5.
Csillagpor
Timnek, aki szívvel-lélekkel támogatott az írásban.
Valamint Robertnek, Cole-nak és Ethannek,
akiktől megtanultam, miért fontos, hogy soha ne
adjam fel.
5
7.
Csillagpor
Ami engem illet, csak téged szeretni, téged boldoggá tenni,
semmit sem tenni, ami ellenedre van, ez az én sorsom és életem értelme.
Bonaparte Napóleon
7
9.
Csillagpor
9
1
Hívás a sürgősségiről
Késő éjszaka – az volt az utolsó éjszakánk – lenyűgözve feküdtünk, és csodáltuk a Perszeidák meteorrajt, ahogy elzúgva fénycsóvákká égeti a csillagport. Ez amolyan nyári ünnep volt nekünk,
Elle-lel mind a ketten imádtuk ezt a természeti tüneményt, és a
régi házunk tetőkorlátjának dőlve aludtunk el; gyönyörű feleségem hozzám bújt, fejét a karomra hajtotta.
Bárcsak otthon maradtam volna másnap… bárcsak felfogtam
volna, miközben Elle-re néztem, hogy semmi sem lehet fontosabb, mint hogy megvédjem őt! Bárcsak… Jézusom…
A betegeim hozzátartozói gyakran játsszák ezt a bárcsakjátékot. Tizenegy éve vagyok orvos, megszoktam az elutasítás
meg az alkudozás fázisait. De a tények ridegek és kemények, és
sajnos sokszor visszafordíthatatlanok. Nem maradtam otthon,
ahogy Elle sem. Amikor felkelt, átment az öccséékhez.
Már az irodámban voltam, egy MRI-felvételt tanulmányoztam,
amin minden valószínűség szerint egy glioblasztóma látszott, és
azon gondolkodtam, mennyivel hosszabbíthatom meg a betegem
életét, ha kivágom a rosszindulatú tumort, amikor a recepciós hívott:
10. 10
P r i s c i l le S ib l e y
– A kórház van a hármason. Azt mondják, sürgős.
– Köszönöm, Tanya. – Felvettem a kagylót, és közben még
mindig a temporális lebeny keresztmetszetét méregettem. – Doktor Beaulieu – szóltam bele.
– Szervusz, Matt! Itt Carl Archer. – A traumatológus megköszörülte a torkát. – Át kell jönnöd!
– Csipogj rá Philre! Ő az ügyeletes.
– Ő már itt van. Neked kell jönnöd! A feleségedről van szó. –
Carl hangja úgy csikorgott, mint autógumik az aszfalton. – Balesetet szenvedett.
Nem is annyira a szavaiból, mint inkább a hangjából éreztem,
hogy súlyos a helyzet. És ettől a torkomon akadtak a kérdések.
Ha Phil máris ott van, akkor idegsebészre van szükség? De az is
lehet, hogy a kollégám csak pont arra járt. Lehet, hogy éppen vicceket mesél Elle-nek, hogy elterelje a figyelmét valami csekélységről. Istenem, gondoltam, ugye, nem halt meg?
– Jól van? – kérdeztem.
Carl megint megköszörülte a torkát.
– Súlyos a helyzet. Gyere át! Pár perc múlva találkozunk. –
Aztán már csak a telefon sípoló hangja hallatszott.
Felugrottam a fotelből és kirontottam a váróba, elsiettem egy
nő mellett, aki a tolószékes fiával érkezett, és épp csak odaszóltam
a recepciósnak, hogy hova megyek. Négy háztömbnyit rohantam
a kórházig, és kivert a veríték, mire a sürgősségi osztály bejáratához értem. Kinyitottam a kétszárnyú ajtót, és egyenesen a traumatológiai részlegre siettem. A kollégám, Phil Grey egy sürgősségi
kocsi mellett állt, a fiókok nyitva. Steril kesztyű, köpeny és maszk
volt rajta. A hordágy mellett egy infúziós állvány, egy tucat infúziós zacskóval és pumpával. A beteg végtagjaiból mindenféle vezetékek lógtak. Ne Elle legyen! Kérlek, ne Elle legyen az! A lélegeztetőgép harmonikaszerű hangot adva pumpálta az oxigént a testből kijövő tömlőbe. A nővér félreállt, és megláttam Elle arcát, ami
fehér volt, mint a lepedő, amin feküdt, a hajában alvadt vér. Rá
kellett néznem a szívmonitorra, hogy megbizonyosodjak arról,
hogy él.
11. Csillagpor
11
A teste ívbe feszült, a lábujjai is le voltak feszítve, a keze csuklónál behajlítva. Ezt a testtartást decerebrációs testhelyzetnek hívják, és súlyos agysérülést jelez. A szívem a fülemben dobogott.
Térdre rogytam, mert tudtam, hogy akármi is történt, az szétroncsolta az agyát.
Hogy azután mi volt, nem tudom pontosan. Talán valaki felsegített. Lehet, hogy saját erőmből tápászkodtam fel. Phil mondott valamit Elle-ről meg egy létráról meg egy grand mal rohamról a mentőben. Carl pedig teljes szívleállásról és hármas Glasgow-kóma-értékről hebegett. Valami olyasmit, hogy csak négy
vagy öt percre állt le. Meg hogy a pupillái merevek és ki vannak
tágulva. És még valamit a komputertomográfiáról meg egy műtétről.
Megérintettem Elle kihűlt, kifacsarodott kezét. Az emberek
rám néztek és sajnáltak. Az emberek, akikkel együtt dolgoztam.
Az emberek, akik most nem tudtak érdekelni. Elővettem egy
fényceruzát a zsebemből, és megvizsgáltam a pupilláit. Gyerünk,
Elle, gondoltam, reagálj! Cáfold meg a megérzésem! Cáfolj! Meg! Mindent!
Belevilágítottam a feleségem zöld szemeibe, amik most egyáltalán nem voltak zöldek, hanem szénfeketék. A pupillái kitágultak,
hatalmasak voltak.
