1. Színes világ
1.
Umangóról az a hír járja, hogy véletlenül pottyantotta el kötényéből röptében
Namnira, a Szélasszony, amikor helyére szállította a világ összes földjét. Annyi
bizonyos, hogy Umangó olyan rendíthetetlen elszántsággal és egyfajta
megfeszítetten egybetartott méltósággal meredezett egy szál magában a semmi
közepén vagy inkább szélén, hogy nagyon is elképzelhetőnek tűnt a dolog.
A történet, amely megváltoztatta nemcsak mindenki életét, de azokét is, akiknek
mégcsak a létezéséről sem tudott senki, sőt, még azokét is, akik csak eztán születnek
meg, egy vasárnapi napon vette kezdetét, azokban az órákban, amikor már minden
umangói kisgyermek az igazak álmát alussza. Hiába táncolt két Nap is a
szeszélyesen örvénylő égbolton, egyik piros, másik kék volt, így az álmok ideje
hamar beköszöntött még a hosszú nyári estéken is. Az umangóiak saját fényudvara
(amely miatt mindegyikük titokban a szentjánosbogarakat tartotta ősének, dacára az
alapítóiratok egybecsengő, az Egyszarvú Benegótot megjelölő állításának) úgy
halványodott, ahogy a Napkorongok ballagtak az este felé, amikor pedig átadták
helyüket a ringató Holdaknak, már alig-alig pislákoltak az emberfények.
Ezért is volt fölöttébb különös az a halk, bátortalan kaparászás Kollin ablakán este fél
nyolckor, amikor is senkinek, de igazán senkinek nem lett volna szabad odakint
bóklásznia… kaparásznia… és aztán már hahóznia is. Főleg nem egy olyan
kislánynak, akihez a vékony hangocska feltehetőleg tartozik. Kollinban a kezdeti
riadtságot elmosta a kíváncsiság, de mire sikerült kinyitnia az ablakot, és kiugrania a
kertbe, a kacaj már a berkenyebokor mögül csilingelt elő.
- Ki vagy?
- Kabuka! – hallatszott a válasz kissé kihívóan.
- Én Kollin. Hány éves vagy? Én kilenc.
- Én hét. – mondta a bokor.
- Aludnod kellene, hétéves Kabuka.
- Te sem alszol.
Ez igaz volt. Kollin, mint minden este, a valóságot az álmoknak szentelte, hogy
egyszer majd az álmai valóságában élhessen, és késő éjjelig titokban dolgozott a
tervrajzain. Fáradtságát már régóta megtanulta alárendelni a benne égő felfedezőnek,
mert hitt benne, hogy tervrajzai, akár a vágyak térképei, végül el fogják vezetni a
Nagy Repülőgéphez, a fantasztikus találmányhoz, amely legyőzi végre a sűrű,
áthatolhatatlan légteret. Akár az óriási szalabund, amely a madarak közül
egyedüliként szabadon repkedhetett a felhők felett, s ha nagy ritkán egy-egy
elsuhant Umangó egén, a legkisebbektől a legidősebbekig mindenki az utcára
csődült, hogy részese lehessen a nagy eseménynek.
- Nekem fontos dolgom van. Repülőgépet tervezek. - jelentette ki végül Kollin,
hirtelen támadt önérzettel.
- Tudom. Ezért vagyok itt.

2. Kollin ettől kissé megrémült, de valami ujjongásszerű érzés is odalopakodott a
gyomrába. Egy idegen kislány tudja, hogy ő repülőgépet tervez! És ezért keresi!
Kabuka kilépett a bokor mögül, mire Kollin üdvözlő mozdulata megdermedt, és
elképedten lebegett a balzsamos levegőben. Kabuka dzsemmata volt, vagyis egy
pirosfényűek közül való kislány állt vele szemben Umangó Főtartományában, a
kékfényű zixárok földjén.
2.
Kollin még sosem látott ilyen közelről pirosfényűt, hiszen törvény írta elő, hogy egy
dzsemmata és egy zixár között legalább egy utcaszélnyi távolságnak kell lennie.
Hogy a két nép viszonya mikor és miért romlott meg ennyire, már a legidősebbek
sem emlékeztek, de mert a pirosfényűek az idő folyamán visszaszorultak a vadon
szélére, nem is igen firtatta senki. Holott az emlékezet kezdetén a zixárok és
dzsemmaták a kölcsönös nagyratartás magjából kikelt szoros barátságában éltek a
félszigeten, noha már akkor is úgy különböztek egymástól, mint Nap a Holdtól. A
dzsemmaták vidám, elbűvölő népe délután ébredt, mert az éjszakából is akartak egy
szeletet maguknak, amikor a csodák jobban látszanak. Övék volt a zene, a mindent
egybeolvasztó tánc, a végeláthatatlan mesék világa, s ebben a bódító, zsongó
létezésben töltötték mindennapjaikat. Egyetlen óriási házban lakott mindenki, bár
külön részekben, de soha nem zárták az ajtókat. Szabadon járkáltak egymás lakásába,
ahol még akkor is játszhattak a játékokkal, megebédelhettek vagy leheveredhettek
pihenni, ha épp nem volt otthon senki.
A zixárok is gyakorta vendégeskedtek a dzsemmata-házban, ahol lelkesen
mesélhettek legújabb találmányaikról pirosfényű barátaiknak. Remek mérnökök és
kiváló építészek voltak, akik számos elképesztő újítással örvendeztették meg
Umangó lakóit. A sötét idők előtt a dzsemmaták is szívesen használták a
futószalagos járdát vagy az Évszakok Főterét, ahol egyetlen gombnyomással télből
nyarat lehetett varázsolni. Idővel azonban a zixárok találmányai elárasztották egész
Umangót, az élet pedig egyre bonyolultabbá vált.
Mindenki akart a legújabb masinákból, így gyárakat kellett építeni, a gyárakhoz
javítóműhelyeket, aztán javítóműhelyeket javító műhelyeket… és így tovább, amíg a

