskola minden osztályában is ott vannak.
Már csak azért sem lenne jó koncentrálni a tanulási zavarokkal
küszködő diákok tanításával kapcsolatos szakértelmet, és azzal együtt
magukat a diákokat is, mert aki a legkevésbé képes elviselni egy, csak
a példa kedvéért, hiperaktív diákot, az általában egy másik hiperaktív
diák. Véleményem szerint a problémát ott kell és ott lehet megoldani,
ahol az van, vagyis bármely iskola bármely osztályában.

2. Javasolnám az angol terminológia használatát - Learning Disabled
Child, LDC - a bonyolult és félreérthető magyar terminológiával
szemben. A szakértelmünk onnan ered, hogy tanuljuk az LDC
tanítását, és a tanulásunk ütemében tanítjuk is minden trainee-nek, aki
részt vesz a tanárképzésünkben.
Mi mindenre terjed ki ez a képzés?
Először is megtanuljuk felismerni a különböző tanulási zavarokat és
ehhez igénybe veszünk több száz esettanulmányt és minden mást, ami
a tudomány állását képviseli az LDC-vel kapcsolatban.
• Megtanuljuk kizárni mindazt, ami ő nem, és különösen meg kell
tanulni megkülönböztetni őt az un. "rossz gyerek"-től.
• Megtanuljuk megérteni azokat a fiziológiai, pszichológiai és
szociológiai folyamatokat, amelyek következtében az LDC eltér
a többi diáktól.
• Megtanuljuk őt feltétel nélkül, pozitívan elfogadni.
• Megtanuljuk, hogyan lehet egy olyan csoportot kreálni, amely
meleg, elfogadó, támogató tanulási környezetté válhat számára.
• Megtanuljuk őt feltétel nélkül, pozitívan elfogadtatni a
csoporttal.
• Megtanuljuk, hogyan lehet megkeresni és megtalálni azokat a
területeket, amelyekben ő jó, sőt gyakran kiváló.
• Megtanuljuk díjazni az ő erősségeit és megmagyarázni a
csoportnak, hogy ő másként működik, mint a társai.
• Megtanuljuk megkeresni és megtalálni azokat a strukturált
gyakorlatokat, amelyeken keresztül az LDC közeledhet a csoport
"normál" tagjainak teljesítményéhez.
• Megtanuljuk hogyan kreálhatunk autonóm tanulási feladatokat,
amelyekben az LDC-nek sikerélményre és pozitív motivációra
van esélye.
• Megtanuljuk észrevenni a pozitív változásokat és észrevetetni a
csoporttal is ugyanezeket.
• Végül, megtanuljuk kommunikálni mindezt a szülőkkel is.
Ez feltehetőleg nagyon sokban különbözik attól, amit szülőként sokan
képzelnek a tanulási zavarokról és a problémák megoldásáról. Azt

3. meg végképp kevesen tudják elképzelni, hogy ezeknek a diákoknak a
nyelvtanulásban is van, vagy lehet esélyük.
Elég sok téveszme van közforgalomban és erre rövid úton nem is
látok megoldást. Általában, csak úgy reflexből, mintegy "kímélve" a
diákokat az esélytelen nyelvtanulás okozta frusztrációtól, fel szokták
őket menteni nyelvből, nem gondolva arra, hogy amennyiben ezt jól
csináljuk, a nyelvtanulás szinte terápia értékű lehet. Csak úgy
illusztrációként elmondanám, hogy a téveszme mit tart néhány
jellegzetes LDC-ről, és mi az a valóság, ami szerint igen is van esély
pozitívan, segítően beavatkozni.
Hiperaktív gyerek.
Nevezzük Charlie-nak. A közhiedelem szerint ő az a rossz gyerek, aki
megállás nélkül izeg-mozog és másokat sem hagy békén. A tanárai
nem értik, hogy miért nem hagyja már abba, hogy mikor nő már be a
feje lágya. Minden tanára egyetért abban, hogy lenne esze, ha
megpróbálna úgy viselkedni, mint a jó gyerekek.
Valójában Charlie egy rendkívül sikeres túlélő. Különböző fiziológiai,
pszichológiai és szociológiai tényezők miatt a tanuláshoz
létfontosságú ingerek többsége nem juthat el az agyának a megfelelő
részeibe. Az érzékszervei kifogástalanok, az agya pompás,
"mindössze" a kettő közötti kapcsolatba egy kis hiba csúszott, mintha
egy szelep bedugult volna. Természetesen ő ezt nem kérvényezte,
egyszerűen így fejlődött.
Ő azért egy rendkívül sikeres túlélő, mert talált egy módot arra, hogy
ezt a szelepet igenis ki tudja nyitni, mégpedig sok-sok intenzív fizikai
mozgással. Ez neki maga a megoldás, csak a környezete olvassa
ugyanezt szörnyű, kibírhatatlan rossz szokásként, amelyről le kellene
szokni. Charlie nem rossz gyerek, csak "rosszul működik". Ha
mozoghat, szellemileg felveszi a versenyt a legjobbakkal.
Ha nem mozoghat, olyan debil-félének tűnhet az avatatlan vagy
felszínes szemlélő számára. Le lehetne őt állítani, hiszen nagyobbak,
erősebbek, tekintélyesebbek vagyunk, de akkor talán ne várjuk el tőle,