Ellenőriztem a reflexeit, és nem találtam semmi biztatót, csak
újabb bizonyítékokat arra, hogy a baleset szétroncsolta az agyát.
Összeakadt a tekintetünk Phillel, könnyes volt a szeme.
– Megmutatom a tomográfiát. Most tettem be az ICP-mérőt.
Magas a nyomás a koponyájában. Szteroidot és mannitot adunk
neki. Rögtön le is akarom vinni. Mindent én csinálok. D’Amato is
bemosakszik. A műtő készen áll.
A másodperc törtrészéig arra gondoltam, hogy én is bemosakszom, de aztán visszatért a józan eszem. Nem vagyok szuperhős, nem lennék képes belevágni a feleségem agyába, vagy akár
csak végignézni, ahogy más belevág.
Phil feltartotta a CT-felvételt. A vérzés összenyomta Elle agyszövetét. A falnak támaszkodtam. Ez nem lehet igaz!
Kevesebb mint tizenkét órával azelőtt még szeretkeztünk
12. 12
P r i s c i l le S ib l e y
Elle-lel fenn a tetőn. Biztosan még most is ott alszom, és csak
rosszat álmodom, mert féltem őt, amiért a rozoga korlátnak támaszkodik. Fel kell ébrednem! Ahogy körbenéztem – végig a sürgősségi termen, Phil ráncain, miközben logikus elméje a műtétet
tervezi, a kenőzsíron a sürgősségi kocsi kerekén –, az agyam megtagadta a valóságot, és úgy döntöttem, ez az egész csak rémálom.
A tehetetlenségem hangosan verte az elutasítás dobját. Visszakecmeregtem a traumaszobába, s a nővér, akit ekkor már felismertem, felnézett, miközben Elle egyik csövét igazgatta.
Nem. Ez a valóság volt. És a feleségem, akibe tizenhét éves
korom óta szerelmes voltam, és aki még annál is régebb óta a legjobb barátom volt, leesett és betörte a koponyáját. Ezen még az
általam ismert legjobb idegsebész, a barátom és kollégám sem fog
tudni segíteni.
Egy percig dermedten álltam, mert eszembe jutott, hogy Elle
semmiképp sem szeretett volna olyan lassú halált, amilyen az
édesanyjáé volt. Phil egy táblára csíptetett beleegyező nyilatkozatot tolt az arcom elé.
– Írd alá, és már viszem is le! Neked nem kell magyaráznom –
mondta.
– El kell engednünk! – Sarkon fordultam és kirohantam a
mosdóba, ahol sugárban kihánytam az ebédemet. Úgy éreztem,
minden mást is belehányok a mocskos kórházi vécécsészébe, amit
valaha lenyeltem. Ezek szerint lehetséges, hogy teljesen kiforduljon magából az ember.
Phil rám nyitotta az ajtót és meglátott, ahogy öklendezek.
– Matt, le kell vinnem! Most. Nincs időnk erre a hülyeségre!
Figyelj, akármilyen szörnyű, te is pont olyan jól tudod, mint én,
hogy valószínűleg nem éli túl, de gyűlölni fogod magad, ha nem
próbáljuk meg. – Megint az arcom elé nyomta a nyilatkozatot.
Mit ígértem Elle-nek az esküvőnk napján? Hogy szeretni, becsülni és tisztelni fogom. Tiszteletben kell tartanom a kívánságát.
Ő nem akarná ezt. Tisztában voltam az esélyekkel. Tisztában voltam a következményekkel.
De fogtam a táblát, és mégiscsak aláírtam a nyilatkozatot.
13. Csillagpor
13
Phil eltűnt, ott hagyott, hogy öklendezzek és százszor is megbánjak minden árulást, amit a feleségem ellen elkövettem. Önzőség volt azt kívánni, hogy életben maradjon, tudván, hogy menynyire fog szenvedni, és hogy az agya soha nem fog felépülni egy
ennyire súlyos sérülésből. Ez volt a gond azzal, hogy idegsebész
vagyok, tudtam, mi vár rá. Nem ringathattam magam hiú reményekbe. Elle-t senki és semmi nem menthette meg.
Megmostam az arcom és visszamentem a traumaszobába.
A nővér éppen a hordozható lélegeztetőgépet szerelte be, hogy
átvihessék Elle-t a műtőbe.
– Egyedül hagyna vele egy percre? – kérdeztem.
A nővér megkerülte a készüléket, aztán megérintette a könyökömet, ahogy a vendégek érnek a temetésen a gyászolóhoz.
– Le kell vinnünk!
Elle kezére tettem a kezem. Útban volt az a rohadt infúzió.
Odahajoltam és megcsókoltam az arcát. A száját nem csókolhattam meg, mert az endotracheális cső lógott ki belőle, mint egy
elefántláb.
– Szeretlek, Pip. Mindig szerettelek. Kérlek, értsd meg, nem
tudok nélküled létezni! Gyere vissza hozzám! Kérlek!
Hordárok, egy lélegeztető technikus meg két nővér jött be.
Kikattintották a hordágy kerekeit, és kitolták Elle-t meg a rengeteg életmentő cuccot a lifthez.
Ahogy elmentek, körbe-körbe jártam a liftek előtt. El kellett
mondanom a családunknak, az apjának meg az anyámnak, és fogalmam sem volt, hogyan. Elővettem a zsebemből a mobilomat,
és rámeredtem a kijelzőjére, amely arról értesített, hogy hangpostaüzenetem érkezett Elle-től. A fülemhez emeltem a készüléket.
– Szia, én vagyok! – suttogta lágyan. – Van kedved valamit
csinálni ma este? Talán lemehetnénk a partra sétálni. Nézd, tudom, hogy kibékültünk utána, de nagyon sajnálom, hogy tegnap
veszekedtünk. Töltsünk együtt egy csendes estét, fogjuk egymás
kezét… Nagyon szeretlek! – Elhallgatott egy pillanatra, de érezni
lehetett, hogy mosolyog, majd folytatta: – Hívj vissza, ha ezt
14. 14
P r i s c i l le S ib l e y
megkapod, és akkor majd kitaláljuk, hogy mi legyen! Rendben?
