JRock és Visual Kei történet leírása.

1. Bors Adrienn
JRock és a Visual Kei

2. Bevezető
A Visual Rock (vagy ahogy igazából Japánban
nevezik visual kei) a japán zenei szintér egyik
legfurcsább és legegyedibb képződménye. Az
elnevezés sokkal inkább egy kis szub-kultúrát
jelent mintsem egy konkrét zenei stílust, mert
habár a létezik egy elég jellegzetes, hard-rock,
metal, goth/dark stb. elemekből építkező
hangzásvilág, amit sokan követnek, van
legalább ugyanannyi együttes akik teljesen
más típusú zenében utaznak, mégis a visual
szintér szerves részei. Az együttesek
legáltalánosabb jellemzője, hogy a zenén
kívűl a kinézetre is nagyon nagy hangsúlyt
fektetnek... látványos kosztümök, extrém
frizurák, elképesztő sminkek... Ezek a
külsőségek sokszor elriasztják a felkészületlen
érdeklődőket... legkésőbb akkor mikor
megtudják, hogy az együttes tagok (szinte)
kivétel nélkül férfiak (ami a fényképek
alapján időnként valóban hihetetlen). Viszont
aki rászánja magát, és a zenét is meghallgatja
rájön, hogy sokkal többről van szó mint egy
csak külsőségekről szóló divatőrületről. Ezt
bizonyítja az is, hogy a visual kei már több
mint egy évtizede jelen van, és manapság
izgalmasabb és változatosabb mint valaha.
Dir en Grey ~ Shinya

3. Az egész valamikor a nyolcvanas évek elején kezdődött. Japánban természetesen már a
60-es évek óta voltak szép számmal rock-zenekarok/énekesek, de habár a maguk
stílusában jók voltak, többnyire semmi különlegesebben eredetit nem tudtak
felmutatni.. Semmi olyat amitől egy átlag külföldi felvonta volna a szemöldökét, hogy
"ohh, mi ez? ilyet még nem hallottam!" Azonban ez már nem sokáig maradt így...
D'espairsray

4. Hard-rock, goth-rock és nagy
hajak
A fiatalok újabb nemzedékét már
nem érdekelte a hagyományos
rock'n'roll, vagy a Bob Dylan
inspirálta folk-rock. Szívesebben
hallgatták a nyugati hard-rock és
heavy metal zenekarokat, melyek
akkoriban voltak népszerűségük
csúcsán (pl. Hanoi Rocks, KISS,
Mötley Crüe) és mikor rendes rock-
fanatikus fiatalhoz illően kitalalták,
hogy na akkor ők is zenekart
alapítanak, természetesen ezek a
zenék voltak az elsődleges hatásaik.
Természetesen átvették a nyugati
bandákra jellemző külsőségeket is:
nagy, feltupírozott hajak,
bőrcuccok, arcfestés és gyakran a
későbbiekben különlegesen
meghatározóvá váló nőies,
androgün kinézet.
X-Japan

5. Ezen zenekarok egyike volt az 1982-ben alakult X (akik pár évvel később X-Japan
névre váltottak ). Az énekes Toshi és dobos/zongorista Yoshiki által alapított X zenéjét
a kiadók eleinte persze túl durvának találták és így nem jutottak szerződéshez. Egy idő
után feladták a felesleges próbálkozásokat és családi pénzből saját kiadót alapítottak
Extasy Records néven és ezzel kezdetét vette a visual-rock igazi története. 1988-ban
jelenik meg első lemezük, a Vanishing Vision és rövid időn belül egyenlőre viszonylag
kicsi, de annál fanatikusabb rajongótábort szereznek maguknak. Még '88-ban
leszerződtetik az első zenekarokat a kiadójukhoz. Ezek közül az első a Ladies Room
és a Zi:Kill, akiket számos más zenakar követ, köztük a később a műfaj egyik
legfontosabb zenekarává váló Luna Sea is akikre az X gitárosa, hide figyel fel egy
fellépésükön. 1989-ben megjelenik a második X album (Blue Blood) ami már
hatalmas siker és az Oricon toplistán a negyedik helyig jut.

