1. Maci Laci kalandjai Blackholisztánban
Én a szerencse fia vagyok. Évtizedek óta a munkám és a hobbim
ugyanaz és nem tudok bennük elfáradni. A negyvenegyedik
tanévben, kiégés helyett, még mindig azt a szűzies várakozást –
vágyakozást érzem minden órám előtt, mint annak idején teljes
kezdőként.
Ez így igaz arra a mikroklímára, amelyet a tanítás és a tanárképzés
terepéül létrehoztam. Ezen a terepen belül zavartalan és
zavarhatatlan vagyok.
Ezen a terepen kívül azonban számos olyan dolog történik,
elsősorban a láthatólag nem sok mindenhez értő, de mindenbe
beleavatkozó politika jóvoltából, amely zavar, elvonja a
figyelmemet, emészti az energiáimat, és mindennél fontosabban,
fogyasztja a beláthatóan véges időmet.
Megoldásként elhatároztam, hogy ezeket a zavaró tényezőket
kiírom magamból és megosztom néhány emberrel, akik között talán
valaki ráismer a saját problémájára is.
Nem akarok senkit meggyőzni.
Nem akarom senki támogatását elnyerni.
Nem akarok és nem fogok politizálódni.
Ezt a fórumot egyszerűen egy méregtelenítési folyamatnak szánom,
amelyen keresztül megszabadulhatok néhány aggasztó, és jó
néhány dühítő tényezőtől és zavartalanul tehetem azt, amit
szeretek, amire születtem, azokkal társulva, akiket szeretek, akikért
élek.
2. Munkacímnek ezt választottam:
Maci Laci kalandjai Blackholisztánban
A cím első fele egy gyerekkori becenévre utal: azok neveztek így,
akik valamiért szerettek.
A cím második fele két világ-konferenciára utal, ahol két évvel
ezelőtt az volt a fő mondanivalóm, hogy a magyar oktatási rendszer,
és azon belül a magyarországi állami nyelvoktatás Fekete Lyukként
működnek, amelyek beszippantanak és megsemmisítenek szinte
minden alkotó szándékot, megfosztják az oktatást a tanulás és a
tanítás elengedhetetlenül szükséges szabadságától, és teherré
silányítanak egy alapvetően örömszerző tevékenységet, a tanulást.
3. 2011. február 1 –jén elmentem nyugdíjba. Ennek messze földön híre
mehetett, mert a postás hamarosan üzenetet hozott: friss
nyugdíjas-jelöltként megkérdeztek különböző dolgokról egy
Nemzeti Konzultáció –nak nevezett PR-kampány keretein belül.
Ezek némelyike személyesen is érint, más dolgok pedig nem, vagy
most nem. Mindegyik kérdésről van kialakult véleményem, de
ennek ellenére nem válaszoltam és erre volt legalább két jó okom.
1 Nem annyira a kérdésekkel, sokkal inkább a sugallt, vagy
megengedett válaszokkal nem tudtam azonosulni. A válaszok fekete
– fehér demagógiát sugalltak és ez erőteljesen taszít. Az én
véleményem jóval árnyaltabb a dolgok többségéről.
2 Nyugdíjas-jelöltként sokkal földhözragadtabb dolgokkal kellett
foglalkoznom: a puszta túlélés volt a tét. Erről részletesebben egy
kicsit később szeretnék beszélni.
Bár ott és akkor nem válaszoltam egy kérdésre sem, elhatároztam,
hogy később visszatérek rá, de a nekem postázott, fájóan didaktikus
kérdések helyett a ’Nemzeti Konzultáció 2005’ c. füzetkében feltett
hat kérdésre fogok válaszolni.
A válaszokat Orbán Viktornak fogom címezni, de nem juttatom el
hozzá, nem óhajtom, hogy elolvassa, sőt az esetek többségében
nem érdekel a véleménye.
Valahogy úgy van ez, mint a köszönéssel: nem azért köszönök, hogy
te, vagy bárki más, egyfajta barter bizniszként, visszaköszönj. Azért
köszönök, mert az bennem egy kulturálisan kódolt késztetés, teljes
mértékben függetlenül attól, hogy te, vagy bárki más, hogyan
reagáltok.
4. Orbán Viktor, Magyarország Miniszterelnöke figyelmébe
Tárgy: eset-leírás és javaslat
2011. tavaszán kaptam Öntől egy levelet, amelyben ’tisztelt
nyugdíjas’ –nak nevezett.
2011. február elsején valóban elmentem nyugdíjba. Ez részemről azt
jelentette, hogy az illetékes hatóságnak beadtam minden szükséges
iratot és okmányt.
Ez számomra azt is jelentette, hogy 2011. február elsejétől nem
kaptam fizetést, viszont nem jelentette azt, hogy kaptam volna
nyugdíjat.
Sokszor megismételt érdeklődésre és többszöri reklamációra
válaszul 2011. május tizenkilencedikén átutaltak négy havi előleget
a bankszámlámra.
Egy havi előleg az egy havi számlák 80 % -át fedezi, tehát sikerült
némileg csökkenteni az elmaradást és így a fenyegetettséget.
Augusztusig csak előlegeket kaptam.
Kiszámoltam, hogy mire lesz elég a nyugdíj. Úgy véltem, hogy a
számlák kifizetése után marad majd havi tizenhétezer forintom.
Tévedtem, mert a lakásszövetkezet közben megemelte a közös
költségeket, ezért ez a havi keretem tizenkétezer forintra csökkent.
A fentiek hallatán Ön talán azt gondolja, hogy elégedetlen vagyok a
sorsommal, vagy talán még lázongok is.
Nos, ha Ön ezt gondolja, akkor téved.