Alig várom, hogy találkozzunk! Szia!
Nem kaptam levegőt. Elle! Atyavilág! Biztos, hogy jól van!
Phil be fog menni, és a károsodásról kiderül, hogy nem is olyan
vészes, mint amit a CT mutat. Elkezdtem hangosan mormolni.
Elle egyedülálló. Ha valaki fel tud épülni az agykárosodásból, akkor az ő. Majd támogatom. Szívós. Lehet, hogy csak félreértettem
mindent. Továbbra is a fülemhez szorítottam a telefont és hallgattam a feleségem hangját, miközben követtem az embereket vissza
a sürgősségire. Carl csak bámult rám, ahogy közeledtem. Újra
meg akartam nézni a CT-t. Ez őrület! Kérlek, mondd, hogy nem annyira rossz, mint aminek gondolom!
– Én… Én nem igazán emlékszem, mit is mondtál az előbb.
Azt hiszem, sokkot kaptam. Hogyan történt? – kérdeztem.
Carl megdörzsölte a homlokát.
– A mentősök azt mondták, hogy az öccsénél vették fel. A
testvére egyébként kint van a váróban. Nyilvánvalóan valami kőbe
verte be a fejét, miután vagy három métert zuhant a létráról. A
sógorod talán többet tud mondani. A mentőben volt egy hosszú
rohama, úgy tízperces. Nem lélegzett, amikor behozták. Lélegeztették. Nem volt könnyű intubálni, és közben leállt a szíve. De
elég gyorsan visszahoztuk.
– Mennyi ideje volt itt, amikor hívtál?
– Húsz perce. Mindenkit lefoglalt a mentés.
Nyeltem egyet, miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat. Carl nem mondott semmi biztatót, s ettől a reményeim
kezdtek szertefoszlani.
– Hol van a CT-felvétele? – kérdeztem.
– Phil bevitte magával.
Rendben. Képtelen vagyok tisztán gondolkodni.
– Beszélnem kell az öccsével! – mondtam.
Ahogy a váró felé indultam, a kórházigazgató lépett oda hozzám előrenyújtott kézzel.
– Doktor Beaulieu. Hallottam, hogy a felesége úton van a
műtőbe. Remélem, minden rendben lesz. – Egy kicsit hezitált,
15. Csillagpor
15
aztán folytatta: – Nem tudom, hogy készen áll-e rá, de a sajtó
szeretne egy nyilatkozatot.
– A sajtó?
– Matt, a rendőrségi rádión elterjedt a hír – szólt közbe Carl. –
Ha Elle McClure-t mentő viszi a kórházba, az hír. A feleséged helyi híresség. Maine olyan, mint egy kisváros. Emlékeznek rá a
NASA-küldetésből.
Egy pillanatig még mindig nem értettem, miről van szó, de aztán beugrott, hogy Carl az űrsiklóról beszél. Elle asztrofizikus
volt, most egyetemen tanított. De négy évvel azelőtt felment az
űrbe egy NASA-küldetés keretében, amire az egész világon odafigyeltek.
Carl a sztetoszkópjával babrált, aztán az igazgató felé bólintott.
– Figyelj, mi nem mondhatunk nekik semmit, a személyiségi
jogok meg minden ilyesmi miatt, de ha te készen állsz…
– Most nem megy. Bocsánat.
Beszélnem kellett Elle öccsével. Kiküzdöttem magam a váróba, egy hatszor hat méteres terembe, ahol műanyag székek voltak
meg egy lapos tévé a falon. Christopher háttal állt nekem, egy
italautomata kínálatát tanulmányozta. Megböktem a vállát, erre
megfordult.
– Matt, végre! – A sógorom pillantása kétségbeesetten járt
köztem és a sürgősségi kétszárnyú ajtaja között. – Senki nem
mond semmit.
– Mi történt? – tudakoltam.
– Jól van?
– Nem igazán. Mi a fenéért mászott fel a létrára?
Christopher szája egy pillanatra nyitva maradt.
– Elle beugrott, és éppen az ablakokat mostuk Arianne-nel, de
a baba megéhezett, és Arianne bement megszoptatni, mire Elle
azt mondta, majd ő segít, és átvette Ari helyét a létrán, én meg belülről mostam ugyanazt az ablakot, tudod, hogy ne maradjanak
csíkok az üvegen, és akkor Elle elájult. De rendbe fog jönni,
ugye?
16. 16
P r i s c i l le S ib l e y
Elájult? Ezt a szót elraktároztam az agyam hátsó polcán. Próbáltam nyugodt hangon beszélni, és a betegfelvételi sorrendet
mutató táblára koncentráltam az ajtó fölött. Képtelen voltam
Christopher szemébe nézni, miközben ismét magam elé képzeltem a CT-felvételt. Letaglózott, amit mutatott. És ha ehhez hozzávesszük a látható tünetek meg Elle árulkodó testtartását, súlyos
agysérülésre lehetett következtetni. Így Chrisnek és magamnak is
beismertem a felfoghatatlan hírt:
– Nem. Nem valószínű, hogy rendbe jön. – Úgy éreztem,
mintha a terem hőmérséklete negyven fokkal csökkent volna. –
Apád hol van?
– Várj csak! Ezt meg hogy érted? – kérdezte Christopher.
– Súlyos fejsérülése van. Nagyon súlyos. Apád hol van? Tudja
már, hogy Elle megsérült?
Christopher megrázta a fejét.
– De hát nem is volt olyan magasan! Bevágta a fejét, de… te
idegsebész vagy. Te rendbe tudod hozni, nem? Láttad? Beszéltél
vele?
– Eszméletlen – feleltem, és próbáltam megőrizni a nyugalmamat. – Láttam. Én… Figyelj, Phil levitte a műtőbe. Hívd föl
apátokat! Mondd meg neki, hogy jöjjön be! – Pislogtam néhányat.