6. Persze nem az X volt az egyetlen ilyen zenekar...
hide számtalan más banda játszott hasonló hard-rock
inspirált zenét, hasonló külsőségekkel megtámogatva.
Dead End, Gas Tunk, Media Youth, Tokyo
Yankees, Gilles De Rais és a hagyományos heavy
metal hangzást követő Seikima II, vagy a Color
melyben a később meghatározó szerephez jutó Free Will
kiadót alapító Dynamite Tommy felbukkant... azonban
az X hatása kiadójuknak, Yoshiki zeneszerzői
képességének (olyan rock-balladákat mint ő nem írt
senki :) ), valamint nagy részben a zenekartagok
(elsősorban hide és Yoshiki) extravagáns
személyiségének és ebből következő kult-hős
státuszuknak köszönhetően felbecsülhetetlen. Az
egyetlen igazán fontos visual zenekar amely nem az X
által elindított hullámnak köszönheti sikerét, az 1983-
ban alakult Buck-Tick akik már az X-Japan első sikerei
előtt befutottak és zeneileg is olyan távol voltak a
kortásaikra jellemző hangos és zúzos hard-rocktól,
amennyire az a rockzene határain belül lehetséges. Az ő
sőtét tónusú, sokszor nyomasztó és felkavaró zenéjük
gyökerei a klasszikus glam (David Bowie, Roxy Music), a
new-wave (Ultravox, Japan) és legfőbbképp a korai
dark-rock (Bauhaus, Clan of Xymox, The Cure)
együttesekben rejlenek. Ezt a keveréket az akkoriban
nagyon népszerű japán Boowy könnyedebb rockjának
hatása enyhítette és tette befogadhatóvá a nagyközönség
számára.

7. Malice Mizer
A Buck-Tick akik kinézetben is zenei
példaképeiket követik (nagyrészt elegáns
fekete és fehér ruhák, égnek álló, bozontos
frizurák, stb.) 1986-ban jut
lemezszerződéshez és kísérteties szépségű,
összetéveszthetetlenül egyedi zenéjüknek
köszönhetően pár évvel később már a
legnépszerűbb zenekarok között vannak. Ezt
a pozíciójukat a mai napig sikerűlt
megtartaniuk és azóta is sorban adják ki a
jobbnál jobb albumokat.
Az X, a B-T és a többiek sikere nagyban
megkönnyíti az olyan a kilencvenes évek
elején felbukkanó visual zenekarok dolgát,
mint a Luna Sea, GLAY, Penicillin,
Kuroyume, Shazna, Malice Mizer,
L'Arc~en~Ciel, Siam Shade stb... Azonban
ezek a zenekarok mind más és más
hatásokból építkeznek aminek
köszönhetően mind kinézet, mind pedig
zene szempontjából elkezdődik a visual keit
oly érdekessé tevő stílus kavalkád.
A gyakran elegáns öltönyökben pompázó, de egészen elképesztő hajviseletekkel rendelkező
GLAY kezdettől fogva a pop és a rockzene ötvözésével kísérletezett (nem-kicsit a Boowy
nyomdokain haladva), a Kuroyume, a Luna Sea mellett a legfontosabb előfutára a
későbbiekben oly jellegzetessé váló visual hangzásnak ami a goth/dark-rock dallamos, de
ugyanakkor sőtét és fenyegető zenei világát vegyíti a hard-rockra jellemző zúzással.

