2. Először irodalmi irányzatként jelentkezett, majd nagyobb szerephez jutott a zenében ,
a képzőművészetben és az építészetben!
• Hírdette az egyén és a művészet
szabadságát, egymás mellé
állítva a legszélsőségesebb
emberi indulatokat, érzelmeket
mint a mindennapi élet . A hősi
múlt lelkesítő példáit
allegorikusan azaz jelképesen a
jelenre vonatkoztatta .
• A romantikus lélek gondolatban
állandóan vándorol, keres, úton van.
Élményeit leleplezetetlenül őszintén,
sőt fölfokozott érzelemmel közli. Ezért
olyan csapongó, fantáziadús,hol
elkeseredetten tragikus hangú, hol
világot fölforgatni vágyó, elszántan
lelkesedő- gondoljunk a 48-as
forradalmakra- vagy a természet apró
csodáira ámuló.
3.
4.
5. Carl Maria Friedrich Ernst von Weber
Eutin, 1786. született– London, 1826. halálozott el. német zeneszerző, karmester,
zongorista, gitáros és zenekritikus. Művei, különösképpen A bűvös vadász, az Euryanthe és
az Oberon nagyban befolyásolták a romantikus zene kialakulását, ezért gyakorta a német
romantikus opera atyjaként emlegetik. Műveiben felelevenítette a német népi
hagyományokat, fölfedezte a hangszín szuggesztív vonásait, a hatáskeltés és a zenei
jellemzés eszközét látta meg bennük: bizonyos hangszerekhez és hanghatásokhoz
szimbolikus jelentést társított, amivel a korábbiaktól eltérően merőben más
operadramaturgiát és zenei gondolkodást tett lehetővé. Átvette és továbbfejlesztette Spohr
visszatérő témákra épülő kompozíciós technikáját, ő alkalmazta először következetesen a
vezérmotívumnak nevezett dallamelemeket. Írt hangversenykritikákat és zeneelméleti
tanulmányokat, sőt, regényírással is próbálkozott (életrajzi regénye azonban befejezetlen
maradt).
Apja közbenjárására Georg Joseph Vogler tanítványa lett, aki hozzásegítette, hogy
Boroszlóban karmesteri álláshoz jusson. Később udvari komponistaként tevékenykedett
Carlsruhéban, majd Stuttgartban, Prágában és legvégül Drezdában. A drezdai operaház
vezető karmestereként a szász fővárost az új német zene virágzó fellegvárává tette.
Leghíresebb műve A bűvös vadász, melyet 1821-ben mutattak be a berlini Királyi
Operaházban. Londonban érte a halál, röviddel utolsó operája, az Oberon bemutatása után.
Testét Richard Wagner kezdeményezésére 1844-ben szállították haza. Búcsúztatójában
Wagner a legnémetebb zeneszerzőnek nevezte.[
6. Franz Schubert
Bécs, Himmelpfortgrund, 1797. január 31. – Bécs, 1828. november 19. osztrák
zeneszerző.
Bár nagyon fiatalon halt meg, több mint hatszáz romantikus dalt, több szimfóniát,
szonátát, vonósnégyest, operát és egyéb darabot írt. A dallamok és a líricizmus iránti
természetes érzékenységével Schubert a 19. század legtehetségesebb zeneszerzői közé
tartozik.
Élete során nem volt kimondottan elismert, de 31 éves korában bekövetkezett haláláig
több mint 100 műve már megjelent nyomtatásban. Nem tudott állandó megélhetést
biztosítani magának, leginkább barátai támogatták, illetve apja alkalmazásában állt. A
színpadi művek komponálása és hivatalos feladatai mellett azért maradt ideje egyéb
kompozíciókra is. Befejezte az Asz-dúr misét és 1822-ben elkezdte a kitűnő „Befejezetlen
szimfóniát” (8. h-moll szimfónia). A fenti műveken túl 1824-ből származik a Trockne
Blumen (a Szép molnárlány ciklusból) variációi fuvolára és zongorára. Ekkor írta a 821
szonátát arpeggionéra és zongorára, amely érdekes kísérlet egy nehézkes és ma már
feledésbe merült hangszerre. Ezt a csodálatos zenét ma általában csellón és zongorán
adják elő, bár más hangszerelés is ismert.
Ezen évek balsikereit 1825 gazdagsága és boldogsága igyekezett feledtetni. Felgyorsult a
művek kiadása, a szegénység réme némileg csökkent, és Schubert a nyáron ismét Felső-
Ausztriában töltött kellemes szünidőt, ahol lelkesen fogadták.