– Chris… valószínűleg nem fogja túlélni.
– Tessék?
– Nagyon súlyos a helyzet. – Azzal megfordultam és elmentem.
Talán kegyetlenség volt így ott hagyni a sógorom a hírrel, de
másnak is el kellett mondanom. Anyámnak. Ebbe bele fog halni.
Vagy én halok bele.
Anyám szülészeti nővér volt – már vagy negyven éve –, de nem
tudtam, hogy bent van-e aznap. Beszálltam a liftbe, felmentem a
szülészetre, a biztonsági őrnek meglengettem a belépőkártyám, és
egyenesen a nővérszobába mentem. Néhányan megismertek, üdvözlésképpen rám mosolyogtak, aztán az egyikük meg is szólalt:
– Helló, Matt! Linney-nek épp szünete van, de azt hiszem, itt
van a társalgóban.
17. Csillagpor
17
Sarkon fordultam és elviharzottam egy vajúdó anyuka mellett,
aki egy infúziós állványba kapaszkodva csoszogott a folyosón.
Egy pillanatra megállt, nyilván jött az újabb összehúzódás.
Harsány kacaj visszhangzott a nővérek társalgójában, ahogy
benyitottam. Anyám az asztalnál ült, kezében egy tálka kórházi leves. Rám pillantott és rögtön elhallgatott.
– Kiről van szó? – kérdezte.
– Elle-ről. Leesett a létráról. – És a következő pillanatban már
ott zokogtam anyám erős karjaiban. Harminchét éves voltam, de
akár újszülött is lehettem volna, aki most sír fel először. Csak éppen az én sírásom inkább halálsikolyra hasonlított.
18.
18
P r i s c i l le S ib l e y
2
A műtét
Úgy járkáltam fel-alá a kórház folyosóin, mint egy Pacman, lépkedtem virtuális mezőről mezőre, számoltam a mintákat a linóleumon, ha sarokhoz értem, bekanyarodtam, ha falhoz értem, megfordultam.
Anyám mellettem sétált és ostoba kérdésekkel gyötört, mint
például:
– Miért ájult el Elle? Beteg volt?
Nem számított, miért, csak az, hogy mi lett belőle.
– Kétlem, hogy elájult volna. Szerintem inkább úgy történt,
hogy Christopher, ahelyett, hogy a létrát tartotta volna, bement
pisilni.
– Matt, ugyan már!
– Tudod, milyen. Huszonnyolc éves, de még mindig Elle-lel
mosatja az ablakot, mert fél felmászni a saját rohadt létrájára. Miért, szerinted nem képes otthagyni a nővérét, amikor annak segítség kellene?
Anyám megragadta a köpenyem ujját.
– Dühös vagy, és kell valaki, akit hibáztathatsz.
Kirántottam a kezem, és befordultam a következő folyosóra.
– Elle csak egyetlenegyszer ájult el, akkor, amikor nagyon vérzett… amikor elveszítettük Dylant. – Még nekem, az orvosnak is
19. Csillagpor
19
megdöbbentő volt, mennyi vért tud veszíteni egy nő szüléskor, ha
rosszul alakulnak a dolgok. És aznap éjjel nagyon rosszul alakultak a dolgok. – Nem szokott csak úgy elájulni – tettem hozzá.
Anyám megállt.
– Egyszer elájult az apja háza előtt.
Hirtelen én is megálltam és anyámhoz fordultam.
– Ez mikor történt?
– Terhes volt, az egyik vetélés előtt, még az elején. Megesketett, hogy nem mondom el neked, mert nem akarta, hogy aggódj.
De most nem terhes, ugye?
Egy pillanatig hezitáltam, mielőtt válaszoltam.
– Nem. Nem az.
Miközben újra elindultam, arra gondoltam, hogy a tudatomnak még fel kell dolgoznia a helyzetet, hiszen nagyot dobbant a
szívem a lehetőségre, hogy apa leszek – hogy családunk lesz –; de
Elle nem volt terhes. A legutóbbi vetélése után nem kockáztattam
volna az egészségét. De az igaz, hogy vitatkoztunk arról, hogy
megpróbáljuk – éppen előző este.
Egyetlen nyomatékos szóval elvetettem a lehetőséget.
– Nem.
Nemet, azt tudtam mondani. De még mindig láttam, ahogy
Elle ott áll a korlátnál. Mintha a folyóról tükröződő fény glóriát
vont volna a feje köré, olyan világosszőkének látszott tőle a haja,
mint kislánykorában. A haja az évek során mézszőkére sötétedett,
de a szeme ugyanolyan zöld volt, mint mindig, s az árnyalata hol
forró, mint a szex, hol bénító, mint a méreg. Most mérges volt.
Az ajtófélfának támaszkodtam a padláslejáróban, és csak néztem a feleségem, a talpa görbületét, a meztelen vádlija ívét, a félig
felém forduló csípőjét, a karcsú derekát. Mérgesen is gyönyörű
volt, talán még gyönyörűbb is, mint máskor. Nem változott sokat
lánykora óta, mindenről határozott és biztos véleménye volt.
– Az élet arról szól, hogy az ember kockáztat, különben akár
vissza is bújhatunk a barlangba. – Felsóhajtott, aztán odajött
20. 20
P r i s c i l le S ib l e y
hozzám és az ujjhegyeivel megérintette az arcomat. – Sajnálom.
Tudom, nagyon megviselt, hogy elveszítettük a babát. Engem is.
De meg kell próbálnunk. Harmincöt éves vagyok. Nem várhatunk örökké. Meg akarom próbálni még egyszer, utoljára. Mert
aztán elfogy az időnk.
Az időnk.
Ez kevesebb mint huszonnégy órája volt, s azt akarta, hogy
szerencsét próbáljunk. És most az időnek vége. Elle-nek vége. És
nekem is végem.