Nem csak hogy nem vagyok elégedetlen és nem lázongok, az átélt
élményen fellelkesülve azt szeretném, hogy ezt a takarékos nyugdíj-
modellt széles körben elterjesszék.
5. A modell elterjesztését talán a 62 éves korukban nyugdíjazott
politikusokkal kellene kezdeni az alábbi biztos recept szerint:
1 A 62. –dik születésnapjukon állítsák le a bérek és egyebek
kifizetését.
2 Négy hónapig, se kép, se hang, egyszerűen kerüljenek velük
minden kommunikációt. A telefont nem kell felvenni,
írásbeli, vagy személyesen elmondott panaszra csak annyit
kell mondani, hogy ’Ez furcsa.’.
3 Csak négy hónap múlva küldjenek 4 havi, önkényesen
megállapított előleget, természetesen minden kommentárt
mellőzve. Ez az előleg azonban ne lehessen több, mint az
illető havi rezsijének 80 %-a.
4 A 6 – 7 hónap alatt kiszámított nyugdíj ne lehessen több,
mint a havi rezsi + 12000 HUF. A friss nyugdíjas úgy sem tud
érdemben ellenkezni a felszólalási határidőn belül, hiszen
minden adat az Államhoz, azaz Önökhöz fut be.
Magyarországon nem az Állam számol el az általam
befizetett és az általa kezelt pénzzel, hanem könyör-
adományt biztosít, amelynek semmi köze nincs az érintett
személy teljesítményéhez, vagy életművéhez.
5 A helyzetet lehet még úgy színezni, mint ahogy ez az én
esetemben is történt, hogy engedjék meg egy – egy banknak,
hogy tízezer forint híján a teljes megtakarítást leemelje a
bankszámláról és visszahívhatatlanul átutalja egy idegen
bankszámlájára. Az én esetemben ez annak ellenére
megtörtént, hogy, rosszat sejtve, napi 1, azaz egy HUF –ra
csökkentettem a megengedett pénzforgalmat a bank-
számlámon, és ezt írásos szerződésben rögzítettük.
6. 6 Ha ilyen helyzet előáll, a Bankfelügyelet utasítsa el az
akadékoskodót – panasztevőt, mondván a téma nem tartozik
a profiljába. Ez pont így vált be az én esetemben is.
Ha ezt a programot végrehajtják, jelentős megtakarítást lehet
elérni, hiszen kevés túlélője lesz a rendszernek.
Egyidejűleg egy másik cél is teljesül: a túlélők rózsaszínű álomként
fogják emlegetni Matolcsy Nagymester havi 47 ezer forintját.
A fentiek tükrében egyidejűleg mulatságosnak és morbidnak tartom
az alábbi kérdést:
Ezen a ponton ezt a fontos kérdést csak cinikusan tudnám
megválaszolni, ezért a választ későbbre halasztom.
Mivel a példaképem nem de Gaulle, hanem J. F. Kennedy, őt
visszhangozva megfordítanám a sorrendet:
Mit tettem én az országért?
De erről majd legközelebb.
7. Orbán Viktor, Magyarország Miniszterelnöke figyelmébe
Válasz a kérdésre:
Mivel a példaképem nem de Gaulle, hanem inkább J. F. Kennedy, őt
visszhangozva megfordítanám a sorrendet:
Mit tettem én az országért?
Az eredeti kérdésre, t. i. ’Mit tett értünk az ország?’, csak akkor
tudok értelmesen válaszolni, ha már tisztáztam, hogy mit tettem én
az országért, és abban, amit tettem vajon segített, vagy hátráltatott
– akadályozott az ország.
Más szavakkal, vajon mi itt a valódi kérdés? ’Mit tett értünk az
ország?’, vagy esetleg ’Mit tett velünk az ország?’.
A dolog úgy kezdődött, hogy ide születtem. Apai ágon szlovák, anyai
ágon magyar ősöktől, egy külvárosi nagycsaládba. A nagycsalád –
apa, anya, öt gyerek és nagymama – előnyei bőven túlkompen-
zálták a lakás-körülményeinkbe utólag esetleg belemagyarázható
8. hátrányokat, t. i. egy szoba konyha, fürdőszoba nélkül, külső, udvari
WC, széntüzelés.
Azért mondom azt, hogy a hátrányok csak utólag belemagya-
rázhatók, mert akkor nem tudtunk jobbat és abban a környezetben,
amelyre akkor rálátásom volt, szinte mindenki így élt. Olyan boldog
volt a gyerekkorom, hogy ahhoz még csak hasonlót sem voltam
képes biztosítani két gyereknek 25 illetve 30 évvel később.
Ilyen szerény körülmények között nagyon sok mindent egy életre
megtanultam, bár a szüleim és a nagymamám szinte kizárólag csak
a saját példájukon keresztül tanítottak bennünket.
Megtanultam például tisztelni az időseket. Nem annyira a magas
kort, mert az inkább ajándék, hanem a korral jó esetben együtt járó
bölcs viselkedést, és a korral ugyancsak együtt járó lassúbb tempót.
Miniszterelnök Úr! Ön mennyire tiszteli az időseket? Nem elvileg,
hanem az intézkedéseit nyomon követve, kézzel fogható módon?
Megtanultam, hogy hálával kell tekintenünk mindenkire, aki
segített bennünket valamiben, vagy akár konstruktív kritikájával
hozzájárult a fejlődésünkhöz. Sőt, hálát érezhetünk még olyan
elődök iránt is, akiknek a hibáiból okulva mi hibátlanabbul, vagy
máshogy hibásan működhetünk.