8. Ekkoriban jelennek meg egyre több zenekarban a néha egészen félelmetes mértében nőies
kinézetű zenészek. Ilyen például Hakuei a Penicillin-ből, Hyde a L'Arc~en~Ciel-ből és
legfőbbképp a Shazna énekese, Izam, aki Japánban meglehetősen szokatlan 190 cm körüli
magassága ellenére egy az egyben úgy néz ki mint egy kétségbeejtően aranyos tizenéves
lány. Azonban ezt a később a visual kei elválaszthatatlan részévé váló trend-et, Mana, a
kosztümök, smink és szinpadiasság tekintetében is minden zenekart messze túlszárnyaló
Malice Mizer gitárosa vitte tökélyre. Míg a többi együttesnek többé-kevésbé megtalálhatóak
a zenei előképei nyugaton, addig a Malice klasszikus zenét, rockkal, majd későbbiekben
industriallal ötvöző hangzásához hasonlót nem találunk.
Ezek a zenekarok voltak legnagyobb hatással a következő visual kei generációra mind
zeneileg, mind kinézetben, mind pedig a visual kei-re olyannyira jellemző színpadi pózok
tekintetében... a Malice középkori kosztümei, a Kuroyume durva dark-rockja, a Luna Sea
gitáros Sugizo feszes bőr- és latex-cuccai, vörös haja és színpadi pózolása mind a mai napig
számtalan zenekar eszköztárában a legfontosabb elemek közt vannak.
Mana

9. Major JRock: Pénz, siker, ragyogás és
lassú halál
Az ebbe és a következő, a kilencvenes évek közepén felbukkanó, generációba (pl.
Pierrot, Laputa, Dir en grey, La'cryma christi) tartozó zenakarok karrierje
szinte kivétel nélkül ugyanúgy alakul: Egy-két demo és független kiadónál megjelent
lemez után lecsap rájuk valamelyik major lemezkiadó és ezután a együttes hatalmas
népszerűségre tesz szert, azonban mind zeneileg, mind kinézetben egyre
visszafogottabbá válik. Eltűnnek, vagy legalábbis visszafogottabbakká válnak a
sminkek, nincsenek többé extrém ruhák, a brutál, sötét hangulatú, sikításokkal
teletűzdelt dalok is mindinkább elmaradnak, helyettük kapunk balladákat orrvérzésig,
a témában a vér és erőszak helyett egyre inkább a szerelemé és hasonló csacskaságoké
lesz a főszerep. Ez nem azt jelenti, hogy a zenekarok bármivel rosszabbakká váltak
volna... Továbbra is kiváló számokat, albumokat hoznak össze, de ez már egy más
műfaj... a stílusbeli változást sok régi rajongó nem is tudja feldolgozni és hátat
fordítanak régi kedvenceiknek. Azonban minden elvesztett rajongó helyett kapnak
vagy száz újat.
Dir en Grey

10. Ekkortól kezdve válik egyre elterjedtebbé a JRock kifejezés ami leginkább arra szolgál, hogy
ezeket a zenekarokat megkülönböztesse azoktól akik megmaradtak a szélsőségeknél. Mert
azért vannak kivételek.. a Malice Mizer a major lemezszerződésnek és sikernek köszönhető
nagyobb pénzügyi szabadságot arra használja, hogy a szinpa di showt, kosztümöket és
videókat még nagyszabásúbbá, tökéletesebbé és legfőbbképp extrémebbé tegye. A másik
zenekar, amely majdnem ilyen következetesen ragaszkodik a szélsőségekhez, a kilencvenes
évek második felének legnagyobb hatású visual bandája a Dir en grey. Rajuk zeneileg és
kinézetben is talán a korai Luna Sea és Kuroyume volt legnagyobb hatással... a két gitáros
Die és Kaoru jónéhány képen úgy néz ki mintha épp akkor fosztották volna ki Sugizo
ruhásszekrényét, dalaikból árad az első néhány Kuroyume lemezre oly jellemző hisztérikus
őrület, Kyo üvöltései, pedig Ryu sikolyait idézik (itt jegyezném meg, hogy a Luna Sea
énekese, Ryuichi, aki eleinte igencsak kegyetlen hangokat préselt ki magából, később a
szívlangyosító szerelmes dalocskák egyik fő specialistájává vált... mit tesz az emberrel a
hírnév)
A ex-visual, major zenekarok közt a kilencvenes évek második felére kialakul egy nagyon
jellegzetes hangzás, amelynek legfőbb jellemzői a végtelenül dallamos, softos, olykor pop-ba
áthajló dalok. Ezt a vonalat követi az ekkoriban alakuló zenekarok közül is jó néhány,
például a Janne Da Arc és a Raphael, akik ennek köszönhetően szintén pillanatok alatt
nagy kiadókhoz és ennek következményeként a toplisták élére kerülnek.
Dir en Grey

