Helyi Pénz II - Helyi Pénz Sikere Válságban - A wörgli Kísérlet - Fritzs Schwarz

1,121 views

Published on

Helyi Pénz II - Helyi Pénz Sikere Válságban - A wörgli Kísérlet - Fritzs Schwarz - helyi, közösségi, alternatív, kiegészítő, komplementer, pénz, pénzhelyettesítő, munka, felelősségvállalás, együttműködés, üzlet, lets, magyar, beruházás, gazdasági, élénkítés, kamat,

0 Comments
1 Like
Statistics
Notes
  • Be the first to comment

No Downloads
Views
Total views
1,121
On SlideShare
0
From Embeds
0
Number of Embeds
1
Actions
Shares
0
Downloads
24
Comments
0
Likes
1
Embeds 0
No embeds

No notes for slide

Helyi Pénz II - Helyi Pénz Sikere Válságban - A wörgli Kísérlet - Fritzs Schwarz

  1. 1. Fritz Schwarz A wörgli kísérletAz Internationale Freiwirtschaftliche Union II. kongresszusa ajánlja Wörgl városnak, Michael Unterguggenberger polgármester családjának,  Wörgl város leendő polgármestereinek  és minden polgárának, aki felelősnek érzi magát a közjólétért. Wörgl, 1951. pünkösdjén. Michael Unterguggenberger
  2. 2. A wörgli szabadpénz ­ kísérlet, 1932/33 Mi az a szabadpénz? — A szabadpénz olyan készpénz, amelynek megőrzése, összegyűjtése mindig a veszteség kockázatával jár, és az árukínálatnak megfelelő mennyiségben kerül forgalomba, úgyhogy a vásárlóerejét szilárdan megőrzi. A jelenlegi tartós pénzzel ellentétben ezt a pénzt magánszemélyek soha nem tarthatják vissza a forgalomból és bocsáthatják később kedvük szerint újra forgalomba veszteség, vagy a veszteség kockázata nélkül. Mivel ez a jelenlegi tartós pénzzel bármikor megtehető, gyakorlatilag lehetetlen a "pénzkörforgást szabályozni" ­ legalábbis  hosszabb ideig ­, ahogy pedig a jegybankoknak a törvénykönyv, sőt Svájcban  az alkotmány is előírja, hiszen ezek a privát pénzeszsákok a fizetőeszköz­politikai háttérben privát pénzkiadókként,  illetve pénzt kibocsátó bankokként működnek. A felhalmozhatatlan szabadpénzzel ellenben szabályozható a bankjegyek forgása, és olyan pontosan igazítható az árukínálathoz, hogy az áruk árszínvonala, és ezzel a pénz vásárlóereje teljes mértékben szilárd marad. Ez aztán a valódi fizetőeszköz! Ilyen fizetőeszköze volt Svájcnak 1928­ban egész évben, és előtte, illetve utána 1/4 évig, tehát összesen másfél évig. A jelenlegi pénzekkel viszont a pénzforgást gyakran csak újabb nagy mennyiségű készpénz forgalomba bocsátása által lehet megtartani. Ez később soha nem folyik teljes  egészében vissza, hanem részben forgalomban  marad.  Ennek   következménye   az 1914  óta  szinte állandó pénzértékcsökkenés. Az 1950­es dollár vásárlóereje kb. 40%­át teszi ki az 1914­esnek. A szabadpénz tehát az a pénz, amely nem halmozható fel, és amelynek vásárlóereje szilárd, az utóbb említett tulajdonság ellenére nem gyűjthető  érték, hanem tiszta csereeszköz. így végül is eleget  tesz annak a követelménynek,  amit   már  Aristoteles   (i.e.   384­322)  joggal megkívánt a jó pénztől: hogy megszakítás nélkül kézről kézre járjon, mivel feladata a forgás. Ahogy egy 130l­es rendeletből kitűnik (lásd Du Gangé középkori beszédeinek glosszáriumát, a "pecunia" c. cikket), az egyház már a korai középkorban megkísérelte a pénzt eredeti feladatának megfeleltetni azáltal, hogy a legsúlyosabb egyházi büntetéssel, a kiközösítéssel sújtotta a pénzfelhalmozókat. "Excommunicamus ... omnes illos, qui iacentem seu dormienteni pecuniam penes se habent": "Mindenkit kizárunk az egyházból, aki a pénzt tevékenységétől megfosztva saját magánál állni hagyja". A 12. században a magdeburgi Wichmann érsek vezette be a pénzvisszavonást, és néhány évenként megismételtette. A cserére szánt pénz 25%­át még vissza is kapta, pénzverési díj formájában, ami az új érmékért járt. Hogy ez adóintézkedés volt­e, a pénzforgás megélénkítése, vagy   a   pénzfelhalmozás   ellenszere,   aligha   tudjuk   utólag   biztosan   megállapítani.   (Részletesen   lásd:   Fritz   Schwarz:   "A   törhető   tallér,   a középkor szabadpénze", 1931. Bern.) Ezek a pénzvisszavonások akkoriban mindenképpen csodát tettek ­ "valóságos tavasz a lakosság számára" ­ írja Damaschke, és R.H. Francé az ezáltal ­ különösen a kisvárosokban ­ létrejött kultúrát Európa kulturális fejlődésének csúcspontjaként értékeli, ez az időszak pedig a korai gótika idejére tehető. A pénzvisszavonás később túlzott méreteket öltött. Az érmék körüli zűrzavar által felingerelt nép mindenütt az "örök pfenniget" követelte. Csak néhány józanul gondolkodó személy ismerte fel, hogy ez mit idézne elő. A tartós pénz, az "örök pfennig" valóban azonnal az árakon, a béreken és a kamatokon keresztül történő kizsákmányoláshoz vezetett. Martin Luther, aki ennek a folyamatnak a végső fázisát még megélte, 1543­ban azt írta, hogy "ha a kamaton keresztül történő kizsákmányolás még száz évig tovább folytatódna, akkor a németek felzabálnák egymást." Száz évvel később Németországban valóban a 30 éves háború dúlt. Friedrich Engels "Eugen Dühring gazdasági forradalma" című, 1878­as írásában (Moszkva, 1946, 371­372. o.) a kamat eredetét ugyancsak a jelenleg  használatos  tartós  pénzre  vezette  vissza, ezzel  ellentmondott  barátjának  és  munkatársának   Kari  Marxnak,  aki  ellentmondásos írásaiban   a   kamatot   még   véletlenül   sem   tekintette   a   jelenlegi   pénz   és   pénzrendszer   következményének   az   egyébként   általa   képviselt munkaérték­elmélet ellenére, amit tanítványai ma még az állami szocializmus és kommunizmus által próbálnak megvalósítani, jóllehet az elméletet maguk sem ismerik, és mindig újra megcáfolják. A szabadpénz akkor sem sztrájkolhat, ha "olyan alsó határt ér el, amely alatt a pénz megtakarítása többé már nem vonzó" ahogy dr. W. Egger 1932. 10. 7­én a berni "Bund"­ban írta. Ezt a 3 % körüli alsó határt akkor lehet elérni, ha szabadpénzt használunk — így meghódítjuk a "3% alatti világot." A munkának tehát nem kell többé "gazdaságosnak" lennie, azaz kamatot hoznia, hanem elég, hogyha "kifizetődő", azaz a vállalkozó és a dolgozó számára biztosítja a munkajövedelmet. Nem könnyű elképzelni, mit is jelent ez. Elsősorban azt, hogy azokban az országokban, amelyekben a kamatláb 5%, vagy annál magasabb, a dolgozók jövedelmei megduplázódnak, ha a kamatlábat az új tőke 0%­ra nyomja le. A jólét mindenütt ugyanolyan széles körű lesz, mint amilyen széles körű a dolgozók pénzhiánya a kamatterhek  következtében  felére vagy negyedére csökkentett bérek miatt. Ettől még nem lesz a földön paradicsom. Ha azonban elképzeljük, hogy a munkanélküliség örökre eltűnik, megvalósul   a   teljes   foglalkoztatás,   megduplázódnak   a   munkából   származó   jövedelmek   ­   változatlan   árak   mellett!   ­   akkor   alkothatunk fogalmat   arról,   mit   hozna   a   szabadpénz   a   kamatláb   süllyedésével.   A   gazdagok   megtarthatnák   a   vagyonukat,   azonban   munkát   kellene vállalniuk, ha eddig még nem tették. Többé nem élhetnének ugyanis a kamatbevételeikből, azaz mások költségére, hanem a saját munkájuk hozadékával kellene beérniük.   Ez   a   világban   betöltött   jelenlegi   szerepüket nagymértékben megváltoztatná, ugyanis, ahogy Gottfried  Keller mondja:   "Csak   a   munkából   származó   nyereség   teljesen kifogásolhatatlan és a lelkiismeretnek megfelelő." A   Bernben   állami   jogot   oktató   híres   író,   Kari   Hilty   joggal   írta   már   1887­ben:   "Nem   a   tőke   a   szegények   ellensége...   Az   ellenség   a kapitalizálás oly módon való értelmezése ­ egy nagy osztály életszemlélete amely szerint az élet valódi feladata, hogy először saját magunk, azután a gyerekeink, majd az unokáink, végül az egész család számára, a legtágabb értelemben a végtelenségig, minden egyebet semmibe véve készleteket halmozzunk fel, ami természetesen elsősorban a jelenlegi generáció létfenntartására nézve meghatározó. Abban   rejlik   az   úgynevezett   felsőbb   osztálynak   a   tévedése,   hogy   ehhez   a   súlyos   értelmezéshez,   ami   a   vallásos   világnézettel   sem egyeztethető össze, ragaszkodik és szabad akaratából nem akar a mérsékelt jóléttel megelégedni. Ezzel a szocializmus hamarosan magától megszűnik." Hiltynek teljesen igaza van: a szocializmusnak meg kellene szűnnie, mivel a munka nélkül szerzett jövedelem felszámolásával, azaz a kamat­ és földjáradékjogok megszüntetésével a kapitalista kizsákmányolás véget érne, mert ezt a "kapitalista kizsákmányolást" Marx szerint is végső soron a kamatok, földjáradékok és a fizetőeszköz ingadozásaiból származó nyereségek jelentik. Ahhoz azonban, hogy ezt elérjük, meg kell törnünk a pénzsztrájkot. A szabadpénz önkéntelenül ezt a célt szolgálja! Azáltal, hogy állandóan forog, mégpedig olyan mennyiségben, amely az árszínvonalat és a szilárd vásárlóerőt biztosítja az infláció és a defláció ellen egyaránt, a megtakarításokat,   a   jólétet,   és   a   vagyont   is   biztosítja;   az   általános   jólét   f   növekszik,   ezáltal   lenyomja   a   kamatlábat   és   saját   állandó növekedésével  lehetetlenné  teszi a kamatláb  növekedését. így a kamatláb,  legalábbis   bizonyos   befektetéseknél,   0­ra  süllyed,   a  többiben kockázati prémiumként alig1%­ra. A pénzforgás szabályozásának kérdése így összefonódik azzal a kérdéssel, hogy: Hogyan óvhatjuk a meg a pénzt a felhalmozástól? A pénzforgás biztosítása a felhalmozás ellen három okból szükséges: először is azért, hogy eleget tegyünk a törvény követelésének, amely a pénzkörforgás szabályozását rendeli el, másodszor azért, mert szabályozás nélkül sem az infláció, sem a defláció nem kerülhető el, és végül 
