Helyi Pénz II - Helyi Pénz Sikere Válságban - A wörgli Kísérlet - Fritzs Schwarz - helyi, közösségi, alternatív, kiegészítő, komplementer, pénz, pénzhelyettesítő, munka, felelősségvállalás, együttműködés, üzlet, lets, magyar, beruházás, gazdasági, élénkítés, kamat,

1. Fritz Schwarz
A wörgli kísérlet
Az Internationale Freiwirtschaftliche Union II. kongresszusa ajánlja
Wörgl városnak,
Michael Unterguggenberger polgármester családjának,
Wörgl város leendő polgármestereinek
és minden polgárának, aki felelősnek érzi magát a közjólétért.
Wörgl, 1951. pünkösdjén.
Michael Unterguggenberger

2. A wörgli szabadpénz ­ kísérlet, 1932/33
Mi az a szabadpénz? — A szabadpénz olyan készpénz, amelynek megőrzése, összegyűjtése mindig a veszteség kockázatával jár, és az
árukínálatnak megfelelő mennyiségben kerül forgalomba, úgyhogy a vásárlóerejét szilárdan megőrzi.
A jelenlegi tartós pénzzel ellentétben ezt a pénzt magánszemélyek soha nem tarthatják vissza a forgalomból és bocsáthatják később kedvük
szerint újra forgalomba veszteség, vagy a veszteség kockázata nélkül. Mivel ez a jelenlegi tartós pénzzel bármikor megtehető, gyakorlatilag
lehetetlen a "pénzkörforgást szabályozni" ­ legalábbis hosszabb ideig ­, ahogy pedig a jegybankoknak a törvénykönyv, sőt Svájcban az
alkotmány is előírja, hiszen ezek a privát pénzeszsákok a fizetőeszköz­politikai háttérben privát pénzkiadókként, illetve pénzt kibocsátó
bankokként működnek. A felhalmozhatatlan szabadpénzzel ellenben szabályozható a bankjegyek forgása, és olyan pontosan igazítható az
árukínálathoz, hogy az áruk árszínvonala, és ezzel a pénz vásárlóereje teljes mértékben szilárd marad. Ez aztán a valódi fizetőeszköz! Ilyen
fizetőeszköze volt Svájcnak 1928­ban egész évben, és előtte, illetve utána 1/4 évig, tehát összesen másfél évig.
A jelenlegi pénzekkel viszont a pénzforgást gyakran csak újabb nagy mennyiségű készpénz forgalomba bocsátása által lehet megtartani. Ez
később soha nem folyik teljes egészében vissza, hanem részben forgalomban marad. Ennek következménye az 1914 óta szinte állandó
pénzértékcsökkenés. Az 1950­es dollár vásárlóereje kb. 40%­át teszi ki az 1914­esnek.
A szabadpénz tehát az a pénz, amely nem halmozható fel, és amelynek vásárlóereje szilárd, az utóbb említett tulajdonság ellenére nem
gyűjthető érték, hanem tiszta csereeszköz. így végül is eleget tesz annak a követelménynek, amit már Aristoteles (i.e. 384­322) joggal
megkívánt a jó pénztől: hogy megszakítás nélkül kézről kézre járjon, mivel feladata a forgás.
Ahogy egy 130l­es rendeletből kitűnik (lásd Du Gangé középkori beszédeinek glosszáriumát, a "pecunia" c. cikket), az egyház már a korai
középkorban megkísérelte a pénzt eredeti feladatának megfeleltetni azáltal, hogy a legsúlyosabb egyházi büntetéssel, a kiközösítéssel sújtotta
a pénzfelhalmozókat. "Excommunicamus ... omnes illos, qui iacentem seu dormienteni pecuniam penes se habent": "Mindenkit kizárunk az
egyházból, aki a pénzt tevékenységétől megfosztva saját magánál állni hagyja".
A 12. században a magdeburgi Wichmann érsek vezette be a pénzvisszavonást, és néhány évenként megismételtette. A cserére szánt pénz
25%­át még vissza is kapta, pénzverési díj formájában, ami az új érmékért járt. Hogy ez adóintézkedés volt­e, a pénzforgás megélénkítése,
vagy a pénzfelhalmozás ellenszere, aligha tudjuk utólag biztosan megállapítani. (Részletesen lásd: Fritz Schwarz: "A törhető tallér, a
középkor szabadpénze", 1931. Bern.)
Ezek a pénzvisszavonások akkoriban mindenképpen csodát tettek ­ "valóságos tavasz a lakosság számára" ­ írja Damaschke, és R.H. Francé
az ezáltal ­ különösen a kisvárosokban ­ létrejött kultúrát Európa kulturális fejlődésének csúcspontjaként értékeli, ez az időszak pedig a korai
gótika idejére tehető.
A pénzvisszavonás később túlzott méreteket öltött. Az érmék körüli zűrzavar által felingerelt nép mindenütt az "örök pfenniget" követelte.
Csak néhány józanul gondolkodó személy ismerte fel, hogy ez mit idézne elő. A tartós pénz, az "örök pfennig" valóban azonnal az árakon, a
béreken és a kamatokon keresztül történő kizsákmányoláshoz vezetett. Martin Luther, aki ennek a folyamatnak a végső fázisát még megélte,
1543­ban azt írta, hogy "ha a kamaton keresztül történő kizsákmányolás még száz évig tovább folytatódna, akkor a németek felzabálnák
egymást." Száz évvel később Németországban valóban a 30 éves háború dúlt.
Friedrich Engels "Eugen Dühring gazdasági forradalma" című, 1878­as írásában (Moszkva, 1946, 371­372. o.) a kamat eredetét ugyancsak
a jelenleg használatos tartós pénzre vezette vissza, ezzel ellentmondott barátjának és munkatársának Kari Marxnak, aki ellentmondásos
írásaiban a kamatot még véletlenül sem tekintette a jelenlegi pénz és pénzrendszer következményének az egyébként általa képviselt
munkaérték­elmélet ellenére, amit tanítványai ma még az állami szocializmus és kommunizmus által próbálnak megvalósítani, jóllehet az
elméletet maguk sem ismerik, és mindig újra megcáfolják.
A szabadpénz akkor sem sztrájkolhat, ha "olyan alsó határt ér el, amely alatt a pénz megtakarítása többé már nem vonzó" ahogy dr. W.
Egger 1932. 10. 7­én a berni "Bund"­ban írta. Ezt a 3 % körüli alsó határt akkor lehet elérni, ha szabadpénzt használunk — így meghódítjuk a
"3% alatti világot."
A munkának tehát nem kell többé "gazdaságosnak" lennie, azaz kamatot hoznia, hanem elég, hogyha "kifizetődő", azaz a vállalkozó és a
dolgozó számára biztosítja a munkajövedelmet. Nem könnyű elképzelni, mit is jelent ez. Elsősorban azt, hogy azokban az országokban,
amelyekben a kamatláb 5%, vagy annál magasabb, a dolgozók jövedelmei megduplázódnak, ha a kamatlábat az új tőke 0%­ra nyomja le. A
jólét mindenütt ugyanolyan széles körű lesz, mint amilyen széles körű a dolgozók pénzhiánya a kamatterhek következtében felére vagy
negyedére csökkentett bérek miatt. Ettől még nem lesz a földön paradicsom. Ha azonban elképzeljük, hogy a munkanélküliség örökre eltűnik,
megvalósul a teljes foglalkoztatás, megduplázódnak a munkából származó jövedelmek ­ változatlan árak mellett! ­ akkor alkothatunk
fogalmat arról, mit hozna a szabadpénz a kamatláb süllyedésével. A gazdagok megtarthatnák a vagyonukat, azonban munkát kellene
vállalniuk, ha eddig még nem tették. Többé nem élhetnének ugyanis a kamatbevételeikből, azaz mások költségére, hanem a saját munkájuk
hozadékával kellene beérniük. Ez a világban betöltött jelenlegi szerepüket nagymértékben megváltoztatná, ugyanis, ahogy Gottfried
Keller mondja: "Csak a munkából származó nyereség teljesen kifogásolhatatlan és a lelkiismeretnek megfelelő."
A Bernben állami jogot oktató híres író, Kari Hilty joggal írta már 1887­ben: "Nem a tőke a szegények ellensége... Az ellenség a
kapitalizálás oly módon való értelmezése ­ egy nagy osztály életszemlélete amely szerint az élet valódi feladata, hogy először saját magunk,
azután a gyerekeink, majd az unokáink, végül az egész család számára, a legtágabb értelemben a végtelenségig, minden egyebet semmibe
véve készleteket halmozzunk fel, ami természetesen elsősorban a jelenlegi generáció létfenntartására nézve meghatározó.
Abban rejlik az úgynevezett felsőbb osztálynak a tévedése, hogy ehhez a súlyos értelmezéshez, ami a vallásos világnézettel sem
egyeztethető össze, ragaszkodik és szabad akaratából nem akar a mérsékelt jóléttel megelégedni. Ezzel a szocializmus hamarosan magától
megszűnik."
Hiltynek teljesen igaza van: a szocializmusnak meg kellene szűnnie, mivel a munka nélkül szerzett jövedelem felszámolásával, azaz a
kamat­ és földjáradékjogok megszüntetésével a kapitalista kizsákmányolás véget érne, mert ezt a "kapitalista kizsákmányolást" Marx szerint
is végső soron a kamatok, földjáradékok és a fizetőeszköz ingadozásaiból származó nyereségek jelentik.
Ahhoz azonban, hogy ezt elérjük, meg kell törnünk a pénzsztrájkot. A szabadpénz önkéntelenül ezt a célt szolgálja! Azáltal, hogy állandóan
forog, mégpedig olyan mennyiségben, amely az árszínvonalat és a szilárd vásárlóerőt biztosítja az infláció és a defláció ellen egyaránt, a
megtakarításokat, a jólétet, és a vagyont is biztosítja; az általános jólét f növekszik, ezáltal lenyomja a kamatlábat és saját állandó
növekedésével lehetetlenné teszi a kamatláb növekedését. így a kamatláb, legalábbis bizonyos befektetéseknél, 0­ra süllyed, a többiben
kockázati prémiumként alig1%­ra.
A pénzforgás szabályozásának kérdése így összefonódik azzal a kérdéssel, hogy:
Hogyan óvhatjuk a meg a pénzt a felhalmozástól?
A pénzforgás biztosítása a felhalmozás ellen három okból szükséges: először is azért, hogy eleget tegyünk a törvény követelésének, amely a
pénzkörforgás szabályozását rendeli el, másodszor azért, mert szabályozás nélkül sem az infláció, sem a defláció nem kerülhető el, és végül

3. azért, mert alacsony kamatláb mellett a pénz sztrájkol, azaz visszatartható ­ és ezzel deflációs válságot okoz ­, amennyiben a jegybank nem
idéz elő mesterségesen inflációt.