11. Azért persze nem mindenki ebbe az irányba indult el: legjobb példa a kis botladozás
(True *khm-khm*) után magára találó és Japán egyik legkiválóbb zenekarává váló
L'Arc~en~Ciel, és az egyre inkább punkos zenét játszó Kuroyume, akik 1999-ben
feloszlanak, csak azért, hogy az együttes vezető, énekes Kiyoharu, aki a japán rock
egyik legkarizmatikusabb és kompromisszum mentesebb (no meg legőrültebb)
figurája, új Sads nevű zenekarával teljesen maga mögött hagyja a múltat és
bebizonyítsa, hogy a kiégett és fáradt műfajnak hitt punk-rockból igenis lehet kihozni
új dolgokat dögivel, csak akarni kell.
Ez a JRock igazi fénykora. A műfaj hisztérikus népszerűségnek örvend, sorra jelennek
meg a jobbnál-jobb kislemezek és albumok, a zenekarok ekkorra már rég maguk
mögött hagyták a kis klubbokat és mindegyikük teltházas stadionturnékat csinál,
lemezeik kivétel nélkül a toplisták tetején landolnak, velük vannak tele a zenei tv-
műsorok, rádiók, újságok és nemzetközileg is ekkor kezdenek egyre többen felfigyelni
arra, hogy mi is folyik a kis szigetországban. Nopersze nem a nagyközönség, hanem
elsősorban az anime rajongók, akiknek különben is van már egy kis rálátása a japán
kultúrára.
Sads

12. 2000-ben viszont elkezdődnek a problémák... A Luna Sea egy kb. egyéves leállás után, amely
idő alatt a tagok szóló projectjeikkel törődtek, visszatér, összehoz még egy lemezt (Lunacy
címen... visszautalva az együttes eredeti nevére), majd bejelentik, hogy feloszlanak.
Következő évben a L'Arc~en~Ciel jelenti be, hogy tartanak egy kis leállást szóló-tervek
miatt és a kényszer-szünet azóta is csak nyúlik és a rajongók egyre szkeptikusabbak azzal
kapcsolatban, hogy van-e így a zenekarnak jövője... Később pedig a Siam Shade és a
Rouage is feloszlott, a Shazna pedig az énekes kisebbfajta botrányt okozó házassága, majd
válása után szépen csendben eltünt. Több, frissen a majorökhöz került zenekar pedig nem
húzza sokáig... Lareine a "zenei nézeteltérések" miatt oszlott fel, a Raphael, a gitáros
Kazuki halála miatt, a sokéves indies periódus után leszerződő Baiser meg fene tudja
miért...
A Dir en grey és a Malice Mizer, az a két zenakar aki nem hajlandó visszafogni magát
extremitás terén, inkább visszamegy független kiadókhoz, hogy nyugodtan csinálhassák azt
amit akarnak. Akik maradnak nagy kiadóknál nem sokat tesznek hozzá a műfajhoz... a
Pierrot még összehozza pályafutása talán legjobb lemezét, a zeneileg, és témájában
(diktatúra, korrupció és igen lesújtó kép a társadalomról) is roppant húzós és agresszív
Private Enemy-t, majd teljesen érthetetlen módon beállnak a sorba, és elkezdenek az
ekkorra már eredetinek vagy újítónak véletlenül sem nevezhető, tipikus JRock hangzásba
tökéletesen belesimuló, meglehetősen unalmas számokat írogatni. Számos zenekar pedig
láthatóan képtelen a változásra, vagy megújulásra... A Plastic Tree, a GLAY vagy a
La'cryma christi stílusa nem sokat változik az évek során és habár továbbra is jók a
lemezeik, újat igazából nem tudnak felmutatni... az olyan újabb sikercsapatok mint a Janne
Da Arc, a Wyse vagy a producerek által összeválogatott Lucifer pedig igazából említésre sem
méltóak.