  3. 3. azért, mert alacsony kamatláb mellett a pénz sztrájkol, azaz visszatartható ­ és ezzel deflációs válságot okoz ­, amennyiben a jegybank nem idéz elő mesterségesen inflációt. Az 1923­as valutakonferencián, ami a berni Musy szövetségi tanácsos elnöklete alatt zajlott, a svájci bankegyesület akkori elnöke, Leopold Dubois a következőt mondta: "Ahhoz, hogy a válságot elhárítsuk, csak több bankjegyet kell forgalomba hoznunk — akkor azonban infláció lép fel." Mindkét állítás igaz. Egyiknek sem kell azonban bekövetkeznie, ha a válságot nem több bankjeggyel próbáljuk elkerülni, hanem a pénz visszavonásával való fenyegetés által, a XII. sz.­i Wichmann érsek példája szerint. Sok súlyos bizonyítékát ismerjük annak, hogy a pénzsztrájk mennyi bajt okozott és okoz napjainkban is. Bonnet   francia   pénzügyminiszter   1934­ben   így   panaszkodott   a   kamarában:   "Jelenlegi   nyomorúságos   gazdasági   helyzetünkért   a pénzfelhalmozás a felelős." Schulteß   szövetségi   tanácsos   az   1931.   november   15­i   aarani   pártnapon   így   nyilatkozott,   szabadelvűségéről   téve   tanúbizonyságot: "Becslésem   szerint   napjainkban   700­800   milliót   halmoztak   fel   magánszemélyek   bankjegyek   formájában.   Saját   környezetünkben gondoskodjunk arról, hogy ez a pénz forgalomba kerüljön! Aki a pénzt összegyűjti, az vét a nép bizalma ellen!" Ebben az időszakban Svájcban a bankjegyállomány pontosan 1431 millió frank volt — tehát csak 600­700 millió forgott, míg 700­800 millió felhalmozva, a "matracban" feküdt. 1936.   március   2­án   a   "Zürcher   Tagesanzeiger"   megállapította,   hogy   a   Svájci   Konjunktúrakutató   Bizottság   közlése   szerint   1935­ben átlagosan kb. 500 millió frank értékű arany gyűlt össze a kezekben. A pénzfelhalmozás értelmére és céljára vonatkozó újabb nézetekről a továbbiakban a következőt írta: "Ha ennek az összegnek akár csak egy része újra megjelenne a tőkepiacon, az a termelőt sújtó kamatterhek érezhető enyhülését jelentené." A szocialista "Berner Tagwacht" 1936. februárjában szintén felveti a kérdést: "Mi történne, ha a felhalmozott pénzre 1000 frankonként külön adót vetnének ki?" A katolikus­konzervatív "Neue Zürcher Nachrichten" sem maradt le a szocialista berni lap mögött: "Ha a gyűjtögetés nemcsak néhány különc sajátossága, hanem általános jelenség lesz, akkor gazdasági életünk, ami a hitelügyleteken alapul, a legsúlyosabb veszélybe kerül. Mindenütt   pénzhiány   lép   fel,   a   kamatok   emelkednek.   Ezzel   a   pénzhiánnyal   közvetlen   összefüggésben   egészségtelen   és   gazdaságilag elviselhetetlen módon süllyednek az árak is. Röviden: a matracban őrzött pénz válságot robbant ki." A Svájci Nemzeti Bank banktanácsának egyik tagja, dr. Hans Tschumi nemzeti tanácsos, a Svájci Ipartestület tiszteletbeli elnöke erre vonatkozó cikkét az egész ipari sajtó közölte: "A felhalmozás a legértelmetlenebb dolog a világon. A pénz a gazdaságot ösztönző elem. A felhalmozott pénz a gazdaság számára teljesen elveszett. Ha az összes pénzt felhalmoznák, a gazdasági élet szinte mozdulatlan lenne. Csak a forgó pénz élénkítő és gazdaságilag gyümölcsöző, a felhalmozott pénz halott, és nem hoz hasznot." Hasonlóképpen elítélte a pénzfelhalmozást prof. dr. Ernst Laur, a Svájci Nemzeti Bank bankbizottságának tagja, aki a "Schweizerische Bauernzeitung" 1914. augusztusi számában a következőt írta centiméter magas betűkkel: "Elő a visszatartott pénzzel! Nem tudunk a tejért, sajtért, gabonáért, húsért fizetni, ha a bankok nem jutnak pénzhez. Ha a gazda az eladott élelmiszerekből származó bevételeket megtartja, nem fizet kamatokat és számlákat, és a pénzt otthon rejtegeti, ahelyett, hogy a bankba vinné, akkor   a válságból  nem lábalunk ki. — Felszólítom  a svájci  gazdálkodókat,  hogy a  birtokukban   lévő,   állni   hagyott  pénzt  vegyék   elő  a ladikokból. Fizessék ki az adósságaikat, a maradékot pedig bízzák a bankra. Aki a pénzt otthon tartja, saját magát károsítja. A parasztnak van legkevésbé szüksége a pénz kisajátítására, mivel megvan az ennivalója önmaga és családja számára, és a megélhetéshez nincs szüksége készpénzre. Ha valamit elad, először mégis készpénzt kap, ha a másik félnek van pénze." Lehetetlen volna a felhalmozók ellen irányuló összes külföldi véleményt ismertetni. Említsük meg ezek közül Herbert Hooverét, aki "Az összegyűjtött dollárok" címmel a következőket írta 1930. őszén, a válság 1929. októberi kitörése után egy évvel az USA akkori elnökének, aki a válság során és a válság miatt nem sokkal később elvesztette elnöki székét: "A felhalmozott dollár, és egyáltalán a gyűjtögetés minden állam számára a legnagyobb veszély. A harc jelenleg az aranyfelhalmozás ellen irányul, ami mintegy egy évvel ezelőtt kezdődött, és növekvő intenzitásával a nemzetet fenyegető veszéllyé vált. Ez a mozgalom a félelemben gyökerezik, és egy olyan felfogásban, ami ma már nem állja meg a helyét. Hatalmas  méreteket öltött, és nagy mértékben  hozzájárult a hitelkedvezmények feltételeinek súlyosbodásához, így közvetlenül elősegítette az árak süllyedését és a munkanélküliség növekedését.Az átlag amerikai bizonyára nem gondolt bele, hogy milyen kárt okoz, ha csak egyetlen dollárt is elrejt, és kivonja a körforgásból. Biztosan nem fogta fel, hogy ez a félretett dollár a bankot arra kényszeríti, hogy ugyanennyi hitelt bizonyos időre kivonjon a gazdasági életből. Idetartoznak azonban a kereskedők, a gyárosok és a farmerek is. Azért a pénzért, amit ezek felvesznek, vásároljuk az árukat, fizetjük a béreket,   fedezzük   az   üzletek   fenntartási   költségeit.   Minden   félretett   dollár   elrabolja   a   dolgozó   fizetésének   legalább   egy   részét.   (A "Nebelspalter"­ben ez állt: "Aki bezárja a pénzt, az kizárja a munkásokat!") Ha ezt az egyedi példát megszorozzuk azzal a másfél milliárddal, ami ezidőtájt az USA­ban felhalmozva, terméketlenül hever, akkor hű képet kaphatunk arról, hogyan fejti ki hatását nemzeti biztonságunk ellensége, a pénzfelhalmozás. A közgazdasági fejlődést a megtorpanás veszélye, a munkanélküliség növekedése és a mezőgazdasági helyzet megrendülése fenyegeti.Senki nem vonhatja kétségbe, hogy az amerikai gazdaság számára — és ugyanez érvényes az összes többi veszélyeztetett országra is — megkönnyebbülést jelentene, ha a felhalmozott óriási összegek újra a forgalomba kerülhetnének " Végül   álljon   itt   egy   vélemény   1939­ből,   amikor   a   pénz   részben   ismét   elrejtőzött,   részben   azonban   halmozottan   az   árukra   zúdult.   A következő   felhívást   a   Svájci   Nemzeti   Bank   jelentette   meg   különböző   újságokban   és   függesztette   ki   plakátokon   a   bankokban   "Elő   a visszatartott bankjegyekkel!" címmel: "A háború elhagyta országunk határait. Hadseregeink nagy részét haza lehetett engedni. Ahogy a szövetségi tanácsos a svájci néphez intézett   határozott   hangú   felszólalásában   hatásosan   kifejtette,   itt   az   ideje,   hogy   az   ország   gazdaságát   mozgásba   hozzuk,   a   termelést elősegítsük,   és   munkahelyeket   teremtsünk   a   jövedelemnélküliség   által   fenyegetett   néprétegek   számára.   Ennek   a   ma   legsürgősebb,   de legnehezebb feladatnak a végrehajtásához fontos, hogy az államnak, a kantonoknak, a községeknek, de a magángazdaságnak is megfelelő mértékű olcsó pénz álljon rendelkezésére. A közelmúltban a cégek és a magánszemélyek arra éreztek indíttatást, hogy a banknál lévő követeléseiket visszavonják, hogy előrelátóan ellássák   magukat   bankjegyekkel.   Még   ha   érthető   is   volt   ebben   az   időszakban   a   fizetőeszköz   ilyen   mértékű   felhalmozása,   akkor   is   a hitelfeltételek súlyosbodását és a kamatlábak növekedését vonta maga után, ami az állami és a magángazdaságnak egyaránt hátrányára vált. Azóta félreismerhetetlenül általános megnyugvás következett be. Tehát mindenkor hazafias kötelesség a bankjegyeket a bankba vinni, vagy hazai értékekbe fektetni, és ezzel visszajuttatni az állami és magángazdaságba, amelyek nem tudják nélkülözni. Aki továbbra is a bank páncélszekrényében vagy túlzott mennyiségben otthon őrzi a pénzt, a közösség érdekeivel ellentétesen cselekszik, és árt az országnak." A   szabadpénz­kísérlet   1932­ben   már   időszerű   volt.   Amint   ezekből   a   véleményekből   kitűnik,   akkoriban   kísérletek   történtek   a felhalmozhatatlan pénz megteremtésére.
