1. Orbán Viktor, Magyarország Miniszterelnöke figyelmébe
Válasz a kérdésre:
Mivel a példaképem nem de Gaulle, hanem inkább J. F. Kennedy, őt
visszhangozva megfordítanám a sorrendet:
Mit tettem én az országért?
Az eredeti kérdésre, t. i. ’Mit tett értünk az ország?’, csak akkor
tudok értelmesen válaszolni, ha már tisztáztam, hogy mit tettem én
az országért, és abban, amit tettem vajon segített, vagy hátráltatott
– akadályozott az ország.
Más szavakkal, vajon mi itt a valódi kérdés? ’Mit tett értünk az
ország?’, vagy esetleg ’Mit tett velünk az ország?’.
Hétfőn reggel nyitáskor ott voltunk az Iskolában. Az Igazgatót
kerestük és a Recepció készségesen eligazított. Mellékesen megje-
gyezte, hogy a meghívón feltüntetett igazgató már nyugdíjba ment,

2. vagy visszavonult, ő sem tudja pontosan, de azért szinte mindig itt
van. Az új igazgató majd jön, de nem tudni pontosan, hogy mikor.
Ezt a titkárnő sem tudta, ezért vártunk látszólag türelmesen,
valójában türelmetlenül. Nagy sokára jött valaki és határozottan az
igazgató irodája felé tartott. Próbáltuk köszönéssel zavarba hozni,
de nem sikerült elérni az inger-küszöbét.
Nem sokkal később megint jött valaki. Nem lehetett őt megelőzni a
köszönésben, sőt rögtön megkérdezte, hogy mi járatban vagyunk és
hogy esetleg tudna-e valamiben segíteni.
A szappan-operák megszeghetetlen szereposztási szabályait vakon
követve, az első úr volt az új igazgató, az utóbbi pedig a vissza-
vonult, nyugdíjazott régi.
Az utóbbi kérdésére egy szuszra elmondtam, hogy kik vagyunk, mit
szeretnénk, és hogyan kerültünk oda. Azt csak egy tőmondatban,
hogy miért a két éves késés, hiszen a szocializációnk még Angliában
sem engedett meg mást.
Beinvitált az irodába és az Új Embernek már ő mondta el a sztorit,
olyan részletekkel kiegészítve, amelyekből nyilvánvaló volt, hogy a
felajánlott ösztöndíjról vele, annakidején L. G. Alexander konzultált.
Később derült ki, hogy a dolog magyar vonatkozása tette számára
fontossá a témát, mivel korábban Párizsban szoros barátságban volt
Károlyi Mihály özvegyével, Andrássy Katinkával, és egy, az
iskolájában felbukkanó magyar a Vasfüggönyön túli behatolásnak a
lehetőségét hordozta magában.
Az Új Ember nem mondott sokat, de az velős volt: ’Hát nem is
tudom … Ez több, mint két évvel ezelőtt volt … Ma már nem
Alexander a divat … Különben sem nekem írta …’. Elvette a
meghívót és azt soha többé nem láttam.

3. A Régi Ember és az Új Ember között először egy szenvedélyes, majd
egyre inkább heves vita alakult ki. Úgy tűnt az egész, mint egy
hatalmi játszma, t. i. hogy kinek van igaza, nem pedig hogy mi az
igazság. Ezt először előttünk, a fülünk hallatára folytatták, majd egy
ponton megkértek, hogy kint várakozzunk, vagy még inkább egy óra
múlva jöjjünk vissza. Ez jobb is volt így, hiszen a háttér ismerete
híján egy szót sem értettünk az egészből, bár látszólag rólunk szólt.
A főbejáraton jöttünk be és a hátsó kijáraton távoztunk, a büfén
keresztül. Ez egy fontos részlet, hiszen a büfé mindig eszembe
juttatta, hogy milyen csóró vagyok, hiszen egy kávét sem tudok
venni.
A hátsó kijárat egy kis utcára nyílik, forgalom egy se, olyan sikátor
féle. A szomszéd épület egy nagy hotel, de vannak üzletek, így
kirakatok is. Louis, a bátyám még nálam is könyv-mániákusabb,
ezért ő kirakatokat néz. Tanulmányozza az összes könyvet, amit
majd nem tudunk megvenni.
Én a gondolataimmal vagyok elfoglalva, és van belőlük bőven. Annyi
kevert impulzus ért az utóbbi két napon, hogy elég lesz majd
feldolgozni. Van még kb fél óránk és sok minden kiderül. A
gondolataim őrülten cikáznak a fejemben. Ez nem teljesen
szokatlan számomra, mert újítóként – feltalálóként – profi
probléma-megoldóként ez egy szinte normális transz-állapot.
A gondolataimat kezelendő, nézek le, majd nézek fel, majd ismét le
és szinte felbukok. Előttem, a járdán egy köteg pénz hever. Nem
sokból áll felismerni, hogy USA dollár. Lehajolok, felveszem, és
nagyon gyorsan megszámolom. 850 dollár. Jó fejszámoló vagyok és
egy pillanat alatt világos, hogy Magyarországon 51 év alatt vehetek
ennyi dollárt. Zsebregyűröm.