7. Gioachino Rossini
Pesaro, 1792. február 29. – Párizs, 1868. november 13. olasz zeneszerző. A bolognai zenei líceumban
tanult gordonkázni, később zongorázni. Csupán tizennyolc éves volt, amikor Velencében bemutatták
egyfelvonásos vígoperáját (A házassági kötelezvény). Hírnevet az 1813-ban komponált művével, a
Tankréddal szerzett magának, ezek után sikeresen meghódította a milánói, a római és a nápolyi
operaházakat is. Életének második felében Párizsban telepedett le, ahol a Théâtre Italien igazgatójaként
az olasz opera népszerűsítésével foglalkozott, valamint a fiatal zeneszerzők (mint Vincenzo Bellini)
támogatásával.
A bécsi klasszicizmus nagy híve volt, Mozart és Haydn hatása erősen érződik operáin. Művészi
pályafutását könnyed, nápolyi stílusú vígoperákkal kezdte, és fokozatosan jutott el a francia
nagyoperáig. Ebben a műfajban munkássága a Tell Vilmosban teljesedik ki. Operái közül A sevillai
borbély és a Hamupipőke a legismertebb. A mintegy negyven opera mellett számos egyházi és
kamaraművet is írt. Korának legbefolyásosabb zeneszerzői közé tartozott, a bel canto úttörőjeként
tartják számon. Szülővárosa után gyakran illetik a pesarói hattyú fantázianévvel.
A Rossini-család 1804-ben Bolognába költözött, ahol az ifjú Gioachinót beíratták a híres Accademia dei
Concordiba, amely a klasszikus zene, elsősorban Haydn zenéjének művelését tekintette elsődleges
feladatának. Mestere Angelo Tesei volt, aki hegedűre oktatta. Ezenkívül tanult énekelni és zongorázni is,
és csakhamar elérte, hogy mindkét képességéből gyakorlati hasznot is húzzon. Tizennégy évesen már a
környékbeli színházakban segédkezett karvezetőként és recitativók kísérőjeként.
8. Felix Mendelssohn-Bartholdy
Hamburg, 1809. február 3. – Lipcse, 1847. november 4. német zeneszerző, karmester, zongora- és
orgonaművész. apja, Abraham Mendelssohn-Bartholdy gazdag bankár, a felvilágosodás híres
filozófusának, Moses Mendelssohnnak fia volt. Szüleinek négy gyermeke közül Felix a második volt. A
család 1811-ben Berlinbe költözött, áttért az evangélikus hitre, és nevét – hogy megkülönböztesse
magát a család zsidó hiten maradt ágától – Mendelssohn-Bartholdyra változtatta. A gyereket nívós
házitanítók oktatták, például Heyse, az elismert nyelvész. A festésre Rösel oktatta, a zenei nevelés Zelter
kezében volt. Zongorázni Ludwig Berger-től, hegedülni Eduard Reitz-től tanult. A politikai liberalizmus
vonzásába került, szellemileg és művészileg egyaránt felvilágosult légkörű családnál megfordult többek
közt Heinrich Heine is.
Mendelssohn, akit a maga korában gyakran hasonlítottak Mozarthoz, kilencévesen lépett fel először
mint zongorista, tizenkét éves korától már rendszeresen komponált. A zene mellett Wilhelm von
Humboldt hatására az irodalomban, nyelvekben is jártas lett, mindemellett úszott, vívott, lovagolt.
1825-ben – Cherubini elismerő szavai hatására – eldőlt a sorsa: zeneszerző lesz. Ettől kezdve opus-
számmal látta el műveit. Nővére, Fanny is rendkívüli tehetség volt, zeneszerzéssel is foglalkozott, de
akkoriban a nők társadalmi helyzete még nem engedte a „férfias” pályaválasztást.
Tizenhét éves volt, amikor Shakespeare Szentivánéji álom című színdarabjához a nyitányt komponálta. A
berlini énekakadémia igazgatója, Goethe barátja révén 1821-ben megismerkedhetett a
költőfejedelemmel. A Mendelssohn-ház vasárnapi hangversenyein fedezte fel az abban az időben
csaknem elfelejtett Johann Sebastian Bach muzsikáját.
9. Frédéric Chopin
Lengyel levelezésében Szopen Żelazowa Wola, 1810. március 1. – Párizs, 1849. október 17.)
lengyel zeneszerző és zongoravirtuóz.
Bár a születés után hetekkel kitöltött anyakönyvben február 22. szerepel, a család március 1-jét
tekintette születésnapjának. Édesapja, Mikołaj (Nicolas) Chopin (1771–1844) francia bevándorló,
édesanyja, Tekla Justyna Krzyżanowska (1782–1861) lengyel volt. Egy nővére és két húga volt
Chopinnek: Ludwika (1807–1855), Izabela (1811–1881) és Emilia (1812–1827). Néhány hónappal
Fryderyk születése után a család Varsóba költözött, ahol a családfő franciatanárként dolgozott.
Chopin zenei tehetségét nagyon fiatalon felismerték; zsenialitása a gyermek Mozartéhoz vagy
Bachéhoz mérhető. Hétévesen már két polonézt (g-moll és B-dúr) szerzett. A csodagyerek híre
megjelent a varsói lapokban, és a „kis Chopin” a fővárosi arisztokrata szalonok látványossága lett,
és számos jótékonysági koncertet is adott.