  4. 4. A   wörgli   polgármester,   Michael   Unterguggeriberger   teljesen   megfontoltan   vállalkozott   erre   a   kísérletre.   Olyan   szábadpénzt   választott ehhez,   ami formailag  a legmegfelelőbbnek  látszott  az ottani  körülmények  között, az  a  forma,   amit   1916­ban  a  berni  kereskedő,   Georg Nordmann javasolt Silvio Gesell kereskedőnek. Gesell, akinek mindig az volt a véleménye, hogy a pénz állandó körforgásban tartásának módjáról még nem mondták ki az utolsó szót, Nordmann tanácsait elfogadta, és az akkor éppen megjelenő "A természetes gazdasági rend" c. művének   első   kiadásában   ezt   hozta   nyilvánosságra   saját   javaslata   helyett,   amit   első   írásában,   1891­ben   alkotott.   Véleménye   szerint   a szabadpénz  technikájáról  ugyanis  mindig  vitatkozni  kell,  mivel  a  technikai  dolgok  állandóan   javíthatóak.   A   cél   ezzel   szemben:   a  pénz vásárlóerejének   megszilárdítása,   a   zavartalan   pénzforgás,   a   válság­   és   kizsákmányolásmentes       gazdaság       megteremtése   aminek rendíthetetlenül szilárdnak kellene lennie. Ernst Nobs szövetségi tanácsosnak a svájci rádióban 1951. április 13­án elhangzott ismertetése szerint Wörglben olyan formáját választották a szabadpénznek, amely egyes pontokban helytelen, más pontokban mértéktelenül túlzott volt. Maga a wörgli kísérlet lett volna a legjobb cáfolata ennek az ellenvetésnek — ha tovább élhetett volna. Ernst Nobs szövetségi tanácsos elmulasztotta megmondani a svájciaknak, hogy Svájcban a szabadpénznek ezt a formáját már 1945 óta nem propagálták, hogy a svájci törvényalkotás   pénzügyekre   vonatkozó   szabadgazdasági   javaslatai   sem   ezt   szorgalmazták,   hanem   valami   egészen   mást,   és   a   svájci bankjegypolitikának csak a célja, de soha nem az eszköze volt a vita tárgya. A wörgli lakosságnak ezzel szemben olyan polgármestere volt, aki velük érzett és gondolkodott, így a közösen megélt válsághelyzetben a nép a polgármesterre hallgatott, és merészen belevágott a szabadpénz­kísérletbe. A svájci Liberálszocialista Párt szintén a válságelhárítás céljával ­ amit egyébként a svájci szövetségi alkotmány 31. cikkelye az állam feladataként jelöl meg ­, terjesztett törvényjavaslatot a szövetségi tanács elé. A   pénzfelhalmozás   megakadályozása   és   a   zavartalan   pénzkörforgás   biztosítása   céljából   a   Nemzeti   Bank   számára   a   következő intézkedéseket kellene lehetővé tenni: "28. cikkely: A Nemzeti Bankot felhatalmazzuk, hogy amennyiben a bankjegy­ ül. pénzérmefelhalmozás olyan méreteket ölt, amely a pénz vásárlóerejének   stabilitását   veszélyeztetheti,   akkor   a   felhalmozott   bankjegy­   és   érmefajtákat   vagy   az   összes   bankjegyet   és   érmét érvénytelenné   nyilvánítsa,   és   8   napos   határidővel   becserélés   céljából   visszavonja,   amelyhez   a   névérték   maximum   10%­ának   megfelelő átváltási illetéket állapíthat meg. A visszavonásra és cserére vonatkozó részletes előírásokat a Szövetségi Tanács adja ki." Ez a lehetőség a pénzcsökkentés vagy ­gyarapítás korábban ismert metódusaihoz kapcsolódott volna; célja kizárólag a bankjegykörforgás befolyásolása és a felhalmozás megakadályozása volt. A pénzkörforgásnak az árukínálathoz való illesztése által létrejövő szilárd vásárlóerő megszülető igényére vonatkozólag a szociáldemokrata szövetségi tanácsos Ernst Nobs a rádióban ezt a követelést a szabadpénz wörgli módjával olyan módon kapcsolta össze, hogy a hallgatónak azt kellett hinnie, hogy a két metódust egyszerre alkalmazzák! Mivel ezután a rádióvitát a szövetségi tanácsos azonnal lezárta,  a svájci választópolgárok nem kaptak több információt, és a teljesen félrevezető tájékoztatás hatására visszautasították az előterjesztést — mert az a benyomásuk támadt, hogy az áruk ilyen mértékű fogyása túlzott lennel Ez a vélemény jogos volt, azonban a nép tudatos és akaratlagos  félrevezetése által jött létre, ami a legrosszabb fajta szemfényvesztés, amire egy pártember kormányzati pozícióban a néppel szemben valaha is vetemedett. Winston Churchill a kiindulópontról A wörgli kísérlet oda vezetett, hogy Silvio Gesell tanait végre a gyakorlatban is alkalmazták, és beigazolódtak prof. dr. Irving Fischer szavai: "A szabadpénz, helyesen alkalmazva, 3 hét alatt kivezetné az Egyesült Államokat a válságból." Az elsőként Wörglben végrehajtott szabadpénz­kísérletről sokat beszéltek és írtak,  de csak az tudja az akció jelentőségét megfelelően értékelni, aki az akkori helyzetet maga is megélte, és tudja, hogy az 1929­ben kialakult válság nélkül a nácik soha nem jutottak  volna uralomra. A   következő   táblázat   szolgáltatja   a   perdöntő   bizonyítékot:   megmutatja,   hogy   1924­től   1928­ig,   a   1   viszonylag   élénk   konjunktúra,   a majdnem szilárd, illetve tudatosan megszilárdított árszínvonal éveiben a nácik száma csökkent ­ a munkanélküliek számával együtt ­, a válság 4   évében   azonban,   1929­1933   között   a   deflációs   periódus   munkanélküliségével   együtt   fokozatosan   emelkedett,   az   esztelenség   teljes győzelméig.Nemzetiszocialisták az 1924/33­as választásokon Időpont Szavazat Mandátum % Munkanélküliek1924.05.04 1 918 000 32 6,6 340 71111924.12.07. 908 000 14 3,0 282 6451928.05.04. 810 000 12 2,6 268 44321930.09.14. 6 407 000 107 18,3 1 061 5701932.07.31. 13 779 000 230 37,3 5 392 2481932.11.06. 11 737 000 196 33,1 5 355 4281933.03.05. 17 265 800 288 43,7 5 598 8551933.11.12. 39 655 200 661 92,1 3 746 00031 1924.március 2 1928.május 3 A táborokban lévő munkanélküliek nincsenek beleértve — Náciuralom Winston Churchill visszaemlékezéseiben a szilárdtól a süllyedő árszínvonalhoz, az élénk konjunktúrától a deflációhoz és ezzel a válsághoz vezető utat politikai oldalról kiválóan megvilágítja, elsősorban azt, ami változatlan maradt: "A széles tömegeknek a legegyszerűbb gazdasági tényekről sem volt fogalmuk, és a pártvezetők nem kockáztatták meg ­ a választásokat szem előtt tartva ­ felvilágosítani őket. A sajtó régi szokás szerint az uralkodó nézeteket ismertette és hangsúlyozta." (I. kötet, 22. oldal) Churchill a továbbiakban ezt írja: "A locarnói szerződés (1926) aláírása után a legnagyobb egyetértésben ültünk, és arra gondoltunk, milyen csodálatos jövő vár Európára... Baldwin második kormányzati időszakának végén (1929) Európa helyzete olyan nyugalmas volt, mint az előző években soha, és amilyen legalább 20 évig nem lesz többé... Az új Németország elfoglalta helyét a Népszövetségben... Új óceánjárói elnyerték az Atlanti­óceán Kék Szalagját, külkereskedelme hirtelen fellendült és a belső jólét fejlődésnek indult. Franciaország új szövetségi rendszere szintén biztosnak látszott... Sok magas állású személy Németországban hevesen elutasította a háborúval kapcsolatos gondolatokat..." (52. o.) És ekkor jött az 1929­es szerencsétlen év a "fekete péntekkel", amikor az amerikai tőzsdealkuszok 800 milliós kölcsönének felmondása katasztrófaként hatott:
  5. 5. "Az 1929­es év majdnem 3/4­e a növekvő jólét ígéretével és látszatával telt el, mégpedig elsősorban az Egyesült Államokban. Könyvek íródtak  annak bizonyítására,  hogy a gazdasági  válság időszakát végül legyőzi  a terjeszkedő  kereskedelmi   szervezet és  a tudomány.  »A ciklikus gazdasági fejlődést, amiben eddig részünk volt, szemmel láthatóan magunk mögött hagytuk« — mondta a New York­i tőzsde elnöke szeptemberben."   (52.   o.)   "Októberben   azonban   hirtelen   heves   vihar   söpört   végig   a   Wall   Streeten.   A   befolyásos   szervek   nem   tudták megállítani a pánikszerű eladások özönét. A vezető bankok egy csoportja létrehozott egy egymilliárd dolláros alapítványt, hogy támogassa és stabilizálja a piacot. Mindez hiábavaló  volt... A zűrzavar és a bénultság eluralkodott  a  hatalmas   termelőüzemekben.   20 000  helyi bank elhalasztotta a kifizetéseit, az áruk és a szolgáltatások cseréje az emberek között teljesen szétzilálódott, és a Wall Street­i csőd hatása a legszegényebb és leggazdagabb házakban egyaránt megmutatkozott. A   tőzsde   összeomlását   1929­32  között   feltartóztathatatlan  árzuhanás,   és   ezzel   a  termelés   visszaesése   követte,   ami   a   munkanélküliség növekedéséhez vezetett. A gazdasági élet zavarainak következményeit az egész világon észlelni lehetett. A munkanélküliség és a termelés visszaesése a kereskedelem általános hanyatlását hozta magával. A hazai piacok megóvása érdekében korlátozták a behozatalt. Az általános válság akut pénzügyi nehézségeket okozott, és megbénította a belföldi hitelnyújtást. Ezáltal az egész földgolyón eluralkodott a hanyatlás és a munkanélküliség... Ugyanolyan katasztrófa zajlott le Németországban is, mint más európai országokban." (53/54. old.) Hamarosan mindez visszahatott Németországra: "A márka összeomlása megsemmisítette a német középosztály bázisát, amelynek soraiból sokan kétségbeesésből lettek az új párt tagjai és a gyűlöletben, bosszúvágyban és a hazafias tűzben találták meg saját nyomoruk enyhülését." (77. old.) "Az Egyesült Államok bankjai, amelyeket saját hazájukban egyre több kötelezettség terhelt, megtagadták a Németországnak folyósított meggondolatlan   kölcsönök   növelését.   