4. hogy tanuljon. Az első, legfontosabb dolgom, hogy elfogadjam őt így
ahogy van, pozitívan és feltétel nélkül.
Hogyan reagál erre a másságra a csoport?
Ez 100 % -ban az én felelősségem, de ha a csoport engem minden
szempontból elfogadott és okosan megbeszéljük ezt a másságot, szinte
minden esetben őt is elfogadják értem. Ebben a környezetben Charlie
sikeresen tanul, sőt ő többet tanul mint a többiek, hiszen az angol
mellett ő azt is sikeresen megtanulja, hogy egyre kevesebb mozgással
ugyanolyan jól működjön az agya, mint ahogy kezdetben
hiperaktivitással működött.
Mennyi idő alatt játszódik le mindez?
Charlie esetében ez mintegy három évbe tellett, heti kétszer 90
percben. Kezdettől ugyanannyit tudott, mint a többiek és kb. egy év
után néhány készségben verte a mezőnyt.
Hipoaktív gyerek.
Nevezzük Ádámnak. A közhiedelem szerint ő az a lusta, tohonya
gyerek, akinek a tej megalszik a szájában és lemegy a nap, mire
megtalálja a ceruzáját. A társai "dunyhás testvér"-nek csúfolják, de
erre sem reagál túlságosan vadul. A tanárai nem értik, hogy miért nem
mozdul már meg. Vajon mikor unja meg ezt a sok nógatást.
Minden tanára egyetért abban, hogy lenne esze, ha nem lett volna
lajhár az ősök között. Valójában Ádám egy másik rendkívül sikeres
túlélő. Különböző fiziológiai, pszichológiai és szociológiai tényezők
miatt a tanuláshoz létfontosságú ingerek túlstimulálják az agynak a
megfelelő részeit.
Az érzékszervei kifogástalanok, az agya pompás, "mindössze" a kettő
közötti kapcsolatba egy kis hiba csúszott, mintha egy erősítő
elviselhetetlen szintűre fokozná az ingereket. Természetesen ő ezt nem
kérvényezte, egyszerűen így fejlődött. Ő azért egy rendkívül sikeres
túlélő, mert talált egy módot arra, hogy ezt az erősítőt igenis ki tudja
iktatni, mégpedig minden fizikai mozgás kiküszöbölésével. Ez neki