Miniszterelnök Úr! Ön mennyire ért egyet azzal a nézettel, hogy a
hála az nem egy politikai kategória? Ha nem az, akkor vajon a
hálátlanság az egy politikusi erény, vagy inkább egy fejlődési
rendellenesség?
Megtanultam, hogy a problémákat legjobb erőszak-mentesen
megoldani. Az erőszak még több erőszakot szül, és általában
megoldatlanul hagyja, vagy akár sokszorozza a problémát.
9. Miniszterelnök Úr! Ön mennyire hisz az erőszak-mentes
kommunikáció erejében? Mennyire tiszteli például az ellenfeleit?
Vagy csak hívei és ellenségei vannak?
Megtanultam, hogy közösségben a legfontosabb az ’élni és élni
hagyni’ elvét követni. Ma már ezt egy kicsit komplexebb formában
követem és ezt úgy hívjuk, hogy asszertivitás. Akkor vagyok
asszertív valakivel, ha pontosan tudom a jogaimat, kristály tisztán
tudom a másik jogait is, és úgy érvényesítem a jogaimat, hogy
ehhez nem veszem el a másikét.
Miniszterelnök Úr! Ön mennyire asszertív? Vagy jobban kedveli az
’élni és halni hagyni’ elvet?
Megtanultam, egy erősen empatikus családi környezetben, hogy
empátiával kell fordulni a gyengébb, elesettebb, a segítségre
szoruló felé. Ez sokszor fontosabb, mint maga a segítségnyújtás.
Miniszterelnök Úr! Ön mennyire empatizál a mélynyomorban
vegetáló nyugdíjasokkal, a pénzbüntetéssel – elzárással fenyegetett
hajléktalanokkal, a gyereküket megetetni képtelen munkanél-
küliekkel, vagy akár a számla-frásztól szenvedő milliókkal?
És a koalíciós partnerei? Csak azért kérdem, mert ha nem
empatikusak, akkor a pártjaik nevében a ’demokrata’ szó után
kellene egy kérdőjel, a ’keresztény’ után pedig legalább kettő.
Megtanultam, hogy az élet (egyik) értelme a tanulás. Tehát nem
pusztán a tudás, hanem a tanulás. Ezzel szoros kapcsolatban azt is
megtanultam, hogy a tanulás igazi célja nem lehet a hideg tudás,
hanem az ’aha’ –élményeken keresztül elérhető értés.
Miniszterelnök Úr! Ön mennyire tudja, hogy mi történik ebben az
országban? Ön mennyire érti, hogy mi történik ebben az országban?
Vajon miért nem választotta még egy magyar kormány sem a Finn
10. Utat, t. i. hogy minden létező és nem létező erőnkkel az oktatásra
koncentrálnánk? Vajon ki hiszi el azt, hogy a romák problémáira a
tanulás az igazi megoldás, ha az egész ország problémáira nem lehet
az, sőt az ország problémái között a legfájóbb probléma az maga az
oktatás?
Vajon a rasszizmus határán innen, vagy azon túl van az a nézet,
hogy Magyarországon csak a romák tanulatlanok? Vajon a romák
nem tanulnának-e könnyebben és szívesebben egy tanuló
országban?
Miniszterelnök Úr! Szokott-e Ön villamoson utazni? Nem? És a
családjából, vagy a környezetéből valaki? Én sokszor és szívesen,
hasonlóan a nagyszámú külföldihez. A külföldi, mint tudjuk,
külföldiül beszél még Magyarországon is és ez így van rendjén,
legalábbis szerintem. Közhelyszámba megy azt hangoztatni, hogy az
átlag magyar viszont nem beszél külföldiül, de itt és most nem erről
akarok beszélni, hiszen a dráma ezen a ponton bőven túl nyúlik.
Szinte alig van olyan nap, amikor nem szól be valaki az amúgy
hallgatag magyar tömegből, mondván: ’Ez itt Magyarország. Itt
magyarul kell beszélni.’.
Teszi ezt egy olyan országban, amelyről az a hír járja, ki tudja,
meddig még, hogy vendégszerető és vérbeli vendégfogadó.
Teszi ezt egy olyan országban, amely évszázadokon át ’Európa hús-
és zsírbányája’ volt, és amely máig az élelmiszer-exportjából és
turizmus-vendéglátásból él. Ki tudja, meddig még.
Ez csak egy példa a számtalan jel közül, amelyek mind azt mutatják,
hogy határtalan sok tanulnivalónk van, vagy lenne, ha komforto-
sabban szeretnénk beilleszkedni a másként civilizált országok közé.
11. Megtanultam, hogy az élet (egy másik) értelme a munka, és itt egy
jó cél érdekében elvégzett, jól megszervezett, örömszerző, és a
teljesítmény örömét a társakkal megosztó munkára gondolok.
Miniszterelnök Úr! Ön mennyire tud azonosulni ezzel a definícióval?
Amikor munkahelyek teremtéséről beszél, vajon hány embernek
teremt ilyen értelemben munkát? Csak azért kérdezem, mert az
egész életünk minősége nagyban függ a munkánk minőségétől.
Jut eszembe, az Ön munkája leírható a fenti definícióval? Mennyire
jó az a cél, amelynek érdekében végzi? Örömszerző a munkája?
Sikerül megosztani a teljesítmény örömét a társakkal?
Megtanultam, hogy a felelősségvállalás a tetteinkért elenged-
hetetlenül fontos a jellem fejlődésében és, később, annak
megítélésében. Később ehhez hozzátanultam, hogy jó esetben a
tevékenységi körök, a jogkörök és a felelősségi körök fedésben
vannak.
Miniszterelnök Úr! Ön mennyire tud azonosulni ezzel az elvvel? Ha
például bármit megtehet, mert hiszen kétharmados a többsége,
automatikusan a felelőssége is mindenre kiterjed? Vagy inkább az
egyiknek van joga, de a másik a felelős mindenért?