Ez   a   reagálás   fokozatosan   a   gyárak   leállásához   és   sok   vállalat   hirtelen   összeomlásához   vezetett, amelyeken Németország békés újraéledése alapult. A munkanélküliség 1930 telén 2 300 000­re emelkedett." (86. old.) Amit a valutapolitika elrontott, azt a politikusok megpróbálták utólagos engedékenységgel ismét jóvá tenni: "A német nép nagy tömege azonban közömbösen fogadta a győztesek figyelemre méltó engedményeit. Korábban, vagy szerencsésebb körülmények között nagy előrelépésként és a valódi békéhez való visszatérésként üdvözölték volna mindezt. Most viszont a munkanélküliség állandóan jelenlevő, mindent beárnyékoló félelemként nehezedett a német népre." (86. old.) Olvassunk el még egy tudósítást a "Frankfurter Zeitungéból, amely a Hitler hatalomra jutása előtti vészterhes időszakot ábrázolja. Olyan találóan jellemzi a békéből a háborúba való átmenetet és az 1929­ben kezdődött világgazdasági válság közhangulatát, hogy ezt az 1930. szeptemberében íródott jelentést érdemes újra közölni és figyelmesen elolvasni: "Közülünk azok, akik a háborút mindenáron elkerülendő szerencsétlenségnek tartják és szüntelenül békére törekednek, számukat tekintve egyre kevesebben vannak, és egyre több süket fület találnak. Négy vagy öt évvel ezelőtt még azt mondta nekem a Reichswehr egyik tisztje, aki   mint   ilyen,   biztosan   nem   volt   háborúellenes:   »Amíg   az   én   generációm   életben   van,   nem   lesz   több   háború.   Amit   a   csatamezőn véghezvittünk, az borzalmas volt Csak akkor kerülhet sor újabb hadjáratra, ha már nem lesz több ember, aki emlékszik a múltra.« Milyen meglepően gyorsan változott ez a hozzáállás! Nem kell ismételni azt a meggyőződést, amit más országokban bizonyos körök olyan gyakran emlegetnek, miszerint mi belelovalltuk magunkat a háborúba. Ez nem igaz. Azt a vádat azonban, hogy egy jövő háború gondolata bizonyos táborokban nagyobb teret hódított, mint néhány évvel korábban, nem lehet visszautasítani. Sok  embernél tapasztalható  manapság az a védekező álláspont, hogy a háború hosszabb­rövidebb   ideig   elkerülhetetlen,   kivédhetetlen. írásban és szóban, képeken, újságokban, füzetekben, könyvekben úgy találkozhatunk az erőszakos összeütközéssel, mintha közvetlenül az ajtóban állna. Ma már igazán nem gondol bele az ember, hogyan lehetne egy ilyen ellentétet békés pályára terelni, hanem rögtön erőszakos megoldáson, a harcon gondolkodik. Ma a 20­30 éves fiatalok ezrei határozatlanok vagy nem sokkal ezelőtt még határozatlanok voltak. Ezek a fiatalok, idegőrlő és megerőltető tanulóévek után most arra a pontra jutva, amikor saját pénzüket maguknak kellene megkeresniük, legtöbbször kétségbeesetten lézengenek a családban,   mivel   az   általuk   választott   szakmában   semmilyen   állást   nem   találnak:   jogászok,   nyelvészek,   orvostanhallgatók,   vegyészek, mérnökök,   kereskedők,   építészek,   zenészek,   színészek.   Balról   csak   a   kritikát   kínálják   számukra,   jobbról   pedig   a   háborút,   mint   a   jövő elkerülhetetlen eseményét, és erre próbálják felkészíteni őket. Hamarosan már kívánják is a háborút, ami legalább megszabadítaná őket az otthonlét magányától, a haszontalanság és hiábavalóság érzésétől, és fel­ és kihasználatlan erőiket aktivizálná. A háborút csak hallomásból ismerik és kalandként tűnik fel számukra. Ebben rejlik a szörnyű veszély. Felismerjük­e, és mit teszünk azért, hogy elhárítsuk?" Minden országban százak próbáltak meg|a veszély elkerüléséért tevékenykedni. Pusztán a Genfi Nemzetközi Munkaügyi Hivatal egymaga több, mint 200 javaslatot tett az uralkodó gazdasági válság és munkanélküliség leküzdésére. Dr. FuB szerint, aki "A munkanélküliség okai nemzetközi szemléletben" c. rendkívül népszerű tanulmányt közreadta, ezeknek a javaslatoknak úgyszólván mindegyike valamilyen formában azt a törekvést szorgalmazza, hogy a pénz­ és tőkesztrájk megszüntetése által a gazdaságot ismét mozgásba hozzuk. Az   Egyesült   Államokban   végrehajtott   kisebb   próbálkozások   sora   mellett,   amelyekről   Irving   Fisher   tudósított,   a   schwanenkircheni Herbeckeren kívül a wörgli polgármester, Michael Unterguggenberger is kísérletet tett arra, hogy a saját községében jelentkező pénzügyi válságot leküzdje. A  20. század   nagy pénzreformja   Silvio  Gesell,   a  német­francia  származású   argentínai   kereskedő  nevéhez   fűződik,   aki   1891­ben,   írói tevékenysége   elején   még   nem   volt   egészen   30   éves.   A   Gesell­i   gondolatok   gyakorlati   megvalósítása   élén   egy   Hebecker   nevű schwanenkircheni (bajorországi) mérnök állt, és egy osztrák: Michael Unterguggenberger, Wörgl polgármestere Míg   a   schwanenkircheni   kísérletnek   még£   semmilyen   világméretű   kihatása   nem   volt,   Wörgl   és   polgármestere,   Unterguggenberger hamarosan a szenzáció­sajtó címoldalán szerepelt filmsztárokkal és az 1934. június 30­i véres éjszaka halottaival együtt — bár csak egyetlen szám   erejéig.   Ami   ugyanis   Wörglben   végbement,   az   mindenkitől   olyan   mély   átgondolást   követelt,   amire   a   normális   újságolvasó   nem alkalmas. Ha újságot vesz a kezébe, akkor gyorsan tájékozódni akar, vagy szórakozni  —  egyebet nem. Ki volt Michael Unterguggenberger? Aki először látta, azt azonnal rabul ejtette az átható,  vizsgálódó tekintet,  egy olyan ember kissé elutasító pillantása, aki nem hiszi és nem ismeri el azt, amit nem tud megérteni és felfogni, ami érthetetlen, hézagos vagy ellentmondásos. Ahogy Alex von Murait írja, Michael Unterguggenberger mindig hangsúlyozta, hogy nem marxista, így azok is megértik, akik számára a marxizmus a tévedéseivel, ellentmondásaival, kibogozhatatlan és áthatolhatatlan mondatfüzéreivel megfejthetetlennek bizonyult. Olyan tekintettel, mint Unterguggenbergeré, egy ember nem lehet a marxi tanok feltétlen híve — legfeljebb a kilátástalan helyzet miatti kétségbeesésében próbálja a gyakorlatban megvalósítani azokat, anélkül, hogy saját maga eligazodna és hinne bennük. Michael Unterguggenberger, aki régi tiroli parasztcsaládból származott, megismerte a szegény európaiak életét, de a nehéz fizikai munka közben nem felejtett el gondolkodni. 1884. augusztus 15­én született a tiroli alföldön. 12 éves korában el kellett hagynia az iskolapadot, hogy a család megélhetése érdekében szülőfaluja, Hopfgarten fűrésztelepén segédmunkásként munkát vállaljon. Nem akart azonban segédmunkás maradni. Három évvel később elérte első célját: a Felső Inn­völgyi Imstben műszerésztanonc lett. Tanulópénzét fillérről fillérre saját maga 
  6. 6. takarította meg, részben iparossegédként. Nem bízta magát a sorsra, önerőből építette fel apránként az életét. Michael, a kitanult műszerész kézműves inas lett. Imstből a Boden­tóhoz, onnan Bécsbe ment, majd a román határig, azután Galícián át a nagy Német Birodalomba. A   sziléziai   Lignitzben   megismerkedett   a   szakszervezettel,   a   jelenlegi   munkásság   társadalmi   összefogásának   a   fogyasztói   szövetkezet melletti első formájával. A szakszervezeti mozgalomhoz haláláig hű maradt. Maradjon­e továbbra is iparossegéd, vagy nagy fáradsággal saját műhelyt nyisson? Ez volt a kérdés. Valódi célja azonban egy harmadik dolog volt: állást találni a vasútnál, ami akkoriban a feltörekvő munkásnak még nagyobb lehetőségeket kínált, mint ma. 1905­ben az akkor 21 éves Michael Wörglben a vasút szolgálatába állt. A társadalmi igazságosság iránti vágya hamarosan szembe került saját előbbre jutása iránti törekvésével. A marxizmus különválasztja a vállalkozót és a munkást. Azt gátolja meg, aminek meg kellene valósulnia: a vállalkozó és a munkásai közölli   összefogást.   Azt,   amit   az   angolszászok   "team­work"­nek   neveznek,   a   marxista   nem   tudja   elismerni,   mert   véleménye   szerint   a vállalkozó,  a főnök, a gyár vezetője  a munkások kizsákmányolója,  aki a földjáradékot   és  az üzem   kamatát   kedve és  tetszése   szerint  a finánctőke osztalékaként adja tovább. Az, hogy a földjáradék fizetése és a befektetett tőke kamata minden üzem működésének előfeltétele, és hogy a finánctőke, a készpénz az, ami meghatározza minden vállalat létét vagy nemlétét, azt Kari Marx teoretikus soha nem élte és tapasztalta meg. Friedrich Engels, a manchesteri tőzsde tagja leírja ugyan, de maga sem veszi figyelembe, sőt meg is feledkezik róla. Unterguggenbergert   nem   léptették   többé   elő,   amikor   szakszervezeti   tagként   síkra   szállt   munkatársaiért   és   1912­ben   az   Osztrák Államvasutak személyzeti bizottságába beválasztatta magát, ahol az Innsbrucki körzet Mozdonyszolgálati Csoportját kellett képviselnie. Az Osztrák   Vasutak   magasabb   tisztséggel   felruházott   hivatalnokai   továbbra   is   úgy   látták,   hogy   nem   a   vasút   érdekeit   képviseli,   hanem   a személyek érdekeit a vasúti társasággal szemben. így egyszerű munkás maradt, de a munka képviselője a bármilyen állású és foglalkozású dolgozók tőke általi kizsákmányolásával szemben. Utólag is hálásak vagyunk ezért. Nemcsak a mozdonyvezető, hanem a szakszervezeti tag Michael Unterguggenberger is jól végezte a munkáját: a wörgli szakszervezeti egyesülés létszáma növekedésnek indult. Unterguggenberger 100 fővel kezdte, vezetése alatt a szövetség háromszor is megduplázódott: végül 800 tagot tudhatott magáénak. Ahogy akkoriban a legtöbb tevékeny szakszervezeti tag,  Michael Unterguggenberger szociáldemokrata lett. Unterguggenberger   szociáldemokrata   lett,   ahogy   ezrek, milliók: "Aki 20 éves korában nem szocialista, annak nincs szíve. " mondta az okos szatirikus, Clemanceau, hozzáfűzte azonban: "Aki még 40 éves korában is szocialista, annak nincs esze." Clemanceau látta ugyanis a szocializmus végeredményét is: a kommunizmust és a liberalizmust, a diktatúrát és az ember általános államosítását és bürokratizálását: "A legügyesebb talpnyalók kerülnek a legjobb helyekre" — mondja Gesell. Michael   Unterguggenberger   úgy   lett   tagja   az   Osztrák   Szociáldemokrata   Pártnak,   ahogyan   a   legtöbben:   anélkül,   hogy   először   azt   az elméletet megismerte volna, amelynek következménye volt "a termelőeszközöknek a közösség tulajdonába juttatására" irányuló törekvés. "Mindannyian   négy   vastag   kötet   mögé   bújnak,   és   egyikük   sem   tudja,   mi   áll   bennük"   —   írta   gúnyosan   Oswald   Spengler   1920­ban   a "Poroszország és szocializmus" c. írásában. "A tőke" négy vastag kötetéből Kari Kautsky kivonatot akart készíteni, azonban soha nem jutott túl az első köteten. Az első kötetből készített kivonatot még megtaláljuk a régi szocialisták könyvtárában, amit talán még el is olvastak. Ennél azonban kevesen jutottak túl, és senki nem tudja, hogy Marx, ahogy G. Masaryk megállapítja, " bár a helytelen felfogás mellett is mindig a jót pártolja, végkövetkeztetései mégiscsak helytelenek." Ha Kari Kautsky az egész műből kivonatot készített volna, és a mű rábulisztikája nem zavarta volna meg, akkor a III. kötet első felében rábukkant   volna   arra,   amit   Marx   olyan   érthetően   és félreérthetetlenül, amennyire csak tellett tőle a nyelvi tisztaság és világosság hiánya mellett, megállapított: hogy hamarább létezett a kizsákmányolás,     mint     a     vállalkozó,     és     hogy     mindenféle kizsákmányolás megszüntetéséhez mindössze az szükséges, hogy "semmilyen  természetes   vagy   mesterséges   monopólium   ne változtassa az árucserét az eladó vagy a vásárló javára". Ezzel érvényét veszti az egész küzdelme Prondhon ellen, aki ugyanezt mondta, de Marx ezért gyalázatos  módon megtámadta...  