1. Esze Dóra:
Huszonnégy
Ha annyi aranyhalam lenne, ahányszor figyelmet keltettem a születési dátumommal, a
lakásunk legnagyobb szobáját már át kellett volna alakítanom akváriummá. „Tehát
magát a Jézuska hozta.” „Épp karácsonykor?” „Jó kis ajándék lehetett!” „Komolyan?
Szenteste?”
Igazság szerint szentreggel, tíz óra tíz perckor, Vízöntő aszcendenssel súlyosbítva és
könnyítve a Bak nap súlyát és könnyűségét, a nevem pedig valóban ajándékot jelent –
de hát minden kisgyerek az. Kivétel nélkül. A baba definiciója szerint csoda az égből,
az év bármely napján a bolygó akármely zugába pottyanva. Szóval tulajdonképpen az
volna igazságos és pontos, ha a Földön mindenkinek Dóra lenne a keresztneve.
Gyakran találkozom együttérzéssel. Milyen kevés ajándékot kaphattam kicsi
koromban. Biztosan érdemtelenül elhomályosultam. Nem élhettem át, ami pedig
mindenkinek jár, hogy az év egy napján reggeltől estig körülöttem forog a világ.
Ezen a ponton muszáj igazságot szolgáltatnom mindenben ártatlan családomnak. Mi
már jóval érkezésem előtt és tőlem egészen függetlenül is vigiliázósak voltunk.
Sajnos, amióta nagymamám, a család miniszterelnöke és génbankja itthagyott minket,
ez feledésbe merült, de amíg ő élt, mi mindig az előestét ünnepeltük.
Vannak nagyon ismert hétköznapi katolikus szokások, mint például a fiúgyermek
atyai névöröklése. És van ebből a másodkör. Hasonlóan erős, csak rejtélyes okból
elszürkült. Például hogy az elsőszülött lánygyermek az anyai nagymamája
keresztnevét kapja meg. Az előestézés is ilyen.
Ha szigorúan vesszük, maga a Szenteste sem más: karácsony december 25-e és 26-a,
24-e még a vigilia. De hogy magamra tereljem a szót, igazán nagyon rendesen
elkülönültek a karácsonyi és a születésnapi ajándékaim annak idején. Összemosás
csak most jellemző, amikor, felnőtt lévén, körülbelül egyáltalán nem kapok ajándékot,
sem az egyik, sem a másik alkalomból. Ezt egy percig sem bánom. Szerintem a
szülőnek fel sem tűnik a saját karácsony. Én legalábbis mintha átbillentem volna egy
másik dimenzióba. És jó nekem ott. Csak a fiaim csillagszóróesője érdekel.
Egyszer azonban merő kalandvágyból kiejtőernyőztem ebből a csodaszép kötelékből.
Fogtam és úgy döntöttem, hogy négy hónappal és négy nappal arrébb tolok mindent.
Egyetlen este erejéig átélhettem, hogy Bikának lenni sem akármi. Ebben a bizonyos
évben, meg nem ismételhető akció erejéig, április 28-ára összetereltem, akit csak
tudtam. És kértem tőlük ajándékot. Egy gyufásskatulyát. Kaptam is, az összes
felbukkanó rokonomtól és barátomtól. Ki-ki egyetlen szót írt a sajátjába. Azt, ami
rólam eszébe jut. Azt, amit ketten éltünk át. Azt, amit jelentek neki.
A többi kitalálható. Hogy varázslat nélkül lehet élni, csak nem érdemes. Hogy a
kézzel készített ajándék még mindig mindent visz. Az a forrongó, szenvedélyes nap
nekem semmi mást nem bizonyított, mint hogy a karácsony egész évben őrült jó,
ahogy megszületni is bármikor pompás találmány. De ha valakire az élet ránéz, majd
ránéz még egyszer, és úgy dönt, karácsonykor simítja erre a világra, a saját
skatulyájába egyetlen szót írhat csupán:
köszönöm.