1. Iser: Fikcióképző aktusok
Iser a valós – fiktív dichotómia lecserélést javasolja a valós – fiktív – imaginárius hármasra. Ennek az az oka, hogy a gyakran fikciónak
nevezett irodalmi szöveg valójában valóság és fikció keveredése: „magával vonja az adott és az elképzelt összjátékát”, mely „kölcsönhatás
lényegesen többet hoz létre a kettő közötti egyszerű ellentétnél”. A szöveg inkább ebből a hármasságból emelkedik ki, mert amiképp „nem
korlátozódhat a referenciális valóságból vett összetevőire, éppúgy nem láncolható hozzá fikcionális jellegzetességeihez sem. A szöveg
fikcionális jellegzetességei ugyanis önmagukban véve nem alkotják sem a szöveg célját, sem pedig a lényegét, inkább közeget biztosítanak
az imaginárius összetevő előtűnéséhez.
A fikció és a valóság oppozíciója föltételezte annak hallgatólagos tudását, hogy miben áll a fikció és a valóság jellege, és az előbbit úgy
definiálta az utóbbiból, hogy azt állította, a fikció a valóság hiánya. Ám ez kétséges „bizonyosság”, elhomályosítja a modernség egyik
központi kérdését: „Hogyan létezhet olyasvalami, ami, bár tényleges és jelenvaló, mégsem hordozza magán a valóság jegyeit?”
Az imaginárius minőség olyasvalami, amit a fikcióképző aktusok hoznak létre, és „nem tartozik a szövegben reprodukált valósághoz, de nem
is választható le róla. Így a fikcióképző aktus a reprodukált valóságot jellé változtatja, miközben az imagináriust olyan formaként
szerepelteti, amely lehetővé teszi, hogy fölfogjuk, mire mutat a jel.” A fikcióképző aktus a valóságok áthelyeződésével jár, melyek így
elveszítik eredeti meghatározottságukat, ha megtörténik a határátlépés, a transzgresszió.
A fikcióképző aktus irányítottsága: „A fikcióképző aktus egyfelől maga mögött hagyja a valós meghatározottságát, ugyanakkor azonban az
imagináriust olyan meghatározottsággal ruházza föl, amellyel az egyébként nem rendelkezne.”
A fikcióképzés mozgásba hozta két folyamat: „a valóság meghatározottsága túllép önmagán, s ezzel egy időben az eleddig zavaros
imaginárius formát kap és ellenőrzés alá kerül”
A kettős határátlépés: a fikcióképzés aktusa „átlépi mind az általa megszervezettnek (a külső valóság), mind pedig az általa formába
öntöttnek (az imaginárius zavarossága) a határát. A valóst az imagináriushoz, az imagináriust pedig a valóshoz vezeti.”
A fikcióképző aktusok funkcionálisan megkülönböztethetőek (közös jegyük, hogy a mind a 3 áthág vmilyen határt):
1 – kiválasztás
minden irodalmi szöveg társadalmi, történelmi, kulturális rendszerek sorából válogat, melyek a szövegen kívül, vonatkoztatási mezőként
léteznek. A válogatás korlátok áthágását jelenti, mert a kiválasztott összetevők kikerülnek azokból a rendszerekből, amelyekben a feladatukat
ellátták. A szöveg vonatkoztatási mezőiként működő rendszerek éppen a mintázatuk felbomlása következtében kerülnek előtérbe. A
szelekcióból kimaradt elemeket is észleljük, ehhez a hiányhoz is viszonyítunk, a szövegben jelen lévő dolgokat a hiányzók fényében
ítéljük meg. A szelekciós aktus esemény, amely csak eredményeiben létezik. A kiválasztott elemek másképp súlyozódnak, mint amikor még
megvolt a helyük a maguk rendszerében. Kitörlés, kiterjesztés, súlyozás – ezek alapvető „módjai a világalkotásnak” (Nelson Goodman).