Amikor Elle-t visszahozták a műtőből, Phil bevezetett az intenzív
osztály ügyeletesi szobájába, és az arckifejezéséből már tudtam,
hogy mit akar mondani.
– Matt – kezdett bele, és úgy tette össze az ujjait, mintha
imádkozna azért, hogy megbocsássak. – Nem sokat tehettem.
Szubarachnoid vérzése és sérülései voltak. – Elhallgatott egy pillanatra, hogy levegőt vegyen. – Rettenetes. Talán a sok koponyaűri folyadék miatt kitüremkedett az agytörzse. Elállítottam a vérzést, eltávolítottam az alvadékot, ahol hozzáfértem, de az egész, a
frontális lebenytől a fali lebenyig kész van… – és folytatta tovább
a részletekkel.
Nem válaszoltam. Képtelen voltam.
– Miután kijön az altatásból, meg kell állapítanunk az agyhalált
– mondta Phil. – N-nem hiszem el, hogy ezt kell kérdeznem!
De… felajánlotta a szerveit?
Bólintottam. Ott volt az aláírt nyilatkozat a jogosítványán,
ugyanakkor, jutott eszembe, lehet, hogy az autoimmun betegsége
miatt mégsem lehet donor.
– Majd én beszélek a New England-i Szervdonorbankkal –
ajánlotta fel Phil.
Próbáltam összeszedni magam, miközben kinyitottam az
ügyeletes szoba ajtaját. Látnom kellett Elle-t. Még ha értettem is,
mennyi kárt okozott a trauma, a feleségem más volt, mint a többi
beteg. Nem tudtam klinikai esetként kezelni. Lehet, hogy Phil a
21. Csillagpor
21
lehető legsötétebb képet festette, de azok akkor is csak szavak.
A fenébe is, én is rengetegszer közöltem efféle hírt a családtagokkal.
Befelé omlottam össze, mint a fekete lyukak, amiknek a tanulmányozásával Elle olyan sok időt tölt. Töltött. Ő ugyanis a szó
gyakorlati értelmében már megszűnt létezni. A bizonyítékok: Phil
beszámolója, a CT-felvétel, és a feleségem mozdulatlan teste,
amely a kórházi ágyon hevert előttem. Az ajtóból néztem, ahogy a
nővérek eligazgatják a gépek drótjait, beállítják az infúziós pumpákat, és letörlik a fertőtlenítőszert a simára borotvált fejéről.
Nagy levegőt vettem, felkészültem az elkerülhetetlenre. Az
agyhalálra nincs közmegegyezéses teszt. Ultrahang, szaruhártyareflex, légzésteszt – egy sor kritérium, fizikai reakciók vagy azok
hiánya alapján állapítjuk meg, hogy bekövetkezett. Álltam ott, ingatagon, de valahogy mégiscsak állva maradtam, és próbáltam lélegezni. Időre volt szükségem, hogy elfogadjam a helyzetet. Más
testrésze nem sérült meg. Miért nem a karját vagy a lábát vágta
be? Még ha a gerince vagy a nyaka tört volna el… Miért pont a
fejét kellett beütnie?
Ahogy Phil a vállamra tette a kezét, összerezzentem.
– Akarod, hogy én beszéljek a családotokkal?
– Nem. Egy perc, és ott vagyok velük.
Mit számított, hogy egy perc vagy egy év? Így ők még legalább reménykedtek. De ha meghallják Phil beszámolóját, azzal
mindennek vége. Besurrantam és megfogtam Elle kezét. Hideg
volt. Nem bajlódtak azzal, hogy a jegygyűrűjét levegyék a műtét
előtt. Legalább ennyi ott volt vele belőlem, amíg Phil operálta.
– Elnézést – szólt az egyik nővér. – Meg kell néznem az infúzióját.
Hátrahúzódtam a sarokba, a mosdókagyló mellé. Lehúztam a
saját gyűrűmet, és elolvastam a feliratot. Szerelmem, életem, Pipem.
Visszahúztam az ujjamra, és kibotorkáltam az intenzív osztály váróterme felé.
Megálltam az ajtó előtt. A családjaink vannak odabent, helyesebben: a családunk. A kettőből egy lett, amikor összeházasodtunk.
22. 22
P r i s c i l le S ib l e y
Nem mintha valaha is olyan távol lettek volna a Beaulieu-k a
McClure-októl. Két szomszédos viktoriánus házban nőttünk fel, és
egyik konyhából a másikba szaladgáltunk. Mind a két helyen otthon voltunk.
És most a családunk ott ült az intenzív váróban. Elle apja,
Hank, az öccse, Christopher, és az ő felesége, Arianne. És anyám.
Közölnöm kell velük, hogy elvesztettük Elle-t. Észrevettek az ajtóban, egyikük a másik után. Elle apja a szájához emelte az öklét.
Christopher felugrott. Anyám pedig tétován sóhajtott egyet, aztán
előredőlt, összegörnyedt és halkan elsírta magát. Anyám szerette
Elle-t; mindig is nagyon szerette Elle-t.
Leültem anya mellé, és simogatni kezdtem a hátát. Érzelmileg
egy sötétkamrába vagy egy alagútba kerültem, és úgy éreztem,
már soha nem látom meg a napfényt.
Aztán szavak kezdtek szivárogni belőlem, először lassan, mechanikus szavak, sokszor elismételt szavak, amik között Elle nevével helyettesítettem egy másik szerencsétlenét.
– Elle súlyos, visszafordíthatatlan agysérülést szenvedett. A
tudatközpontját is érintette. Nem fog felébredni. Beikszelte a jogosítványán a szervdonor rubrikát. – Figyeltem az arcukat, ahogy
birkóznak a hírrel. – Miután az anesztézia hatása elmúlik, két orvos megvizsgálja, hogy megfelel-e az agyhalál kritériumainak, és
minden jel arra mutat, hogy meg fog felelni, így ha az autoimmun
betegsége nem akadály, akkor ki fogják operálni a szerveit. Valószínűleg huszonnégy órán belül.
