2. Első rész
1
Dél van. Nem harangoznak, mert a templom tornyát éppen egy hete lőtték szét. Meg
aztán harangozó sincs. És nincs a falunak egyetlen lakója se, csak mi, katonák. Mert a
falu előtt húzódik a front első vonala. Harmadik napja, hogy nem kapunk rendes ételt,
csak hébe-hóba valami konzervet meg kenyeret.
Délelőtt végigjártam a futóárkokat. Nyűttek az emberek, álmosak, szakállasak,
mogorvák még hozzám is. Fásultan hallgatják a dél felől idehullámzó ágyúdörgést. Német
ütegek párbajoznak az orosz tüzérséggel.
A mi szakaszunkon csend van. Távcsövön jól látjuk az oroszok vonalát. Ugyanolyan
hevenyészett állásokban várnak, mint mi – mozgás nélkül. Ezen nem csodálkozik senki.
Két napja nyugodt a front.
Ma még egyetlen lövés sem dördült el, sem a mi árkainkból, sem a túloldalról.
Várakozás. Odaátról néha áthallik egy harmonika nyekergése. Amikor besötétedik, tisztán
halljuk a dallamokat is. Az oroszok bajánnak hívják ezt a hangszert.
Kilencven fő a századom, pontosabban kilencvenegy, harminchat géppisztollyal,
ötvenhárom puskával, két karabéllyal és tucatnyi revolverrel. Van két géppuskánk is, de
kevés hozzájuk a lőszer. És hat páncélököl, de ez annyit ér, mintha nem is volna. Félnek
tőle az emberek, azt mondják, mit sem ér a T-34-es tankok ellen. Igazuk van.
Reggel kiadósan megfürödtem egy nagy dézsa hideg vízben. Meg is borotválkoztam.
Most jól érzem magam, mert a hideg fürdőtől elmúlt a fejfájásom, s miután levetettem
ötnapos, piszkos, átizzadt fehérneműmet is, már sehol sem viszket a testem. Élvezem ezt
a kellemes érzést, élvezem mindaddig, míg eszembe nem jut, hogy percek múlva
betoppan hozzám Hartmann hadnagy, a helyettesem.
Tudom róla, hogy nyilas. Ha nem is tagja a nyilaskeresztes pártnak, az érzelmei – meg
személyes kapcsolatai is – odafűzik. Puszipajtása az ezredtörzsnél Bretter őrnagynak,
akiről viszont köztudomású, hogy a Gestapo embere.
Tizenkét óra tíz perc. Itt állok az alacsony, fehérre meszelt parasztház tornácán. Nincs
tető a házon egy közelben becsapódó gránát elvitte a gerendákról a zsúpot. Kócos,
fekete-tarka kutya vakarózik az udvaron. Bent a szobában a tábori telefon mellett ott ülnek
a híradósok. Csendben vannak. Reggel óta nincs dolguk. Nem hív bennünket sem a
zászlóaljtörzs, sem az ezredtörzs. Szinte gyanús már ez a csend.
Hartmann hadnagy pontos ember. Látom, hogy feltűnik a piactéren. Csizmája alatt kis
fellegeket porzik az árokparti fű. Alacsony, köpcös figurája fürgén mozog felém. A válláról
lelógó géppisztoly léptei ütemére hintázik. Nyakában távcső, oldalán revolvertáska,
derékszíjában két kézigránát. Teljes harci díszben közeledik.
Külsejéről ítélve nem is hinné az ember, hogy nyilas. Inkább békés falusi
gyógyszerésznek gondolnám, ha nem tudnám kilétét, olyan borvirágos, zsírpárnás az
arca, álmos pillantású a békés kék szeme. Szája két sarka mellett a gödröcskék is inkább
arról látszanak árulkodni, hogy gazdájuk bizonyos bölcs derűvel, hosszú évek, nyugodt
esztendők leperegtén összegyűjtögetett, csendes és némileg ravasz mindent-megértéssel
szemléli a patika ajtajából a délutáni verőfényben lustán nyújtózó falut.
Mert Hartmann hadnagy úr külseje ezt a benyomást kelti mindazokban, akik első ízben
látják. De csak azokban. Akiket viszont a sors huzamosabb időre arra ítélt, hogy együtt
töltsék az időt, vagy ne adj isten, együtt katonáskodjanak vele, azok egykettőre
rádöbbennek, hogy a látszat csalfaságának klasszikus esetével kerültek szembe. Ez a
rádöbbenés már akkor elkezdődik, amikor Hartmann hadnagy megszólal, miként ezt most
is teszi, amint elém lép, és – kövérkés, zömök alakjától nem várt feszességgel –
keményen tiszteleg, miközben karja a levegőbe suhintva emelkedik fel, s középső ujja oly
előírásosan érinti meg tábori sapkája szélét, amint az az alaki szabályzatban megíratott:
3. – Főhadnagy úr, Hartmann Frigyes hadnagy...
Intek neki, ne folytassa, kezet nyújtok, és a jelentkezés közepébe vágok:
– Szervusz. Van cigarettád?
– Parancsolj, főhadnagy úr – kattan a csizmája sarka, s villámgyors mozdulattal
varázsolja elém zsebéből ezüst cigarettatárcáját. Felkattintja és megkínál.
Amíg mindketten rágyújtunk, a cigarettatárcán pihentetem a szemem. Horpadás látszik
a tárca ezüstlapján: fáradtan érkező puskagolyók ütnek ilyent fémeken. Ha nem tudnám a
szépséghiba titkát, én is azt hinném, mint sokan mások, hogy a cigarettatárca egyszer
már megmentette Hartmann hadnagy életét. Amikor egy lövedék mellbe találta... Tudom,
hogy Hartmann ezt meséli minden zöldfülűnek meg a falusi kisasszonyoknak is, akikkel
hosszabb-rövidebb időre összehozza a frontkatonát a sors. De azt is tudom, hogyan került
igazában ez a horpadás a cirádás ezüstszelencére. A tábori kovács jóvoltából, aki
Hartmann hadnagy úr titokban kiadott parancsára – húsz pengőért – hegyes végű
kalapácsával varázsolta oda a horpadást az ezüsttárcára. Ki-ki másként próbálja
érdekessé tenni magát... S mivel Hartmann alapos ember, zubbonyának bal felső zsebén
szembetűnő stoppolás is látszik.
Egyszer-egyszer eltűnődtem már, hogy vajon miért érzi szükségét ennek a kegyes
csalásnak. Annál kevésbé értettem a cigarettatárca-históriát, mivel Hartmannt az egész
zászlóalj – akár én is – bátor, sőt vakmerő embernek ismeri. Sohasem felejtem el azt a
hajmeresztő esetet, amikor egy erdélyi község elfoglalásakor rohamra mentünk. A század
szökellve rohamozott. A golyózáporban mindenki fedezéket keresett, óvni igyekezett
magát. Ahol lehetett, meglapultunk néhány pillanatra vagy egy-két percre, hogy
szusszantsunk, mielőtt újra ugornánk. Nem így Hartmann. Ő nem keresett fedezéket
mindaddig, amíg nem kerülgették túlságosan közelben a golyók. Akkor is csak egy-egy fa
mögé állt vagy más, kevés biztonsággal kecsegtető helyekre. És ment előre a szakasza
élén. Meghűlt bennem a vér, amikor látom, hogy egyszer csak felemeli a karját, és integet
vele, katonakifejezéssel élve: meszel, akár a lőtéren a jelző, amikor azt mutatja, hogy
rossz volt a célzás, nincs találat. Igen, Hartmann meszelt az ellenséges golyózáporban, s
csak ment, ment előre, mint aki halálosan biztos benne, hogy őt nem fogja a golyó. Nem
is fogta...
Hallgatagon szívjuk cigarettánkat, s közben hallgatjuk a déli irányból idehullámzó
ágyúdörgést. Bent a telefonosok halkan tárgyalnak. Talán a zászlóaljtörzs híradósaival
cserélik ki a szakácshíreket. Az udvaron elnyúlva fekszik a kutya – ezt is, szegényt,
itthagyták a gazdái – élvezi a napot, amely kellemes-langyosan simogatja kócos,
fekete-tarka szőrét.
Aztán Hartmann megtöri a csendet:
– Van konyakod?
– Nincs. Elfogyott – mondom neki, pedig van még egy bontatlan üveggel. Nem azért
titkolom el, mintha sajnálnám tőle, hanem mert ez az utolsó palack. Orvosság gyanánt
őrzöm, hátha belém üt valami nyavalya, jó lesz akkor...
– Kár – szív egy nagyot a cigarettájából Hartmann. – Rossz a gyomrom.
– Éhes vagy.
Bólint. Lassan eregeti ki keskeny száján a füstöt. Most látom, hogy az ő arca is nyűtt,
fáradt. Zsírpárnái is halványak, mint a sületlen tészta. Ismét eszembe jut, hogy ilyen
joviális, békés arccal hogy lehet valaki nyilas. És most már nem bánom, hogy nem adtam
neki konyakot.
Ezek a nyilasok rosszabbak, mint a németek. A németek legalább százszázalékos
önzésből gonoszok. De ezek... Ezek olyanok, mint az az ember, aki inkább a nyakába
vesz valakit, csakhogy felülhessen a lóra. Mert másként még a kengyelbe se tehetné bele
a lábát. Nacionalistáknak vallják magukat, pedig közönséges hazaárulók. Minden árat
hajlandók megfizetni a németeknek, hogy hatalomra segítsék a nyilaspártot.
A múltkor beszélgettem róluk Tornyai alezredessel. Tornyai értelmes ember, csodálom
4. is, hogy kinevezték zászlóaljparancsnoknak: Nekem azt fejtegette, hogy a nyilasok már
nem is titkolják, hogy mindenáron át akarják venni az ország vezetését. Mondom neki,
hogyha ez megtörténik, annak a kormány lesz az oka. Meg maga a kormányzó. Az eddigi
belpolitika. Hagyták megnőni a nyilasok szarvát. Jobbról kritizálni a kormányt, szidni
tétovázását, bírálni erélytelenségét, kevesellni a háború szolgálatában kifejtett
erőfeszítéseket, kevesellni az áldozatokat – tehát mindaz, amit a nyilasok szajkóztak évek
óta – bocsánatos bűn volt, nem járt érte megtorlás. De bezzeg, ha valaki csak ki merte
ejteni a száján, hogy ráfizetünk erre a háborúra, s azon kellene gondolkoznunk, hogyan
ugorhatnánk ki belőle – azt rögtön kikiáltották hazaárulónak, defetistának,
angolbérencnek, bolsevista ügynöknek... Jelzőkben nem volt hiány, s alkalmasint a
hadbíróság is tüstént összeült. Most itt az eredmény: a nyilasok készek rá, hogy bármelyik
nap odaálljanak a kormánykerékhez. Tornyai csak bólogatott, de nem szólt egy árva szót
sem.
Igen, így állunk. Magyarország közepén húzódik a front, s képtelenek vagyunk
feltartóztatni az előrenyomuló oroszokat. Valami tessék-lássék háborút folytatunk,
lövöldözünk, verekszünk és – utána mindig visszavonulunk. Nem is lehet másként.
Kézifegyverekkel tankok ellen?... Gyerekség. Értelmetlen, ostoba és öngyilkos játék.
Hasonlatosak vagyunk ahhoz az emberhez, akinek a gép levágja egyik ujját, de ahelyett
hogy félreugrana, valami bűvölet hatására beleteszi egész kezét a kerekek közé.
És mióta tesszük ezt?...
Előveszem a zsebnaptáram. Október tizenötödike van, vasárnap. Augusztus óta harcol
magyar földön a zászlóaljunk, s azóta kivertek bennünket Erdélyből, leszorítottak ide az
Alföldre... Mindezt alig két hónap alatt. S vajon mi lesz újabb két hónap múlva?
Hartmann eldobja a cigarettacsutkát. Az égő csonk a porban füstölög.
– Egész nap nagy a csend... – szólal meg aztán, s lassan felém fordul. – Nem tetszik
ez nekem...
Igaza van. Nagy a csend. Nem annyira a front csendje tűnik fel nekem is, inkább az,
hogy a zászlóaljtörzstől mindössze egyszer hívtak fel reggel. Más napokon tízpercenként
cseng a tábori telefon, akkor is, ha nem állunk harcban. De ma hallgat a törzs. Semmi
parancs, de még csak jelentést sem kérnek.
Bontsam fel mégis a konyakot? Ha kinyitom a flaskót, holnapra egy korty sem marad
belőle. Kár lenne érte. Háromcsillagos Mária Terézia-konyak. Kolozsvárott szerezte a
tisztilegényem. Igaz is, hová tűnt ez az ember? Borotválkozás közben ment ki a házból, s
azóta nem került elő.
– Szojka!
Miközben borotválkoztam, kivitte a fürdővizemet. Aztán kimentem a futóárokba, s el is
feledkeztem róla. Hová lehetett?
– Szojka!
A kiáltásra kinyílik a házban az első szoba ajtaja. A fiatalabbik híradós néz ki rajta.
– Főhadnagy úr, a zászlóaljtörzs kéri a telefonhoz.
A szobában a telefont a sarokban álló ingó lábú asztalra szerelték fel. Egyéb bútor
jóformán nem is akad a szobában. Talán a ház gazdái vitték el magukkal. Így, üresen,
igen sivár a szoba. Megszoktam, hogy a parasztházak szobái mindig zsúfoltak, néha
szinte a mennyezetig, legalábbis ahol az a szokás, hogy a mestergerendáig felpolcolják az
ágyakon a párnákat, dunyhákat. De ebben a szobában semmi egyéb, mint ez a rozoga
asztal és nagy csomó szemét a tapasztott padlón. Nincs szomorúbb látvány, mint egy
üres parasztszoba. A parasztember nem költöző fajta. A városi lakásban nem feltűnő, ha
nincs bútor. Ott gyakrabban cserélnek tanyát az emberek.
Recseg a telefon. Minden figyelmemet összpontosítanom kell, hogy megértsem a vonal
túlsó végéről érkező hangot. Tornyai alezredes segédtisztje beszél, a kis Komoróczi
hadnagy, ezt hamar felismerem. De hogy mit mond, azt már nehezebben értem. Meg is
kell kérdeznem:
5. – Hogyan? Mondd csak még egyszer!