Az 1923­as valutakonferencián, ami a berni Musy szövetségi tanácsos elnöklete alatt zajlott, a svájci bankegyesület akkori elnöke, Leopold
Dubois a következőt mondta: "Ahhoz, hogy a válságot elhárítsuk, csak több bankjegyet kell forgalomba hoznunk — akkor azonban infláció
lép fel." Mindkét állítás igaz. Egyiknek sem kell azonban bekövetkeznie, ha a válságot nem több bankjeggyel próbáljuk elkerülni, hanem a
pénz visszavonásával való fenyegetés által, a XII. sz.­i Wichmann érsek példája szerint.
Sok súlyos bizonyítékát ismerjük annak, hogy a pénzsztrájk mennyi bajt okozott és okoz napjainkban is.
Bonnet francia pénzügyminiszter 1934­ben így panaszkodott a kamarában: "Jelenlegi nyomorúságos gazdasági helyzetünkért a
pénzfelhalmozás a felelős."
Schulteß szövetségi tanácsos az 1931. november 15­i aarani pártnapon így nyilatkozott, szabadelvűségéről téve tanúbizonyságot:
"Becslésem szerint napjainkban 700­800 milliót halmoztak fel magánszemélyek bankjegyek formájában. Saját környezetünkben
gondoskodjunk arról, hogy ez a pénz forgalomba kerüljön! Aki a pénzt összegyűjti, az vét a nép bizalma ellen!"
Ebben az időszakban Svájcban a bankjegyállomány pontosan 1431 millió frank volt — tehát csak 600­700 millió forgott, míg 700­800
millió felhalmozva, a "matracban" feküdt.
1936. március 2­án a "Zürcher Tagesanzeiger" megállapította, hogy a Svájci Konjunktúrakutató Bizottság közlése szerint 1935­ben
átlagosan kb. 500 millió frank értékű arany gyűlt össze a kezekben. A pénzfelhalmozás értelmére és céljára vonatkozó újabb nézetekről a
továbbiakban a következőt írta: "Ha ennek az összegnek akár csak egy része újra megjelenne a tőkepiacon, az a termelőt sújtó kamatterhek
érezhető enyhülését jelentené."
A szocialista "Berner Tagwacht" 1936. februárjában szintén felveti a kérdést: "Mi történne, ha a felhalmozott pénzre 1000 frankonként
külön adót vetnének ki?"
A katolikus­konzervatív "Neue Zürcher Nachrichten" sem maradt le a szocialista berni lap mögött: "Ha a gyűjtögetés nemcsak néhány
különc sajátossága, hanem általános jelenség lesz, akkor gazdasági életünk, ami a hitelügyleteken alapul, a legsúlyosabb veszélybe kerül.
Mindenütt pénzhiány lép fel, a kamatok emelkednek. Ezzel a pénzhiánnyal közvetlen összefüggésben egészségtelen és gazdaságilag
elviselhetetlen módon süllyednek az árak is. Röviden: a matracban őrzött pénz válságot robbant ki."
A Svájci Nemzeti Bank banktanácsának egyik tagja, dr. Hans Tschumi nemzeti tanácsos, a Svájci Ipartestület tiszteletbeli elnöke erre
vonatkozó cikkét az egész ipari sajtó közölte: "A felhalmozás a legértelmetlenebb dolog a világon. A pénz a gazdaságot ösztönző elem. A
felhalmozott pénz a gazdaság számára teljesen elveszett. Ha az összes pénzt felhalmoznák, a gazdasági élet szinte mozdulatlan lenne. Csak a
forgó pénz élénkítő és gazdaságilag gyümölcsöző, a felhalmozott pénz halott, és nem hoz hasznot."
Hasonlóképpen elítélte a pénzfelhalmozást prof. dr. Ernst Laur, a Svájci Nemzeti Bank bankbizottságának tagja, aki a "Schweizerische
Bauernzeitung" 1914. augusztusi számában a következőt írta centiméter magas betűkkel:
"Elő a visszatartott pénzzel! Nem tudunk a tejért, sajtért, gabonáért, húsért fizetni, ha a bankok nem jutnak pénzhez. Ha a gazda az eladott
élelmiszerekből származó bevételeket megtartja, nem fizet kamatokat és számlákat, és a pénzt otthon rejtegeti, ahelyett, hogy a bankba vinné,
akkor a válságból nem lábalunk ki. — Felszólítom a svájci gazdálkodókat, hogy a birtokukban lévő, állni hagyott pénzt vegyék elő a
ladikokból. Fizessék ki az adósságaikat, a maradékot pedig bízzák a bankra. Aki a pénzt otthon tartja, saját magát károsítja. A parasztnak van
legkevésbé szüksége a pénz kisajátítására, mivel megvan az ennivalója önmaga és családja számára, és a megélhetéshez nincs szüksége
készpénzre. Ha valamit elad, először mégis készpénzt kap, ha a másik félnek van pénze."
Lehetetlen volna a felhalmozók ellen irányuló összes külföldi véleményt ismertetni. Említsük meg ezek közül Herbert Hooverét, aki "Az
összegyűjtött dollárok" címmel a következőket írta 1930. őszén, a válság 1929. októberi kitörése után egy évvel az USA akkori elnökének, aki
a válság során és a válság miatt nem sokkal később elvesztette elnöki székét:
"A felhalmozott dollár, és egyáltalán a gyűjtögetés minden állam számára a legnagyobb veszély. A harc jelenleg az aranyfelhalmozás ellen
irányul, ami mintegy egy évvel ezelőtt kezdődött, és növekvő intenzitásával a nemzetet fenyegető veszéllyé vált. Ez a mozgalom a félelemben
gyökerezik, és egy olyan felfogásban, ami ma már nem állja meg a helyét. Hatalmas méreteket öltött, és nagy mértékben hozzájárult a
hitelkedvezmények feltételeinek súlyosbodásához, így közvetlenül elősegítette az árak süllyedését és a munkanélküliség növekedését.
Az átlag amerikai bizonyára nem gondolt bele, hogy milyen kárt okoz, ha csak egyetlen dollárt is elrejt, és kivonja a körforgásból. Biztosan
nem fogta fel, hogy ez a félretett dollár a bankot arra kényszeríti, hogy ugyanennyi hitelt bizonyos időre kivonjon a gazdasági életből.
Idetartoznak azonban a kereskedők, a gyárosok és a farmerek is. Azért a pénzért, amit ezek felvesznek, vásároljuk az árukat, fizetjük a
béreket, fedezzük az üzletek fenntartási költségeit. Minden félretett dollár elrabolja a dolgozó fizetésének legalább egy részét. (A
"Nebelspalter"­ben ez állt: "Aki bezárja a pénzt, az kizárja a munkásokat!") Ha ezt az egyedi példát megszorozzuk azzal a másfél milliárddal,
ami ezidőtájt az USA­ban felhalmozva, terméketlenül hever, akkor hű képet kaphatunk arról, hogyan fejti ki hatását nemzeti biztonságunk
ellensége, a pénzfelhalmozás. A közgazdasági fejlődést a megtorpanás veszélye, a munkanélküliség növekedése és a mezőgazdasági helyzet
megrendülése fenyegeti.
Senki nem vonhatja kétségbe, hogy az amerikai gazdaság számára — és ugyanez érvényes az összes többi veszélyeztetett országra is —
megkönnyebbülést jelentene, ha a felhalmozott óriási összegek újra a forgalomba kerülhetnének "
Végül álljon itt egy vélemény 1939­ből, amikor a pénz részben ismét elrejtőzött, részben azonban halmozottan az árukra zúdult. A
következő felhívást a Svájci Nemzeti Bank jelentette meg különböző újságokban és függesztette ki plakátokon a bankokban "Elő a
visszatartott bankjegyekkel!" címmel:
"A háború elhagyta országunk határait. Hadseregeink nagy részét haza lehetett engedni. Ahogy a szövetségi tanácsos a svájci néphez
intézett határozott hangú felszólalásában hatásosan kifejtette, itt az ideje, hogy az ország gazdaságát mozgásba hozzuk, a termelést
elősegítsük, és munkahelyeket teremtsünk a jövedelemnélküliség által fenyegetett néprétegek számára. Ennek a ma legsürgősebb, de
legnehezebb feladatnak a végrehajtásához fontos, hogy az államnak, a kantonoknak, a községeknek, de a magángazdaságnak is megfelelő
mértékű olcsó pénz álljon rendelkezésére.
A közelmúltban a cégek és a magánszemélyek arra éreztek indíttatást, hogy a banknál lévő követeléseiket visszavonják, hogy előrelátóan
ellássák magukat bankjegyekkel. Még ha érthető is volt ebben az időszakban a fizetőeszköz ilyen mértékű felhalmozása, akkor is a
hitelfeltételek súlyosbodását és a kamatlábak növekedését vonta maga után, ami az állami és a magángazdaságnak egyaránt hátrányára vált.
Azóta félreismerhetetlenül általános megnyugvás következett be.
Tehát mindenkor hazafias kötelesség a bankjegyeket a bankba vinni, vagy hazai értékekbe fektetni, és ezzel visszajuttatni az állami és
magángazdaságba, amelyek nem tudják nélkülözni.
Aki továbbra is a bank páncélszekrényében vagy túlzott mennyiségben otthon őrzi a pénzt, a közösség érdekeivel ellentétesen cselekszik, és
árt az országnak."
A szabadpénz­kísérlet 1932­ben már időszerű volt. Amint ezekből a véleményekből kitűnik, akkoriban kísérletek történtek a
felhalmozhatatlan pénz megteremtésére.

4. A wörgli polgármester, Michael Unterguggeriberger teljesen megfontoltan vállalkozott erre a kísérletre. Olyan szábadpénzt választott
ehhez, ami formailag a legmegfelelőbbnek látszott az ottani körülmények között, az a forma, amit 1916­ban a berni kereskedő, Georg
Nordmann javasolt Silvio Gesell kereskedőnek. Gesell, akinek mindig az volt a véleménye, hogy a pénz állandó körforgásban tartásának
módjáról még nem mondták ki az utolsó szót, Nordmann tanácsait elfogadta, és az akkor éppen megjelenő "A természetes gazdasági rend" c.
művének első kiadásában ezt hozta nyilvánosságra saját javaslata helyett, amit első írásában, 1891­ben alkotott. Véleménye szerint a
szabadpénz technikájáról ugyanis mindig vitatkozni kell, mivel a technikai dolgok állandóan javíthatóak. A cél ezzel szemben: a pénz
vásárlóerejének megszilárdítása, a zavartalan pénzforgás, a válság­ és kizsákmányolásmentes gazdaság megteremtése aminek
rendíthetetlenül szilárdnak kellene lennie.
Ernst Nobs szövetségi tanácsosnak a svájci rádióban 1951. április 13­án elhangzott ismertetése szerint Wörglben olyan formáját választották
a szabadpénznek, amely egyes pontokban helytelen, más pontokban mértéktelenül túlzott volt.
