Szakál szimonetta edo város

217 views

Published on

  • Be the first to comment

  • Be the first to like this

Szakál szimonetta edo város

  1. 1. EdoA város földrajzi elhelyezkedéseés a város felépítéseSzakál Szimonetta
  2. 2. Archeológiai kezdeményezések:Edot elsőként az 1950-es és 1960-as években kezdték el vizsgálni archeológiailag.Akkoriban még csak fizikai antropológusok vizsgálták a várost, akiket elsődlegesen csak azemberi maradványok feltárása érdekelte. Az első olyan ásatások melyeknek aközéppontjában maga Edo, mint város állt 1975-től kezdődtek. 1Történelme:Edo (江戸, szó szerint: az öböl kapuja, torkolat) volt a régi neve Japán maifővárosának, Tokiónak. Kezdetben egy alig ismert halászfalucska2volt 1457-ig, amikor is ÓtaDókan (太田 道灌) felépíttette Edo palotáját, majd a későbbiekben a Tokugawa sógunátusszékhelyévé 1603-tól 1868-ig.Amikor Tokugawa Ieyasu 1590-ben Edoba3érkezett, kicsivel többet örökölt, mint amaradványait egy olyan palotának, amit sokkal előtte építettek. A történelmi múltja ésföldrajzi elhelyezkedése miatt, hamar rájöttek, hogy ennek a városnak és palotának a végzeteaz, hogy Japán fővárosa legyen. Már a 18. század elejére, alig egy évszázaddal a TokugawaBakufu megalakulása után a város lakossága elérte az egymillió főt. Miután Tokugawa Ieyasugyőzelmet aratott a szekigaharai csatában, és sógunná nevezték ki, s megalakult 1603-ban aTokugawa Bakufu is, terveket kezdtek el készíteni, hogy egy nagyobb, a nemzethez méltópalotát építsenek Edoban.1Digging for Edo. Archaeology and Japans Premodern Urban PastAuthor(s): Constantine N.VaporisReviewed work(s):Source: Monumenta Nipponica, Vol. 53, No. 1 (Spring, 1998), pp.73-104 Published by: Sophia UniversityStable 76. oldal2Andrew Gordon: Modern History of Japan From Tokugawa Times to Present; OxfordUniversity Press ; 2003; 2. oldal3Nishiyama Matsunosuke - Edo Culture – Daily Life and Diversions in Urban Japan, 1600-1868; University of Hawai’i Press; Honolulu; 1997; 23. oldal
  3. 3. Sajnos a város a történelemfolyamán rengeteg tűzesetáldozata lett és többször is porigégett. A tűzesetek közül alegnagyobb a Meireki tűz volt1657-ben, amikor is körülbelülegymillió ember vesztette életét.Csak az Edo korban több mintszáz ilyen tűzesetet jegyeztek fel.Mindezek a tűzesetek annakvoltak köszönhetőek, hogyakkoriban fából készültek a házak,és nyitott tűzhelyek voltak, így a tűz gyorsan át tudott terjedni egyik épületről a másikra.De Edo nem csak tűzesetek áldozata volt. 1600. és 1945. között a várost 25-50 évente mindiglerombolta valamilyen természeti jelenség például: cunami, földrengés, stb. De voltak esetek,amikor épp háborúk miatt pusztult le.Miután 1868-ban a Tokugawa Sógunátus megszűnt a város a Tokió nevet kapta. A császár aszékhelyét ide helyezte át, s Tokió (Edo) lett Japán fővárosa.Manapság Tokió tele van felhőkarcolókkal és az ember már nehezen tudná elképzelni a városeredeti geográfiai elhelyezkedését. Azonban a második világháborúban a légitámadásoknak„köszönhetően” a város porig égett, és a bevehetetlen kastély újra láthatóvá vált eredetihelyén.Edo topográfiája:Edo a Muszasino fennsíkon áll, mely egy jégkorszakbeli fennsík volt, amelybe az eróziómély völgyeket vájt az idő folyamán. A jégkorszak után öt szomszédos terasz maradt fennvégül, melyek úgy helyezkednek el, mint az ember kezén az ujjak. Névlegesen: Ueno Terasz,Kanda Terasz, Kokjó Terasz, Siba-Atagojama terasz és Sinagawa- Goten’jama Terasz.Ezek közül a középső Kokjó Terasz további öt kisebb teraszra volt osztható: nyugatról a Kioi-csó Teraszra, Sanno Hie Szentély Teraszra, Kaszumigaszeki Teraszra, Nisinomaru Teraszraés a Honmaru Teraszra. Óta Dókan a palotát a Honmaru Teraszra építtette, majd TokugawaIeyasu a fő kerítést kiegészítette egy szentéllyel (Momidzsijama Tósogu) és a NishinomaruEdo kastély