4. Nem tudom, hogy kié, de azt tudom, hogy nem az enyém, és hogy
vissza kell juttatnom a jogos tulajdonosnak. Ahhoz persze meg kell
találnom. Ha megtalálom, visszaadom neki, és csak akkor tarthatom
meg, ha nem sikerül megtalálni. A szomszédos hotel egy jó kiinduló
pont lehet.
Louis –t egyelőre nem terhelem ezzel, inkább kimentem magam,
hogy egy pillanatra bemegyek a szállodába. Bemegyek a hátsó
ajtón, megállás nélkül kimegyek a főbejáraton, majd ismét be. A
hallban sokan vannak, valami gyülekező csoport lehet, de a recepció
szinte üres.
Mondom a recepciósnak, hogy a hotel környékén találtam pénzt, és
hátha a lakók közül valaki veszítette el. Ha a jogos tulajdonos
megmondja, hogy hol, mikor, mennyit veszített el, készségesen
visszaadom. Csak annyit mondok neki, hogy Leslie vagyok és
megadom neki az iskola recepció számát. Mindent felír és
megköszöni. Annyira csodálkozik, hogy biztosan nem hallott még
ilyet.
Visszamegyek Louis –hoz és ideje visszatérnünk az irodába, de
előtte szólok a recepciónak, hogy Leslie vagyok Budapestről és
fontos telefont várok aznap, vagy másnap.
Az irodában a Régi Ember biztosít, hogy van helyünk két különböző
csoportban, sőt, L. G. Alexander kérését tiszteletben tartva, olyan
csoportokban tanulhatunk, amelyek mindaddig csak angol
anyanyelvűeknek, vagy kétnyelvűeknek, kvázi-angoloknak voltak
nyitva. Magyarokat pedig még egyáltalán nem láttak. Azannyát,
kísérleti nyulak leszünk. Vagy mi, vagy a többiek. Majd kiderül.
Az Új Ember, némi hatásszünet után közli, hogy ő ezt lenyeli, de
tandíjat kell fizetnünk. Hogy mennyit, azt majd pénteken
megmondja. Úgy tűnik, hogy minden körülmény adott egy tanulási

5. csúcs-teljesítményhez. Nyugalom, biztonság-érzet, az alap-
szükségletek teljesítve, meg minden.
Rögtön ezután, tehát még aznap bekapcsolódunk a csoportjainkba.
Nem voltunk ott az elején, de az első nap csak ismerkedés, célok
keresése, szintfelmérés és szocializáció. Egy – két óra alatt elmúlik
minden irracionális félelmem és lubickolok az élményben. A többiek
nagyon kedvesen fogadnak, bár ezt angoloknál és angolul soha nem
lehet tudni.
Aznap nem, de másnap jön a telefon. Nem vagyok ott, de a recepció
felírja a számot. Ebédszünetben visszahívom. Amerikai nő,
középkorú, vagy idősebb lehet. Mondja, hogy merre járt az előző
reggel és a pénz 600, maximum 1000 dollár lehet. Nem tudja
pontosan. Egy mondatban elmondom, hogy mi történt és ettől
kezdve ő beszél, illetve főleg kérdez.
Azzal kezdi, hogy tegnap elérzékenyült, még a könnye is kibuggyant.
Nem a pénz miatt, mert az neki semmi, azt szinte észre sem vette,
amíg meg nem látta a hotel recepció üzenetét. El sem tudta
képzelni, hogy valaki jelentkezik és visszaadja neki azt, ami az övé.
Nem egy tárgyat, hanem pénzt, ami személytelen.
Kérdi, hogy helybéli vagyok-e. Mondom neki, hogy Budapestről
jövök, Magyarországról. Azt mondja, hogy az a Szovjetúnió. Félig
helybenhagyom, hogy majdnem, de azért nem egészen. Azt mondja,
hogy ott szegények az emberek. Talált, süllyedt, legalábbis a nyugati
életszínvonalhoz képest. Kérdi, hogy mennyi időre jöttem. Mondom
neki, hogy egy hónapra. És mennyi pénzt hoztam magammal?
Ötven dollárt. Naponta? Mert az semmi. Nem, összesen. ???? És
mennyi pénzem volt, amikor az övét megtaláltam? Kettő font.
Akkor miért akarom visszaadni? Mert nem az enyém. Kérdi, hogy
mire költeném, ha ő nem jelentkezett volna. Befizetném a tandíjat,