A szöveg feltárja önnön intencionalitását a szelekcióval: ahogy a szövegen kívüli valóságból válogat, ahogy felosztja és eltávolítja magától
azokat a rendszereket, amelyekkel összekapcsolódik, az mutatja meg a szöveg intencionalitását. A szöveg intencionalitása sem a kiválasztott
rendszerrel, sem az imagináriussal nem azonosítható (mivel feltételei erősen kötődnek a szövegen kívüli rendszerhez). Az intencionalitás
átmeneti tárgy a valós és az imaginárius között, és rendelkezik az alkalomszerűség lényeges minőségével. Az alkalomszerűség abban a
módban rejlik, ahogy az imaginárius hatást gyakorol a valósra. A vonatkoztatási mezők nem csupán kirajzolódnak, hanem a szöveg –
eseményként értett – intencionalitása szét is tagolja őket, hogy alkotóelemeiket önmegjelenítése anyagává változtassa át
2 – kombináció
„A szövegen belül vegyített különféle alkotóelemek köre a szavaktól és azok jelentéseitől a beemelt szövegen kívüli jelenségeken át azokig a
sémákig terjed, amelyekbe például a szereplők és tetteik besorolhatók.” A szókészlet szintjén erre példák a szólelemények. Pl. Joyce:
„benefiction” = benediction + fiction + benefaction). A szemantikai korlátozások fellazulnak, az egyes szavak szótári jelentése elhomályosul,
de nem vész el az eredeti jelentés. A szemantikai színkép ingadozása áll elő. Az előtér- és háttérpozíciók billegése.
Míg a szelekció a szöveg intencionalitását termelte ki, addig a kombináció a szöveg „tényszerűségéhez” vezet. A tényszerűség nem a szöveg
vegyítette elemek tulajdonsága, hanem olyasvalami, ami a szöveg tevékenységének eredményeképpen jön létre. A kombináció is ahhoz
viszonyítva határozódik meg, amit kizárt, paradox módon a jelen nem lévő is jelenlévő lesz a viszonyítás aktusa révén. „[A] viszonyítás
fikcióképző aktusa egyértelműen előidézi a megvalósult és a hiányzó együttes jelenlétét, s ezzel alá is ássa a megvalósult viszonyokat.
Visszasüllyeszti őket a háttér árnylétébe, hogy ezen új háttér ellenében új viszonyok tűnhessenek elő és nyerjenek stabilitást.” A föllazítás
vagy határátlépés 3 szintjét érdemes elkülöníteni:
– annak a folyamatnak a szintje, amely a szövegen kívülről érkező értékek, allúziók, idézetek elrendezését jelenti. „A fikció
egyazon térben képes összenyalábolni nyelvek, rendezőelvek, nézőpontok sokaságát, ami más, meghatározott empirikus cél
vezérelte diskurzusokban ellentmondásokhoz vezetne.” (Jonathan Culler)
– „bizonyos szemantikai egységeknek a szövegen belüli elrendezése”. Itt szövegen belüli vonatkoztatási mezők emelődnek ki.
– lexikai szint. A szótári jelentések egymásra gyakorolt hatásában és az által történő fellazításában áll.
3 – önfeltárás
Lényege: a szöveg bejelenti saját fikcionalitását. Az irodalmi szövegek egy sor, önnön fiktív voltukra utaló jelzést tartalmaznak, de ezek nem
azonosíthatóak mind a szöveg nyelvi jeleivel. Ezeknek a jelzéseknek a jelentőségét sajátos, történetileg változó és a szerzők és közönségük
által osztott konvenciók adják meg. Konvenciókat hoznak felszínre a jelzések, amelyek egy szerződést alapoznak meg a szerző és az olvasó
között. Ezen szerződésben foglaltak szerint a szöveget nem beszédként, hanem eljátszott beszédként fogjuk föl. A legnyilvánvalóbb és
legtartósabb ilyen jelzések közé tartoznak az irodalmi műfajok. Ezek szerződéses viszonyok egész sokaságát teszik lehetővé a szöveg és az
olvasó között.
A fikcionalitás nem korlátózódik az irodalmi szövegekre, azok világán kívül is megtalálható, és az intézmények, társadalmak és világképek
megalapozásában nagyon fontos szerepet tölt be, ám az ilyen típusú nem irodalmi fikció nem tárja föl saját fikcionalitását. A nem irodalmi
fikció (ide most nem az irodalomtól különböző művészetek fikciója értendő) elkendőzi saját fikcionalitását, nem feltétlenül a megtévesztés
céljával, hanem azért, mert a fikciónak magyarázó vagy akár megalapozó feladatot szán, amit nem teljesíthetne akkor, ha fiktív
természete napvilágra kerülne. „A fikcionalitás elfedése a magyarázatot a valóság látszatával ruházza föl, ami létfontosságú dolog, mert a
fikció – mint magyarázat – ezen valóság alapösszetevője.” Ezzel szemben az önfeltáró fikcionális szöveg szerződése szerint az olvasónak
meg kell változtatni a viselkedését, amit ha nem tesz meg, akkor pl. közbe akar lépni, ha szörnyű eseményt lát, mondjuk, a színpadon,
miközben a Hamletet adják elő. Másfajta magatartás szükséges tehát a fikcionalitását feltáró és a fikcionalitását elfedő fikcióval szemközt.