  4. 4. Teraszon egy „nyugati kerítéssel”. Így Edo vára majdhogynem megközelíthetetlenné vált azellenség számára. További előnye ennek a helynek az volt, hogy még a többi fő teraszegyenesen kapcsolódott a Muszasi fennsíkhoz, addig a Kokjó terasz a Jotsuya feljárónálösszeszűkült (ennek neve mitsuke4). Így ez a rész teljesen elizolálódott a környezőterületetektől.Természeti adottságokat kihasználó védelem:Ahhoz, hogy teljesen bebiztosítsák a vár sebezhetetlenségét, a bakufu a Kanda és Szumidafolyókat is szabályozta. A folyók szabályozása úgy történt, hogy a vár és város körülvárárkokat ásattak, és oda terelték a két folyót. A Jotsuya feljárónál különösen mély árkotástak a folyóknak stratégiai célból, mivel, mint már említettem feljebb az volt az egyetlenfeljáró, mely összekötötte a teraszt a fennsíkkal.A Szumida és Kanda folyó stratégikushasználata azt eredményezte, hogy a város körülfurcsa, spirális árokrendszer alakult ki egészen apalotáig.A következő gondolatsorban a folyó útjátsorolom fel, hogy honnan hova halad a városkörül:A Szumida folyótól indulva Riogokubasinálkezdődött az árokrendszer és folytatódott a városközepe felé az Aszakusza-gómonon haladva keresztül, érintve a következő állomásokat:Szudzsikaibasi, Koisikawa-gómon, Usigome-gómon, Icsigaja- gómon, Jotsuja gómon,Kuicsigai-gómon, Akaszaka-gómon, Toranomon és Saiwaibasi.A Saiwabasi állomástól egy mély árok húzódott a Jamasita-gómontól a Sikubajashin keresztülKadzsibasiig, onnan ment tovább a Gofukubasihoz, majd Tokiwabasihoz, Kandabasihoz,Hitotsubasihoz, Kidzsibasijoz, Simizo-gómonhoz és végül a Tajaszu-gómonhoz. Innentőlkezdve a Hanzómonig az árkot Csidorigafucsi-nek hívták. Ezek után következett a Szoto-szakuradamon, a Hibija-gómon, a Babaszakimon, a Wadakuramon, az Ótemon, a Hirakawa-gómon, a Takebasi- gómon, az Ucsi-szakurada-gómon, a Szakasita-gómon és végül a4Nishiyama Matsunosuke - Edo Culture – Daily Life and Diversions in Urban Japan, 1600-1868; University of Hawai’i Press; Honolulu; 1997; 23. oldal
  5. 5. Nisinomaru-ótemon.5Saiwaibasitól egy árok vezetett a Hamaote- gómonon keresztül egészen az óceánig.Az egész helyet úgy alakították ki, hogy a vár egyik oldalán a Jotsuja-Akaszaka-Tameike-Toranomon-Szaiwaibasi-Hamóte-gómon vonalán lévő várárok, másik oldalán pedig a Sumidafolyó azon része legyen, mely a Riógokubashin keresztül a folyó torkolatáig húzódik. Ez volta város legfontosabb része.A város legközepén helyezkedett el a palota. A Jotsuja feljárón volt egy pont, amelyről apalotát közvetlenül meg lehetett közelíteni szárazföldön.Ezt a pontot a bakufu három nagy (daimjó) szövetségese védte: a Kii, az Owari és az Ii. Ezeka családok biztosították a Jotsuja feljáróra az őröket. A későbbiekben a Jotsuja feljárón lévőpont, amit őriztek a Kioi-csó nevet kapta családok neveinek mozaikjából.A Jotsuja feljáró külső részére őrszemeket állítottak, közvetlenül az Owari ház mögé.Természetesen ezeket az őröket az Owari családból