Első zenetanára Wojciech Żywny (1756–1842) hegedűművész volt, aki 1816-tól 1822-ig volt
mestere, míg a tanítványa túl nem szárnyalta. Tehetségének további fejlesztését Wilhelm Würfel
(Václav Wefel), neves zongorista és a Varsói Konzervatórium professzora vette át. 1823 és 1826
között a varsói líceumba járt, ahol édesapja is tanított. Nyaranta a szünidőt vidéken töltötte
iskolai barátainál; ez időben alaposan megismerte és megszerette a lengyel népzenét, amely
egyik alapját képezte későbbi műveinek is. 1826 őszétől zeneelméletet és zeneszerzést kezdett
tanulni a Varsói Konzervatóriumban Józef Elsner zeneszerző keze alatt. 1831-ben Bécsbe utazott,
majd Párizsban telepedett le, ahol élete java részét töltötte.
10. Robert Schumann
Zwickau, 1810. június 8. – Endenich (Bonn mellett), 1856. július 29. német zeneszerző.
A romantikus zene egyik legkiemelkedőbb és legnépszerűbb alakja, és az egyik legnagyobb
tiszteletnek örvendő zenekritikus volt.
Zongoraművek, szimfóniák, dalok alkotója.
Művészi útjának tragédiája abban áll, hogy életművének legkevésbé tervezett 10–12 éve zseniálisan
sikerült és halhatatlan lett, viszont érett férfikorának megalapozott, megtervezett, tudatos törekvése
az új ideák, a drámai zene felé mindig csak törekvés maradt, és remekművekben nem teljesedett ki.
Első zene- és zongoraóráit Zwickauban kapta Gottfried Kuntsch városi orgonistától. Zenei tehetsége
mindinkább előre tört, saját művét (150. zsoltár) vezényelte az iskolai zenekar élén. Megismerte
Mozart, Rossini és mások operáit, Schubert darabjait.
1826-ban apja meghalt, két év múlva anyja hatására joghallgató lett Lipcsében. Egyetemi órákra nem
nagyon járt, inkább zenét írt és koncertekre járt. Zongorázni tanult Friedrich Wiecknél, akinek lányával,
Clarával kialakuló románca – évekkel később – házasságra vezetett. 1829-ben Heidelbergben folytatta
tanulmányait, de inkább csak komponált. Paganini hatására elhatározta, hogy zongoravirtuóz lesz,
ezért megsokszorozta a gyakorlást. Ez – és állítólag egy ujjnyújtó szerkezet – azonban tönkretette a
kezét: jobb kezének középső ujja megbénult. Ezután már „csak” komponista lehetett. Depresszióba
esett, ami ezután időről időre visszatért nála élete során. Zeneelmélet órákat vett, Bachot és más
zeneszerzőket tanulmányozott.
11. Liszt Ferenc
Doborján, 1811. október 22. – Bayreuth, 1886. július 31. magyar zeneszerző, zongoraművész,
karmester és zenetanár. Minden idők egyik legkiválóbb zongoraművésze, aki egyben a 19. századi
romantika egyik legjelentősebb zeneszerzője.
Apja, Liszt Ádám, Esterházy herceg hivatalnoka, korán felismerte fiának kivételes zenei tehetségét,
és minden lehetőséget megragadott kibontakoztatására. Liszt kilencéves korában már
nyilvánosság előtt zongorázott Sopronban és Pozsonyban, majd hamarosan műpártoló főurak
támogatásával Bécsben folytathatta tanulmányait Czerny és Salieri tanítványaként. 1822.
december 1-jén mutatkozott be Bécsben. A 11 éves Liszt első koncertje nagy feltűnést keltett. Itt
találkozott Beethovennel, Czerny közvetítésével, aki korábban Beethoven tanítványa volt. Itt is
jelent meg nyomtatásban első műve, variációi ugyanarra a Diabelli-témára (keringőre), amelyekre
Beethoven híres zongoraművét írta. Az ifjú Liszt bécsi szereplését követően négy nagy sikerű pesti,
illetve budai koncertje után 1823 őszén apjával Franciaországba utazott, és az európai művészeti
élet egyik központjába, Párizsba költözött.
Felvételét a párizsi Conservatoire-ba Cherubini, az intézmény vezetője gátolta meg, így visszatért
Bécsbe, ahol magánúton zeneelméletet és ellenpontozást tanult, közben hangversenykörútra
indult. Londoni bemutatkozását számos újabb meghívás követte Franciaországba, Svájcba, majd
ismét Angliába. Műsorán többnyire a népszerű operákra írt ábrándok, parafrázisok szerepeltek.