Maga a wörgli kísérlet lett volna a legjobb cáfolata ennek az ellenvetésnek — ha tovább élhetett volna. Ernst Nobs szövetségi tanácsos
elmulasztotta megmondani a svájciaknak, hogy Svájcban a szabadpénznek ezt a formáját már 1945 óta nem propagálták, hogy a svájci
törvényalkotás pénzügyekre vonatkozó szabadgazdasági javaslatai sem ezt szorgalmazták, hanem valami egészen mást, és a svájci
bankjegypolitikának csak a célja, de soha nem az eszköze volt a vita tárgya.'
A wörgli lakosságnak ezzel szemben olyan polgármestere volt, aki velük érzett és gondolkodott, így a közösen megélt válsághelyzetben a
nép a polgármesterre hallgatott, és merészen belevágott a szabadpénz­kísérletbe.
A svájci Liberálszocialista Párt szintén a válságelhárítás céljával ­ amit egyébként a svájci szövetségi alkotmány 31. cikkelye az állam
feladataként jelöl meg ­, terjesztett törvényjavaslatot a szövetségi tanács elé.
A pénzfelhalmozás megakadályozása és a zavartalan pénzkörforgás biztosítása céljából a Nemzeti Bank számára a következő
intézkedéseket kellene lehetővé tenni:
"28. cikkely: A Nemzeti Bankot felhatalmazzuk, hogy amennyiben a bankjegy­ ül. pénzérmefelhalmozás olyan méreteket ölt, amely a pénz
vásárlóerejének stabilitását veszélyeztetheti, akkor a felhalmozott bankjegy­ és érmefajtákat vagy az összes bankjegyet és érmét
érvénytelenné nyilvánítsa, és 8 napos határidővel becserélés céljából visszavonja, amelyhez a névérték maximum 10%­ának megfelelő
átváltási illetéket állapíthat meg. A visszavonásra és cserére vonatkozó részletes előírásokat a Szövetségi Tanács adja ki."
Ez a lehetőség a pénzcsökkentés vagy ­gyarapítás korábban ismert metódusaihoz kapcsolódott volna; célja kizárólag a bankjegykörforgás
befolyásolása és a felhalmozás megakadályozása volt.
A pénzkörforgásnak az árukínálathoz való illesztése által létrejövő szilárd vásárlóerő megszülető igényére vonatkozólag a szociáldemokrata
szövetségi tanácsos Ernst Nobs a rádióban ezt a követelést a szabadpénz wörgli módjával olyan módon kapcsolta össze, hogy a hallgatónak
azt kellett hinnie, hogy a két metódust egyszerre alkalmazzák! Mivel ezután a rádióvitát a szövetségi tanácsos azonnal lezárta, a svájci
választópolgárok nem kaptak több információt, és a teljesen félrevezető tájékoztatás hatására visszautasították az előterjesztést — mert az a
benyomásuk támadt, hogy az áruk ilyen mértékű fogyása túlzott lennel Ez a vélemény jogos volt, azonban a nép tudatos és akaratlagos
félrevezetése által jött létre, ami a legrosszabb fajta szemfényvesztés, amire egy pártember kormányzati pozícióban a néppel szemben valaha
is vetemedett.
Winston Churchill a kiindulópontról
A wörgli kísérlet oda vezetett, hogy Silvio Gesell tanait végre a gyakorlatban is alkalmazták, és beigazolódtak prof. dr. Irving Fischer
szavai: "A szabadpénz, helyesen alkalmazva, 3 hét alatt kivezetné az Egyesült Államokat a válságból."
Az elsőként Wörglben végrehajtott szabadpénz­kísérletről sokat beszéltek és írtak, de csak az tudja az akció jelentőségét megfelelően
értékelni, aki az akkori helyzetet maga is megélte, és tudja, hogy az 1929­ben kialakult válság nélkül a nácik soha nem jutottak volna
uralomra.
A következő táblázat szolgáltatja a perdöntő bizonyítékot: megmutatja, hogy 1924­től 1928­ig, a 1 viszonylag élénk konjunktúra, a
majdnem szilárd, illetve tudatosan megszilárdított árszínvonal éveiben a nácik száma csökkent ­ a munkanélküliek számával együtt ­, a válság
4 évében azonban, 1929­1933 között a deflációs periódus munkanélküliségével együtt fokozatosan emelkedett, az esztelenség teljes
győzelméig.
Nemzetiszocialisták az 1924/33­as választásokon
Időpont Szavazat Mandátum % Munkanélküliek
1924.05.04 1 918 000 32 6,6 340 7111
1924.12.07. 908 000 14 3,0 282 645
1928.05.04. 810 000 12 2,6 268 4432
1930.09.14. 6 407 000 107 18,3 1 061 570
1932.07.31. 13 779 000 230 37,3 5 392 248
1932.11.06. 11 737 000 196 33,1 5 355 428
1933.03.05. 17 265 800 288 43,7 5 598 855
1933.11.12. 39 655 200 661 92,1 3 746 0003
1 1924.március 2 1928.május 3 A táborokban lévő munkanélküliek nincsenek beleértve — Náciuralom
Winston Churchill visszaemlékezéseiben a szilárdtól a süllyedő árszínvonalhoz, az élénk konjunktúrától a deflációhoz és ezzel a válsághoz
vezető utat politikai oldalról kiválóan megvilágítja, elsősorban azt, ami változatlan maradt:
"A széles tömegeknek a legegyszerűbb gazdasági tényekről sem volt fogalmuk, és a pártvezetők nem kockáztatták meg ­ a választásokat
szem előtt tartva ­ felvilágosítani őket. A sajtó régi szokás szerint az uralkodó nézeteket ismertette és hangsúlyozta." (I. kötet, 22. oldal)
Churchill a továbbiakban ezt írja:
"A locarnói szerződés (1926) aláírása után a legnagyobb egyetértésben ültünk, és arra gondoltunk, milyen csodálatos jövő vár Európára...
Baldwin második kormányzati időszakának végén (1929) Európa helyzete olyan nyugalmas volt, mint az előző években soha, és amilyen
legalább 20 évig nem lesz többé... Az új Németország elfoglalta helyét a Népszövetségben... Új óceánjárói elnyerték az Atlanti­óceán Kék
Szalagját, külkereskedelme hirtelen fellendült és a belső jólét fejlődésnek indult. Franciaország új szövetségi rendszere szintén biztosnak
látszott... Sok magas állású személy Németországban hevesen elutasította a háborúval kapcsolatos gondolatokat..." (52. o.) És ekkor jött az
1929­es szerencsétlen év a "fekete péntekkel", amikor az amerikai tőzsdealkuszok 800 milliós kölcsönének felmondása katasztrófaként hatott:

5. "Az 1929­es év majdnem 3/4­e a növekvő jólét ígéretével és látszatával telt el, mégpedig elsősorban az Egyesült Államokban. Könyvek
íródtak annak bizonyítására, hogy a gazdasági válság időszakát végül legyőzi a terjeszkedő kereskedelmi szervezet és a tudomány. »A
ciklikus gazdasági fejlődést, amiben eddig részünk volt, szemmel láthatóan magunk mögött hagytuk« — mondta a New York­i tőzsde elnöke
szeptemberben." (52. o.) "Októberben azonban hirtelen heves vihar söpört végig a Wall Streeten. A befolyásos szervek nem tudták
megállítani a pánikszerű eladások özönét. A vezető bankok egy csoportja létrehozott egy egymilliárd dolláros alapítványt, hogy támogassa és
stabilizálja a piacot. Mindez hiábavaló volt... A zűrzavar és a bénultság eluralkodott a hatalmas termelőüzemekben. 20 000 helyi bank
elhalasztotta a kifizetéseit, az áruk és a szolgáltatások cseréje az emberek között teljesen szétzilálódott, és a Wall Street­i csőd hatása a
legszegényebb és leggazdagabb házakban egyaránt megmutatkozott.
A tőzsde összeomlását 1929­32 között feltartóztathatatlan árzuhanás, és ezzel a termelés visszaesése követte, ami a munkanélküliség
növekedéséhez vezetett. A gazdasági élet zavarainak következményeit az egész világon észlelni lehetett. A munkanélküliség és a termelés
visszaesése a kereskedelem általános hanyatlását hozta magával. A hazai piacok megóvása érdekében korlátozták a behozatalt. Az általános
válság akut pénzügyi nehézségeket okozott, és megbénította a belföldi hitelnyújtást. Ezáltal az egész földgolyón eluralkodott a hanyatlás és a
munkanélküliség... Ugyanolyan katasztrófa zajlott le Németországban is, mint más európai országokban." (53/54. old.)
Hamarosan mindez visszahatott Németországra:
"A márka összeomlása megsemmisítette a német középosztály bázisát, amelynek soraiból sokan kétségbeesésből lettek az új párt tagjai és a
gyűlöletben, bosszúvágyban és a hazafias tűzben találták meg saját nyomoruk enyhülését." (77. old.)
"Az Egyesült Államok bankjai, amelyeket saját hazájukban egyre több kötelezettség terhelt, megtagadták a Németországnak folyósított
meggondolatlan kölcsönök növelését. Ez a reagálás fokozatosan a gyárak leállásához és sok vállalat hirtelen összeomlásához vezetett,
amelyeken Németország békés újraéledése alapult. A munkanélküliség 1930 telén 2 300 000­re emelkedett." (86. old.)
Amit a valutapolitika elrontott, azt a politikusok megpróbálták utólagos engedékenységgel ismét jóvá tenni:
"A német nép nagy tömege azonban közömbösen fogadta a győztesek figyelemre méltó engedményeit. Korábban, vagy szerencsésebb
körülmények között nagy előrelépésként és a valódi békéhez való visszatérésként üdvözölték volna mindezt. Most viszont a munkanélküliség
állandóan jelenlevő, mindent beárnyékoló félelemként nehezedett a német népre." (86. old.)
Olvassunk el még egy tudósítást a "Frankfurter Zeitungéból, amely a Hitler hatalomra jutása előtti vészterhes időszakot ábrázolja. Olyan
találóan jellemzi a békéből a háborúba való átmenetet és az 1929­ben kezdődött világgazdasági válság közhangulatát, hogy ezt az 1930.
szeptemberében íródott jelentést érdemes újra közölni és figyelmesen elolvasni:
"Közülünk azok, akik a háborút mindenáron elkerülendő szerencsétlenségnek tartják és szüntelenül békére törekednek, számukat tekintve
egyre kevesebben vannak, és egyre több süket fület találnak. Négy vagy öt évvel ezelőtt még azt mondta nekem a Reichswehr egyik tisztje,
aki mint ilyen, biztosan nem volt háborúellenes: »Amíg az én generációm életben van, nem lesz több háború. Amit a csatamezőn
véghezvittünk, az borzalmas volt Csak akkor kerülhet sor újabb hadjáratra, ha már nem lesz több ember, aki emlékszik a múltra.«
Milyen meglepően gyorsan változott ez a hozzáállás! Nem kell ismételni azt a meggyőződést, amit más országokban bizonyos körök olyan
gyakran emlegetnek, miszerint mi belelovalltuk magunkat a háborúba. Ez nem igaz. Azt a vádat azonban, hogy egy jövő háború gondolata
bizonyos táborokban nagyobb teret hódított, mint néhány évvel korábban, nem lehet visszautasítani.