A valóság reprodukálható az irodalmi szövegben, de annak mintha konstrukciójába csatlakozik, idézőjelbe tétetik, mert a fikció a
valóságot annak meghaladása céljából használja. „Ha a fikcionális szöveg az ábrázolt „valós” világot egy „lehetetlen” világgal vegyíti, az
így keletkező ábrázolás olyasvalami meghatározásához vezet, aminek természete szerint meghatározatlannak kell lennie. Ez pedig nem más,

2. mint az imaginárius” „Az ábrázolt világ kézzelfoghatósága azt a látszatot kelti, hogy egy eleve adott világot jelöl. Azonban mivel az ábrázolt
világ előzetes intencionalitásból és viszonyítási folyamatból keletkezett, valójában nem azonosítható semmilyen eleve adott világgal. A
szövegben ábrázolt világ eszerint sem nem tökéletes jelölése, sem nem tökéletes ábrázolása semminek.”
A mintha konstrukcióra hozza fel példaként Iser azt a kritikát, amelyet Dürrenmatt írt Az öreg hölgy látogatása c. darabja előadásáról. Az
előadás D. szerint túlságosan realista volt a vasútállomáson zajló jelenet bemutatásakor. Erre mondja Iser, hogy „a fikció visszafordítása
valósággá a „mintha”-kiterjedés eltüntetését is maga után vonja. Az ábrázolt világ ezzel megszűnik azon dolog analógiája lenni, amely általa
megértendő.” A jó előadás pontosan annyit őrzött volna meg a valóságból, amennyi elegendő a figuratív funkció megalapozásához (a
denotatív funkció is megalapozandó). „A rámutatásnak tehát le kell vetkőznie eredeti feladatát, hogy az általa jelölt világra úgy
tekinthessünk, mintha valódi volna.”
„A fikcionalitás önfeltárása idézőjelbe teszi az ábrázolt világot, s ezzel egy olyan cél jelenlétét teszi nyilvánvalóvá, amely az ábrázolt világ
szemlélhetőségével egyenértékű.”
A Hamletet játszó színész példája. A Hamletet játszó színész önmaga kell, hogy maradjon, mikor játszik, miközben analógiává kell
alakítsa testét, érzéseit, tudatát. Nem utolsósorban azért nem azonosulhat teljesen Hamlettel, mert nem tudja, ki az a Hamlet. Ez a kettősség
teszi lehetővé, hogy a színész megtestesítsen egy sajátos elképzelést Hamletről. „Ahhoz, hogy meghatározott formát adjon egy valótlan
alaknak, a színésznek háttérbe kell szorítania saját valódiságát. Valahogy így van ez mindannyiunkkal, amikor olvasunk. A „mintha”
kiváltotta eredmények elgondolása azt igényli, hogy képességeinket egy valótlanság szolgálatába állítsuk, és ezt a valótlanságot a valóság
látszatával ruházzuk föl – amivel arányosan csökken saját valódiságunk.”
A szöveg forrása nem a jelentés, hanem az imaginárius. Ha a szövegbe magyarázott jelentést tartanánk a szöveg kiindulópontjának, „akkor
éppen a szöveg azon kiterjedését szorítanánk háttérbe, amely létrehozza a jelentést”. Bármilyen jelentés az imaginárius gyakorlatiasításával
jön létre – melyre (a jelentésességre) nem szűnő elvárásunk irányul –, és nem kimerítő, objektív adat, csakis korlátozott, gyakorlati
konstrukció.
A fikcióképző aktusok összegző jellegű elkülönítése (mindegyikük sajátos Gestaltot hoz létre):
1. kiválasztás > intencionalitás
2. kombináció > viszonyítás
3. önfeltárás > zárójelezés
A jobb oldalon álló eredmények „fikcióból vett tény”-ek (Nelson Goodman).
A fiktív nem más, mint ami teret ad a valós és az imaginárius cserefolyamatainak. Ennyiben létezik, annyiban viszont nem kézzel fogható,
hogy nem egyéb, mint ezek a cserefolyamatok.