5. maga a megoldás, csak a környezete olvassa ugyanezt szörnyű,
kibírhatatlan rossz szokásként, amelyről le kellene szokni. Ádám nem
rossz gyerek, csak "rosszul működik".
Ha nem kell megmozdulnia, szellemileg felveszi a versenyt a
legjobbakkal. Ha erőnek erejével megmozdítják, gyakran
pszichotikusnak, vagy akár neurotikusnak tűnhet az avatatlan vagy
felszínes szemlélő számára. Meg lehetne őt mozdítani, hiszen
nagyobbak, erősebbek, tekintélyesebbek vagyunk, de akkor talán ne
várjuk el tőle, hogy tanuljon.
Az első, legfontosabb dolgom, hogy elfogadjam őt így ahogy van,
pozitívan és feltétel nélkül. Ha a csoport engem minden szempontból
elfogadott és okosan megbeszéljük ezt a másságot, szinte minden
esetben őt is elfogadják értem. Ebben a környezetben Ádám sikeresen
tanul, sőt ő többet tanul mint a többiek, hiszen az angol mellett ő azt is
sikeresen megtanulja, hogy egyre több mozgással ugyanolyan jól
működjön az agya, mint ahogy kezdetben hipoaktivitással működött.
Mennyi idő alatt játszódott le mindez?
Ádám esetében ez mintegy négy évbe tellett, heti kétszer 90 percben.
Kezdettől ugyanannyit tudott, mint a többiek és kb. egy év után
néhány rész-készségben verte a mezőnyt.
Diszlexiás gyerek.
Nevezzük Balázsnak. A közhiedelem szerint ő az a gyerek, aki
lényegében majdnem mindenre képtelen, amit az iskolában elvárnak
tőle: nem tud rendesen írni, olvasni, számolni. A tanárai nem értik,
hogy miért nem teszik egy korrekciós osztályba, ahol azonos
problémákkal küszködő gyerekek között valamilyen speciális
programmal, erre szakosodott kollégákkal valamire azért csak lenne
esélye.
Minden tanára egyetért abban, hogy Balázsnak vannak pillanatai,
amikor teljesen érhetetlen módon szinte megtáltosodik és mindenki
mást felülmúl. Valójában Balázs egy harmadik rendkívül sikeres
túlélő lehet. Így ahogy mondom, lehet, mert ennek az esélye nagyon

6. sok tényező együttes hatásától függ. A pozitív oldalon van egy vele
született tehetség, amely abban nyilvánul meg, hogy minden
érzékszerve hatékony igénybevételével még iskolás kora előtt, sőt
talán még a verbális gondolkodás kialakulása előtt, kialakult egy
sokdimenziós, térlátáson alapuló gondolkodási struktúrája.
Kíváncsibb, kreatívabb és intuitívabb a kortársainál és ha valamit egy
átéléses élményen keresztül megtanult, igen könnyedén adaptálni
tudja ezt az átlagosnál lényegesen mélyebb tudását új szituációkra.
Olyan nagy komplex képekben látja a világot, amelyekre a "normál"
gyerek csak 12-18 év tanulás után képes valamilyen valószínűséggel.
És mi áll a negatív oldalon?
A negatív oldalon négy fontosabb tényezőt lehet felsorolni. Ezek
közül az első szintén összefügg a veleszületett tehetséggel, mert a
diszlexiás gyerek teljes mértékben függővé válik mind az erre
alapozott probléma-megoldástól, mind az ennek eredményeként
élvezhető sikerélménytől. Más módon nem tud problémákat
megoldani és elvonási tüneteket mutat mind az általa megoldható
problémák, mind a megoldásukért learatható sikerélmények híján.
A második tényező is összefügg a veleszületett tehetséggel, mert
ennek birtokában a 2 és 5 éves kora között sem a család, sem az óvoda
nem alakít ki a "normál" gyerekekre jellemző észlelési módokat,
gondolkodási- és probléma- megoldási struktúrákat. Ezek hiányában
képes lesz ugyan sok mindenre, amire a kortársai közül csak kevesen,
de nem lesz képes alapvető dolgokra, amelyekre a kortársainak
többsége képes.
A legtöbb család rendkívül boldog attól és rendkívül büszke arra, amit
az iskola a későbbiekben elégtelennek fog érzékelni és boldogságában
- büszkeségében keveset tesz a gyerek alapvető készségeinek
fejlesztéséért.
A harmadik tényező a létező iskolával függ össze, amely általában
nem kíváncsi azokra a tehetség-jegyekre, amelyeket ő mutat. A létező
iskola nem tudja, vagy nem szokta kezelni és nem túlságosan
pozitívan értékeli a kíváncsiságot, a kreativitást és az intuíciót, és nem