Megtanultam, hogy a kölcsönös igazmondás a tiszta interperszo-
nális kapcsolatok egyik alapja. Az ellentétes oldalon pedig a
hazugság az emberi játszmák egyik hajtóereje – üzemanyaga.
Miniszterelnök Úr! Ön mennyire híve az igazmondásnak?
Vagy inkább az emberi játszmákat kedveli?
Talán léteznek relatív igazságok, amelyek változnak térben és
időben?
Valami igaz ma és a szöges ellentéte igaz holnap?
12. Vagy valami igaz Brüsszelben, de Magyarországon mindez
visszafordítva, a feje tetejére állítva és kifordítva értendő?
Jut eszembe, ez talán még bonyolultabb lehet a koalíción belül,
hiszen a hazugság szentesítése rögtön azt jelenti, hogy az etikai
normájuk a (10 - x) Parancsolat, azaz a Tízminusziksz Parancsolat.
Megtanultam, hogy a hitelesség minden együttműködés alapja.
Miniszterelnök Úr! Mit gondol, mennyire hiteles Ön egy átlag
magyar polgár szemében? Bevallom, hogy ez egy trükkös, ravasz
kérdés, hiszen az Ön hitelessége nagyrészt azon múlik, hogy ezt mi,
polgárok hogyan érezzük.
Megtanultam, hogy a feltétel nélküli pozitív elfogadás minden
segítő kapcsolat és így minden segítő beavatkozás egyik alap-
feltétele.
Miniszterelnök Úr! Ön mennyire fogadja el a fenti definíciót? Lehet,
hogy ennek a képességnek a teljes hiánya teszi a politikát, és itt
most nem csak az Ön politikájára gondolok, képtelenné arra, hogy a
problémáinkon segítsen?
Ötödik gyerekként úgy mentem iskolába, hogy nagyon sok minden,
ami úgy benne volt az otthoni levegőben, rám ragadt, bár ezekről
legtöbbször nem is tudtam, hogy tudtam. Csak akkor tudatosodott
ez bennem, amikor a tanár, vagy az osztály, vagy mindkettő
rámcsodálkozott.
Nem voltam csodagyerek, de volt néhány apró dolog, amelyekkel
kilógtam a sorból. Például elsős koromban, sőt valamivel lassabban
már előtte is, tudtam kétjegyű számokat kétjegyűvel szorozni
fejben. Ez akkor semmi másra nem kellett, mint hogy ezzel
szórakoztattam magamat az iskolába menet és ez sok örömet
okozott.
13. Az iskolában ez és néhány más apróság picit kiemelt az átlagos
gyerekek közül és erre nagy, majd idővel egyre nagyobb szükségem
is volt egy hendikep miatt: nem voltan kisdobos, sőt nem lettem
úttörő sem. Ez 56 után nem volt egy veszélytelen vállalkozás.
Miniszterelnök Úr! Ön volt kisdobos? És úttörő? Talán nem vállalta
a veszélyt? Vagy talán akkor még nem tudta, hogy az maga volt a
fertő? És vannak a környezetében ex-kisdobosok, akik idővel ex-
úttörőkké fejleszthették magukat?
Fontos itt megjegyezni, hogy a szüleim egyáltalán nem tiltották
volna, hogy legyek és nem magyarázták hosszasan, hogy miért ne
legyek kisdobos, majd úttörő, hiszen ez a különállás mélyen benne
volt a családi kultúránkban.
Nem voltunk ’ellenállók’ és nem voltunk ’reakciósok’ sem.
Egyszerűen kizártuk a politikát az életünkből. Én például egész civil
életemben, tehát a hadseregen kívül, soha senkit nem szólítottam
’elvtárs’ –nak. Aki élt és mozgott a 60 –as és 70 –es években az
tudja, hogy ez a szinte lehetetlen határát súrolja, hiszen az ’elvtárs -
elvtársnő’ szinte a keresztnévvel azonos mértékben volt
használatos.
Az általános iskolában az ebből eredő hátrányokat jobb tanulással
és jobb viselkedéssel simán túl lehetett kompenzálni, az odatar-
tozásból fakadó előnyökre meg úgy sem tartottam igényt.
A helyzet a továbbtanulás környékén kezdett bonyolódni. A tanárok
némelyike ’biztatott’, hogy egy ’szektás’ családból származónak
semmi keresnivalója nincs egy jobb iskolában.
A többség viszont, aki valamiért szeretett, drukkolt és ahol tudott,
segített. Volt aki jó szóval, mások pedig aktívabban.
14. A kémiatanár, például, azzal segített, hogy többet követelt tőlem,
mint az átlagtól. Amikor az első órán felfedezte, hogy augusztus
utolsó hetében intellektuális izgalmamban mindenestül ’bevettem’
a frissen vásárolt tankönyvet, behívott a szertárba és kezembe
nyomott egy kupac gimnáziumi tankönyvet, majd megígérte, hogy
tőlem azt fogja kérdezni. Így is tett. Ennek következtében minden
hátrányom ellenére felvettek az általam vágyott iskolába.
Tehát bekerültem. Ha mérlegre teszem az akkori helyzetemet,
akkor ez lapul az egyik serpenyő mélyén a pozitív oldalon.
A másikba annál több jutott:
Egy csupa fiú iskola tiszta fiú osztályából egy koedukált
osztályba kerültem.
Az általános iskolába menet választhattam, hogy 5 percet
gyalogolok egy borsóföldön átvágva, vagy tíz percig sétálok
egy kukorica-tábla mellett. A középiskolába 100 percig
villamosoztam oda, majd 90 percig haza.