Türelmetlenül, idegesen ismétli:
– Azonnal indulj a törzshöz. Tiszti gyűlés lesz. Hartmann hadnagy urat ne hozd
magaddal! Ez az öreg kifejezett parancsa!
Leteszem a helyére a kagylót, és amíg szólok a bajuszos telefonistának, hogy kerítse
elő Szojkát, azon gondolkozom, miért hangsúlyozta annyira a kis Komoróczi, hogy
Hartmannt ne vigyem magammal.
Ami nekem nem sikerült, a telefonistám tüstént elintézte. Szojka már itt is áll az ajtóban,
a tisztilegények nyugalmával. Széles arcában kérdő-várakozóan csillog két barna
gombszeme. Keze a zubbonya alját húzogatja, hogy feszüljön a ruhadarab a derékszíj
alatt. Tömpe, enyhén szeplős orra felett összevonja amúgy is egybenőtt szemöldökét,
mintegy jelezve, hogy figyelemmel várja a parancsot. Most is frissen borotvált – nem
tudom, hogyan szakít magának mindig időt a borotválkozásra. – s erős, kiugró
pofacsontján csillog a bőr.
Szojka rendkívüli ember a szememben. Úgyszólván mindenhez ért: főz, mos, vasal,
autót vezet, gépet javít, fegyvert reparál, ételt és italt szerez titokzatos utakon, mindig van
cigarettája, és messziről megérzi a szesz szagát, de igen ritkán iszik. Ideális tisztilegény,
kitalálni sem lehetne különbet. Otthon, tudtommal, lakatos volt egy pesti gyárban.
Volt a századunkban egy besúgó – Vinyica környékén esett el – aki mindig azzal
traktált, hogy az egyik ember ilyen, a másik meg olyan, ez azt mondta, a másik meg
amazt. Mindig meghallgattam, de sohasem adtam a véleményére. Ő meg
kedvezményeket remélt az információkért, de amikor látta, hogy tőlem ezt hiába várja,
akkor felhagyott önkéntes hírszerzői szerepével. Ez az ember mondta Szojkáról, hogy
kommunista. Mit tudom én, lehet, hogy az, akkor is jól végzi a dolgát, s különben is,
manapság igen könnyen rásütik valakire a bélyeget, hogy kommunista.
– Indulunk a zászlóaljtörzshöz. Hozza ide a kocsit.
Szojka összecsapja a bokáját, és kifordul az ajtón. Én is kimegyek, és átadom a
parancsnokságot Hartmann-nak.
– Mikorra jössz vissza? – kérdi.
– Fogalmam sincs – rántok egyet a vállamon, és ismét eszembe villan, miért kell nekem
itthagynom Hartmannt. Vajon mi készül odabent a törzsnél?
Már itt áll a kocsi a ház előtt. Mielőtt azonban beszállnék, még egyszer végigjáratom a
távcsövet a frontvonalon.
Csend és nyugalom. Odaát, három kilométerre a mi első vonalainktól, továbbra is
mozdulatlanok az orosz lövészárkok. Régi frontkatona vagyok, 1941 óta egy-két hónap
megszakítással folyton a fronton, tudom, hogy ez a mozdulatlanság nem azonnali
támadás jele.
– Nos, induljunk.
– Igenis – felel Szojka és gázt ad.
A gépkocsim Szojka szerzeménye. Erdélyben vételezte feketén. Magyarán szólva
lopta. Tízüléses, elöl-hátul nyitott, kis terepjáró, úgynevezett Botond, elég jó karban.
Nekem tulajdonképpen nem jár kocsi, de eddig még senki sem akarta elvenni tőlem. Igaz,
hogy ritkán használtam, menetelés közben holmival, kenyérzsákokkal szoktuk telerakni.
Felugrok a sofőrülésre, Szojka mellé. Meglódul és elindul az autó. Nagy porfelhőt
kavarunk magunk mögött.
Kicsiny rádió lapul a sofőrülés alatt. Szojka építette be. Telepes készülék, az autó
akkumulátora látja el árammal. Szojka most kihúzza feszesre az antennát, és bekapcsolja
a gépet. Indulókat harsog a készülék. Nem szeretem az indulókat.
– Halkítsa le – mondom Szojkának.
– Igenis – bólint – csak azért kapcsoltam be, mert förtelmesen álmos vagyok.
6. Már jó tíz perce robogunk egy rázós dűlőúton a zászlóaljtörzs felé, amely egy kúriában
székel, négy kilométerrel a front mögött. Dobál bennünket a kocsi.
Jobbra-balra tarlók, krumpliföldek és kukoricatáblák. Egyikről letakarították a termést, a
másikról nem. Alakulat menetel a távolban: talán kétszázadnyi ember. Egyébként csendes
a tájék. Csak én tudom, hogy amott, abban a kis akácerdőben legalább ezer ember
nyüzsög, a tartalék meg négy üteg áll tűzkészültségben.
Tulajdonképpen csodálkoznom illene annak tudatában, hogy az első vonalban milyen
kevés ember tartja ezt a szakaszt. De nem csodálkozom, mert tudom, hogy mögöttünk öt
kilométerre a németeknek erős, jól kiépített védelmi vonaluk húzódik. Mi ott az első
vonalban csak azért kuksolunk, hogy a várható támadás kezdetén akasszuk meg az első
rohamot, aztán gyorsan húzódjunk vissza, s az oroszok váratlanul ütközzenek bele a
németek erős állásaiba.
– Főhadnagy úr. – szólal meg Szojka, miután átdöccentünk egy gödrön.
– Nos?
– Órák óta csak indulókat játszik a rádió.
– És?
– Reggel, amikor ismertették a műsort, szó sem volt indulókról.
Nem szólok rá semmit. Nézem az arcom a sofőrtükörben. Nyúzott a képem, karikás a
szemem alja, beesett, horpadt az arcom. A reggeli borotválkozás ugyan segített valamit,
de fel nem frissítette a vonásaimat. Nehezen ismernének rám az otthoniak.
Negyedik esztendeje vagyok a fronton. 1941-ben mindjárt a hadüzenet után behívtak.
Kolomea, Vinyica, Harkov meg egy csomó ukrán falu, aztán egy ideig Kijev, majd még
előbbre dobtak, egészen a Donig. Az volt a szerencsém, hogy a voronyezsi áttörés előtt
küldtek haza sebesülten szabadságra: Különben talán ott vesztem volna, mert a
zászlóaljunkból a szó szoros értelmében csak hírmondók maradtak. Bármelyikkel
beszéltem, félóráig sorolta a neveket, olyan emberek nevét, akikkel egy árokban aludtam,
arcról ismertem őket. Amikor végiggondoltam, hányan és hányan pusztultak ott, azt
hittem, beleőrülök. Pedig már azelőtt is láttam elég halált, embereket, akiknek arcát
roncsolta szét a gránát, karját törte le egy szilánk, magam is megsebesültem, s hullottak
körülöttem az emberek. De akkoriban még minden halált a szívemre vettem, hogyne
roppantott volna meg egy olyan tömegkatasztrófa, mint a voronyezsi. Szélütöttként
kóvályogtam a világban, tele lett ráncokkal a homlokom. Aztán ez is elmúlt, s helyet adott
valami érzéketlen beletörődésnek, amely napról napra nagyobb tért hódított az agyamban.
Most már fásult nyugalommal, minden különösebb megrázkódtatás nélkül veszem
tudomásul, ha valaki elesik. Igen, belefásultam.
– Adjon cigarettát – szólok Szojkának.
Zsebébe nyúl, és odaad egy csomag Honvédet. Rágyújtok. Látom a tükörből, hogy
amint beleszívok a cigarettába, behorpad az arcom. Hosszan a tüdőmben tartom a füstöt,
hadd járja át, csak azután fújom ki apró fellegekben, a szájam sarkán.
Tűnődve néz rám az arcom a tükörből. Valamikor az egyetemen – istenem, milyen
régen volt! – jóképű fiúnak tartottak, pedig nem volt férfias az arcom, inkább lányosnak
lehetett mondani, mert hosszú volt a szempillám, enyhén hullámos a rövidre vágott, szőke
hajam. A szememről is azt mondták, hogy nagy, lányos szem, sötétszürke és ábrándos.
Őszintén megvallva, szégyelltem is az arcomat, huszonkét éves fejjel ilyen lányos képpel
szaladgálni a világban. Néha az volt a benyomásom, hogy ha megkapom az
építészmérnöki diplomát, majd csak férfiasabb leszek. De a diplomát hiába kaptam meg,
maradtam olyan, amilyen voltam. S az istenek bizonyára úgy látták jónak, hogy másként
intézkedjenek az arcvonásaim megférfiasításáról. És gondoskodtak egy világháborúról...
Egy éve dolgoztam a keszthelyi Kelemen-cégnél – néha épületeket terveztem, egyszer
meg kivitelezéssel bízott meg a cég tulajdonosa – amikor kitört a háború. Megkaptam a
behívót, bevágtak egy kurta tanfolyamra, s onnan már zászlósi rangban kerültem ki.
Egyenesen a frontra...
7. – Ideje benzint vételeznem... – szólalt meg Szojka, csak azért, hogy mondjon valamit.
– Olajat is – mondom, rápillantva az olajnyomásmérőre.
Már a kúria felé vivő szélesebb, jegenyékkel szegett úton fut a kocsi. Pihenő századok
hevernek a fűben a fákon túl.
Kiveszek száz pengőt a tárcámból. Odaadom Szojkának.
– Próbáljon meg valami italt is szerezni...
Oldalkocsis motorkerékpárok, alacsony, tábori autók és teherkocsik állnak a kúria előtt,
a fák árnyékában, meg egy fekete személyautó is. Az árnyékban tucatnyi sofőr
cigarettázik, traccsol. Szojka ügyesen bekanyarodik a járművek közé.
2
Feszesen tiszteleg géppisztolyával a kúria bejáratánál az őrszem. Ismer. Nemrég a
századomban szolgált.
Besietek a folyosóra, ahol puskával, géppisztollyal felszerelt híradósok kapják
vigyázzba magukat. Visszatisztelgek nekik, és siettemben igazítom meg derékszíjamat,
revolveremet. Eszembe jut egy pillanatra, hogy magammal kellett volna hoznom a
géppisztolyomat is, így szól az előírás. Mindegy.
Benyitok a "Zlj. pk."* feliratú ajtón. A kis Komoróczi hadnagy fogad. Borostás a képe, és
soványabbnak látszik, mint bármikor.
[* Zászlóaljparancsnok]
Kezet rázunk, amikor megszólal, akkor veszem észre, hogy rekedt a hangja, mintha
egész éjjel ordított volna. Ezért értettem én rosszul a telefonban.
– Eriggy be az öreghez, már vár.
– A többiek?
Tagadólag int a fejével.
– Nem lesz tiszti értekezlet, ezt csak mondtam. Az öreg egyenként beszél a
századparancsnokokkal. Siess.
Kopogok, és benyitok az ajtón. Az öreg háttal áll, széles válla görbedten hajlik az
asztalon fekvő térkép fölé.
Jelentkezem:
– Alezredes úr, Türr Pál főhadnagy, parancsára jelentkezem.
Lassan felém fordul. Nikotinos ujjai között szivar füstölög. Szeme dagadt az
álmatlanságtól. Szikár, magas figuráján gyűrött az egyenruha, s már gyérülő, őszes haja is
csapzott. Duzzadt szemhéja meg-megrebben. Ideges. Kezet nyújt.
– Ülj le – hangja most is kemény, ha nem is pattogó, mint máskor. – Rövid leszek,
sürget az idő.
Leülünk egymással szemben az asztalhoz. Közben hallom, hogy odakint, az
előszobában bakancsok csattannak, talán három ember jelentkezik. Komoróczi halkan
mond nekik valamit. A bakancsok lépnek egyet-kettőt, s valaki nekitámaszkodik az
ajtónak. Egy puska tusa lezöttyen a padlóra.
Tornyai alezredes tényleg röviden beszél:
– A kormányzó úr őfőméltósága felvette a fegyverszüneti tárgyalásokat a szovjet
csapatokkal. Mindenekelőtt ezt közölném veled.
Hazudnék, ha úgy érezném, hogy megáll bennem a lélegzet. Inkább azon
csodálkozom, hogy ezt a közlést milyen nyugodtan, meglepetés nélkül veszem tudomásul.
Fegyverszüneti tárgyalások... Tehát ezért nem hozhattam magammal Hartmannt.
Tornyai is meglepett, talán azért, mert nem lát csodálkozást az arcomon. Várja, hogy
szóljak valamit.
– Értem – csak ennyit mondok, olyan hangsúllyal, hogy
kihallhatja belőle a helyeslésemet. Most kezdek csak gondolkozni, mit is jelent, amit az
8. előbb Tornyai mondott. És mit fognak szólni ehhez a németek? És egyáltalán, mi lesz
most? és mi a mi teendőnk? Miért nem hívott össze valóban tiszti értekezletet? Miért
egyenként beszéli meg a tisztekkel ezt az óriási horderejű hírt?
De amíg ezek a gondolatok összekavarodnak a fejemben, Tornyait figyelem. Ő meg
engem. Ismerjük egymást elég régóta, de ilyen esetekben sohasem lehet tudni...
– Parancsunk van, hogy déli egy óra után álljunk át a szovjet
csapatokhoz. – Most veszem csak észre, hogy az asztalon, a térképen csengő áll.
Tornyai keze a csengő közelében pihen.
Át kell állnunk a szovjet csapatokhoz... Ebben a pillanatban tudom, biztosan tudom,
hogy– én nem fogok átállni, de valami módon azt is érzem, hogy ezt nem mondhatom ki.
Hogy mi súgja ezt a belső parancsot, nem tudom. Gyorsan csak annyit mondok: – Egy óra
már elmúlt.
Tornyai bólint.
– Tudom. Egy óra az átállás kezdete. Három órára be kell fejezni. – Mosolyog. Azt
hiszi, szellemeset mond: – Hajnali háromra...
Közben a keze közelebb csúszik a csengőhöz. Odakint csend van. Erőt vesz rajtam egy
megérzés: a kis Komoróczi az ajtó mögött hallgatózik. És Tornyai várakozóan fürkészi az
arcomat duzzadt szempillái alól. Nem tétovázhatok.
– Értettem, alezredes úr.
Órámra nézek.