állították ki. A két másik fő család szinténfelelős volt valamelyik őrző-ponttért. Például a Kii ház az Aszakasza- feljáróért felelt, még aMito ház a Koisikawa- gómonért. A Mito háznak itt volt a fő rezidenciája is (kami-jasiki), ésel volt rendelve nekik, hogy az Osu és a Nakaszendo „országutat” is figyeljék.A Maeda ház, melynek gazdagsága felért egymillió kokunyi rízzsel a mai Tokió EgyetemHongo részén volt elhelyezve. Őket a Mito ház ellenőrizte egész évben, akik közvetlencsaládtagjai voltak a Tokugawáknak.Az 1660-as években a különböző daimjó házak a várat körülvevő részen helyezkedtek el.Ennek neve „jamanote” volt. Tulajdonképpen ez a rész, ahogy a daimjók elhelyezkedtek apalota és ez által a shógun körül, olyan volt, mint egy „miniatűr” mása annak, ahogy az egészországban elhelyezkedtek a daimjók. A bakufu a daimjókat vas-kézzel irányította. Ez aztjelentette, hogy a daimjóknak a szankinkótai rendszer miatt évente költözniük kellett.Felváltva a saját otthonukban a saját földjükön is kellett 1 évet tölteniük, majd vissza kellettmenni Edoba, és ott is kellett élniük egy évet a családjukkal (mivel családjaikat kötelesekvoltak Edoban elhelyezni). Azok a daimjók, akik nagyon messze laktak csupán fél-fél évetlaktak itt is és ott is, mivel az utat csak lóháton és/vagy gyalog lehetett megtenni az országonkeresztül. Akadt olyan eset is, hogy az adott daimjó útközben életét veszette (banditák5Nishiyama Matsunosuke - Edo Culture – Daily Life and Diversions in Urban Japan, 1600-1868; University of Hawai’i Press; Honolulu; 1997; 25. oldal
  6. 6. áldozata lett stb.) Mindez arra volt jó, hogy a sógun és a bakufu felügyelhesse őket. És eztermészetesen minden daimjóra vonatkozott.Házaik (a fudai és tozama daimjóknak) a daimjó Kódzsiban, azaz a daimjó negyedbenhelyezkedtek el a városban a belső bástya keleti részénél. Ezek a házak/paloták fényűzőekvoltak. A paloták előtt hatalmas díszes kapuk álltak melyek a daimjók hatalmát/erejétjelképezték. (Minél díszesebb volt egy ilyen kapu, annál magasabb rendű, vagy éppgazdagabb volt az adott daimjó.) Feljegyzések szerint a legnevesebb és leghatalmasabb ilyenkapu a Kató Kijomasza volt a maga 19,7 méter szélességével, sárkány, tigris, orrszarvú ésarany levél-díszítéssel.6Fontos még megemlíteni a daimjó házak felépítését a városon belül. Általában hárompalotájuk volt, egy „felső” palota (kamijasiki), egy „középső” palota (nakajasiki) és egy „alsó”palota (simojassiki). A „felső” palota a Daimjó Kodzsiban a kastély belső bástyájánálhelyezkedtek el, és arra szolgáltak, hogy a tulajdonosaik onnan küldték jelentéseiket asógunnak. A „középső” palota a csatornától nem messze helyezkedett el, és a daimjókcsaládja élt ott. Az „alsó” paloták a belváros szélén helyezkedtek el, és ezek többnyireraktárként (kurajasiki) szolgáltak. Ezekhez a palotákhoz sok esetben hatalmas kert iskapcsolódott. Egy ilyen kert a mai napig is megtalálható. Ez a Korakuen Kert (ma KorakuenPark) amely eredetileg a Mito család birtokán lévő „alsó” palota része volt.7A kert kínaimintára készült, hidakkal és kis kunyhókkal berendezve híres volt méretéről.Ezeken és a külső csatornán túl helyezkedtek el az alacsonyabb rendű harcosok lakóhelyei(hansi). A legtöbbjük bérlakás/bérház volt hasonlóak a mai egyszerű bérházakhoz.Edo lakossága:Edó városának lakosságát főként a szamuráj réteg határozta meg. A sinokoso rendszer szerintők álltak a rendszer élén. Számuk körülbelül a népesség 10%-át tette ki (3 millió fő). Ahűbérúr mellett voltak, mellettük laktak, és különböző járandóságokat kaptak. Nem éltek6Akira Naito, Kazuo Hozumi - Edo, the City That Became Tokyo: An Illustrated HistoryKodansha International, 2003; 64. oldal7Akira Naito, Kazuo Hozumi - Edo, the City That Became Tokyo: An Illustrated HistoryKodansha International, 2003; 67. oldal