Abba kellett hagynom a zongora-tanulást, mert ez nem fért
bele az időmbe. Ez nem volt egyszerű dolog egy olyan
családban, ahol mindenki játszott valamilyen hangszeren.
Az általános iskolában, bár ennek akkor nem voltam
tudatában, az u.n. ’halo-effect’ hatása alatt voltam.
Kimagyarázom. Volt néhány nyilvánvalóan pozitív tulajdon-
ságom és ezeket szétkenve rajtam így én voltam a ’jó tanuló,
jó gyerek’. Ez jól esett a fülemnek és a hiúságomnak, viszont
hátráltatta sok egyéb tulajdonság fejlődését.
A középiskolában ennek a szöges ellentéte érvényesült és így
az u. n. ’horn-effect’ hatása érvényesült. Az ugyancsak
15. nyilvánvaló néhány negatív tulajdonságom került a fókuszba,
és a tanárok egy része mit sem törődött az esetleg létező
erényeimmel.
Mindezt erősítette az a tény, hogy nem léptem be a KISZ –be.
Az általános iskolában én egyszerűen nem voltam úttörő, itt
viszont nem léptem be és ezt nyíltan kellett deklarálni, ami
abban a rendszerben kiverte a biztosítékot. Az osztályban a
megerőltetett memóriám szerint is egyedül voltam, de az
egész iskolában sem lehettünk fél tucatnál többen.
Miniszterelnök Úr! Ön volt KISZ tag? Csak azért kérdezem, mert a
KISZ betűszóban a ’K’ kommunistát jelent. Bár még csak ifjú, de
majd megnő és lesz belőle MSZMP tag.
És az Ön környezetében mások? Ők is mind KISZ tagok voltak? Csak
azért kérdezem, mert akkor ők aktívan hozzájárultak a szocializmus
építéséhez, nyilván hasznot is húztak belőle, mostanában viszont
teli tüdőből kommunistáznak.
Miniszterelnök Úr! Ön KISZ titkár is volt? Csak azért kérdezem, mert
a ’K’ itt is kommunistát jelent, sőt a gyalog KISZ tagnál aktívabb
kommunistát. Belőlük lettek később a párttitkárok.
Miniszterelnök Úr! Volt az Ön családjában MSZMP tag? Volt? És
párttitkár? Ha igen, akkor ez önöknél genetikusan kódolt.
Csak hogy folytassam, a középiskolában négy éven át én voltam a
’nemKISZtag’, vagy ’KISZnemtag’. Sőt ez a bélyeg az érettségi után is
elkísért, hiszen az iskola, hogy, hogy nem, a KISZ és a párttag
tanárok többsége, nem javasolta a tovább-tanulásomat nappali
egyetemre.
Azért elmentem felvételizni, hiszen azt nem tudta megakadályozni
az iskola, csak a felvételemet. A szóbeli vizsgám abból állt, hogy az
16. Egyetem KISZ Titkára, a szóbeliztető panel kellős közepén ülve, a
verbális humán kommunikációnak abban a fázisában, ahol mások
köszönni szoktak, kérdés nélkül közölte velem, hogy az Egyetem
nem kíván szektás, reakciós hallgatókat megtűrni a falai között.
Szakmai kérdést egy darabot sem kaptam, sőt még hellyel sem
kínáltak.
Mindezt azért mondtam el, mert Ön azt kérdezte, hogy mit tett
értem az ország, illetve ahogy én ezt a kérdést értem, mit tett velem
az ország. Az ebben a fejezetben történtek idején Ön és a mai
köreinek döntő többsége, és / vagy a szüleik, még kisebb – nagyobb
– még annál is nagyobb kommunisták voltak, ezért rész-felelősséget
viselnek a fent leírtakért.
A folytatásban majd arra is kitérek, hogy mit tett velem az ország
rendszer-váltás címén, majd a váltás után.
A nappali egyetem ugrott és ez drasztikus változást hozott az
életemben. Három évre egy gyárhoz voltam kötve, amely a
középiskola utolsó három éve alatt ösztöndíjat adott és ennek
kötelmei alól csak a nappali egyetemi tanulmányok mentettek
volna föl.
A dolog úgy kezdődött, hogy a nyári szünidőben egyhónapos üzemi
gyakorlaton vettünk részt egy, az iskola által kijelölt gyárban. A
program változatos volt: a napi nyolc óra munka és a napi nyolc óra
lógás, mint végletek között minden féle variáció előfordult.
Én úgy gondoltam, hogy jobban telik az idő, ha dolgozok. Ezt
diktálta az a munka-etika is, amelybe beleszülettem. Nem
dolgoztunk senki helyett és a szakik csak két dologra ügyeltek
nagyon: ne legyünk senkinek az útjában, és ne legyen semmilyen
baleset.
17. Munka közben, mint afféle kis kíváncsi tini, kérdéseket tettem fel a
szakiknak, mint például: ’Ezt miért csinálják így?’ és ’Ezt miért így
csinálják?’, vagy ’Nem lehetne …?’. Ezek közül néhányból, mint
később megtudtam, újítás lett valakinek. Talán ezt kompenzálták az
ösztöndíjjal.
A három évből végül négy és fél év lett, mert a (nép)hadsereg
közbeszólt. Nagyrészt fizikai munkát végeztem, négy műszakban,
éjjel és nappal, hét közben és hétvégén. Megtanultam megbecsülni
a fizikai munkát és a fizikai dolgozókat.
Azóta is masszív meggyőződésem, hogy egy gyárat azok a
szakmunkások, betanított munkások és segédmunkások tartják el,
akik általában nem kapják meg a nekik kijáró megbecsülést.
