Eckhart Tolle - Új föld
•
0 likes•745 views
"- Ez az utolsó könyv - mondta a barátom, amikor elolvasásra kölcsönadta az Angliából frissen hozott művet. - Hogy érted, hogy "utolsó könyv"? - kérdeztem. - Több könyvre nincs szükség." Ez az állítás ugyan természetesen költői túlzás, hiszen nyilván írnak majd még fontos és értékes könyveket, a mű elolvasása után alapvetően mégis egyetértettem vele, mert könyvével Eckhart Tolle a szenvedéstől való végleges megszabadulás kulcsát adja kezünkbe. - (dr. Domján László)
Recommended
More Related Content
What's hot
What's hot (20)
Viewers also liked
Similar to Eckhart Tolle - Új föld
Similar to Eckhart Tolle - Új föld (20)
Eckhart Tolle - Új föld
- 1. Az emberi tudat kivirágzása - 1 - ECKHART TOLLE ÚJ FÖLD Ráébredni életed céljára Budapest, 2006 (Fordította: Dr. Domján László) … … … … … … … … … ELSİ FEJEZET Az emberi tudat kivirágzása FELIDÉZÉS A Föld 114 millió évvel ezelıtti reggele, kevéssel napkelte után: a bolygón legelıször jelenik meg virág, s kinyílik, hogy befogadja a Nap sugarait. E jelentıs, a növények életében evolúciós átalakulást jelzı pillanatot megelızıen a bolygót már évmilliók óta borította növényi vegetáció. Az elsı virág valószínőleg nem élt hosszú ideig, s a virágok sokáig bizonyára ritka és elszigetelt jelenségek maradtak, mert a körülmények még nem kedveztek bolygószerte való megjelenésüknek. Ám a kritikus küszöb egyszer mégis csak elérkezett, s azon a napon az egész bolygón hirtelen szín- és illatrobbanás zajlott le. (Bár akkor nem volt még ott ezt érzékelı tudat.) Sokkal késıbb ezek a finom és illatozó lények, amelyeket virágoknak nevezünk, egy másik faj tudatfejlıdésében kaptak fontos szerepet. Az embereket rendkívüli mértékben vonzották és lenyőgözték a virágok. Az emberi lények tudatfejlıdése során valószínőleg a virág volt az elsı olyan dolog, amit nem hasznossága miatt, más szóval nem az életben maradásukban betöltött szerepe miatt értékeltek. A virágok számtalan mővészt, költıt és misztikust ihlettek meg. Jézus azt javasolja, hogy merengjünk el a virágok fölött, és tanuljunk tılük élni. Buddháról azt mesélik, hogy egy alkalommal „szótlan szentbeszédet” tartott: kezébe vett egy virágot, majd merengve nézte. Némi idı után a jelenlevık egyike, Mahakasyapa szerzetes, elmosolyodott. Azt mondják, egyedül ı értette meg a prédikációt. A legenda szerint ezt a mosolyt (más szóval: felismerést) adta tovább az egymást követı huszonnyolc mester, és sokkal késıbb ez vált a zen gyökerévé. A virág szépségének meglátása rá tudott ébreszteni embereket – még ha csak rövid idıre is – arra a szépségre, ami legbensıbb lényük, valódi természetük esszenciális (lényegi) része. A szépség elsı fölismerése az emberi tudatfejlıdés egyik legjelentısebb eseménye volt. Az öröm és a szeretet érzése esszenciájában kapcsolódik ehhez a felismeréshez. Anélkül, hogy annak teljesen tudatában lennénk, a forma szintjén a virágok annak a kifejezıdései lettek számunkra, ami bennünk a legmagasabb rendő, legszentebb és végsı soron formamentes. A virágok, amelyek tünékenyebbek, éteribbek és finomabbak, mint azok a növények, amelyekbıl elıemelkedtek, egy másik birodalom hírnökeinek, a fizikai formák világa és a formamentes között húzódó hidaknak a szerepét kapták. Nemcsak az illatuk volt olyan, amit az emberek finomnak és kellemesnek tartottak, hanem emellett a lélek világából is „illatot”
- 2. Az emberi tudat kivirágzása - 2 - hoztak. Ha a „megvilágosodás” szót a hagyományosan elfogadottnál tágabb értelemben kezeljük, akkor tekinthetünk úgy a virágokra, mint a növények megvilágosodására. Bármely világ – ásványvilág, növényvilág, állatvilág vagy embervilág – bármely életformájáról azt mondhatjuk, hogy „megvilágosodáson” megy keresztül. Ez azonban rendkívül ritka jelenség, mert az már több mint evolúciós elırelépés: fejlıdése folyamatosságának megszakadását, a Lét egy teljesen eltérı szintjére való ugrást, és legfıképp az anyagiság csökkenését jelenti. Mi lehet súlyosabb és áthatolhatatlanabb a kınél, minden forma legsőrőbbjénél? Néhány kı molekuláris szerkezete mégis változáson megy keresztül, kristállyá alakul, s a fény számára így már átjárhatóvá válik. Egyes széndarabok, elképzelhetetlenül hatalmas hı és nyomás hatására gyémánttá válnak, illetve bizonyos nehéz ásványok egyéb drágakövekké. A legtöbb csúszómászó hüllı, minden teremtmény legföldhözragadottabbja, évmilliók óta változatlan maradt. Néhányuk azonban tollat és szárnyat növesztett, és madárrá vált, legyızve így a gravitáció erejét, amely ıket oly sokáig fogva tartotta. Nem a csúszó-mászó mozgásuk vagy a járásuk vált jobbá, hanem „transzcendáltak”: teljesen felülemelkedtek a csúszásmászáson és járáson. Az emberi lélek számára idıtlen idık óta különösen jelentıs szerepet játszottak a virágok, a kristályok, a drágakövek és a madarak. Persze, ık is – mint minden életforma – a mögöttes, egyetlen élet, egyetlen tudat pillanatnyi ideiglenes, múló megnyilvánulásai. Különleges jelentıségük és a tény, hogy az emberek csodálják ıket és vonzódnak hozzájuk, éteri jellegüknek tulajdonítható. Ha az emberek érzékelésében van bizonyos fokú jelenlét – csöndes és éber figyelem –, akkor képesek érezni a minden teremtményben, minden életformában levı isteni életesszenciát, és felismerni, hogy az ugyanaz, mint saját esszenciájuk, s ezért úgy szeretik ıket, mint önmagukat. Anélkül azonban a legtöbb ember csak a külsı formát látja, s nincs tudatában a belsı lényegnek, ahogy saját lényegének sem, és önmagának csupán testi és lélektani formájával azonosul. A virág, a kristály, a drágakı vagy a madár esetében azonban még a kevés vagy semennyi jelenléttel rendelkezı ember is olykor megérzi, hogy több van bennük, mint az adott forma fizikai léte, jóllehet nem tudja, hogy emiatt vonzódik hozzájuk. Egyszerően affinitást érez irántuk. Éteri természetük miatt formájuk kisebb mértékben homályosítja el a bennük lakozó lelket, mint az más életformák esetében történik. Kivételt ez alól az újszülött életformák képeznek: csecsemık, kölyökkutyák, kismacskák, bárányok stb. İk törékenyek, finomak, még nem ágyazódtak szilárdan az anyagiságba. Rajtuk keresztül átragyog a nem evilági ártatlanság, édesség és szépség. İk a még viszonylag érzéketlen embereket is felvidítják. Ha éberen elmerengsz egy virág, kristály vagy madár láttán, anélkül, hogy azt gondolatban megneveznéd, számodra az a formamentesbe nyíló ablakká válik. Megnyílik egy belsı „rés” – ha mégoly csöppnyi és tünékeny is –, amely a lélek világával teremt összeköttetést. Ezért játszott ısidık óta e három „megvilágosodott” életforma oly fontos szerepet az emberi tudat fejlıdésében. Ezért lett például a lótuszvirág közepében ülı drágakı a buddhizmus központi jelképe, és ezért jelzi a fehér madár, a galamb, a kereszténységben a Szentlelket. İk készítették elı a talajt a planetáris tudat még mélyebb megváltozásához, amire az emberi faj jelöltetett ki. Ez az a spirituális fölébredés, amelyet kezdünk megtapasztalni. E KÖNYV MEGÍRÁSÁNAK CÉLJA Készen áll-e az emberiség a tudat átalakulására, az olyan radikális és mély, belsı „kivirágzásra”, hogy ahhoz viszonyítva a növények virágzása – bármily gyönyörő is az – annak csupán halovány visszfénye? Képesek-e az emberi lények elveszíteni kondicionált (beidegzıdött, beprogramozódott) elmestruktúráik „sőrőségét”, és úgymond olyanokká válni,
- 3. Az emberi tudat kivirágzása - 3 - mint a kristályok vagy a drágakövek: áttetszıvé a tudat fénye számára? Le tudják-e gyızni az anyagelvőség és az anyagiság lehúzó nehézségi erejét, és fölül tudnak-e emelkedni a formával való azonosuláson, ami az egót a helyén tartja, és arra kárhoztatja ıket, hogy saját személyiségük rabságában sínylıdjenek? Az ilyen átalakulás lehetısége képezte az emberiség hatalmas, bölcs tanításainak központi üzenetét. A hírnökök – Buddha, Jézus és mások, akik közül nem mindenki vált ismertté – voltak az emberiség korai „virágai”. İk elıfutárokként, ritka és értékes lényekként jártak itt. A széles körő „virágzás” az ı korukban még nem volt lehetséges, s üzenetüket nagymértékben félreértették, és gyakran durván eltorzították. Bizonyosan állítható, hogy – a kisebbséget leszámítva – tanításuk nem alakította át az emberi viselkedést. Vajon nagyobb mértékben áll-e készen az emberiség most, mint azon korai tanítók korában? Miért lenne így? Mit tehetsz – ha tehetsz bármit is –, hogy ezt a belsı váltást létrehozd vagy felgyorsítsd? Mi jellemzi a régi, egós tudati állapotot, és milyen jelekbıl ismerhetı fel az új tudatosság? Ezekrıl és más alapvetı kérdésekrıl lesz szó ebben a könyvben. Ám ami ennél fontosabb: ez a könyv maga is olyan eszköz az átalakuláshoz, ami a felbukkanóban levı, új tudatosságból született. Az itt taglalt gondolatok és fogalmak ugyan fontosak lehetnek, jelentıségük mégis csupán másodlagos. Nem többek, mint a felébredéshez vezetı útjelzı táblák. Olvasás közben egyfajta váltás történik benned. E könyv megírásának nem az a célja, hogy elméd tartalmához új információt vagy hitet adjon, vagy hogy bármirıl is megpróbáljon meggyızni, hanem hogy tudatállapot-váltást idézzen elı, vagyis: fölébredést. Ebben az értelemben ez a könyv nem „érdekes”. Az érdekes azt jelenti, hogy távolságot tarthatsz az olvasottaktól, hogy elmédben eljátszhatsz az elvekkel és fogalmakkal, egyetértve vagy egyet nem értve velük. Ez a könyv rólad szól. Vagy megváltoztatja a tudati állapotodat, vagy semmitmondónak találod. Csak azokat képes fölébreszteni, akik készen állnak rá. Még nem mindenki áll készen, sokan azonban igen, és minden egyes fölébredı személlyel nı a lendület a kollektív tudattalanban, s ezért a változás már könnyebbé válik a többiek számára. Ha nem tudod, mit jelent a fölébredés, olvasd tovább e könyvet. Csak a fölébredés révén tudhatod meg e szó valódi jelentését. Egy futó bepillantás elegendı a fölébredés folyamatának beindításához, s az visszafordíthatatlan lesz. Egyesek számára ez a futó bepillantás e könyv olvasása közben következik be. Sok más emberben, akik talán észre sem vették, a folyamat már elkezdıdött. E könyv segít nekik észrevenni azt. Egyeseknél átélt veszteség vagy szenvedés hatására vette kezdetét; másoknál azáltal, hogy spirituális tanítóval vagy tanítással kerültek kapcsolatba, elolvasták A most hatalma címő könyvet, vagy elolvastak valami más, spirituálisan szintén eleven és ezért átalakító hatású könyvet; vagy az elmondottak bármely kombinációja kapcsán. Ha az ébredés folyamata elkezdıdött benned, e könyv olvasása fel fogja azt gyorsítani és erısíteni. A felébredés nélkülözhetetlen része: felismerni a föl nem ébredt énedet, az egódat, amint az gondolkozik, beszél és cselekszik; valamint felismerni a kollektívan kondicionált elmefolyamatokat, amelyek a föl nem ébredt állapotot fenntartják. Ezért mutatja be e könyv az ego fontosabb aspektusait, s hogy azok miként mőködnek individuálisan és kollektívan, tehát az egyedben és a közösségben. E kérdés vizsgálata két ok miatt fontos. Az elsı: amíg nem ismered az ego mőködése mögött megbúvó alapmechanizmust, addig azt nem veszed észre, s emiatt az újra és újra rászed: eléri, hogy újra és újra azonosulj vele. Ez azt jelenti, hogy a téged álnokul megtévesztı „lény” átveszi fölötted az uralmat, s úgy tesz, mintha ı te lennél. A másik ok: maga a felismerés is a felébredés egy módja. Amikor felismered magadban a tudattalant, akkor ami lehetıvé teszi a felismerést: az a megjelenı tudat, az a fölébredés. Nem harcolhatsz az egóval, és nem gyızheted le, ahogy a sötétséggel sem harcolhatsz. Mindössze a tudat fényére van szükség. Te az a fény vagy.