6. és vennék néhány könyvet. Majd egy kis szünet. Nem hatás-szünet,
inkább keresi a szavakat. Úgy akarja mondani, hogy ne tudjam
visszautasítani. Azt kérdi, hogy elfogadom-e, ha nekem adja. Most
jön az én szünetem. Mielőtt túl hosszúra nyúlna, beleszól. Nekem
nincs rá szükségem, mondja, de önnek igen. Mukkanni sem tudok.
Még annyit mond, hogy vegyük úgy, hogy nem találtam meg őt és
leteszi. A nevét sem tudom. Másnap hívom újra, hogy
megköszönjem, de nem kapcsolják.
Mielőtt folytatnám az ösztöndíjas sztorit, itt álljunk meg egy
pillanatra. Nagyon zavarna, ha bárki úgy olvasná a fent leírtakat,
mint egy csodát, vagy egy hőstettet, vagy akár a kettő elegyét. Én
úgy gondolom, hogy itt nem történt más, mint két normál
gondolkodású személy egészségesen reagált egy adott helyzetre.
Én az egyedül járható útnak azt tartom, hogy ha találok valamit, ami
nyilvánvalóan nem az enyém, minden lehetőséget kihasználjak arra,
hogy megtaláljam és értesítsem a jogos tulajdonost, és a lehető
legrövidebb időn belül visszajuttassam neki a jogos tulajdonát.
Ez teljes mértékben független attól, hogy milyen az általános, vagy
pillanatnyi anyagi helyzetem, vagy hogy otthon, esetleg külföldön a
talált összeg milyen problémámat oldhatná meg. Ennek bármely
ellentéte lopás, bárhogy színezzük is.
Nem könnyen empatizálok az amerikai hölggyel, mert még nem
voltam ilyen helyzetben, t. i. még soha nem volt olyan felesleges
pénzem, amit akár számon sem kell tartani, mert meghaladja a
terveimet. Azt hiszem, hogy valójában nem az összeg nagysága
számít, hanem általában a pénzhez és az adott összeghez való
viszony. Azt tudom, hogy az amerikai hölgy jót tett velem, de abban
is biztos vagyok, hogy, bár én csak potenciálisan tettem vele jót, a
dolog jót tett neki.

7. Olyan világban, és azon belül olyan országban szeretnék élni, ahol
mindkettőnk viselkedése átlagosan elvárhatónak számít.
Miniszterelnök Úr! Ön hogy van ezzel a talált kincs témakörrel? Mit
tesz, ha ott hever Ön előtt valami értékes, vagy értékesnek látszó?
Jé, ott egy Bokros Csomag! Mit tett vele? A Szocik megszívták,
belebuktak, Ön pedig aratott belőle. Jé, ott egy Bajnai
Konszolidáció! Mit tett vele? Megadta a kreditet Bajnai Gordonnak?
A Szocik nem ebbe buktak bele, hanem ennek ellenére megbuktak.
Jé, ott egy Magán Takarékpénztári Megtakarítás! Mit tett vele?
Hagyta a jogos tulajdonosánál? Vagy inkább önfényezésre költötte?
Tanárként sokszor találkoztam olyan gyerekekkel, akik már az első
nap hozzányúltak a társaik holmijához és sokszor el is
tulajdonították azt. A szenvedő alanyok szülei erre szinte minden
esetben vadul reagáltak, kleptomániásnak nevezték a ’rablót’, és az
azonnali eltávolítását követelték.
Az esetek döntő többségében itt nem kleptomániáról van szó,
hanem tévesen kialakított koncepciókról, vagy koncepció-hiányról.
Az ok is legalább kétféle lehet: vagy minden az övé volt otthon, vagy
soha, semmi nem volt igazán csak az övé.
Így, vagy úgy, nem alakultak ki olyan, az együttélés szempontjából
létfontosságú fogalmak, mint az ’enyém’, ’tied’, ’övé’, vagy a
valóban nehéz ’miénk’, és a sokáig absztrakt ’nem az enyém’.
Az egyetlen megoldás a tanulás, mégpedig hiteles szerep-
modellektől, saját-élmények alapján. Megfelelő környezetben,
törődő odafigyeléssel szinte mindenki megtanulhatja ezt a leckét.
Így lehet ez Önnél is, és általánosítva, a magyarországi politikai
osztály domináns részénél, tisztelet a ritka kivételnek. Ebből a
szempontból Önök nem egyszerűen ’nem iskolaérettek’, hiszen az

8. óvódában, sőt a bölcsődében sem szabad lopni. Őszintén remélem,
hogy nem ússzák meg ezt a tanulást.
Hogy mit tett értem az ország? Ez a kérdés ezen a ponton nem
értelmezhető.