A gyár úgy képzelte, hogy jó helyen vagyok, ez így jó és nem
támogatott a továbbtanulásban. Nekem viszont más elképzelésem
volt és erősen vonzottak a nagyobb kihívások. Első legfontosabb
lépésként meg akartam tanulni angolul.
Ennek érdekében négy kerek esztendőn át, ha esett, ha fújt,
hétköznap és ünnepnap, egy kivétel nélkül minden nap legalább
négy órát töltöttem nyelvtanulással.
Ez egy olyan korban történt, amelyben nem létezett
Magyarországon modern nyelvoktatás. Az indulásnál a bátyám,
Louis segített, aztán pedig megálltam a saját lábamon is.
Többek között az angolnak köszönhetően kaptam egy vissza-
utasíthatatlanul jó állás-ajánlatot, majd egy angliai ösztöndíjat,
amelyet – természetesen – nem tudtam azonnal kihasználni, mivel a
Belügyminisztérium bevonta az útlevelemet. De erről majd kicsit
később.
18. Jut eszembe, Miniszterelnök Úr! Ön végzett valaha kemény fizikai
munkát, teljesítmény-kényszerben, nevetséges bérért? Megtanult-e
utasításokat végrehajtani? Értelmeseket és értelmetleneket
egyaránt?
Azt tanultam néhány bölcs öregtől, hogy igazán jó vezető csak az
lehet, aki végigjárta az összes létező lépcsőfokokat és képes
empatizálni az ott dolgozókkal. Csak az tud követhetően vezetni, aki
maga is tud követni egy vezetőt.
Miniszterelnök Úr! Ön hogy áll ezekkel a vezetési- és követési
készségekkel? Az egyik olyan jól ’megy’, hogy a másikra már nincs is
szükség? A bölcs öregek ezt úgy látták, hogy aki nem ismer el maga
fölött követésre méltó vezetőt, az csak zsarnokként képes vezetni.
Ön ezt hogy látja? Vajon nem azért folytat szabadságharcot a fél
világgal mert nem ismer el semmilyen, az önénél magasabb
véleményt?
Vajon nem ezért viseli olyan rosszul a kritikát és még annál is
rosszabbul a kritikusokat? A régi görögök ezt még úgy tudták, hogy
’ha nincs kritikusod, vegyél magadnak’.
Ezt a dél-dakoták kissé átalakították: ’ha valaki kritizál, add el őt egy
zsák lóért’. Azt hiszem, hogy a görögök jöttek előbb és ők maradtak
tovább.
Miniszterelnök Úr! Ön hogyan tudja kezelni a distresszt? Például
amit az alapvető emberi szükségletek kielégítetlensége, a
létbizonytalanság, a munkanélküliség, vagy akár a munkanélküliség
réme okoz? Ez Önt nem érinti? Vagy megoldja a problémát egy
másik szimptóma, a feledékenység?
És mennyire empatikus a másokat, apró például a magyar lakosság
mintegy 40 %-át érintő distresszel kapcsolatban? Például amit az
19. alapvető emberi szükségletek kielégítetlensége, a létbizonyta-
lanság, a munkanélküliség, vagy akár a munkanélküliség réme okoz?
Ez Önt nem érdekli? Vagy talán az oldhatná meg sokak problémáját,
ha elfelejtenék, amit a közelmúltban ígéretként hallottak?
Van egy tízéves periódus az életemben, amelyben annyi minden, és
dominánsan annyi minden jó történt, hogy azt egy egész életre
elosztva sem lenne az üres.
Egy szép napon a bátyám, Louis megkért, hogy helyettesítsem egy
angol csoportjában és én igent mondtam. Ebben nem volt semmi
különös, mert ő gyakran megkért és én mindig igent mondtam.
Esti csoport, csupa felnőttek. A szünetben mindenkiről kiderült,
hogy mivel foglalkozik és miért tanul angolul, rólam pedig kiderült,
hogy az óra végén sietnem kell, mert éjszakára megyek dolgozni és
a buszok furcsán – ritkán járnak.
Erre mindenki rácsodálkozott, kiváltképp Miklós, aki egy jó darabon
elvitt kocsival és így folytattuk a beszélgetést. Ő elmondta, hogy
rettentő sok problémája van a COCOM – lista (egy politikai ihletésű
blokád a Nyugat részéről, amellyel megakadályozták, hogy bizonyos
anyagok és technológiák eljussanak a szocialista országokba, köztük
Magyarországra) miatt és keres valakit, aki ebben tudna segíteni.
Sok – sok intuícióval, merész gondolat-társítással és kitartással itt
helyben elő kellene állítani minél többet a hiányzó anyagok közül,
így megkerülve a blokádot.
Ott és akkor azonnal tudtam, hogy ezt a munkát nekem találták ki,
hiszen a kémiában a kezdetekről az anyagismeret volt a fő
erősségem, t. i. hogy mi mivel, hogyan reagál, miben oldódik,
hogyan olvad, hogyan tárolható, mik a fizikai – kémiai jellemzői,
20. stb. Ezt évek óta úgy olvastam tonnaszám, egyre inkább angolul,
mint mások a ponyvát.
Addig beszélgettünk, amíg kiderült, hogy jól járnánk egymással és
én azonnal elhatároztam, hogy a lehető legrövidebb időn belül
váltok, hiszen pont lejárt az ösztöndíjas röghözkötöttségem.
Egy hónapon belül volt egy állásom, ahol
nem munkaidőm volt, hanem munkám,
nem főnökeim voltak, hanem munkatársaim,
nem ütemre kellett dolgozni, hanem lehetett ihlet szerint,
nem kellett bizonygatni a teljesítményt, mert azt külön kérés
nélkül is elismerték,
az intellektuális teljesítményt szabadalmi oltalommal lehetett
szentesíteni, és ahol
a pénz nem cél volt, hanem eszköz.