– Egy óra huszonhárom perc. Amint visszaérek, kitűzöm a fehér zászlót. Átállunk.
Látom, hogy Tornyai megkönnyebbült sóhajt nyom el. Odakint megmozdul valaki.
Halkan koppannak a padlón a bakancsok, behallatszik, hogy nyikkan a külső ajtó, s a
bakancsok kimennek.
Egyetlen gondolat foglalkoztat: kijutni innen valamiképpen. Visszamenni a századhoz,
aztán...
Tornyai feláll. Mosolyog. Most veszem észre először, milyen erősek a fogai. És sárgák
a nikotintól. Kezet nyújt:
– Szervusz. Odaát találkozunk. Az egész első magyar hadsereg átáll. Egyébként
inkább este vidd át a századot. Este!
Megszorítom a kezét. Azt hiszem, igazuk van. Én nem ítélem el őket azért, mert
átállnak. Tudom, hogy teljesen értelmetlen a harc. Felesleges vérontás. Nem is azért nem
fogok átállni, mintha tovább akarnék harcolni. Egyszerűen azért, mert nem akarok tovább
harcolni. Sem az oroszok ellen, sem a németek ellen, be akarom fejezni...
Tornyai nem ereszti el a kezem.
– Ismétlem, este kell végrehajtanod... Vigyázz Hartmannra! – emeli fel figyelmeztetően
nikotinos mutatóujját. – Örülök, hogy nem csalódtam benned – megveregeti a vállam. –
Két tiszt megtagadta az átállást... – Nevet, de zavar bujkál a nevetésében meg a duzzadt
szemhéjak alól előpislogó szemében. – Nos, eriggy.
Kifordulok az ajtón, s halkan behúzom magam mögött. Lépnék oda Komoróczihoz, de
nem ül az asztalnál. Senki sincs a szobában. Lezöttyenek az asztal mellé. Megvárom
Komoróczit. Már hallom is a hangját. Odakint veszekszik valakivel. Csak annyit értek
belőle, hogy szalámiról van szó.
Éppen rágyújtanék, amikor észreveszem, hogy Komoróczi asztalának fiókja félig nyitva
van. Nyomtatványokat látok benne. Egy köteg nyílt parancsot is. Hirtelen támad a
gondolatom. És mielőtt még egyszer megfontolhatnám, már nyúlok is a fiókba, és
kimarkolok féltucatnyi üres nyíltparancs-űrlapot. Kár, hogy nincs rajtuk pecsét. De
miközben gyorsan a zubbonyom zsebébe süllyesztem a papírokat, eszembe jut, hogy
holnap már mit sem ér az I. magyar hadsereg pecsétje. Holnapra... A bélyegző az
asztalon áll, mégis lepecsételem az egyik űrlapot. Zsebre vágom.
Komoróczi belép, dühében suttogva káromkodik:
– Az öreg az én fejemet szedi le, ha nem kapja meg idejében az ebédet.
9. – Öregem – vágok közbe – nekem benzinre van szükségem.
Nevet. Már el is feledte a haragját. Kölyök még.
– Amennyit parancsolsz. Holnapra úgyse kell elszámolnunk semmivel. – És átnyújt egy
biankó benzin-blankettát. – Töltsd ki akkora mennyiségre, amennyi benzint akarsz. Talán
csak nem autón fogsz átmasírozni?
Nevetek.
– Nem. El akarok égetni egyet-mást... Szervusz.
– Szervusz, főhadnagy úr...
Ezen is túl vagyok.
Kilépek a kúria tornácára, és az autót keresem. Nem áll a többi kocsi között. Csak nagy
sokára lelem meg. Szojka félrehúzódott vele, és a fákon túl parkírozott le.
Tíz lépésről észreveszem, hogy alszik a legényem. Nem szándékosan aludt el. Feje
akarata ellenére csuklott hátra az ülés támlájára, ez látszik a tartásából is. Félig nyitva a
szája. Elmosolyodom magamban. Szegény fiú. Egész nap talpon van, mindig tesz-vesz,
szervez valamit, s olyankor senki se látja rajta, hogy kimerült.
Sajnálom felébreszteni, de nem tehetek mást. Aztán – mielőtt odalépek a kocsihoz –
mégis meggondolom magam.
Ha úgy lesz, ahogy akarom... Igen, gondolkoznom kell, meg kell rágnom mindent!
Szojkáról azt mondják, hogy kommunista. Lehetséges, annak ellenére, hogy én nem
hiszem. De ha mégis?...
Fáradt a fejem, lassan mozognak a gondolataim.
Nem állok át az oroszokhoz... Ez annyit jelent, igen, azt jelenti, hogy mielőbb el kell
jutnom valahová az ország belsejébe, ahonnan felvehetem a kapcsolatot a szüleimmel.
Ehhez viszont kocsi kell. A "Botond". Én nem tudok vezetni. Tehát, ha Szojka mégis
kommunista... vagy ha szimpatizál az oroszokkal... Ez esetben át akar majd menni a
többiekkel együtt éjjel három óráig. S ha így történik, ki lesz a sofőröm?
Persze, Szojkának elemi joga, hogy átmenjen...
És nekem nem elemi jogom, hogy ne menjek át, sőt, hogy részemről befejezzem a
háborút?
Jogok... Marhaság! Nem jogokról van szó, hanem arról, hogy mindenki úgy biztosítsa
magát, ahogy tudja...
Szojkát nem engedem át az oroszokhoz. S vajon hogyan tarthatnám vissza?
Magamban számolom az órákat, hogy mennyi idő is van még az átállásig. Sok. Addig
Szojkát...
Rápillantok a benzinutalványra, aztán odalépek a kocsihoz, és felkeltem Szojkát.
Pillanat alatt ébren van. Nyugodt tekintete várakozó.
Én azt játszom, hogy nagyon gondterhelt lettem odabent a törzsnél. Nem nehéz
játszanom.
– Figyeljen ide, Szojka – nyújtom át neki az utalványt. – Ma sok dolga lesz... De előbb
induljunk vissza...
Már pontosan tudom, mit fogok tenni. Szojkára szükségem van: nem állhat át az
oroszokhoz!
Tíz perc múlva már a mezőn zötyög velünk a Botond. Szojka előre figyel. Ráncolja a
homlokát. Aztán meg is szólal:
– Főhadnagy úr.
– Tessék...
Átkapcsol második sebességre, mert emelkedő következik.
– Valami rosszat szagolok. Ott, a törzs előtt, a sofőrök nem pletykáltak egymással.
10. Mindegyik behúzódott a maga kocsijába. Az ilyesmi sosem jelent jót.
– Miért nem kérdezte meg tőlük, hogy mi a bajuk?
– Nem illik az – húzza el a száját. – Sofőretikett...
Vajon mennyit tudhat ez az ember? – fürkészem oldalról az arcát. S mi lesz, ha
bemondja a rádió is, hogy Horthy... Rápillantok az autóba épített készülékre. Ezzel a
rádióval is csinálnom kell valamit.
Szojka két csontos keze erősen markolja a kormányt. Jobb keze fején egy régi sebhely
forradása húzódik át. Szeme a műszerek mutatóin jár, meg a mezőt kémleli.
– Mi lesz a dolgom máma, főhadnagy úr?
– Nemsokára elmondom.
Újra halljuk az ágyúkat, arról, déli irányból. Szojka leszegi a fejét. Kopaszra borotvált,
szögletes koponyájának bőrén apró izzadságcseppek csillannak. Elég melegen süt a nap.
– A svábok erősítést kaptak – mutat az ágyúdörgés irányába. Komor a hangja.
Mégis kommunista – jut eszembe a szavairól. – Svábok...
– A németekre gondol?
Oldalpillantás. Csak mosollyal felel.
– Mondja, Szojka, honnan gondolja maga, hogy én... ellenszenvezek a németekkel? –
Hogy a fenébe lehetne másként mondani, hogy utálom őket?
– Csak rá kell nézni a főhadnagy úrra. Meg aztán a neve... Türr... Akit így hívnak, nem
szeretheti a németeket.
Miközben füstölni kezdek – egyúttal neki is gyújtok cigarettát – arra gondolok, hogy
igaza van. Apám, mióta az eszemet tudom, igyekezett elültetni bennem a büszkeséget,
hogy mi, a családunk, a rokonságunk, a híres Türr István leszármazottai vagyunk, Kossuth
katonájáé. Garibaldi ezredeséé, Én el is hittem neki, s gimnazista koromban nemegyszer
dicsekedtem is vele. Keszthelyen sokan úgy tudják, hogy apám, a "Türr kovácsmester", a
nagy Türr István leszármazottja. Egyszer aztán Pesten jártamban a Széchenyi
Könyvtárban utána akartam nézni, milyen ágon is származunk mi tőle. Ott aztán
megtudtam, hogy bizony semmi közünk hozzá. Sajnos, ez az igazság. De annyiban igaza
van Szojkának, hogy aki ezt a nevet viseli, az nem szívlelheti a németeket.
Megmondjam neki, milyen tervet főztem ki? – gondolkodom, amíg a kocsi átgurul
néhány vízmosta mélyedésen. – Nem, most még nem szólhatok. Nem hamarkodhatom el
a dolgot. Ráér megtudni, hogy én egyszer s mindenkorra be akarom fejezni ezt a háborút,
nem akarok tovább verekedni se a németek mellett, se az oroszok oldalán. Nekem elég
volt ebből a lövöldözésből. Egykettőre vége lesz már a zenének. Nem szeretném, ha az
utolsó akkordok alatt lyukasztanák ki a bőrömet.
Szojka előre figyel. Két okos, csillogó, barna szeme az utat fürkészi. Erős pofacsontján
fénylik a bőr. Széles orrán szinte feketén csillannak a szeplők sötétbarna pettyei. Nem
sejti, hogy nekem mi jár a fejemben. És jó, hogy nem sejti...
Nem szabad kapkodnom. Van időm elég. Még legalább tizenöt perc, amíg Szojka
visszatér az első vonalból a fiúkkal. A három fiú, akiket be kell hívnia, a futóárkok
másik-másik szakaszán található. Simon Pista a géppuskás rajnál, Bakos Gaszton a
kötszerekkel a középtájon, Hegedüs D. Sándor pedig a balszárnyon, a golyószóró mellett.
Amíg megérkeznek, mindent fel kell pakolnom a Botondra. Mindent, amire szükségünk
lehet. A golyószóró már fent van, elrejtve a sofőrülés alá. A kocsi hátsó részében, a
rakterületen, a padok alá kell bepréselnem a tölténykészletet, a két tucatnyi kézigránátot,
a golyószóró tartalék-hevedereit és a két kenyérzsákot, amelyek tele vannak élelemmel.
Szojka szerezte, ami bennük van.
Ötödmagammal szököm. Csak mi öten maradtunk meg abból a régi századból, amelyik
1941-ben elindult a frontra. A többi legény – halott, nyomorék vagy hadifogoly. De most
már nem róluk kell gondolkodnom. A megmaradottakat kell megmentenem, akikkel három
11. esztendeje együtt vagyok. S ami Szojkát illeti – őt négyünk érdekében, akarata ellenére
kell magammal vinnem.
Szojka nem fog gyanakodni. Már megmondtam neki, mi a dolga. Mögöttünk, öt
kilométernyire, a biztosító német vonalon túl van a falu, ahol a hadtáp tanyázik, ha ugyan
ott maradt. Akár ottmaradt a hadtáp, akár nem, Szojkának oda kell mennie a német
vonalon át, hogy ne legyen visszaútja akkor se, ha majd megtudja, hogy a zászlóaljunk
átáll az oroszokhoz. Nem akarok rágondolni, mit mond majd Szojka, ha ráébred, hogy így
megtévesztettem. Most nincs itt az ideje annak, hogy meditáljak. Ítélje meg a
cselekedetemet úgy, ahogy akarja: nekem őrá szükségem van! És szükségem van a
Botondra is! Nem előzékenykedhetem. Különben is örüljön, hogy a jóvoltomból nem kerül
fogságba. Igaz, hogy mint kommunistát, az oroszok talán nem is tekintenék hadifogolynak.
De talán nem is kommunista...
A rádió! Csaknem elfeledtem.
Előszedem a bicskám, és két helyen elvágom a vezetéket.
Összecsattintom zsebkésem, és elégedetten nézek végig a Botondon. Jó kocsi.
Hasznunkra lesz.
Most fog csak el valami furcsa, tüdőt szorító érzés. Még néhány óra... utána
katonaszökevény leszek. Egyenruhás katonaszökevény.
El kell szívnom egy cigarettát. Nyugalomra van szükségem. És hideg fejre. Ezután már
nem babra megy.
Bekiáltok a házba a telefonistáknak.
– Elmehetnek a menázsiért!
– Igenis! – felel bentről az egyik.
Amíg rágyújtok, az első vonal felé bámulok. Ők jönnek ott? Persze, ők azok. Elöl Simon
Pista, nyurgán, kétméteresen. Mögötte Gaszton, aztán egymás mellett Hegedüs és
Szojka. Hegedüs öregesen baktat. Gaszton hóna alatt az orvosi táska. Úgy viseli, mint a
tisztek régebben a kardjukat. Pedig nem is orvos még.
Órámra pillantok. Egy óra múlva Szojka már a német vonal mögött lesz. A századot
sötétedés után indítom át az oroszokhoz. Addig még gondoskodnom kell Hartmannról. A
parancsnokságot Gaál hadapródnak adom át. Azt hiszem, ő lesz a legjobb. Oroszul is
megtanult a fronton...
3
Este van. Két perc múlva fél tíz. Az üres parasztszobában nem gyújtunk világot. Itt állnak
mellettem a fiúk meg a két rádiós is. Nem látom az arcokat, de érzem a feszültséget, ami
a hallgatásukban vibrál. Az asztalon hosszú kötél, amit a padlás kopasz gerendáiról
szedtek le a fiúk. Várjuk Hartmannt, aki délután kiment az első vonalba. Jó félórája
szalajtottam utána egy embert a hátravont második szakaszból, hogy tüstént jöjjön be, el
akarom mondani neki, mit hallottam a tiszti értekezleten.
Csendben cigarettáznak mellettem a fiúk. Az egyik telefonista megköszörüli a torkát.
Fülem elégedett morranásként fogja fel a hangot. Tetszik a legényeknek, amire majd sor
kerül. Talán már csak azért is, hogy egy tisztet kaphatnak a kezük közé. Vajon annak is
örülnének, ha én lennék Hartmann helyében?