13. A nagy kivétel a Buck-Tick, és talán még a Laputa, akiknek továbbra sincsenek
gyengébb pillanatai, és sokkal hajlamosabbak a kísérletezésre mint a többiek.
Vagyis mára a JRock-nak már nincs meg az az vonzereje mint pár évvel ezelőtt... nem
kapkodjuk a fejünket az új, soha nem hallott hangzások miatt, nem érezzük azt az
átütő erőt és lelkesedést ami régebben még oly kézzelfogható volt...
Ennyi alapján azt szűrhetnénk le, hogy a Visual és JRock, sok más irányzathoz
hasonlóan idővel kiégett és érdektelenné vált... azonban ez közel sem igaz. Csak azt
bizonyítja, hogy azoknak akik annak idején húzták a szájukat mikor a zenekarok
aláírták a szép nagy számokkal teleírogatott lemezszerződéseket, félve attól, hogy
milyen hatással lesznek a nagy kiadók kedvenceinkre, végülis bizonyos fokig igazuk
lett. Mert miközben a felszínen szépen lassan haldoklik minden, mélyen, a kis klubok
világában úgy pörögnek az események mint még soha...

14. Az indies szintér: Sokk, kreativitás,
extrémitás és kiszámíthatatlanság
Akkorra mikor a fentebb leírt események megestek, a valaha többé-kevésbé egységes
visual szintér teljesen kettévált. A folyamat valamikor '97-98 környékén kezdődött...
Addig a népszerűbb indies zenekarok ugye szinte törvényszerűen a nagy kiadóknál
kötöttek ki, de helyeket mindig újak vették át akik aztán szintén leszerződtek. Azonban
ezt a sort a Dir en grey és Pierrot lezárta. Egyrészt kezdett telítődni a major JRock piac,
másrészt az ekkoriban felbukkanó újabb, a visual kei extrémebb vonalát képviselő
zenekarok (pl. a Madeth gray'll, La Mule és legfőbbképpen a Lamiel) már egyre
inkább úgy gondolták, hogy semmi szükségük nagy cégekre, hanem köszönik, de
nagyon jól elvannak a kis klubokban is, ahol közönség is olyanokból áll, akik igazán
komolyan veszik a műfajt. Ráadásul ekkorra kezdett megerősödni egy-két független
kiadó (melyeknek vezetői többnyire maguk is zenészek) és egyre több, visualra
specializálódott bolt nyílt, vagyis a lemezek, demók terjesztése sem volt többé
probléma.
Tömegével bukkantak fel az új zenekarok, a fő irányvonallá pedig a leginkább talán a
Dir en grey és Baiser inspirálta, kegyetlen, sikítozós zúzdát a dallamossággal vegyítő
hangzás lett, amit lenyűgöző kis ötletekkel tettek igazán izgalmassá. Elsősorban a
gitárosok remekeltek, telepakolva a számokat szokatlan megoldásokkal és
dallamokkal. Ez csak még egyedibbé és különlegesebbé tette a nyugati bevezető/1.
versszak/refrén/2. versszak/szóló/3.versszak/refrén/stb... sémáktól amúgy is egyre
jobban különböző dalszerkezeteket. Az átlag visual számban a refrén általában teljesen
kimarad és a szövegben/zenében sem jellemzőek az ismétlődések, ehelyett a
komplexen felépített, végig alakuló, változó dalszerkezet a leggyakoribb.