Tíz évig tartott ez a munka és számos – számtalan kisebb – nagyobb
probléma megoldását eredményezte, amelyek közül tizenötöt
szabadalmi oltalommal sikerült szentesíteni.
Az egész életemben ez volt a legtöményebb és leghatékonyabb
tanulási periódusom és annyira élveztem, hogy elfogadtam volna
magát a munkát fizetségnek.
Mivel ezt a munkát teljes egészében a COCOM – lista kényszere
tette lehetővé, addig tartott, mint maga a COCOM, és annak
elmúltával értelmét veszítette. Öt perccel a COCOM megszűnése
előtt még égető szükség volt rá, viszont öt perccel a COCOM
megszűnése után már japán, vagy amerikai kutatóintézetekkel
kellett volna versenyezni, ami egy lehetetlen vállalkozás.
21. Abban a szent pillanatban, amikor megtudtam, hogy vége a
korlátozásnak, kiszálltam. Ez a csúcson sikerült és rajtam kívül ezt
ott és akkor senki sem értette.
Ez volt a pozitív oldal. A mérleg negatív oldalát nem ugyanaz a
környezet produkálta mint a pozitívet, hanem a politika, de erről
egy picit később.
Mivel ihlet szerint dolgozhattam, számos egyéb dolog is belefért az
életembe anélkül, hogy bármilyen konfliktust okozott volna. Sőt, a
különböző tevékenységek egyfajta pozitív szinergiában találkoztak
és erősítették egymást.
Tíz tanéven át általános- és műszaki-tudományos angolt tanítottam
a Bánki Donát Főiskolán, tanároknak. Ez egy óriási lehetőség volt,
azonos súlyú felelősségbe csomagolva.
Soha, sehol máshol nem kerültem kapcsolatba ilyen magas szintű
műszaki intelligenciával és ez nem zárta ki a sikeres nyelvtanuláshoz
elengedhetetlenül szükséges – a nyelvvel szemben mutatott –
szerénységet, vagy alázatot.
Ők alkották azt a magot, akikre alapozva a Bánki, majdnem
mindenkit megelőzve, angolul kínált kurzusokat külföldieknek.
Büszke vagyok arra, hogy ebben a project –ben aktívan részt
vehettem.
Ezzel párhuzamosan, azonos tíz tanéven át, általános- és business-
közgazdasági-jogi angolt tanítottam az Országos Tervhivatal
mintegy 80 munkatársának.
Habozva vállaltam el ezt a megbízást, mert attól féltem, hogy
tömény politika vár majd a helyszínen, de tévedtem és erről a
tévedésemről az első személyes találkozás meggyőzött.
22. Az OT abban az időben sokkal inkább egy agytröszt volt, mint egy a
politikai centrumok közül. Soha, sehol nem élveztem annyi építő, a
másikra nagyon odafigyelő, a másik érveit maximálisan figyelembe
vevő, teljes konszenzusig folytatott vitát, mint ott és akkor.
Kezdetben csak a szünetekben, majd az idő múltával egyre
gyakrabban az órákon, angolul.
Ők alkották azt a magot, akiknek a szakértelmét a rendszerváltás
utáni kormányok sem nélkülözhették. A korábbi tanítványaim közül
heten töltöttek be államtitkári, vagy miniszteri pozíciót.
Büszke vagyok arra, hogy ebben a project –ben aktívan részt
vehettem, és még inkább arra, hogy soha semmilyen formában nem
kértem támogatást az akkorra már befolyásos ex-diákoktól.
Az egyik - jól elvégzett - munka hozza a másikat. Így került sor arra,
hogy az IBUSZ felkért - a bátyámmal, Louis –szal együtt - oroszos és
németes idegenvezetők átképzésére angolos idegenvezetőkké.
A hiper-intenzív nyelvtanfolyam következtében az idegenvezetők
nem csak nyelvet váltottak, hanem vezetési filozófiát és stílust is.
Tőlük tudom, hogy az ember, a turista került középre a karrarai
márvány helyett, és az ember, a turista igénye a program-füzetben
meghirdetett dogmák teljesítése helyett.
Büszke vagyok arra, hogy ebben a project –ben aktívan részt
vehettem. Számomra ez nagyon fontos tanulás volt, és ez az
átképzés volt az előképe a későbbi nyelvtanár-képző- és nyelvtanár-
átképző programjaimnak.
Mindhárom tanítási project bizonyította számomra, hogy
felnőtt korban is van értelme elkezdeni a nyelvtanulást,
23. az örömszerző tanulásnak abszolút előfeltétele az örömszerző
tanítás,
a tananyag másodlagos jelentőségű a módszerhez képest, és
a tananyag még a módszerrel együtt is másodlagos a hibátlan -
segítő interperszonális kapcsolatokhoz képest.
Ha visszatérünk ahhoz az alapkérdéshez, hogy ’mit tett értem az
ország’, habozás nélkül rávághatom, hogy a fenti tanítási
projectekben az ország semmit sem tett értem.
Felvilágosult, és a szó legjobb értelmében önző állami hivatalnokok
egyszerűen megengedték, hogy egy hiányhelyzetben én tegyek az
országért.
Ha a tízéves periódus teljes mérlegét akarjuk elkészíteni, két fontos
tényezőt nem szabad szem elől téveszteni:
1. A kádári gulyás-kommunizmusban a politika a feltalálók ellen
hangolta a közhangulatot. Azt sugallták, hogy a feltalálók mind
a semmiért, teljesítmény nélkül lesznek milliomosok. Az állam
bizonyítottan többet költött a feltalálók ellen, perköltségek
formájában, mint rájuk, t. i. találmányi díjként. Ha bárki,
valaha próbálkozott már valami világszerte új, gyakorlatban
megvalósítható, és egyben hasznot hozó dolog előállításával,
akkor nyilván tudja, hogy ez milyen vérlázítóan igazságtalan.