1827-ben egy időre a francia fővárosban telepedett le, ahol tehetségének köszönhetően a
társasági élet ünnepelt hőse lett. Itt ismerkedett meg Chopinnel, akitől eltanulta a zongorajáték
árnyalatait.
12. Erkel Ferenc
Németgyula,1810. november 7. – Budapest, 1893. június 15. magyar zeneszerző, karmester,
zongoraművész és sakkmester, a Pesti Sakk-kör első elnöke. Pályáját zongoraművészként és
zenepedagógusként kezdte Kolozsvárott, de alkalmilag vezényelt is, és a zeneszerzéssel is
megpróbálkozott. Pesten 1834-ben mutatkozott be, majd a következő esztendőben véglegesen ott
telepedett le. Két éven át a Pesti Városi Német Színháznál, valamint a Budai Magyar Színjátszó
Körnél dolgozott karnagyként. 1837-ben a Pesti Magyar Színházhoz, a későbbi Nemzeti Színházhoz
került előbb ügyelői, majd első karmesteri minőségben. Itt mintegy három évtizeden át
munkálkodott. 1840-ben írta meg első operáját, a Bátori Máriát. A szövegkönyv szerzője Egressy
Béni, aki ezután egészen haláláig (1851) segítőtársa volt operaszerzői munkájában. 1844-ben
megnyerte a Kölcsey Himnuszának megzenésítésére hirdetett pályázatot. Az 1848–49-es
forradalom és szabadságharc után a főváros hangversenyéletének fellendítésén fáradozott.
Vezetésével alakult meg 1853-ban a Filharmóniai Társaság, amelyet számtalan esetben vezényelt.
Bánk bán című operáját, amely egyben pályájának csúcsát is jelentette, 1861-ben mutatták be.
Közreműködött a Zeneakadémia megalakításánál (1875), amelynek ezután tíz éven át igazgatója és
zongoratanára volt. Az 1884-ben megnyíló operaház főzeneigazgatója lett. Erkel nevéhez fűződik a
magyar nemzeti opera megteremtése. Nyugati, elsősorban olasz és francia operai mintákra
támaszkodva, a 19. századi magyar verbunkos zenének átélésével, kifejezési lehetőségeinek
finomításával és kiszélesítésével sikerült viszonylag egységes nemzeti operanyelvet kialakítania.
Mint karmester és szervező egyéniség rendkívül sokat tett a főváros zenei életének felvirágoztatása
érdekében. Neves sakkozó volt, az 1864-ben alakult Pesti Sakk-kör egyik alapítója.
13. Giuseppe Verdi
Le Roncole, 1813. október 10. – Milánó, 1901. január 27. a 19. század olasz zeneszerzője volt, az opera műfajának kimagasló
egyénisége.
Szülei kocsmárosok voltak . A család szegény volt, de Verdi zenei tehetsége hamar megmutatkozott. 12 éves korára kinevezték a
helyi templom orgonistájának, és hamarosan Bussetóba költözhetett, hogy megkezdje zenei tanulmányait. Ezután Antonio Barezzi
zenerajongó kereskedő vette pártfogásába, és több zeneművet rendelt tőle a helyi Filharmóniai Társaság számára. Biztatására 1832
májusában Verdi Milánóba utazott, hogy felvételizzen a konzervatóriumba, de megbukott. Milánóban maradt, és magánúton tanult
tovább.
Idővel karmesteri munkákat is vállalt, és ennek köszönhetően megismerték. 1835-ben visszatért Bussetóba, ahol megpályázta a
Filharmóniai Társaság igazgatói posztját. 1836 márciusában megkapta hivatalos kinevezését, két hónap múlva pedig feleségül vette
Barezzi leányát, Margheritát. 1838-ban lemondott posztjáról, és visszaköltözött Milánóba, ahol benyújtotta a Scalának első
operáját, az Obertót. A sikeres bemutató után az operaház még három opera komponálására kérte fel. 1838-ban azonban meghalt a
lánya, 1839-ben a fia, aztán 1840-ben a felesége – Verdi lelkileg összeomlott, és megpróbált kihátrálni a Scalával kötött
szerződésből, de sikertelenül. A pünkösdi királyság bukása után felhagyott a vígoperák írásával. 1842-ben megírta a Nabuccót,
amelynek politikai felhangjait a szabadságra vágyó olasz nép azonnal felismerte. A következő nyolc évben tizenkettő operát
komponált, köztük A két Foscarit, az Attilát és a Macbethet. 1851-ben megírta a Rigolettót, amivel megalapozta világhírét. Az Aida
(1871) után tizenöt évig nem írt újabb operát. Eközben beválasztották az olasz szenátusba, ahol öt évig tevékenykedett, átdolgozta
több korábbi operáját, és megírta a Requiemet (1874). A Simon Boccanegra átdolgozása közben ismerkedett meg Arrigo Boito költő-
zeneszerzővel, akinek szövegkönyveiből született meg a Verdi életművét megkoronázó két utolsó operája, az Otello (1887) és a
Falstaff (1893). Élete végén egyházi műveket írt. 1901-ben halt meg agyvérzés következtében Milánóban.