- 4. Az emberi tudat kivirágzása - 4 - AZ ÖRÖKÖLT DISZFUNKCIÓNK (MŐKÖDÉSZAVARUNK) Ha alaposabban szemügyre vesszük az ısi vallásokat és spirituális tradíciókat, azt találjuk, hogy a számos felszíni különbözıség mögött létezik két olyan központi felismerés, amelyekben legtöbbjük egyetért. Az e felismerések leírására használt szavak ugyan eltérıek, mégis mindegyik ugyanarra a kettıs, alapvetı igazságra mutat rá. Ennek az igazságnak az elsı fele a felismerés, hogy a „normálisnak” vélt (vagyis szokványos) elmeállapot a legtöbb embernél olyan, aminek alapján mőködészavarról vagy akár ırültségrıl is beszélhetünk. Talán a hinduizmus egyes központi tanításai jutnak a legközelebb e mőködészavar mint kollektív elmebetegség meglátásához. İk ezt mayának, a káprázat fátyolának nevezik. Ramana Maharshi, az egyik legnagyobb indiai bölcs, kereken kimondja: „Az elme maya.” A buddhizmus más szavakat használ. Buddha szerint szokványos állapotában az emberi elme dukkhát generál, amit szenvedésnek, elégtelenségnek vagy egyszerően gyötrelemnek fordíthatunk. İ ezt az emberi állapot jellemzıjének tartja. Bárhová is mész és bármit is teszel – mondja Buddha –, találkozol a dukkhával, s az minden helyzetben elıbb- utóbb megmutatkozik. A keresztény tanítások szerint az emberiség szokványos, „normális” állapota az „eredendı bőn”. A bőn olyan szó, amit nagyon félreértettek és durván félrefordítottak. Ha szó szerint fordítjuk ógörögbıl – amely nyelven az Újszövetség íródott –, vétkezni annyit tesz, mint elvéteni a célt, ahogy az íjász elvétheti, eltévesztheti a célpontot. Vétkezni tehát azt jelenti, hogy eltéveszteni az emberi lét lényegét. Azt jelenti: ügyetlenül, vakon élni, s emiatt szenvedni és szenvedést okozni. Ismét azt látjuk, hogy a kifejezés – ha megfosztjuk kulturális terhétıl és a félreértelmezéstıl – az emberi állapottal örökölt mőködészavarra mutat rá. Az emberiség teljesítménye lenyőgözı és tagadhatatlan. Fenséges zenei, képzımővészeti, irodalmi és építészeti mőveket alkottunk. Az utóbbi években a tudomány és a technika az életmódunkat oly gyökeresen változtatta meg, s olyan dolgok megtételére és megteremtésére tett minket képessé, amik akár kétszáz esztendıvel ezelıtt is csodának minısültek volna. Kétségtelen: az emberi elme rendkívül intelligens. Ám épp értelmét betegíti meg az ırültség. A tudomány és a technika fölnagyította azt a romboló hatást, amit az elme mőködészavara fejt ki a bolygóra, más életformákra és magukra az emberekre. Ez magyarázza, hogy miért a XX. század történelme mutatja meg legvilágosabban ezt a diszfunkciót, ezt a kollektív elmebajt. További tényezı, hogy ez a mőködészavar történetesen fokozódik és erısödik. Az I. világháború 1914-ben tört ki. Az emberiség egész történelme során gyakoriak voltak a félelem, a kapzsiság és a hatalomvágy gerjesztette romboló és kegyetlen háborúk, valamint a vallási és ideológiai okok miatti rabszolgaság, kínzás és megannyi kegyetlenkedés is. Az ember többet szenvedett embertársa kezétıl, mint a természeti csapásoktól. 1914-re a rendkívül intelligens emberi elme azonban már nem csak a belsı égéső motort találta fel, hanem a bombát, a géppuskát, a tengeralattjárót, a lángszórót és a mérgezı harci gázt is. Az ırültség szolgálatába állított értelem! A Franciaország és Belgium területén zajló állóháborúban több millió férfi pusztult el néhány négyzetkilométernyi sár megszerzéséért. Amikor a háború 1918-ban véget ért, a túlélık rémülten és értetlenül szemlélték a hátrahagyott pusztítást. Tízmillió embert mészároltak le, és még annál is többen váltak nyomorékká és torzzá. Az emberi ırület korábban még sohasem produkált ekkora, ily jól látható pusztítást. S nem sejtették, hogy ez még csak a kezdet! Az évszázad végére az embertársuk okozta erıszakos halált haltak száma már meghaladta a százmilliót. Nem csupán nemzetek közt dúló háborúkban pusztultak el sokan, hanem olyan tömeges kivégzés és népirtás következtében is, mint amilyen például a húszmillió „osztályellenség, kém és áruló” legyilkolása volt a sztálini Szovjetunióban vagy a holokauszt leírhatatlan borzalma a náci Németországban. Továbbá rengetegen vesztették
- 5. Az emberi tudat kivirágzása - 5 - életüket számtalan kisebb, belsı konfliktusban, mint például a spanyol polgárháborúban vagy a Khmer rezsim idején Kambodzsában, ahol az ország lakóinak egynegyedét lemészárolták. Csupán a híradót kell megnézni a televízióban, hogy megértsük, az ırület nem enyhült, hanem – immár a XXI. századba terjedıen – folytatódik. Az emberi elme kollektív mőködészavarának egy másik oldala az a példátlan erıszak, ahogyan az emberek más életformákkal és magával a bolygóval bánnak: az oxigéntermelı erdık és egyéb növények, illetve állatok elpusztítása; az állatokkal szemben elkövetett kegyetlen bánásmód a húsgyárakban; valamint a folyók, az óceánok és a levegı megmérgezése. Kapzsiságtól hajtva, nem tudva az egésszel való összekapcsolódottságukról, az emberek továbbra is úgy viselkednek, hogy az – ha így marad – csak saját pusztulásukhoz vezethet. Az emberi történelem legnagyobb részét az emberi állapot gyökerénél található elmebaj kollektív megjelenési formái alkotják. Az emberi történelem javarészt az ırültség története. Ha az emberiség történelme egyetlen ember kórtörténete lenne, akkor a következı diagnózist kéne fölállítani róla: krónikus üldözéses téveszméktıl szenved; kóros hajlam él benne gyilkolásra, szélsıségesen erıszakos és kegyetlen tettek elkövetelésére az általa „ellenségnek” tartottak ellen: valójában saját, kívülre vetített tudattalanja ellen. Riasztóan ırült ember, akinek csak ritkán akadnak – rövid ideig tartó – tiszta pillanatai. Lélektani ösztönzı erıként félelem, kapzsiság és hatalomvágy húzódik meg nemcsak a nemzetek, törzsek, vallások és ideológiák, hanem a személyes kapcsolatokban megfigyelhetı, szüntelen konfliktusok hátterében is. Hatásukra érzékeled torzan a többi embert és magadat is. Hatásukra értelmezel félre minden helyzetet, aminek következtében aztán olyan tetteket cselekszel, amelyekkel valódi célod, hogy megszabadulj a félelemtıl, és kielégítsd a többre irányuló vágyadat: megtöltsd ezt a valójában feneketlen tartályt. Fontos azonban megérteni, hogy a félelem, a kapzsiság és a hatalomvágy nem maga a mőködészavar, amirıl beszélek, hanem ennek a diszfunkciónak – a minden emberi lény elméjében mélyen ülı, kollektív tévhitnek – csupán a terméke. Számos spirituális tanítás javasolja: eresszük szélnek félelmeinket és vágyainkat! Ám ezek a spirituális gyakorlatok általában sikertelenek. Ugyanis nem ásnak le a diszfunkció gyökeréig. A félelem, a kapzsiság és a hatalomvágy nem a végsı okok. Megpróbálni jó vagy jobb embernek lenni dicséretes és emelkedett szellemő célnak hangzik, ám valójában olyan törekvés, amit addig nem tudsz sikerre vinni, amíg nem történik benned tudatváltás. Azért nem tudod sikerre vinni, mert igyekezete valójában továbbra is ugyanannak a mőködészavarnak a része, jóllehet az önmegerısítésnek, a több iránti vágynak és az önmagunk fogalmi identitása – az énkép – megerısítésének már ravaszabb és kifinomultabb formája. Nem attól válsz jobbá, ha megpróbálsz jó lenni, hanem ha megtalálod azt a jóságot, ami már eleve benned van, és hagyod azt elıbukkanni. Ám az csak akkor bukkanhat elı, ha tudati állapotodban valami alapvetı változás történik. Az eredetileg nemes eszmék ihlette kommunizmus története világosan megmutatja, hogy mi történik, ha az emberek megpróbálják megváltoztatni a külsı valóságot – új világot teremtenek – anélkül, hogy elıtte megváltoztatnák belsı valóságukat, tudati állapotukat. Úgy szınek terveket, hogy nem veszik számításba annak a diszfunkciónak a mőködési mechanizmusát, ami pedig minden emberben ott található, s a neve: ego. A MEGJELENİBEN LÉVİ ÚJ TUDATOSSÁG A legtöbb ısi vallás és spirituális tradíció egyaránt tartalmazza a felismerést, hogy a „normális” (szokványos) elmeállapotunkat valamilyen alapvetı rendellenesség „szennyezi”. Ebbıl az emberi állapot természetével kapcsolatos meglátásból – amit nevezhetünk rossz hírnek – fölbukkan egy második meglátás: az emberi tudat gyökeres átalakulási lehetıségének a jó híre. A hindu tanokban (és néha a buddhizmusban is) ezt az átalakulást megvilágosodásnak nevezik. Jézus tanításában ez a megváltás, a buddhizmusban pedig a
- 6. Az emberi tudat kivirágzása - 6 - szenvedés vége. Ezen átalakulás leírására a megszabadulás és fölébredés szavak is használatosak. Az emberiség legnagyobb vívmánya nem a számos mővészeti, tudományos és mőszaki alkotás, hanem saját mőködészavarának, saját ırültségének felismerése. A régmúltban néhányan ezt a felismerést megkapták. Indiában a 2600 évvel ezelıtt élt férfi, Gautama Siddhartha volt talán az elsı, aki ezt tökéletesen világosan meglátta. Késıbb akasztották rá a Buddha nevet. A Buddha szó jelentése: „a fölébredett”. Körülbelül ugyanebben az idıben jelent meg Kínában az emberiség egy másik korán fölébredt tanítója: Lao-ce. İ a valaha írt egyik legmélyebben szántó spirituális könyvben, a Tao Te Kingben hagyta ránk lejegyzett tanítását. Persze, saját ırültségünk felismerése már az épelméjőség megjelenése, a gyógyulás és a traszcendálás kezdete. A tudatosság új dimenziója kezdett megjelenni a Földön, megindult az elsı „puhatolódzó” virágzás. Ez a néhány ember szólt kortársaihoz. Beszéltek bőnrıl, szenvedésrıl, káprázatról. Azt mondták: „Nézzétek, hogy éltek! Vegyétek észre, mit mőveltek, a szenvedést, amit teremtetek!” Ezt követıen pedig rámutattak a „normális” emberi létezés kollektív rémálmából való felébredés lehetıségére. Megmutatták az utat. A világ még nem állt készen rájuk, az ember felébredésének ık mégis kulcsfontosságú és szükséges szereplıi voltak. Kortársaik és a késıbbi generációk is nagyrészt menthetetlenül félreértették ıket. Tanításukat – noha az egyszerő és erıteljes volt – eltorzították és félreértelmezték, néha már amikor a tanítványaik azt lejegyezték. Aztán az évszázadok során sok olyan dolgot főztek hozzá, aminek semmi köze sem volt az eredeti tanításhoz, hanem az alapvetı félreértést tükrözték. A tanítók egy részét kinevették, ócsárolták vagy megölték; más részét istenként imádták. Az emberi elme mőködészavarán túlvivı hidat, a kollektív elmebajból kivezetı utat megmutató tanításokat eltorzították, s azok maguk is az ırültség részévé váltak. Így aztán a vallások – többnyire – inkább megosztó, semmint egyesítı erıvé váltak. Ahelyett, hogy a minden élet alapvetı egységének felismerése révén véget vetettek volna az erıszaknak és a győlöletnek, még több erıszakot és győlöletet generáltak, még nagyobb feszültséget teremtettek az emberek és a különbözı vallások között, sıt egy-egy valláson belül is. Ideológiákká váltak, olyan hitrendszerekké, amelyekkel az emberek azonosulhattak, s így arra használhatták ıket, hogy hamis éntudatukat erısítsék. Ezek alapján önmagukat „jónak”, másokat „rossznak” tekinthették, és így identitásukat az ellenségeik – a „másmilyenek”, a „hitetlenek” vagy a „tévhitben élık” – révén határozták meg, s nemritkán feljogosítva érezték magukat a legyilkolásukra is. Az ember a saját képére teremtette meg „Istent”. Az örökké létezıt, a végtelent, a megnevezhetetlent mentális (gondolati) bálvánnyá redukálták, amiben hinned kellett és „istenemként” vagy „istenünkként” imádni. És mégis… és mégis…, mindezen, a vallás nevében elkövetett ırült tett ellenére, az igazság, amelyre e vallások rámutatnak, mégis ott fénylik a belsejükben. Mégis fénylik, jóllehet halványan, a torzítás és a félreértelmezés számtalan rétegén keresztül. Ám valószínőtlen, hogy képes lennél észrevenni azt, ha csak nem láttad már ezt az igazságot – legalább pillanatokra – önmagadban. A történelem során mindig akadtak – bár ritkán – olyanok, akik tudatváltást éltek át, és emiatt önmagukban ismerték fel azt, aminek az irányába minden vallás mutat. E nem fogalmi jellegő igazság leírására ık aztán saját vallásuk fogalmi vázát használták. E férfiak és nık révén valamennyi nagyobb vallásban „iskolák”, illetve mozgalmak születtek, ami az eredeti tanítás fényének nem csupán újrafelfedezését, hanem olykor fölerısödését is eredményezte. Így jött létre a korai és a középkori kereszténységen belül a gnoszticizmus és a miszticizmus; az iszlám valláson belül a szufizmus; a zsidó valláson belül a haszidizmus és a kabbala; a hindu valláson belül az advaita vedenta; és a buddhizmuson belül a zen és a dzogchen. Ezen iskolák legtöbbje a hagyományokat alapjaiban forgatta fel.