Christopher megrázta a fejét, és azt nyöszörögte:
– Nem. Nem. Biztosan tévedés.
Az apósom rám bámult, minden pórusából hitetlenség áradt.
– És te nem teszel semmit, hogy megmentsd?
– Hank, nem tudok. Senki sem tehet semmit. – Dadogtam,
mert magam sem voltam még hajlandó elfogadni a valóságot.
– Az emberek fel szoktak ébredni a kómából – jelentette ki
Hank olyan bizonyossággal, hogy már-már igaznak hangzott.
– Ő nem fog. Nála nem egészen kómáról van szó. A kómát
általában lokálisabb sérülések okozzák. Azok is komolyak, de Elle
23. Csillagpor
23
nagyon súlyos fejsérülést szenvedett. – Elcsuklott a hangom.
Anyám megfogta a kezem, ahogy folytattam. – Elle sem szeretne
így élni. Az agya majdnem minden része károsodott.
– Fel akarod adni? Azt nem hagyom! – Hank a széke karfájára
ütött.
A plafon egyik sarkát bámultam.
– Ez nem feladás. Ez nem azon múlik, hogy hagyjuk vagy
nem hagyjuk. Bárcsak úgy lenne! Én bemegyek hozzá. Ha más is
be akar jönni… elbúcsúzni… adjatok még félórát a nővéreknek,
hogy elrendezzék.
– Ó, istenem! – Christopher úgy remegett, mint aki mindjárt
összeesik, ezért a felesége átkarolta.
Hank felpattant és odaállt az ajtó elé, amikor indulni akartam.
– Nem engedem, hogy hagyd meghalni a lányom! Szerzek bírósági végzést.
Amikor próbáltam kikerülni, odaszorított a falhoz. Whiskeyszaga volt. Honnan a fenéből szerzett piát a kórházban? És ami
fontosabb volt, mikor kezdett újra inni? Én úgy tudtam, hogy az
utóbbi húsz évben nem nyúlt a pohárhoz. De nem számított. És
rohadtul nem is érdekelt.
Megragadtam a két csuklóját, és lerántottam a kezeit a vállamról.
– Nem hagyok semmit. Ha bármi lenne, amit megtehetnék,
megtenném. Szeretem, de abban a pillanatban, ahogy leesett, már
minden eldőlt. És nem akart úgy meghalni, ahogy az anyja, ezt te
is tudod.
Anyám közénk nyomakodott, mint egy bíró egy elfajult
bokszmeccsen.
– Na jól van, Hank, ülj vissza szépen! Mattnek igaza van. Elle
sok évvel ezelőtt írt egy nyilatkozatot ilyen esetre. Miután az anyja
meghalt. Tizennyolc éves korában.
Anya mindig gyorsan kapcsolt, és ez hihetően is hangzott, de
most hazudott. Elle sosem titkolta, hogy szerinte az apjuk nem
cselekedett helyesen az édesanyjukkal kapcsolatban, de nekem
24. 24
P r i s c i l le S ib l e y
elmondta volna, ha rendelkezik ilyen helyzetre. Ugyanakkor nagyon is hálás voltam anyám füllentéséért.
Anyám a levegőbe szimatolt.
– Jó ég, Hank! Te ittál? – kérdezte frusztrált hangon.
Hank megrázta a fejét.
– Csak egy pohárral.
Anya pillantása megtelt szánalommal vagy haraggal, nehéz
volt eldönteni, és elfordult Hanktől.
– Apa! – szólt rá Christopher. – Mit csinálsz? Jesszusom! Hívd
fel a szponzorod! Elviszünk egy gyűlésre.
Egy másodpercre Elle-t láttam Christopher szemében –
ahogy mindig próbálta megrendszabályozni az apját –, de már el
is tűnt. Hank felkapta a zakóját, és kiviharzott a fia mellett.
Christopher meghátrált, és a felesége mellett ülve megint gyerek
lett belőle. Arra gondoltam, vajon hogyan fog életben maradni
Elle nélkül.
Aztán arra, vajon én hogyan maradok életben.
Amikor a nővérek nem voltak bent Elle-nél, akkor is beláttak
hozzá, mivel a nővérszobát csak egy üvegfal választotta el az övétől. Régebben egy orvos tárgyilagosságával úgy gondoltam az intenzív osztály szobáira, mint akváriumokra – ez a hasonlat most
találóbbnak tűnt, mint valaha is gondoltam. Valami okból elképzeltem Elle-t, ahogy felemelkedik a felszínre, hassal felfelé, elveszetten. Vagy lehet, hogy én voltam az, a testemből kilépve. Képtelen voltam koncentrálni, nem tudtam felfogni semmit. A kognitív disszonancia1 átvette az uralmat az elmém fölött. Megállás nélkül suttogva könyörögtem a feleségemnek, hogy ébredjen fel.
Tudtam, hogy mi történik, de nem tudtam elfogadni, pedig minden jel arra utalt, hogy ez a szürreális helyzet valóságos. Az egyik
percben a feleségem koponyaűri nyomásának adatait néztem, a
1 Konfliktusos állapot, amit egy – eddigi tapasztalatunknak ellentmondó – új
információ, helyzet vált ki.
25. Csillagpor
25
másikban olyan fantáziaösvényekre tévedt az agyam, mint ez az
akváriumokkal.
Azt mondják, mielőtt meghal az ember, lepereg előtte az élete.
Az jutott eszembe, vajon mire gondolt Elle. Hogy hogyan ne legyen csíkos az ablak? Hogy az ablakra spriccelje a tisztítószert,
vagy a papírtörlőre? Elle hagyatéka: egy csíkmentes ablak.
Vagy talán kettőnkre gondolt?