15. Azonban ezen a fő irányvonalon kívül számtalan más zenei stílus is beszivárgott a
visual keibe szépen lassan. Mint mindenhol, itt is megjelent az elektronika. Ebben a
szövegein és borítóin szürreális álomvilágot kialakító Guniw Tools játszott
forradalmi szerepet, furcsa atmoszférájú, pop-os dal aival, de többen követték őket a
sorban... A Kilhi+Ice duó, a durvább electro-industrial hangzásban utazó Blam
Honey vagy újabban a hasonlóan brutál Mushi. Voltak olyanok, akik a színtiszta
goth-hangzásvilágot képviselték... a termékenynek közel sem nevezhető Art Marju
Duchain, akik habár mind a mai napig aktívak és folyamatosan koncerteznek, az
évekkel ezelőtt megjelent négyszámos EP-n kívül semmit sem adtak ki, a Pride of
Mind amelynek énekese később Klaha név alatt a Malice Mizer harmadik
énekeseként vált igazán ismertté, valamint mind közül a legkiválóbb és legismertebb
Velvet Eden. Számtalan más, egy-két csapatra jellemző zenei furcsaság is előfordult
még, mint a David Shito:aL-nak, és utódzenekarának a pleur-nek fura, egyszerre
vidám és gonosz kis pop/rock dalocskái, vagy az Amadeus szoprán énekesnővel
megtámogatott teátrális, néha már-már musical-szerű számai. No meg ott van az
utóbbi évek legizgalmasabb dolgait kitermelő eruguro néven ismertté vált egészen
elképesztő alműfaj, ami viszont külön szekciót fog majd kapni, mert túl érdekes és
kiterjedt (és ennek köszönhetően túl hosszú) téma ahhoz, hogy ezen írás kereteibe be
lehessen illeszteni.

16. Az indies visual szintér egy-két év alatt
hatalmasra nőtt és mivel a major kiadókhoz
szerződött zenekarokkal és közönségükkel egyre
inkább megszakadt minden kapcsolat, ekkoriban
vált igazán különálló, kívülálló számára szinte
teljesen átláthatatlan szubkultúrává... ez az
átláthatatlanság azonban abból is eredt, hogy a
színtér követhetetlen sebességgel változik.
Természetesen mindig is voltak zenekarok amik
feloszlottak, tagok, akik kiváltak egyik csapatból
és beszálltak máshová, vagy új bandát alakítottak,
de az az intenzitás és kiszámíthatatlanság, ahogy
ezek a dolgok a visualon belül történnek eleinte a
legfanatikusabb rajongókat is alaposan
kibillentette a lelkivilágából.
A dolgok igazán '99-2000 környékén szabadultak
el, nagyjából ugyanakkor amikor a major
zenekarok is elkezdtek hullani mint a legyek.
Szinte naponta bukkantak fel az együttesek
feloszlásáról vagy többnyire végtelenné nyúló
"időleges leállásáról" szóló hírek. Lamiel, Madeth
gray'll, Shiver, Vasalla, L'yse:nore, pleur,
D=Sire, Mirage, Guniw Tools... csak néhány a
félelmetes mennyiségű zenekarból akik a
feloszlási láz áldozataivá váltak. Az emberek már
szabályosan féltek ellátogatni a msg-boardokra és
egyéb hírforrásokhoz, mert nem tudhatták, hogy
aznap éppen nem egy újabb kedvencük neve
szerepel-e a 'disbanded' szó előtt. L'yse:nore

17. Ráadásul ez a tendencia nem merült ki zenekaroknál, hanem egész kiadók szűntek
meg. Erre a sorsra jutott a Soleil, a legdurvább élmény viszont talán az volt amikor az
akkori zenekarok legjobbjai közül jó néhányat felvonultató Key Party szétzuhanását
kellett tehetetlenül végignézni. Kezdődött ott az egész, hogy a kiadó egyik kiválóságát,
a NéiL-t leszerződtette egy major kiadó. A zenekar egy indies-búcsúkoncert után
eltűnt és mindenki úgy tudta, hogy stúdióba vonultak, ám a hallgatás gyanúsan
hosszúra nyúlt, és hónapokig nem érkezett semmi hír róluk. Aztán egy nap jött a hír,
hogy bejelentették feloszlásukat. Magyarázat semmi. Akkor még mindenki azt hitte,
hogy ez egy elszigetelt esemény, ami újra azt bizonyítja, hogy nem szabad a
majorökkel szóba állni, azonban a Key Party pénzügyi válságba került és nem tudni,
hogy ezért-e, vagy másért, de sorban véreztek el zenekaraik. NOi'X, Missalina Rei,
Eliphas Levi és végül, végső sokként a kiadó két legkiválóbb zenekara, a zeneileg
időnként black-metalba hajló, saját kis mitológiát felépítő Aliene Ma'riage, és a
visual, gothic és spanyol (!) zenei elemeket ötvöző, őrűlt, beteges hangzású számairól,
és elmebeteg kisgyerek hangon sikítozó háttérénekeséről híres Noir fleurir is a
megszűnt létezni. A Crow volt az egyetlen zenekar amely túlélte a kiadó
megsemmisülését. Ők nevet változtattak Kagrra-ra és jelenleg is a legnépszerűbb
csapatok közt vannak.
Kagrra