- 7. Az emberi tudat kivirágzása - 7 - Félrelökték az élettelenítı fogalmizálás és a mentális hitrendszerekben gondolkodás egymásra rakódott rétegeit, ami miatt legtöbbjüket a kialakult vallási hierarchiák gyanakvással és gyakran ellenségesen szemlélték. A fı vonalat képviselı vallástól eltérıen tanításuk a ráébredést és a belsı átalakulást hangsúlyozta. Ezeknek az ezoterikus iskoláknak, illetve mozgalmaknak köszönhetı, hogy a nagy vallások visszanyerték az eredeti tanítások átalakító erejét, bár a legtöbb esetben az emberek csupán apró kisebbsége férhetett azokhoz hozzá. Számuk sohasem volt elég nagy ahhoz, hogy a többség mély, kollektív tudattalanjára jelentıs hatást fejthettek volna ki. Az idı múltával azonban ezeknek az iskoláknak némelyike is túl mereven formalizálttá vagy fogalmizálttá vált ahhoz, hogy továbbra is hatásos legyen. SPIRITUALITÁS (LELKISÉG) ÉS VALLÁS Mi a kialakult vallások szerepe az új tudatosság megjelenésében? Sokan már tisztában vannak a spiritualitás és a vallás közti különbséggel. İk tudják, hogy egy hitrendszer – az abszolút igazságnak tekintett gondolatcsokor – még nem tesz minket spirituálissá, bármilyen legyen is azoknak a hiteknek a jellege. Sıt, történetesen minél nagyobb mértékben teszed gondolataidat (hiteidet) identitásod részévé, annál jobban elszakadsz a benned rejlı lelki dimenziótól. Sok „vallásos” ember ragad le ezen a szinten. Az igazságot egyenlınek tekintik a gondolattal, és mivel teljes mértékben a gondolattal (elméjükkel) azonosulnak, identitásuk tudattalan védelmének megkísérlése érdekében azt állítják, hogy kizárólag ık birtokolják az igazságot. Nem veszik észre a gondolat korlátait. Amíg nem hiszed (gondolod) pontosan azt, amit ık, addig a szemükben te rossznak számítasz, és ennek alapján – nem is túl régen – még arra is feljogosítva érezték magukat, hogy ezért téged megöljenek. Egyesek még ma is így vannak ezzel. Az új lelkiség, a tudat átalakulása, nagyrészt a létezı, intézményesített vallások keretein kívül jelentkezik. Még az elme uralta vallásokban is mindig akadtak a lelkiségnek szigetei, bár az intézményesített hierarchiák fenyegetve érezték magukat tılük, és gyakran igyekeztek ıket elnyomni. A vallási struktúrákon kívüli spiritualitás széles skálájú megjelenése teljesen új fejlemény. A múltban ez elképzelhetetlen lett volna, különösen nyugaton, minden kultúra legelmeuraltabbjában, ahol a keresztény egyháznak tulajdonképpen kizárólagos jogosítványa volt a lelkiségre. Nem állhattál egyszerően fel és tarthattál spirituális jellegő beszédet, illetve nem publikálhattál spirituális jellegő könyvet, ha az egyház nem hagyta azt jóvá. S ha mégis megtetted, gyorsan elhallgattattak. Most azonban még néhány egyházon és valláson belül is változás jelei mutatkoznak. Ez szívmelengetı, és az ember a nyitottság legkisebb jeléért is hálás, mint amilyen például II. János Pál pápa egy-egy mecsetbe és zsinagógába tett látogatása volt. Részben a kialakult vallásokon kívül megjelent spirituális tanítások hatására, de az ısi keleti bölcselet tanainak a beáramlása miatt is, a hagyományos vallást követık közül egyre többen képesek túllépni a formával, a dogmával és a merev hitrendszerekkel való azonosuláson. Felfedezik a saját spirituális tradíciójukban rejlı eredeti mélységet, ahogy felfedezik a mélységet önmagukban. Felismerik, hogy „spiritualitásod” mértéke független attól, hogy mit hiszel, ám maximálisan összefügg a tudati állapotoddal. Ez pedig meghatározza, hogy mit teszel a világban, és miként lépsz kapcsolatba más emberekkel. Akik képtelenek túllátni a formán, azok még mélyebbre ássák magukat hiteikbe, más szóval: elméjükbe. Manapság nem csupán a tudatosság példátlan beáramlásának, hanem az ego „elsáncolásának” és fölerısödésének is a tanúi vagyunk. Egyes vallási intézmények nyitottak lesznek az új tudatosságra; mások azonban meg fogják keményíteni doktrinális „hadállásaikat”, és részévé válnak mindazon további, ember alkotta struktúrának, amelyen keresztül a kollektív ego védi magát és „visszatámad”. Egyes egyházak, szekták, felekezetek és vallási mozgalmak alapvetıen kollektív, egós entitások, amelyek ugyanolyan mereven
- 8. Az emberi tudat kivirágzása - 8 - azonosulnak mentális álláspontjukkal, mint bármely politikai ideológia követıi, akik a valóság bármely alternatív értelmezése elıl elzárkóznak. Az ego sorsa azonban az, hogy feloldódjon, és valamennyi megcsontosodott struktúrája – akár vallási, akár más intézménnyel (pl. vállalattal vagy kormánnyal) kapcsolatos – belülrıl fog szétesni, bármily erısen körülbástyázottnak is tőnjön. A legmerevebb struktúrák, a változásnak leginkább ellenállók fognak elıször összeomlani. Ez már megtörtént a szovjet kommunizmussal kapcsolatban. Milyen erısen körülsáncoltnak, milyen szilárdnak és monolitikusnak tőnt, és mégis néhány év alatt belülrıl esett szét. Ezt senki sem látta elıre. Mindenkit meglepett, ami történt. Számos hasonló meglepetés vár még ránk. AZ ÁTALAKULÁS SÜRGİSSÉGE Ha mély válsággal kell szembenézni; ha a világban való létezés, a többi emberrel és a természettel való kapcsolat régi módja többé már nem mőködik; ha az életben maradást leküzdhetetlennek látszó problémák fenyegetik, akkor az egyedi életforma – vagy a faj – elpusztul, illetve kihal; vagy pedig egy evolúciós ugrással állapotának korlátai fölé emelkedik. Úgy tartják, hogy az életformák e bolygón elıször a tengerben fejlıdtek ki. Amikor a szárazföldön még nem éltek állatok, a tenger már hemzsegett az élettıl. Aztán elérkezett az idı, amikor az egyik tengeri élılény kimerészkedett a partra. Elıször talán csak néhány centiméternyire csusszant a víz szélétıl, majd a bolygó hatalmas gravitációs lehúzó erejétıl kimerülve visszatért a vízbe, ahol szinte nem érzıdik a nehézségi erı, s ahol sokkal könnyebben megélt. Majd újra, újra és újra megpróbálta, és – hosszú idı múltán – alkalmazkodott a szárazföldön való élethez. Uszonyok helyett lábakat növesztett, s kopoltyú helyett tüdıt. Valószínőtlennek tőnik, hogy egy állatfaj ilyen idegen környezetbe merészkedjen ki, és evolúciós átalakuláson menjen keresztül, ha csak valamilyen krízishelyzet rá nem kényszeríti. Talán egy vízterület elszigetelıdött az óceántól, s ott a tengervíz fokozatosan – évezredek alatt – visszahúzódott, rákényszerítve a halakat, hogy elhagyják élıhelyüket és fejlıdjenek. Reagálni az életben maradásunkat fenyegetı, mély válságra: ezzel a kihívással kell ma az emberiségnek szembenéznie. Az emberi elme – az ısi bölcseleti tanítók által már több mint 2500 éve fölismert – mőködészavara, amit immár fölnagyít a tudomány és a technika, elsı alkalommal fenyegeti a bolygó életben maradását. A legutóbbi idıkig az emberi tudat átalakulása – amire az ısi tanítók szintén rámutattak – nem volt több, mint lehetıség, amit csak egy-két ember valósított meg, függetlenül az illetı kulturális vagy vallási hátterétıl. Az emberi tudat széles körő virágzására azonban nem került sor, mert az még nem volt parancsoló szükség. A föld lakóinak jelentıs része hamarosan rájön, ha már rá nem jött, hogy az emberiség manapság kemény választás elé kerül: fejlıdj vagy pusztulj! Az emberiség még mindig viszonylag kicsiny, de gyorsan növekvı hányada már tapasztalja magában a régi egós minták széttöredezését, és a tudat új dimenziójának a felbukkanását. Ami most megjelenıben van, az nem valami új hitrendszer, új vallás, spirituális ideológia vagy mitológia. Nemcsak a mitológiák, hanem az ideológiák és a hitrendszerek végórái felé is tartunk. A változás mélyebbre hatol, mint elméd tartalma, mélyebbre, mint a gondolataid. Az új tudatosság középpontjában történetesen a gondolat transzcendálása (átlépése) áll, az újonnan megtalált képesség a gondolat fölé való emelkedésre, egy olyan dimenzió felismerése önmagadban, ami végtelenszer hatalmasabb, mint a gondolat. Azt követıen már nem eredezteted identitásodat – annak tudatát, hogy te ki vagy – a gondolkodás szüntelen áramából, amit a régi tudatosságban élve önmagadnak hittél. Micsoda felszabadulás, hogy a „hang a fejemben” nem én vagyok! De akkor ki vagyok? Az, aki azt
- 9. Az emberi tudat kivirágzása - 9 - hallja. A gondolkodást megelızı tudat vagyok; a tér vagyok, amelyben a gondolat – vagy érzés, vagy érzékszervi érzékelés – megjelenik, illetve megtörténik. Az ego nem több ennél: azonosulás a formával, ami fıként gondolatformát jelent. Ha a gonosznak van egyáltalán bármilyen realitása (valóságtartalma) – és relatív s nem abszolút realitása van –, akkor ez is a definíciója: teljes azonosulás a formával. Fizikai formákkal, gondolatformákkal, érzelmi formákkal. E teljes azonosulás eredménye: sejtelmem sincs az egésszel való összekapcsolódottságomról, a minden „mással” és a Forrással való belsı egységben levésemrıl. Ez a feledékenység az eredendı bőn, a szenvedés, a káprázat. Ha a totális elkülönültség e káprázata irányítja minden gondolatomat, szavamat és tettemet, akkor vajon milyen világot teremtek? Hogy választ kapj erre a kérdésre, figyeld meg az emberek közti kapcsolatokat, olvass el egy történelemkönyvet, vagy nézd meg este a tévéhíradót! Ha az emberi elme struktúrái változatlanok maradnak, akkor végül újra és újra alapvetıen ugyanazt a világot, ugyanazokat a gonoszságokat, ugyanazt a mőködészavart teremtjük újra. ÚJ ÉG ÉS ÚJ FÖLD E könyv címét egy bibliai prófécia ihlette, amely aktuálisabbnak tőnik, mint az emberi történelemben eddig bármikor. Az Ó- és Újszövetségben is megjelenik, és a létezı világrend összeomlásáról beszél, valamint az „új ég és új föld” megjelenésérıl.1 Tudnunk kell, hogy az ég* nem valami hely, hanem a tudat belsı birodalmára vonatkozik. Ez a szó ezoterikus jelentése, és Jézus tanításában is ezt jelenti. A föld a formában megjelenı külsı megnyilvánulás, ami mindig a belsıt tükrözi. A kollektív emberi tudat belülrıl szorosan összekapcsolódik az e bolygón zajló élettel. Az „új ég” az átalakult emberi tudatállapot megjelenése, az „új föld” pedig annak tükrözıdése a fizikai világban. Mivel az emberi élet és az emberi tudat belsıleg egy a bolygó életével, ezért szükségszerő, hogy a bolygó számos vidékén földrajzi és idıjárási jellegő fölfordulás történjen, amely folyamat néhány megnyilvánulását már tapasztaljuk. … … … … … … … … … * Az angol nyelvő, eredeti könyvben a menny (heaven) szó szerepel, ahogy az angol nyelvő Bibliában is. (A fordító megjegyzése.)