Sok embernél tapasztalható manapság az a védekező álláspont, hogy a háború hosszabb­rövidebb ideig elkerülhetetlen, kivédhetetlen.
írásban és szóban, képeken, újságokban, füzetekben, könyvekben úgy találkozhatunk az erőszakos összeütközéssel, mintha közvetlenül az
ajtóban állna. Ma már igazán nem gondol bele az ember, hogyan lehetne egy ilyen ellentétet békés pályára terelni, hanem rögtön erőszakos
megoldáson, a harcon gondolkodik.
Ma a 20­30 éves fiatalok ezrei határozatlanok vagy nem sokkal ezelőtt még határozatlanok voltak. Ezek a fiatalok, idegőrlő és megerőltető
tanulóévek után most arra a pontra jutva, amikor saját pénzüket maguknak kellene megkeresniük, legtöbbször kétségbeesetten lézengenek a
családban, mivel az általuk választott szakmában semmilyen állást nem találnak: jogászok, nyelvészek, orvostanhallgatók, vegyészek,
mérnökök, kereskedők, építészek, zenészek, színészek. Balról csak a kritikát kínálják számukra, jobbról pedig a háborút, mint a jövő
elkerülhetetlen eseményét, és erre próbálják felkészíteni őket. Hamarosan már kívánják is a háborút, ami legalább megszabadítaná őket az
otthonlét magányától, a haszontalanság és hiábavalóság érzésétől, és fel­ és kihasználatlan erőiket aktivizálná. A háborút csak hallomásból
ismerik és kalandként tűnik fel számukra.
Ebben rejlik a szörnyű veszély. Felismerjük­e, és mit teszünk azért, hogy elhárítsuk?"
Minden országban százak próbáltak meg|a veszély elkerüléséért tevékenykedni. Pusztán a Genfi Nemzetközi Munkaügyi Hivatal egymaga
több, mint 200 javaslatot tett az uralkodó gazdasági válság és munkanélküliség leküzdésére. Dr. FuB szerint, aki "A munkanélküliség okai
nemzetközi szemléletben" c. rendkívül népszerű tanulmányt közreadta, ezeknek a javaslatoknak úgyszólván mindegyike valamilyen formában
azt a törekvést szorgalmazza, hogy a pénz­ és tőkesztrájk megszüntetése által a gazdaságot ismét mozgásba hozzuk.
Az Egyesült Államokban végrehajtott kisebb próbálkozások sora mellett, amelyekről Irving Fisher tudósított, a schwanenkircheni
Herbeckeren kívül a wörgli polgármester, Michael Unterguggenberger is kísérletet tett arra, hogy a saját községében jelentkező pénzügyi
válságot leküzdje.
A 20. század nagy pénzreformja Silvio Gesell, a német­francia származású argentínai kereskedő nevéhez fűződik, aki 1891­ben, írói
tevékenysége elején még nem volt egészen 30 éves. A Gesell­i gondolatok gyakorlati megvalósítása élén egy Hebecker nevű
schwanenkircheni (bajorországi) mérnök állt, és egy osztrák:
Michael Unterguggenberger, Wörgl polgármestere
Míg a schwanenkircheni kísérletnek még'£ semmilyen világméretű kihatása nem volt, Wörgl és polgármestere, Unterguggenberger
hamarosan a szenzáció­sajtó címoldalán szerepelt filmsztárokkal és az 1934. június 30­i véres éjszaka halottaival együtt — bár csak egyetlen
szám erejéig. Ami ugyanis Wörglben végbement, az mindenkitől olyan mély átgondolást követelt, amire a normális újságolvasó nem
alkalmas. Ha újságot vesz a kezébe, akkor gyorsan tájékozódni akar, vagy szórakozni — egyebet nem.
Ki volt Michael Unterguggenberger? Aki először látta, azt azonnal rabul ejtette az átható, vizsgálódó tekintet, egy olyan ember kissé
elutasító pillantása, aki nem hiszi és nem ismeri el azt, amit nem tud megérteni és felfogni, ami érthetetlen, hézagos vagy ellentmondásos.
Ahogy Alex von Murait írja, Michael Unterguggenberger mindig hangsúlyozta, hogy nem marxista, így azok is megértik, akik számára a
marxizmus a tévedéseivel, ellentmondásaival, kibogozhatatlan és áthatolhatatlan mondatfüzéreivel megfejthetetlennek bizonyult.
Olyan tekintettel, mint Unterguggenbergeré, egy ember nem lehet a marxi tanok feltétlen híve — legfeljebb a kilátástalan helyzet miatti
kétségbeesésében próbálja a gyakorlatban megvalósítani azokat, anélkül, hogy saját maga eligazodna és hinne bennük.
Michael Unterguggenberger, aki régi tiroli parasztcsaládból származott, megismerte a szegény európaiak életét, de a nehéz fizikai munka
közben nem felejtett el gondolkodni. 1884. augusztus 15­én született a tiroli alföldön. 12 éves korában el kellett hagynia az iskolapadot, hogy
a család megélhetése érdekében szülőfaluja, Hopfgarten fűrésztelepén segédmunkásként munkát vállaljon. Nem akart azonban segédmunkás
maradni. Három évvel később elérte első célját: a Felső Inn­völgyi Imstben műszerésztanonc lett. Tanulópénzét fillérről fillérre saját maga

6. takarította meg, részben iparossegédként. Nem bízta magát a sorsra, önerőből építette fel apránként az életét.
Michael, a kitanult műszerész kézműves inas lett. Imstből a Boden­tóhoz, onnan Bécsbe ment, majd a román határig, azután Galícián át a
nagy Német Birodalomba.
A sziléziai Lignitzben megismerkedett a szakszervezettel, a jelenlegi munkásság társadalmi összefogásának a fogyasztói szövetkezet
melletti első formájával. A szakszervezeti mozgalomhoz haláláig hű maradt.
Maradjon­e továbbra is iparossegéd, vagy nagy fáradsággal saját műhelyt nyisson? Ez volt a kérdés. Valódi célja azonban egy harmadik
dolog volt: állást találni a vasútnál, ami akkoriban a feltörekvő munkásnak még nagyobb lehetőségeket kínált, mint ma.
1905­ben az akkor 21 éves Michael Wörglben a vasút szolgálatába állt.
A társadalmi igazságosság iránti vágya hamarosan szembe került saját előbbre jutása iránti törekvésével.
A marxizmus különválasztja a vállalkozót és a munkást. Azt gátolja meg, aminek meg kellene valósulnia: a vállalkozó és a munkásai
közölli összefogást. Azt, amit az angolszászok "team­work"­nek neveznek, a marxista nem tudja elismerni, mert véleménye szerint a
vállalkozó, a főnök, a gyár vezetője a munkások kizsákmányolója, aki a földjáradékot és az üzem kamatát kedve és tetszése szerint a
finánctőke osztalékaként adja tovább. Az, hogy a földjáradék fizetése és a befektetett tőke kamata minden üzem működésének előfeltétele, és
hogy a finánctőke, a készpénz az, ami meghatározza minden vállalat létét vagy nemlétét, azt Kari Marx teoretikus soha nem élte és tapasztalta
meg. Friedrich Engels, a manchesteri tőzsde tagja leírja ugyan, de maga sem veszi figyelembe, sőt meg is feledkezik róla.
Unterguggenbergert nem léptették többé elő, amikor szakszervezeti tagként síkra szállt munkatársaiért és 1912­ben az Osztrák
Államvasutak személyzeti bizottságába beválasztatta magát, ahol az Innsbrucki körzet Mozdonyszolgálati Csoportját kellett képviselnie. Az
Osztrák Vasutak magasabb tisztséggel felruházott hivatalnokai továbbra is úgy látták, hogy nem a vasút érdekeit képviseli, hanem a
személyek érdekeit a vasúti társasággal szemben.
így egyszerű munkás maradt, de a munka képviselője a bármilyen állású és foglalkozású dolgozók tőke általi kizsákmányolásával szemben.
Utólag is hálásak vagyunk ezért.
Nemcsak a mozdonyvezető, hanem a szakszervezeti tag Michael Unterguggenberger is jól végezte a munkáját: a wörgli szakszervezeti
egyesülés létszáma növekedésnek indult. Unterguggenberger 100 fővel kezdte, vezetése alatt a szövetség háromszor is megduplázódott: végül
800 tagot tudhatott magáénak. Ahogy akkoriban a legtöbb tevékeny szakszervezeti tag,
Michael Unterguggenberger szociáldemokrata lett.
Unterguggenberger szociáldemokrata lett, ahogy ezrek, milliók: "Aki 20 éves korában nem szocialista, annak nincs szíve. " mondta az
okos szatirikus, Clemanceau, hozzáfűzte azonban: "Aki még 40 éves korában is szocialista, annak nincs esze." Clemanceau látta ugyanis a
szocializmus végeredményét is: a kommunizmust és a liberalizmust, a diktatúrát és az ember általános államosítását és bürokratizálását: "A
legügyesebb talpnyalók kerülnek a legjobb helyekre" — mondja Gesell.
Michael Unterguggenberger úgy lett tagja az Osztrák Szociáldemokrata Pártnak, ahogyan a legtöbben: anélkül, hogy először azt az
elméletet megismerte volna, amelynek következménye volt "a termelőeszközöknek a közösség tulajdonába juttatására" irányuló törekvés.
"Mindannyian négy vastag kötet mögé bújnak, és egyikük sem tudja, mi áll bennük" — írta gúnyosan Oswald Spengler 1920­ban a
"Poroszország és szocializmus" c. írásában.
"A tőke" négy vastag kötetéből Kari Kautsky kivonatot akart készíteni, azonban soha nem jutott túl az első köteten. Az első kötetből
készített kivonatot még megtaláljuk a régi szocialisták könyvtárában, amit talán még el is olvastak. Ennél azonban kevesen jutottak túl, és
senki nem tudja, hogy Marx, ahogy G. Masaryk megállapítja, " bár a helytelen felfogás mellett is mindig a jót pártolja, végkövetkeztetései
mégiscsak helytelenek." Ha Kari Kautsky az egész műből kivonatot készített volna, és a mű rábulisztikája nem zavarta volna meg, akkor a III.
kötet első felében rábukkant volna arra, amit Marx olyan érthetően és félreérthetetlenül, amennyire csak tellett tőle a nyelvi tisztaság
és világosság hiánya mellett, megállapított: hogy hamarább létezett a kizsákmányolás, mint a vállalkozó, és hogy mindenféle
kizsákmányolás megszüntetéséhez mindössze az szükséges, hogy "semmilyen természetes vagy mesterséges monopólium ne változtassa
az árucserét az eladó vagy a vásárló javára". Ezzel érvényét veszti az egész küzdelme Prondhon ellen, aki ugyanezt mondta, de Marx ezért
gyalázatos módon megtámadta... Egyébként Friedrich Engels is úgy nyilatkozott a kapitalista kizsákmányolás okairól, mint Marx a III.
kötetben: a csereeszköz visszatartása által jön létre, a pénz felhalmozhatósága miatt...