Órám foszforeszkáló számlapja eszembe juttatja, hogy Szojka vár, bizonyára
türelmetlenül vár bennünket a német vonal mögött, a faluban. Elég könnyen elhitte, amit
mondtam neki. Elment a Botonddal, zsebében a benzinutalvánnyal, s abban a tudatban,
hogy mi is jövünk hamarosan, mert nagyon fontos futárút vár ránk.
Nyugodt vagyok. Mindent elrendeztem. A járőr, amelyet kiküldtem, felvette a
kapcsolatot az oroszokkal. Gaál hadapród vállalta, hogy átvezeti a századot, éjjel fél
tizenegykor. Nem lesz semmi zökkenő. A németek nem mozdulnak mögöttünk. Bizonyára
12. fogalmuk sincs a zászlóalj szándékairól. Átáll-e az egység, vagy mellettük marad, és
tovább harcol az oroszok ellen – nem tudják. Nem is tudhatják. Azt hiszem, kevesen
tudják az országban ezekben az órákban, hogy mi is a valóságos helyzet...
Még jóformán el se terjedt a kormányzói kiáltvány híre, este bemondta a rádiónk, hogy
új fordulat következett be. Ahogy én gondolom, a németek megbuktatták Horthyt, és a
nyilasokra bízták az ország vezetését, nevezetesen Szálasira. Szálasiról nem sokat tudok,
állítólag kizupált katonatiszt és szélhámos, meg – mondják – nem is egészen épelméjű.
Mindenesetre száz százalékig hű a német birodalomhoz.
Itt, a zászlóaljnál teljesen zavaros a helyzet. A zászlóaljtörzs azonnal riadóztatta a
századokat, és elrendelte, hogy tilos minden érintkezés a németekkel. Ez egyébként –
szerintem – csak óvatossági intézkedés volt, mert a mögöttünk tanyázó németek úgyse
kerestek volna semmiféle érintkezést. A fiúk, akik arrafelé jártak, ahol már a német
vonalak húzódnak, azt mondják, hogy megerősített őrség vigyáz mindenütt.
Nálunk, a századnál, Hartmann volt az utolsó, aki értesült a kormányzó kiáltványáról.
Amikor megtudta, hogy tilos minden érintkezés a németekkel, azonnal rohant volna a
zászlóaljtörzshöz, de én nem engedtem. Megmagyaráztam neki, hogy a vesztébe menne.
Különben is, mondtam, a mi századunk hű marad. Amikor ezt kijelentettem, először láttam
elérzékenyülni Hartmannt. Nyakamba borult, és könnyes volt a szeme. Zsidó árulásról
motyogott valamit, angolbérenc plutokrata ügynökökről. Gyorsan határoztam: felbontottam
utolsó üveg konyakomat, és belédiktáltam vagy két decit. Utána meghagytam neki, hogy
feküdjön le. Aludt is talán egy órát, de aztán kiment az első vonalba, hogy – úgymond –
lelkesítse a legénységet.
Hallgatunk, a cigaretták fel-felparázslanak. Mellettem Pista áll a sötétben. Kétméteres
figurája nagy fekete tömb. Szaporán szívja a cigarettáját, és sípolva fújja ki a füstöt. Aztán
megszólal:
– Egyszerre elmúlt a köhögésem, ahogy mondtad a dolgot...
Hallom a hangján, hogy mosolyog a sötétben.
Hetek óta köhögött – megfázott valamelyik hideg éjszakán – de mióta itt állunk, és
Hartmannra várunk, valóban egyszer sem csaholt. Csak a szemén láttam, hogy lázas.
Vagy talán azért csillogott a szeme, mert felizgatta, amit mondtam nekik? Lehet. Istenem,
hányszor láttam rajta az elmúlt három esztendőben, hogy keservesen kívánkozik haza,
Sopronba. Onnan rángatták be katonának. Én terjesztettem fel előléptetésre.
Hadapródőrmester lett... Soha, senkitől nem hallottam még, hogy oly plasztikusan tudott
volna mesélni az erdőről, mint Pista. Mániája az erdő. Apja is erdész, nagyapja is.
Soproniak valamennyien. Ő is ott végzett az akadémián. A csendes erdőből vezényelték
ki a frontra. Sohasem mondta, de hallgatásából éreztem az első naptól fogva, hogy utálja
a háborút, utálja a németeket, szabadulni szeretne a frontról, elmenekülni a háborútól
vissza a jószagú, tiszta erdőbe, az erdészházba, a nyugalomba, ahol a szülei élnek.
Egyszer részegen elmesélte, hogy abba a házba akarta vinni Magdát... Soha többet nem
beszélt Magdáról.
– Hol az istenben van ennyi ideig? – Gaszton hangja bosszús. Ott áll a fiú az ablaknál,
amelyből a légnyomás a keretet is kitépte.
– Ne türelmetlenkedj – mondom neki.
– Már hogyne lenne ideges az ember...
Simon Pista fojtja belé a szót:
– Hallgass, szanitéc! – mordul rá nevetve. – Brit türelem!
– Hülye! – szinte látom, hogy Gaszton legyint a sötétben.
Rögtön a plafonig ugrik, ha szanitécnek titulálják. Nagy volt a szája az orvosegyetemen,
azért küldték a frontra. Jól beszél angolul, s az az álma, hogy angolszász fogságba essék.
Szabadulni szeretne ebből az országból, ahol sohase lesz nyugvás, békesség, de főleg
demokrácia nem lesz. Az angolszász demokrácia az államélet netovábbja a szemében. A
britektől reméli a világ megváltását, s egyben azt is, hogy állítsák meg a bolsevizmus
13. térhódítását. Bőbeszédű, szinte fecsegő gyerek, de jó bajtárs, mindenre képes a
sebesültekért. Vinyica előtt eszeveszett golyózáporban kúszott ki egymás után háromszor
az állások elé, amikor be kellett hozni egy-egy sebesültet. Örülök, hogy magunkkal
viszem.
Odakintről lépteket hallok. Aztán Hegedüs hangját:
– Jön már!
És ahogy mellém áll, jól rálép a lábamra. Kedvem volna szisszenni egyet, de nem
teszem. Hegedüs megijedne, nem győzném beléfojtani a bocsánatkérést. Úgy él a
világban ez a parasztgyerek, mintha mindig és mindenkitől elnézést kérne, hogy
egyáltalán létezni merészkedik. Amikor délután beszélgettünk a szökésről, és ránéztem,
hogy együtt szökik-e velünk, csak annyit mondott, hogy "ha már érdemesnek tartott rá a
főhadnagy úr, akkor megyek". Már hogyne tartottam volna érdemesnek! ha bármi
csetepatéba keveredünk, jó hasznát vesszük. Hegedüs a század első céllövésze.
Mesterlövész.
Már engem is feszít a türelmetlenség. Talán még két perc... Elintézzük Hartmannt...
Nem szeretem az efféle ügyeket, de a szükség törvényt bont. Amit tenni fogunk, az az
egyetlen megoldás. Ahhoz, hogy a század zavartalanul átjusson az oroszokhoz, na és
ahhoz is, hogy mi felköthessük az útilaput, és istenhozzádot mondjunk ennek a
háborúnak, el kell hallgattatnunk egy időre Hartmannt.
– Honnan tudja, hogy jön már? – kérdeztem Hegedüstől.
– Egyszer felgyújtotta a zseblámpát.
– Aha.
Önkéntelenül figyelem magam: semmi izgalmat nem lelek se a szívem körül, se a
fejemben. Pedig néhány perce még ideges voltam. Úgy hullámzik a hangulatom, mint egy
beteg embernek a láza. Most úgy érzem, hogy higgadt vagyok, és biztos a dolgomban.
Amit kiterveltem, az az egyetlen helyes megoldás. A század részére is, a magam számára
is. Kiugrani a zenekarból, mielőtt felrobban a pódium alatt a bomba.
Eldobom a cigarettám, és rátaposok.
Az ágyúzás már régen elnémult. Olyan csöndes az éjszaka, mintha béke volna.
Odalépek az ablakhoz. Csillagos, felhőtlen, nyugalmas az ég, még sincs hűvös, pedig
tegnap éjjel is, tegnapelőtt is dideregtek a fiúk a lövészárkokban. Odaátról, az oroszok
állásaiból megint idehallik a harmonikaszó. Bús, rezgő dallam úszik át hozzánk a levegőn.
– Főhadnagy úr.
A fiatalabbik, a bajuszos híradós szólt. Odafordulok.
– Aztán... nem fognak bántani bennünket?...
– Kik?
– Hát... az oroszok...
– Nem valószínű. Miért bántanának? Ők is csak emberek.
De nem tiszta a lelkiismeretem, amikor kimondom a feleletet. Tulajdonképpen
becstelenül cselekszem, amikor átküldöm ezeket a fiúkat az oroszokhoz, magam meg
más utat választok. Velük kellene tartanom, jóban-rosszban, ahogy eddig tettem. Ez volna
a becsületes.
De mindjárt mentséget is találok magamnak. A háború eleje óta mindig becsületes
voltam. Soha, még csak kísérletet sem tettem, hogy valamiképpen, protekcióval,
kijárással, hazajussak a frontról, frontlógós legyek, mint annyi ezer és ezer tiszt. Főleg az
aktív tisztek. Hiszen odakint a fronton csak mutatóba lehetett látni aktív tiszteket. A zömük
itthon volt a minisztériumban, a kiképző kereteknél, vagy jobbik esetben a front mögött, a
hadtápterületen, a vezérkarnál, egyszóval mindenütt, csak ott nem, ahol a golyók
fütyültek, és túl hangos volt a cirkusz. Odakint, a lövészárkokban, a rohamokban meg a
visszavonulásokban mi döglődtünk, tartalékos tisztek meg hadapródok,
karpaszományosok, akik voltaképpen civil életre készültünk annak idején, nem úgy, mint a
ludovikás hadnagy urak és békeidőben is karddal spacírozó tisztecskék... Elég volt a
14. becsületből. Mindegy, hogy mi volt a célja ennek a háborúnak – nagyon sok szó esik erről
mostanság – énnekem elég volt belőle, én nem akarok többet lövöldözni senkire se.
Hazajutni Keszthelyre az apámhoz, aztán majd csak lesz valahogy...
– Jön!
Valóban. Két árnyék közeledik a ház felé: Hartmann zömök alakja meg a legény nyurga
figurája, akit kiküldtem érte az első vonalba.
– Hát, fiúk... – mondom halkan. Nem kell többet szólnom, tudják, mi a dolguk.
Félreállunk két oldalra az ajtó mellé.
Már a tornácon koppannak a csizmás léptek. Jó, hogy sötét van, és senki sem láthatja
az arcom. Mert elpirultam. Szégyellem magam. Hiába, Hartmann mégiscsak tiszt, bátor
ember is, méltatlan hozzá, hogy ilyen sorsra jusson... Rendben van, tudom, hogy ezen az
áron egy századot szabadítok meg a kilátástalan felmorzsolódástól és a bizonytalan
jövőtől, de mégis...
Nyikkan az ajtó, kitárul, és belép Hartmann. Egyedül. A fiú, akit kiküldtem érte a
vonalba, már a tornác előtt elmaradt tőle. Oldalt állok, Hartmann nem lát a sötétben.
– Hol a főhadnagy úr? – kérdi. Azt hiszi, hogy csak a híradósok vannak itt.
– Itt vagyok – mondom, s odalépek mellé. Rekedt a hangom, és nyelnem kell a két szó
után. A két híradós is közelebb lép. – Hadnagy úr! – most már kemény a hangom, érzem,
és valamennyire hivatalos is. – Önt letartóztatom. Adja át fegyverét.
Szólni sincs ideje, máris az oldalába nyomja Simon Pista a géppisztolyát, a bajuszos
telefonista már csatolja is le a hadnagy derekáról a szíjjal együtt a revolvertáskát.
Hartmann annyira meglepett, hogy pillanatokig hang sem jön ki a torkán.
– Emelje fel a kezét! – mordul rá a telefonista, míg a másik kiforgatja Hartmann
zsebéből a kézigránátokat.
Szeretném most látni az arcát. Azazhogy jó így, nem lenne kellemes látvány. Most jut
végre levegőhöz. Fojtott, tompa a hangja, majd hirtelen sziszegésbe csap át:
– Árulók vagytok! Bitang árulók. Azt hiszitek, hogy az oroszok meghálálják ezt nektek?
Csak kerüljetek a kezük közé.
– Csend! – mordulok rá. – Hallgasson el, hadnagy úr, vagy felpeckeltetem a száját!
Fenyegetően beszélek: Éppen az hiányzik csak, hogy most félemlítse meg a fiúkat. A
telefonisták már hurkolják a kötelet a csuklójára, s kötik hátra a kezét. Nem hallgat rám,
tovább beszél, gyűlölködve köpi ki a szavakat:
– Kérdezzétek meg csak az áruló tisztjeiteket, mennyit kapnak a fejetekért!
– Tömjék be a száját! – kénytelen vagyok ezt parancsolni.
A bajuszos telefonista zsákdarabot gyömöszöl Hartmann szájába. Fulladozva köhög a
hadnagy. Rángatózik, szabadulni igyekszik a fiúk kezéből. Szerencsére mindketten
markos legények, így hát nincs szükség a beavatkozásomra. Pillanatok alatt rajta a kötél
Hartmann lábán is.
– Vihetik...
Egyik a fejétől, másik a lábától fogja a rúgkapáló hadnagyot, s viszik kifelé. Vajon mi
lesz a sorsa? Vagy az előrenyomuló oroszok találják meg a pincében, vagy a németek, ha
– látván, hogy a század átment – előreszivárognak a faluba.
Új cigarettára gyújtok. Érzem, hogy remeg a kezem. Nem nekem való az ilyesmi.
Rápillantok az órám foszforeszkáló számlapjára. Hamarosan fél tíz.
Nézek a két telefonista után. Egyszerre lépve, de lassan
mennek, inkább fáradtan ballagnak az első vonal felé a csillagfényben.
