Megél e a nyelvéből a nemzet

586 views

Published on

Published in: Education
0 Comments
0 Likes
Statistics
Notes
  • Be the first to comment

  • Be the first to like this

No Downloads
Views
Total views
586
On SlideShare
0
From Embeds
0
Number of Embeds
1
Actions
Shares
0
Downloads
9
Comments
0
Likes
0
Embeds 0
No embeds

No notes for slide

Megél e a nyelvéből a nemzet

  1. 1. ’Nyelvében él a nemzet.’ Gróf Széchenyi István  Megél‐e a nyelvéből a Nemzet?  Széchenyi idézett szavainak igazát néhány vallásos anarchista kivételével talán  senki  sem  vitatja.  Érdekes  lenne  egyszer  megvizsgálni,  hogy  vajon  milyen  szinvonalú  is  az  a  nyelv,  amelyet,  csak  a  példa  kedvéért,  a  mai  iskolások  használnak.  Itt  és  most  azonban  kizárólag  azzal  szeretnék  foglalkozni,  hogy  a  magyar  diákok,  és  úgy  általában  a  Magyar  Közoktatás  miért  csak  a  ’futottak  még’ kategóriában képesek szerepelni az európai nyelvoktatási mezőnyben.  Kezdjük  talán  magával  az  elnevezéssel:  idegen  nyelv.  Vajon  meddig  idegen?  Amíg  el  nem  kezdjük  tanulni?  Ebben  az  esetben  maga  a  név  nem  túlságosan  csalogató  a  kezdők  számára.  Ezen  a  ponton  a  nyelvoktatás  marketingje  megbukott.  Esetleg  mindvégig  idegen  marad?  Vajon  miféle  érzelmi  kapcsolat  alakulhatott  ki  a  nyelvvel  kapcsolatban,  ha  a  sok  esetben  nyolc  –  tíz  éves  kapcsolatban  még  mindig  idegenek  vagyunk  egymásnak.  Ez  egy  kicsit  hasonlít  az  idegenforgalom  –  vendéglátás  dilemmához.  Ha  rajtam  múlna,  be  nem  engednék  idegeneket  a  területemre.  Mindent  megtennék  azért,  hogy  minél  hamarabb jó ismerősökké, esetleg barátokká váljunk.  Ha egy oktatási rendszer csak a ’futottak még’ kategóriában képes szerepelni,  akkor  feltételezhető,  hogy  a  rendszer  egy,  vagy  több  elemével  problémák  lehetnek. Ha csak erre képes a rendszer, akkor már tökéletesen mindegy, hogy   Albánia  után  az  utolsók  vagyunk,  vagy  27  lehetséges  helyből  a  24  –dik  helyen  állunk.  Ez  azért  teljesen  mindegy,  mert  kizárólag  önmagunkkal  állunk  versenyben.  Kezdjük  talán  a  diákkal,  aki  szokás  szerint  mindig  a  rövidebbet  húzza.  Ha  egyedül  a  diák  a  felelős  a  szomorú  állapotokért,  akkor  egy  hibátlan  Oktatási  Rendszer  világhírű  Felsőoktatásában  képzett  nyelvtanárai  pompásan  megtervezett  és  végrehajtott  nyelvóráikon  sem  képesek  semmit  kihúzni  a  kutyafülüből. Le kellene váltani az ilyent.  Ha ez így van, akkor talán abba lehetne hagyni azt az elsősorban a szomszédos  népek rovására hangoztatott szöveget, hogy mi a zsenik földje vagyunk. Ha ez  így van, vajon honnan kerültek ide ezek a semmire kellő diákok? Én gyanítom,  hogy ez nincs így, de a kérdés eldöntését az Olvasóra bízom. 
  2. 2. Az  is  előfurdulhat,  hogy  esetleg  a  tanár  felelős  mindenért.  Ha  a  tanár  felelős  mindenért,  akkor  egy  hibátlan  Oktatási  Rendszer  világhírű  Felsőoktatásában  képzett  nyelvtanárai  egyszerűen  képtelenek  átadni  a  diákoknak  az  áhított  tudást.  Ha  a  tanár  a  felelős  mindenért,  akkor  teljesen  hiábavaló  volt  a  sok  odafigyelés, és az égigérő empátia a tanárképző trénerek részéről. Hiába volt a  tanárképzés  gyakorlat‐orientált,  és  készség‐szintig  begyakorolt.  