Michael Unterguggenberger a pártban végzett napi munkájával nem volt elégedett. Választ keresett a miértekre, de úgy járt, ahogy a nagy
svájci munkásvezér, Hermann Greulich, aki bevallja, hogy Marx néhány oldalának elolvasása után elszédült. Nem azt tette azonban, amit
Scheidemann a marxi tanok tanulmányozásakor. Scheidemann ugyanis elment sörözni, hogy felüdüljön és erőt gyűjtsön. Talán a szegények
betegsége, a tuberkulózis volt az, ami az osztrák "vasutast" arra indította, hogy mélyrehatóbb kutatómunkát végezzen, mint az egészséges és
robosztus alkatúak: Michael Unterguggenberger csekély szabadidejében elolvasott minden szociális reformokat tartalmazó írást, amihez
hozzájutott.
A polgárság sürgette a szociális gondoskodást. Ez volt minden, ami a közgazdász professzoroknak és a politikusoknak eszébe jutott.
Többféle társadalombiztosítás, munkanélküli­biztosítás, a lakáshivatalok, a bérlő jogi védelme (ami szükségszerűen lakáshiányhoz vezet!) —
körülbelül ebben merült ki mindaz, amit a polgárság a szociális reformok területén véghezvitt. A munkanélküliség, a lakáshiány, a tömeges
elszegényedés okait sehol nem derítették ki, mindenütt csak a következményekkel foglalkoztak. A gazdaság egészének fejlődését sehol nem
vizsgálták, így polgári oldalról sem tudott senki jobb tanácsokat adni.
Michael Unterguggenberger keresett és keresett. Kutatta, ahogy Ottó MaaJS Erfurtban, ahogy minden országban emberek sokasága, hogy a
szocialisták a szocializmusnak miért csak a célját látják maguk előtt: "az ember ember általi kizsákmányolásának megszüntetése", és módját
miért nem: "a termelőeszközöknek a közösség birtokába juttatása".
Michael Unterguggenberger már megélte az 1907/1908­as válságot. Az 1912/14­es válság során látta, hogyan sodródott Ausztria és
Ausztriával együtt az egész világ háborúba. Az 1914/18­as háborúban megtapasztalta és megszenvedte az inflációt és meg kellett állapítania,
hogy a szocialista professzorok az infláció okáról és leküzdéséről még sokkal kevesebbet tudnak, mint a polgáriak. Az inflációt defláció
követte, amitől a szocialisták csodát vártak, de károsabbnak bizonyult, mint az infláció. Ezután 1924­től 29­ig semleges szakasz, végül 1929
szeptemberétől újra defláció következett, a nagy gazdasági világválság. A szocialisták még mindig nem tudtak hozzászólni sem, és szent
könyveikben nem találtak egyebet a vásárlóerő­ingadozás okairól, mint gúnyos kritikát az ezzel foglalkozó egyetlen elméletről: a
mennyiségelméletről. Ez a pénzérték ingadozásait egészen egyszerűen és természetesen a pénz körforgásából vezeti le, ami az árukínálathoz
képest hol túl nagy, hol túl kicsi.
Minden emberi rendszer élén áll egy ember. Ha ez az ember éles eszű, akkor észreveszi, hogy a rendszer, amit maga alkotott, értelmes­e és
a célnak megfelel­e vagy nem, valódi alapja­e a rendnek, vagy szükségszerűen rendetlenséghez vezet. Ha ez az ember okos, megpróbál
megnyerni másokat is, hogy jobb rendszert vezessenek be. Saját, talán még megvalósítatlan javaslatait is felülvizsgálja a napi tapasztalatok
alapján, jelenlegi életét és elméleteit ennek megfelelően megváltoztatja és új utakon jár. A polgári világ azonban akkoriban régi útjait járta, és
a szocialisták az ő régi elméleteiken csüggtek. Csak néhányan gondoltak új utakra és kerestek új, jobb tanokat, amelyek megmagyarázzák azt,

7. ami történik, és megmutatják a megoldást.
Michael Unterguggenberger polgármesterként éli meg az 1929/36­os gazdasági világválságot
Wörgl község Tirolban található. Innsbruck és Salzburg között. Wörgl ma gyorsvonatállomás és vasúti csomópont. Itt keresztezik egymást
az Innsbruckba, Wildschönaüba, a brixentali Kitzbüchelbe, a sölltali St. Johannba, valamint Angath és Angenbergbe vezető utak, és az 1858­
ban épült Buchs­Innsbruck­Wörgl­Salzburg­Wien, ül. az 1875­ben épült Triest­Ljubljana­Villach­Wörgl­Rosenheim­München vasútvonalak.
Wörgl 1911­ben mezőváros lett, és 1951­ben város. A 80­as években a franciák cellulózgyárat építettek itt, ezt cementgyár, egy téglagyár és
két fűrésztelep követte. 1900­tól 1920­ig a lakosok száma 648­ról 4427­re nőtt. 1940­ben Wörgl 4800 lelket számlált, 1950­ben 6500­at.
Az első világháború után, 1920/22­ben Michael Unterguggen­bergert beválasztották a községi tanácsba, hamarosan alpolgármester lett,
1931­ben pedig polgármester. A Gerichtsstraüe és a Brixentalerstraüe, a polgári iskola, a vízvezeték­hálózat kiépítése, s végül Wörgl ellátása
elektromos energiával ezek voltak a fejlődés eredményei a 20­as évek boldog második felében, amelyben 1929­ig stabil árak uralkodtak.
Azután jött a "fekete péntek", a végzetes 1929. október 24: a nagy válság, és ezzel az éjszaka Európa felett, amelynek sötétjében egy ronda
féreg vezérré lépett elő. Ennek a válságnak a következményeit szenvedjük meg még ma is.
Hogyan tört ki az 1929­es válság?
A válságot az emberi munka kizsákmányolóinak az a törekvése okozta, hogy a kizsákmányolást ne engedjék eltűnni a világból. A válság
kialakulásához hozzájárult a csereeszköz­ellátás elégtelensége és a felelősök értetlensége, akik a magatartásuk következményeit talán észre
sem vették... Ahogy a történelem folyamán mindig, a bajt az események egész láncolata okozta, amely a fejlődést befolyásolta és végzetes
irányba terelte. Kiváltó ok volt egy ember halála, | aki a maga befolyásos pozíciójában megakadályozhatta volna a tragédiát, ha még megérte
volna, és akinek neve: Benjámin Strong.
Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a gazdaság pénzellátása döntő fontosságú az árszínvonal mozgására nézve. A pénz kereslet. Ha az arany
a pénzellátás alapja, akkor ebből adódóan az arany hiányának következménye az árupiacon jelentkező pénzhiány. Ha hiányos a kereslet, a
forgó pénz, akkor nő a pénz értéke, másképpen kifejezve: az árak általában véve süllyednek. "A csökkenő árak és bérek stagnálást és
visszaesést jelentenek" — írta 1936. április 7­én a svájci szövetségi tanácsos egy hivatali közleményben. Ma senki nem vonja kétségbe ennek
a megállapításnak az igazságát.
Prof. dr. Gustav Cassel, a valutakérdés vizsgálatára 1929­ben létrejött Népszövetség szakértője már 1912­ben kiszámította, hogy a világ
pénzmennyiség­gyarapodásának évente a mindenkori éves készlet 2,8%­át kellene kitennie ahhoz, hogy a pénzforgást és az árukínálatot
egyensúlyba hozza, és ezzel az árszínvonalat bizonyos magasságban stabilizálja. Ráadásul lehet, hogy ez az érték ma túl kicsi, mivel Cassel a
számítást az 1850­1906/7 közötti évekre vonatkoztatta Ebben a két évben a nemzetközi árszínvonal ugyanabban a magasságban volt, de
1874­től kb. a 80­as évek végéig az akkori aranyhiány következtében állandóan süllyedtek az árak. A termelés ezért nem haladt normálisan
előre, hanem 1870­1889 között rendkívül erősen akadályoztatva volt, ahogy minden defláció idején. A pénzállomány növekedésére
vonatkozóan ezért jóval nagyobb számmal kell számolnunk, mint a 2,8%.
Milyen volt a pénzmennyiség­gyarapodás az első világháború után?
Milyen volt az aranykitermelés helyzete?
1912 : 713 tonna
1914 : 673 tonna !
1914 : 756 tonna, Cassel szerint!
Valójában már 1913­ban, különösen 13/14 telén nagyon súlyos deflációs válság uralkodott. (Lásd: Fritz Schwarz: "A pénz áldása és átka a
népek történelmében", 1. kötet) A hangulatra jellemző egy mondat egy röpiratból, amit 1914­ben, a világháború kitörése után Berlinben
osztogattak: "A háború kitörése megváltás volt számunkra, ugyanis az, ami az utóbbi években zajlott, egyszerűen nem mehetett tovább."
A háború kezdetén az árak magasba szöktek, mert az USA, ahonnan az arany a mindenfajta áruszállítás kifizetésével kiáramlott, az
aranyfedezethez tartotta magát. Ott azonban súlyos aranyinfláció következett be, amikor az árszínvonal aranydollárban 100­ról 217­re nőtt, és
a pénz ezzel 54%­ot vesztett korábbi vásárlóerejéből. 1920­tól 1922­ig az árszínvonalat ismét leszállították, de 1929. júliusában még 162­n
állt, 1930. júliusáig viszont 152­re süllyedt!
1926 óta az általános kamatláb az USA­ban a jócskán előrehaladó munka és az állandóan növekvő tőkegyarapodás következtében
lesüllyedt, így pl. a részvényhozamok az 1925­ös 5,2%­ról közvetlenül a háború kitörése után 2,8%­ra csökkentek. A diszkont, azaz a jegybanki pénz
kamata ezzel szemben 1926­tól állandóan emelkedett, beszerzése tehát egyre drágább lett.
Diszkontlábak
1926 : 3,99% 1928: 4,42 %
1927: 3,85% 1929: 4,95%
A termelésnövekedés összehasonlítása az aranynyereséggel és a bankjegyállománnyal megmutatja ezeknek az értékeknek a különbözőségét,
amit a pénzkeresletnek az árukínálat mögött való lemaradása okozott. Ezzel végül az áraknak csökkenniük kellett, és amikor ez megtörtént, a
"fekete pénteken", 1929. október 24­én kitört a pánik.
