ALBERT GYÖRGYI: MIÉRT PONT İK?(A férfiak fogságában)Miért megyünk bele mi, nık, egy számunkra megalázó kapcsolatba? És mié...
sorstársaimnak. Végsı soron arra tettem kísérletet, hogy mi, emberek - egészségesekés betegek - megértsük egymást akkor is...
ilyen kérdés köztünk. Mindenki azzal rontja el az életét, akivel akarja vagy aki jutottneki." Majd jót vigyorog hozzá.Mégh...
felszakadt.- Rohadt kurva! - fröcsögte az arcomba.Amikor nyöszörögve kértem, hogy segítsen feltápászkodni, röhögve lehuppa...
Elvigyorodott.- Valamikor épp ezt bírtad bennem - válaszolta, de nemnézett rám, a kávéjába kortyolt.- Soha nem bírtam benn...
Mindig szerelembıl házasodtam, és elmúltam már harminc, amikor rácsodálkoztamarra, hogy nem biztos, hogyezzel mindenki így...
átkapaszkodott az ágyon, és a takaró alatt belenyúlt a bugyimba. Teszem hozzá, azóvó néni bugyiját is skubizta, amikor Man...
koldulni tudjon a gyerek...? Ugyan, egészen mással voltam elfoglalva. Épp a HáryJános próbájára gurultam a szolgálati gépk...
- Nincs... - szontyolodott el egy kicsit Duda. - Nincs?Megvontam a vállam:- Nincs. És nekünk már együtt kell leélnünk a há...
Amikor 1976-ban hazajöttünk Delhibıl, épp elmúltam 12.Eljött az ideje, hogy udvaroljanak nekem. Meg is jelent ajelölt egy ...
Akkor jöttünk haza Indiából. Új kislány voltam az IlkuPál Általános Iskolában. Megilletıdötten, izzadó tenyérrelálltam egy...
lehessünk.Persze, ahogy ilyen kamaszszerelmeknél szokás, közösnapjaink meg voltak számlálva. Igaz, mégse tudom, hogymennyi...
Valahányszor rám csatolják a beléptetı karszalagot, mindig Zoli meg a közösbiciklizések jutnak eszembe. És aszakítás. Harm...
kellett volna figyelni erre az eminens gyerekre! Aki ha véletlenül gyengébben feleltegy órán, borotvapengével igyekezett k...
Semmi nincs rosszabb hatással a gyermek lelki világára, mint a szülı meg nem éltélete.JUNGApu - nyilvánvalóan okkal - pres...
padlón voltam. Persze csak amennyire anyu engedte.Anyu mindig is olyan volt számomra, mint egy elıkelıidegen.Apuval ugyana...
- Nyugodtan szólj máskor is, ha segíthetek - tette méghozzá.- Oké - bólintottam.Közben felhúzta a nadrágját, és megkért, h...
és felszabadult legyen az érzékek birodalmában, igyekeztem kihasználni mindenszituációt. Volt tehát alkalmam"csiszolni a t...
koktélt szürcsölve figyelt bennünket. Tekintete bizonytalan volt, de amikorrápillantottam, mosolygott. Örültem -<volna nek...
elképzeléseimre. Ugyanakkor gyakori együttléteink felvetettek egy új, számomraaddig átgondolatlan kérdést:Vajon nem kellen...
Alkonyodott, mélységes csend volt, a víz olyan sima, akára tükör. A vállához dıltem, simogatta a fejem.- Szép hely Budapes...
ujjait, és megérintette a nyakam. Aztán egyre lejjebb csúszott a keze. Ám mielıttmég a mellemhez ért volna, felordított, é...
Hát mondják végre meg nekem, <hogy meddig tart egy szerelem?Ameddig az ember él, Vagy két gyertya csonkig ég.Hajdú Sándor-...
profi önsorsrontó, szántszándékkal nem akartam észrevenni, hogy a jámbor külkeres,akibe szerelmes lettem, egypszichopátiás...
kíváncsi voltam, mi járhat a fejében, a lelkében.Hosszú idı után végre újra szabadnak és vidámnakéreztem magam az ismeretl...
A francba!- Holnap elutazom - tette hozzá.Bentrıl csörömpölés hallatszott. Jutka levert egy csészét. Szerintem szándékosan...
- Nigéria jó helyzetben van - jelentette ki. - Most, hogyaz olajárak az egekbe szöktek, igazi afrikai mintaállamlehet belı...
Riasztotta volna, ha egy öntudatos, erıs és magabiztoslánnyal akad dolga. Itt kellett volna elıször gyanút fognom.Gyengéde...
Amikor beléptünk az ajtón, szembefordultam vele. Azt vártam, hogy elragadtatotthévvel magához von, és csókolnikezd, minden...
Ölre mentem hát anyámékkal, akik ragaszkodtak hozzá, hogy velük tartsak azestélyre. - Öltözz, mert elkésünk! Miért mindig ...
Reggel arra ébredtem, hogy átaludtam a megsemmisülést.Arra még emlékeztem, hogy hosszan kerestem apám szívgyógyszerét, de ...
vészt. Ugyanaz ismétlıdött meg egyetemi szinten, mintamikor az általánosban megaláztak azért, mert nem tudtam oroszul. Mit...
Mert azóta is gyötri az önvád és a hiányom. Meg kínozotta távollét, cicukám. Miii? Naa, jó.Szánalmasan triviális volt az e...
amúgy tele volt izgalmas felfedeznivalóval: múzeumok, ókori emlékek, keletimisztériumok. Márciusban indultam, egy hónapra....
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Upcoming SlideShare
Loading in …5
×

Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?

3,716 views

Published on

Published in: Entertainment & Humor
  • Be the first to comment

  • Be the first to like this

Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?

  1. 1. ALBERT GYÖRGYI: MIÉRT PONT İK?(A férfiak fogságában)Miért megyünk bele mi, nık, egy számunkra megalázó kapcsolatba? És miértmaradunk benne? Mi ad erıt ahhoz, hogy végül - akár életünk kockáztatásával is -kiszálljunk belıle? Miért veszítjük el a tartásunkat, tiporjuk sárba az önbecsülésünketarra érdemtelen egy, két, akárhány férfiért? A kéziratomat újra és újra átolvasvaegyetlen magyarázattal találtam szembe magam: "...mertszeretem." Ilyen egyszerő. Vagy mégsem?- mondják - elsı feleségüknek köszönhetik a sikerüket, sikerüknek a másodikat, és amásodiknak a harmadikat.Mindig dühös leszek, amikor nıi magazinokban Hogyan tartsuk meg a pasikat?típusú cikkeket vagy "teszteket olvasok. Egyetlen lapban sem találkoztam még afordítottjával, nevezetesen a Hogyan tartsuk meg barátnınket, menyasszonyunkat,feleségünket? címő írással, interjúval, fejtegetéssel.Én a harmadik, s reményeim szerintutolsó házasságomban élek:nem vagyok boldogtalan.Hosszú és kalandos út vezetett idáig.Járják velem együtt végig, most, ebben a könyvben. Bízom benne, hogy érdemes.Szeretem a sportos, gyengéd fiúkat.Nincs semmi elvárásom.Egy 12 éves kislány hirdetése az internetenHa magadat rossznak és elviselhetetlennek tartod, képtelen leszel örömmelvisszatekinteni a múltraés reménnyel nézni a jövıd elé. Veled mindigrossz dolgok történtek a múltban, és a jövıben iscsak rossz dolgok fognak történni.DOROTHY ROWETudom, mire ezek a sorok megjelennek, ismét jól leszek, éstiszta.Tavaly nyáron, elsı könyvem megírásával, jócskán kijutott nekem a sikerbıl, amitılmegijedtem, mert régóta nemvolt benne részem. Elfelejtettem, milyen érzés, amikor azembert elismerik, becsülik, tisztelik, ünneplik. Talán el semhittem, vagy alig, hogy ez nekem szól...A "depressziós" könyvben világosan leírtam, hogy igenis félek, mert a betegség vissza-visszatér az életembe, ennekellenére emberek sokasága kért és várt tılem tanácsot: adjam meg a depressziógyógyulásának biztos, megfellebbezhetetlen receptjét.De hogyan is adhattam volna meg? Nem vagyok orvos.A gyógyításban sem vagyok kompetens. Én a saját betegségem történetét írtammeg, melyben kétségkívül sok azonosság van és volt másokéval. Nemvállalkozhattam többre, mint hogy gyógyulni akaró betegként megosszamtapasztalataimat, beavassam olvasóimat kétségeimbe, túlélésitechnikákat, stratégiákat javasoljak, tippekkel szolgáljak