- 10. Az ego: az emberiség jelenlegi állapota - 10 - MÁSODIK FEJEZET Az ego: az emberiség jelenlegi állapota A szavak – függetlenül attól, hogy hanggá formálva hallod ıket, vagy gondolatokként kimondatlanok maradnak – szinte hipnotikusan megigézhetnek. Könnyen elveszíted magadat bennük, hipnotikus állapotba kerülsz tılük, kimondatlanul azt gondolva, hogy ha valamihez egy szót kapcsoltál, akkor már tudod is, hogy az micsoda. A tény: nem tudod, hogy az micsoda. Csupán címkével fedted el magad elıl a misztériumot. Minden – egy madár, egy fa, még egy szimpla kı is, az emberi lényrıl nem is beszélve – végsı soron megismerhetetlen. Azért, mert mérhetetlen a mélysége. Mindaz, amit azzal kapcsolatban észlelhetünk, megtapasztalhatunk, gondolhatunk, csupán a valóság felszíni rétege, kevesebb, mint a jéghegy csúcsa. Felszíni megjelenése mögött minden nemcsak minden egyébbel, de még azzal a Forrással is összekapcsolódik, amelybıl született. Akár egy kı, és még könnyebben egy virágszál vagy egy madár is megmutathatja neked az Istenhez, a Forráshoz, az önmagadhoz visszavezetı utat. Ha úgy nézel rá, vagy úgy tartod kezedben, hogy hagyod azt lenni, anélkül, hogy rá szót vagy mentális címkét aggatnál, egyfajta áhítatérzés és csodálat jelenik meg benned. Hangtalanul közli veled lényegét, és visszatükrözi saját esszenciádat is. Ez az, amit a nagy mővészek érzékelnek, és mővészetükben közvetíteni képesek. Van Gogh nem mondta, hogy „ez csak egy régi szék”. Nézte, nézte és nézte. Érzékelte a szék „Létségét”. Majd a vászon elé ült, és kezébe vette az ecsetet. Magát a széket néhány dollárért lehetett volna eladni. Az ugyanerrıl a székrıl készült festmény ma 25 millió dollárt ér. Ha nem takarod le a világot szavakkal és címkékkel, akkor visszatér életedbe a csodálatos érzékelése, ami réges-rég elveszett, amikor az emberiség, ahelyett, hogy használta volna a gondolatot, annak megszállottjává vált. Egyfajta mélység tér vissza az életedbe. A dolgok visszanyerik újdonságukat, frissességüket. És a legnagyobb csoda, hogy saját lényegi énedet bármely szót, gondolatot, mentális címkét vagy képet megelızı valamiként tapasztalod meg. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, meg kell szabadítanod éntudatodat – „Létséged” érzékelését – mindattól, amivel az összekeveredett, más szóval: amivel az azonosult. Errıl a megszabadításról, errıl a kibogozásról szól ez a könyv. Minél gyorsabban ragasztasz verbális (szóban megfogalmazott) vagy mentális (gondolati) címkéket dolgokra, emberekre vagy helyzetekre, valóságod annál sekélyesebbé és élettelenebbé válik, és annál halottabb leszel a valóság, a benned és a körötted folyamatosan kibontakozó élet számára. Ily módon eszességre ugyan szert tehetsz, ám a bölcsesség odavész, ahogy az öröm, a szeretet, a kreativitás és az elevenség is. Ezek ugyanis az érzékelés és az értelmezés közti csöndes résben rejlenek. Természetesen használnunk kell szavakat és gondolatokat. Azoknak megvan a maguk szépsége. De muszáj-e a rabságukban élnünk? A szavak valami olyanná redukálják a valóságot, amit az emberi elme már képes megragadni, s az nem túl sok. A nyelv öt, a hangszalagok által produkált alaphangból áll. Ezek a magánhangzók: a, e, i, o, u. A többi hang a levegı préselése okozta mássalhangzók csokra: s, f, g stb. Elhiszed-e, hogy a hangok bármely kombinációja valaha is elmagyarázhatja, hogy te ki vagy, hogy mi a világmindenség végsı célja, vagy akár csak azt, hogy valódi mélységében mi egy fa vagy egy kı? AZ ILLUZÓRIKUS ÉN Az „én” szó a legnagyobb tévedést és a legmélyebb igazságot testesíti meg, attól függıen, hogy hogyan használják. A hagyományos szóhasználatban az „én” nem csupán a leggyakrabban használt szó (a hozzá kapcsolódó „engem”, „az én…”, „enyém”, „önmagam”
- 11. Az ego: az emberiség jelenlegi állapota - 11 - szavakkal együtt számolva), hanem az egyik legfélrevezetıbb is. A szokványos, hétköznapi használatban az „én” az alapvetı tévedést testesíti meg, lényed téves érzékelését, az identitás illuzórikus tudatát. Ez az ego. Az én ezen illuzórikus érzékelését nevezte Albert Einstein – aki nem csupán a tér és idı valóságába látott sokszor mélyen bele, hanem az emberi természetbe is – „a tudat optikai csalódásának”. Ez az illuzórikus én válik aztán a valóság minden további értelmezése (vagy inkább félreértelmezése), minden gondolati folyamat, interakció és kapcsolat számára alappá. Valóságod az eredeti illúzió visszatükrözıdése lesz. A jó hír: ha fel tudod ismerni egy illúzióról, hogy illúzió, akkor szertefoszlik. Az illúzió felismerése annak végét is jelenti. Életben maradása attól függ, hogy összetéveszted-e a valósággal. Amint meglátod, hogy ki nem vagy, magától megjelenik annak valósága, aki vagy. Ez történik, ahogy lassan és gondosan olvasod ezt és a következı fejezetet, amelyek az egónak nevezett hamis én mőködési mechanizmusáról szólnak. Milyen is tehát ezen illuzórikus én természete? Akire általában utalsz, amikor azt mondod, hogy „én”, az nem az, aki valójában vagy. Egy borzasztó leegyszerősítés következtében valódi lényed végtelen mélysége összetévesztetik két hanggal, amit az „én” szó kimondásakor hangképzı szerveid produkálnak; vagy az „én” elmédben levı gondolatával; és mindennel, amivel csak az „én” azonosult. Mire utal hát a szokásos „én”, és az azzal kapcsolatos „az én…” vagy „enyém”? Amikor a kisgyerek megtanulja, hogy a szülei hangszalagjai közül elısorjázó bizonyos hangsor az ı neve, akkor azt a szót – ami az elméjében gondolattá válik – azonosnak kezdi vélni önmagával. Ebben a stádiumban sok gyerek egyes szám harmadik személyben utal önmagára: „Peti éhes.” Hamarosan megtanulja a mágikus „én” szót, és azt azonosnak tekinti a nevével, amit korábban már azonosnak fogadott el azzal, aki ı. Ezt követıen újabb gondolatok érkeznek, és összeolvadnak az eredeti éngondolattal. A következı lépés a velem és az enyémmel kapcsolatos gondolatok azon dolgok megjelölésére, amelyek valahogy részei az „énnek”. Ez a tárgyakkal való azonosulás, ami azt jelenti, hogy dolgokat – végsı soron valójában azokat a dolgokat reprezentáló gondolatokat – ruházok fel éntudattal, s ezáltal identitást eredeztetek belılük. Amikor az „én játékom” összetörik, vagy azt elveszik tılem, intenzív szenvedés jelentkezik. Nem a játék bármilyen belsı értéke miatt – hiszen a gyerek azt a játékot hamarosan úgyis megunná, és más játékokkal, más tárgyakkal helyettesítené –, hanem az „enyém” gondolata miatt. A játék a gyerek fejlıdı éntudatának, „én”-érzékelésének a részévé vált. Ahogy aztán a gyerek növekszik, az eredeti éngondolat más gondolatokat vonz magához. Az éngondolat azonosul a nemmel, a tulajdonnal, az érzékszervek érzékelte testtel, a nemzetiséggel, az adott emberfajtával, a vallással, a szakmával. További dolgok, amikkel az „én” azonosul: szerepek – anya, apa, férj, feleség stb. –; fölhalmozódott tudás és vélemények; kedvelt és nem kedvelt dolgok; továbbá a múltban „velem” megtörtént események, amelyek emléke olyan gondolatcsokor, ami az éntudatomat még inkább úgy definiálja, mint: „én és az én történetem”. A felsoroltakkal csupán néhány olyan dolgot neveztem meg, amikbıl emberek az azonosságtudatukat eredeztetik. Végsı soron ezek csupán gondolatok, amelyeket ingatag módon tart össze a tény, hogy valamennyi éntudattal ruháztatott fel. Ez a gondolati építmény az, amire szokványosan utalsz, amikor azt mondod, hogy „én”. Még pontosabban: legtöbbször nem te beszélsz, amikor azt mondod vagy gondolod, hogy „én”, hanem a gondolati építménynek, az egós énnek valamelyik aspektusa (oldala). Ha már fölébredtél, akkor továbbra is fogod használni az „én” szót, de az már sokkal mélyebb részedbıl fog jönni. A legtöbb ember még mindig teljesen azonosul az elme szakadatlan gondolatáramával, a kényszeres gondolkozással, ami javarészt ismétlıdı jellegő és céltalan. Náluk nem létezik a gondolatfolyamon és a gondolatot kísérı érzelmeken kívüli „én”. Ezt jelenti spirituálisan tudattalannak lenni. Ha azt mondják nekik, hogy a fejükben hang szól,
- 12. Az ego: az emberiség jelenlegi állapota - 12 - amelyik megállás nélkül beszél, azt kérdik: „Miféle hang?”; vagy mérgesen tagadják, ami persze maga a hang, a gondolkodó, a megfigyeletlen elme. Szinte azt mondhatjuk: ıket egy lény szállta meg. Sok ember sohasem felejti el az elsı alkalmat, amikor nem azonosult a gondolataival, és így rövid idıre identitásváltást tapasztalt meg. Átélte, milyen élmény, amikor az elméje tartalma helyett ı a háttérben meghúzódó tudatosság. Mások esetében ez finoman, szinte észrevétlenül történik meg, vagy csupán öröm- és békességérzet beáramlását veszik észre anélkül, hogy tudnák annak okát. A HANG A FEJBEN A tudatosságba történı elsı bepillantást akkor éltem át, amikor elsıéves egyetemi hallgatóként tanultam a University of London tanintézményben. Hetente kétszer a londoni metróra szálltam, hogy az egyetemi könyvtárba menjek, általában reggel 9 óra körül, a reggeli csúcs vége felé. Egyik alkalommal egy harmincegynéhány éves hölgy ült velem szemben. Néhányszor már láttam ıt a metrón. Nem lehetett nem észrevenni. Bár a szerelvény tele volt, a mellette lévı két ülésre mégse ült senki, ugyanis a hölgy meglehetısen ırültnek tőnt. Rendkívül feszültnek látszott, és egyfolytában hangosan és mérgesen beszélt magához. Oly mértékben elmerült a gondolataiban, hogy láthatóan egyáltalán nem volt a körötte levı emberek tudatában. Lefelé és kissé balra nézett, mintha valaki olyanhoz beszélne, aki a mellette lévı üres ülıhelyen ülne. Bár nem emlékszem pontosan monológja tartalmára, az valahogy így hangzott: „És akkor ı azt mondta nekem… ezért azt mondtam neki, te hazudsz! Hogyan merészelsz engem ilyennel vádolni…, amikor te vagy az, aki mindig kihasználtál engem! Bíztam benned, de te eljátszottad a bizalmamat…” Hanglejtése haragot tükrözött. Annak az embernek a haragját, akit megbántottak, akinek meg kell védenie az álláspontját, mert különben megsemmisül. Ahogy a szerelvény befutott a Tottenham Court Road állomásra, fölállt, és az ajtó felé vonult, ám egy pillanatra sem maradt csendben, a szavak továbbra is egyre csak peregtek a szájából. Nekem is itt kellett leszállnom, a hölgy mögött ezért én is kiléptem a szerelvény ajtaján. Az utcaszinten elindult a Bedford tér felé, továbbra is teljesen elmerülve az elképzelt párbeszédbe, még mindig haragosan vádolva és saját álláspontját védve. Kíváncsi lettem, ezért úgy döntöttem, hogy amíg nagyjából egy irányba megyünk, addig követem. Bár belemerült a képzeletbeli párbeszédébe, a jelek szerint tudta, hová tart. Hamarosan feltőnt a Senate House impozáns, az 1930-as években épült sokemeletes tömbje, ahol az egyetem központi adminisztrációs részlege és könyvtára mőködik. Megdöbbentem. „Elképzelhetı, hogy ugyanoda megyünk?” Igen, ı is oda tartott. „Ez a nı vajon tanár, diák, irodai dolgozó vagy könyvtáros? Lehet, hogy valamilyen pszichológiai kutatás alanya?” Sohasem tudtam meg. Ugyanis mire beléptem a kapun, húsz lépéssel mögötte haladva, az épület egyik liftje már elnyelte a hölgyet. (Milyen vicces, hogy ez az épület George Orwell regényének, az 1984-nek a filmváltozatában az „Elmerendırség” fıhadiszállásaként szerepelt.) Kissé mellbe vágott a dolog. Érett, 25 éves, elsıéves egyetemi hallgatóként önmagamat formálódó értelmiséginek tekintettem, és meg voltam róla gyızıdve, hogy az emberi létezés dilemmáira valamennyi válasz megtalálható az intellektus, vagyis a gondolkodás révén. Akkor még nem jöttem rá, hogy az emberi létezés fı dilemmája épp maga a tudatosság nélküli gondolkodás. A professzorokra a valamennyi válasz birtokában levı bölcsekként tekintettem, az egyetemre pedig a tudás templomaként. „Hogyan lehetséges, hogy ennek része egy ilyen, ırült hölgy?” Még akkor is róla gondolkoztam, amikor a könyvtárba menet betértem a férfi WC-be. Kézmosás közben az járt a fejemben: „remélem, nem végzem majd úgy, mint ı”. A mellettem álló férfi egy pillanatra rám nézett. Hirtelen ráeszméltem, hogy ezeket a szavakat nemcsak gondoltam, hanem halkan, motyogva, ki is mondtam. „Te jó ég! Már most olyan vagyok, mint