Úgy tűnik, tudom, mit gondolnak. Nem katonaembernek való, hogy átálljon azokhoz,
akikre tegnap még fegyverrel lőtt. Ezért lépkednek olyan tétován. Bizonytalan lépések, de
mégis az első vonal felé viszik őket, mert az ész erősebb az érzelmeknél. Át kell menni,
szembe kell fordulni a németekkel, ha másként nem, azzal, hogy leteszik a fegyvert az
oroszok előtt. Inkább ezt tegyék, mint tovább verekedjenek, kilátástalanul, abban a biztos
tudatban, hogy hiába minden...
15. Nézek utánuk, amíg el nem tűnnek a sötétben. Aztán, talán még lassabban, mint a két
legény, elindulok a ház nyitott kapuja felé. Nehéznek érzem a két csizmámat, vállamat
lehúzza a géppisztoly, derekamat a revolver. Igyekszem elhessegetni magamtól a kételyt,
de a gondolat, a tépelődés, hogy vajon helyesen cselekedtem-e, amikor átküldtem a
századot, nem hagy nyugodni.
Mozdulatlanul állnak mellettem a fiúk: Simon Pista, Bakos Gaszton meg Hegedüs D.
Sándor. A sötétben nem látom egyiknek az arckifejezését sem, de a csendből, amely
szinte anyagszerűen lebeg az árnyékok körül, úgy gyanítom, hogy nekik is nehéz a lelkük.
Vagy talán tele vannak izgalommal, bizonytalansággal, hogy vajon sikerül-e a
vállalkozásunk...
Érdekes módon – ezt már harmadszor állapítom meg ma – én egészen nyugodt
vagyok, annyira szenvtelen, hogy csodálkoznom kell rajta. Olyasfajta hangulat uralkodik
rajtam, mintha érzéstelenítő injekciót kaptam volna, amely elzsongítja az idegeket,
fásultságot sugároz szét az ember egész lényében, s közömbössé teszi a környező
világgal, a pillanat eseményeivel szemben éppúgy, mint a reá váró jövővel szemben.
Szembefordulok az árnyékokkal. Önkéntelenül jön a számra a szó, amivel apám
szokott nekifogni a kovácsműhelyben egy-egy nehezebb munkának:
– Hát, isten nevében...
Megfordulok. Háttal állok a frontnak. Hallom, hogy mögöttem mozdulnak a fiúk is.
– Indulás.
Az első lépés... Vajon mi vár ránk? Három és fél kilométer a német vonalakig.
Mindenesetre...
– Töltsetek csőre... – szólok hátra a fiúknak, akik bizonyára libasorban lépkednek a
nyomomban, s magam is felhúzom a géppisztolyom súlyzárját. Hátam mögött
tompán-fémesen csattognak a fegyverek zárszerkezetei.
A térképtáskám az oldalamon lóg. Benne az üres nyomtatványok és egy kitöltött nyílt
parancs – a lepecsételt – amely Budapestre irányít bennünket. Nem tudom,
felhasználhatom-e. Attól függ, tudják-e a németek, hogy a zászlóalj végképp elszánta
magát az átállásra. Ezt akkor kell kipuhatolnom, ha elérjük a német vonalat. Amennyiben
tudják, hogy mi történt, nem mutathatom meg a nyílt parancsot. Ha azonban úgy hiszik,
hogy a zászlóalj hű marad, akkor jó szolgálatot tesz a papír.
Sötét van körös-körül, csak az égen lámpáskodnak a csillagok, de ahhoz gyönge a
fényük, hogy a lábunk elé világítsanak. Hadműveleti területen járunk. Belefúrom
tekintetem a fekete éjszakába, mintha így láthatnék valamit, valójában azonban vakon
botorkálok.
Vajon mi jár a fiúk fejében? Jó volna, ha világítana a hold. Az a benyomásom, hogy
izgatottak a fiúk. Ha látnák a holdfényben, hogy az én arcom nyugodt, az jó hatást tenne
rájuk. Igaz is, szólok nekik:
– Ha valaki meggondolta volna magát – nézek hátra – még visszafordulhat.
Csend a felelet. Talpunk alatt kavics vagy apróra tört kő csikorog.
– Mondd – szól előre Gaszton – nem puskáznak belénk a németek, ha meghallják,
hogy jövünk?
– Fenét – felel helyettem Hegedüs – nem szívbajosak azok. Ismerheted őket...
Hiszen voltaképpen az a baj, hogy túlságosan ismerjük a németeket. És túlságosan
tudjuk, hogy nem szívbajosak. Ezért lesz nehéz velük a dolgunk.
Még mindig kavicsos-kövecses a talaj. Tapossuk, tapossuk...
Mit csinál vajon Szojka? Magunk miatt ů– nem tudom, milyen alapon, de tény – nem
aggódom, csak attól tartok, hogy Szojka követett el valami baklövést. Bár már ott járnánk
a német vonal mögött. A plébániaudvaron kell várnia bennünket...
– Halt!
16. Megtorpanok, és megállnak mögöttem a fiúk is. Semmit se látok, csak a lépteket
hallom. A léptek neszéből úgy következtetem, hogy három ember közeledik. Nem, több. A
félelemtől elakad a lélegzetem, de már újra nyugodt vagyok. Hiszen, ahelyett hogy lőttek
volna, csak kiáltottak.
Ilyenkor magabiztosnak kell lenni. Nyugodtan megszólalok:
– Ki a parancsnokuk?
Már látom a németek sötét árnyékait. Az egyik morog valamit, és közelebb lép hozzám.
Erőltetett hidegvérűen magyarázok tovább:
– Főhadnagy vagyok az első vonalban álló magyar zászlóaljból. A zászlóalj... –
Gyorsan döntök: azt kell mondanom, hogy a zászlóalj átállt, akár tudnak róla, akár nem.
Ha meg akarták volna támadni a magyar egységeket, már úgyis megtették volna. Nem
mondok semmi újságot nekik, s a zászlóaljra se hozok bajt. Tehát folytatom: – A zászlóalj
átállt az ellenséghez, de mi úgy határoztunk, hogy tovább harcolunk a bolsevisták ellen, a
szövetséges német haderő oldalán. – Úgy érzem, hogy szabatosak a német mondataim.
Az a benyomásom, hogy egyre többen gyűlnek körénk. Kezd melegem lenni.
– Az egységük parancsnokával akarok beszélni! – erőltetem tovább a hidegvért.
Tudom, hogy tanácstalanok, addig kell ütnöm a vasat, amíg meleg. – Azonnal eléje
kívánunk jutni, fontos közlendőink vannak.
Az őrségparancsnok csak most szólal meg:
– Adják át a fegyvereiket! – Hangjában bizonytalanságot érzek. Nyilván nem tudja,
van-e joga ahhoz, amit követel. Tehát nem háborodok fel, hanem továbbra is nyugodt
tónusban felelek:
– A fegyvert a katona csak a feljebbvalójának szolgáltathatja ki. Nyomatékosan kérem,
azonnal vezettessen a parancsnoka elé!
Érzem, hogy egy pillanatra se fordulnak el rólunk a fegyvercsövek.
Halk német parancsszavakat hallok, majd látom, hogy egészen körülfognak bennünket
az árnyékok.
– Vorwärts – vezényel még mindig bizonytalanul a német. – Marsch-marsch!
Öt-hat perce megyünk már. A léptek a sötétben is egyszerre dobbannak. Furcsa
beidegzettség ez: három-négy esztendei katonáskodás belénk sulykolta az igazodást
egymás lépteihez.
Nemcsak a léptekből, de a mozdulatok apró neszeiből is érzem, hogy Simon Pista,
Gaszton meg Hegedüs közelebb húzódott hozzám. Önkéntelen, ösztönös készenlét ez is.
Készenlét? Fenét. Birkaösztön. Hogyha közelebb vagyunk egymáshoz, talán inkább
képesek leszünk védekezni.
Előttünk két német lépked, oldalunkon is néhány, meg mögöttünk is. Mindjárt elérjük a
falu szélét.
Feltámad a szél. Fák lombjai suhognak fölöttünk. Füstszagot dobott az imént elénk a
levegőmozgás.
Valaki oldalba bök. Gaszton talán? Jobbra nézek a sötétben. Igen, Gaszton. A
szuszogásáról felismerem.
– Mit akarsz? – kérdem súgva.
– Ruhe! – csattan ránk elölről az egyik német hangja.
Hibát csináltam. Nem lett volna szabad suttognom. Elárultam vele, hogy tartok tőlük.
Csak a magabiztosság segít velük szemben. Hangosan ismétlem meg hát, amit az imént
kérdeztem Gasztontól: – Mit akarsz? Ilyen hangosan felelj te is, ne higgyék, hogy
respektáljuk őket.
Gaszton elérti, mit akarok. Könnyed hangsúllyal felel:
– Azt szeretném tudni, ezek mit akarnak velünk.
Majdnem azt mondom neki, hogy "hülye", de időben lenyelem a szót. Ami azt illeti, én is
17. szeretném tudni, mi lesz velünk. Mi lehet? Legrosszabb esetben...
De mi az istennek gondolkodom arról, mi lesz néhány perc múlva. Inkább azon kellene
törnöm a fejem, hogyan értesítsem Szojkát. Egyáltalán: ott van-e Szojka a
plébánia-udvaron, ahol várnia kell bennünket?
Már a házak között járunk. Jobbról is, balról is árnyékok mennek el mellettünk,
egyenként és csoportosan, kényelmesen vagy sietve. Tompított lámpák fénye villan
pillanatokra, de egyébként teljes a sötétség.
Hová visznek ezek bennünket? Valahol erre van a plébánia is. Itt, a gémeskút mellett
egy hosszú, fehérre meszelt parasztház... Utána negyedik vagy ötödik ház a plébánia. A
jobb oldalon...
Minket viszont a bal oldalra irányítanak kísérőink. Jókora térségen vágunk át egy nagy
ház felé, amelynek sötét tömbje élesen elválik az égbolt világosabb hátterétől. Motorok
zümmögnek. Hangjuk után ítélve veszteglő gépkocsik és motorkerékpárok.
Kísérőink parancsnoka valamit mond az emberének. Nagyon halkan beszél, nem értem
a szavait. Aztán idelép hozzám, s nekem már hangosan szól:
– Und Sie, Herr...
Kisegítem.
– Oberleutnant...
– Herr Oberleutnant, kommen Sie mit mir!
Előremegy. Vált néhány szót a ház kapuja előtt posztoló katonákkal, mire azok szó
nélkül beengednek bennünket.
4
A szoba, ahová mindkettőnket igazítanak, a ház kis folyosójáról nyílik. Ajtaja előtt – jól
látom, mert itt petróleumlámpa ég – SS őr áll géppisztollyal. Kísérőm – szemüveges
Wehrmacht-őrmester – feszesen tiszteleg, és jelenti, kit hozott. Az SS, anélkül hogy
hátrafordulna, bekopog az ajtón.
Tüstént mozdul a kilincs. Állig begombolkozott SS altiszt lép ki az ajtón. Duzzadt nyakú,
világos bőrű ember, arca közepén valószínűtlenül kicsiny orral. Az SS őrszem elismétli
néki, amit az imént a Wehrmacht-őrmestertől hallott, mire a duzzadt nyakú gyors
pillantásokkal végigmér engem, és visszalép a szobába. Kényelmetlenül érzem magam, s
azzal igyekszem csitítani elő-előbukkanó nyugtalanságomat, hogy vállamon mégiscsak
lóg egy géppisztoly. Igaz, mit ér az, ha...
Újra nyílik az ajtó, és megjelenik az SS altiszt. Udvarias:
– Bitte, Herr Oberleutnant...
Hirtelen összeszorul a torkom. Legszívesebben megfordulnék, és kirohannék innen,
kockáztatva, hogy az őrszem a hátam közepébe eresszen egy géppisztoly-sorozatot... De
miért? – hörken rám egyszerre a jobbik eszem. – Mi félni valóm lehet nekem? Ha csak
annyit mondok, hogy nem szöktem át az oroszokhoz – amit egyébként az ittlétem is
bizonyít –, nem kezdhetnek velem semmit...
Határozott léptekkel bemasírozok a szobába. Az ajtón belül megállok. Először csak egy
asztalt látok, amelyen petróleumlámpa ég. Aztán észreveszem, hogy az asztalon
telefonkészülék is van, mellette pedig egy ősz hajú telefonista ír valamit, s csak legvégül
látom meg, hogy az elsötétített ablaknál, háttal énfelém, áll még valaki. Fekete
egyenruhás SS tiszt. Éppen most fordul meg.
Valamivel alacsonyabb nálam. Széles vállú, kopasz – azt hiszem, csak kopaszra nyírt,
mert egyébként fiatal – bajuszos férfi. Helyes kis angol bajuszán látszik, hogy mindennap
gondosan ápolja. Végre látom a rangjelzését is: körülbelül századosi rangnak felel meg,
nem ismerem pontosan az SS sajátos rangjelzéseit. Valamilyen führer, lévén, hogy az
SS-ben mindenki ilyen vagy olyan führer.
18. Most legyen aztán helyén az eszem meg a szívem!
Előrelendítem a karom. Hadd lássa ebből is, hogy hűséges náci vagyok.
– Parancsnok úr – mondom, miután fogadja a tisztelgést zászlóaljam áruló lett. Én mint
meggyőződéses nemzetiszocialista, néhány hű emberemmel tovább akarom folytatni a
harcot.
Egy izom sem mozdul az arcán. Rebbenés nélkül vizsgálgat. Semmiféle érzelmet nem
tudok kiolvasni a szeméből. Sem rokonszenvet, sem gyanakvást. Egy darab hideg kő ez
az ember.
Elhallgatok. Néz, fürkész néhány másodpercig, aztán megszólal, furcsán mély hangon.
Más hangot képzeltem hozzá, tenor árnyalatút.
– Folytassa.
– Jawohl. – Mély lélegzetet veszek, mert most nagyot fogok hazudni: – Mint a magyar
nemzetiszocialista párt tagja, régi harcosa, azonnal jelentkezni kívánok pártom vezetőinél,
akiket van szerencsém személyesen ismerni. Tudomásom van róla, hogy a hátországban
tartózkodó magyar csapattestek tisztikarában kik azok, akik... – hogyan is fogalmazzam?
– akik részt vettek a kormányzó által megkísérelt puccs megszervezésében, és ezzel
elárulták a hazát és a szövetségest. Mielőbb pártvezetőim tudomására akarom hozni a
birtokomban levő értesüléseket...