  2. 2. sorstársaimnak. Végsı soron arra tettem kísérletet, hogy mi, emberek - egészségesekés betegek - megértsük egymást akkor is, ha valamelyikünk a vártnál gyengébbnekbizonyul.Nem ismerem, nem ismerhetem a gyógyulást garantáló megoldásokat.A siker megijesztett, és a betegség újra elhatalmasodottrajtam. Úgy éreztem, ismét csapdába kerültem...De hogy jönnek ide a férfiak?Ez az új könyv a párkapcsolataim története, de nemAlbert Györgyi szennyesének kiteregetése. Sokkal inkábbegy 43 éves nı élete, s életének tapasztalatai, a férfiakhozfőzıdı, a férfiakkal egykor folytatott kapcsolatain keresztül. A szereplık neve egytılegyig megváltoztatott, fiktív.Noha mindaz megtörtént, amirıl ebben a könyvben írok, és létezı személyek állnaka kitalált nevek mögött, mégaz sem biztos, hogy a férfiak egyike-másika magára ismer.Ráadásul többen közülük már nem élnek. De nem is ez alényeg.A lényeg az, hogy rajtam kívül számtalan nı ilyen ésehhez hasonló életet kapott a sorstól. Hogy milyet? Hátéppen errıl szól ez a könyv, amely talán vigasz lehet: nincsenek - nem vagytok -egyedül.S természetesen írás közben az örök kérdés izgatott:miért? Miért beszélünk el egymás mellett, férfiak és nık?Emberek, akik szeretik egymást. Mire alapozzuk kapcsolatainkat? Hogyan, meddig,miért ragaszkodunk rossz választásainkhoz? Hogyan alakul át a szerelem és a szeretetkiszolgáltatottsággá, függıséggé?Lehet, hogy Susan Forwardnak van igaza, amikor aztvallja: "A szeretet nem érzés, hanem viselkedés."Én szeretem a férfiakat. Nem állítom, hogy mindegyikkelszemben megbocsátás van a szívemben, de haragot egyikükiránt sem érzek, hisz "mindnyájan együtt vagyunk - egyedül" (Lily Tomlin).De mielıtt belevágnék, tartozom egy vallomással. Mintahogy arra már utaltam, elızı könyvem sikerével olyanteher és felelısség szakadt a nyakamba, amire legmerészebb-legrosszabbálmaimban sem számítottam. Elhatalmasodott rajtam a szorongás. Újra depresszióslettem. Egyszó, mint száz, tavaly nyáron kisebb-nagyobb rendszerességgel és mennyiségbenmegint elkezdtem inni.Titkos vágyam, mint minden infantilis, a felelısségetmagától elhárító, függıségben szenvedı betegnek, az volt, hogy az az ember, akita világon a legjobban szeretek, férjem, András megráz, lekever két makarenkóipofont, majdultimátumot ad: "Válassz: a pia vagy a házasságunk!"Látnom kell azonban, hogy bár kettınk között tíz év akorkülönbség András javára, mégis ı a felnıtt. İ biztostöbbet, szebbet, jobbat, fiatalabbat érdemelne, de ahogymondani szokta: "Nem emlékszem arra, hogy lett volna
  3. 3. ilyen kérdés köztünk. Mindenki azzal rontja el az életét, akivel akarja vagy aki jutottneki." Majd jót vigyorog hozzá.Méghogy vigyorog? Röhög. Nem rajtam. Velem.Tavaly, nyár elején azonban - nagyon szomorúan - aztmondta: szeret, mindig mindenben mellettem áll, segít, denem akarja végigasszisztálni testi és szellemi leépülésemet.A 23. órában vagyunk.Ez a könyv Andrással kezdıdik, és vele is fejezıdikmajd be...2006 nyaránElıjáték helyettMifelénk egy nıt már kislány korában fegyelmezettségrenevelnek. Illetve nem is biztos, hogy ez a legjobb kifejezés.Alázatra? Simulékonyságra? Tisztelettudásra?A nı tulajdonképpen majdnem mindent azért csinál, hogy elnyerje a férfi tetszését.Mégis, az idı többnyire bebizonyítja, hogy talmi gyızelmek ezek, amelyekbe mi,csalódott és megalázott nık mind belehalunk egy kicsit.Legszívesebben törnénk-zúznánk, a fogunkat csikorgatvaırült táncot járnánk a fájdalomtól. De a belénk neveltjó kislányság erıs kontroll. Végül is... Én sem zúztam széta márványasztalon árválkodó üvegvázát Alex fején ott, a hajókabinban...Alex felgyőrte az inge ujját, megvetıen nézett végig a budai kávéház vendégein.- Utálom, hogy ilyen sznob helyre jársz - sziszegte. Filmesek, reklámbiznisz, sok köcsögyuppie meg önjelöltmővész - sorolta, és a fogpiszkálóját rágcsálta közben.Mellettünk egy középkorú nı - jó, ha fiatal negyveneslehetett - mobillal a fülén, nyilvánvalóan egy szakítás kellıs közepén vergıdött. Sírt.Alex arca végképp eltorzult, s a nı minden egyes szipogásakor dühösen megrándult.Tüntetıleg arrébb húzta a székét, és az arcomba hajolt.- Ezt nem hiszem el! Egy csöppnyi tartás sincs ebbena büdös picsában? Mit hisztizik? Nyilvános helyen...Akkor újra megfogalmazódott bennem az álmatlanéjszakákon, a szorongó, pánikrohamos reggeleken már ezerszer feltett kérdés: Mitkeresek nyolc hónapja egy ilyen tető mellett?Kezdetben persze nem volt az. Ma is kristálytisztánemlékszem a pillanatra, amikor megismertem. Napbarnítottszoláriumozott?), mosolygó arcára, vakítóan fehérített?fogsorára, azúrkék (kontaktlencsés?) szemére a Dunánringatózó étteremhajón. Fıpincér volt, cigarettával kínált.Sután, szégyellısen, izgalomtól kipirult arccal.- Nem dohányzom, köszönöm.- Mindig ilyen nıre vágytam - suttogta tizenöt perccelkésıbb, miközben átölelt a fedélzeti korlátnál.Amikor elıször ütött meg, égre-földre esküdött, hogysoha többé. Másodszor, abban a bizonyos hajókabinbanolyan erıvel kevert le egy pofont, hogy amikor nekivágódtam a márványasztalnak,bal kezem ujjain az összes köröm
  4. 4. felszakadt.- Rohadt kurva! - fröcsögte az arcomba.Amikor nyöszörögve kértem, hogy segítsen feltápászkodni, röhögve lehuppant a bırülıgarnitúrára.- Médiasztárkám! Mindenki ismer! Könnyen találszmajd valakit, aki összekapar! - húzta el a száját, üvegestekintettel meredt rám.Az ajkamhoz nyúltam, éreztem a vér meleg, sós ízét.Bıgve, a taknyomat a kézfejemmel törölgetve bámultammakulátlanul élére vasalt, porcelánszínő nadrágját és ragyogó fényő cipıjét, amitegyenesen a világhírő Vasstólakvirált. Kitőnı és gondos pincér volt: a figyelmes és udvarias felszolgálásra éppolyannagy hangsúlyt fektetett, minta kifogástalan öltözékre és a legtrendibb aftershave-re.És akkor hirtelen - magam sem értettem, miért - hátrahajtottam a fejem, és sírásbacsukló hangon dadogtam:- Gyere!Alex kidülledt szemekkel meredt a lábaim közé. Azt hitte, hogy az ökölcsapással mármindent elrontott közöttünk.Jól hitte. Pár másodpercig visszataszítónak éreztem. De agyőlölet pillanatok alatt elpárolgott. Maradt a mardosóönvád. Én vagyok a hibás. Valamit biztos én csináltamrosszul. Valamit elrontottam. Én rontottam el. Bocsánatotkell kérnem, és jóvá kell tennem a hibámat. Ezt pedig ki(_ zárólag úgy tehetem meg,ha odaadom magam neki.- Úristen, milyen olcsó kis ribi vagy! - túrt a legutolsódivat szerint trimmelt, zselézett hajába. Perverz kéj öntötte el az arcát. Felpattant, ésrám vetette magát. Ütött, aholért, persze aktus közben. Aktus...Megállás nélkül pofozott. Lehanyatlott a fejem. Alexmegijedt. Megragadta a karomat, megszorította.- Mi van? Beszélj már! Süket vagy? Felelj, ha szólokhozzád, te szerencsétlen! - kiabálta.Kinyitottam a szemem. Elengedett. Kimerülten, lihegve feltápászkodott rólam. Abárszekrényhez ment, töltöttmagának egy Hennessyt. Talán egy kicsit mégis szégyelltemagát, mert kerülte a tekintetemet. Azt mondta, hogy elkísér a Caféba, atörzshelyemre, amit ı szívbıl megvetett, mert nem tartozott oda, mert nem fogadtákbe. Az volt azérzésem, csak azért akar oda vinni, hogyha rosszul lennék, ne nála, a hajóntaláljanak meg.A Cafóban némán ültünk egymással szemben.- Na, mi van? - kérdezte a presszóját kavargatva.- Vége - mondtam alig hallhatóan. Valóban szakítaniakartam, mint már annyiszor, miközben talán mégis reménykedtem, bocsánatot kér,és ezzel bennem a győlölet isméthálába és szeretetbe csap át.- Isteni! - bólintott cinikusan.- Egy utolsó szemét vagy - csuklott el a hangom az elkeseredett dühtıl ésfájdalomtól.