- 13. Az ego: az emberiség jelenlegi állapota - 13 - ı!” – gondoltam. Nem volt-e az én elmém is ugyanolyan szüntelenül aktív, mint az övé? Csak apró különbségek voltak köztünk. Az ı gondolatai mögött érzékelhetıen dominálóan a harag húzódott meg; az én esetemben a szorongás. İ hangosan gondolkozott; én – javarészt – a fejemben. Ha ı ırült volt, akkor mindenki ırült, magamat is beleértve! Csupán a mértékben különbözünk! Egy pillanatra képes lettem kilépni az elmémbıl, és mintegy tágabb perspektívában, a maga valóságában látni mindezt. Néhány pillanatra a gondolkodásból a tudatosságba csusszantam át. Még mindig a férfimosdóban álltam, de már egyedül, és az arcomat néztem a tükörben. Az elmémtıl történt leválás eme pillanatában hangosan fölnevettem. Elmebaj jelének tőnhetett, holott az valójában éppenséggel az épelméjőség nevetése volt, a nagy hasú Buddha hahotája. „Az élet nem olyan komoly, mint amilyenné az elmém teszi” – úgy tőnt, ezt mondja a nevetésem. Ám ez csak egy bepillantás volt, ami aztán nagyon gyorsan feledésbe merült. A következı három évet szorongásban és depresszióban töltöttem, teljesen azonosulva az elmémmel. Közel kellett kerülnöm az öngyilkosság gondolatához, mielıtt a tudatosság visszatérhetett, és akkor az már sokkal több volt, mint futó bepillantás. Megszabadultam a kényszeres gondolkozástól és a hamis, elme alkotta éntıl. Az elmesélt incidens nem csupán az elsı bepillantást adta meg a tudatosságba, hanem az elsı kétséget is elültette bennem az emberi intellektus abszolút érvényességét illetıen. Néhány hónappal késıbb valami tragikus dolog történt, amitıl a kétségeim tovább növekedtek. Hétfı reggel bementünk egyik professzorunk elıadására, akinek az elméjét végtelenül csodáltam. Közölték velünk, hogy a professzor úr a héten öngyilkos lett, fıbe lıtte magát. Ledöbbentem. Nagyra becsült tanárunkról úgy tőnt, hogy birtokában van minden válasz. Mindennek ellenére akkor még nem láttam más lehetıséget, mint a gondolkodást mővelni. Akkor még nem ébredtem rá, hogy a gondolkodás csupán csöppnyi aspektusa annak a tudatnak, akik valójában vagyunk, ahogy még az egóról sem tudtam semmit, arról nem is beszélve, hogy azt esetleg észlelni tudtam volna magamban. AZ EGO TARTALMA ÉS SZERKEZETE Az egós elmét teljesen kondicionálja a múlt. Kondicionáltsága kettıs: tartalmi és szerkezeti. A gyerek esetében, aki mély szenvedésében sír, mert elvették a játékát, a játék képviseli a tartalmat. Az bármilyen más tartalommal, bármilyen más játékkal vagy tárggyal fölcserélhetı. A tartalmat – amivel azonosulsz – a környezeted, a neveltetésed és a téged körülvevı kultúra kondicionálja. Hogy a gyerek gazdag vagy szegény, hogy a játék egy állatformájú fadarab vagy valamilyen szuper, elektronikus ketyere, az a veszteség szempontjából közömbös. Az ok, ami miatt ilyen heveny szenvedés jelentkezik, az „enyém” szóban rejlik, és ez már szerkezeti ügy. A tudattalan kényszer, hogy az identitásunkat egy tárggyal történı összekapcsolódás révén erısítsük meg, magába az egós elme struktúrájába épült be. Az egyik legalapvetıbb elmestruktúra, amely révén az ego létrejön, az azonosulás (identifikáció). Az „identifikáció” két latin szóból ered: idem és facere. Az idem jelentése: „ugyanaz”; a facere jelentése: „csinálni”. Amikor tehát azonosulok (identifikálódom) valamivel, akkor „ugyanazzá teszem”. Ugyanazzá, mint micsoda? Ugyanazzá, mint az énem. Felruházom éntudattal, és így az az „identitásom” részévé válik. Az identifikálódás egyik legalapvetıbb szintje a dolgokkal való azonosulás. A játékom ugyanis késıbb a kocsim, a házam, a ruhám stb. lesz. Dolgokban próbálom megtalálni magamat, de az valahogy sohasem sikerül, és végül elveszek bennük. Ez az ego sorsa.
- 14. Az ego: az emberiség jelenlegi állapota - 14 - A DOLGOKKAL VALÓ AZONOSULÁS A hirdetésiparban dolgozók pontosan tudják, hogy ha valami olyant akarnak eladni, amire az embereknek nincs igazán szükségük, akkor arról kell ıket meggyızni, hogy a szóban forgó portéka olyan pluszt nyújt nekik, amitıl többnek látják magukat, illetve mások többnek látják ıket. Más szóval: valamit hozzáad az éntudatukhoz. A reklámszakemberek ezt például úgy érik el, hogy azt mondják: ezzel a termékkel ki fogsz tőnni a tömegbıl. Más szóval: teljesebb mértékben leszel önmagad. Vagy asszociációt (társítást) teremtetnek elmédben a termék és egy híresség vagy a termék és a fiatalság, vagy a termék és egy boldog külsejő ember között. Idıs vagy már elhunyt híresség – fénykorában feltüntetve – is megfelel a célnak. A kimondatlan feltevés ez esetben az, hogy ha megveszed a terméket, akkor – valamilyen mágikus átruházás révén – te is olyanná válsz, mint amilyenek ık, illetve az imázsod (képed) olyan lesz, mint amilyen az ı imázsuk. Valójában sokszor tehát nem terméket vásárolsz, hanem „identitásnövelıt”. A híres tervezıt feltüntetı címkék alapvetıen olyan kollektív identitások, amelyek megvásárlásával befizeted az odatartozás „tagdíját”. Az ezekkel ellátott termékek drágák, és ezért „exkluzívak”. Ha bárki megvehetné ıket, akkor elveszítenék lélektani értéküket, és ott maradnál a csupán anyagi értékükkel, ami az általad kifizetett összegnek mindössze töredéke. Hogy milyen dolgokkal azonosul valaki, az emberenként változó, függ az illetı életkorától, nemétıl, jövedelmétıl, társadalmi helyzetétıl, a divattól, a kulturális környezettıl stb. Hogy mivel azonosulsz, az teljesen tartalmi kérdés; az azonosulás iránti kényszeres vágy már szerkezeti. Az egós elme mőködésének ez az egyik legalapvetıbb módja. A „fogyasztói társadalmat” paradox módon épp az a tény tartja mőködésben, hogy dolgok révén nem találhatod meg magadat. Az ego elégedettsége rövid ideig tart, ezért állandóan további dolgokat keresel, tehát folytatod a vásárlást, tovább fogyasztasz. Persze, ebben a fizikai dimenzióban, ahol a felszíni lényünk lakozik, a dolgok életünk szükséges és kikerülhetetlen részei. Szükségünk van lakhelyre, ruházatra, bútorra, eszközökre, közlekedésre. Olyan dolgok is lehetnek az életünkben, amelyeket szépségükért vagy a bennük rejlı minıség miatt értékelünk. Becsülnünk s nem megvetnünk kell a dolgok világát. Minden dolognak van Létsége, mindegyikük egy idıleges forma, aminek az eredete a formamentes, az egyetlen élet, a minden dolog, minden test, minden forma forrása. A legtöbb ısi kultúrában az emberek hitték, hogy mindennek – még az úgynevezett élettelen tárgyaknak is – lelke van. Ebben a vonatkozásban közelebb jártak az igazsághoz, mint manapság mi. Ha egy gondolati elvonatkoztatás révén halottá tett világban élsz, akkor többé már nem érzékeled a világmindenség elevenségét. A legtöbb ember nem eleven, hanem fogalmivá tett valóságban tölti a napjait. Ám nem tudjuk igazán becsülni a dolgokat, ha azokat önmagunk növelésének eszközeiként használjuk, vagyis ha rajtuk keresztül próbáljuk önmagunkat megtalálni. Pedig az ego pontosan ezt teszi. A dolgokkal történı énazonosulás teremti meg a dolgokhoz kötıdést, a dolgokkal kapcsolatos rögeszmés megszállottságot, ami aztán létrehozza fogyasztói társadalmunkat és azokat a gazdasági struktúrákat, ahol a fejlıdés egyetlen mércéje a mindig többet. A kontrollálatlan sóvárgás a többre, a vég nélküli növekedésre nem más, mint mőködészavar és betegség. Ugyanaz a diszfunkció, mint amit a rákos sejt mutat, amelynek az egyetlen célja önmaga megsokszorozása, nem tudva arról, hogy ez saját halálát okozza, mert elpusztítja azt a szervezetet, amelynek ı is része. Egyes közgazdászok oly mértékben rabjai a növekedés gondolatának, hogy még a szótól sem tudnak szabadulni, és a recessziót (gazdasági hanyatlást) a „negatív növekedés” idıszakának nevezik. Sok ember életének nagy részét a dolgokkal kapcsolatos, rögeszmés jellegő, folytonos foglalkozás emészti föl. Ez magyarázza, hogy korunk egyik betegsége a „tárgyelburjánzás”. Amikor már képtelen vagy érezni azt az életet, aki vagy, hajlamossá válsz arra, hogy dolgokkal próbáld meg feltölteni az életedet. Spirituális gyakorlatként javaslom, hogy figyeld
- 15. Az ego: az emberiség jelenlegi állapota - 15 - meg a dolgok világához főzı kapcsolatodat, különösen „az én…” szavakkal megjelölt dolgok esetében! Ébernek és ıszintének kell lenned, hogy például megtudd: kötıdik-e éntudatod az általad birtokolt javakhoz? Keltenek-e benned bizonyos dolgok kisfokú fontosság- vagy felsıbbrendőség-érzést? Hiányuk esetén érzel-e kisebbrendőségi érzést azokkal szemben, akiknek azokból többjük van, mint neked? Megemlítesz-e, mintegy mellékesen, olyan dolgokat, amiket birtokolsz – vagy dicsekszel-e velük –, hogy ezáltal értékesebbnek tőnj mások szemében és ennek révén a saját szemedben is? Érzel-e neheztelést vagy haragot, illetve éntudatgyengülést, ha valakinek nálad többje van, vagy amikor elveszíted valamilyen nagyra becsült tulajdonodat? AZ ELVESZETT GYŐRŐ Amikor tanácsadóként és spirituális tanítóként embereket fogadtam, hetente kétszer meglátogattam egy asszonyt, akinek a teste telis-tele volt rákos daganatokkal. Negyvenes évei közepén járó iskolai tanárról beszélek, akinek az orvosok a legjobb esetben is már csak néhány hónapot jósoltak. E látogatások során olykor váltottunk egymással néhány szót, de többnyire csak csöndben ültünk, amelynek során átélte elsı bepillantásait abba a benne rejlı, nyugodt csöndbe, aminek létezésérıl zaklatott tanárélete idején mit sem tudott. Egy alkalommal feldúlt állapotban találtam: dühöngött és teljesen kiborult. „Mi történt?” – kérdeztem. Kiderült, hogy eltőnt a – számára nagy anyagi és érzelmi értéket képviselı – gyémántgyőrője. Meg volt róla gyızıdve, hogy az a hölgy lopta el, aki naponta néhány órát töltött nála, hogy gondját viselje. „Nem értem – mondta –, hogy lehet valaki ilyen kegyetlen és szívtelen, hogy ezt tegye velem?!” Megkérdezte, hogy szerintem felelısségre vonja-e a hölgyet, vagy inkább most rögtön értesítse a rendırséget. Azt feleltem, nem tudok tanácsot adni, hogy mit tegyen, s inkább arra kértem, derítse ki, hogy életének jelenlegi pontján mennyire fontos számára egy győrő vagy bármi egyéb. „Nem érted! – mondta. – Ez a győrő a nagymamámé volt! Mindennap fölhúztam, amíg a kezem túlságosan föl nem dagadt. Több ez nekem, mint holmi győrő! Hát hogy ne borulnék ki?!” Reakciójának hevessége s a hangjában hallgató harag és védekezés azt jelezte, hogy még nem vált eléggé jelenlevıvé ahhoz, hogy magába tekintsen, és – reakcióját az eseménybıl kiemelve – mindkettıt szemügyre vegye. Haragja és védekezése egyaránt arra utalt, hogy az ego még mindig beszél belıle. Azt mondtam: „Fölteszek néhány kérdést, de ahelyett, hogy rögtön válaszolnál rájuk, figyeld meg, vajon meg tudod-e találni a válaszokat magadban! Minden kérdés után majd rövid szünetet tartok. Amikor válasz érkezik, az nem feltétlenül szavak formájában jön.” Azt felelte, hajlandó figyelni rám. Megkérdeztem: „Fölfogod-e, hogy egyszer el kell engedned ezt a győrőt, és talán nagyon hamar? Mennyi idı kell még, hogy készen állj elengedni azt? Kevesebb leszel-e, amikor elengeded? Kevesebb lett-e akkor a veszteségtıl az, aki vagy?” Az utolsó kérdés után néhány percig csöndben maradtunk. Amikor újra megszólalt, mosolygott, és békésnek látszott. „Az utolsó kérdés segített, hogy rájöjjek valami fontosra. Elıször az elmémhez fordultam válaszért, és az elmém azt felelte: ’Igen, persze, hogy kevesebb lettél! Megrövidítettek!’ Ezt követıen újra megkérdeztem magamtól: ’Az, aki én vagyok, megrövidíttetett-e?’ Ekkor már inkább érezni próbáltam a választ, mintsem gondolni. És hirtelen képes voltam érezni a ’vagyokságomat’. Korábban ezt még sohasem éreztem! Ha képes vagyok ilyen erısen érezni a vagyokot, akkor az, aki vagyok, egyáltalán nem lett kevesebb! Most is érzem ezt, valami békéset, de nagyon élıt!” „Ez a Lét öröme – feleltem. – Csak akkor tudod érezni, amikor kilépsz a fejedbıl. A Létet érezni kell. Azt nem lehet gondolni. Az ego azt nem ismeri, mert az ego gondolatból áll. A győrő valójában gondolatként élt a fejedben, amit összekevertél a ’vagyok’ tudatával. Azt gondoltad, hogy a ’vagyok’ vagy annak egy része a győrőben van.