Kissé átfogalmazva, ezt úgy kell elképzelni, mint ha a főiskolai
diploma-munkádra a világ összes főiskolája, nyelvtől teljesen
függetlenül, rámászna kritikusként és segítségnyújtás nélkül
visszadobná, ha bármi hasonló van benne bárki más, bárhol,
bármikor írott diploma-munkájával összevetve.
2. Ebben a periódusban Magyarországon ’keményvaluta’ –
mizéria volt. Ki ne emlékezne arra, hogy még sok évvel később
24. is három évenként 50 USD –t vehettünk külföldi utazáshoz,
ami Londonban, például, jó esetben a metró-bérletre volt elég.
Én a tíz év alatt, a társaim intelligens becslése szerint, több,
mint 100 millió USD –t kerestem az országnak. ’Hálából’ a BM
bevonta az útlevelemet. Bár soha sem indokolták, még
kevésbé magyarázták el, hogy miért, én arra gondolok, hogy az
ok az lehetett, hogy közöm volt ezekhez a találmányokhoz, és
talán nem jöttem volna vissza egy nyugati útról.
Azt már tudjuk, hogy a hála nem tartozik a politikai kategóriák közé.
Ez pontosan így volt a rendszer-változás előtt is. Az is egy közös
vonás, hogy a hálátlanság viszont egy központi kategória ma is és az
volt a múltban is.
Az én esetemben a tizenöt találmányból tizenöt per lett. A tizenöt
perből durván száz tárgyalás, és ez elvitt a beláthatóan véges
életemből 800 – 1000 órát a felkészüléssel együtt.
Egy találmányi – szabadalmi perben az ember nagyrészt önmagát
védi, hiszen ott döntően szakmai vitákról van szó, amelyekhez a
legjobb ügyvéd sem ért.
Az ilyen jellegű pereknek volt egy szokásos ’technológiája’ és ettől,
fantázia híján, csak ritkán és csak kevéssé tértek el.
1. Egy ’ügy’ csak akkor változott át ’peres ügy’ –gyé, amikor
felmerült, hogy talán valami találmányi díjat kellene fizetni a
haszon fejében. Előtte szent volt a béke.
2. A perben először azt állították, hogy a megoldás ’nem új’. Ezt
viszonylag könnyű volt cáfolni, hiszen az Országos Találmányi
Hivatal csak egy, az egész világra kiterjedő újdonság-vizsgálat
szűrője után ad szabadalmi oltalmat.
25. 3. Amikor a ’nem új’ érvelés bedőlt, jöhetett a ’nem haladó’. Ezt
is könnyen cáfolni lehetett, hiszen az újdonság-vizsgálat
általában erre is kiterjed, vagy kiterjeszthető. A műszaki –
technológiai – tudományos megoldás haladó jellegét a
gyártási – pénzügyi adatok is megtámogatták.
4. Ezután kelletlenül elismerték, hogy a megoldás új és haladó
és ekkor jöhetett a ’gyakorlatban nem megvalósítható’ c.
érvelés. A logikai bukfenceket, mint a gyengeség jeleit, be
kell tudnunk egy egyre defenzívebb, egyre inkább sarokba
szoruló ellenérdekű félnek. Szabadalmi – találmányi
perekben ezt használják alperes – felperes helyett.
5. Amikor ezen is túl voltunk, jöhetett a ’OK, OK talán új,
bizonyára haladó, még az is lehet, hogy a gyakorlatban
megvalósítható, de ő nem használja’ c. bornírtság. Ezen a
ponton a három tagú Tanács elnöke, vagy valamelyik tagja
megkérdezte, hogy akkor miért vagyunk itt, és vajon hogy
kerültünk ide. Itt már szakértő kellett, sőt kettő is mert az
ellenérdekű felek mindegyike hozhatott egyet – egyet.
6. Amikor ez az érvelés sem hatott, és sikerült mindből minden
esetben megnyerni a pert, az ellenérdekű felekből minden
átmenet nélkül barátok, sőt szövetségesek lettek és az adós
fizetett, sőt kétszer is fizetett. Először kifizette a bukott per
nem túl csekély költségeit, a szakértőket, és a feltaláló által
igényelt utazási- vagy egyéb költségeket. Majd, kifizette, bár
nem túl hamar, a megítélt találmányi díjat is.
Nyilvánvaló volt minden esetben, hogy az egész egy mocskos
politikai játszma volt és neki egy bírósági ítélet kellett ahhoz, hogy
’politikailag tisztán’ fizethessen.
Az egész, általában, nem tartott tovább három – öt évnél.
26. Itt az a kérdés, hogy ’mit tett értem az ország’ nem értelmezhető,
sőt az a kérdés, hogy ’mit tett velem az ország’ sem könnyen
megválaszolható. Talán akkor járunk el helyesen, ha arra keressük a
választ, hogy ’mit tett önmagával ez az ország, engem és sok más,
alkotásra hajlamos embert beleértve’.
Miniszterelnök Úr! Ön hogyan tudja kezelni a negatív distresszt?
Tudja, amikor neadjisten valami jót tesz, biztosan tudja, sőt
bizonyítva látja, hogy jót tett, és mindezt a tágabb környezete mind
csupa rossznak olvassa.
Miniszterelnök Úr! És Ön hogyan tudja elkerülni, hogy másoknak
distresszt okozzon? Vagy ez nem cél?