  5. 5. Elvigyorodott.- Valamikor épp ezt bírtad bennem - válaszolta, de nemnézett rám, a kávéjába kortyolt.- Soha nem bírtam benned semmit.- Ugyan, kicsikém - dünnyögte megvetıen.- Guszti! - kiáltottam. - Egyben fizetünk. írd fel a számlámra, légyszi - és szedelıdzködnikezdtem. Most én nemakartam Alexre nézni, miközben éreztem, keresi a tekintetemet.- Ennyi? - kérdezte. Nem hitte el, hogy megteszem.Hogy otthagyom.Otthagytam. Kint megálltam a Café teraszán, és viszszaüvöltöttem:- Tudod, mit szerettem benned? Azt, amit beléd képzeltem! Meg... hogy voltál.Ahogy az angol mondja: "It takes two to tangó." Meg ahogya magyar: "Kettın áll a vásár." Soha nem voltam "zárdaszőz", sok férfival voltviszonyom, sok szeretım volt, decsak kevesen nem ütöttek meg.Ezek a férfiak egytıl egyig tisztességes és becsületes emberek, ahogy mondaniszoktuk, a társadalom "megbecsülttagjai" voltak, vagy legalábbis annak látszódtak... Sokunknak - "kívülállóknak", dehasonló helyzetben szenvedı nıknek is - talán ezért az az elsı gondolatunk, hogyhaezek a- fogalmazzunk árnyaltan - incidensek újra és újra megtörténhetnek, akkor elsısorbanmagunkat tehetjük felelıssé.Azt, aki a pofonokat kapja. Elvigyem a balhét? így nevelt eza társadalom. Nekem kell tepernem, a nınek, hogy megszerezzem, aztán"megtartsam" a férfit, mert a végén még úgymaradok. És ha hosszú távra tervezek, jó, ha hagyom, hogy ıirányítson, különben ne csodálkozzak, ha egyedül maradok, mert ez fenyeget majd,ha nem leszek "megértı nı", ami nálunk többnyire az engedelmes feleséget,élettársat jelenti.Én is, mint oly sok bántalmazott nı, úgy éreztem mindig: biztosan az én hibám az,hogy megver. Tuti, hogy valamit rosszul csinálok. Nem felelek meg az elvárásoknak,az elvárásainak. Engem nem lehet szeretni, nem tudom, miért.De úgyse találnék jobbat, mint aki éppen van. A kevés rosszszeretet is jobb, mint a semmi. És ki fogja elhinni nekem, hogy nem én provokáltam,nem én hoztam ki végtelen béketőrésébıl a hisztimmel? Ki fogja elhinni, hogy bármittettem, hogy jó legyen neki, az elıbb-utóbb mégsem volt jó?Hiszen ezek a férfiak mások elıtt egytıl egyig feddhetetlenmódon viselkedtek, viselkednek. Szeretetre méltóak, vagytekintélyesek, vagy tehetséges színészek, akarom mondani, tehetségesenszínészkednek. Nyilván én húztam ki náluka gyufát a tenyérbemászó stílusommal, az erıszakosságommal, a hisztijeimmel mega premenstruális szindrómámmal.Már amikor volt, amikor volt minek "pre"-je legyen. Utánameg jött a pausa. Talán önök is ezt gondolják...Ám akkor még nem tudtam, mennyi nı szenved hasonló megaláztatásban ésterrorban. Szenved a saját szégyenétıl, attól, amit tesznek vele, és nem hiszik el neki,amit maga sem ért: mi rosszat tett? Miért kell rettegnieattól, akit szeret? És hogyan szabadulhatna meg attól, akitmár képtelen szeretni?
  6. 6. Mindig szerelembıl házasodtam, és elmúltam már harminc, amikor rácsodálkoztamarra, hogy nem biztos, hogyezzel mindenki így van.Mostani házasságom esetében is. Igaz, ez a szerelem mamár alapvetıen véd- és dacszövetséggé szelídült barátság, mély szereteten,kölcsönös érdekeken alapuló kapcsolat.Az elızı két házasságom végén, a váláskor otthagytamegy-egy lakást a volt férjeimnek, noha elismerem, hogy amásodik esetben a lakást, egy pici garzont, néhai anyósomhagyta a fiára, aki szerény lehetıségeihez képest nagyvonalú, de mégis csekélyapanázzsal engedett utamra. A szívszakad meg! Az olasz vécécsészét mégsem téphettem kitövestıl, a spanyol csempét sem verhettem le a falról, amitviszont az én pénztárcám bánt. S hogy miért a sebbel-lobbal való, anyagilagátgondolatlan távozás mindkét esetben?Mert így tudtam a legegyszerőbben és a leggyorsabbanmegszabadulni tılük. Az önérdek-érvényesítés és a ráutaló- divatos szakszóval: asszertív -, határozott magatartásugyanis soha nem volt erısségem.Házassági szerzıdésünk most sincs, de a zsigereim, férjem mentalitása és családjátólörökölt moralitása aztsejtetik: ha valaha, valamikor - ne adj isten - baj lenne:nem lenne baj.Az ártatlanság koraAmikor igazán vágysz a szerelemre, meglátod, a szerelem várni fog rád.OSCAR WILDEElıször ötéves koromban voltam boldog férfival.Akarom mondani, kisfiúval. Azaz rögtön kettıvel, az oviban. Ott volt egyrészt a szıke,kék szemő, vödör jelő TóthLaci, aki majd meghalt értem (létra), igaz, a szilva jelő Fekete Zsuzsáért is. Pár évvelezelıtt éjszaka az ı taxijábaültem be, teljesen véletlenül. Utoljára az óvodai ballagásonláttam. Megkérdezte: "Most, hogy így... Hát szóval tudod...Te egy... Én meg csak egy egyszerő taxis... Tegezhetlekmég?" Jézus Mária! Én szégyelltem magam. Ezeknek semlehet minden rendben az önértékelésükkel.A másik a kreol bırő, cipıgombszemő Osztermajer Gyula volt, akit, ha jól emlékszem,tán Halásztelekrıl hordtaka szülei a csepeli tanácsi óvodába. İérte meg én bomlottam. Kitörölhetetlen emlék,ahogy az ebéd utáni délutánipihenın mindketten ott aludtak mellettem, a kinyithatóágyakon, egyik az egyik oldalon, a másik a másikon, és ébredéskor versenyt futvaigyekeztek segíteni nekem összecsukni az ágyam.Olyan különös volt a két fiú szuszogása délutánonként, nap mint nap, hogyéletemben nem felejtem el ezt az élményt. Valószínőleg akkor kerültem legközelebba "kétpasival egyszerre" felálláshoz. Na jó, ez így nem teljesenigaz, de jól hangzik. Gyula különben több alkalommal
  7. 7. átkapaszkodott az ágyon, és a takaró alatt belenyúlt a bugyimba. Teszem hozzá, azóvó néni bugyiját is skubizta, amikor Manyi néni lehajolt felvenni Gyula Brumi maciját.Mondanom sem kell, hogy noha Osztermajer Gyuszi a fentiek tanúsága szerint koránérı típus, nagyfiú volt, azért elaludni csak úgy tudott, ha Brumi maci fülétmoncsorgatta.Száraz volt a tavasz, Delhi aranyszínekben tündökölt amonszun mindent elmosó ideje elıtt. Az utcán suhogotta turbános szikh férfiak vászonnadrágjának alja, a nıklesütött szemmel, száriban, a hajukat ápoló kókuszolajédeskés illatfelhıjét árasztva tipegtek sarujukban a repedezett földutakon. A szárítotttehéntrágyából tapasztott, düledezı házak tövében, földre terített gyékényekenmeztelen gyerekek aludtak anyjuk ölében. Indiában a lakosságnagy része koldusszegény, mégis majd minden ember mosolyog. Megtisztulás éstúlélés - ez a két szó jut eszembema, ha a nyomorgó hindukra gondolok. Pedig lehetnékakár elvakultan dühös is amiatt, ahogyan ott a nıkkel bánnak. Még tizenéveseksincsenek, amikor a szüleik kiválasztják nekik az általuk ideálisnak tartott férjet, van,akinekmár születésekor. Minél fehérebb egy nı bıre (amilyenaz észak-indiaiaké), annál értékesebb menyasszonynakszámít.Házasság után a nıknek az utcán mindig a férfi mögöttkell kullogniuk. Férjük halálát követıen pedig sokuknakönként kell elhunyt uruk után ugrani a temetési máglyára, noha ezt, a sati tradíciójátaz indiai törvények évtizedekóta tiltják. De mit számít pár évtized modern jogállamiságegy több ezer éves civilizációban?Annak ellenére azonban, hogy a házasságok többségemanapság is a szülık üzleti megállapodása alapján és szerelemtıl független -gazdasági, kulturális, tradicionális, vallási - okokból köttetik, nem mondhatni, hogy aválásistatisztikák magasabbak lennének, mint bárhol a nyugativilágban. Sıt, abban sem vagyok biztos, hogy a házasságaik boldogtalanabbaklennének, mint a mieink. Ellenkezıleg! Ott ugyanis megtanulják, meg kell tanulniukszeretni egymást, s együtt élni. Állítom különben, hogy amai napig sokat, ha nem a legtöbbet, errıl G. Hajnóczy °Rózsa Bengáli tőz címő könyvébıl lehet megtudni, megsejteni, megérteni.A könyv megjelenése után jó negyven évvel, a hetvenesévek elején-közepén, amikor én gyerekeskedtem Újdelhi- <ben, három évtizeddel India függetlenségének elnyeréseután, a világ egyik legnagyobb országában a nık még mindig árucikknekszámítottak, és nem volt ritka az alsóbbrendőnek tartott lánycsecsemıkmeggyilkolása sem, hisz otta majdani esküvıt a lányos család finanszírozza, ami kisebbfajta vagyon. Nemkevesen egész életükben arra spórolnak. Egyszóval, egy lány arrafelé valóságosistencsapása.Mindebbıl persze akkor egy kukkot sem értettem én, a 11 éves kislány, akidiplomáciai szolgálatot teljesítı szüleivel a magyar kolónia biztonságos burkábanélte mindennapjait. Szegénység, kiszolgáltatottság, fertızések, lepra, csonkítás, hogy
  8. 8. koldulni tudjon a gyerek...? Ugyan, egészen mással voltam elfoglalva. Épp a HáryJános próbájára gurultam a szolgálati gépkocsival. A Háry Jánostegy önjelölt, amúgy nagyon tehetséges pedagógus, diplomatafeleség állítottaszínpadra a kolóniában élı magyargyerekekkel, "hazánk felszabadulásának harmincadikévfordulójára".Orzse mondatait ismételgettem szorgalmasan, miközben kifelé bámultam az autóablakán.Háryt Duda alakította. Két osztállyal járt alattam, nekem a nıvére voltosztálytársnım: a mai napig a legjobbbarátnım, keresztfiam édesanyja. Amikor Duda szemébenéztem, szentélyben éreztem magam, és alig vártam, hogy- szerepe szerint - magához öleljen. Persze, abban a korban - még "csak" 9 volt, éssietnie kellett haza, "várta amama" - iszonyatos különbség van a lányok és a fiúkérettsége között. Két év különbség örökkévalóságnak tőnt, s bár én halálosanszerelmes voltam belé, a mai napig nemsikerült tisztáznunk, hogy vajon ı is.Dudával tehát semmi nem volt köztünk, még egy ártatlan puszi a szájra sem.Részemrıl megmaradtam a fel-fellángoló vágyaimnál. Csak álmomban mertemegészen közel hajolni hozzá, s szerelmet vallani neki, míg ajkunkminduntalan egymást kereste. A valóságban csupán a kezem ért újra és újra akezéhez, hogy minden egyes érintésnél megégessen.A plátói szerelemben töltött hónapok, a gyámoltalan, izzadt tenyérrel valókézszorongatások, a kizárólag színpadon, szívdobogva várt, de néhány félszegsimogatásbankimerülı, a szó szoros és átvitt értelmében teátrális találkáka világot jelentı deszkákon csupán ideig-óráig csillapítottákszeretetéhségemet.- Duda, te meg tudnád ölni magad miattam? - fordultamegy alkalommal szegény Háry Jánoshoz. Fakóra vált az arca, elszorult a torka,kikerekedett a szeme.-Nem... nem tom... - dadogta. - Asszem, meg...Bólintottam. Nem érdekelt, hogy igazat mond-e vagysem. Ezt akartam hallani.- És hogyan?- Mit hogyan?- Hogyan ölnéd meg magad?- Kötéllel.- Hova kötnéd?- Hova, hova?! Ahova szokták. A bokámra.- A bokádra?- Aha. A kötél másik végét meg egy Spitfíre-hez. Haddszálljon fel, és húzzon magával a magasba, ahol már kevés az oxigén. - Dudatudniillik harcigép- és harcászatispecialista volt már akkor is. A mai napig ezen a területen dolgozik. Kezdetbenkülönbözı háborús térségekbenvolt békefenntartó, ma a rendırség nemzetközi, elit alakulatában szolgál.Dermedten bámultam rá. Nem hittem volna, hogy eza szelíd fiú így meg tud lepni. Nagy levegıt vettem, és kinyögtem:- Helyes. Mert hát nincs nekünk másunk, csak mi vagyunk egymásnak ezen a világon!