A gyásznak különböző fázisai vannak, szám szerint öt, már ha
hihet az ember Elisabeth Kübler-Rossnak2: tagadás, alkudozás,
depresszió, harag és elfogadás. Az én esetemben az első négy egyszerre volt jelen, de elfogadásról szó sem lehetett. Most épp a harag volt az első helyen; haragudtam Elle-re és haragudtam az öcscsére. Arra pedig nincsenek szavak, hogy mennyire haragudtam
Hankre. Dühbe gurultam. Tombolt bennem, elvakított a düh.
Legszívesebben ököllel törtem volna be a falat, azt a rohadt üvegfalat, de azért valamennyi józan eszem mégiscsak maradt. Akkor
kivittek volna az intenzív osztályról, elszakítottak volna a feleségemtől. Ahhoz persze meg kellett volna ölniük, bár annak is meg
lett volna az előnye, mert akkor legalább én is halott lettem volna.
Az intenzív osztály dupla üvegablakait nem lehetett kinyitni,
ami jól jött, mert azt fontolgattam, hogy megölöm magam. Szedd
össze magad, Matt! Az ablakok amúgy sincsenek elég magasan.
A nap lebukott a horizont mögé, lassan megjelent a hold magasan az égen. Gyerünk, Matt, találj egy kiskaput! Valami csodaműtétet,
valami gyógyszerkoktélt, amire még senki sem gondolt. Találj fel valami
szart, és mentsd meg Elle-t! Húsz évet tanultam, további hét évig
szolgáltam az orvosok közösségét, mint szerződéses alkalmazott.
Most már járna valami kárpótlás, például egy zseniális ötlet, ami
visszahozná nekem Elle-t.
Aztán a dühöt nagy üresség váltotta fel, és én leeresztve járkáltam fel-alá az intenzív kórteremben, az üvegfalon át néha
2 Elisabeth Kübler-Ross (1926–2004) svájci származású pszichiáter. Ő az On
Death and Dying (A halál és a hozzá vezető út) című nagy horderejű könyv
szerzője, amiben ismertette a Kübler-Ross-modellként ismert elméletét.
26. 26
P r i s c i l le S ib l e y
kipillantva a nővérállomásra. Nem tudtam, mire számítok, hogy
mit fogok ott látni. Talán Elle-t. Mert aki az ágyon feküdt, az
nem az én csodálatos feleségem volt. Az okos eszű. A könyörületes szívű. Megfogtam a kezét, és csak ültem az ágya mellett a
narancssárga műbőr székben. Kérlek, ébredj fel!
Egy idő után bekapcsoltam a kis kórtermi tévén a CNN-t.
Újabb hírek az iraki katasztrófáról, aztán egy perui földrengésről.
Már éppen odanyúltam, hogy kikapcsoljam, amikor Elle fotója jelent meg a képernyőn. Egy NASA-ünnepségen készült. Elegánsan volt öltözve, egy spagettipántos barackszínű ruha volt rajta,
ami olyan jól állt neki, mintha abban született volna. Akkoriban
még hosszabb haja volt, a háta közepéig ért, és inkább látszott
hollywoodi naivának, mint vérbeli tudósnak, aki valójában volt.
Volt? Múlt időben gondoltam rá.
Felhangosítottam a tévét.
Elle McClure-t, a korábbi űrhajóst, egy balesetet követően egy
maine-i kórházba szállították. A család képviselője a következő
nyilatkozatot adta ki: „Elle McClure Beaulieu-t az intenzív osztályon ápolják, állapotát még vizsgálják. A család mindenkit arra
kér, hogy imádkozzanak érte.”
Én aztán nem kértem senkit semmire! Nyilatkozatot sem adtam ki, és másnak sem adtam rá engedélyt. Elle űrsétájának felvételei jelentek meg a képernyőn.
„Nézőink bizonyára emlékeznek, hogy a 2004-es küldetés során, amelynek célja a Hubble űrteleszkóp javítása volt, doktor
McClure megmentette a kollégája, Andre Jabert életét. Egy mikrometeorit kilyukasztotta Jabert szkafanderét, mire McClure viszszavitte őt az űrsiklóba, mielőtt a szkafanderében végzetes szintre
csökkent volna a nyomás. Az űrhajós sérülése miatt az Atlantisnak kényszerleszállást kellett végrehajtania, de Jabert túlélte a kalandot, és egy későbbi NASA-misszióval visszatért az űrbe.
McClure a küldetés után négy hónappal kilépett a NASA-tól, és
visszatért szülővárosába, ahol hozzáment Matthew Beaulieu idegsebészhez. Jelenleg a Bowdoin College oktatója, valamint az MIT
és a NASA tanácsadója.”
27. Csillagpor
27
A médiánál előre megírják a nevesebb személyiségek gyászjelentését. Csak elő kellett venniük Elle-ét a fiókból, és beolvasni.
– Helyesebben: oktatója volt. Múlt időben – mormogtam maga elé, és kikapcsoltam a tévét.
Elle nőgyógyászát pillantottam meg kinn a nővérállomáson,
Phillel beszélgetett. Odabólintottam neki.
Nem tudtam koncentrálni, és újra a szén-dioxid-mérgezés, a
Vicodin-túladagolás vagy az agykiloccsantás általi halálra gondoltam – valamelyikre mindenképp sor fog kerülni, miután eltemettem Elle-t. Azon is eltöprengtem, hogyan álcázzam balesetnek az
öngyilkosságot, mert úgy talán kevésbé fog fájni a családnak.
Szinte hallottam, ahogy Elle gúnyosan megjegyzi. „Az élet
minden sebére vigaszt ad a halál gondolata. Az öngyilkosság perspektívája nem egy nehéz éjszakán segít át.” Mindig imádta Nietzschét idézni, legalábbis gyakran emlegette a kevésbé nőgyűlölő
mondásait. Válogatós volt. Jobban belegondolva, Nietzsche ateizmusát sem szerette. Ateista idézetekkel inkább én hozakodtam
elő, főleg olyan ritka alkalmakkor, amikor vasárnap kora reggel
Elle templomba indult, én meg még aludni akartam.
És most hol volt az Isten?