- 16. Az ego: az emberiség jelenlegi állapota - 16 - Bármit is talál az ego, amihez hozzákötıdhet, az csupán helyettesítıje annak a Létnek, amit az ego nem képes érezni. Értékelhetsz dolgokat, és azok fontosak lehetnek a számodra, de valahányszor kötıdsz hozzájuk, tudni fogod, hogy az az ego. És valójában sohasem a dologhoz, hanem egy gondolathoz kötıdsz, amiben ’én’ vagy ’enyém’ van. Valahányszor teljesen elfogadsz egy veszteséget, túllépsz az egón, s akkor elıemelkedik az, aki vagy, a ’vagyok’, ami maga a tudat.” Így felelt: „Most megértettem Jézus egy mondását, ami korábban értelmetlennek tőnt számomra: ’Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is’.” „Így igaz – mondtam. – Ez nem jelenti azt, hogy sohase zárd be az ajtódat. Mindössze azt jelenti, hogy néha a dolgok elengedése sokkal nagyobb erejő tett, mint a védekezés vagy a rácsimpaszkodás.” Élete utolsó heteiben, ahogy a teste gyengült, egyre ragyogóbbá vált, mintha fény sugározna át rajta. Számos tulajdonát elajándékozta, néhányat annak a hölgynek, akirıl feltételezte, hogy ellopta a győrőjét, és minden egyes elajándékozott tárggyal mélyebbé vált az öröme. Amikor a mamája fölhívott, hogy értesítsen lánya haláláról, megemlítette, hogy a győrőt késıbb megtalálták a fürdıszobai gyógyszeres szekrénykében. Visszahozta volna a hölgy a győrőt, vagy az mindig is ott lapult? Sohasem fogjuk megtudni. Egyet tudhatunk: az élet megadja neked azt a tapasztalást, ami a legtöbbet segít majd tudatod fejlıdésében, bármi legyen is az. Mibıl tudhatod, hogy erre a tapasztalásra van szükséged? Abból, hogy ebben a pillanatban ezt tapasztalod. Ezek szerint tehát rossz dolog lenne büszkeséget érezni valamilyen tulajdonoddal kapcsolatban vagy neheztelést olyanokkal szemben, akiknek többje van, mint neked? Egyáltalán nem. A büszkeségérzet, a kitőnni akarás, az én látszólagos erısödése a „több, mint…”, illetve gyengülés a „kevesebb, mint…” révén se nem jó, se nem rossz – az az ego. Az ego nem rossz. Csupán tudattalan. Ha megfigyeled magadban az egót, kezdesz túljutni rajta. Ne vedd az egót túl komolyan! Amikor egós viselkedést észlelsz magadban, mosolyogj! Olykor akár nevethetsz is. Hogyan tudott az emberiség ennek ilyen sokáig bedılni?! Legfıképp pedig tudd, hogy az ego nem személyes valami. Az nem az, aki te vagy. Ha az egót személyes problémádnak tekinted, az pusztán az egódat erısíti. A BIRTOKLÁS ILLÚZIÓJA „Birtokolni” valamit – mit jelent ez valójában? Mit jelent valamit az „enyémmé” tenni? Ha New York egyik utcáján állva rámutatsz egy hatalmas felhıkarcolóra, és azt mondod: „Ez az épület az enyém”, akkor vagy nagyon gazdag vagy, vagy téveszme áldozata, vagy hazudós. Mindhárom esetben olyan történetet mesélsz, amelyben az „én” gondolatforma és az „épület” gondolatforma egybeolvad. Így mőködik a tulajdonlás mentális fogalma. Ha mindenki egyetért a történeteddel, akkor lesznek aláírt okmányok, amelyek az ı egyetértésüket igazolják. Gazdag vagy. Ha senki sem ért egyet a történeteddel, akkor pszichiáterhez küldenek. Téveszmétıl szenvedsz, vagy kényszeres hazudozó vagy. Fontos ebben felismerni, hogy a történetnek és a történetet alkotó gondolatformáknak – akár egyetértenek azzal az emberek, akár nem – az égvilágon semmi köze ahhoz, aki te vagy. Még ha egyetértenek is veled a többiek, végsı soron az akkor is csak fikció (kitaláció). A halálos ágyukig, és amíg a köröttük levı valamennyi külsı dolog hirtelen véget nem ér, sokan nem fogják fel, hogy valójában egyetlen dolognak sem volt soha semmi köze ahhoz, akik ık valójában. A halál közelében a birtoklás egész fogalma végsı soron jelentés nélküli valamivé leplezıdik le. Életük utolsó pillanataiban ezt követıen azt is megértik, hogy amíg egész életükben a teljesebb éntudatot keresték, amit valójában megtalálni áhítottak – Létüket –, az történetesen mindig is ott volt, ám csaknem teljesen elhomályosította elılük a dolgokkal való azonosulásuk, ami végsı soron az elméjükkel való azonosulást jelenti.
- 17. Az ego: az emberiség jelenlegi állapota - 17 - „Boldogok a lélekben szegények – mondta Jézus –, mert övék a mennyek országa.”1 Mit jelent a „lélekben szegények” kifejezés? Azt, hogy nincs belsı teher, nincsenek azonosulások. Sem dolgokkal, sem olyan mentális fogalmakkal, amelyekben éntudat lenne. És mi a „mennyek országa”? A Lét egyszerő, ám mély öröme, ami akkor található meg, ha elengeded az azonosulásokat, és „lélekben szegénnyé” válsz. Ezért lett a minden tulajdonról való lemondás – Keleten és Nyugaton is – ısi spirituális gyakorlat. A tulajdonról történı lemondás azonban nem szabadít meg automatikusan az egótól! Ez esetben ugyanis az ego úgy próbálja meg bebiztosítani az életben maradását, hogy valami mást talál, amivel azonosulhat. Például az önmagadról alkotott azon ember énképét, aki már túllépett minden anyagi tulajdon iránti érdeklıdésen, és ezért magasabb rendő, spirituálisabb, mint a többiek. Akadnak olyan emberek, akik minden vagyonukról lemondtak, mégis nagyobb egóval rendelkeznek, mint néhány multimilliomos. Ha elvonsz egyfajta azonosulást, az ego majd gyorsan talál egy másikat. Amíg identitással rendelkezik, az egót végsı soron nem érdekli, hogy mivel azonosul. A fogyasztásellenesség vagy a magántulajdon-ellenesség csak újabb gondolatforma lenne, egy másik mentális álláspont, ami helyettesítheti a tulajdonnal való azonosulást. Lehetıvé tenné számodra, hogy magadat jónak lásd, másokat pedig rossznak. Amint azt késıbb megvizsgáljuk, az önmagadat jóvá, másokat rosszá kikiáltás az egyik legfontosabb egós elmemőködési minta, a tudattalanság egyik fı formája. Más szóval: az ego tartalma változhat; az elmestruktúra, amely az életben tartja, nem. Az egyik tudattalan feltevés az, hogy ha a birtoklás fikciója révén azonosulsz egy tárggyal, akkor annak a materiális tárgynak a látható szilárdsága és állandósága nagyobb szilárdsággal és állandósággal ruházza fel az éntudatodat. Ez különösen igaz épületekre, de még inkább a földre, mert az az egyetlen olyan birtokolható dolog, amirıl azt gondolják, hogy nem lehet elpusztítani. A birtoklás abszurditása még nyilvánvalóbb a földterület esetében. A fehérbırőek letelepedése idején az észak-amerikai bennszülöttek a földtulajdont érthetetlen fogalomnak tartották. Így aztán elvesztették azt, amikor az európaiak rávették ıket, hogy olyan papírlapokat írjanak alá, amik számukra ugyanilyen érthetetlenek voltak. Az indiánok úgy érezték, hogy ık a földhöz tartoznak, de a föld nem tartozik hozzájuk. Az ego hajlamos egyenlıségjelet tenni a birtoklás és a Lét közé: birtokolok, tehát vagyok. És minél többem van, annál nagyobb mértékben vagyok. Az ego az összehasonlítások révén él. Amilyennek mások látnak téged, az a kép válik az énképeddé, a szerint látod önmagadat. Ha mindenki palotában lakna, vagy mindenki gazdag lenne, akkor a te palotád vagy a te gazdagságod többé már nem szolgálná éntudatod megerısítését. Ez esetben átköltözhetnél egy kicsiny házikóba, lemondanál a vagyonodról, és olyan módon szereznéd vissza az identitásodat, hogy magadat a többieknél spirituálisabb embernek látnád és mutatnád. Ahogy mások látnak, az válik számodra tükörré, ami megmutatja neked, hogy milyen és ki vagy. Az ego önértékelése a legtöbb esetben ahhoz az értékhez kötıdik, amilyen értékőnek mások látnak téged. Szükséged van másokra, hogy tılük éntudatot kapj. És ha olyan kultúrában élsz, amelyik az önértékelést alapvetıen azzal méri, hogy mennyid és mid van, akkor, ha nem látsz át e kollektív téveszmén, arra leszel kárhoztatva, hogy életed hátralevı részében dolgokat kergess abban a hiú reményben, hogy azokban találod meg önmagad értékét és éntudatod beteljesedését. Hogyan mondhatsz le a dolgokhoz való ragaszkodásodról? Meg se próbáld! Ugyanis lehetetlen. A dolgokhoz való ragaszkodásod viszont magától eltőnik, ha önmagadat már nem bennük igyekszel megtalálni. Addig pedig csupán légy a dolgokhoz való kötıdésed tudatában! Olykor esetleg nem is tudod, hogy kötıdsz valamihez – ami azt jelenti: azonosulsz azzal –, amíg el nem veszíted azt, illetve, amíg annak elvesztése nem fenyeget. Ha ekkor aztán zaklatottságot, szorongást vagy hasonlót érzel, az azt jelzi, hogy kötıdsz a szóban forgó dologhoz. Ha viszont tudod, hogy azonosultál valamivel, akkor az azonosulásod már nem