  9. 9. - Nincs... - szontyolodott el egy kicsit Duda. - Nincs?Megvontam a vállam:- Nincs. És nekünk már együtt kell leélnünk a hátralévı éveinket. <Azt hiszem, bármennyire is igyekezett elıadni a vagánynagyfiút, megijeszthettem szegényt. Nagyon komolyan beszéltem.Egyetlenegy vigaszom volt: Örzsét, aki "szegény volt, szegénynek született", énlátsztam, Mária Lujzát, a nagyasszonyt - de kis szerepet - pedig Kátya, a kolóniaállítólagos legjobb kiscsaja. Mindegy. Az én Hárym hozzám jöttvissza Majlandból Nagyabonyba. Beee...Dudának égett a füle, amikor elég bátorságot győjtött ahhoz, hogy kimondja: vége.A minek is? Valaminek, ami sohanem is volt. Agyafúrt bosszút forraltam, mert fájt, hogymár nem kellek neki. Borzalmas volt rádöbbenni, hogynélküle ismét unalmas és lehangoló lesz a világ. Jobb lettvolna persze, ha van valaki, akivel megoszthatom mindazt, ami gyötör, de nem volt,úgyhogy maradt a "bosszúöröme". Az egésznek csak számomra volt jelentısége, Duda ugyanis röhögött,amikor reggel arra ébredt, hogyegy kötél lóg a bokájáról, aminek a végén, egy papírfecnina következı, indulattal teli óhaj áll: "Remélem, hamar felszáll a Spitfire-ed!"Dudával húsz év múlva találkoztunk újra, a keresztelın. İ lett Ricky keresztapja, énpedig a keresztmama.Valamikori szerelmem megemberesedett. Már nem kellettszínészkednie: vagány, érett férfi lett belıle, és a két évkorkülönbség is elolvadt. Kiderült, hogy - velem együtt már ı is túl volt két balulsikerült házasságon. Nagyokatnevettünk a múlton, és olyan vaskos tréfákat eresztettünkmeg egymás rovására, amelyektıl még a budai reformátustemplom rézsős kávájú, keskeny nyílású ablakai is elpirultak.Egyvalamitıl mégiscsak gombóc lett a torkomban. Ottálltunk egymás mellett a visító Rickyvel, aki, amikor édesanyja az ölünkbe adta, hogya pap megkeresztelje, hirtelen elcsendesedett, és mosolyra húzta a száját.Duda egyszer csak odafordult hozzám, és magától értetıdı egyszerőséggel belémkarolt.- Tudod, hogy megvan még a kötél?Nyeltem egyet.- Eltettem - folytatta. - Ki tudja, mikor tehet jó szolgálatot.Kicsit megijedtem, rossz érzés fogott el.- Csak vicceltem - ölelt magához megnyugtatóan Duda. - Valójábanszenvedélyesen hiszek az életben meg aboldogságban, ezért, engedelmeddel, még aznap kidobtama köteledet, amikor a lábamra kötötted.Szíven ütött a sajgó felismerés, hogy miközben Dudából jó kiállású, egészségeslelkülető, elégedett, sikeres pasilett, addig én éppolyan életidegen és szorongó maradtam, mint amilyen 11 évesenvoltam.Igen, ott, a keresztelın hasított belém, hogy Duda nagyonrosszul járt volna velem. És hogy meg kellene találnomazt a férfit, aki kibír egy olyan problémás nıt, mint én.Végül, évekkel késıbb megtaláltam, de akkorra már kiégett és elhasznált voltam.Legalábbis úgy éreztem.
  10. 10. Amikor 1976-ban hazajöttünk Delhibıl, épp elmúltam 12.Eljött az ideje, hogy udvaroljanak nekem. Meg is jelent ajelölt egy nagydarab, ragyás képő fiú személyében. Nemtetszett. Robert Redfordnál alább nem adtam. Ma sem adom.Na jó, esetleg Michael Douglasnek még megengedném, hogymegfogja a kezem.- Engem csak a szép fiúk érdekelnek - vetettem oda a lovagomnak, éstorkomszakadtából, hisztérikusan tiltakoztam, amikor fel akarta segíteni a kabátomat.Megijedt. Kiálló pofacsontján megfeszült csúnyácska bıre, halántékán kida- °gadtak az erek. Hirtelen gyengédség árasztotta el a szívem:megsajnáltam. Közelebb húzódtam hozzá, megsimogattama kezét. Mintha megéreztem volna, hogy nekem igazábólnem Robert Redfordot kellene keresnem.,. akinél már több- | <szır próbálkoztam, de soha nem hívott vissza...Tinédzserkoromtól kezdve évtizedeken át szépfiúkravadásztam. Miért is? Hadd idézzem kedvenc költımet, Kosztolányit: "Csodálkozol akokainistán, s nem érted?Gondolkozzál az okain is tán - s megérted!"Arról van szó, hogy mindig komoly önértékelési zavarral küszködtem, küszködöm ésszorongok ma is. Mindig jókiállású pasikat igyekeztem magamhoz vonzani, mert úgyéreztem, a világ körülöttünk azt érezteti, hogy az elfogadástés a társadalmi rangot szépségre mérik. Apropó, tudják-e, hogy tíz magyar nıbılkilenc szeretné megváltoztatni akülsejét? Máshol sem jobb a helyzet. Részlet a BBC-nekegy nıi alannyal készült interjújából: "Mit szeretne megváltoztatni magán?- Hát... a hajamat, a szememet, az orromat, a számat, a bıröm színét... Szóval...mindent."Ha úgy tetszik: én a pasikon keresztül definiáltam magam. Hittem, mert hinniakartam, hogyha egy olyan csinos fiúval jelenek meg egy bulin, mint példáulegyszer, az amerikai nagykövetség július 4-i fogadásán az olimpiaibajnok úszó Czene Attilával, akivel csak jó barátok vagyunk - évekkel voltunk aSzombat esti láz elıtt -, szóvaloldalamon Attilával akkor én magam is jó nınek számítok. Az a kis piszok meg abombasztikus formában lévıbarátnımet, Sütı Enikıt stírölte egész este.Volt olyan pasim, akinek kilógott a kapanyél a szájából, ha megszólalt. De amígnem... Már a puszta pillantásávalbezsongatta a nıket. Csak aztán elıbb-utóbb sajnos voltmondanivalója, és bár egy ideig igyekeztem állni a sarata barátok és ismerısök megjegyzéseivel szemben, végülbe kellett látnom, hogy nekik van igazuk: nem elég a hoszszú szempilla és az érzékiajak a párkapcsolati eksztázishoz.Ráadásul a mai napig szégyellem, hogy szégyelltem ıt, éscsak (ki)használtam.Harminc felé iparkodtam hát olyan férfiakat találni, akik nemcsak szépek, de okosakis. No, velük csesztem ráa legjobban.Ám még mindig csak a hetvenes évek közepénél tartunk.