Ebben a pillanatban, akár egy hirtelen vértolulás, megrohan az ötlet. El is pirulok tőle. S
mielőtt még sokat gondolkodnék rajta, máris kimondom:
– Állításom bizonyítására van szerencsém felhozni, hogy gépkocsimat már délelőtt
átküldtem ide, a faluba, a plébánia udvarára, nehogy áruló zászlóaljparancsnokom átvigye
a bolsevistákhoz, s ezzel megfosszon közlekedési eszközömtől!
Most megmozdul a kőember. Vajon jól számítottam? Kiparancsolja, egyetlen
mozdulattal kiinti a szobából a telefonistát, és a felszabaduló székre mutat: – Setzen Sie
sich!
Ez nem hangzik szívélyesen. Parancs.
Leülök.
– Tehát – szólal meg mély hangján újra –, ön tovább akar harcolni?
– Jawohl.
– Itt, az első vonalban, mert most ez az első vonal, miután az árulók feladták az
előttünk húzódó állásokat, minden emberre szükség van!
Egy pillanatra eláll a lélegzetem. Ez itt akar tartani engem az első vonalban! Erre nem
számítottam.
Gyorsan döntök. Kemény, pattogó a hangom, amikor felelek
– A harc minden neme öröm számomra. Negyedik éve vagyok frontkatona. Mindig az
első vonalban küzdöttem.
– Sehr schön, Herr Oberleutnant – bólint. Úgy látszik, ő jobban ismeri a magyar
rangjelzéseket, mint én az övékét.
Kihasználom a pillanatnyi elismerő hangulatot:
– Kérem mielőbbi beosztásomat. Ebben az esetben értesüléseimet, ha némi
késedelemmel is, más úton juttatom el a párt vezetőihez. – Gyorsan felemelkedek a
székből, mintha máris várnám a parancsot, hogy menjek ki a lövészárkokba.
Ő is feláll. Szeme még mindig mozdulatlan. Hogyan, hát ez az ember sohasem pislog?
Majd kis időre redőkbe gyűrődik a kőarc homloka.
– Kérem az iratait! – szólal meg végül.
Nyúlok a zubbonyom felső zsebébe. Sohasem hordtam a kitüntetéseimet, az érmeket
itt tartom a felső zsebben, az igazolványokkal együtt. Most kihúzom a kitüntetéseket is, és
mintha véletlenül történnék, leteszem az asztalra, az igazolványaim mellé.
Most elmosolyodik a kőarc.
– Ön sem szereti hordani a kitüntetéseit?
Észreveszem, hogy az ő zubbonyán sincs semmiféle kitüntetés. Nagyon komolyan
19. felelek:
– A tisztet a tettei alapján ítéljék meg, ne a kitüntetései számából – jelentem ki
határozottan. És most valóban igazat mondtam, az első igaz szót, amióta szemben állok
ezzel a kőemberrel.
Helyeslően bólint, és csak futólag nézi meg az igazolványokat.
– Főhadnagy úr – pillant aztán újra rám, de itt abba is hagyja a mondatot. Töpreng. Az
én homlokom mögött meg boszorkánytáncot járnak a gondolatok: mi lesz most? Hogyan
szabadulok innen? Herrgott... káromkodni volna kedvem.
– Főhadnagy úr... – ismétli meg a két szót – örülök, hogy végre egy becsületes
katonával is találkozom ebben a mocskos országban. Úgy ítélem meg – folytatja mély
basszusán, s közben visszaadja az irataimat – hogy a szolgálat, amit értesüléseinek
eljuttatásával tesz, hasznosabb, mint az első vonalbeli teendők, amelyek miránk várnak. –
Megkönnyebbülök, amikor önmagát is megerősítendő, hozzáteszi: – Jawohl. Tehát
mielőbb induljon útnak... Kísérőit megfelelő beosztásban állítom itt szolgálatba.
Csak most el ne sápadjak! – nyilall belém a gondolat. Itt akarja tartani a fiúkat! A
pillanat törtrésze alatt kell felelnem, nehogy eláruljam magam, vagy akár a legkisebb
gyanúra is okot adjak, s ugyanakkor nem tudom, mit mondjak, mert az egyetlen, ami
szétömlő parázsként megtölti az agyam, a kétségbeesés, hogy én vagyok a felelős értük,
mind a négyükért, mert ha én nem hívom őket – s pláne, ha Szojkát nem tévesztem meg
– már odaát volnának az oroszoknál, hiszen az órámon elmúlt tizenegy óra...
– Alles in Ordnung! – préselem ki magamból a szavakat, s közben egyetlen szándék
zakatol a fejemben: időt nyerni! – Mindössze egy kérésem van – támad fel bennem
hirtelen a gondolat – hogy legalább néhány órát pihenhessünk. Napok óta egyfolytában,
alvás nélkül talpon vagyunk.
Ez szemmel láthatóan gondolkodóba ejti a kőembert.
– Értem – morzsolja a foga között a szót. – Igen, ez érthető. Natürlich... – Felkapja a
fejét: – És még egy: az ön autója, amit átküldött ide. Mit mondott, hol a kocsi?
– A plébánia udvarán...
Még a kocsimat is el akarja venni!
Gyorsan cigarettát veszek elő, megkínálom, hogy ezzel is időt nyerjek, csak
pillanatokat, esetleg egy percet, amíg ki tudok okoskodni valamit. Amikor tüzet adok,
kopognak az ajtón.
Az SS altiszt lép be, és jelenti, hogy a felderítő járőrök visszatértek, s jelentést
tennének. A kőember elgondolkozva bólint, aztán megkerüli az asztalt, odamegy az
ajtóhoz, és valamiről suttog az altisztnek.
Gondolkozhatok. Úristen, mit tegyek? Magammal kell vinnem a fiúkat, bármi áron. Nem
hagyhatok itt közülük egyetlenegyet se. De hogyan? Milyen ürügyet találjak ki, ami nem
kelt gyanút? Mondjam azt, hogy a jelentés részleteit, amit Pesten akarok tenni, a fiúk
jobban tudják? Azt fogja felelni, hogy írjam össze a dolgokat, az is elég...
Mélyet szívok a cigarettából, s hagyom, hadd járja át egész tüdőmet a füst. A kőember
visszajött az asztalhoz, itt áll velem szemben, s úgy látszik, nem elég gyors észjárású,
mert még nem döntött, hogy a felderítő járőrök jelentését hallgassa-e meg elsőnek, vagy
az én ügyemet intézze el.
S az altiszt is itt áll mögöttem az ajtóban. Az a lélektani pillanat ez, amikor ki kell
kényszerítenem, hogy előbb velem végezzen a tiszt. Feléje fordulok, s ezzel
kényszerítem, hogy nézzen rám. Jól számítottam.
Bólint. Még mindig rajtam gondolkozik. Gyorsan kell szólnom.
– Parancsnok úr, mindössze néhány órát kellene pihennünk.
– Ja, ja... – látom az arcán, hogy most döntött. De azért tovább ütöm a vasat:
– Főleg a kísérőimről van szó. Három napja nem aludtak.
Az előbbinél erélyesebb bólintás. Az altiszthez fordul:
– A járőrparancsnokok jöjjenek be. A főhadnagy urat és az embereit pedig helyezze el,
20. amíg hívatom őket. A főhadnagy úr autóját is keressék meg a plébánia-udvaron.
Micsoda? – csaknem megrándul az arcom, de idejében fegyelmezem magam.
Kezet fogok a kőemberrel, s indulok az altiszt után. A folyosón az ajtóval szemben vár a
két járőrparancsnok. Fáradtak, borostásak, de feszesen állnak. Az altiszt beküldi őket a
szobába, majd mellém lép, és kifelé indulunk.
Várom, mit fog mondani.
– Sajnos – közli bocsánatkérően – itt a parancsnokság épületében nem tudom
elhelyezni önöket, de a negyedik ház üres.
– Nagyon megfelel – bólintok komolyan és tartózkodóan, hogy– gyarapítsam
tekintélyemet, amit ennek az embernek a szemében a parancsnokával folytatott hosszabb
beszélgetésemnek kellett keltenie. – Mindenesetre először is keressük meg a kocsimat.
– Natürlich – biccent szaporán.
A fiúk nem értenek semmit. Nyugodt hangsúllyal mondom nekik, hogy ne is
kérdezzenek semmit, majd utólag mindent megmagyarázok. Most egyelőre jöjjenek
utánam és az altiszt után.
Percekig botorkálunk, amíg odaérünk a plébánia udvarára. A házban katonák laknak, a
pap már hetekkel ezelőtt elmenekült.
Az altiszt megállít egy német legényt, s az autó után érdeklődik nála. A katona olyasmit
felel, hogy hátul nézzük meg, mintha látott volna ott egy autót.
– Bízza rám – szólok az altisztnek, és elkiáltom magam:
– Szojka!
Semmi válasz a sötétből. Újra kiáltok:
– Szojka! Vezesse elő a kocsit!
Ha eltűnt innen... – mozdul bennem a kétség, de csak a pillanat törtrészéig, mert máris
hallom, hogy megindul a Botond ismerős motorja. A hangjáról, a zúgásról halljuk mind a
négyen, hogy itt az autó, és itt van Szojka is.
Felvillan a lámpa, amely csak vékony szűrőn át ad csíknyi fényt, s máris mellénk gördül
a Botond.
Hangsúlytalanul szólok Szojkának:
– Ne kérdezzen semmit, kérem. Elég a benzinje?
– Igenis, elég.
– Rendben van.
Az altiszthez fordulok: – Szálljon fel, kérem.
– Danke – felel, és felkapaszkodik Szojka mellé a sofőrülésre. Mi, többiek a Botond
rakterületére mászunk.
– Óvatosan forduljon ki az utcára – mondom Szojkának. – Ott aztán balra...
– Igenis.
Lépésben halad a Botond.
Néhány órát nyertem. Néhány órát! Ez alatt az idő alatt jóra kell fordítanom mindent. De
hogyan, hogyan, hogyan!?
Amíg az udvaron időztünk, és Szojkát kerestük, a sötét falusi utca megtelt katonákkal.
Jobbról is, balról is németek, vezényszavakat hallok. Sorakoztatnak a parancsnokok.
A front felé hallgatózom. Csend van. De az a benyomásom, hogy a sorakoztatás nem
oktalan.
– Hányadik házat mondta? – kérdem az SS altisztet, akinek háta mögött támaszkodom
a sofőrülés támlájára.
– Menjünk vissza a parancsnokságig, s onnan a negyedik ház – felel, s közben
ásítással küszködik.
Pista halkan kérdi tőlem:
– Hová megyünk?
21. Nem felelek neki, hanem Szojkának fordítom le, amit az altiszt mondott. Csak aztán
szólok rá Pistára:
– Mondtam, hogy ne érdeklődjetek. Amint itt az ideje, mindenről beszámolok.
Hogyan, hogyan tudom kirántani ezt a kis csapatot a slamasztikából? Esküszöm,
rosszabb, mint a fronton. Mit csináljak?
Elhaladunk a parancsnokság előtt, majd Szojka fékez a negyedik épületnél. Az SS
altiszt leugrik a kocsiról, besiet a házba, de egy perc se telik el, már újra itt van.
Bosszúsan magyaráz, hogy a ház tele van. Az este folyamán több pihent egység érkezett,
leváltották az első vonalban levőket, s ezek most javában alusznak. Gyerünk tovább.
– Jó – vonok vállat. – Kalauzolja tovább a sofőrömet.
Visszaszáll, és leül elém. Itt van előttem a feje... Őrültség, amire hirtelen gondolnom
kell! Őrültség, tudom, de mi mást tehetnék?
Nagy lélegzetet veszek, hogy ezzel csillapítsam izgalmamat. Sötét az út, de a
hangokból és az éjszakánál is feketébb ember árnyékokból, amelyek velünk ellentétes
irányba menetelnek, látszólag zárt sorokban, arra következtetek, hogy még mindig áramlik
az erősítés a frontra. Csak lassan haladhatunk, a szó szoros értelmében lépésben gurul a
Botond. Bosszantó!
Egy menetszázad már elhaladt mellettünk. Mindjárt jön a következő – gondolom – de
úgy látszik, tévedek. Nem, valóban nem jön. Szabad az út! Most kell cselekednem! A
revolverem már a kezemben...
Az altiszt hátrafordul. Gondolatban az az első reflexem, hogy eldugom a revolvert. De
az idegeim ösztönösen jó parancsa másra kényszerít.
Tompán csattan az ütés az SS altiszt fején. Összerázkódom, de közben mégis van
annyi erőm, hogy ráhörkenjek Szojkára:
– Gyorsan! Kapcsoljon rá!
Nem is kell biztatnom. Egyszerre felfogja, mi történt, s a kocsi megugrik, hogy
elvesztem egyensúlyomat, s ha időben meg nem kapaszkodom, lehuppanok a kocsi
aljába.
Zúg a motor, az út kőtörmeléke jégesőként veri a Botond sárhányóit, a szél belevág
arcunkba, s csak utólag vesszük észre, hogy elzúgtunk egy kisebb, menetelő egység
mellett, amelynek emberei riadtan ugráltak le az útról.
Gondolataim sebesen váltják egymást. Tíz-tizenöt kilométer előnyre mindenképpen
sikerül szert tennünk. Az SS parancsnok előbb kerestetni fogja az altisztjét, s csak miután
sehol sem találják, kezd nyomoztatni.
Minden perc drága, minden kilométer fontos. A Botond motorja megnyugtatóan zajong.
Jó hallani a gép erős dorombolását, morgását, s kellemesen csillapítja feszült idegeimet a
tudat, hogy Szojka ül a kormánykeréknél.
Simon Pista hajol oda hozzám:
– Hallod? – kérdi, s első pillanatban nem tudom, mit kellene hallanom. Pista hátrafelé
int, a front irányába.
Hallgatózom. Fülem tele van motorberregéssel, s csak néhány másodperc múlva
hallom meg, hogy ágyúznak a frontvonalban. Mély, tompa ágyúszó, a lövések gyorsan
követik egymást. Néha látjuk a torkolattüzek tükröződését is a sötét égbolton. Megindult
az orosz támadás.
Odaállok a sofőrülés mögé. Az SS altiszt ájultan hever Szojka mellett. Mit csináljunk
ezzel a fickóval? Remélem, nem halt meg. Nem akartam megölni.