Valami felszerelést gördítettek csörömpölve az ajtóhoz, de
csak akkor pillantottam fel, amikor a nevemet hallottam.
– Matt? Bejöhetek? – Blythe Clarke, Elle nőgyógyásza állt
előttem, éppen felvette a köpenyét. Mint mindig, most is rózsaszín szalag volt a hófehér hajában.
Inkább kínozzanak meg, mint hogy cseverésznem kelljen valakivel, gondoltam. Attól tartottam, hogy ha még egyszer valaki a
részvétét fejezi ki, orrba vágom. Mégis azt mormogtam:
– Hogyne.
Meglepetésemre Blythe egy hordozható ultrahangkészüléket
tolt Elle ágya mellé.
Szemöldökráncolva figyeltem, mi a fenét művel. Elle-nek a fején kívül nem volt jelentős sérülése. Phil az ajtóban állt, miközben
Blythe a gép tetejére tette Elle kórlapját, aztán odahúzott egy széket az enyém mellé.
28. 28
P r i s c i l le S ib l e y
– Tudod, hogy terhességi vizsgálatot végzünk minden női
sérültön.
– Nem terhes. – Két ujjal megszorítottam az orrnyergemet.
Attól az egy-két perctől eltekintve, amikor elmondtam anyámnak,
eddig sikerült tartanom magam. Nem sírhattam végig az utolsó
órákat. Arra később is lesz idő.
– Ami azt illeti, a terhességi teszt, amit a sürgősségin csináltak,
pozitív lett – közölte Blythe. – És a béta-HCG szintje alapján is
majdnem nyolchetes terhes.
Phil megköszörülte a torkát.
– Erről valahogy megfeledkeztünk, amikor a műtőbe vittük.
Nem tudom, hogyan történhetett.
– Nem, az nem lehet! – tiltakoztam, mert eszembe jutott a
terhességi teszt a mosdókagyló alatt, amit Elle a múlt hónapban
vett, de aztán nem használta, mert a boltból hazafelé megjött neki. Ez csak pár hete volt. Ráadásul mindig védekeztünk.
– Szedte az aszpirint? – kérdezte Blythe.
– Igen. – Elle harmadik vetélése után Blythe rájött, hogy azért
veszíti el a magzatokat, mert autoimmun betegsége van. Az aszpirin tényleg csodaszer, még az antifoszfolipid szindrómájából, az
APS-ből3 is kigyógyította.
Blythe átnyújtotta a laboreredményeket.
Megmarkoltam a papírt. Elle tényleg terhes volt.
– Hogy lehet ez? Csak pár hete jött meg neki. Nem lehet,
hogy tévedés? – kérdeztem.
– Lehet, hogy közti vérzése volt, ezért nem vettétek észre.
Megnézném ultrahanggal, hogy van-e magzati szívhang. A történtek után lehet, hogy elvetélt.
Elképedve túrtam a hajamba.
Blythe jelzett egy nővérnek, aki behúzta a sötétítőfüggönyt és
az ágy körüli függönyt, s a szoba elsötétült. Aztán Blythe elővett
egy hüvelyi ultrahangkészüléket, ráhúzott egy steril óvszert, és
bekente zselével.
3 Visszatérő artériás vagy vénás trombózis, nőknél abortuszhajlam jellemzi.
29. Csillagpor
29
– Matt, hüvelyi vizsgálatot kell végeznem. Ki akarsz menni?
– Nem, de Phil, te megtennéd?
Phil azonnal szót fogadott.
A nővér, aki nemrég végezhette el a főiskolát, felemelte a feleségem jobb combját, és letakarta a gátját. Blythe betolta a készüléket Elle hüvelyébe.
Aggodalmasan vert a szívem. Hányszor röntgenezték meg a
nap folyamán? Hányféle teratogén gyógyszert adtak be neki a
sürgősségin? Mit tehettek ezek a szerek egy magzattal? Ugyanakkor eszembe jutott, hogy olvastam egy szakcikket egy agyhalott
nőről, aki kihordott egy babát, aki egészségesen született, és arra
gondoltam, vajon lehetséges lenne-e ez.
– Ott van – mutatott Blythe a monitorra. – Szívverés.
Összehúzott szemmel közelebb léptem a géphez. Az a kis lüktetés a képernyőn megerősítette a gyanút.
– Tényleg terhes.
– Úgy látom, valóban körülbelül nyolchetes lehet. – Blythe
a képernyőm kijelölte a magzatot, aztán elmentette a képet.
Nagy levegőt vett, majd felém fordult: – Felhívhatok pár embert, hogy megérdeklődjem, működhet-e a dolog. Én magam
még sosem találkoztam ilyesmivel, de egy konferencián hallottam egy előadást egy hasonló esetről. A család csak a motorbaleset után tudta meg, hogy a nő terhes. Az egész terhesség
alatt vegetatív állapotban volt, a végén mégis egészséges gyereket szült.
Már csillagokat láttam, mire eszembe jutott, hogy levegőt vegyek.
– Az eddigi terhességei alapján… gondolod, hogy lehetséges
volna?
– Talán. – Blythe megvonta a vállát. – Phil azt mondta, hogy
az agyalapi mirigye és a hipotalamusza rendben van. Márpedig, ha
az agyalapi mirigye nem sérült meg, a szervezete képes szabályozni a hormonszintjét és fenntartani a testhőmérsékletét. De
nem tudom, Matt. Nehéz megmondani.
– Ez már a negyedik terhessége, és eddig mindig elvetélt.
30. 30
P r i s c i l le S ib l e y
– A legutóbbi majdnem sikerült. Az a baba nem olyasmibe
halt bele, ami visszatérhet.
Kiszaladt a fejemből a vér, ahogy Dylan élettelen kis testére
gondoltam a karjaimban.
Blythe a vállamra tette a kezét.
– Nem mondhatom meg, hogy mit tegyél. De jobb, ha mindennel tisztában vagy, mielőtt lekapcsoltatod a gépről.