A  trénerek  hiába mutatták be a gyakorlatban a tanulási nehézségekkel küszködő diákok és  kezdők  tanítását  saját  létező  csoportjaikon,  és  hiába  limitálták  az  elméletet  a  gyakorlatban végrehajtható – végrehajtott készségek mélyebb megértésére. Én  azt is gyanítom, hogy ez nem minden esetben volt így, de a nyelvtanár kollégák  nálam megbízhatóbb itészek.  Azt  is  logikus  feltételezni,  hogy  maga  a  nyelvtanár‐képzés  esetleg  nem  volt  tökéletes.  Bár  van  véleményem,  ezen  a  ponton  limitálom  magamat  néhány  kérdésre,  mivel  nincs  és  nem  is  volt  soha  semmi  közöm  az  állami  nyelvtanár‐ képzéshez, és ezt az áldott állapotot szeretném fenntartani a jövőben is.  • Ha egy felsőoktatási intézménybe bejutott ’hallgatók’ közül tízből nyolc a  felvétel  pillanatában  tudja,  hogy  egy  percet  sem  akar  eltölteni  azon  a  pályán,  amelyre  ott  képeznek,  vajon  az  ott  folyó  képzés  lehet‐e,  akár  elvileg, sikeres bármely résztvevő számára?  • Ha  ez  az  intézmény  nyelvtanárokat  képez,  vajon  az  ott  elköltött  pénzt  nyelvtanárok,  vagy  nyelv‐nemtanárok  képzésére  költötték?  Logikus  folytatásként,  vajon  az  így  képzett  tanárok  nyelvtanítással,  vagy  nyelv‐ nemtanítással fogják szórakoztatni a diákokat?  • A  nyelv,  primer  módon  beszéd.  Vajon  miért  hívják  ’hallgatóknak’  a  képzésben résztvevőket? Ők, az ex‐hallgatók, fogják tanítani a beszédet?  • Esetleg itt lehetne megkeresni – megtalálni a diákok hallgatásának okait?  A  kérdéseket  vég  nélkül  lehetne  sorolni,  de  a  limitált  terjedelem  miatt  inkább  általában  a  magyarországi  nyelvoktatási  valósággal  kapcsolatos  problémákkal  foglalkozom  ex‐katedra  kijelentések  formájában.  A  pontok  tartalmával  kapcsolatban szívesen vitázom bárkivel, de azon nem nyitok vitát, hogy nekem  ez  a  véleményem.  Kizárólag  olyan  dolgokat  írok  le  itt  és  most,  amelyeknek  a  pozitív ellentétét be tudom mutatni a gyakorlatban. Az egyszerűség kedvéért az  angol  nyelvoktatásról  beszélek,  de  kis  változtatásokkal  ez  más  nyelvekre  is  adaptálható. 
  3. 3. • Magyarország egy módszertani múzeum. Tízből kilenc angolóra magyarul  folyik.  A  tanár,  és  így  a  diák,  úgy  képzeli,  hogy  az  angol  nyelv  a  magyar  nyelv  angolra  fordítása.  Az  ilyen  típusú  ’angolóra’  következtében  a  diák  nem az angolt fogja jobban tudni, hanem a magyart kevésbé.  • A  tanárok  közül  sokan,  elsősorban  divatból,  olyan  módszerekkel  kisérleteznek a tanításban, amelyekkel ők maguk nem tudnak tanulni.  • Vajon  a  fordítás  tanítási  módszer‐e?  Én  úgy  gondolom,  hogy  nem  az,  legalábbis a szakma legalább száz éve tud jobbat. Ha nem értek valamit,  nem  tudom  lefordítani.  Ha  értem,  akkor  pedig  nem  kell  lefordítani.  A  fordításnál lényegesen jobb tesztek léteznek az értés tesztelésére.  • A  magoltatós  tanár  magolós  diákja  lényegesen  többet  mond,  mint  amennyit ért. Ez minden ponton fontos pszichológiai törvényeket sért, és  a  pszichológiai  törvények,  Newton  törvényeivel  azonos  mértékben  makacsul  hatnak  akkor  is,  ha  nem  tudunk  a  létezésükről,  vagy  ha  egyszerűen nem tiszteljük őket.  • A  rámenős  tanár  szófogadó  diákja  lényegesen  többet  ír,  mint  amennyit  értően olvas. Ez szintén minden ponton fontos pszichológiai törvényeket  sért.  • A  szódolgozat  –  amely  a  nyelvoktatás  dinoszaurosza  –  európai  füleknek  hihetetlen  mértékben  jelen  van  a  mai  magyar  iskolákban.  