A következő összeállítás megmutatja, mi előzte meg az 1929­es válságot:
Év Termelés %­ban Aranykészlet Aranykészlet Bankjegy­ Bankjegy­ Árszínvonal
(1912:719t.) % állomány állomány (VIIhó)
tonna millió $­ban %­ban

8. 1927 100 102 100 2681 100 162
1928 105 608 101 2723 102 161
1929 112(!) 642 106 2629 98 161
Év Összes pénz­ %­ban Valódi Tervezett
mennyiség pénzmennyiség pénzmennyiség
1927 5003 100 100 100
1928 4973 99,4 99,4 103
1929 4865 97,2 97,2 106,1

9. Szemügyre kell vennünk ezt a táblázatot, hogy megértsük, mi okozta 1930. júliusáig az árszínvonal 161­ről 152­re való esését; azt a
deflációs válságot, amelynél súlyosabbat el sem tudunk képzelni. Míg a pénzmennyiségnek 100­ról 106­ra kellett volna emelkednie ­aminek
előfeltétele a mindig azonos forgási sebesség! ­ 100­ról 97­re süllyedt, anélkül, hogy bárki bármit tett volna a csökkenés megállítása
érdekében. Az, hogy így az előállított áruk 1/1 l­e nem talál vevőre, azaz felkínált pénzre, jól látható. Az igények mindig megvannak, de a
vásárlást létrehozó kereslet, ti. a forgó, kínálatban résztvevő pénz hiányzik ilyen esetekben ­ minden 11. esetben. Hogy akkoriban nem
kerültük el a válságot ­ ahogy 1923 óta elkerültük ­, abban nagy szerepet játszott mindenekelőtt Benjámin Strong, a New York­i Federal
Reserve Bank elnökének, az USA FR bankjainak 12 elnöke közül a legfontosabbnak a halála. 1923­tól Strong mindig megpróbálta,
amennyire csak lehetett, a bankjegy mennyiséget az árunövekményhez igazítani úgy, hogy az árszínvonal stabil maradjon. Strong már
1923­ban azt írta a "Colliers Weekly" c. újságban, hogy a legtöbb vitát a munkás és a vállalkozó között az emelkedő árak okozzák: "Az árak
stabilitása nem alapfeltétele az ipari és nemzeti biztonságnak? Henry Forddal együtt azt hiszem, hogy az, amit munkásságunk nagy tömege
legjobban kíván, a munkahelyek biztonsága, stabil vásárlóerővel összekötött megfelelő bérrel."
1926. február 20­án Strong az amerikai képviselőház előtt szó szerint így nyilatkozott:
"Nézetem szerint eljött az az idő, amikor az USA kongresszusának, amely a pénzverés és a pénzérték szabályozásának jogát átvette, a dollár
vásárlóerejének stabilizálását illetően magyarázkodnia kellene: a körülmények minden vonatkozásban megérettek erre."
Strong vezérigazgató halálával azonban ezek az értékes gondolatok ismét elvesztek. Deflációs politika lett az uralkodó, ahogy 1920­tól
1922­ig is. Célja: az arany­fizetőeszköz újbóli bevezetése, módja: az áruk árszínvonalának süllyesztése és az arany átadása más országoknak,
hogy a nemzetközi arany­fizetőeszköz rendszerét újra bevezessék, távlati célja: uralni a világ árszínvonalát és ezzel az egész
^világgazdaságot, valamint az infláció és a defláció kiváltásának lehetőségét úgy, hogy mindkettőn nyerjenek. Ha nincs arany­fizetőeszköz,
akkor senki nem válthat ki kedve szerint deflációt és csúcskonjunktúrát.
Az inflációval a kevés pénzt megtakarítók, a munkások és alkalmazottak a takarékuk megbontására és felhasználására kényszerülnek. A
deflációval romba dőlnek az újonnan létesült kisüzemek, amelyek az élénk konjuktúra idején fejlődtek, és a nagyüzemek konkurrenciáját
képezték. Mindkét esetben a nagyok maradnak életben, és a kicsik kicsik maradnak, vagy egyre kisebbek lesznek. Az arany­fizetőeszköz
rendszerében értékesítési nehézség és munkanélküliség volt és maradt a gazdaság sorsa.
Mesterkéltnek és hihetetlennek tűnhet fel, amit mondunk. Olvassuk el azonban "A világ koronázatlan királya, Morgan" című művet, vagy
tanulmányozzuk XI. Pius pápa enciklikáját, ami 1931­ben jelent meg, s amelyben ez áll:
"Elsősorban az szúr szemet mindenkinek, hogy korunkban nem csupán a vagyon, hanem roppant hatalom és diktatórikus erő halmozódik fel
azon kevesek kezében, akik legtöbbször még csak nem is tulajdonosai, hanem csupán őrzői vagy kezelői a rájuk bízott értékeknek, és azzal
kedvük szerint bánnak.
Ezt a hatalmat legerőteljesebben azok gyakorolják, akik a pénz birtoklóiként és uraiként a kamathiteleknek köszönhetően hatalmas
befolyással rendelkeznek, és a pénzkölcsönzésben korlátlan urak. Ennek következményeként bizonyos tekintetben az egész gazdaságot éltető
vérkeringés fölött uralkodnak, és úgy manipulálják azt, hogy senki nem juthat levegőhöz, ha ők nem akarják."
Aki azt hiszi, hogy itt talán a világtól elzárkózó, maguknak való emberekről van szó, akik csak arra képezték magukat, hogy az embereket
sanyargassák, az olvassa el Lincoln Steffens, az USA legjelentősebb tudósítójának emlékiratait, aki leleplezte a gazdaságban, politikában,
rendőrségi ügyekben tapasztalható megvesztegetéseket és spekulációkat művét az amerikai egyetemeken a demokratikus kapcsolatok
tankönyveként és olvasókönyvként használják. Azt mutatja be, hogyan viselkednek bizonyos tőzsdeemberek, "amikor egy korszakot
egyszercsak az összeomlás fenyeget" — tehát a válság idején.
Lincoln Steffens ezt írja erről:
"A spekulánsoknak megvolt a maguk tiszta öröme az összeomlás idején, nyereségre tettek szert, és boldogok voltak. A tőzsde
környezetében, tudósítóként, az árzuhanás napjaiban mindenütt láthattam és érezhettem a spekulánsok túláradó örömét, és ez mindig újra
megdöbbentett, ugyanis minden, amit erre vonatkozóan olvastam, hallottam, vagy elképzeltem, azoknak a komor, sötét hangulatát fejezte ki,
akik veszteséget szenvedtek el. Természetesen nem hiányoztak a képből a szenvedők sem, akik részben a tőzsdén voltak érdekeltek, részben a
bankokban és alkuszügyletekben, többnyire azonban távol a színtértől — köröskörül az országban, a normális lakosság körében. Az alkuszok
számára az élénk piac általában jó üzletet jelent, akár ők, akár az üzleteik érdekeltek a tőzsdén, és akár emelkednek az árak, akár süllyednek.
Ami elsősorban érezhető volt, és amit le kell végre írni: örömteli izgalom, ami ezzel a pánikkal együtt járt."
Unterguggenberger Wörglje a gazdasági világválság idején
El tudjuk­e képzelni, mit jelent a község válsága egy olyan ember számára, mint Michael Unterguggenberger, aki a kisemberek válságos
helyzetét saját bőrén tapasztalta meg, és tudta, mit jelent ez azok számára, akik kizárólag a jövedelmükre vannak ráutalva, amely állandó
munka mellett is alig elég a megélhetéshez?
Wörglnek akkoriban 4216 lakosa | volt. Mivel vasúti csomópont, a vasút igen sok embert foglalkoztatott: 1930­ban 310­et, 1933­ban
azonban csak 190­et. A munkanélküliek egyike a másik | után kereste fel korábbi kollégáját, M aki időközben polgármester lett, hogy
segítséget kérjen tőle.
A villamosításnak köszönhetően már 1929­ben üzembe állították a wörgli erőművet. A sorban a kitzbücheli cementmű következett, ahol
1930­ban 45­60, 1933­ban 2 munkás dolgozott. Vegyük például a Zipf sörfőzdét: Anglia szociáldemokrata pénzügyminisztere, Snowden
1929­ben úgy válaszolt az angol alkoholtermelők egyik beadványára, hogy az államnak előnyére válna, ha mindannyiukat munkába állítaná,
és még jobb lenne, ha az állam költségére nyugdíjba mennének. Nem nyugdíjazta azonban őket. Unterguggenberger udvariasabb volt, és nem
mondta ezt, amikor a sörfőzde 1930­ban regisztrált 33­37 munkásából fokozatosan 10­14 munkanélküliként jelentkezett nála. Jó példa a
cellulózgyár is, amely 1930­ban még 360­410 munkást foglalkoztatott, és a háború előtt a nyersanyagot a bulvársajtó szerint Párizsba
szállította — ez az export teljesen megszűnt, és 1933­ban még 4 ember őrizte a leállított gépeket. A munkavégzőknek kb. 1/3­át kitevő
gazdálkodók már alig tudták értékesíteni a termékeiket, a lakosság másik 2/3­a, a munkások, alkalmazottak, kisiparosok többé vagy kevésbé
szintén megszenvedték ezt a kilátástalan helyzetet.
A munkanélküliek, elsősorban a "végkielégítésben" részesültek nap mint nap egyre növekvő számban keresték fel polgármesterüket. 1932­
ben már 200­an kaptak végkielégítést, akik állami szegénységi segélyre szorultak. A munkanélküliek száma 1932 tavaszán kb. 350­re nőtt
csupán a tulajdonképpeni Wörglben, a közvetlen környékén 1500­ra.
Habár Bécsben összeült a szövetségi kormány és a jegybank igazgatója, dr. Kieriböck, mégis tanácstalanul vették szemügyre a folyamatot:
Év Arany (Millió) Bankjegy (Millió) Létfentartási költségek Munkanélkliek
1929= 100
1926 53 974 92,8 177
1928 169 1067 97,3 182
1930 214 1090 100.0 243
­ 9 ­

10. 1932 149 914 97,3 378
1933 189 952 94,8 370
Az aranykészlet, amit azután 1938­ban Kienböck átadott a náciknak, jól állt, de egyébként semmi más nem emelkedett, csak a
munkanélküliek száma. A pénzkörforgás az árukínálathoz és a munkalehetőséghez viszonyítva gyengült, ezzel süllyedtek az árak és
növekedett a munkanélküliség.
Unterguggenberger tanulmányozza
Silvio Gesell ”A természetes gazdasági rend”
című művét
Olvasta újra és újra.
"Gazdasági válság, tehát értékesítési nehézség és munkanélküliség, gyorsuló tendenciával, csak csökkenő árak mellett fordulhat elő....
A gazdaság csak akkor tud válság nélkül fejlődni, ha az árak tartósan és nagy mértékben (évente legalább 5%­kal) emelkednek. — Hogyan
lehetne a gazdasági válságot elkerülni? Az okok magyarázata már azt a feltételt is megjelöli, amelyet teljesíteni kell a gazdasági nehézségek
leküzdéséhez. »Az áraknak soha, semmilyen körülmények között sem szabad esniük. Ennek a feltételnek teljesülnie kell«."
Unterguggenberger, Wörgl polgármestere fontolóra vette ezt, ahogy néhányan az évek folyamán. — Vajon dr. Kienböck, prof. dr.