  11. 11. Akkor jöttünk haza Indiából. Új kislány voltam az IlkuPál Általános Iskolában. Megilletıdötten, izzadó tenyérrelálltam egy összeszokott óbudai osztály 7/a-sai elıtt.- İ az új osztálytársatok - mutatott rám az osztályfınök, Nóra néni, akit késıbbnagyon megszerettem, csak aztsajnáltam, hogy ı tanította két "kedvenc" tárgyamat, a matekot és a fizikát.Hármassal mindig megúsztam. - Annahelyére ül majd!Azzal egy sápadt fiú mellé mutatott. A srác fehér bırőés vékony, afféle Miskin herceg, nagy, zöld és figyelmesszemével végigmért, aztán ismét elıre fordult.- Mi történt Annával? - kérdeztem tıle suttogva.Megrántotta a vállát.- Elköltöztek - vetette oda foghegyrıl."Na, emellé meg jól ideültettek!" - gondoltam. Márisutáltam.Két hét múlva a nagyszünetben az iskolaudvar bozótosában csókolóztunk. Zolinakhívták.Az én hercegem, Zoli koraérett volt - már 12 évesen tudta, hogy rádiócsillagász lesz.Kisvállalkozó sikeredett belıle.Mizantróp volt, de talán épp ezt a tulajdonságát imádtambenne a legjobban. Meg akartam hódítani, és persze megváltoztatni.Édesanyjával és nıvérével élt egy budai hegyekre nézı, kétszobás panelben. Apapa ismerıs képlet: lelépett, deazért tartotta a kapcsolatot a családdal. Én soha nem találkoztam vele. Zoli szeretteaz apját, de megvetette. Mégis, vagy éppen ezért, azt hiszem, folyton neki akartbizonyítani. Sporttagozatos általános volt a miénk, és az én szerelmem a legjobbkosaras volt a suliban, de az egyesületében is.Zoli soha nem tudta elrontani a kedvem, pedig mégnálam is pesszimistább volt. Kifejezetten szórakoztattakaz állandó pofavágásai meg a spleenje. Felvillanyozott, hogytaláltam valakit, aki még nálam is lehangolóbbnak látja avilágot. Egyetértettünk és együttmőködtünk. Volt egy barterszerzıdésünk: a matek,fizika, kémia háefeket ı írta megnekem, a magyart, torit, focit meg én neki. Rengeteget jártunk bicajozni a Hajógyári-szigetre. Nekem egy - szerinte- béna, kezdetleges Csepel kempingbringám volt, neki megvalami komoly, de biztos nem mountain bike, mert akkoriban arról még azt semtudtuk, hogy eszik-e vagy isszák.Szóval, inkább többször, mint kevesebbszer lemaradtammögötte, de mindig bevárt.- Gyere, te kis hülyegyerek - mondta, és ezt kedvesbiztatásnak szánta. Én pedig ebben a gyöngédség jelét véltem fölfedezni. Hiába.Udvarolni tudni kell.Zoli mellett nem unatkoztam, az egyszer szent! Én ıtaz ABBA-val és a Boney M.-mel kergettem ki a világból, ı engem a GoldenEarringgel és az Alphaville-lel, ha amamája délutános volt, és fölmentünk hozzájuk suli után, amikor a tök rendes nıvéremoziba ment, hogy kettesben
  12. 12. lehessünk.Persze, ahogy ilyen kamaszszerelmeknél szokás, közösnapjaink meg voltak számlálva. Igaz, mégse tudom, hogymennyire persze az a persze, mert elıtte is, utána is nagyjából arról szólt az életem,hogy miközben javában terveztem az esküvıt és a családalapítást, a partnerem márrégazon törte a fejét, hogy miképpen közölje velem: vége!Zoli végül úgy döntött, hogy a föld alatt tesz pontotkapcsolatunk végére. Július volt, nyári szünet, forróság.A Flórián téri aluljáróban találkoztunk, lent, a hősben. Átakartam ölelni, de vonakodott. Ügyefogyottan téblábolt, « mint afféle kamasz, akivalójában volt is. Amit mondott, az sem volt túl fantáziadús. Arról beszélt, hogymindkettınknek jobb, ha mostantól "egyedül kószálunk tovább azélet sőrőjében".Fiatalok vagyunk még, másokat is megkell ismernünksatöbbi, satöbbi, satöbbi. Neki ez a szerelem túl gyors, túl korai, és bárcsak késıbbtalálkoztunkvolna. Legyünk barátok... Szóval a szokásos blabla. A Cosmóban olvasni ilyesmit.Aztán hozzátette még: "Bocs, neharagudj!" Majd félszegen intett egyet, és elindult fölfeléa Szentendrei út irányába.Hogy a fészkes fenébe ne haragudtam volna! A 13 évesszívemet tépte ki. Éles fájdalom hasított a mellkasomba.- Nem baj! - suttogtam. Borzasztó tehetetlennek éreztem magam. - Jössz te még azén utcámba!Jött is. Húsz évet kellett várni rá.De akkor, ott, a föld alatt, hirtelen olyan fáradtság törtrám, mintha Felsıgödtıl Budapestig gyalogoltam volna.A szó szoros értelmében forogni kezdett velem a világ, szédültem, hányingerkörnyékezett. Elbotorkáltam a falnál sorakozó mőanyag ülésekig, mert féltem, hogymenten összecsuklom. Elnyúltam négy egymás melletti széken. Hosszúés keserves percek következtek. Egy termetes bácsi lépetthozzám, kezében tömött bevásárlószatyorral.- Hé, jól vagy, kislány? - hajolt zihálva az arcomhoz.Szúrós verejtékszag csapott meg.- Hagyd, Ernı, biztosan bekattant - hallottam mögöttea feleségét. - Szipus. Akkor ilyen a szemük! Az a rohadtragasztózás! Ahhoz van eszük!De Ernı csak nem mozdult. Letette a cekkerét a földre, és egészen közelrıl fürkészteaz arcomat.- Hívok egy rendırt - mondta végül, de a felesége ráförmedt:- Gyere már, a ganyé életbe, hát elmegy a buszunk!Ernı hümmögött, aztán engedett az erıszaknak. Felszálltak a Dunakanyarba tartósárga buszra, és elindultak, gondolom, a telekre, a víkendházba.Nem tudom, meddig heverhettem az üléseken. Reszketett minden porcikám, sírvatördeltem a kezemet. Elıszır éltem meg végzetes tragédiaként egy szakítást, és úgyéreztem, belehalok.Zárójelben mondom, máig ambivalens a viszonyoma Szigethez, ahol pedig hat éve dolgozom végig a hetet. <
  13. 13. Valahányszor rám csatolják a beléptetı karszalagot, mindig Zoli meg a közösbiciklizések jutnak eszembe. És aszakítás. Harminc éve történt.Valahogy hazavánszorogtam, a szüleim szerencsére mégdolgoztak. Bezárkóztam a gyerekszobába - a húgommalosztoztunk egy lakótelepi 5x4-esen -, és elterültem azágyamon. Amikor estefelé benéztek hozzám anyámék, alvást tettettem. Egész éjjelgörcsölt a gyomrom. Hánytam, hasmenésem volt. Hajnalban apu bevitt a Heim PálGyermekkórházba. Délelıttre megvolt a diagnózis: gyomorfekély. Tizenháromévesen.- Túl érzékeny ez a kislány - hangzott a diagnózis kiegészítése az osztályos orvostól. -Érte mostanában valamitrauma?Véget ért a gyerekkorom.A gyermeki léleknek leginkább védelemre és szeretetrevan szüksége, mivel ezek nélkül sem önmagában, sem másokban nem tud megbízni.Aszerint válunk felnıtt emberré, miként a bizalomra képesek vagyunk.Sue AtkinsonA rokonok furcsán méregettek. "Ugyan, mi a fészkes fene lehet ezzel a gyerekkel? -kérdezgették egymástól. - A legjobb iskolákba járt, világot látott, nyelveket tanult.Nemszenvedett hiányt semmiben! Akkor mégis mi a baja?"Semmi. Csak meg akartam halni. Errıl egyébként szívesen beszéltem volna. De nemvolt kinek. A baráti körömDelhiben maradt, a szerelmem elhagyott, a szüleim meg...a szüleimhez utoljára háromévesen éreztem közel magamigazán."Átkos" május 1-je volt - mindig imádtam -, apu nyakában ülve vonultunk föl a Hısökterén. Lengtek a zászlók, luftballonok szálltak az égbe, és körülöttünk mindenkimosolyogva integetett Kádár Jánosnak. "Köszöntjük aKülügyminisztérium dolgozóit!" - harsogott a hangosbemondó. Soha nem értettem,honnan tudták, hogy pont mivonulunk a tribün elıtt. Közben folyton hátra-hátrafordultam, mert anyu valaholmögöttünk közeledett a CsepelVas- és Fémmővek csapatával.Aztán sétáltunk egy nagyot a Városligetben, és a cirkusznál apu felültetett egypónilóra. Késıbb virslit ettünk, apuék sört ittak, és teli szájjal bámultuk a nevetıemberekkavalkádját. Május 1-jén nyitottak a strandok, s gyakranelıfordult, hogy ha kánikula volt, oda siettünk.Akkor éreztem utoljára, hogy egy család vagyunk.Tizenkét évesen zőrös kislány lettem. Ez feldolgozhatatlan belsı konfliktust jelentett aszüleim számára. Egylány, aki addig mintagyerek volt! Kitőnı tanuló, példásmagaviselető! Györgyike, drága gyermek. (Hálás köszönetSzomory Dezsınek, az egyetlen magyar írónak, aki halhatatlanná tette a nevem!)Györgyike, akivel büszkélkednilehetett. És most egy csapásra mindennek vége.Ugyan, dehogy egy csapásra! Csak egy kicsit jobban
  14. 14. kellett volna figyelni erre az eminens gyerekre! Aki ha véletlenül gyengébben feleltegy órán, borotvapengével igyekezett kikaparni a rossz jegyet az ellenırzıjébıl. Ésremegı lábbal indult el az iskolába, ha aznapra dolgozatírástígért valamelyik tanár. Mert rettegett attól, hogy esetlegnem úgy teljesít, ahogy a szülei elvárják tıle. Félt, hogycsalódnak benne.Utáltam, hogy az apám sohasem ért rá játszani velem.Az anyám mindig szekált... Csak a teljesítményem számított náluk. Mindig úgyéreztem, nem vagyok elég jónekik. Ha nem voltam tiszta ötös, úgy vették: cserbenhagytam ıket.Sue AtkinsonEmlékszem, egy alkalommal, még odakint, két külügyeskolléga - futárszolgálat - érkezett a kolóniára, otthonról.Akkoriban ugyanis tilos volt postán levelezni vagy telefonon érintkezni a családdal,barátokkal. A diplomáciai futárok kéthavonta jártak Delhibe. Mindennap másmagyarcsalád hívta meg ıket ebédre, ránk épp a bizonyítványosztás napján került sor. Apumár elıre dörzsölte a tenyerét, hogy majd meglátják, színjeles lesz a lánya!Nem sokkal dél után értem haza az iskolából. Halálraváltan léptem be a nagyszobába, némán vártam a földindulást. Apu abizonyítványomat kérte, majd idegességtıl remegı kézzel fellapozta. Elsápadt.- Két B-d van - nyögte -, két B-d van, Györgyi! ( Ez Indiában, az angoliskolarendszernek megfelelıen négyes osztályzatot jelent.)Idegesen megtörölte gyöngyözı homlokát.- Hogy... hogy lehetséges ez? - kérdezte fenyegetı, csalódott hangon.Valami magyarázatfélét hebegtem. Hirtelen ırjöngı haraggal megragadott, éslekevert egy hatalmas pofont. Egésztestében reszketett.- Kifelé, kifelé innen! - ordította.A vendégek csitították, de apu csak mondta a magáét, színtelen hangon ecseteltea rettenetes tragédiát. A haragtólfuldokolva alig bírt beszélni, abba is hagyta egy idı után.Nem mozdultam. Lüktetett az arcom a pofon helyén, de egy árva könnycsepp segördült le a szemembıl. Évekóta virítottak a jeles bizonyítványaimmal az ismerısökneka szüleim, részükrıl ez már-már passzióvá vált. Mégis meglepett apu indulata.Meghökkentem, hogy mennyire letaglózza a gyöngébb eredmény. Aminek, persze,valljuk meg, az égvilágon semmi jelentısége nem volt a jövım szempontjából.Ember! Egy általános iskolás, félévi bizonyítványról volt szó. Már arra sem emlékszem,milyen tárgyakbólnem érdemeltem ki az A-t.Ma meg már amúgy is közhely, hogy abban az országban, amelyben élek, ahazámban, többet ér egyetlen jó kapcsolat, kapcsolati hálózatrendszer, a szó rosszértelmébenvett lobbizás, elıszobázás, segg- ós talpnyalás, mint háromegyetemi diploma. Nincsenek nélkülözhetetlen, pótolhatatlan emberek. Nincsenekegyéniségek. Nincs rájuk szükség.Csak fennakadást okoznának az olajozott gépezetben. De halegalább olajozott lenne...