18. A másik hasonlóan súlyos sokk, a kein 2000 nyarán
bekövetkezett feloszlása volt. Rövid létezésük alatt is
hatalmas rajongótábort szereztek, és sokak szerint (példul
szerintem is) a legjobb valaha létezett indies-visual zenekar
voltak. Az előző hónapok sokkterápiája után ez a bejelentés
volt az ami sokakat végképp depresszióba és letargiába
taszított. Azonban ez a depresszió nem tartott sokáig. Az
egyébként is félig-meddig Lamiel utódzenekarnak számító
kein három tagja következő év januárjában Deadman
néven új csapatot alapít ami továbbviszi a megkezdett
irányvonalat, csak némileg kísérletezőbb módon és idővel a
maradék két tag is felbukkan új formációkkal (Blast,
Gullet), és ugyanígy tesznek számos más zenekar tagjai is.
Ekkortól kezdve a rajongók kezdik megszokni, hogy
láthatólag ez a dolgok rendje és habár továbbra is
folyamatosan oszlanak fel a jobbnál jobb csapatok (például
a Phobia, vagy az Amadeus... ritka dolog, hogy valakik
tovább húzzák max. 2-3 évnél) már nem okoznak olya n
nagy megrázkódtatást.
Ez alól talán két kivétel volt csak... az első az volt amikor a
Malice Mizer 2001 decemberében bejelenti, hogy előre
beláthatatlan időre felfüggesztik a zenekar létezését. A
másik pedig majdnem egy évvel később jött, 2002 őszén
mikor Kisaki, a korábban számtalan zenekarban (köztük a
Dir en Grey előzmény La:Sadie's-ban) megfordult
basszusgitáros bejelenti, hogy az év végével a Malice-hez
hasonlóan meghatározatlan időre leáll jelenlegi együttese a
Syndrome, és ami sokkal súlyosabb hír, hogy ugyanekkor
megszünteti Matina nevű kiadóját ami az utóbbi 2-3 évben
a legfontosabb és messze legnagyobb indies-kiadóvá vált Mana
25-30 zenekarral... akiknek sorsát egyenlőre nem tudja
senki.

19. Azonban ez sem rázott már meg annyira senkit, mert a feloszlott zenekarok helyett,
ugyanolyan mennyiségben bukkannak fel a semmiből a tehetségesebbnél
tehetségesebb újak, akik új dolgokkal kísérleteznek, és frissen tartják a műfajt.
Hónapok alatt válnak kezdő zenekarokból nagy sztárok, egy-egy új dologgal
előrukkoló zenekarnak mindig akadnak követői, akik általában egy-két arctalan
kópiaként elkönyvelhető kiadvány megjelentetése után, tovább kísérleteznek az átvett
hangzással és megtalálják saját stílusukat, új trendet teremtenek, majd feloszlanak és
átadják helyüket a következő hullámnak. Olyan szinten pörögnek a dolgok, hogyha
valaki akár csak pár hónapig nem követi az eseményeket teljes álműfajok
tündökléséről és bukásáról maradhat le.. De hát éppen ez teszi olyan izgalmassá az
egészet. :)
Versailles

20. .
VÉGE