– Álljon meg! – kiáltok előre Szojkának.
A kocsi megáll. Leugrok, és intek Simon Pistának is, hogy jöjjön. Leemeljük az ájult
SS-katonát az ülésről. Száradó kukoricatábla kezdődik az út mellett. Becipeljük a
kukoricaszárak közé.
– Gaszton! – kiáltok oda a kocsihoz.
A széles vállú orvosnövendék leszáll, és odaszalad hozzánk.
22. – Nézd már meg, él-e – mondom, s türelmetlenül várom, mit fog megállapítani. Nem
akartam halálát ennek a katonának.
Gaszton felegyenesedik:
– Aludni fog még pár óra hosszat – jelenti ki magabiztosan. Raccsoló hangja fölényes,
mint mindig, valahányszor érzi, hogy fontos ember lett, ha csak néhány percre is.
– Akkor jó. Gyerünk.
És már újra vágtat velünk a Botond. Ülök a szélvédő üveg mögött, előre fürkészek a
sötétbe, de az idegeimben még fel-felvibrál az idegesség.
Cigarettát veszek elő, gyújtok egyet Szojkának is, mire megkérdi:
– Jó az, főhadnagy úr, hogy ezen az úton megyünk?
Igaza van. Meg kellene néznem a térképet. Gasztonnak van zseblámpája. Hátraszólok
neki, ideadja, s böngészni kezdem a térképet. Részletes rajz ez a tájékról, mutatja a
mezei földutakat, a dűlőket is. Igyekszem kiszámítani, hol járunk. Húsz kilométerre
lehetünk a falutól, ahol a németek feltartóztattak. Mindjárt odaérünk a következő
községhez. Milyen igaza van Szojkának! Nem, a közelben semmiképpen sem mehetünk
be lakott településre.
A térképen vékony vonalat látok, amely északnyugat felé kanyarodik el. Mezei út, a
szántóföldek és a legelők között húzódik. Nagyobb alföldi erdőt is jelez a térkép.
– Mindjárt odaérünk egy dűlőúthoz. Jobbra kanyarodik – mondom Szojkának. Bólint.
Hátunk mögül percről percre erősebben halljuk az ágyúdörgést. Úgy látszik, az oroszok
megvárták, amíg a magyar csapatok átmennek, s rögtön támadásba lendültek. De miért
nem vártak hajnalig? Három óra volt a határidő. Talán azért, mert már átjutott a
zászlóaljtörzs is, és közölte, hogy több alakulat úgysem áll át? Vajon mi lehet
Hartmann-nal? Megtalálták-e a németek, vagy már az oroszok kezében van?
Most értük el a dűlőutat. Szojka befordul rá. A kocsi óvatosan mászik előre, mégis
akkorákat dob rajtunk, hogy kapaszkodnunk kell. Most érzem csak, mennyire fáradt
vagyok. Szúr a vállam, alig érzem a lábam. Hátraszólok a fiúknak:
– Keressétek elő a konyakot!
Ez gyorsan megy. Már nyújtják is az üveget. Nagyot húzok belőle. Forrón szalad le
nyelőcsövemen az ital, egy pillanat múlva már sugározza is melegét, és íze is szétömlik.
Szinte az egész testemmel érzem. Áldja meg az isten, aki kitalálta a jó italt. Egyetlen
vigasztalója a katonaembernek. Kincs, akár a betegnek az orvosság. Húzok még egy
kortyot, aztán hátranyújtom. Szojkának nem azért nem adok, mert ő a sofőr, hanem mert
tudom, hogy csak a legritkább esetben iszik.
Nyelvem bizsereg a szesz zamatától, s megpróbálom erre összpontosítani figyelmemet.
Jó barát az ital. Hűségesebb az asszonynál, s ami a legfőbb erénye: nem beszél. Odakint
az orosz télben az volt a szerencsém, hogy mindig elég szeszt tartalékoltam. Ha állásban
voltunk, összejöttünk néhányan a bunkeromban, s ott iszogattunk – zömünkben italértő,
tehát hallgatag katonák – ha pedig pihenőben voltam, és nagyon kutyául éreztem magam,
s kilátástalannak és értelmetlennek tűnt maga a létezés is, megittam egy félüveg rumot
vagy parasztoknál szerzett erős vodkát, s mindjárt szelíden legömbölyödtek az élet éles
szegletei, elviselhetőbbnek és egyszer mégis véget érőnek találtam a mi kutya sorsunkat.
Áldás a szesz, ahogy mozdulatlanul csillog a pohárban, ragyogva rezzen az üvegben,
vagy biztató-kedvesen kotyog a kulacsban. Megnyugtató érzés, hogyha nagyon nehéz az
élet, van mihez menekülni, s még a legvadabb tüzérségi pergőtüzet, a Katyusák
rakétáinak sivítását is könnyebb elviselni, ha egy-egy csendes pillanatban vagy esetleg
éppen akkor, amikor meglódul, és imbolyogni kezd az egész fedezék, húzhatok egyet a
flaskóból. Testvére, hűséges cimborája a pálinka a frontkatonának, vigasztalója és
biztatója, hordozója a reménynek, hogy talán mégsem torkollik halálba ez az embertelen
őrlődés, amit nem is vélnénk életnek, ha elvétve nem akadnának kellemes percei...
Percek, amikor az ital, a könnyű mámor elaltatja a gondolatokat, feloldja a tépelődést,
felemeli a félelem vonóját a feszült idegek húrjairól...
23. – Ideje lenne megpihennünk, főhadnagy úr... – hallom Szojka hangját.
Kinyitom a szemem. Fiatal akácerdő mellett döcög a kocsi. Itt valóban meghúzhatnánk
magunkat. Harminc kilométerre lehetünk a fronttól légvonalban: A németek állásai erősek,
tankjaik is vannak, nem valószínű, hogy hamarosan változna a helyzet. Nyugodtan
pihenhetnénk legalább néhány órát.
– Keressen alkalmas helyet, ahol beállhat a kocsival a fák közé – bólintok Szojkának.
5
Fiatal az akácerdő, de sűrű, Szojka csak nagy nehezen tudta bekormányozni egy kis
tisztásra az autót. De most jó helyen vagyunk, itt nemigen vesz észre senki bennünket,
különben is – a térkép szerint – hat kilométerre fekszik a legközelebbi falu, a másik meg
nyolcra, kilencre lehet.
Alig várom a hajnalt, hogy meghallgathassuk a rádiót. Pillanatnyilag fogalmam sincs, mi
történik az országban. Lehetséges, hogy mégsem sikerült egészen a nyilas puccs, talán
már szét is verték őket? És akkor ki az ország vezetője? Talán valamelyik feloszlatott
ellenzéki párt? A kisgazdák? A szociáldemokraták? Fél ötkor szólal meg a budapesti
rádió...
Az ágyúdörgés néha szünetel pár percig, de aztán újra rákezd. Ha már áttörtek volna,
hallgatnának az ütegek, legalábbis sokkal ritkábban hallanánk dörrenéseket.
Fekszem a fűben, és szívom a cigarettám. Mellettem a konyakos üveg. Maradt még az
alján két ujjnyi ital. Nyúlok utána, hogy kihúzzam, de aztán meggondolom. Jó lesz
hajnalban. De a pecsétgyűrűm hozzáér a palackhoz, és az üveg megcsendül. Erre
megszólal Szojka. Itt fekszik mellettem.
– Vettem négy üveg rumot.
– Nagyszerű.
Erről meg is feledkeztem. Persze, amikor átküldtem a német vonal mögé, a faluba,
adtam neki száz pengőt, hogy szerezzen italt. Négy üveg...
Kiiszom az utolsó kortyig a konyakot. Szojka felé fordulok. Amikor itt megállapodtunk,
és elmondtam neki – egészen őszintén – hogy őt is megtévesztettem, nem felelt semmit.
– Szojka...
– Parancs, főhadnagy úr.
Fegyelmezett ez az ember, mindig tartja magát a formákhoz.
– Szeretném tudni, mire gondol a történtek után.
Csend. Feszült csend. Gyűlöl? Dühöng magában, hogy miért nem engedtem át a
zászlóaljjal az oroszokhoz? Miért nem felel?
Nagy sokára megszólal: – Azon gondolkozom, merre menjünk tovább.
Tehát nem akar megnyílni. Nos, jó. Én nem fogom erőszakolni.
– És mit gondolt ki?
– Legszívesebben Pestre mennék... De ezek után... Ezek elsősorban Pesten fognak
összeszedni minden fegyverforgatásra alkalmas embert...
Hallgat egy percig, aztán folytatja:
– Egész biztos, hogy mindenfelé rengeteg a katonaszökevény. Különösen Pesten.
Nagy vadászat lesz ott...
Okos ez a fiú. Józan fejű, körültekintő. Többször el akarták venni tőlem, más
tisztilegényt akartak adni helyette, de én nem engedtem. Most örülök, hogy így történt.
– Nekünk, persze, szerencsénk van – mondja tovább a gondolatait. – A főhadnagy úr
velünk van. Akármilyen járőr nem csíphet el bennünket... De azért mégsem tudom, okos
volna-e így együtt bemennünk Pestre...
– Még van időnk tűnődni. Most csak aludjon – szólalok meg. – A többiek is alusznak.
– Aludjon inkább a főhadnagy úr.
24. – Úgysem tudok.
Mindig rossz alvó voltam. Néhány órai alvás elegendő volt mindennap. Tegnap
ráadásul többet is ittam a kelleténél, és majdnem tíz óra hosszat ki se nyitottam a
szemem. Csend volt, megtehettem. Hadd aludjanak hát a fiúk, majd én ébren leszek.
– Aludjon nyugodtan, Szojka.
Hallom, hogy megfordul. Zörög a mozdulatától a száraz avar. Én meg nézem az eget.
Ritkák a fák lombjai. Látom a csillagokat. Felhőtlenül tiszta az ég. Úgy remegnek a
csillagok, mintha az ágyúszótól vibrálna a fényük.
Derekam alatt kemény a föld. Zavar. Felülök inkább, és nekitámasztom a hátam egy
fiatal akácfa törzsének. Valahol nagyon magasan repülőgép-brummogás hallik. Négy-öt
gép lehet. A szokásos éjszakai ingajárat. Angolszász gépek. Minden éjjel áthalad néhány
itt az Alföld felett a szovjetföld irányába. És onnan is jön éjszakánként egy-egy kisebb
konvoj.
A németek elképzelhetetlen légi fölénnyel kezdték a háborút. Göringnek talán több
repülőgépe volt, mint Angliának, Franciaországnak és a Szovjetuniónak együttvéve. És
ma... ma már annyi sincs, hogy felvehetnék a harcot az angolszász repülőkonvojokkal,
nemhogy támadó légiháborút folytathatnának. Józan ésszel nem érti az ember, miért nem
hagyják abba. Teljesen kilátástalan. Igaz, hogy még nagyon sokan elhiszik, hogy a Führer
ma vagy holnap beveti a csodafegyvert. Mindennaposak a német rádióban erről a
híresztelések. De ha valóban létezik is ilyen csodafegyver, mit érhet már? A szovjet erők
itt állnak Magyarországon, elesett Szeged, Debrecen napokon belül kapitulál. Románia
kiugrott, Bulgária is hadat üzent a németeknek, a déli szovjet front Belgrád előtt
Olaszországban Rómához közelednek az angolok és az amerikaiak, Párizs már régen
elesett, az angolszászok nyugaton talán már át is lépték a német határt... mit akarnak
még? Minden órában rengeteg ember és még több értékes anyag, vagyon pusztul el.
Teljesen hiábavalóan. Nem vagyok stratéga, de annyit mégis értek a háborúhoz, hogy
észrevegyem, ami a szemem előtt végbemegy. Itt a mi frontszakaszunkon tömegével
láttam német egyenruhában tizenhat-tizenhét éves fiúkat éppúgy, mint ötven esztendős
öregeket. Ezekkel akarnak háborút nyerni? Nincs egyetlen ésszel gondolkodó emberük
sem, aki belátná, hogy az oroszok embertartalékai kimeríthetetlenek, s a nyugati
szövetségesek is annyi embert és főleg annyi anyagot, fegyvert, gépet mozgatnak meg és
vetnek be, amennyit akarnak. Érthetetlen, ésszel felfoghatatlan, hogy mégis, mégis őrlik
magukat. Ha csak annyi igaz, amennyit a német rádió bemond, akkor is már valóságos
romhalmaz egész Németország. Egy-egy angolszász bombázó kötelék száma ezres
nagyságrendű...
Új cigarettára gyújtok. Mocorog a gyomrom, azt hiszem, éhes vagyok, de annyira nem,
hogy odamennék az autóhoz, és elővenném az élelmiszeres zsákot. Majd ha
kivilágosodik.
Egy percre sem hagy alább az ágyúdörgés. Az oroszok megtanulták a náciktól az
alaposságot: ha egybefüggő és kiépített védelmi vonalba ütköznek, előbb agyonveretik a
tüzérséggel az állásokat, csak azután indulnak támadásra a páncélosokkal és a
gyalogsággal. Azt hiszem, szerencsénk volt. Utolsó pillanatban oldottunk kereket. Talán
már régen egy nagy lyuk tátong a ház helyén, ahol az este megkötöztük Hartmannt.
Szerencsétlen...
Talán mégis meg kellett volna kérdeznem, akar-e velünk jönni? Ugyan, ostobaság. És
egyáltalán, ostobaság, hogy ilyen kétségekkel hagyom foglalkozni az agyamat. Ha már
egyszer eltökéltem magam, félre kell tennem minden skrupulust. Egyetlen célt szabad
csak látnom: kívül maradni a háborún, amíg vége nem lesz. Kerül, amibe kerül, itt nem
lehet lelkiismereti kérdésekkel vacakolni. Hartmann... Bátor ember volt, ez igaz, rendben
is van, de útban volt, félre kellett állítani.
Odakint a fronton sem lehetett babaruházni. Ahol vérre megy a játszma, nincs hely-e a
kétkedésnek, mérlegelésnek. Az a dolgom, hogy megmentsem ezt a négy fiút, akik
25. mellettem maradtak, s ha ennek az az ára, hogy oda kell dobnom a halálnak Hartmannt,
és le kell ütnöm egy SS altisztet, akkor sincs jogom morfondírozni, latolgatni. Hasonló
esetben ők sem mérlegelnének.