Egyébként Friedrich Engels  is úgy nyilatkozott  a kapitalista  kizsákmányolás  okairól,   mint Marx  a III. kötetben: a csereeszköz visszatartása által jön létre, a pénz felhalmozhatósága miatt... Michael Unterguggenberger a pártban végzett napi munkájával nem volt elégedett. Választ keresett a miértekre, de úgy járt, ahogy a nagy svájci munkásvezér, Hermann Greulich, aki bevallja, hogy Marx néhány oldalának elolvasása után elszédült. Nem azt tette azonban, amit Scheidemann a marxi tanok tanulmányozásakor. Scheidemann ugyanis elment sörözni, hogy felüdüljön és erőt gyűjtsön. Talán a szegények betegsége, a tuberkulózis volt az, ami az osztrák "vasutast" arra indította, hogy mélyrehatóbb kutatómunkát végezzen, mint az egészséges és robosztus   alkatúak:  Michael   Unterguggenberger   csekély  szabadidejében  elolvasott   minden   szociális   reformokat   tartalmazó  írást,   amihez hozzájutott. A  polgárság sürgette a szociális  gondoskodást. Ez volt minden,  ami a közgazdász  professzoroknak  és  a  politikusoknak   eszébe  jutott. Többféle társadalombiztosítás, munkanélküli­biztosítás, a lakáshivatalok, a bérlő jogi védelme (ami szükségszerűen lakáshiányhoz vezet!) — körülbelül ebben merült ki mindaz, amit a polgárság a szociális reformok területén véghezvitt. A munkanélküliség, a lakáshiány, a tömeges elszegényedés okait sehol nem derítették ki, mindenütt csak a következményekkel foglalkoztak. A gazdaság egészének fejlődését sehol nem vizsgálták, így polgári oldalról sem tudott senki jobb tanácsokat adni. Michael Unterguggenberger keresett és keresett. Kutatta, ahogy Ottó MaaJS Erfurtban, ahogy minden országban emberek sokasága, hogy a szocialisták a szocializmusnak miért csak a célját látják maguk előtt: "az ember ember általi kizsákmányolásának megszüntetése", és módját miért nem: "a termelőeszközöknek a közösség birtokába juttatása". Michael   Unterguggenberger   már   megélte   az   1907/1908­as   válságot.   Az   1912/14­es   válság   során   látta,   hogyan   sodródott   Ausztria   és Ausztriával együtt az egész világ háborúba. Az 1914/18­as háborúban megtapasztalta és megszenvedte az inflációt és meg kellett állapítania, hogy a szocialista professzorok az infláció okáról és leküzdéséről még sokkal kevesebbet tudnak, mint a polgáriak. Az inflációt defláció követte, amitől a szocialisták csodát vártak, de károsabbnak bizonyult, mint az infláció. Ezután 1924­től 29­ig semleges szakasz, végül 1929 szeptemberétől újra defláció következett, a nagy gazdasági világválság. A szocialisták még mindig nem tudtak hozzászólni sem, és szent könyveikben   nem   találtak   egyebet   a   vásárlóerő­ingadozás   okairól,   mint   gúnyos   kritikát   az   ezzel   foglalkozó   egyetlen   elméletről:   a mennyiségelméletről. Ez a pénzérték ingadozásait egészen egyszerűen és természetesen a pénz körforgásából vezeti le, ami az árukínálathoz képest hol túl nagy, hol túl kicsi. Minden emberi rendszer élén áll egy ember. Ha ez az ember éles eszű, akkor észreveszi, hogy a rendszer, amit maga alkotott, értelmes­e és a célnak megfelel­e vagy nem, valódi alapja­e a rendnek, vagy szükségszerűen rendetlenséghez vezet. Ha ez az ember okos, megpróbál megnyerni másokat is, hogy jobb rendszert vezessenek be. Saját, talán még megvalósítatlan javaslatait is felülvizsgálja a napi tapasztalatok alapján, jelenlegi életét és elméleteit ennek megfelelően megváltoztatja és új utakon jár. A polgári világ azonban akkoriban régi útjait járta, és a szocialisták az ő régi elméleteiken csüggtek. Csak néhányan gondoltak új utakra és kerestek új, jobb tanokat, amelyek megmagyarázzák azt, 
  7. 7. ami történik, és megmutatják a megoldást. Michael Unterguggenberger polgármesterként éli meg az 1929/36­os gazdasági világválságot Wörgl község Tirolban található. Innsbruck és Salzburg között. Wörgl ma gyorsvonatállomás és vasúti csomópont. Itt keresztezik egymást az Innsbruckba, Wildschönaüba, a brixentali Kitzbüchelbe, a sölltali St. Johannba, valamint Angath és Angenbergbe vezető utak, és az 1858­ban épült Buchs­Innsbruck­Wörgl­Salzburg­Wien, ül. az 1875­ben épült Triest­Ljubljana­Villach­Wörgl­Rosenheim­München vasútvonalak. Wörgl 1911­ben mezőváros lett, és 1951­ben város. A 80­as években a franciák cellulózgyárat építettek itt, ezt cementgyár, egy téglagyár és két fűrésztelep követte. 1900­tól 1920­ig a lakosok száma 648­ról 4427­re nőtt. 1940­ben Wörgl 4800 lelket számlált, 1950­ben 6500­at. Az első világháború után, 1920/22­ben Michael Unterguggen­bergert beválasztották a községi tanácsba, hamarosan alpolgármester lett, 1931­ben pedig polgármester. A Gerichtsstraüe és a Brixentalerstraüe, a polgári iskola, a vízvezeték­hálózat kiépítése, s végül Wörgl ellátása elektromos energiával ezek voltak a fejlődés eredményei a 20­as évek boldog második felében, amelyben 1929­ig stabil árak uralkodtak. Azután jött a "fekete péntek", a végzetes 1929. október 24: a nagy válság, és ezzel az éjszaka Európa felett, amelynek sötétjében egy ronda féreg vezérré lépett elő. Ennek a válságnak a következményeit szenvedjük meg még ma is. Hogyan tört ki az 1929­es válság? A válságot az emberi munka kizsákmányolóinak az a törekvése okozta, hogy a kizsákmányolást ne engedjék eltűnni a világból. A válság kialakulásához hozzájárult a csereeszköz­ellátás elégtelensége és a felelősök értetlensége, akik a magatartásuk következményeit talán észre sem vették... Ahogy a történelem folyamán mindig, a bajt az események egész láncolata okozta, amely a fejlődést befolyásolta és végzetes irányba terelte. Kiváltó ok volt egy ember halála, | aki a maga befolyásos pozíciójában megakadályozhatta volna a tragédiát, ha még megérte volna, és akinek neve: Benjámin Strong. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a gazdaság pénzellátása döntő fontosságú az árszínvonal mozgására nézve. A pénz kereslet. Ha az arany a pénzellátás alapja, akkor ebből adódóan az arany hiányának következménye az árupiacon jelentkező pénzhiány. Ha hiányos a kereslet, a forgó pénz, akkor nő a pénz értéke, másképpen kifejezve: az árak általában  véve süllyednek.  "A  csökkenő árak  és  bérek  stagnálást és visszaesést jelentenek" — írta 1936. április 7­én a svájci szövetségi tanácsos egy hivatali közleményben. Ma senki nem vonja kétségbe ennek a megállapításnak az igazságát. Prof. dr. Gustav Cassel, a valutakérdés vizsgálatára 1929­ben létrejött Népszövetség szakértője már 1912­ben kiszámította, hogy a világ pénzmennyiség­gyarapodásának évente a mindenkori éves készlet 2,8%­át kellene kitennie ahhoz, hogy a pénzforgást és az árukínálatot egyensúlyba hozza, és ezzel az árszínvonalat bizonyos magasságban stabilizálja. Ráadásul lehet, hogy ez az érték ma túl kicsi, mivel Cassel a számítást az 1850­1906/7 közötti évekre vonatkoztatta Ebben a két évben a nemzetközi árszínvonal ugyanabban a magasságban volt, de 1874­től kb. a 80­as évek végéig az akkori aranyhiány következtében állandóan süllyedtek az árak. A termelés ezért nem haladt normálisan előre,   hanem   1870­1889   között   rendkívül   erősen   akadályoztatva   volt,   ahogy   minden   defláció   idején.   A   pénzállomány   növekedésére vonatkozóan ezért jóval nagyobb számmal kell számolnunk, mint a 2,8%. Milyen volt a pénzmennyiség­gyarapodás az első világháború után?  Milyen volt az aranykitermelés helyzete? 1912 : 713 tonna 1914 : 673 tonna ! 1914 : 756 tonna, Cassel szerint! Valójában már 1913­ban, különösen 13/14 telén nagyon súlyos deflációs válság uralkodott. (Lásd: Fritz Schwarz: "A pénz áldása és átka a népek történelmében", 1. kötet) A hangulatra jellemző egy mondat egy röpiratból, amit 1914­ben, a világháború kitörése után Berlinben osztogattak: "A háború kitörése megváltás volt számunkra, ugyanis az, ami az utóbbi években zajlott, egyszerűen nem mehetett tovább." A   háború   kezdetén  az   árak  magasba   szöktek,  mert  az   USA,  ahonnan  az   arany  a   mindenfajta   áruszállítás   kifizetésével   kiáramlott,   az aranyfedezethez tartotta magát. Ott azonban súlyos aranyinfláció következett be, amikor az árszínvonal aranydollárban 100­ról 217­re nőtt, és a pénz ezzel 54%­ot vesztett korábbi vásárlóerejéből. 1920­tól 1922­ig az árszínvonalat ismét leszállították, de 1929. júliusában még 162­n állt, 1930. júliusáig viszont 152­re süllyedt! 1926   óta   az   általános   kamatláb   az   USA­ban   a   jócskán   előrehaladó   munka   és   az   állandóan   növekvő   tőkegyarapodás   következtében lesüllyedt, így pl. a részvényhozamok az 1925­ös 5,2%­ról közvetlenül a háború kitörése után 2,8%­ra csökkentek. A diszkont, azaz a jegybanki pénz kamata ezzel szemben 1926­tól állandóan emelkedett, beszerzése tehát egyre drágább lett. Diszkontlábak 1926 : 3,99%  1928: 4,42 % 1927: 3,85% 1929: 4,95% A termelésnövekedés összehasonlítása az aranynyereséggel és a bankjegyállománnyal megmutatja ezeknek az értékeknek a különbözőségét, amit a pénzkeresletnek az árukínálat mögött való lemaradása okozott. Ezzel végül az áraknak csökkenniük kellett, és amikor ez megtörtént, a "fekete pénteken", 1929. október 24­én kitört a pánik. A következő összeállítás megmutatja, mi előzte meg az 1929­es válságot:Év Termelés %­ban  Aranykészlet  Aranykészlet Bankjegy­ Bankjegy­ Árszínvonal (1912:719t.)    % állomány      állomány      (VIIhó) tonna millió $­ban %­ban