- 18. Az ego: az emberiség jelenlegi állapota - 18 - teljes. „Én az a tudatosság vagyok, amelyik tud arról, hogy kötıdés történt.” Ez a tudat átalakulásának a kezdete. AKARÁS: A TÖBBRE IRÁNYULÓ IGÉNY Az ego azonosul a birtoklással, ám elégedettsége viszonylag felszínes és rövid élető. Ott marad benne egy mélyen fészkelı elégedetlenségérzet, a teljesség hiányának, a „nem elégnek” az érzése. A „még nincs elegem”, amin az ego valójában azt érti: „még nem vagyok elegendı”. Amint azt már láttuk, a birtoklás – a tulajdonlás fogalma – csupán kitaláció, amit az ego azért teremt, hogy önmagának szilárdságot és állandóságot adjon, s hogy önmagát kiemelkedıvé és különlegessé tegye. Mivel azonban birtoklás révén nem találhatod meg önmagadat, ezért mögötte egy másik, még erıteljesebb hajtóerı húzódik meg, ami hozzátartozik az ego szerkezetéhez: a többre irányuló igény, amit „akarásnak” is nevezhetünk. Egyetlen ego sem létezhet sokáig a több iránti igény nélkül. Ezért az akarás sokkal nagyobb mértékben élteti az egót, mint a birtoklás. Az ego nagyobb mértékben akar többet, mint amennyire birtokolni vágyik. Emiatt a birtoklás langyos elégedettségét mindig további akarás váltja föl. Ez a többre irányuló lélektani igény. Más szóval: igény több olyan dologra, amivel azonosulni lehet. Ez addiktív (szenvedélybetegség jellegő) igény, s nem valós szükséglet. Egyes esetekben a többre irányuló lélektani igény, a „nem elég” érzése – ami oly jellemzı az egóra – áttevıdik a fizikai szintre, és kielégíthetetlen éhséggé válik. A bulimia (farkaséhség) áldozatai gyakran meghányatják magukat, csakhogy folytathassák az evést. Valójában az elméjük éhes, nem a testük. Ez az evészavar meggyógyulna, ha a tıle szenvedık – ahelyett, hogy azonosulnának az elméjükkel –, kapcsolatba tudnának lépni a testükkel, és így a test valódi szükségletét éreznék, s nem az egós elme álszükségletét. Egyes egók tudják, hogy mit akarnak, és céljukat ádáz és könyörtelen elszántsággal hajszolják: Dzsingisz kán, Sztálin, Hitler, hogy csupán néhány kiemelkedı példát említsek. Az akarásuk mögötti energia azonban azonos intenzitású ellenerıt is ébreszt, ami végül bukásukhoz vezet. Eközben boldogtalanná válnak, sok más embert is boldogtalanná tesznek, és – az említett példák esetében – földi poklot teremtenek. A legtöbb egónak egymásnak ellentmondó igényei vannak. Különbözı pillanatokban különbözı dolgokat akarnak; vagy tán nem is tudják, mit akarnak, csak azt nem akarják, ami van: a jelen pillanatot. A kényelmetlen érzés, a nyugtalanság, az unalom, a szorongás, az elégedetlenség: mind a kielégületlen akarás eredménye. Az akarás szerkezeti jellegő ügy, ezért amíg ez a mentális struktúra a helyén marad, addig nincs az a mennyiségő tartalom, ami tartós elégedettséget biztosítana. A konkrét tárgy nélküli intenzív akarás gyakran föllelhetı a tizenévesek még fejlıdıben levı egójában, akik közül néhányan az állandó negativitás és elégedetlenség állapotában élnek. Könnyen ki lehetne elégíteni a bolygón élı valamennyi ember étel, víz, lakóhely, ruházat és alapvetı kényelem iránti fizikai igényét, ha az ego kapzsisága, ırült és telhetetlen igénye miatt nem teremtıdött volna egyensúlytalanság az erıforrásokban. Ez kollektív módon a világ olyan gazdasági struktúráiban jelenik meg, mint amilyenek a hatalmas óriáscégek, amelyek valójában a „többért” egymással versengı, egós entitások. Elvakultan csak a profitot hajszolják. Ezt a céljukat, a hasznot, teljes könyörtelenséggel őzik. A természet, az állatok, az emberek, sıt még a saját alkalmazottaik is számukra csupán a cégmérlegekben szereplı számok, felhasználandó és használat után eldobandó, élettelen tárgyak. Az „én”, „enyém”, „több mint”, „akarom”, „szükségem van”, „nekem kell” és „nem elég” olyan gondolatformák, amelyek az egónak nem a tartalmához, hanem a szerkezetéhez tartoznak. A tartalom felcserélhetı. Amíg nem ismered fel magadban ezeket a gondolatformákat, amíg azok tudattalanok maradnak, addig hinni fogsz a szavuknak; arra leszel kárhoztatva, hogy keress, de ne találj, mert amikor azok a gondolatformák mőködtetnek, nincs az a vagyon, hely, személy vagy állapot, ami valaha is kielégítene.
- 19. Az ego: az emberiség jelenlegi állapota - 19 - Semmilyen tartalom sem elégít ki, amíg az egós struktúra a helyén marad. Bármit is birtokolhatsz vagy kaphatsz, nem leszel boldog. Folyton valami mást fogsz keresni, ami nagyobb elégedettséget ígér, ami azzal kecsegtet, hogy a nem teljes éntudatodat teljessé teszi, és kitölti azt a hiányt, amit belül érzel. AZONOSULÁS A TESTTEL A tárgyak mellett az azonosulás egy másik alapvetı formája a „testemmel” való azonosulás. A test ugyebár férfi- vagy nıi test, ezért minden ember éntudatának jelentıs részét az teszi ki, hogy ı férfi vagy nı. A nem identitássá válik. A nemeddel való azonosulásra már kora gyermekkorodtól biztatást kapsz, ami szerepbe kényszerít, olyan kondicionált viselkedési mintába, amelyik nemcsak a szexualitásodra hat ki, hanem életed valamennyi területére. Ez olyan szerep, amelynek sokan teljesen a foglyaivá válnak, s a hagyományosabb társadalmakban még inkább, mint a nyugati kultúrában, mely utóbbiban a nemmel való azonosulás kezd valamelyest gyengülni. Egyes tradicionális kultúrákban a legborzasztóbb sors a nı számára az, ha nem megy férjhez, vagy ha meddınek bizonyul; a férfi számára pedig, ha nem rendelkezik nemi potenciával, és nem képes gyermeket nemzeni. A beteljesített élet a szemükben a beteljesített nemi identitás. Nyugaton a test fizikai megjelenése, a test másokéhoz viszonyított ereje vagy gyengesége, szépsége vagy csúnyasága játszik jelentıs szerepet abban, hogy kinek tartod magadat. Sok ember önértékelése szorosan kötıdik testi erejéhez, jóképőségéhez, fittségéhez és külsı megjelenéséhez. Mások önértékelése alacsony szintő, mert a testüket csúnyának vagy tökéletlennek látják. Egyes esetekben az „én testem” mentális képe vagy fogalma a valóság teljes eltorzítása. A fiatal nı kövérnek gondolhatja magát, és ezért koplal, holott valójában sovány. Képtelen már reálisan látni a testét. Mindössze teste mentális koncepcióját „látja”, ami azt mondja: „kövér vagyok” vagy „kövér leszek”. Ennek az állapotnak a gyökerénél az elmével való azonosulás húzódik meg. Ahogy az emberek egyre nagyobb mértékben azonosulnak az elméjükkel – ami az egós mőködészavar fölerısödése –, az utóbbi évtizedekben az anorexia elıfordulási gyakorisága is nıtt. Ha az anorexiás beteg képes lenne elméje értékítélete nélkül tekinteni a testére, vagy akár arra ráébredni, hogy mi ez az értékítélet, ahelyett, hogy hinne benne – még jobb lenne, ha a testét belülrıl tudná érezni –, az elindítaná a gyógyulását. Azok, akik azonosultak megnyerı külsejükkel, testi erejükkel vagy ilyen-olyan képességükkel, szenvedést élnek át, amikor ezek a vonásaik idıvel elhalványulnak, majd eltőnnek, ami természetesen elkerülhetetlenül megtörténik. Magát az ezekre a vonásokra épülı identitásukat fenyegeti ekkor az összeomlás. Akár csúnyák, akár szépek, az emberek mindkét esetben identitásuk jelentıs részét – legyen az negatív vagy pozitív – a testükbıl eredeztetik. Pontosabban megfogalmazva: identitásukat abból az éngondolatból származtatják, amit hibásan testük mentális képéhez vagy fogalmához kapcsolnak, holott a test végül is csupán fizikai forma, amelynek a sorsa – minden egyéb formához hasonlóan – az elsorvadás és az elmúlás. Egyenlıségjelet tenni a megöregedésre, elhervadásra és halálra ítéltetett, fizikailag érzékelt test és az „én” közé: minden esetben – elıbb vagy utóbb – szenvedéshez vezet. Ha nem azonosulsz a testeddel, az persze nem jelenti, hogy elhanyagolnád és megvetnéd, vagy hogy többé már nem viselnéd gondját! Ha tested izmos, szép vagy életerıs, élvezheted és értékelheted ezeket a jellemzıit – amíg tartanak. Megfelelı táplálkozással és edzéssel javíthatod is tested állapotát. Ha testedet nem tekinted egyenlınek azzal, aki valójában vagy, akkor, ha tested állapota elhalványul, energiaszinted hanyatlik vagy mozgáskorlátozottá válsz, az egyáltalán nem érinti önértékelésedet vagy identitástudatodat. Történetesen a test gyengülésével a formamentes dimenzió – a tudat – fénye könnyebben tud átragyogni a halványuló formán.