  15. 15. Semmi nincs rosszabb hatással a gyermek lelki világára, mint a szülı meg nem éltélete.JUNGApu - nyilvánvalóan okkal - presztízskérdést csinált a tanulmányi eredményembıl.Nagyon mélyrıl jöttek anyuval, Kıbánya, illetve Csepel legzordabb prolibugyrából,amit - meggyızıdésük ellenére - nemhogy soha nem tagadtam meg, hanemegyenesen büszke voltam és vagyokrá. És bár iszonyatos erıfeszítéssel igen magasra jutottak, voltaképpen gyermekeikáltal akarták igazolva látni: valóban érdemesek arra, hogy a középosztályhoztartozzanak.Nem voltam velük ıszinte. Bizonyára félelembıl. Meghamisítottam, kisatíroztam ajegyeimet. Az egyik indiaitanárom észre is vette, hogy tartok az otthoni retorziótól.A következı levelet küldte a szüleimnek: "Úgy veszemészre, hogy Györgyi nem mindig ıszinte önökkel az iskolai teljesítményét illetıen. Haerrıl beszélni kívánnakvelem, állok szíves rendelkezésükre!"Nem kívántak. Velem se beszélték meg a problémákat.Csak elvárták, hogy ne legyen rám panasz, és kitőnı eredményt produkáljak.Egyre világosabb lett számomra, hogy én nem egy gyerek vagyok, akit a szülei akkoris szeretnek, ha csúnya, buta, rosszul tanul. Cirkuszi majom voltam, akit büszkénlehetett mutogatni az ismerısöknek. °Egykor fájt, ma már csak szórakoztat, amit a szüleimmondogattak nekem: "A húgod szép, te meg tanuljál!"Egy élet a kezedbenHa a gyerekek kritizálva élnek, megtanulják, milyen megbélyegzettnek lenni.Ha a gyerekek ellenségeskedésben élnek, megtanulnak veszekedni.Ha a gyerekek kicsúfolva élnek, megtanulnak szégyenlısnek lenni.Ha a gyerekek megszégyenítve élnek, megtanulnak bőnösnek lenni.Ha a gyerekek toleráns légkörben élnek, megtanulnak türelmesnek lenni.Ha a gyerekek bátorítva élnek, megtanulnak bizalommal élni.Ha a gyerekek megdicsérve élnek, megtanulják megbecsülve érezni magukat.Ha a gyerekek méltóságban élnek, megtanulják az igazságot.Ha a gyerekek biztonságban érzik magukat, megtanulnak hinni.Ha a gyerekek hitelesen élnek, Megtanulják, mit jelent szeretni.Ha a gyerekek elfogadva és barátságban élnek, megtanulják megkeresni aszeretetet a világban.DOROTHY LAW HOLTZLeginkább anyu törıdése hiányzott.Apu kísért el a zöld ambuláns kocsival, éjszaka, amikor óvodáskoromban kaptamegy súlyos szalmonellafertızést.Apu vitt kórházba, amikor Zoli elhagyott.Apu vitt nıgyógyászhoz, amikor nagylány lettem.Apu maradt velem otthon, amikor egy jeges téli reggelen elrepedt a bokám egykátyúban.Apu sietett késıbb is mindig a segítségemre, amikor
  16. 16. padlón voltam. Persze csak amennyire anyu engedte.Anyu mindig is olyan volt számomra, mint egy elıkelıidegen.Apuval ugyanakkor volt köztünk egyfajta cinkosság. Haúgy tetszik, titkos szövetség. Szüksége volt rám, hiszenivott. (Minden elismerésem az övé, amiért hosszú évtizedek szenvedélye után le tudtatenni a poharat. A saját erejébıl.) Falaztam neki. Vasárnap délelıtt kézen fogott,rámkacsintott, és azt mondta anyunak, hogy elmegyünk a totózóba. így is történt,csakhogy ott mindössze két percettöltöttünk, amíg a szelvényeket kitöltöttük. Apu gyorsanteleikszelte a rubrikákat, aztán feladta a szelvényeket, ésmáris siettünk át a szomszédos kocsmába.- Merre jártatok? - kérdezte amúgy félvállról anyu akonyhából, mikor hazaértünk.- Sétáltunk kicsit - füllentett apu, és hálásan megszorította a kezem.Igen ám, de amikor nekem lett volna szükségem szövetségesre, magamra hagyott.Ha anyu balhét csinált valamimiatt, és lekent nekem egy pofont, apu nem védett meg. Ezkimondhatatlan csalódást jelentett nekem, aki éveken át hőfegyverhordozója voltam. Apu cserbenhagyásakor éreztemelıször, hogy valójában milyen rohadt hálátlanok tudnaklenni a férfiak. Ez az érzés valószínőleg összekapcsolódottazzal a felismeréssel, hogy apu jobban szerette anyut, mintengem. Az, hogy anyunak fontosabb volt apu, mint én, nemvolt számomra újdonság. De azt hittem, apuban igazi bizalmasra lelhetek. Neki énvagyok a legfontosabb a világon.Tévedtem.Valójában apám volt az elsı férfi, akiben igazán csalódtam.Tizenhat évesen vesztettem el a szüzességemet.Az esemény leginkább egy precízen megtervezett or- °vosi beavatkozáshoz hasonlított.- Oké, akkor háromkor. Nálam?-Jó.- Elıbb-utóbb át kell esni rajta. <- Itt vagyok.- Vedd le a bugyid! Úgy. Most lazítsd el magad! Tárdszét a lábad! Ne görcsölj már! Látod? Ennyi az egész. Nemtudom, miért kell ebbıl ekkora felhajtást csinálni. Ilyenegyszerő.Tényleg az volt.Kár, hogy ez a fiú sokat jelentett nekem. Nyolc évvelvolt idısebb nálam. Nagyfiú. A tihanyi nyaralások bandájának vezéralakja. Ha nemvonzódtam volna hozzá olyanerısen, biztosan kevésbé érdekel, hogy egy cseppnyi örömöm sem volt azegészben. Csak a lelkem fájt. Az egészolyan volt, mint egy nıgyógyászati mőtét.- Még csak nem is véreztél. Biztos az elejétıl tamponthasználsz. Kitágított. A szőzhártyádat sem éreztem - mondta.Visszavettem a bugyim.