Negyedik esztendeje vagyok frontkatona. Láttam már útszélen heverni halott
gyerekeket, láttam ember húsdarabokat, száz méter hosszú gödröt, amely tele volt
mésszel leöntött hullákkal. Igazán leszokhattam volna róla, hogy gondot csináljak egy-két
ember életéből: Amikor kivezényelték a századot abba az ukrán faluba, ahol a németek
háromszáz embert géppuskáztak le tíz perc alatt, s nekünk biztonsági őrség gyanánt
kellett ehhez asszisztálnunk, hányingerem volt. De ennek már több mint két éve. Akkor
még volt jogom undorodni. Most már nincs. Ha az élet kegyetlen, a háború még ennél is
kegyetlenebb. Erősnek kell lenni, erősebbnek másoknál, mert ha nem én vagyok az
erősebb, akkor én fizetek rá. Mindig az erősebbek maradnak meg, ez örök és könnyen
érthető természeti törvény.
Elzsibbadt a lábam. Felállok, sántikálok jobbra-balra néhány lépést, hogy újra
meginduljon a vérkeringés. A sok cigarettától már keserű a szám. Odabotorkálok az
autóhoz, turkálok egy ideig a holmi között, amíg megtalálom a rumosüvegeket. Szojka
mindegyiket belecsavarta egy-egy tiszta kapcarongyba, nehogy egymáshoz ütődjenek és
összetörjenek. Gondos ember. Most hirtelen eszembe jut, hogy vajon hány éves lehet
Szojka? Érdekes, ezen még egyszer sem gondolkodtam, pedig már két esztendeje
mellettem él. Mindig úgy éreztem ösztönösen, hogy én vagyok az idősebb. Talán azért,
mert mindig én parancsoltam neki, ő pedig engedelmeskedett. Reggel megkérdezem tőle,
hány éves is.
A dugó beletörik az üvegbe. Jó néhány perc eltelik, amíg sikerül kipiszkálnom. Nem baj,
ezzel is múlik az idő, nem unatkozom. Végre kint van a dugó. Nagyot húzok a rumból. Jó
erős fajta. Reszeli a torkom. Megbizsereg tőle a bőröm. Áldott találmány... A cigaretta
keserű, csípős íze eltűnik a számból. Odakint Oroszországban nemegyszer rummal
vigasztaltam magam, amikor – ostoba érzelgősség – reggelenként koldulni jöttek a század
szálláshelyeire a gyerekek. Kis szőke lurkók, soványak, nyúzottak, rongyosak, szurtosak.
A katonák nem szívesen engedték közel őket, mert tetvesek voltak. Nem lehetett azokban
a falvakban semmit se találni. Nem volt se szappan, se kenyér, se hús, se cukor, se só.
Krumpli volt esetleg meg répa, és gazdagnak számított a civilek között, akinek kásája volt.
Mi általában a németek után érkeztünk, miután azok minden értéket összeszedtek. Az én
katonáimnak csak a maradék jutott. Eleinte megtiltottam, hogy elvegyék a lakosság
holmiját, de amikor láttam, hogy az ilyesmi hiábavaló, nem szóltam egy szót sem. Mit
találhattak? Egy ikon vagy egy szamovár volt a legnagyobb zsákmány...
Ocsmány hadjárat volt, meg kell hagyni. Először még háborogtam magamban, de
amikor semmi sem változott, mindig és mindenütt ugyanaz a borzasztó kép fogadott,
beletörődtem. Háború van. Ezzel vigasztaltuk magunkat, amikor láttuk, hogy sovány
kislányok, szinte még gyerekek, jöttek könyörögni a katonáknak egy darab kenyérért...
Néha ott tartottam, hogy inkább vállaltam az első vonalbeli szolgálatot, csak ne kelljen
látnom a mögöttes területek pokol-nyomorúságát...
És még nekem legyenek skrupulusaim? Isten engem úgy segéljen, én nem akartam ezt
a háborút. Építészmérnök vagyok, egyéves praxis alatt is kiderült, hogy a szakma jobbjai
közül való, meglettem volna én békességgel odahaza. De háborút viselt az ország,
tízezrével mentek az emberek a frontra, s amikor behívtak katonának, szégyelltem volna
magam, ha kibúvót keresek. Odakint Oroszországban az első vonalban nem voltam gyáva
katona. Féltem, ha nagy volt a veszély, de senki sem vádolhat azzal, hogy gyáván
viselkedtem. Vitézségi éremmel tüntettek ki kétszer is, és nem oktalanul. A vinyicai
ellentámadásnál az én századom három rohamot vert vissza. És ebben volt nekem is
érdemem: napokon át hajtottam a fiúkat, hogy erős fedezéket építsenek, mert az
ösztönöm azt súgta, hogy nem vagyunk biztonságban. Nekem lett igazam. A szomszédos
egységek, ahol elhanyagolták a fedezést, vérrel fizettek tisztjeik hanyagságáért. Mi is
26. majdnem kárát láttuk az ő mulasztásuknak. Bekerítettek bennünket, tizenegy órán át
tartottuk magunkat, amíg nem jött az ellenlökés, de igenis kitartottunk, és kevesebb volt a
veszteségünk, mint a feletteseink gondolták. Négy halottunk volt és tizenhét
könnyebb-nehezebb sebesültünk.
A másik vitézségi érmet is annak köszönhetem, hogy körültekintő voltam. Kora
délutánra el kellett érnünk a Don partját. A parancs gyors frontális támadást írt elő, de én
mégis jobbnak láttam, hogy előbb felderítőket küldjek ki. Igazam is lett. Hallgattam a
felderítőkre, és frontális támadás helyett oldalazó mozdulattal nyomultunk előre. A szovjet
alakulat attól tartott, hogy bekerítődik, és visszahúzódott, kitért jobbfelé. Az én századom
érte el elsőnek a Don partját. Egyetlen halott és egyetlen sebesülés nélkül.
Akkoriban nem fogalmaztam meg szavakkal, de az az elv vezetett, hogy óvjam az
embereket, vigyázzak a század minden egyes katonájára, s ne legyek oka egyetlen
alárendeltem felesleges halálának sem... De hogy örömömet leltem volna ebben a
háborúban, ezt nem lehet rám fogni. Örömüket lelték esetleg az aktív tisztek, akik
messziről figyelték, a törzsparancsnokságról vagy Magyarországról, hogy mit végzünk mi
odakint, hogyan véreznek el az alakulatok, hogyan morzsolódik fel a budapesti
gyorshadtest és a második magyar hadsereg. De mi, akik a saját vérünket csapoltattuk
meg – mire bekerültem a hadikórházba, alig volt pulzusom – mi nem találtuk sem
diadalmenetnek, sem örömök forrásának a frontot...
Elég volt! Eddig mások sakkoztak velem. Most már le akarok lépni a tábláról. És aki az
utamban áll, ahhoz nem leszek könyörületes...
Fél ötöt mutat az órám. Már pirkad. Nehezek a tagjaim az italtól, de a fejem friss. És
nem fázom. Ez is valami. Egyre gyakrabban fészkelődnek a fiúk, húzzák magukra
álmukban a pokrócokat. Hideg a hajnal. Észre sem vettem, mikor szállt le a harmat.
Cseppekben csillog az akácfák levelén. Néhány nap múlva dér lesz. Megjönnek az őszi
fagyok.
Fel-alá sétálok a fák között, zsebre vágom a kezem, és a vállam közé húzom a
nyakam. Most kedvem volna aludni, de már nem lehet. Fel kellene kattintanom a rádiót.
De még várhatok vele. Hadd aludjanak a fiúk, amíg hagyja őket a hűvös hajnal.
Csizmám alatt halkan zörögnek a lehullott és elsárgult, elszáradt akáclevelek.
Szőnyegként borítják a fák alját. Itt egy csomó levél egészen sötétbarna, szinte fekete.
Mintha vér száradt volna rá. Egy lépéssel odébb szintén. Most már lehajolok. Nem, ez
nem tévedés, megismerem én a vért... Itt valaki vérzett!
Lassan követem a nyomokat. Kevesebb, kevesebb a vér, de aki elhullatta, még itt is
vérzett. Nem nehéz a nyom után mennem. Mi történt ebben az akácerdőben?
Visszasietek az autóhoz. Megrázom az orvosnövendék vállát.
– Gaszton!
Morogva ébred, dörzsöli vérágas, világoskék szemét. Mélyen ül a szeme a szemöldökei
alatt, és csak egészen közelről lehet észrevenni, hogy világoskék a szempár, amely
távolabbról sötétnek látszik. Lágy vonalú a fiú szája, és mindig cserepes, mintha folyton
lázas volna. Napbarnított, szinte bronzos az arcbőre. Minden pihenőidejét a napon töltötte
a nyár folyamán.
– Maradj ébren! – parancsolok rá, de csak azért szigorú a hangom, nehogy újra
elaludjon. – Én mindjárt visszajövök.
És már kanyarítom is vállamra a géppisztolyt. Gaszton szemét dörzsölve bámul
utánam. Még nem rendezte fejében az ébredés utáni benyomásokat.
– Ott a rum az ülésen – intek az autó felé, aztán elindulok a vérnyomokon.
Egyformák, egyenesek a fák. Amíg fiatalok voltak, nem bántotta őket a szél itt az erdő
belsejében. Észreveszem, hogy egy helyen a fakéreg is véres. Mint amikor valaki
összevérezi a kezét, és a fakéregbe törli bele.
27. Szárazak a vérnyomok, lehet, hogy több naposak, de az is lehet, hogy csak néhány
órásak. Ki járt itt? Az első nyomot az autótól, tíz-tizenkét méterre vettem észre. Nem, nem
az éjszaka történt, ami történt, én meghallottam volna.
Lehajolok, és felveszek egy biztosítótűt, amely megcsillan az avarban. A tű rozsdásnak
látszik a rászáradt vértől.
Kibiztosítom a géppisztolyt. Mit lehet tudni... A legváltozatosabb feltevéseket gondolom
ki, amíg gyors léptekkel megyek a nyomon. Talán két féltékeny parasztlegény bicskázott
egy lány miatt. Sebesült katona lett volna? De hogy kerülne ide sebesült katona? Vadász?
Ugyan, itt nincs vad. Kaszába lépett valaki? Ez sem valószínű: aki a mezőn kaszába lép,
nem bolyong utána az erdőben...
Ijedten hőkölök vissza, amikor egyik fa tövében fekvő ember testet látok.
Önkéntelen mozdulattal fogom rá a géppisztolyt – belém idegződtek a fronton ezek a
reflexek – de egy pillanat múlva látom, hogy ez az ember vagy halott, vagy ájult. Aztán
észreveszem azt is, hogy egyenruhában van. Fakófűzöld a nadrágja, felsőtestét pedig
prémgalléros bőrzubbony fedi. Amint közelebb lépek, jelzéseket is látok a zubbonyon, s
ekkor végleg felismerem. Az angol légierő, a Royal Air Force hajózó egyenruhája ez.
Majdnem füttyentek. Angol repülőtiszt!
A zubbony csuklója alól folyt a vér. Ráalvadt a csuklójára, a kézfejére. Odatérdelek
melléje, Arca sápadt, mint a viasz. Meghalt volna? Nyúlok a pulzusához. Ver. Lehúzom a
zubbony zippzárját. Ráteszem a tenyerem a szívére. Lassan dobog.
Nyakamba akasztom a géppisztolyt, és átvetem a hátamon. Amikor felemelem az
élettelen testet, nagyon nehéznek találom. Körülményesen elhelyezem a vállamon.
Elindulok visszafelé.
Talán a léptek okozta fájdalomtól tért magához a repülős, mindenesetre hallom, hogy
felhördül. De ahhoz nincs ereje, hogy mozduljon, sem ahhoz, hogy megszólaljon.
Óvatosan lépkedek, nehogy a rázás fájdalmat okozzon neki. Legalább tíz percbe telik,
amíg visszaérek az autóhoz. Amint kibukkanok a fák közül, látom, hogy a fiúk már mind a
négyen ébren vannak. Szojka a Botond motorját piszkálja, Bakos Gaszton apró fésűvel
tépi sűrű dróthaját, Simon Pista egy fa mellett állva éppen a szükségét végzi, Hegedüs D.
Sándor pedig az autó hágcsóján ül, és szalonnázik. Óriási falatokban nyeli a szalonnát
meg a kenyeret, s mozog a fejbőre minden harapásnál. Meg hetyke, pödört bajusza is
fel-alá jár. Evés közben komikus ez az ember.
Ahogy meglátnak, Szojka kivételével mindegyik meglepetten bámul rám. Hegedüs
szájában megáll a falat, Gaszton benne hagyja a fésűt dróthajában, Simon Pista meg
elfelejti begombolni a nadrágja sliccét.
– Neked hoztam, Gaszton – mondom, amikor odalépek. – Segítsétek levenni.
Óvatosan fektetjük le egy pokrócra a sebesültet. Viaszfehér arca már meg-megremeg,
de még nem tért egészen magához. Gaszton már előszedte a műszertáskáját, és alkoholt
öntet a kezére Hegedüssel. Nincs vizünk, ezzel kell fertőtleníteni. Aztán vizsgálgatni kezdi
a sebesültet. Közben én is szemügyre veszem az angol tisztet. Biztos, hogy angol,
ismerem az egyenruhájukat az Adler-ből.
Hosszú, csontos arc, az a fajta, amit lópofának szoktak mondani. Vöröses szemöldöke
élesen kiválik homlokának hófehéréből, bajusza is vöröses, nyírott, de elhanyagolt.
Nyilván már régen nem volt módja megigazítani. Borotválkozni is régen lehetett alkalma,
mert arcbőrét ritkás szakáll lepi, s a haja sem mostanában látott borbélyt, hiszen már
ránőtt a fülére.
Gaszton injekciót ad neki, majd Hegedüs segítségével leveszik róla a bőrzubbonyt.
Belül tele van vérrel a zubbony bal karja.
– Lövés – néz fel rám az orvosnövendék. Száraz és mégis méltósággal teljes a hangja,
mert ő a helyzet ura, mindenki őrá figyel, még Szojka is abbahagyta a motor tisztítását.
– Súlyos? – kérdem, s közben azon gondolkozom, mit kezdjünk ezzel a sebesülttel.
Gaszton energikusan megrázza dróthajú fejét.