Verdi a 19. századi opera Wagnerrel egyenértékű vezéralakja; az olasz zene világviszonylatban egyik leghíresebb képviselője.
Művészetének fejlődése a korai 19. század jelentős olasz mestereinek – Rossini, Bellini, Donizetti – művészetéből ágazott ki, áttörte
korának bel canto kliséit, és a zenedráma szolgálatába állította az éneket – korabeli kritikusai éppen emiatt zenéjét gyakran
nyersnek, csiszolatlannak minősítették. Hatása óriási: a századforduló olasz operaszerző nemzedékére (Puccinire és kortársaira)
gyakorolt közvetlen hatásán túl közvetve (Wagnerhez hasonlóan) erősen hatott az opera 20. századi fejlődésére is.
14. Johannes Brahms
Hamburg, 1833. május 7. – Bécs, 1897. április 3. német zeneszerző. A romantika korában élt, de tudatosan a
bécsi klasszicista zenei formákhoz nyúlt vissza.
Johannes Brahms Hamburg bordélynegyedében született. Apja, Johann Jakob Brahms (1806–1872), aki több
hangszeren is játszott, 1826-ban települt a városba, Johannes a második gyermeke volt. A jó családból
származó édesanya, Johanna Henrike Christiane Nissen tizenhét évvel volt idősebb az apánál. A gyermek
Brahms 1840-ben zongoraórákat kezdett venni Otto Friedrich Willibald Cossel zongoratanárnál, aki három
évvel később átengedte saját kiváló mesterének, Eduard Marxsennek. Rögtön megmutatkozott játékosi és
alkotói tehetsége is.
Tizenhárom éves korában a kikötői negyed kocsmáiban játszott élelemért meg némi bérért. A prostituáltak
világa egész életét végigkísérte, a bécsi években is „otthonos” volt benne. Tizenhét éves korában
megismerkedett Reményi Ede magyar hegedűművésszel. Reményi egyike volt azoknak, akiknek a
szabadságharcban való részvételükért menekülniük kellett. Reményi Görgei Artúr hegedűse volt. Brahms
Reményi zongorakísérője lett, 1852 elején közös hangversenykörútra is indultak. A körút során
megismerkedett Joachim Józseffel, aki első hegedűsként a hannoveri királynál szolgált. Joachimnak nagyon
tetszett Brahms zongorajátéka és zongorára írt esz-moll scherzója, és Liszt Ferencnek írt ajánlólevéllel látta el
a fiatalembert.
Brahms az ötvenes években alkotta meg első nagyobb szabású művét, az I. (d-moll) zongoraversenyt, amelyet
eredetileg két zongorára komponált, ámde a mondanivaló súlya versenyműformát követelt meg.
15. Charles Camille Saint-Saëns
Párizs, 1835. október 9. – Algír, 1921. december 16. francia zeneszerző, karmester, zongorista,
orgonista. A leghíresebb művei a Sámson és Delila, az Állatok farsangja és a 3., Orgona-szimfónia. A
művész családnevének a kiejtése olykor viták tárgya, mivel az írásmód a „szenszaen” vagy „szenszan”
kiejtést is megengedi. Ennek ellenére legelterjedtebb a „szenszansz” ( kamij sɛ̃sɑ̃s). kiejtés.Camille
Saint-Saëns Párizsban született. Apja kormányhivatalnok volt, aki fia születése után néhány hónappal
elhunyt. A fiút anyja, Clémence nevelte fel, akit nagynénje, Charlotte Masson segített anyagilag. Ők
tanították először zenére is, mert a gyermek zenei tehetsége már igen korán nyilvánvalóvá vált,
hároméves korában már megírta első zongoradarabját. Hétévesen kompozíciót tanult, 11 évesen
pedig sikeres zongorahangversenyt adott Párizsban Mozart és Beethoven műveiből. 1848-ban
felvették a Conservatoire-ba, ahol Stamatynál zongorát, Halévynél és Rebernél zeneszerzést tanult, de
tanára volt Gounod is. Sok neves zenésszel ismerkedett meg, és tehetségét elismerte Liszt, Rossini és
Berlioz is. 1853-ban elnyerte a Saint Merry-templom orgonistai állását, amit 1858-ban a St.
Madeleine-templommal cserélt fel, s itt tevékenykedett egészen 1877-ig. Közben, 1861 és 1865 között
tanára volt a Niedermeyer-féle egyházi zeneiskolának is, ahol tanítványa volt többek között Gabriel
Fauré.