  7. 7. falvakban, nem gazdálkodtak már, hanemvárosokban éltek, főként Edoban. Különöselőjoguk a kard viselete és a két név, vagyis acsaládi és személyes név használata volt. Kétkardot viselhettek a városban. Némelyikükrendőri feladatokat látott el, de a többségnekmár nem volt semmiféle hivatalos katonaifeladata. Volt, hogy különböző adminisztratívfeladatokat láttak el és pozíciókat töltöttek be,de volt köztük olyan is, aki már ezeket semcsinálta.8Mivel a városokban nagyon megsokasodtak aszamurájok „banda háborúk” alakultak kiközöttük az 1600-as években. Azonban azidők folyamán ugyanezek a szamurájok akardjukat ecsetre cserélték. Sokan úgy gondolták közülük, hogy ha bekerülnek a bakufuba ésott valamilyen magas hivatalnoki pozíciót kapnak, az kiváltságos helyzetbe juttathatta őket.Így formálódtak át a szamurájok bürokratákká.9Azonban a szamuráj létnek is volt árnyoldala. Ha például fizetségül rizst kaptak, azteladhatták pénzért. Így sokan a szamurájok közül eladósodtak, és a kereskedőkmeggazdagodtak rajtuk. Másik probléma a városban ekkor a róninok kérdése volt. Ha egydaimjó örökös nélkül halt meg, csatlósai (azaz a busik) feljebbvaló nélkül maradtak. Így nemtartoztak sehová, mert másik urat nem választhattak. Az Edo korban ezért néha több százezresrónin réteg alakult ki. Ezt úgy igyekeztek megoldani, hogy engedélyezték a más daimjóhozvaló beállást, vagy más szakmát választhattak. A más szakma választásával az volt aprobléma, hogy az, presztízsvesztéssel járt. Ezt az opciót így kevesen választották, ezért sokaneladósodtak.8Andrew Gordon: Modern History of Japan From Tokugawa Times to Present; OxfordUniversity Press ; 2003; 15. oldal9Andrew Gordon: Modern History of Japan From Tokugawa Times to Present; OxfordUniversity Press ; 2003; 15. oldal
  8. 8. Edoban kialakult a csónin azaz a városlakó réteg. Ők a központtól távolabb eső területekenéltek. 1688-tól 1704-ig a város főként a harcosok városa volt, de utána kialakult a városikultúra. (Az Edo kort a városi kultúra időszakának is nevezik.) A felsőosztálybeliek kabukielőadásokra jártak, vagy Yosiwara öröm negyedeiben költötték pénzüket. A sógun, a daimjókés a csatlósaik is szinte az összes pénzüket a városban költötték el. Edo a „fogyasztás”központjává vált. Eredetileg nagyon kevés dolgot készítettek ott, még napi létszükségleticikkeket se. Ezért többnyire mindent importáltak Kamigatából. Ezeknek az áruknak a nevekudaraimono10volt és nagyon jó minőségűek számítottak. Azokat az árukat, amelyek neminnen jöttek kudarannak8hívták és ezek „alacsonyabb rendűnek”, kevésbé jó minőségűeknekszámítottak (pontosabban: értéktelenek voltak az akkori felfogás szerint). Azokat azembereket, akik ezeknek az áruknak az importjával foglalkoztak Edo-danaknak hívták. AzEdo-danak olyan emberek voltak, akik csak azért mentek Edoba, hogy dolgozzanak, de nemköltöztek oda, nem éltek ott. Ennek köszönhetően kialakult egy „új réteg” Edo városában: azEdokkó. Edokkónak az számított, aki „tiszta” edo csónin volt, azaz ott is született, odakötötték a gyökerei. Az edokkó szó körülbelül 1771. környékén jelent meg először régiforrásokban.11Valószínűleg az edokkó kifejezést a kereskedőkre is használták. Az edokkókrólazt tartották, hogy a társadalom alján helyezkedtek el. De valójában az edokkóknak gazdasági„hatalmuk” volt. Mivel a szamurájság velük üzletelt, és nekik adták el a rizst, amit ők fizetséggyanánt kaptak, az edokkók (kereskedők) rajtuk gazdagodtak meg. Azonban azért vetettékmeg őket, mert a konfuciánus elvek szerint ők azzal, hogy kereskedtek, azzal nem termeltek,csak mások által megtermelt javak forgalmazásával gazdagodtak meg. És mivel ezzel nemállítottak elő értéket (nem termel), a konfuciánus értékrend szerint ez megvetendő volt.Edokkók csak Edoban voltak, olyan például, hogy „Osakakko” vagy „Kyotokko” nemlétezett. És ez más területekre is vonatkozott. Ez azért volt, mert más területeken a csóninlakosság nagyjából ugyanolyannak számított, mint Edoban az edokkó. Azonban Edobansokkal több olyan ember volt, aki még mindig „kívülállónak” számított. Így az edokkóknakmeg kellett őrizniük ezt a szuverenitásukat, hogy elmondhassák magukról, hogy ők igazi,vérbeli helybéliek. Noha a többi városban is megvolt ez a kontraszt a „kívülállók” éshelybéliek között, Edoban a két csoport között sokkal nagyobb volt a különbség a „kívülállók”10Nishiyama Matsunosuke - Edo Culture – Daily Life and Diversions in Urban Japan, 1600-1868; University of Hawai’i Press; Honolulu; 1997; 41. oldal11Nishiyama Matsunosuke - Edo Culture – Daily Life and Diversions in Urban Japan, 1600-1868; University of Hawai’i Press; Honolulu; 1997; 42. oldal
  9. 9. javára.A városlakók házai kezdetben Edoban szalmatetősek voltak. Később a szurugacsói tűz után(1601) mely az egész várost elpusztította, a házakon a zsindelyek fára lettek cserélve.Ekkoriban azonban Edo házaival még mindig egy vidéki falura hasonlított Kiotóhoz képest,ahol szinte minden ház kétemeletes volt zsindelyes tetővel.Edo végül Tokugawa Iemitsu, a harmadik sógun uralkodása idején érte el Kyoto szintjét,kétemeletes, cseréptetős házaival, sőt még háromemeletes házak is megjelentek.12Ekkoribanaz épületek száma elérte a háromszázat.A város többi része:Mindeddig szó esett a városelhelyezkedéséről, a belvárosról ésa városnak a lakosságáról, hogykik és mik élnek ott. Ez a rész abelvárostól távolabb eső részekrőlfog szólni.Amikor Tokugawa Ieyasumegérkezett Edoba, halászokathozott magával Settsutartományból, Tsukudamurából(Osaka prefektúra). Ezeket a halászokat a Teppozu földnyelven helyezte el és megparancsoltanekik, hogy lássák el megfelelő mennyiségű hallal az új várost. A halászok ezért építettek ittegy szigetet, és a szülővárosukról nevezték el Tsukudajimának. Ez volt a kezdete a hírestsukudadzsimai halásziparnak. Azért cserébe, hogy Edo kikötőjét használhatták, el kellettlátniuk hallal a sógun palotáját. Ami a sóguni palota konyhájából megmaradt, azt a folyókeleti partján a Nihonbasi híd északi részénél lévő halpiacon adták el. Ennek a helynek a neveOfunencsó volt (vagy Nihonbasi halpiac). Az adásvétel ezen a helyen gyorsan történt, és afolyópart hamar híressé vált. Az utcák szélein halas standok álltak hatalmas asztalokonkínálva az árut, de voltak olyan eladók is, akik a halakat és kagylókat tengervízzel telihordókban tartották élve, hogy frissen adhassák el őket.12Akira Naito, Kazuo Hozumi - Edo, the City That Became Tokyo: An Illustrated HistoryKodansha International, 2003; 67. oldal