Bachmann, dr. Schacht is? Dr. Schacht, a Német Birodalmi Bank igazgatójaként már 1927­ben ezt írta éves jelentésében:
"Egy ország fizetőeszközének körforgását a gazdasági tevékenység mértékével kiegyensúlyozott viszonyban kell tartani. — A fizetőeszköz
forgásának próbaköve az általános árszínvonal alakulása."
1933­ban Schacht széles nyilvánosság előtt a következőt mondta:
"A deflációs politika a német munkásság 1/3­át az utcára küldte! — Ha nem akarjuk megismételni azt a tragédiát, hogy az egyik oldalon a
gabonát a tengerbe dobják és a kávét elégetik, míg a másik oldalon emberek 'k milliói éheznek és fáznak, akkor óvakodnunk kell az újabb
deflációs intézkedésektől!"
Most követeli a defláció felszámolását, a pénzfelhalmozás megakadályozását, amikor már nyakig vagyunk a válságban? Úgy látszik, a
világon sokkal több politikus van, mint amennyi hely a parlamentben ­ ­ ezért a jegybankokba és a közigazgatásba fészkelik be magukat.
Ábrahám Lincoln szerint ugyanis: "A politikus olyan ember, aki soha nem a gyökerénél ragadja meg a problémát, hanem a
következményeinél, és soha nem is küzdi le a kiváltó okot ­ ­ mert nem akarja magát feleslegessé tenni!"
Sok minden szükséges ahhoz, hogy a gazdasági válságot okozó tényezőkkel megküzdjünk: egy okos ember, aki mindent megfigyel és
következtetéseket von le; jószándékú tenniakarás; a körülményeknek megfelelő hozzáállás; valamint hogy megnyerjük mindazokat, akik
segíteni tudnak.
A döntő tényező azonban mindig a segítő szándék és a felelősségvállalás.
Michael Unterguggenbergerben megvolt a segíteni akarás és súlyos felelősséget vállalt.
Egyik helyről a másikra ment, hogy nézeteit és céljait ismertesse, ami nehéz feladatnak bizonyult. Sokszor majdnem kétségbeejtette
egyesek nehézfejűsége azután az lepte meg, milyen gyorsan fogja fel és fogadja el valaki más a gondolatait. Végül leszokott arról, hogy előre
felbecsülje, ki hogyan fogadja majd az ötleteit: gyakran teljesen más történt, mint amire számított. Egy köztiszteletben álló konzervatív ember
például, akitől szinte félt, azonnal igent mondott, és megbízható támogatónak bizonyult. Volt viszont egy pártember, aki ellenállt, mint egy
öreg szamár, és nem lehetett felnyitni a szemét, miközben ugyanazt az irányzatot képviselő kollégája rögtön tűzbe jött, és nagyon jó
segítőtárssá vált. Ha Unterguggeribergert kétségek gyötörték, akkor mereven maga elé nézett és gondolataiba mélyedve hosszú ideig szinte
álmodott aztán hirtelen felpillantott, mintegy alvásból ébredve, körülnézett és így szólt: "mégiscsak folytatni kell!" — és újra munkához látott.
A wörgli jóléti bizottság döntő ülése
Hosszas előkészületek után a polgármester a bizottság minden egyes tagját meghívta az ülésre, ami 1932. július 5­én zajlott. A tudósítás
szerint jelen voltak:
Michael Unterguggenberger polgármester, az osztrák vasutak nyugdíjas revizora; Josef Gollner alpolgármester, kereskedő; Josef Ralser
alpolgármester, vasúti tisztviselő; ifj. Jákob Astner gazdálkodó és Johann Astl tartománygyűlési képviselő, villanyszerelő, községi
tanácsosok; Franz Danek kereskedő; Alois Endl pincemester; Anton Graus gazdálkodó; Anton Kogler vasúti tisztviselő; Oswald Koller
műszerész; Péter Lanziner nyugdíjas vasúti tisztviselő; Sebastian Mitterer pékmester; Rosalia Nestler, vasúti tisztviselő neje, Georg Opperer
nyugdíjas adjunktus; Johann Payr gazdálkodó; Franz Pick vasúti tisztviselő; Martin Pichler tartománygyűlési képviselő, szabómester; Thekla
Sittenthaler, vasúti tisztviselő neje; Dr. Georg Stawa nyugdíjas pénzügyi főtanácsos; Max Steiribacher magánszemély; Johann StraJier
gazdálkodó; Cristian Wascher asztalosmester; Fanny Weinmayr, vasúti tisztviselő neje.
A polgármester bevezetésképpen rövid összefoglalásban ismertette a község pillanatnyi helyzetét:
"A szűkebb községben 400 munkanélküli van, ebből több, mint 200 végkielégítésben részesült; a járásban 1500 munkanélküli él. 1,3 milliós
tartozásunk Innsbruck város takarékpénztára felé többé nem kamatozik. 1931­ből van még 50 000 schilling kamathátralékunk. A község
egyetlen követelése az adókintlévőség, ez 193l­re vonatkoztatva 118 000 schilling. Most, 1932­ben szinte lehetetlen ebből valamit behajtani.
A kintlevőségek miatt a községnek a tartományi kormánnyal és az állammal szemben is hátraléka van. Mindkét testület osztalékot számít fel a
községre jutó tartományi és állami adókra. Ezért semmit nem fizetnek ki a község számára, ha a községnek nincs adóbevétele, úgyhogy a
községnek erről a bevételi forrásról is le kell mondania. A községi adók az első félévben 3000 schillinget hoztak. A község helyzete egyre
rosszabb lesz, mivel senki nem tudja fizetni az adókat. A munkásnak az utolsó megtakarított fillérjeit kell felhasználnia. A helyi
takarékpénztár pénzhiánnyal küzd. Az árveréseken nincsenek vásárlók, mert mindenki az árak további süllyedésére számít. Minden fizetés
elakad. A munkanélküliek száma ilyen körülmények között napról napra nő.
A helyzet tehát kilátástalan.”
A polgármester erre való tekintettel Wörgl mezőváros jóléti bizottsága elé terjesztette javaslatai következő ismertetését, amelynek részletei
nem voltak ismeretlenek, mivel számtalan beszélgetése során már többször tárgyalt róluk:
Segélyprogram
"A lassú pénzkörforgás a látható gazdasági bénulás fő oka. A pénz, mint csereeszköz, egyre inkább kicsúszik a dolgozó emberek kezéből.
Elszivárog a kamatcsatornákon, és azon kevesek kezében gyűlik össze, akik a pénzt már nem juttatják az árupiacra, hanem a spekuláció
eszközeként visszatartják. Mivel a pénz a termelés gépezetének nélkülözhetetlen kereke, a nagy összegek néhány kézben történő
felhalmozódása óriási veszélyt jelent a zavartalan termelőmunkára nézve. Minden pénzraktározás árufelhalmozáshoz és munkanélküliséghez
vezet. A gazdasági viszonyokban tapasztalható bizonytalanság a pénzzel rendelkezőt óvatosságra készteti, a pénzt nem adja ki többé a
­ 1 0 ­

11. kezéből, vagy csak nagyon kelletlenül, és minden pénzbefektetéssel szemben bizalmatlan. A pénzkörforgás így lelassul, az áru és a
szolgáltatások mennyisége csökken, és az emberek élettéfit elsodorja a gazdaság örvénye.
Ha ez az állapot tartósan fennmarad, akkor megbénul a nép élelmezése, a béke és a jólét összeomlik. Népek és államok egészét fenyegeti
ezáltal a hanyatlás. Mivel a világot mi egyedül nem tudjuk megmenteni, legalább útmutatást szeretnénk adni. A Nemzeti Bank lomhán és
lassan forgó pénzét Wörgl község területén olyan forgóeszközzel kell helyettesíteni, amely a saját rendeltetését forgóeszközként jobban
beteljesíti, mint a szokásos pénz. Bocsássunk a forgalomba háromféle (1, 5, 10 schilling) névértékben kiadott munkaelismervényt. A község
adja ki ezeket, a magánszemélyeket pedig meg kell nyernünk, hogy a munkaelismervényeket meg­vásárolják, és a jövőben lehetőleg minden
fizetést a községben azzal intézzenek. Ahhoz, hogy a gazdasági életet a községben újra fellendítsük, egy még meghatározandó és elkészítendő
terv szerint a közmunkák elvégzéséhez és fizetéséhez is a munkaelismervényeket fogjuk felhasználni."
Politikai mestermű
A polgármesternek az egyes bizottsági tagokkal folytatott előzetes megbeszélései hosszú vitát takarítottak meg. Az emberek pontosan
tudták, miről van szó. Végül mindannyian hozzájárultak a javaslathoz.
"A redukált pénz segített ennek a túlpolitizált Ausztriának elkerülni azt a sorsot, hogy politikummá váljon: a redukált pénzt érintő összes
határozatot mindenkor egyhangúlag, az összes párt támogatásával hozták meg."
"Nemcsak az összes párt" ­ így egészítette ki és helyesbítette svájci kollégája, dr. Alex von Murait szavait a bécsi Hans Burgstaller
szerkesztő a svájci újságokban közölt híradás szerint ­"hanem az összes világnézet is."
Az "Hlustration" című ismert párizsi képes újságban 1932. szeptember 9­én megjelent egy részletes riport a mérnöki diplomás Claude
Bourdet tollából, aki többek között a következőt írta:
"Nemcsak a helység legismertebb kereskedőit nyerték meg a forradalmi program számára, hanem a helyi katolikus plébánost, és a
Heimwehr parancsnokát, egy régi katonai mentalitással rendelkező meggyőződéses reakcióst is. — Igazi "Nemzeti Unió" jött létre."
A politikusok bizonyos fajtája jelentette az egyetlen kivételt: "A szocialista pártvezérek Tirolban, ahogy mindenhol, mereven elutasítják a
szabadpénz­tanokat, és a polgármesterre gyakran nyomást gyakorolnak, hogy álljon el ettől a pártprogramban nem tervezett bizonytalan
kimenetelű pénzredukálástól. Unterguggenberger azonban nem hagyja, hogy bármit előírjanak neki."
Nincs vajon egy kis halk irónia a berni vallásszociológus, Murait szavaiban? Jogos lenne. A szociáldemokraták valóban különösen
cselekedtek, amikor a tőke számára a munka kizsákmányolását örökre biztosító pénz sztrájkja ellen ezeket az intézkedéseket tették. A
szemrehányás azonban nem jogos, amennyiben csak a szocialisták ellen irányul, ugyanis a polgári beállítottságúak még inkább felelősök: ők,
mivel a tőkesztrájkot a munkával szemben soha nem tudták megtörni, szabaddá tették az utat a kommunisták előtt a proletariátus fölötti
diktatúrához, ami felváltotta a pénzeszsák diktatúráját ­ ­ ahelyett, hogy a pénzügyeket rendbe hozták volna és a polgári államot az általános
árszínvonal megszilárdításával megalapozták és egyidejűleg a sztrájkoló tőke bilincséből kiszabadították volna.