Állásait azért adta fel, hogy csak a zeneszerzéssel tudjon foglalkozni. 1871-ben néhány kollégájával[3]
együtt megalakította a Société Nationale de Musique-et (Nemzeti Zenei Társaság), amelynek a célja a
kortárs francia zeneszerzők műveinek a népszerűsítése volt
16. Pjotr Iljics Csajkovszkij
Votkinszk, 1840. május 7. – Szentpétervár, 1893. november 6. orosz romantikus zeneszerző, az
egyetemes zenetörténelem egyik legkiemelkedőbb és egyik legismertebb alakja.
Mérnök–hivatalnok családba született. Oroszország akkori fővárosában, az európai szellemi élet egyik
központjában, Szentpétervárott a fiatal Pjotr gondos nevelésben részesült, tanulmányai befejezése után
pedig néhány hónapig az igazságügy-minisztériumban dolgozott tisztviselőként, erre a pályára azonban
alkalmatlannak bizonyult. Zenével komolyabban csak 23 éves korában kezdett foglalkozni, mestere Anton
Grigorjevics Rubinstejn volt. Tehetségének köszönhetően Anton fivére, Nyikolaj 1866-ban meghívta az általa
alapított moszkvai zenekonzervatóriumba tanárnak.
Homoszexuális volt, és szexuális irányultságát érintően rejtőzködő életet élt. A félelemmel teli titkolózás
egész életére rányomta bélyegét, számtalanszor küzdött depresszióval, mindez műveiben is jól érzékelhető.
Harminchét éves korában a látszat megőrzése érdekében megnősült, de már egy hónap múltán
különköltözött jóval fiatalabb feleségétől, aki egyébként korábban a tanítványa volt. Fordulópontot jelentett
életében, hogy megismerkedett a gazdag özveggyel, Nagyezsda von Meckkel, aki anyagilag szinte élete
végéig támogatta. Ennek köszönhetően felhagyott egyre nyomasztóbbnak érzett tanári állásával, és a
zeneszerzésnek szentelte életét. Sokat utazott Európában, és mint zeneszerzőt, illetve karmestert
hazájában és külföldön egyaránt ünnepelték. Első sikeres műve a Rómeó és Júlia című fantázia volt.
Hírnevét elsősorban szimfóniáinak és versenyműveinek köszönhette, de egész estét betöltő balettjei is nagy
sikereket arattak (A hattyúk tava, Csipkerózsika, A diótörő). Operaírással is próbálkozott, művei közül az
Anyegin és A pikk dáma bizonyultak időtállónak. Halálát a hivatalos iratok szerint kolerafertőzés okozta, de
ez mai napig vitatott a zenetörténészek körében.
Munkássága bizonyos fokig ellentétben áll a híres orosz ötökével.
17. Giacomo Puccini
Lucca, 1858. december 22. – Brüsszel, 1924. november 29. a XX. század egyik legnépszerűbb olasz
operaszerzője volt. Műveiben főként az emberi érzésekre összpontosított: kis örömök, mindennapi kis
események, nagy szenvedélyek és érzelmek jelennek meg, többnyire egzotikus környezetbe ágyazva.
Hősei hétköznapi emberek. A Bohémélet tüdőbajos Mimije, az elhagyott Pillangókisasszony, az
öngyilkos Tosca mind a szerelem áldozatai, akik végül az életükkel fizetnek.
Puccini operái többnyire tragikus befejezésű darabok. A Nyugat lánya és a Gianni Schicchi című
vígopera cselekménye azonban boldog véget ér; tragikus fordulata után az utolsó mű, a Turandot is.
Giacomo Puccini nem volt jó tanuló, és ekkor még a zene iránt sem mutatott érdeklődést. Ezekben az
időkben a szigorú nagybácsija, Fortunato Magi tanította zenélni, azonban nem volt megelégedve
unokaöccse zenei hallásával. Puccini zenei tehetsége később bontakozott ki, amikor a Luccai
Konzervatóriumba, a L'Istituto Musicale Giovanni Pacini-be került. Itt az apja egykori tanítványa, Carlo
Angeloni tanította. Angeloni más módszerekkel tanított mint Magi, nem volt annyira szigorú, továbbá
fontosnak tartotta a partitúrák olvasását és elemzését. Ugyancsak Angeloni volt az, aki megszerettette
Puccinivel a később szenvedélyévé vált természetjárást és vadászatot. A konzervatórium évei alatt
Puccini pénzkeresés céljából helyi táncmulatságokon és a közeli Bagni di Lucca fürdőhely kaszinójában
zongorázott, de orgonálást is elvállalt a helyi templomokban. Első kompozíciói 1876-ban születtek: egy
Preludio zenekarra és néhány orgonamű. Ugyancsak ebben az évben történt, hogy Verdi Aidáját
játszották Pisában, azonban Puccininek nem volt pénze, így a huszonnyolc kilométeres távolságot egy
diáktársával együtt gyalog tette meg. Az előadás után döntötte el, hogy operákat fog írni.