  10. 10. A kézműves negyedekkel hasonló volt a helyzet. A város fejlődésének kezdetén avároslakók lakhelyeit díjtalanul biztosította a sógunátus. Cserébe ezeknek az embereknekkülönböző szolgáltatásokkal kellett ellátniuk a sóguni palotát és a katonai kormányzatot. Így ashoguni kormányzat elrendelte, hogy azok az emberek, akik ugyanazon kézműves munkátvégeztek, egy helyen kellett, hogy éljenek. Például az indigó-festők (aizomeja) KandaKon’jacsóban, Monami Kon’jacsóban, Nishi-Kon’jacsóban és Kita Kon’jacsóban éltek, mégaz asztalosok (daiku) Moto Daikucsóban, Minami Daikucsóban, Kanda Jokodaiku(Banjo)csóban és Tate Daikucsóban, a kovácsok (kadzsi) Kanda Kadzsicsóban, MinamiKadzsicsóban (és így tovább) éltek. Ezeknek a kerületeknek megvolt a saját munkavezetőjük,aki a sógunátustól kapta a parancsokat és továbbította azokat a dolgozóknak. Azok, akikigazán kiváló mesteremberek voltak és jól intézték az adásvételeket, kiváltságos helyzetbenéltek, megkapták a „sóguni szállító” (gojotasi sokunin) című kinevezést és ez felhatalmaztaőket arra, hogy kardot is viselhettek.A kereskedő negyedek is ekkoriban kezdtek kialakulni. Ahogy Edo fejlődött és egyenrangúvávált a fővárossal, rengeteg kereskedő vándorolt át oda főleg Iszeből, Omiból és Kiotóból.Isze a pamutgyártás központja volt ekkoriban, így az iszei kereskedők a teherhajóikat a pamutszállítása mellett egyéb áruk szállítására is használták. Honsúból papírt, lámpaolajat,háztartási eszközöket és teát szállítottak. Azonban a legdrágább áruk még mindig Kiotóból ésOsakából érkeztek. Az áruk, melyek az ország különböző részeiről érkeztek, raktárakban(hotana) voltak elhelyezve Kiotóban és Osakában és csak eztán küldték őket tovább Edobakiskereskedelmi forgalomba. A legnagyobb ilyen kereskedőket Edodanaknak hívták és azOdenmacsónál13lehetett őket megtalálni. Fontos még, hogy a városban az Edo híd volt akereskedelmi központ (japánul: Kuramae). A halászok, kézművesek és a kiskereskedőkműködtek itt. Ez a térség máig megmaradt Tokió pénzügyi és üzleti részének.Nagyjából ebben az időszakban alakultak ki a vallási negyedek is Edoban. Ahogy avároslakók száma nőtt, úgy virágoztak fel a Sintónak és a Buddhizmusnak szentelt területek is.Az ilyen vallási negyedek többnyire forgalmas útvonalaknál helyezkedtek el a város külsőcsatornája mentén. Ezek közül három vált híressé: a Zojoji templom, a Kan’eiji templom és aSzenszodzsi templom. Ezek közül a Szenszdzsi volt a legrégebbi, mely a Szumida folyópartján állt évszázadok óta. Nem sokkal az után, hogy Ieyasu a városba érkezett ezt a Tendai13Odenmacho: olyan hely ahol a rakományt szállítók összegyűltek, és ahova az áru a városbaérkezett
  11. 11. Buddhista épületet a Tokugawa család templomává választotta.14Amikor az Arakawa folyó felett megépítették a a Szendzsu Ohasi hidat, a Szenszodzsi„templom városa” lett Edo északi bejárata. De mivel ez a térség mélyföld volt, az Arakawafolyó időről időre elöntötte megkeserítve ezzel a helyiek életét. Ezért a sógunátus elrendelte1621-ben egy masszív gát/töltés építését a Szenszodzsi északkeleti oldalába. Az összesdaimjót odarendelték a munkálatokra, hogy segítsenek felépíteni a gátat. A gát, mikorelkészült a „Japán Gát” nevet kapta.A város északkeleti csücskében is rengeteg