  8. 8. 1927 100 102 100 2681 100 1621928 105 608 101 2723 102 1611929 112(!)    642 106 2629 98 161Év Összes pénz­  %­ban Valódi  Tervezett mennyiség pénzmennyiség     pénzmennyiség1927 5003 100 100 1001928 4973 99,4 99,4 1031929 4865 97,2 97,2 106,1
  9. 9. Szemügyre kell vennünk ezt a táblázatot, hogy megértsük, mi okozta 1930. júliusáig  az árszínvonal 161­ről 152­re való esését; azt a deflációs válságot, amelynél súlyosabbat el sem tudunk képzelni. Míg a pénzmennyiségnek 100­ról 106­ra kellett volna emelkednie ­aminek előfeltétele a mindig azonos forgási sebesség! ­ 100­ról 97­re     süllyedt, anélkül, hogy bárki bármit tett volna a csökkenés megállítása érdekében. Az, hogy így az előállított áruk 1/1 l­e nem talál vevőre, azaz felkínált pénzre, jól látható. Az igények mindig megvannak, de a vásárlást létrehozó kereslet, ti. a forgó, kínálatban résztvevő pénz hiányzik ilyen esetekben  ­ minden 11. esetben. Hogy akkoriban  nem kerültük el a válságot ­ ahogy 1923 óta elkerültük ­, abban nagy szerepet játszott mindenekelőtt Benjámin Strong, a New York­i Federal Reserve   Bank   elnökének,   az   USA   FR   bankjainak   12   elnöke   közül   a   legfontosabbnak   a   halála.   1923­tól   Strong   mindig   megpróbálta, amennyire csak lehetett, a bankjegy mennyiséget  az  árunövekményhez  igazítani  úgy,   hogy  az árszínvonal stabil maradjon. Strong már 1923­ban azt írta a "Colliers Weekly" c. újságban, hogy a legtöbb vitát a munkás és a vállalkozó között az emelkedő árak okozzák: "Az árak stabilitása nem alapfeltétele az ipari és nemzeti biztonságnak? Henry Forddal együtt azt hiszem, hogy az, amit munkásságunk nagy tömege legjobban kíván, a munkahelyek biztonsága, stabil vásárlóerővel összekötött megfelelő bérrel." 1926. február 20­án Strong az amerikai képviselőház előtt szó szerint így nyilatkozott: "Nézetem szerint eljött az az idő, amikor az USA kongresszusának, amely a pénzverés és a pénzérték szabályozásának jogát átvette, a dollár vásárlóerejének stabilizálását illetően magyarázkodnia kellene: a körülmények minden vonatkozásban megérettek erre." Strong vezérigazgató halálával azonban ezek az értékes gondolatok ismét elvesztek. Deflációs politika lett az uralkodó, ahogy 1920­tól 1922­ig is. Célja: az arany­fizetőeszköz újbóli bevezetése, módja: az áruk árszínvonalának süllyesztése és az arany átadása más országoknak, hogy   a   nemzetközi   arany­fizetőeszköz   rendszerét   újra   bevezessék,   távlati   célja:   uralni   a   világ   árszínvonalát   és   ezzel   az   egész ^világgazdaságot, valamint az infláció és a defláció kiváltásának lehetőségét úgy, hogy mindkettőn nyerjenek. Ha nincs arany­fizetőeszköz, akkor senki nem válthat ki kedve szerint deflációt és csúcskonjunktúrát. Az inflációval a kevés pénzt megtakarítók, a munkások és alkalmazottak a takarékuk megbontására és felhasználására kényszerülnek. A deflációval romba dőlnek az újonnan létesült kisüzemek, amelyek az élénk konjuktúra idején fejlődtek, és a nagyüzemek konkurrenciáját képezték. Mindkét esetben a nagyok maradnak életben, és a kicsik kicsik maradnak, vagy egyre kisebbek lesznek. Az arany­fizetőeszköz rendszerében értékesítési nehézség és munkanélküliség volt és maradt a gazdaság sorsa. Mesterkéltnek és hihetetlennek tűnhet fel, amit mondunk. Olvassuk el azonban "A világ koronázatlan királya, Morgan" című művet, vagy tanulmányozzuk XI. Pius pápa enciklikáját, ami 1931­ben jelent meg, s amelyben ez áll: "Elsősorban az szúr szemet mindenkinek, hogy korunkban nem csupán a vagyon, hanem roppant hatalom és diktatórikus erő halmozódik fel azon kevesek kezében, akik legtöbbször még csak nem is tulajdonosai, hanem csupán őrzői vagy kezelői a rájuk bízott értékeknek, és azzal kedvük szerint bánnak. Ezt   a   hatalmat   legerőteljesebben   azok   gyakorolják,   akik   a   pénz   birtoklóiként   és   uraiként   a   kamathiteleknek   köszönhetően   hatalmas befolyással rendelkeznek, és a pénzkölcsönzésben korlátlan urak. Ennek következményeként bizonyos tekintetben az egész gazdaságot éltető vérkeringés fölött uralkodnak, és úgy manipulálják azt, hogy senki nem juthat levegőhöz, ha ők nem akarják." Aki azt hiszi, hogy itt talán a világtól elzárkózó, maguknak való emberekről van szó, akik csak arra képezték magukat, hogy az embereket sanyargassák, az olvassa el Lincoln Steffens, az USA legjelentősebb tudósítójának emlékiratait, aki leleplezte a gazdaságban, politikában, rendőrségi   ügyekben   tapasztalható   megvesztegetéseket   és   spekulációkat   művét   az   amerikai   egyetemeken   a   demokratikus   kapcsolatok tankönyveként   és   olvasókönyvként   használják.   Azt   mutatja   be,   hogyan   viselkednek   bizonyos   tőzsdeemberek,   "amikor   egy   korszakot egyszercsak az összeomlás fenyeget" — tehát a válság idején.     Lincoln Steffens ezt írja erről: "A   spekulánsoknak   megvolt   a   maguk   tiszta   öröme   az   összeomlás   idején,   nyereségre   tettek   szert,   és   boldogok   voltak.   A   tőzsde környezetében, tudósítóként, az árzuhanás napjaiban mindenütt láthattam és érezhettem a spekulánsok túláradó örömét, és ez mindig újra megdöbbentett, ugyanis minden, amit erre vonatkozóan olvastam, hallottam, vagy elképzeltem, azoknak a komor, sötét hangulatát fejezte ki, akik veszteséget szenvedtek el. Természetesen nem hiányoztak a képből a szenvedők sem, akik részben a tőzsdén voltak érdekeltek, részben a bankokban és alkuszügyletekben, többnyire azonban távol a színtértől — köröskörül az országban, a normális lakosság körében. Az alkuszok számára az élénk piac általában jó üzletet jelent, akár ők, akár az üzleteik érdekeltek a tőzsdén, és akár emelkednek az árak, akár süllyednek. Ami elsősorban érezhető volt, és amit le kell végre írni: örömteli izgalom, ami ezzel a pánikkal együtt járt." Unterguggenberger Wörglje a gazdasági világválság idején El tudjuk­e képzelni, mit jelent a község válsága egy olyan ember számára, mint Michael Unterguggenberger, aki a kisemberek válságos helyzetét saját bőrén tapasztalta meg, és tudta, mit jelent ez azok számára, akik kizárólag a jövedelmükre vannak ráutalva, amely állandó munka mellett is alig elég a megélhetéshez? Wörglnek akkoriban 4216 lakosa | volt. Mivel vasúti csomópont, a vasút igen sok embert foglalkoztatott: 1930­ban  310­et, 1933­ban azonban csak 190­et. A munkanélküliek egyike a másik | után kereste fel korábbi kollégáját,  M aki  időközben  polgármester   lett,   hogy segítséget kérjen tőle. A villamosításnak köszönhetően már  1929­ben  üzembe állították a wörgli erőművet. A sorban a kitzbücheli cementmű következett, ahol 1930­ban 45­60, 1933­ban 2 munkás dolgozott. Vegyük például a Zipf sörfőzdét: Anglia szociáldemokrata pénzügyminisztere, Snowden 1929­ben úgy válaszolt az angol alkoholtermelők egyik beadványára, hogy az államnak előnyére válna, ha mindannyiukat munkába állítaná, és még jobb lenne, ha az állam költségére nyugdíjba mennének. Nem nyugdíjazta azonban őket. Unterguggenberger udvariasabb volt, és nem mondta ezt, amikor  a  sörfőzde   1930­ban  regisztrált  33­37   munkásából fokozatosan 10­14 munkanélküliként jelentkezett nála. Jó példa a cellulózgyár   is,   amely   1930­ban   még   360­410   munkást foglalkoztatott, és a háború előtt a nyersanyagot a bulvársajtó szerint Párizsba szállította — ez az export teljesen megszűnt, és 1933­ban még 4 ember őrizte a leállított gépeket. A munkavégzőknek kb. 1/3­át kitevő gazdálkodók már alig tudták értékesíteni a termékeiket, a lakosság másik 2/3­a, a munkások, alkalmazottak, kisiparosok többé vagy kevésbé szintén megszenvedték ezt a kilátástalan helyzetet. A munkanélküliek, elsősorban a "végkielégítésben" részesültek nap mint nap egyre növekvő számban keresték fel polgármesterüket. 1932­ben már 200­an kaptak végkielégítést, akik állami szegénységi segélyre szorultak. A munkanélküliek száma 1932 tavaszán kb. 350­re nőtt csupán a tulajdonképpeni Wörglben, a közvetlen környékén 1500­ra. Habár Bécsben összeült a szövetségi kormány és a jegybank igazgatója, dr. Kieriböck, mégis tanácstalanul vették szemügyre a folyamatot:Év Arany (Millió) Bankjegy (Millió) Létfentartási költségek  Munkanélkliek 1929= 1001926 53 974 92,8 1771928 169 1067 97,3 1821930 214 1090 100.0 243 ­ 9  ­