18. Claude Debussy
Saint-Germain-en-Laye-ben született, , Franciaország, 1862. – Párizs, 1918. apja
porcelánkereskedő volt. Zenei tehetségére Paul Verlaine anyósa hívta fel a család figyelmét.
Tízévesen lett a párizsi zeneakadémia, a Conservatoire növendéke, rá két évre már Frédéric Chopin
f-moll zongoraversenyét játszotta. Ekkoriban kezdett komponálni.
Néha beült César Franck óráira, amiket unalmasnak tartott. „Modulez! Modulez!” – mondta
Franck Debussy leckéjét nézve. Erre Debussy így válaszolt osztálytársait megrendítve: „Miért
változtassak hangnemet, ha nekem ez tökéletesen megfelel?”. Giraud zeneszerzésóráin azért ült a
zongorához, hogy furcsa, idegenszerű akkordokat üssön le, s nem volt hajlandó feloldani őket.
Mindezek ellenére felismerték tehetségét, és számos díj elnyerése után, 1884-ben elnyerte a
Római-díjat A tékozló fiú (L'Enfant prodigue) című kantátájával.
Az 1880-as évek elején kapcsolatba került Nagyezsda Meck asszonnyal, Csajkovszkij legendás
pártfogónőjével, akinek a gyermekeit tanította a nyári szünidőkben. Meck asszony elvitte Svájcba,
Olaszországba és Moszkvába.
A Római-díj nyerteseként két évet töltött Rómában, de nem érezte jól magát, az olasz opera nem
nyerte el tetszését, a régi zenében (Palestrina, Lassus) keresett menedéket. 1887-ben végleg
Párizsban telepedett le, kizárólag a komponálásnak szentelte életét.
Állást nem vállalt, karmesterként és zongoristaként is ritkán lépett fel. Ugyanebben az évben
Bécsben megismerkedett Brahmsszal, és Londonban is járt, a következő években Bayreuthban
Wagner műveit hallotta.
19. Johann Strauss
Bécs, 1825. október 25. – Bécs, 1899. június 3. osztrák zeneszerző, többek között a Kék Duna keringő és A denevér
megkomponálója, már életében a „keringőkirály” becenévvel illették.
Bécsben született, zeneszerző család tagja. Apja, idősebb Johann Strauss kedvelt és elismert zeneszerző, karmester
volt. Ifjabb Johann Strauss hatéves korában komponálta első dalát, de mivel apja nem a muzsikus pályát szánta
neki, titokban tanult Fritz Amon első hegedűstől. Gimnáziumi tanulmányai után banki pályára készült. Apja
azonban elhagyta családját, ezért ő kötelességének érezte, hogy anyját és testvéreit támogassa, így a jó
megélhetést biztosító zenész pályát választotta. Johann Anton Kohlmann és Joseph Drechsler tanítványa volt.
1844-ben alapította meg első zenekarát, s emiatt összetűzésbe került apjával. Viszonyuk éveken át feszült volt, s
megtagadta, hogy csatlakozzék apja zenekarához. Annak halála után 1849-ben egyesítette a két Strauss-zenekart
és 1851-től számos koncertkörutat tett Európában. Legnépszerűbb művét, a Kék Duna keringőt 1867-ben mutatták
be Párizsban hatalmas sikerrel. 1872-ben Amerikába utazott, ahol a bécsi divatos zenei stílusokat (operett, polka,
keringő) népszerűsítette. Nemcsak kiváló zeneszerző és karmester volt, hanem kiváló szervező is, a bécsi zenei élet
egyik kiemelkedő egyénisége. 1863 és 1870 között az udvari bálokat vezette, majd 1877-ben felkérték a párizsi
operabál rendezésére is.
Művei közül a keringők a legjelentősebbek: még Bülow, Wagner és Brahms csodálatát is kivívták. Zenéjében az
osztrák néptánc szellemét jellegzetesen bécsi fogalmazásban érvényesítette kedélyes könnyedséggel vegyítve, és
mindezt az osztrák népies muzsikálásból megőrzött naturalisztikus hangszereléssel párosította. Színpadi művek
írására Offenbach példája késztette, közülük legmaradandóbb A denevér.
Magánélete kevésbé szerencsésen alakult. Első felesége, Jetty Treffz 1878 tavaszán meghalt. Következő házassága
Angelica Dittrich-hel csak öt évig tartott. Harmadik házasságát Adele Deutsch-csal 1885-ben kötötte.
20. Maurice Ravel
Ciboure, 1875. március 7. – Párizs, 1937. december 28, francia zeneszerző, zongorista. A család a Pireneusok lábánál
található Ciboure-ból még a zeneszerző kiskorában Párizsba költözött. Itt a gyermek már tizenévesen kompozíciókkal
jelentkezett, majd 1889-ben a párizsi Konzervatórium hallgatója lett. Legkedveltebb tanára és pártfogója a szintén
zeneszerző Gabriel Fauré volt. Igen korán kialakult sajátos stílusa, amit később egyesek Debussy plagizálásának
tartottak, pedig eredeti jellegzetességei már akkor kialakultak, amikor Ravel még nem ismerte Debussy muzsikáját.