A második ülés — az ügyrend
A következő ülést július 5­én tartották. Megállapodtak egy bizonyos ügyrendben, amely a következő pontokból állt, és amit később még a
községi tanács is ­ egyhangúlag! ­ jóváhagyott:
1. A Wörglben uralkodó válság elhárítására vállalkozó wörgli nők és férfiak összefognak a közös cél elérése érdekében.
2. A segélyprogramot a jóléti bizottság hajtja végre, és a község felügyeli. A segélyprogram eszközeként a jóléti bizottság
munkaelismervényeket bocsát ki, amelyeket a résztvevők fizetésképpen adnak és vesznek át.
3. Résztvevőnek számít, aki fizetésképpen munkaelismervényeket ad ki és fogad el.
4. A munkaelismervényeket a községi pénztár veszi át megőrzésre, ahol azokat a hivatali órákban teljes névértéken meg lehet vásárolni,
és a névérték (a munkavégzés értékének megfelelő összeg) 2%­át kitevő levonás ellenében mindenkor vissza lehet váltani. A
munkaelismervények ezen kívül a wörgli takarék­ és kölcsönpénztárnál is mindig kaphatóak és eladhatóak.
5. A jóléti bizottság és a községi tanács választ l­l megbízottat, akik a polgármesterrel együtt irányítják a segélyprogramot.
6. A munkaelismervények példányszámát a mindenkori igényeknek kell meghatározniuk. Első alkalommal háromféle ­ 1, 5, 10 schilling
­ névértékű munkaelismervényt bocsátunk ki, fajtánként 2000­2000 darabot, összesen 32 000 schilling értékben.
7. Az egyes fajták színei: az 1 schillingé sárga, az 5 schillingé kék, a 10 schillingé piros. A polgármesteri hivatal minden darabot
ellenőrző pecséttel lát el, ami nélkül egyetlen darab sem hozható forgalomba. A pecsét nélküli darabok érvénytelenek.
8. A munkaelismervényeket havonta a névérték 1%­át kitevő rendkívüli illeték terheli, amelyet a tulajdonosnak a hónap elején
felragasztott megfelelő értékű bélyeg formájában kell lerónia. Azokkal a szelvényekkel, amelyeken a továbbadáskor nincs rajta az
illetékbélyeg, csak a hiányzó illetékbélyeg értékével csökkentett összeg ellenértékeként lehet fizetni.
9. A wörgli segélyprogramban való részvétel önkéntes.
A jóléti bizottság 1932. július 5­én, a községi tanács július 8­án egyhangúlag jóváhagyta."
Ezzel megkezdődhetett a "munkaértékszelvények" kiadása, a kísérlet a pénzsztrájk megtörésére.
A wörgli program megbízottjai Riedelsberger egyházi tanácsos, helyi plébános és dr. Slawa községi tanácsos lettek, két megbízható,
tekintélyes és megfontolt férfi, akik általános tiszteletnek örvendtek.
A felvilágosító munkát a következők vállalták: Johann Astl képviselő, Federer iskolaigazgató, Gollner alpolgármester, Hans Kirschl
kereskedő, Ernst Marchesani kávéháztulajdonos, Johann Riedhardt kereskedő, Stricker polgári iskolaigazgató, Martin Pichler képviselő és
Komád Schwingshackl kereskedő.
A "Wörgler Nachrichten" szerkesztője, Hans Burgstaller a lapban cikket közölt az akcióról, és később megjelentette az első ismertető
füzetet.
A wörgli pénzkiadás
Most már ki lehetett adni a pénzt, 32000 schillinget, 2000­2000 db 1, 5 és 10 schillinges névértékben.
Már azelőtt, hogy az új fizetőeszköz a j< került volna, az osztrák Nemzeti Bank panaszt emelt, és azt állította, hogy amit kiadni
szándékoznak, az pénz, így megsérti a bankjegy­monopóliumot, ami kizárólag a bécsi Nemzeti Bankot illeti meg. Wörgl polgármestere azt
válaszolta, hogy ez nem pénz ­ csak munkaelismervény. Mosolygott magában, mert tudta, hogy ha a "pénz" fogalmáról vita indul, akkor az
összes teoretikus ráveti magát a témára, és soha nem fognak megegyezni abban, hogy mi is a "pénz", és hogy a "munkaelismervény" pénz,
vagy nem pénz. Addig is forog a vitatott fizetőeszköz Wörglben! ­ ­ Es ez így is volt.
A község 1932. július 31­én a jóléti bizottságtól megvásárolta az első 1000 schillinget és azzal fizette ki a béreket. A jóléti bizottságtól
átvett 1000 schillinget átutalták a helyi takarékpénztárnak, egy Raiffeisen­pénztárnak. A szelvények eladása, a "pénzkiadás" a községi
hivatalban történt, a beváltás a takarékpénztárban, a szabályzatnak megfelelően.
­ 1 1 ­

12. Örömteli siker
Az első bérek és fizetések 1000 schillinges összege szinte még aznap visszatért a községi pénztárba: a lakosok adókat fizettek! A harmadik
napon futva érkezett valaki a polgármesterhez és kiabált: "Polgármester úr! A munkaelismervényeinket hamisítják! Csak 1000 schillinget
adtunk ki, és már 5100 schilling adóhátralékot fizettek ki! Valaki lemásolta a szelvényeket!" Unterguggeriberger elnézően mosolygott. Tudta,
hogy más, képzettebb emberek is el fogják követni ugyanezt a hibát. Azt azonban, hogy egy osztrák udvari tanácsos, az innsbrucki egyetem
közgazdasági fakultásának docense, prof. dr. Bundsmann Wörgl község sikerét "blöff1­nek minősíti, mivel nem érti, hogyan lehet 1000
schillinggel 5100 schilling adót fizetni — a wörgli polgármester egy pillanatig sem gondolta!
Nem akarunk azonban a dolgok elébe vágni. A munkaértékszelvényeken befolyó összes schilling azonnal felhasználásra kerül ismét egy
számla befizetéséhez ­ így megint rögtön ott van ­ és ismét útra kel: ennek a pénznek a sztrájkolása büntetéssel jár!
Ausztriában a Nemzeti Bank akkoriban éves átlagban 914 millió schillinget tartott forgalomban a 6 millió lakosra, ami fejenként 153
schillinget jelentett. Amikor Wörglben a legtöbb munkaértékszelvényt adták ki, az 7483 schilling volt. vagyis fejenként nem egészen 2
schilling. Ez a fejenként 2 schilling azonban Wörglben 1932­ben és 1933­ban több bevételt és keresetet teremtett, mint az osztrák Nemzeti
Bank 153 schillingje. Miért? Mert ez olyan pénz volt, amely az embereket arra késztette, hogy arra használják, amire való: fizetésre,
pénzügyek intézésére, cserére. A szabad pénz és a kísérlet egyik ellenzője, A. Hornung bosszúsan és kelletlenül ezt adta hírül:
"A kiadott szükségpénz legnagyobb része már néhány nap múlva ismét a községi pénztárban volt, és a község újra felhasználhatta a
fizetésekhez. A községi pénztárnak ezzel lehetősége nyílt arra, hogy a munkaelismervények visszaáramlásának mértékében fizesse esedékes
tartozását a község lakosainak. A pénz tőlük is hamarosan visszaérkezett, az adó­ és illetékhátralékok ellenértékeként, tehát úgy
számolhatunk, hogy az 1600 schilling szükségpénz kb. hetente kétszer átfolyt a községi pénztáron."
Hetente kétszer: ez azt jelenti, hogy évente 104­szer ­ tehát egyetlen schilling a munkaértékszelvényen évente 104 schilling adót egyenlített
ki. Eközben ráadásul kézről kézre járt, és árukat, illetve régi adósságokat fizetett. Ezt azonban nem értik az aggodalmaskodók, sőt néhány
tudós sem. Mindazonáltal hozzájárultak a kortársak szórakoztatásához, amikor azt mondták, hogy 1000 schillinggel hamis pénz nélkül nem
lehet 5100 schillinget az adópénztárba befizetni, és 7440 schillinggel nem lehet 100 000 schillinget előteremteni munkahelyek létrehozására.
Kétségtelen: a szokásos pénzzel valóban nem megy és nem ment — a szabadpénzzel azonban igen.
A wörgli jóléti bizottság bankjegykimutatása
A jóléti bizottság a következő ősszegeket juttatta munkaszelvényeken a községi pénztárba:
1932. 7.31. 1600
1932. 8. 6. 500
1932. 8. 6. 100
1932. 8. 20. 2300
1932. 8. 28. 1300
1932. 9. 2. 1500
1932. 9. 17. 1200
összesen: 8500 ATS
Ezt a végösszeget nem egyszer használták fel, ahogy a következő kimutatásból kiderül
Év Hó Elején Végén Legmagasabb érték Legalacsonyabb érték Közép érték
1932 aug. 1 537 5 849 5 849 1 518 3 675
szept 5 849 310 7 272 106 3 375
okt. 310 6 879 6 879 56 3 525
nov. 6 879 5 943 7 443 5 208 6 350
dec. 5 943 6 003 6 003 5 024 5 725
Év Hó Elején Végén Legmagasabb érték Legalacsonyabb érték Közép érték
1933 jan. 6 003 6 112 6 112 3 599 5 450
febr. 6 112 5 900 6 112 5 342 5 650
márc 5 900 5 862 5 950 4 848 5 625
ápr. 5 862 5 725 5 979 5 425 5 750
máj. 5 725 5 968 5 977 4 946 5 675
jún. 5 968 6 016 6 151 5 272 5 875
júl. 6 016 6 068 6 077 4 978 5 800
aug. 6 068 6 141 6 141 5 008 5 825
szept 6 141 5 844 6 141 5 340 5 825
Milyen nevetséges ­ gondolja az a polgár, aki semmit sem sejt a pénz forgási sebességének a gazdaságban betöltött jelentős szerepéről ­,
milyen nevetségesen kicsik ezek az összegek! Mennyi minden válik azonban lehetővé általuk! A községbe befolyó hátralékok segítségével,
amelyeket most be tudnak fizetni, a
munkanélküli segélyből és az állam rendkívüli hiteléből származó 12 000 schilling összegű hozzájárulásokkal mehetett végbe a tervezett
munkahelyteremtő program. Az eredetileg előirányzott összegeket még túl is lépték. Hans Burgstaller így tudósít erről:
"Az első tervbe vett építkezés 1932. július 11­én kezdődött. Ez a Jahnstraűe és a Brixentalerstralie csatornázását, a felső és alsó
BahnhofstraJie, a SchachtnerstraBe és a Kirchplatz útépítési munkáit, valamint a Jahnstrafie, Bachnhofstralie és Kirchplatz aszfaltozását
foglalta magába. A munkákat 1932. október 29­én fejezték be.
Az összes ráfordítás: 31 222.42 schilling
A második építési program a Schachtner és a Brixentalerstralie aszfaltozását, a Premstralie kiépítését, valamint a cső­ és szegélykő
­ 1 2 ­