3. zixárok már csak dolgoztak, egyre gyorsabban és egyre többet, s a dzsemmaták
előadásai lassan eltűntek a kékfényű estékből. És eltűntek egymás életéből is. A
zixárok nem értették, hogyan lehet meglenni az életet megkönnyítő találmányok
nélkül, a dzsemmaták meg, hogy miért kellett egyáltalán megnehezíteni, s inkább a
vadon mellé húzódtak, oda, ahol még érintetlen maradt az idő. Ha nagy néha Kollin
meglátott egy-egy piros dzsemmatát az utca túloldalán, elszorult a szíve a rongyos
ruhák, az egyszerű háncsszandálok láttán, de irigyelte is őket varázslatos világukért.
És most itt áll, karnyújtásnyira előtte, egy igazi dzsemmata kislány. Kabuka
fényburka beszínezte a berkenyét is, és Kollin most először látta pirosnak a bokrot.
Kabuka is sokáig nézte a fiút, majd olyan kijelentést tett, amelytől egy pillanatra
megállt a világ:
- Megszelídítettem egy szalabundot.
3.
- Gyere, megmutatom! - és Kabuka szaladni kezdett, olyan gyorsan, hogy Kollin alig
bírt lépést tartani vele. A körülötte lévő táj egyre ismeretlenebbé és lenyűgözően
idegenné vált, majd feltűntek a vadon első fái. És a fák mögött, a tisztáson valóban
ott gubbasztott a fenséges szalabund, akit most először érintettek embertekintetek.
- Szalabund, szalabund, nagy kék szalabund... - suttogta megbabonázva Kollin.
- Neked kék, nekem piros - vonta meg vállát a kislány, s Kollin ezen az estén nem
először gondolt arra, hogy más színű is lehet a világ, mint kék. Kabuka elmondta,
hogy a madár jobb szárnya megsérült, és alig élte túl a zuhanást. A kislány
hónapokon át titokban ápolta, senkinek sem merte elmondani – ezért kereste meg
Kollint, akit egyszer látott az éves Játékhegy-romboláson, s akiről nagyapja azt
mondta: a szalabundok gyermeke.
- Már teljesen jól van. Ma este repülhetünk.
Kabuka már ott is ült a szalabund hátán, kezével a nyakát simogatta, és nagyot
nevetett, ahogy megértette, Kollin nem is annyira a madártól, mint inkább tőle tart.
- Senki nem fogja meglátni, hogy közel jössz egy dzsemmatához. - mondta.
Kollin vett egy nagy lélegzetet, és megfogta Kabuka felé nyújtott kezét. És ekkor
olyan dolog történt, amit aztán mindketten életük végéig próbáltak elmesélni, de
mindhiába, mert lehetetlen elmondani azt, amelynek mindezidáig még csak helye
sem volt a szívben. A két gyermekkéz találkozásánál olyan szín született, amelyet
addig soha nem láttak: sem piros nem volt, sem kék, hanem egyszerre szomorú és
vidám, sejtelmes és szívfájdítóan szép, fenséges, akár a szalabund, és mámoros, mint
a hajnal illata.

4. - Ez a lila - mondta a szalabund, és Kollin meg sem lepődött, hogy akár egy
dzsemmata, ő is érti a madár beszédét. A végtelenségig tudták volna nézni, de a
szalabund emelkedni kezdett, s már repültek is, a felhőkön túlra. Kollin életében ez
volt a legelső pillanat, amikor megértette, hogy még legszebb álmait is csak ő
teremtette, de a valóságot egy nálánál nagyobb, elgondolhatatlanul hatalmasabb
képzelet.
Óriási hegycsúcs magasodott előttük, ám a madár könnyedén követte karcsú ívét. A
hegy mögött egy teljesen új világ szikrázott fel:
„Ez a zöld” , fordult hátra a szalabund, s a két gyermek tágra nyílt szeme szomjasan
itta be a különös színű Napot. A szalabund ereszkedni kezdett, és a Zöld Város
bohém kacsintással tündököltette fel valódi kincseit: az ébredő utcákon feltűnő,
sosemlátott színekben pompázó emberfényeket.

5. Valahol zene lobbant, és kacagó gyerekek fogták kézen zixár és dzsemmata, vagy
inkább umangói vendégeiket. És elkezdődött a tánc, és a sebesen körbe-körbe forgó
gyerekek ezerszínű szivárvánnyal színezték be a tájat, mígnem a rengeteg színből
vakító fehérség támadt, fehérebb a legfehérebb hónál, amit valaha láttál.
Ez a történet egy vasárnap este vette kezdetét, amikor két nagyon bátor kisgyermek
kinyitotta a szívét. A történet folytatását pedig már azok az umangóiak mesélik majd
el, akiket aztán megszelídített szalabundok vittek át a Hegyeken Túlra, s azok, akik
onnan jöttek Umangóba, hogy tengernyi színnel népesítsék be az egykor kék-piros
tájat. S akik minden vasárnap este megfogják egymás kezét, és a fehérig forognak
sebesen körbe, hogy emlékezzenek arra, milyen sokszínű és mégis mennyire egy a
világ.
* Az illusztrációk Timkó Bíbor munkái.