Mindazonáltal Debussy hatása vitathatatlan, de nem puszta átvétel. (Egyébként igen sok esetben beszélnek arról,
miként hatott Ravel Debussyre.)
A gyermek Ravel kényes, kifinomult irodalmi és zenei műveire is rányomta bélyegét. Kedvenc költői között ott volt
Mallarmé, Poe és Baudelaire, a zenében pedig Schumann, Liszt, Chopin és Weber stílusát kedvelte — később Mozart
vált példaképévé. Beszámolók szerint nem különösebben szorgalmasan tanult zongorázni, anyja még jutalmakkal
sem mindig tudta elérni, hogy az ifjú Maurice megtanulja a zeneleckét. Később sem vált különösebben jó előadóvá,
még zongoradarabjait sem maga adta elő, hanem egy-egy hivatásos virtuóz. Karmesterként is ritkán lépett fel, és
olyankor is csak saját műveit vezényelte; a siker mindig a zeneszerzőnek és nem a karmesternek szólt.
Fiatalon társaságkedvelő, gyakran bohém művész volt, afféle dandy. 1901-től próbálkozott a fiatal francia
zeneszerzők nagy álma, a Római díj elnyerésével, de azt a bizottság minden alkalommal másnak ítélte annak ellenére,
hogy ebben az időszakban Ravel már ismert és elismert zeneszerző volt, aki 1902-ben bemutatott F-dúr
vonósnégyesével még Debussy bámulatát is kivívta. 1905-ben eltiltották a további jelentkezéstől, mert elérte a
harmincéves korhatárt. Ez olyan közösségi botrányhoz vezetett, hogy a konzervatórium igazgatójának le kellett
mondania. Ravel súlyos csalódásában sértett büszkeségében magányossá és visszahúzódóvá vált, hiába állt mellette
közönségének szeretete és elismerése. Pándi Marianne szerint talán ennek tudható be, hogy később visszautasította
a megkésett elismerésnek tekintett Francia Becsületrendet is.
21. Igor Stravinsky
Oranienbaum, Szentpétervári terület, 1882. június 17. – New York, New York, 1971. április 6. orosz zeneszerző, akit sokan
a 20. század egyik legnagyobb hatású zeneszerzőjének tartanak. Műveiért szerzett elismerései mellett zongoristaként és
karmesterként is nagy hírnévre tett szert műveinek premierjein nyújtott teljesítményével. Édesapja Fjodor Ignatyjevics
Sztravinszkij (1843–1902), kora vezető basszistája.
Stravinsky művei nagy stilisztikai változatosságot mutatnak. Először három balettel tett szert nemzetközi hírnévre, amit
Szergej Gyagilev impresszárió megrendelésére készített, és az ő orosz balettje adott elő; ezek: a Tűzmadár (L'Oiseau de
feu, 1910), a Petruska (1911) és a Tavaszi áldozat (Le sacre du printemps, 1913). A Tavaszi áldozat, melynek premierje a
zene által megosztott közönség soraiban hatalmas zavargást váltott ki, átalakította a jövendő zeneszerzők
ritmusszerkezetről alkotott képét, és egy elképzelt ősi Oroszország pogány szertartásairól alkotott víziója máig elbűvöli a
hallgatóit.
Első orosz korszaka után az 1920-as években a neoklasszicizmus felé fordult. Ekkor készült művei inkább hagyományos
zenei formákat alkalmaztak, és nem ritkán korábbi zeneszerzőknek – mint Bach, Verdi és Csajkovszkij – állítottak
tiszteletet. Mavra című vígoperájának bemutatója 1922. június 3-án volt Párizsban. 1924-ben saját művei előadásával
elkezdte előadóművészi pályafutását. Oidipus Rex című opera-oratóriumának ősbemutatója 1927. május 30-án volt.
A francia állampolgárságot 1934. június 10-én kapta meg. 1938. november 30-án meghalt Stravinsky lánya, 1939. március
2-án elhunyt a felesége, Katyerina, június 7-én pedig meghalt az édesanyja is. 1939-ben az Egyesült Államokban telepedett
le, és a Massachusetts állambeli Cambridge-ben, a Harvard Egyetemen tartotta híressé vált előadás-sorozatát Poétique
musicale címen. 1945. december 28-án megkapta az amerikai állampolgárságot.
Amerikai tartózkodása első idejében írta Symphony in C (1940), Symphony in Three Movements (1945) és a népszerű
Ebony Concerto (klarinét, big band, 1945) című műveit. Az 1950-es évektől kezdve, élete utolsó húsz évében új technikákat
alkalmazott, amelyek tömörebbek, erősebb ritmikájúak, harmonikusabbak és összetettebb mintázatúak voltak, mint a
korábbi művei.