- 20. Az ego: az emberiség jelenlegi állapota - 20 - Nem csupán a hibátlan vagy csaknem tökéletes testő emberek hajlamosak egyenlıségjelet tenni testük és valódi énjük közé. Ugyanilyen könnyen azonosulhatsz egy „problémás” testtel is, és teheted identitásoddá annak tökéletlenségét, betegségét vagy mozgáskorlátozottságát. Ekkor az ilyen-olyan krónikus betegség vagy korlátozottság „szenvedıjeként” gondolhatsz magadra, és ekként beszélhetsz magadról. Jelentıs mennyiségő figyelmet kapsz orvosoktól és másoktól, akik megerısítik számodra szenvedı- vagy betegidentitásodat. Ekkor tudattalanul rácsimpaszkodsz a betegségre, mert az lett énképed legfontosabb része. Az olyan újabb gondolatformává vált, amellyel az ego azonosulhat. Amint az ego valamilyen identitást talál, nem akarja azt elereszteni. Bármilyen megdöbbentı is, bizony nemritkán elıfordul, hogy erısebb identitást keresve az ego képes még meg is teremteni egy betegséget, csakhogy annak révén önmagát erısebbé tegye. ÉREZNI A BELSİ TESTET Bár a testtel való azonosulás az ego egyik legalapvetıbb formája, a jó hír, hogy ezen a legkönnyebb felülemelkedni. De nem azzal, hogy megpróbálod meggyızni magadat, hogy te nem a tested vagy, hanem hogy a figyelmedet a tested külsı formájáról és az azzal kapcsolatos gondolataidról – szép, csúnya, erıs, gyenge, túl kövér, túl sovány – átviszed tested belsı életteliségének érzékelésére. Bármilyen is tested megjelenése, a külsı forma alatt intenzíven eleven energiamezı húzódik. Ha még nem ismerıs számodra a „belsıtest-tudatosság”, akkor egy pillanatra hunyd be a szemedet, és figyeld meg, van-e élet a kezeidben! Ne az elmédet kérdezd! Az azt felelné: „Semmit sem érzek.” Valószínőleg azt is mondja: „Valami érdekesebb gondolkoznivalót adj!” Tehát ahelyett, hogy az elmédet kérdeznéd, fordulj közvetlenül a kezeidhez! Ezen azt értem: ébredj a bennük lévı elevenség halovány érzésének tudatára! Az az életteliség ott van. Csupán oda kell irányítanod a figyelmedet, hogy észrevedd. Elsı alkalommal talán kis bizsergést érzel, késıbb energiát vagy elevenséget. Ha figyelmedet egy ideig a kezednél tartod, az életteliség-érzés fölerısödik. Egyeseknek be sem kell ehhez csukni a szemüket. İk képesek érezni „belsı kezüket”, miközben tovább olvassák e szavakat. Ezt követıen irányítsd figyelmedet a lábfejedre, tartsd ott kb. egy percig, és érezd egyszerre a kezedet és a lábfejedet! Ezután vond be a többi testrészedet is – lábadat, karodat, hasadat, mellkasodat stb. – ebbe az érzékelésbe, amíg az elevenség globális érzéseként az egész tested tudatába nem kerülsz! Amit „belsı testnek” nevezek, az már nem a test, hanem életenergia, a forma és a formamentesség között húzódó híd. Tedd szokásoddá, hogy minél gyakrabban érezd a belsı testedet! Idıvel már be se kell csuknod a szemedet ahhoz, hogy ezt érezd. Figyeld meg például, vajon képes vagy-e érezni a belsı testet, miközben hallgatsz valakit! Ez szinte paradoxonnak, önmagának látszólag ellentmondó dolognak tőnik, ám amikor kapcsolatban vagy a belsı testtel, akkor már nem azonosulsz a testeddel, sem az elméddel. Más szóval: már nem azonosulsz a formával; a formával való azonosulás felıl a formamentes irányába mozdulsz el, mely utóbbit Létnek is nevezzük. Ez a te lényegi (esszenciális) identitásod. A testtudatosság nemcsak a jelen pillanatban horgonyoz le, hanem az egyúttal az ego börtönébıl kivezetı kijárat is. Továbbá: erısíti az immunrendszert, növeli a test öngyógyító képességét. A LÉTFELEJTÉS Az ego: a formával való azonosulás, az önmagadnak a valamilyen formában történı keresése és ezért elvesztése. A formák azonban nem csupán materiális tárgyak és fizikai testek. A külsı formáknál – dolgoknál és testeknél – alapvetıbbek a gondolatformák, amelyek a tudatmezıben folyamatosan keletkeznek. A gondolatformák energiaképzıdmények, amelyek ugyan finomabbak és kevésbé sőrők, mint a fizikai anyag, de attól még ugyanúgy formák. Amit a fejedben hallható, folyamatosan karattyoló hangként megfigyelhetsz, az a
- 21. Az ego: az emberiség jelenlegi állapota - 21 - szüntelen és kényszeres gondolkozás áramlása. Amikor minden gondolat teljesen leköti a figyelmedet, amikor oly mértékben azonosulsz a fejedben szóló hanggal és az azt kísérı érzelmekkel, hogy minden gondolatban és érzelemben elveszel, akkor teljesen azonosultál a formával, s ezért az ego a markában tart. Az ego visszatérı gondolatformák és kondicionált mentás-emocionális (gondolati-érzelmi) minták halmaza, amely énérzettel, éntudattal ruháztatott fel. Az ego akkor keletkezik, amikor Létséged, a „vagyok” – ami formamentes tudat – összekeveredik a formával. Ezt jelenti az azonosulás. Ez a Létfelejtés az elsıdleges hiba, a teljes elkülönültség illúziója, ami a valóságot rémálommá változtatja. DESCARTES TÉVEDÉSÉTİL SARTRE MEGLÁTÁSÁIG A XVII. századi filozófus, Descartes, akit a modern filozófia megteremtıjének tekintenek, híres mondatával – amit alapvetı igazságnak vélt – fogalmazta meg az említett, alapvetı tévedést: „Gondolkodom, tehát vagyok.” İ ezt a választ találta arra a kérdésre: „Van-e bármi is, amit tökéletes biztonsággal tudhatok?” Rájött arra, hogy a tény, miszerint ı folyton gondolkodott, kétségtelen, s ezért egyenlıségjelet tett a gondolkodás és a Lét, vagyis a gondolkodás és az identitás – a vagyok – közé. A végsı igazság helyett az ego gyökerét találta meg, ám ezt nem tudta. Csaknem háromszáz év telt el, amíg egy másik híres filozófus észrevett valamit ebben az állításban, ami mellett Descartes – ahogy mindenki más is – elsétált. İ Jean-Paul Sartre. Nagyon mélyen tekintett bele Descartes „gondolkodom, tehát vagyok” állításába, és hirtelen rájött, hogy – saját szavaival megfogalmazva –: „A tudat, amely azt mondja ’vagyok’, nem ugyanaz a tudat, amelyik gondolkozik.” Mit értett ezen? Amikor tudatában vagy annak, hogy gondolkozol, az a tudatosság nem része a gondolkodásnak. Az a tudat egy másik dimenziója. És ez az a tudat, amelyik azt mondja: „vagyok”. Ha benned kizárólag gondolat lenne, akkor nem is tudnál arról, hogy gondolkozol. Olyan lennél, mint az álmodó, aki nem tudja, hogy álmodik. Olyannyira azonosulnál minden gondolattal, mint az álmodó az álomban fölbukkanó valamennyi képpel. Sok ember még midig így él, mint az alvajáró, régi, rosszul funkcionáló gondolkodásmóddal, amelyik folyamatosan újrateremti ugyanazt a rémálomszerő valóságot. Amikor tudod, hogy most álmodsz, akkor ébren vagy az álomban. A tudat másik dimenziója lépett be ekkor a képbe. Sartre meglátásának a következményei mélyre hatóak, ám ı maga is még mindig túlzottan azonosult a gondolkodással ahhoz, hogy fölismerje felfedezésének teljes jelentıségét: a tudat új dimenziójának feltőnését. A MINDEN ÉRTELMET MEGHALADÓ BÉKE Számos ember számolt be arról, hogy élete egy pontján bekövetkezett tragikus veszteség kapcsán megtapasztalta a tudat eme új dimenziójának felbukkanását. Néhányan minden tulajdonukat elvesztették, mások a gyermekeiket vagy a házastársukat, társadalmi rangjukat, jó hírüket vagy valamilyen testi képességüket. Olykor – természeti katasztrófa vagy háború következtében – az illetık a felsoroltak mindegyékét egyszerre veszítették el, és szembetalálták magukat a „semmivel”. Nevezhetjük ezt határhelyzetnek. Minden, amivel azonosultak, minden, ami számukra az éntudatukat adta, elvétetett tılük. És aztán – hirtelen és megmagyarázhatatlanul – a kezdetben érzett kín vagy intenzív félelem a jelenlét szent érzésének adta át a helyét; váratlanul mély lelki békét és nyugalmat éreztek, s a félelem nyomtalanul eltőnt. Ez a jelenség ismerıs lehetett Szent Pálnak is, aki így fogalmazott: Isten békéje, amely minden értelmet meghalad.”2 Ez valóban olyan békeérzés, ami érthetetlennek tőnik, és akik megtapasztalták, azt kérdezték maguktól: Ebben a helyzetben hogyan lehetséges, hogy ilyen békességet érzek? A válasz egyszerő, amint fölismered, hogy mi az ego, és hogyan mőködik. Ha a formák – amikkel azonosultál, amik számodra az éntudatodat adták – összeomlanak vagy
- 22. Az ego: az emberiség jelenlegi állapota - 22 - elvétetnek tıled, akkor az az ego összeomlásához is vezethet, mivel az ego: azonosulás a formával. Ha többé már nincs semmi, amivel azonosulhatnál, akkor te ki vagy? Amikor a körötted lévı formák elpusztulnak, vagy amikor a halál közelít, Létséged, a „vagyok” tudata kiszabadul a formával történt összegabalyodottságából: lélek szabadul ki az anyagba zártságából. Fölismered lényegi identitásodat, mint formamentest, mint mindent átható jelenlétet, mint minden forma és azonosulás elıtti Létet. Rájössz, hogy maga a tudat vagy, és nem az, amivel a tudat azonosult. Ez Isten békéje. A végsı igazsága annak, aki vagy, mert az nem az „én… vagyok”, hanem a „vagyok”. Nem minden nagy veszteséget átélı ember tapasztalja meg ezt a felébredést, a formával történt azonosultságról való leválást. Egyesek ugyanis azonnal erıs mentális képet vagy gondolatot teremtenek, amelyben magukat áldozatnak – a körülmények, más emberek, az igazságtalan sors vagy Isten áldozatának – látják. Ez a gondolatforma és az általa teremtett érzelmek – pl. harag, sértettség, önsajnálat –, amikkel erısen azonosulnak, azonnal átveszik a veszteség következtében összeomlott valamennyi egyéb azonosulás helyét. Más szóval: az ego gyorsan új formát talál. Az ego nem sokat törıdik a ténnyel, hogy ez az új forma történetesen rendkívül boldogtalan. A lényeg, hogy identitása legyen, akár jó, akár rossz. Ez az új ego történetesen még görcsösebb, még merevebb és még áthatolhatatlanabb lesz, mint a régi. Valahányszor tragikus veszteség ér: vagy ellenállsz, vagy engedsz. Egyesek ilyenkor keserőek és mélyen megbántottak; míg mások együttérzıek, bölcsek és szeretetteljesek lesznek. Az engedés a belsı elfogadását jelenti annak, ami van. Nyitott vagy az életre. Az ellenállás belsı összehúzódás, az ego kagylóhéjának a megkeményítése. Becsukódsz. Bármit is teszel a belsı ellenállás állapotában (amit negativitásnak is nevezhetünk), az több külsı ellenállást teremt, és az univerzum nem áll az oldaladra, az élet nem támogat. Ha az ablakredıny zárva, a napfény nem tud beáramolni. Ha azonban belül engedsz, ha megadod magadat, akkor a tudat új dimenziója nyílik meg. Ha ilyenkor lehetséges vagy szükséges cselekedni, a tetted összhangban lesz az egésszel, és tettedet támogatja a kreatív intelligencia, az a kondicionálatlan tudat, amellyel a belsı nyitottság állapotában eggyé válsz. Ekkor a körülmények és az emberek is segítenek, együttmőködnek veled. Szerencsés „véletlenek” történnek. Ha pedig ilyenkor nem lehetséges cselekedni, akkor megpihensz abban a békességben és belsı nyugalomban, ami a megadással jár. Megpihensz Istenben. … … … … … … … … …
- 23. Az ego „magva” - 23 - HARMADIK FEJEZET Az ego „magva” A legtöbben teljesen azonosulnak a fejükben hallható hanggal – az önkéntelen és kényszeres gondolatfolyammal, illetve a gondolatokat kísérı érzelmekkel –, így azt mondhatjuk róluk: az elméjük megszállta ıket. Amíg errıl mit sem tudsz, azt hiszed, hogy te a gondolkodó vagy. Ez az egós elme. Egósnak nevezzük, mert ez esetben önmagad, éned (egód) tudata van minden gondolatodban, minden emlékedben, minden értelmezésedben, véleményedben, nézıpontodban, reakciódban és érzelmedben. Ez – spirituális értelemben – tudattalanság. A gondolkodásodat, elméd tartalmát persze kondicionálja a múlt: a nevelésed, a kultúrád, a családi háttered stb. Valamennyi elmetevékenységed központi magvát néhány olyan ismétlıdı és szívós gondolat, érzelem és reaktív minta alkotja, amivel te a legnagyobb mértékben azonosulsz. Ez az entitás maga az ego. Legtöbbször, amikor azt mondod: „én”, valójában az ego beszél s nem te, ahogy azt már megtárgyaltuk. Az ego összetevıi: gondolat és érzelem; emlékek, amelyekkel „én és a történetem”-ként azonosultál; rögzült szerepek, amelyeket úgy játszol el, hogy nem is tudsz róla; és olyan kollektív azonosulások, mint nemzetiség, vallás, emberfajta, társadalmi osztály vagy politikai hovatartozás. Az ego személyes azonosulásokat is tartalmaz, és nem csupán ilyen-olyan tulajdonnal kapcsolatban, hanem véleményekkel, külsı megjelenéssel, régóta benned élı sérelmekkel, illetve – sikerként vagy kudarcként elkönyvelt – „jobb, mint…” és „nem olyan jó, mint…” jellegő, magaddal kapcsolatos fogalmakkal való azonosulásokat is. Az ego tartalma emberenként változó, ám minden egóban ugyanaz a szerkezet mőködik. Másként megfogalmazva: az egók csupán a felszínen különböznek egymástól. A mélyükben mind egyformák. Milyen vonatkozásban egyformák? Éltetıjük: az azonosulás és az elkülönülés. Ha az elme által gondolatból és érzelembıl alkotott énen – vagyis az egón – keresztül élsz, akkor identitásod alapja ingatag, hiszen a gondolat és az érzelem is eleve elröppenı, múlékony valami. Ezért minden ego – önmagát védeni és nagyobbá tenni próbálva – folyamatosan küzd az életben maradásáért. Az éngondolat fenntartásához szüksége van „a másik” ellentétes gondolatára. A fogalmi jellegő „én” nem maradhat életben a fogalmi jellegő „másik” nélkül. A másik ember akkor a „legmásikabb”, ha ellenségemnek látom ıt. E tudattalan egós minta skálájának egyik végén a mindenkiben hibát keresés és a másokra történı panaszkodás egós jellegő, kényszeres szokása áll. Jézus erre utalt, amikor azt mondta: „Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre?”1 A skála másik végén a személyek közti testi erıszak és az országok közti háborúskodás áll. A Bibliában Jézus kérdése megválaszolatlanul marad, de a válasz természetesen ez: mert amikor kritizálok vagy elmarasztalok egy másik embert, attól nagyobbnak, többnek érzem magam. A PANASZKODÁS ÉS A MEGBÁNTÓDÁS Önmagam megerısítéséhez az ego egyik kedvenc stratégiája a panaszkodás. Minden panasz egy-egy olyan, elme kitalálta, apró történet, amit maradéktalanul elhiszel. Hogy aztán hangosan panaszkodsz-e vagy csupán gondolatban, az már mindegy. Egyes egók, amelyeknek talán nem sok egyéb dologgal való azonosulásra nyílik lehetıségük, könnyen elélnek pusztán panaszkodáson. Ha ilyen ego tart a markában, akkor a panaszkodás – különösen másokkal kapcsolatban – a szokásoddá válik, s ez persze tudattalan jelenség, ami azt jelenti: nem tudod, mit teszel. Ha negatív gondolati címkéket aggatsz másokra, amikor velük társalogsz, vagy akár csak rájuk gondolsz, az gyakran e minta része. Az ilyen címkézésnek és az ego azon vágyának, hogy neki legyen igaza, és mások fölé kerekedjen, a legdurvább formája a