Riffaterre: Szimbolikus rendszerek a narratívában
Két rendszernek van olyan funkciója, hogy a valószerűség révén az igazság világába egy minőségileg különböző igazságot vezessen be, a
poétikai igazságot:
A – fentartott metafora
B – szubtextus: a narratívával együtt születik. Az értelem narratív egysége, mely számot ad az olvasó azon képességéről, mellyel
tévedhetetlenül eligazodik a fikcióban. A teljes regény szövedékébe ágyazódó szövegek a szubtextusok, melyek nélkül felfoghatatlan volna
az egység, amelyet a műalkotástól elvárunk. A szubtextus egyedül is állhatna, emlékezhetnénk rá, ahogy egy epizódra emlékszünk, viszont
az epizód nem hagyható el a narratíva szövedékének fölfeslése nélkül. A szubtextus nem szilárd entitás annyiban, hogy szétszóródik a
narratívában. Két okból lehet szétszóródott:
1. vagy azért, mert megszakad a kibontása, és a későbbiekben folytadik újra,
2. vagy azért, mert egymást követő változatokban tűnik fel újra, mint a szinonim állítások paradigmája
Egy szubtextus szimbolikus rendszerének 2 jellemző tulajdonsága:
1. idioszinkratikus, ezért egyre nehezebbé válik a megértése, ha valaki nem kapcsolja előző eseményekhez
2. olyan a működése, mint a narratívába épített emlékezeté
A szubtextus mindig egy viszonylag jelentéktelen tárgy és egy széles körű hermeneutikai funkció poláris ellentétére épül. Pl.: E. M. Forster
Út Indiába c. művében a gallérgomb. Megjelenései a regényben arról adnak hírt, hogy az indiainak a hazáját elfoglalt britek kultúrájával
diszharmonikus a viszonya. Megfeledkezik a gallérgombról, a gallérja ágaskodik, a regény különböző helyein tréfálkoznak is ezen, a gomb
szimbolikussá válik. A gombról való megfeledkezés arra utal a regényben, hogy az indiaiak „rászorulnak” a britek fennhatóságára. Ez ad
lehetőséget arra, hogy a következők kibontakozzanak:
– pszichológiai analízis
– a faji magatartás szemiotikája
– a szokások komédiája
– a megható, de egyben ostoba jelenet
– a sors iróniája
A szubtextust olyan jelentőség nélküliség jellemzi, amely megengedi, hogy a részletek hatalmas, kontextus által előírt értelmet vegyenek fel.
„A narratívában a szubtextus a saját tárgyát, vagy minidrámáját metonimikusan, metaforikusan vagy szimbolikusan kapcsolja a regény
eseményei sorozatának egyikéhez vagy még a fő sorozathoz. És mindegyikük téloszával is.”
A szubtextus elválasztandó a téma és a motívum bevett kategóriáitól.
A szubtextus inkább forma, mint tartalom. Ugyanaz a forma teszi felismerhetővé, függetlenül attól, hogy hányszor fordul elő, akár
teljességében, akár töredékében tér vissza. Részben ez különbözteti meg a témától. A trópusi hőség pl. visszatérő téma a regényben, de nem
szükséges a formáját megőriznie, amikor visszatér
A – fenntartott metafora (pl. a Forster-regényből: az egyik hölgy előtt Dr. Aziz igen magasra helyeződik, mikor Aziz az indiai múltba vezeti
be hallgatóságát; ezt a szárny metaforát aztán az elbeszélő továbbviszi, a hölgytől függetlenül is megjelenik, aztán Aziz álmában is

3. megjelenik, mert Aziz India arab hódítói valódi leszármazottjának álmodja magát) – abban hasonlít a szubtextusra, hogy minden egyes új
feltűnésekor elliptikusabb lesz. „Azon olvasó számára, aki a korábbi előfordulásokat nem ismeri, a fenntartott metaforának és a
szubtextusnak minden egyes új változata éppen ezért összefüggéstelennek tűnhet. Úgy tűnik számomra – így Riffaterre –, hogy ez a kulcs a
szubtextus hatásosságához, hermeneutikai funkciójának képességéhez, és ahhoz a képességhez, hogy az egyik szinten megjelenő
jelentőségnélküliséget, vagy akár -képtelenséget, egy másik szinten értelemmé változtat.”
A narratíva szekvenciális természetének figyelembe vétele nélkül nem célszerű a regény egy adott metaforáját vizsgálni: egy sor részeként
kell kezelni. Pl. „Ez volt a lényege azoknak a szavaknak, amelyek a nagy asszonyi zsinat hajszálcsövein tovaterjedtek, és amelyeket buzgón
ismételt az egész város.” Ez a kép (hajszálcsövek) talányosnak tűnik, de csak akkor, ha nem vesszük figyelembe a 10 oldallal korábbi
kibontását. „Ezek az emberek, akik a városban egyetlen növény hajszálcsőrendszerét testesítették meg, a falevelek harmat iránti
szomjúságával szívták be az új híreket, minden család titkait, s mindezt átszivattyúzták, és továbbadták Troubert abbénak, mint ahogy a
falevelek adják tovább a törzsnek a beszívott nedvességet.”