7. kezeli egyenrangú értékként a lexikális tudással és az atomizált
gondolkodással összehasonlítva.
A negyedik tényező a harmadiknak a következménye. A létező iskola
nem tudja tolerálni a lexikális tudás és az atomizált gondolkodás
hiányát még akkor sem, ha csereértékként egy géniuszéval lényegileg
azonos gondolkodás-struktúra áll. A létező iskola csak a lexikális
tudás és az atomizált gondolkodás alapján képes tanítani, és közben
megöli a kíváncsiságot, a kreativitást és az intuíciót. A létező iskolát
csak a kvantumokban mérhető tudás érdekli.
Hogyan hatnak egymásra ezek a tényezők?
Ezeknek a tényezőknek az együttes hatásából végtelen nagy számú
variáció alakul ki, ezért minden egyes diszlexiás teljesen egyedi, senki
másra sem hasonlít. Ezért a velük való együtt-tanulás is teljesen
egyedi utakat kíván. Úgy tartják, hogy a diszlexia az összes tanulási
zavar "ősanyja", hiszen azonos, vagy szinte teljesen azonos okokra
vezethető vissza a teljes skála, talán még az autizmust is beleértve.
A nyelvtanulásnak és egy nyelviskolának milyen szerepe lehet a
diszlexiások képzésében?
Három fronton is fontos lehet egy sikeres nyelvtanulás és az ezt
biztosító nyelviskola illetve nyelvtanár-képző intézet. Az első az, hogy
mi minden mértékben elfogadjuk mindazt, amit Balázs tud és
türelemmel, sok segítség biztosításával kivárjuk a hiányzó kategóriák
és készségek fejlődését. A nagy képből haladunk lefelé és sok
türelemmel leérünk az alapokig.
Ennek érdekében, például, írtunk egy olyan angol nyelvtant, amely
ezeket az elveket követi és tökéletesen érthető Balázs számára is.
Vagy, másik példaként, megengedjük, hogy számítógépen írja a házi
feladatait, akár a helyes betűzést ellenőrző segéd-programmal együtt
is. Harmadik példaként tudom említeni azt a programot, amely a
mondat-fűzést kész mondatok kisebb egységekre való lebontásán
keresztül tanítja.

8. Pontosan ugyanennyire fontos az is amit tudatosan nem teszünk: nem
erőltetjük az írást és az olvasást mindaddig, amíg ő maga bele nem
vonzódik. A szép írás pedig végképp nem fontos, hiszen csak az a
fontos, hogy örömét lelje benne. Ettől az örömtől majd egyszer csak
szép lesz.
És mi a második?
2 és 5 év közötti urak, hölgyek és szüleik részére szervezünk olyan
együttléteket, ahol, bár a diszlexia kialakulását nem tudjuk és nem is
akarjuk megakadályozni, annak iskola- drámai kifejlődését talán
segíthetünk megakadályozni. A szülőknek szeretnénk segíteni ezzel a
gyereknek abban az életkorában, amikor ez még nem olyan nehéz,
mint később.
És mi a harmadik terület?
Természetesen a tanár-képzés, mivel minden nálunk képzett tanár
képzésében az egyik fókusz-pont a tanulási zavarokkal küszködő
diákokkal való sikeres együttműködés.
És Balázs ma hol tart ebben a fejlődésben?
Balázs ma egy sikeres, és tudomásom szerint boldog, középiskolás
három év közös tanulást követően…
A pszichológiai- és a pedagógiai szakzsargon a ’bonyolult’ diákok
némelyikét a kevéssé hízelgő ’FIMÓTA’ bélyeggel – stigmával
különbözteti meg. Ez a ’figyelem-zavaros – mozgás-zavaros –
tanulás-zavaros’ tünet-együttes leírására szolgál.
A magam részéről minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében,
hogy a ’FIMÓTA’ lehetőleg ne találkozzon az ’EMÓTA’ nevű
ellenfelével, aki ugyebár az ’empátia-hiányos – módszertanilag
képzetlen – tanítási-zavaros’ tanár.