  10. 10. 1932 149 914 97,3 3781933 189 952 94,8 370 Az aranykészlet, amit azután 1938­ban Kienböck átadott a náciknak, jól állt, de egyébként semmi más nem emelkedett, csak a munkanélküliek száma. A pénzkörforgás az árukínálathoz és a munkalehetőséghez viszonyítva gyengült, ezzel süllyedtek az árak és növekedett a munkanélküliség. Unterguggenberger tanulmányozza  Silvio Gesell ”A természetes gazdasági rend” című művét Olvasta újra és újra. "Gazdasági válság, tehát értékesítési nehézség és munkanélküliség, gyorsuló tendenciával, csak csökkenő árak mellett fordulhat elő.... A gazdaság csak akkor tud válság nélkül fejlődni, ha az árak tartósan és nagy mértékben (évente legalább 5%­kal) emelkednek. — Hogyan lehetne a gazdasági válságot elkerülni? Az okok magyarázata már azt a feltételt is megjelöli, amelyet teljesíteni kell a gazdasági nehézségek leküzdéséhez. »Az áraknak soha, semmilyen körülmények között sem szabad esniük. Ennek a feltételnek teljesülnie kell«." Unterguggenberger,   Wörgl   polgármestere   fontolóra   vette   ezt,   ahogy   néhányan   az   évek   folyamán.   —   Vajon   dr.   Kienböck,   prof.   dr. Bachmann, dr. Schacht is? Dr. Schacht, a Német Birodalmi Bank igazgatójaként már 1927­ben ezt írta éves jelentésében: "Egy ország fizetőeszközének körforgását a gazdasági tevékenység mértékével kiegyensúlyozott viszonyban kell tartani. — A fizetőeszköz forgásának próbaköve az általános árszínvonal alakulása." 1933­ban Schacht széles nyilvánosság előtt a következőt mondta: "A deflációs politika a német munkásság 1/3­át az utcára küldte! — Ha nem akarjuk megismételni azt a tragédiát, hogy az egyik oldalon a gabonát a tengerbe dobják és a kávét elégetik, míg a másik oldalon emberek k milliói éheznek és fáznak, akkor óvakodnunk kell az újabb deflációs intézkedésektől!" Most követeli a defláció felszámolását, a pénzfelhalmozás megakadályozását, amikor már nyakig vagyunk a válságban? Úgy látszik, a világon sokkal több politikus van, mint amennyi hely a parlamentben ­ ­ ezért a jegybankokba és a közigazgatásba fészkelik be magukat. Ábrahám   Lincoln   szerint   ugyanis:   "A   politikus   olyan   ember,   aki   soha   nem   a   gyökerénél   ragadja   meg   a   problémát,   hanem   a következményeinél, és soha nem is küzdi le a kiváltó okot ­ ­ mert nem akarja magát feleslegessé tenni!" Sok minden szükséges ahhoz, hogy a gazdasági válságot okozó tényezőkkel megküzdjünk: egy okos ember, aki mindent megfigyel és következtetéseket von le; jószándékú tenniakarás; a körülményeknek megfelelő hozzáállás; valamint hogy megnyerjük  mindazokat,  akik segíteni tudnak. A döntő tényező azonban mindig a segítő szándék és a felelősségvállalás. Michael Unterguggenbergerben megvolt a segíteni akarás és súlyos felelősséget vállalt. Egyik   helyről   a   másikra   ment,   hogy   nézeteit   és   céljait   ismertesse,   ami   nehéz   feladatnak   bizonyult.   Sokszor   majdnem   kétségbeejtette egyesek nehézfejűsége azután az lepte meg, milyen gyorsan fogja fel és fogadja el valaki más a gondolatait. Végül leszokott arról, hogy előre felbecsülje, ki hogyan fogadja majd az ötleteit: gyakran teljesen más történt, mint amire számított. Egy köztiszteletben álló konzervatív ember például, akitől szinte félt, azonnal igent mondott, és megbízható támogatónak bizonyult. Volt viszont egy pártember, aki ellenállt, mint egy öreg   szamár,   és   nem   lehetett   felnyitni   a   szemét,   miközben   ugyanazt   az   irányzatot   képviselő   kollégája   rögtön   tűzbe   jött,   és   nagyon   jó segítőtárssá vált. Ha Unterguggeribergert kétségek gyötörték, akkor mereven maga elé nézett és gondolataiba mélyedve hosszú ideig szinte álmodott aztán hirtelen felpillantott, mintegy alvásból ébredve, körülnézett és így szólt: "mégiscsak folytatni kell!" — és újra munkához látott. A wörgli jóléti bizottság döntő ülése Hosszas előkészületek után a polgármester a bizottság minden egyes tagját meghívta az ülésre, ami 1932. július 5­én zajlott. A tudósítás szerint jelen voltak: Michael Unterguggenberger polgármester, az osztrák vasutak nyugdíjas revizora; Josef Gollner alpolgármester, kereskedő; Josef Ralser alpolgármester,   vasúti   tisztviselő;   ifj.   Jákob   Astner   gazdálkodó   és   Johann   Astl   tartománygyűlési   képviselő,   villanyszerelő,   községi tanácsosok; Franz Danek kereskedő; Alois Endl pincemester; Anton Graus gazdálkodó;  Anton  Kogler  vasúti  tisztviselő;  Oswald  Koller műszerész; Péter Lanziner nyugdíjas vasúti tisztviselő; Sebastian Mitterer pékmester; Rosalia Nestler, vasúti tisztviselő neje, Georg Opperer nyugdíjas adjunktus; Johann Payr gazdálkodó; Franz Pick vasúti tisztviselő; Martin Pichler tartománygyűlési képviselő, szabómester; Thekla Sittenthaler,   vasúti   tisztviselő   neje;   Dr.   Georg   Stawa   nyugdíjas   pénzügyi   főtanácsos;   Max   Steiribacher   magánszemély;   Johann   StraJier gazdálkodó; Cristian Wascher asztalosmester; Fanny Weinmayr, vasúti tisztviselő neje. A polgármester bevezetésképpen rövid összefoglalásban ismertette a község pillanatnyi helyzetét: "A szűkebb községben 400 munkanélküli van, ebből több, mint 200 végkielégítésben részesült; a járásban 1500 munkanélküli él. 1,3 milliós tartozásunk Innsbruck város takarékpénztára felé többé nem kamatozik. 1931­ből van még 50 000 schilling kamathátralékunk. A község egyetlen követelése az adókintlévőség, ez 193l­re vonatkoztatva 118 000 schilling. Most, 1932­ben szinte lehetetlen ebből valamit behajtani. A kintlevőségek miatt a községnek a tartományi kormánnyal és az állammal szemben is hátraléka van. Mindkét testület osztalékot számít fel a községre jutó tartományi és állami adókra. Ezért semmit nem fizetnek ki a község számára, ha a községnek nincs adóbevétele, úgyhogy a községnek erről a bevételi forrásról is le kell mondania. A községi adók az első félévben 3000 schillinget hoztak. A község helyzete egyre rosszabb lesz, mivel senki nem tudja fizetni az adókat. A munkásnak az utolsó   megtakarított   fillérjeit   kell   felhasználnia.   A   helyi takarékpénztár pénzhiánnyal küzd. Az árveréseken nincsenek vásárlók, mert mindenki az árak további süllyedésére számít. Minden fizetés elakad. A munkanélküliek száma ilyen körülmények között napról napra nő. A helyzet tehát kilátástalan.” A polgármester erre való tekintettel Wörgl mezőváros jóléti bizottsága elé terjesztette javaslatai következő ismertetését, amelynek részletei nem voltak ismeretlenek, mivel számtalan beszélgetése során már többször tárgyalt róluk: Segélyprogram "A lassú pénzkörforgás a látható gazdasági bénulás fő oka. A pénz, mint csereeszköz, egyre inkább kicsúszik a dolgozó emberek kezéből. Elszivárog a kamatcsatornákon, és azon kevesek kezében gyűlik össze, akik a pénzt már nem juttatják az árupiacra, hanem a spekuláció eszközeként   visszatartják.   Mivel   a   pénz   a   termelés   gépezetének   nélkülözhetetlen   kereke,   a   nagy   összegek   néhány   kézben   történő felhalmozódása óriási veszélyt jelent a zavartalan termelőmunkára nézve. Minden pénzraktározás árufelhalmozáshoz és munkanélküliséghez vezet.   A  gazdasági viszonyokban tapasztalható  bizonytalanság  a pénzzel  rendelkezőt   óvatosságra  készteti,   a  pénzt   nem  adja  ki  többé  a  ­ 1 0  ­
  11. 11. kezéből,   vagy   csak   nagyon   kelletlenül,   és   minden   pénzbefektetéssel   szemben   bizalmatlan.   A   pénzkörforgás   így   lelassul,   az   áru   és   a szolgáltatások mennyisége csökken, és az emberek élettéfit elsodorja a gazdaság örvénye. Ha ez az állapot tartósan fennmarad, akkor megbénul a nép élelmezése, a béke és a jólét összeomlik. Népek és államok egészét fenyegeti ezáltal a hanyatlás. Mivel a világot mi egyedül nem tudjuk megmenteni, legalább útmutatást szeretnénk adni. A Nemzeti Bank lomhán és lassan forgó pénzét Wörgl község területén  olyan forgóeszközzel kell helyettesíteni,  amely  a saját rendeltetését forgóeszközként jobban beteljesíti, mint a szokásos pénz. Bocsássunk a forgalomba háromféle (1, 5, 10 schilling) névértékben kiadott munkaelismervényt. A község adja ki ezeket, a magánszemélyeket pedig meg kell nyernünk, hogy a munkaelismervényeket meg­vásárolják, és a jövőben lehetőleg minden fizetést a községben azzal intézzenek. Ahhoz, hogy a gazdasági életet a községben újra fellendítsük, egy még meghatározandó és elkészítendő terv szerint a közmunkák elvégzéséhez és fizetéséhez is a munkaelismervényeket fogjuk felhasználni." Politikai mestermű A polgármesternek az egyes bizottsági tagokkal folytatott előzetes  megbeszélései hosszú vitát takarítottak  meg. Az emberek  pontosan tudták, miről van szó. Végül mindannyian hozzájárultak a javaslathoz. "A redukált pénz segített ennek a túlpolitizált Ausztriának elkerülni azt a sorsot, hogy politikummá váljon: a redukált pénzt érintő összes határozatot mindenkor egyhangúlag, az összes párt támogatásával hozták meg." "Nemcsak  az összes  párt" ­  így egészítette  ki  és helyesbítette  svájci kollégája,  dr.  Alex   von  Murait  szavait   a  bécsi  Hans   Burgstaller szerkesztő a svájci újságokban közölt híradás szerint ­"hanem az összes világnézet is." Az "Hlustration" című ismert párizsi képes újságban 1932. szeptember 9­én megjelent egy részletes riport a mérnöki diplomás Claude Bourdet tollából, aki többek között a következőt írta: "Nemcsak   a   helység   legismertebb   kereskedőit   nyerték   meg   a   forradalmi   program   számára,   hanem   a   helyi   katolikus   plébánost,   és   a Heimwehr parancsnokát, egy régi katonai mentalitással rendelkező meggyőződéses reakcióst is. — Igazi "Nemzeti Unió" jött létre." A politikusok bizonyos fajtája jelentette az egyetlen kivételt: "A szocialista pártvezérek Tirolban, ahogy mindenhol, mereven elutasítják a szabadpénz­tanokat, és a polgármesterre gyakran nyomást gyakorolnak, hogy álljon el ettől a pártprogramban nem tervezett bizonytalan kimenetelű pénzredukálástól. Unterguggenberger azonban nem hagyja, hogy bármit előírjanak neki." Nincs   vajon   egy   kis   halk   irónia   a   berni   vallásszociológus,   Murait   szavaiban?   Jogos   lenne.   