templomot építettek, hogy megvédjék a gonosztóla várost. Úgy vélték, hogy az északkeleti csücsök =kozmológiailag) veszélyes terület felémutatott/a gonosz felé, ezért építették oda a templomokat, hogy magát a várost megvédjék agonosz szellemek behatolásától.Körülbelül fél évszázaddal az után, hogy Ieyasu Edoba ment, a város szinte csak keményendolgozó férfiakból állt. Alig pár nő élt ekkoriban Edoban. Még más városokban a nemekaránya nagyjából fele-fel volt addig Edoban egy nőre két férfi jutott. S a városban még mindignem volt fellelhető a „kényelem”. Szinte az egyetlen, a dolgozó férfiaknak örömöt okozó helya városban a nyilvános- vagy közfürdőház (szentó) volt. Az első ilyet Ise Yoichi 1591-benépítette. Majd az 1630-as évekre már az egész városban lehetett találni fürdőházakat, ahol aférfiak megpihenhettek és élvezhették a fürdőt, sőt, ha kívánták a fürdőkben dolgozó hölgyek(juna) társaságát is. A fürdőházakon felül ott voltak még az öröm negyedek (jukaku) is,melyek ekkor kezdtek el virágozni. 1610-re már majdnem 35 bordélyház volt a városkülönböző pontjain. Pár évvel később Sodzsi Dzsin’emon a sógunátustól engedélyt kért arra,hogy ezeket a szétszóródott bordélyházakat összegyűjtsék, és egy helyre telepítsék át, avárostól kb. 240 méterre északkeletre a Nihonbasitól. Akkoriban ez a terület nem volt más,mint egy szimpla nádas terület (josiwara) így a negyed a Josiwara nevet kapta. 1615-ben ezt anegyeded is körülzárták vizesárokkal, és csak egyetlen kapun lehetett belépni oda.14Akira Naito, Kazuo Hozumi - Edo, the City That Became Tokyo: An Illustrated HistoryKodansha International, 2003; 87. oldal
  12. 12. 1642-re Josiwarában 125 jelentősbordélyház volt. Az öröm negyedtöbbnyire a daimjó és a harcososztály kedvelt szórakozóhelyevolt. De ahogy a kereskedőkgazdagodtak, ők is kezdtékigénybe venni a Josiwara általnyújtott „szolgáltatásokat”.Josiwara légköre és hangulatasokkal kulturáltabb volt, mint egyegyszerű fürdőházé. Itt avendégek miközben a teát szürcsölgették, csodálatos kurtizánok táncában gyönyörködhettek.Mint azt már említettem, a várost a folyókkal vették körbe az Edo-korban.A város keleti szélén található Szumida folyó mentén a sógunátus rízs raktárai, hivataliépületek és a város legelismertebb éttermei helyezkedtek el.Az Edo-kor elején még nem voltak olyan helyek, ahol készételt lehetett vásárolni.„Cukrászdák” vagy főt tészta boltok már a korai időkben is fellelhetőek voltak, de igaziéttermek csak a 17. század közepétől kezdtek el kialakulni.Az első írásos emlék egy ilyen „étteremről” 1693-ból maradt fent Ihara Szaikaku művében(Saikaku oki miyage – Szaikaku által hagyott ajándék)15. Ihara Szaikaku így írja le:„ Mostanában egy teaház Kinriúzanban, egy templom Aszakuszában ’Nara teát’ kezdett árulni.Egy adag öt bu-ba kerül ezüstben. Sokféle gyönyörű ételt is árulnak… Ilyenkényelmes/megfelelő elrendezést nem találni a Kanszai régióban.”16Ebből arra lehet következtetni, hogy nem sokkal ezen mű kiadása előtt már voltak Edóbanolyan éttermek, amelyek „Nara teát” árultak. unnnA „Nara tea” később 1804-ben a Kinszei kiszeki-ó (A mostani évek csodái) című műbenpontosabb leírást kap. Szantó Kjóden azt írja, hogy a nagy Meireki tűzeset (1657) utánAszakusában nyílt egy bolt, melyben „Nara tea” néven teával leöntött rizst, tofus levest,szójában főzött halat és zöldséget és főtt babot árultak. Ezek az ételek felkeltették a lakók15-12Nishiyama Matsunosuke - Edo Culture – Daily Life and Diversions in Urban Japan, 1600-1868; University of Hawai’i Press; Honolulu; 1997; 166. oldal16u.a. szabad fordítás: Szakál Szimonetta