2 mechanizmus teszi a szimbólumalkotást narratívaalkotóvá:
– a szubtextus mnemonikus funkciója. (Ilyen funkcióval bír a fenntartott metafora is, de az kevésbé, mert nem fed le akkora részt a
regényben, mint a szubtextus.) A szubtextus azon képessége, hogy mozgásba hozza, vagy újra felébressze a narratíva azon pontjait, amelyek
észrevétlenül elsikkadtak, és most a második pillantásra előrevetítőként jelennek meg.
– a szubtextus visszatérésének paradigmatikus természete. Minden egyes visszatérés az előző értelmében jelöl, és az összes egymás
változataként ismerhető fel.
A szimbolizmusnak 2 akadályt kell legyőznie ahhoz, hogy saját igazságát előírhassa:
– a szubtextus szimbolikus nyelve annyira különbözhet annak narratív kontextusától, hogy az már a valószerűséget fenyegeti. A szimbólum
mint átfordítás úgy nagyít fel, úgy alakít eseteket, részleteket, hogy az túlmegy azon, amit a szereplők felfoghatnak belőlük. Fontosságuk és
jelentőségük a szereplők látókörén túl van, mert értelmezésük a nem-résztvevők feladata, az olvasóké, a szerzőé (vagy az elbeszélőé, aki a
szerző helyettese a szövegben)
– a történet szubtextusba történő átfordítása mint akadály. Ez annak is a nehézsége, hogy az olvasóra két feladatot hárít, amelyek majdnem
összeegyeztethetetlenek, ha egyszerre kísérli meg teljesíteni őket. Pedig pontosan ez az, amit a szimbólum megkövetel: a mesét dekódolni
kell, ugyanakkor teljes, atemporális értelmezését adni
A szimbolikus rendszer az egyik diskurzust átfordítja a másikba, úgy, hogy ez a két diskurzus egy tárgyra vonatkozzon. A megfeleltetést
több szinten kell bemutatnia, pl.
– homonimák segítségével a fonetikus szinten
– szinonimák segítségével a szemantikus szinten
– szavak körülírással történő átalakításával a szintaktikai szinten
Riffaterre az újra-meghatározás 2 fajtáját különbözteti meg:
– szubsztitúciós típus: a valószerűségen alapuló narratív igazság és a szimbolizmuson alapuló metanyelvi igazság között teremt kapcsolatot,
olyan trópusok közvetítésével, amelyek a valószerűség rendszeréhez tartoznak
Pl. az Aranytál c. műből. „A szimbólum a címben szereplő aranyozott kristályváza. Központi helye van az elbeszélés cselekményében, mivel
Maggie Verver felfedezi férje, a herceg és barátnője Charlotte viszonyát, amikor megtudja, hogy elég közeli kapcsolatban vannak ahhoz,
hogy együtt látogassanak el egy régiségkereskedésbe az esküvője napján, az ő tudta nélkül. Azzal, hogy megvásárolja azt a tálat, melyet ők
szerettek volna megvenni, szembesíti a herceget felfedezésével. E narratív funkció mellett a tál szimbolikus is. Szimbolikus a szereplők
számára: azt érzik (vagy legalábbis a herceg érzi), hogy a váza rejtett repedése baljóslatú ajándék lett volna Charlotte-tól Maggie-nek”
Fontos, hogy Henry James ezt a tárgyat adta a regénynek címül, ahogy fontos az is, hogy a repedés egy erkölcsi vétség szociolektikus képe.
„A hibás kristály a herceg belső monológjának, tudatának képe lesz, és ez teszi felesége gesztusát szimbolikussá, amikor a darabokat
felszedegeti, hogy házasságukat újra összerakja”
– szilleptikus típus: az igazság két formája közti szakadékot hidalja át közvetítés nélkül. Egy szó két jelentésének egyidejű megjelenítését
végzi. Elegendő ahhoz, hogy áthidalja a szakadékot a történet és a kommentár között, mert 2 diskurzusra vonatkozik: a történet
valószerűségére és a metanyelvi szimbolizmusára. A szillepszis abban különbözik a kétértelműségtől, melynek esetében két jelentés közül
képtelenek vagyunk választani. Nem, a szillepszis arra kényszerít, hogy ne válasszunk, hogy felismerjük mindkét narratíva egyenlő
szükségességét és egyenlő megvalósíthatóságát