A   szociáldemokraták   valóban   különösen cselekedtek,   amikor  a  tőke   számára  a   munka kizsákmányolását örökre biztosító pénz sztrájkja ellen ezeket az intézkedéseket tették. A szemrehányás azonban nem jogos, amennyiben csak a szocialisták ellen irányul, ugyanis a polgári beállítottságúak még inkább felelősök: ők, mivel a tőkesztrájkot a munkával szemben soha nem tudták megtörni, szabaddá tették az utat a kommunisták előtt a proletariátus fölötti diktatúrához, ami felváltotta a pénzeszsák diktatúráját ­ ­ ahelyett, hogy a pénzügyeket rendbe hozták volna és a polgári államot az általános árszínvonal megszilárdításával megalapozták és egyidejűleg a sztrájkoló tőke bilincséből kiszabadították volna. A második ülés — az ügyrend A következő ülést július 5­én tartották. Megállapodtak egy bizonyos ügyrendben, amely a következő pontokból állt, és amit később még a községi tanács is ­ egyhangúlag! ­ jóváhagyott: 1.  A Wörglben uralkodó válság elhárítására vállalkozó wörgli nők és férfiak összefognak a közös cél elérése érdekében. 2. A   segélyprogramot   a   jóléti   bizottság   hajtja   végre,   és   a   község   felügyeli.   A   segélyprogram   eszközeként   a   jóléti   bizottság  munkaelismervényeket bocsát ki, amelyeket a résztvevők fizetésképpen adnak és vesznek át. 3.  Résztvevőnek számít, aki fizetésképpen munkaelismervényeket ad ki és fogad el. 4.  A munkaelismervényeket a községi pénztár veszi át megőrzésre, ahol azokat a hivatali órákban teljes névértéken meg lehet vásárolni,  és   a   névérték   (a   munkavégzés   értékének   megfelelő   összeg)   2%­át   kitevő   levonás   ellenében   mindenkor   vissza   lehet   váltani.   A  munkaelismervények ezen kívül a wörgli takarék­ és kölcsönpénztárnál is mindig kaphatóak és eladhatóak. 5. A jóléti bizottság és a községi tanács választ l­l megbízottat, akik a polgármesterrel együtt irányítják a segélyprogramot. 6. A munkaelismervények példányszámát a mindenkori igényeknek kell meghatározniuk. Első alkalommal háromféle ­ 1, 5, 10 schilling  ­ névértékű munkaelismervényt bocsátunk ki, fajtánként 2000­2000 darabot, összesen 32 000 schilling értékben. 7.  Az egyes fajták színei: az 1 schillingé sárga, az 5 schillingé kék, a 10 schillingé piros. A polgármesteri hivatal minden  darabot  ellenőrző pecséttel lát el, ami nélkül egyetlen darab sem hozható forgalomba. A pecsét nélküli darabok érvénytelenek. 8.  A   munkaelismervényeket   havonta   a   névérték   1%­át   kitevő   rendkívüli   illeték   terheli,   amelyet   a   tulajdonosnak   a   hónap   elején  felragasztott megfelelő értékű bélyeg formájában kell lerónia. Azokkal a szelvényekkel, amelyeken a továbbadáskor nincs rajta az  illetékbélyeg, csak a hiányzó illetékbélyeg értékével csökkentett összeg ellenértékeként lehet fizetni. 9. A wörgli segélyprogramban való részvétel önkéntes. A jóléti bizottság 1932. július 5­én, a községi tanács július 8­án egyhangúlag jóváhagyta." Ezzel megkezdődhetett a "munkaértékszelvények" kiadása, a kísérlet a pénzsztrájk megtörésére. A  wörgli  program  megbízottjai  Riedelsberger   egyházi   tanácsos, helyi   plébános   és   dr.   Slawa  községi   tanácsos   lettek,   két   megbízható, tekintélyes és megfontolt férfi, akik általános tiszteletnek örvendtek. A   felvilágosító   munkát   a   következők   vállalták:   Johann   Astl   képviselő,   Federer   iskolaigazgató,   Gollner   alpolgármester,   Hans   Kirschl kereskedő, Ernst Marchesani kávéháztulajdonos, Johann Riedhardt kereskedő, Stricker polgári iskolaigazgató, Martin Pichler képviselő és Komád Schwingshackl kereskedő. A "Wörgler Nachrichten" szerkesztője, Hans Burgstaller a lapban cikket közölt az akcióról, és később megjelentette az első ismertető füzetet. A wörgli pénzkiadás Most már ki lehetett adni a pénzt, 32000 schillinget, 2000­2000 db 1, 5 és 10 schillinges névértékben. Már   azelőtt,   hogy   az   új   fizetőeszköz   a   j<   került   volna,   az   osztrák   Nemzeti   Bank   panaszt   emelt,   és   azt   állította,   hogy   amit   kiadni szándékoznak, az pénz, így megsérti a bankjegy­monopóliumot, ami kizárólag a bécsi Nemzeti Bankot illeti meg. Wörgl polgármestere azt válaszolta, hogy ez nem pénz ­ csak munkaelismervény. Mosolygott magában, mert tudta, hogy ha a "pénz" fogalmáról vita indul, akkor az összes teoretikus ráveti magát a témára, és soha nem fognak megegyezni abban, hogy mi is a "pénz", és hogy a "munkaelismervény" pénz, vagy nem pénz. Addig is forog a vitatott fizetőeszköz Wörglben! ­ ­ Es ez így is volt. A község 1932. július 31­én a jóléti bizottságtól megvásárolta az első 1000 schillinget és azzal fizette ki a béreket. A jóléti bizottságtól átvett   1000   schillinget   átutalták   a   helyi   takarékpénztárnak,   egy   Raiffeisen­pénztárnak.   A   szelvények   eladása,   a   "pénzkiadás"   a   községi hivatalban történt, a beváltás a takarékpénztárban, a szabályzatnak megfelelően. ­ 1 1  ­
  12. 12. Örömteli siker Az első bérek és fizetések 1000 schillinges összege szinte még aznap visszatért a községi pénztárba: a lakosok adókat fizettek! A harmadik napon futva érkezett valaki a polgármesterhez és kiabált: "Polgármester úr! A munkaelismervényeinket hamisítják! Csak 1000 schillinget adtunk ki, és már 5100 schilling adóhátralékot fizettek ki! Valaki lemásolta a szelvényeket!" Unterguggeriberger elnézően mosolygott. Tudta, hogy más, képzettebb emberek is el fogják követni ugyanezt a hibát. Azt azonban, hogy egy osztrák udvari tanácsos, az innsbrucki egyetem közgazdasági fakultásának docense, prof. dr. Bundsmann Wörgl község sikerét "blöff1­nek minősíti,  mivel nem érti, hogyan lehet 1000 schillinggel 5100 schilling adót fizetni — a wörgli polgármester egy pillanatig sem gondolta! Nem akarunk azonban a dolgok elébe vágni. A munkaértékszelvényeken befolyó összes schilling azonnal felhasználásra kerül ismét egy számla befizetéséhez ­ így megint rögtön ott van ­ és ismét útra kel: ennek a pénznek a sztrájkolása büntetéssel jár! Ausztriában a Nemzeti Bank akkoriban éves átlagban 914 millió schillinget tartott forgalomban  a 6 millió lakosra, ami fejenként 153 schillinget jelentett. Amikor Wörglben a legtöbb munkaértékszelvényt adták ki, az 7483 schilling  volt. vagyis fejenként nem egészen 2 schilling. Ez a fejenként 2 schilling azonban Wörglben 1932­ben és 1933­ban több bevételt és keresetet teremtett, mint az osztrák Nemzeti Bank   153  schillingje.   Miért?   Mert  ez   olyan   pénz   volt,   amely   az   embereket   arra   késztette,   hogy   arra   használják,   amire   való:   fizetésre, pénzügyek intézésére, cserére. A szabad pénz és a kísérlet egyik ellenzője, A. Hornung bosszúsan és kelletlenül ezt adta hírül: "A kiadott  szükségpénz legnagyobb része már néhány nap múlva ismét a községi pénztárban  volt, és a község  újra felhasználhatta a fizetésekhez. A községi pénztárnak ezzel lehetősége nyílt arra, hogy a munkaelismervények visszaáramlásának mértékében fizesse esedékes tartozását   a   község   lakosainak.   A   pénz   tőlük   is   hamarosan   visszaérkezett,   az   adó­   és   illetékhátralékok   ellenértékeként,   tehát   úgy számolhatunk, hogy az 1600 schilling szükségpénz kb. hetente kétszer átfolyt a községi pénztáron." Hetente kétszer: ez azt jelenti, hogy évente 104­szer ­ tehát egyetlen schilling a munkaértékszelvényen évente 104 schilling adót egyenlített ki. Eközben ráadásul kézről kézre járt, és árukat, illetve régi adósságokat fizetett. Ezt azonban nem értik az aggodalmaskodók, sőt néhány tudós sem. Mindazonáltal hozzájárultak a kortársak szórakoztatásához, amikor azt mondták, hogy 1000 schillinggel hamis pénz nélkül nem lehet 5100 schillinget az adópénztárba befizetni, és 7440 schillinggel nem lehet 100 000 schillinget előteremteni munkahelyek létrehozására. Kétségtelen: a szokásos pénzzel valóban nem megy és nem ment — a szabadpénzzel azonban igen. A wörgli jóléti bizottság bankjegykimutatása A jóléti bizottság a következő ősszegeket juttatta munkaszelvényeken a községi pénztárba:1932. 7.31.            16001932. 8. 6. 5001932. 8. 6.   1001932. 8. 20.           23001932. 8. 28.           13001932. 9. 2.           15001932. 9. 17.           1200 összesen:            8500 ATS                 Ezt a végösszeget nem egyszer használták fel, ahogy a következő kimutatásból kiderül Év Hó Elején Végén Legmagasabb érték Legalacsonyabb érték Közép érték 1932 aug. 1 537 5 849 5 849 1 518 3 675 szept 5 849 310 7 272 106 3 375 okt. 310 6 879 6 879 56 3 525 nov. 6 879 5 943 7 443 5 208 6 350 dec. 5 943 6 003 6 003 5 024 5 725 Év Hó Elején Végén Legmagasabb érték Legalacsonyabb érték Közép érték 1933 jan. 6 003 6 112 6 112 3 599 5 450 febr. 6 112 5 900 6 112 5 342 5 650 márc 5 900 5 862 5 950 4 848 5 625 ápr. 5 862 5 725 5 979 5 425 5 750 máj. 5 725 5 968 5 977 4 946 5 675 jún. 5 968 6 016 6 151 5 272 5 875 júl. 6 016 6 068 6 077 4 978 5 800 aug. 6 068 6 141 6 141 5 008 5 825 szept 6 141 5 844 6 141 5 340 5 825 Milyen nevetséges ­ gondolja az a polgár, aki semmit sem sejt a pénz forgási sebességének a gazdaságban betöltött jelentős szerepéről ­, milyen nevetségesen kicsik ezek az összegek! Mennyi minden válik azonban lehetővé általuk! A községbe befolyó hátralékok segítségével, amelyeket most be tudnak fizetni, a munkanélküli segélyből és az állam rendkívüli hiteléből származó 12 000 schilling összegű hozzájárulásokkal mehetett végbe a tervezett munkahelyteremtő program. Az eredetileg előirányzott összegeket még túl is lépték. Hans Burgstaller így tudósít erről: "Az   első   tervbe   vett   építkezés   1932.   július   11­én   kezdődött.   Ez   a   Jahnstraűe   és   a   Brixentalerstralie   csatornázását,   a   felső   és   alsó BahnhofstraJie, a SchachtnerstraBe és a Kirchplatz útépítési munkáit, valamint a Jahnstrafie,  Bachnhofstralie és Kirchplatz aszfaltozását foglalta magába. A munkákat 1932. október 29­én fejezték be. Az összes ráfordítás: 31 222.42 schilling A   második   építési   program   a   Schachtner   és   a   Brixentalerstralie   aszfaltozását,   a   Premstralie   kiépítését,   valamint   a   cső­   és   szegélykő  ­ 1 2  ­

×