Sok  tanár  egyszerűen nem tud jobbat. Ezzel a ’módszerrel’ a tanár sikeresen ötvözi  a  fordítás  és  a  kontextus  nélküli,  t.  i.  jelentésétől  megfosztott  szókincs,  tanításának  hátrányait.  Az  eredmény  szavatolt.  Teljes  mértékben  kizárt,  hogy  a  diákban  pozitív  érzelmek  indukálódjanak  értetlenül  tanult  anyagok iránt.  • Sok tanár szétszedi a nyelvet nyelvtanra és szókincsre, így a nyelvtanítást  a  nyelvtan  és  a  szókincs  egymástól  elváló  tanítására.  Az  a  tény,  hogy  a  nyelvet  szét  lehet  szedni  nyelvtanra  és  szókincsre,  még  nem  jelenti  azt,  hogy  nyelvtanból  és  szókincsből  a  nyelvet  majd  ismét  össze  lehet  rakni.  Egy szöcskét is szét lehet szedni ’alkatrészeire’, de a fej – tor – potroh –  lábak  –  szárnyak  –  antennák  többé  már  nem  rakhatók  össze  élő  szöcskévé. A példa azért is jó, mert a nyelv is egy élőlény, amely fejlődik,  menekül,  vagy  ellenáll,  de  jó  esetben  miénk  lesz  és  így  mérhetetlen  örömet okoz. 
  4. 4. • Sokan  úgy  gondolják,  hogy  a  nyelvoktatás  problémáira  az  óraszám‐ növelés  a  megoldás.  Véleményem  szerint  ez  az  esetek  többségében  téveszme  a  következő  okok  miatt.  Ha  a  nyelvóra  intenzív  stressz‐forrás,  akkor  kár  lenne  növelni  az  óraszámot,  hiszen  heti  két  óra  stressz  még  mindig lényegesen jobb, mint heti négy. Ha a nyelvóra dög unalom, akkor  sem  szabad  növelni  az  óraszámot,  azonos  okok  miatt.  Ha  viszont  a  nyelvoktatás  alacsonyabb  óraszámban  is  örömszerző,  akkor  feltétlenül  érdemes  óraszámot  emelni,  mert  egy  magasabb  óraszámban  elért  örömérzés  képes  lehet  megváltoztatni  a  diákoknak  az  iskolával,  a  tanárokkal, és a tanulással kapcsolatos viszonyát.  • Az  arra  képzetlen  anyák  az  emberiség  kezdete  óta  a  leghatékonyabb  nyelvtanároknak bizonyultak, és vajon miért? Nem szeretném hasonlítani  az első nyelv tanulását a második nyelv tanulásához, hiszen a kettő nem  összevethető,  de  a  hatékony  anyanyelv‐tanulás  folyamán  előálló  interperszonális  és  érzelmi  viszonyok  szempontjából  sok  tanulnivalója  van  még  a  leghatékonyabb  nyelvtanár‐képző  programnak,  sőt  a  leghatékonyabb nyelvtanárnak is.  • Van  olyan  téveszme  is  közforgalomban,  hogy  a  hatékony  nyelvoktatás  abszolút  előfeltétele  az  ’anyanyelvi’  tanár.  Ezt  annyival  szeretném  elintézni, hogy vajon a földrajz, neutrális példaként, kinek az anyanyelve?  Ha senkinek, akkor talán ne tanítsunk földrajzot?  • A  nyelvtudást  nem  osztályozni,  és  a  hiányát  nem  büntetni  kellene,  hanem más készség‐tárgyakhoz hasonlóan, vagy azokkal együtt, lehetővé  tenni,  megszerettetni,  a  születése  pillanatában  észrevenni  –  felfedezni,  üdvözölni, megbecsülni, és megünnepelni.  • Végül  egy  csipetnyi  sovinizmust  sem  nélkülöző  vélemény.  A  nyelvtanár  nem egy a tanárok között. Angoltanárként az összes többi tantárgy is az  enyém.  A  nem‐nyelvtanár  kollégák  ott  járnak  jól,  hogy  olyant  is  learathatnak, amit nem ők vetettek.  Széchenyivel  kezdtem  és  vele  szeretném  befejezni  is.  Ha  ’Nyelvében  él  a  nemzet.’,  nyelve  nélkül  nyilván  hal  a  nemzet.  Egy  európai  nemzet  európai  nyelvek nélkül süket, mint a hal.  Simonfalvi László  igazgató, International Language School Group 

×