  17. 17. - Nyugodtan szólj máskor is, ha segíthetek - tette méghozzá.- Oké - bólintottam.Közben felhúzta a nadrágját, és megkért, hogy menjekmár el, mert programja van, és máris késett tíz percet.A nevére már nem emlékszem. Na jó. Ez nem igaz.Az én babám egy fekete srác...Meddig tart egy szerelem?Egyszer riportalanyként egy nıcis rádiómősorban megkérdezték tılem, hogyszerintem a magyar férfiak jó pasik-eaz ágyban. Mismásoltam, mert ilyen kérdésre nincs általános, jó fıképp egyértelmőválasz. Akadt olyan férfi, akirıl ódákat zengtem a barátnıimnek. (Rossz hírem van,fiúk! A nık, akár tetszik, akár nem, imádnak kitárgyalnititeket egy kávé mellett.) Aztán két év múlva épp az egyikbarátnım "hálójába akadt" az illetı. A lány az elsı intimegyüttlét után rezignált hangon hívott:- Te, én ilyen unalmas, fantáziátlan pasival még életemben nem találkoztam!Hát igen, van ilyen. Az egyikkel sikerül, a másikkal nem.Az egyikre ráhangolódsz, jól érzed vele magad. A másiknem igazán vonz, aztán mégis ágyba bújsz vele, pedig aszagát sem szereted. Nem találjátok meg a harmóniát, és ımenthetetlenül csıdöt mond.Szóval az egyik nınek jó vagy, a másiknak csapnivaló.Az egyik pasinak te vagy a bombanı, a másik nem is értiaz egészet... Ezt hívják az angolok chemistrynek. Vagy mőködik a kémia, vagy nem.Vagy egy hullámhosszon vagytok, vagy nem. Hányszor, de hányszor értetlenkedtemazon, hogy egy jó nı hogy mehet végig egy rémálom pasival aKörúton... És hányszor szörnyülködtem, hogy egy igazándögös, jó férfi hogy andaloghat kéz a kézben egy kreténnıvel a Váci utcán...Ami a férfiakat illeti, ahogy mondani szokták, nem lehetokom panaszra. De - és ez az életben sok minden másra isigaz - kapcsolataim mennyisége enyhén szólva köszönıviszonyban sem volt azok minıségével. S ez természetesennemcsak, sıt nem elsısorban a szexualitásra vonatkozik.Nem mintha az élet lóverseny volna, de négy évtized alatttöbbet éltem, mint más négy életen át. Ha pusztán az erotikánál maradunk:szeretkeztem ágyban, telefonfülkében, taxi hátsó ülésén, szemeteskuka tetején,padon, asztalon, <vonatkupéban, vitorláskabinban, vízben, éttermek és repülıgépekmellékhelyiségeiben, de mégis jöttek újabbés újabb ölelkezések, amiket jobbnak reméltem az összes <addiginál.Jó szeretı akartam lenni. Persze nem volt ez ilyen tudatos. Bár alapvetıen önzıembernek tartom magam, az ágyban mindig is jobban szerettem adni, mint kapni(nemmintha visszautasítottam volna bármit is, ami nekem jólesett). Mivel ennek feltételeaz, hogy mindkét fél nyitott
  18. 18. és felszabadult legyen az érzékek birodalmában, igyekeztem kihasználni mindenszituációt. Volt tehát alkalmam"csiszolni a tudásomat". Tizennyolc éves koromra, legalábbis a visszajelzések alapján,minıségi szeretı lettem.Ha nem sokra futotta az éppen aktuális partneremtıl, akkoris elhitettem vele, hogy ı a legjobb pasi a világon. Szombathy Pali barátomnak,annak a cinikus, ellenállhatatlancsirkefogónak a legegyszerőbb tippje erre, hogy ha egy pasi megkérdezi tıled,csináltad-e ezt már mással, és ugyenem volt még senkivel ilyen jó, akkor mind a két kérdésre a leggyorsabb éslegkönnyebb válasz: nem. Mi bajodlehet? Leginkább az ilyen nıkrıl mondják, hogy jók azágyban. Akik még a leglankadtabb partnerükbıl is Casanovát csinálnak.Sokszor gondolkodtam rajta, vajon miért "faltam nagykanállal" a férfiakat. Azt hiszem,egyfajta önigazolás volta szexuális torkosság. Valami helyett, valami vagy valakihiánya miatt, önvigasztalásból feküdtem le boldog-boldogtalannal. Lehet, hogyazért próbáltam magam ideálisszeretıvé "képezni", hogy így tartsam meg a férfiakat. Azthihettem talán, ha a nagy szexuális vonzalom, a lepedıakrobatikai mutatványokelmaradnak, akkor a kapcsolatnakis annyi. Legtöbbször így is volt. És, ami nem mellékes, mivel jó akartam lenni nekik,azt hittem, nekem is jó. Eztegyébként bizonyítani látszik, hogy második férjemmelmár sokkal elıbb elváltunk volna, ha kapcsolatunk nemmőködik - legalább - az ágyban. Legfeljebb: ott. Aztánröviddel házasságkötésünk után máshol már nemigenmőködött. Ha ez nincs, valószínőleg egy fél évet sem töltöttünk volna együtt,nemhogy közel ötöt!Ám a felszín alatt a szexet sem tudtam könnyedén, lazán kezelni, ahogy a szakmát, aszerelmet sem. Egyáltalán, semmit az életemben.Szüleim nigériai kiküldetésének idején is, miközben érdeklıdve vettem szemügyre ahelybéli fiúkat, minduntalanazon járt az eszem, hogy mit szólnának az ısök egy feketesráchoz, egy esetleges joruba vagy hausza vıhöz.Líbia után települtünk Nigériába, ahol azonnal elvarázsolt a hosszan elnyúlótengerpart fehér, finom szemcséjőhomokja, a bólogató pálmák, de talán még annál is inkábba magas, érzéki fekete férfiak. Izmosan, egyenes tartássallépkedtek a homokban, s néha, lopva rám kacsintottak.Nagy becsben tartották a szıke nıket, pillantásukra pedigfellángolt bennem valami, amit azelıtt soha nem éreztem."Ez lenne hát az igazi szerelem?" - kérdeztem magamtólfolyton-folyvást. Természetesen semmi más nem történt, csak 16 éves voltam, amikora legtöbb lánynak ezen jár azesze, ezt diktálják az érzékei.Az egyik hétvégén kis táncmulatságot rendeztek a lagosi diplomataklubban, azIkoyiban. Ott ismertem megRaphaelt. Mi, európai lányok fesztelenül ugrándoztunkaz éppen futó diszkó- és funkyslágerekre, a fiú pedig egy
  19. 19. koktélt szürcsölve figyelt bennünket. Tekintete bizonytalan volt, de amikorrápillantottam, mosolygott. Örültem -<volna neki, ha fölkér, de azonnal hírét vitték volna a szüleimnek, úgyhogy hamarelhessegettem ebbéli vágyamat.Az "eset" hírértéke persze az lett volna - 1980-at írunk -, hogy egy, a szocialistatáboron belüli követségi alkalma- >¦<zott lányát ilyetén próbálta volna beszervezni a helyi hírszerzés. Ez ma olyanviccesnek hat, hogy már-már groteszkül szomorú. Mi csak azt szerettük volna csinálni,amit <minden normális tinédzser a mi korunkban.- Kicsit visszafogottabban! - szólt ránk az egyik mama, majd odafordult egy másikanyukához, és felém bökve megcsóválta a fejét: - Hogy riszálja magát gyerek létéreez a lány... Pedig milyen rendes szülei vannak!Megálltam elıtte, és egyenesen a szemébe néztem.- Tessék nyugodt lenni, ugyanígy fogom magam riszálni akkor is, ha annyi éves leszek,mint most az Edit néni!Nem kapott levegıt. Szó mi szó, magam is meghökkentem a szemtelenségemen.Elegem volt abból, hogy a jó kislányt játsszam.Raphael nem mozdult, csak valószínőtlenül fehér fogsorát villantotta rám kedvesen.Kihívóan visszanevettem, aztán elindultam, mintha csak a nıi vécé felé tartanék.Észrevétlenül követett.A levegı langyos volt, juharszirup illatú. A fiú a bejárat melletti ligetben, egyhatalmas bougainvilleabokornálért utol. A sőrőbe vont, s lehajoltunk az alacsony ágak alá.Gyöngéden rám dılt, arca az arcomhoz ért. İrjítı illata volt.Belekapaszkodtam meztelen karjába, és hagytam, haddcsókoljon. Akkorra már rég lekoptattam magamról az ártatlanság hamvát, dehittem, hogy ez végre az a tiszta ésromlatlan szerelem, amire évek óta vártam.Raphaellel három hónapig tartott a románc. Önzetlenvolt, jóhiszemő és ıszinte lélek. Egy percig sem áltatott, egy pillanatig sem akartavelem elhitetni, hogy van közösjövınk. Csak én képzeltem, hogy hosszú távra tervezhetekvele, ami, valljuk be, egy 16 éves lánytól elég komolytalan. Szinte a rögeszmémmévált, hogy egyszer csokibarnagyerekeim lesznek. Persze a sors, mint legtöbbször, végülezúttal is minden félreértést tisztázott. Nem lehetett nemészrevennem, hogy az életben odaadó és engem bálványozóRaphael egy bizonyos helyzetben képtelen kedves és adakozó lenni. A srácotminden kétséget kizáróan tündöklıanyagból gyúrták, mert mágikus erıvel igyekezett örömhöz juttatni - önmagát. Titkosrohamrandevúink még így isfelüdülést jelentettek a kolónia egyhangú élete és a katolikus iskola óráit kíméletlenszigorral tartó apácák után.De igazi élvezetet nem sokat találtam együttléteinkben.Raphael kemény, durva fiú volt. Ha vulgáris akarnék lenni, úgy fogalmaznék: egynagy teljesítményő ismétlıfegyver.Szíve szerint reggeltıl estig ki se szállt volna az ágyból. Mégmindig tizenéves lévén, azt hittem, hogy egy alkalommalcsupán egyszer lehet jó egy pasinak. Raphael rácáfolt az
  20. 20. elképzeléseimre. Ugyanakkor gyakori együttléteink felvetettek egy új, számomraaddig átgondolatlan kérdést:Vajon nem kellene-e védekeznem? Igen ám, de kivel isbeszélhettem volna meg ezt a problémát? Nem volt kihezfordulnom. Úgyhogy maradt minden a régiben. A nagykövetség orvosával,kolóniánk bizalmasával mégsem mertemfelíratni fogamzásgátlót. Maradt az izgalom és a rettegésminden hónapban. Mi lesz?Ha nem volnék tudatában mindannak, ami utána történt, azt mondanám,szerencsém volt. De a valóság az, hogymiközben egyáltalán nem vigyáztam magamra az azt követı másfél évtized során,mindössze egyetlen férfitól estem teherbe egész életemben: a második férjemtıl. Asorsnagy fricskája, hogy ı azonban csak ezt nem akarta. Az öszszes pasim közül csak ızárkózott el ettıl: keményen, az elejétıl fogva kategorikusan ésvisszafordíthatatlanul.Raphael a közremőködésemmel tehát újra és újra amennyekbe juttatta magát, én pedig a testiséggel, a simogatásokkal valamelyestenyhítettem az engem körülvevıvélt szeretetlenségen, elhanyagoláson. Máshol igyekeztempótolni a hiányzó törıdést. Raphael, William, Nacib, Eddie... gyógyír voltak asebeimre, de sok újdonságot nemhoztak az életembe. Még akkor sem, ha tulajdonképpenvonzódtam hozzájuk, kívántam a társaságukat, s tán ık iskedveltek engem. Az egykori gyarmatokon nagy presztízse van annak, ha egyfekete férfi egy fehér nıt, egy európait tesz boldoggá. Mi több, feleségül veszi. Nemtudom, nekem alighanem túl fiatal srácokat sikerült kifognom.Már húszévesen birtokukban volt a testi szerelem mindeneszköze, de fogalmuk sem volt, hogy valójában hogyankell egy nıvel bánni. A mai eszemmel el sem tudom képzelni, hogyan lettem volnaképes velük élni. Mert ha mégjó is lett volna velük a szex, annyit már akkor, kislánykéntis bizonytalanul bár, de sejtettem: egy házasság egészenmásról, bonyolultabb, összetettebb dolgokról szól. Ha akapcsolat ráadásul meg van spékelve kulturális különbségekkel, "összecsapásokkal",akkor nagy adag tolerancia ésnem kis szerencse kell a sikeres frigyhez.Azt viszont kifejezetten élveztem, hogy Raphaellel lopva - igaz, ritkán, egyreritkábban - áldoztunk a testi szerelem oltárán. A rajtakapás lehetısége izgatott. Anap akármelyik percében szívesen engedelmeskedtem a csábítóveszélynek, hogy lebukhatunk. Egy alkalommal, amikor fellopózott a szobámba,váratlanul hazajött apu. Goldoni megirigyelhette volna azt a vígjátéki szituációt! Egyszempillantás alatt a kihúzható ágynemőtartóba tuszkoltam a fiút, majd amikorapukám bement a fürdıszobába, gyorsan kitessékeltem az erkélyre, és nem voltszegénynek más választása: ki kellett ugrania az elsırıl.Hirtelen és fájdalommentesen szakítottunk. Nem mondanám, hogy váratlanul, mertegy ideje már érett a búcsú.Nem esett jól, hogy a fenekemet megpaskolva közölte: furcsa neki a telt nigériailányok után egy ilyen gizda csaj.Egy este, amikor fogadás volt a követségen a szülıkrészvételével, és el tudtam lógni, a tengerparton ültünk.