  13. 13. érdeklődését, akik aztán lelkesen mentek kipróbálni a fogásokat. Valószínűleg az előbbemlített mű esetében is ez történt, a Meireki tűz előtt.Éttermek először Edóban jelentek meg, de nem fejlődtek hamar. Mivel a célközönség a csóninés a szamuráj réteg volt, nehéz volt őket csak a „Nara teával” meggyőzni. Ők sokáig inkábbmegmaradtak Josiwara mellett, mindaddig, amíg a Tanuma periódusban (1767-1786) kétteaház fel nem emelkedett és meg nem változtatta a jelentését az „edó szakácsművészetnek”.A két teaház közül az egyik a „Szurugaja” volt, mely az Aszakusza Komagata-csónálhelyezkedett el, a másik pedig a Szuzakinál található „Maszuja” volt.12Később ezeket már a nagy urak patronálták. Röviddel ezek után megjelentek más, különbözőéttermek is, például szoba (tészta)- éttermek és szusi – éttermek is a 18. század közepétől.Fontos még megemlíteni a város északkeleti részén élő eta közösséget. Az etak aburakuminok egyik csoportja volt, jelentése: „szutykosok”. Ők többnyire alantas, tisztátalanmunkákkal foglalkoztak, amiket senki más nem volt hajlandó megcsinálni. Ilyen tisztátalanmunkák például a bőr kikészítése, a mészáros munka vagy a kereskedelmi árukkal valófoglalkozás volt. De etanak számítottak az elváltak is. A céhek sem fogadták be őket. Nemvoltak jogaik, az ellenük elkövetett bűnöket nem büntették, sőt kijelentették, hogy hét etaélete ért egy emberéletet. Az etak közül a bőrrel foglalkozókat elkülönítették. Ők a folyómellett laktak és kawatáknak hívták őket. Később a polgárháborús időszakban kivételezettstátuszt kaptak, mivel a bőr iránti kereskedelem nagyon megnőtt ekkor.Igazság szerint, ha nem is a város topográfiájáról, de Edo felépítésről végtelen sokinformációt le lehetne írni. Ahogy Tokugawa Ieyasu 1590-ben Edoba érkezett a városfelvirágzott és 1868-ig, amikor is átnevezték és a Tokyo nevet kapta, rengeteg változásonment keresztül. Manapság az Edo-kor kultúrája magával ragadó és érdekes területet nyújt akutatók számára. Magam is nagyon érdekesnek találtam, hogy egyetlen város pár évszázadalatt mennyi változáson ment keresztül.
  14. 14. Bibliográfia:Akira Naito, Kazuo Hozumi: Edo, the City That Became Tokyo: An Illustrated HistoryKodansha International, 2003Andrew Gordon: Modern History of Japan From Tokugawa Times to Present; OxfordUniversity Press ; 2003;Digging for Edo. Archaeology and Japans Premodern Urban PastAuthor(s): Constantine N.VaporisReviewed work(s):Source: Monumenta Nipponica, Vol. 53, No. 1 (Spring, 1998), pp.73-104 Published by: Sophia UniversityStableGerald Groemer: The Creation of the Edo Outcaste Order;Journal of Japanese StudiesVol. 27, No. 2 (Summer, 2001), pp. 263-293,The Society for Japanese StudiesMishiyama Matsunosuke: Edo Culture - Daily Life andDiversions in Urban Japan, 1600-1868;1997 University of Hawai’i Press, USAHugh Smythe and Yoshimasa Naitoh: The Eta Caste in Japan; Phylon (1940-1956),Vol. 14, No. 1 (1st Qtr., 1953), pp. 19-27Gerald Groemer: The Creation of the Edo Outcaste Order; Journal of JapaneseStudies, Vol. 27, No. 2 (Summer, 2001), pp. 263-293http://en.wikipedia.org/wiki/Edohttp://en.wikipedia.org/wiki/Edo_Castlehttp://en.wikipedia.org/wiki/Nihonbashi

×