  21. 21. Alkonyodott, mélységes csend volt, a víz olyan sima, akára tükör. A vállához dıltem, simogatta a fejem.- Szép hely Budapest? - kérdezte hirtelen.- Nagyon - feleltem.- És vannak ott szép lányok is?Többet nem találkoztunk. Pedig váltig állította, hogycsak viccnek szánta. Nem egyezett a humorérzékünk.Nem fogom minden lagosi kedvesem históriáját papírravetni, ám Raphael Olushola mindenképpen szót érdemelt, és vele együtt a papájais.Raphael valójában a papája miatt hagyott mély, émelyítı nyomot bennem.Ültetvényesbıl lett politikus az aszívós ember. A hangja parancsoló volt, stílusa miatt Tigrisnek nevezték. Feleségét,Raphael anyját rég elpateroltamár valahova vidékre, és férfiszemmel nézve igencsak étvágygerjesztı ágyasainaponta adták egymásnak a kilincset.- Apám ügyes pasas - jelentette ki egyszer Raphael, de azóta sem tudom, mireértette. Talán a pénzcsinálásra... Kétszer jártam az Olushola-rezidencián, és a papa,a Tigris mindkétszer ágyba akart vinni. Elsı alkalommalnem volt elég ideje, hogy ugorjon, mert Raphael mindössze annyi idıre szaladt el,hogy felvegye a kocsiját aszerelınél. Másodszor azonban beteglátogatóba mentemRaphaelhez - persze titokban -, ugyanis Dengue-lázzalnyomta az ágyat. Végül nem engedtek be hozzá, mert aszerzıdtetett ápolószemélyzet féltett a továbbfertızéstıl, de apuka "elszórakoztatott"(volna) a fia helyett. Vigyorogva terpeszkedett az ebédlıasztalnál, épp késıireggelijét - sült banánt és édeskrumplit valamilyen azonosíthatatlan szafttal -igyekezett elkölteni nagy komótosan.- Foglalj helyet, kislány! - invitált.- Köszönöm, sietek - mondtam hadarva.Felemelkedett az asztal mögött, és teli szájjal mennydörögte:- Mondom, hogy ülj le!Szót fogadtam. Visszahuppant, elterebélyesedve a széken, és tovább csámcsogott.Tarthatott még vagy tíz perciga lakmározás, és én egy hang nélkül ültem végig. Amikor <végzett, megtörölte zsíros kezét a nadrágjában, majd hátrasimította gyapjas haját.- Na, kislány, aztán hányadán álltok Raphaellel? - kérdezte jellegzetes jorubaangolsággal. >- Jól megvagyunk, minden rendben - feleltem.Felállt, elindult felém.- Helyes. Raphael jó gyerek. És nagyon szereti a szıke <lányokat. Mi mind nagyon szeretjük a szıke lányokat a családunkban. "Kiszáradt a szám. Tudtam, mit akar tılem. Százhúszkilós teste remegett a mohó vágytól. Amikor odaért hozzám, nekem dılt, és akaromhoz dörgölızött. Görcsös undortkeltett bennem a közelsége, szájából áporodott hússzag áradt.Az izgalomtól gızmozdonyként sípolt öregesen vastag, húsos orra, s kissé duzzadtmalacszeme egészen elfátyolosodott. Sárgás fogai össze-összekoccantak, ahogyütemesen fel-le húzogatta altestét a karomon. Nem tudtam szabadulni. Halántékánkidagadtak az erek, petyhüdt arcbırétizzadságcseppek csíkozták. Szétterpesztette hosszú, vastag
  22. 22. ujjait, és megérintette a nyakam. Aztán egyre lejjebb csúszott a keze. Ám mielıttmég a mellemhez ért volna, felordított, és hörögve a sliccéhez kapott. Egésztestében megrázkódott, engem pedig kirázott a hideg az undortól. Késıvolt. Illetve neki túl korán...Egy pillanatig szégyenteljes felsülésének kínos csendje lebegett közöttünk, aztánfelálltam, és rohantam kifelé.Az ajtónál még visszafordultam, és köptem egyet.- Semmi baj, Mr. Olushola - mondtam az idegességtılés az undortól remegve. - Better luck, next time! Withsomeone else. - Több sikert legközelebb! Mással.Ma sem tudom, hogy jól tettem-e, amikor a fiát megkíméltem attól, hogy megtudja,mi történt azon a délelıttön.Én szégyelltem magam.Tipikusan az a lány voltam, aki a szexen keresztül akartamegfogni a pasikat, miközben az agyammal, az intelligenciámmal is akartam hatnirájuk. Egy biztos, senkit semakartam megtartani a hasán vagy a makulátlanul kivasaltingein keresztül. Én ilyen vagyok. Van, aki kitőnıen fız.Más nık az anyáskodásban, a babusgatásban kiválóak.Volt olyan korszakom is, a válásom után, amikor taszítottak a férfiak.Megcsömörlöttem a számtalan csalódástól. De nem elsısorban a férfiakbancsalódtam, sokkalinkább a valóságban, amely fényévekre volt az elvárásaimtól. Talán többet és mástreméltem tılük, mint amitnyújtani akartak vagy tudtak. Egy tisztes házasságbanmegıszült késıbbi kollégám szerint sütött rólam a férfigyőlölet.- Györgyi! - mondta egy kávészünetben a Magyar Rádióegykori legendás Pagodájában, társalgójában egy kolléga.- Maga csak ránéz egy férfira, és máris kasztrálja!Biztos igaza volt.Az elég különös, hogy amikor egyáltalán nem érdekeltek a pasik, még alegelrugaszkodottabb pillanataimban is |vadul kerestem a szerelmet, az Igazit, a Nagy İ-t. Nemakartam elhinni, hogy a nekem teremtett férfi az elsı férjem volt, aki a semmiértképes volt kékre-zöldre verni.Vagy a második, aki megölette velem a gyerekeinket. Titkon azt reméltem, hogy azIgazit még nem találtam meg.És azt is, hogy eljön egyszer.Ma már tudom, hogy azokkal a férfiakkal éreztem igazán biztonságban magam azéletben, akikbe nem voltamelvakultan szerelmes.A szerelemben mindig, kivétel nélkül kiszolgáltatottnak éreztem magam. Az elsınaptól kezdve szorongtam, már az elsı randevún arra gondoltam, hogy meddig tartmajd ez a szerelem, és mikor lesz vége.Mondják végre meg nekem, meddig tart egy szerelem?Meddig várjak vajon még?Lassan elmúlik az éj. -<Egyoldalú szerelem, Hiszen csak én szeretem.Ma éjszaka jöttem rá, Nem tarthat ez már soká...
  23. 23. Hát mondják végre meg nekem, <hogy meddig tart egy szerelem?Ameddig az ember él, Vagy két gyertya csonkig ég.Hajdú Sándor-Vándor Kálmán:Meddig tart egy szerelem?Gyerekkorom bálványának, Szécsi Pálnak a slágerét sohanem feledem, a mai napig gyakran hallgatom, mint mindendalát. Soha nem szégyelltem, bár jól titkoltam, hogy szentimentális vagyok. Az ilyenés ehhez hasonló slágerekbenmegfogalmazott közhelyek hitelesnek hatnak olyanvalakitıl, aki azt amegmagyarázhatatlan "X faktort", azt amegfoghatatlan pluszt adja hozzá, amitıl az egész mővészetté emelkedik, ésmegfogalmaz valami esszenciálisatmindannyiunk életérıl. Nem tudom, hogyha nem Elvisénekelte volna a Lıve me tendert vagy Frank Sinatra a Mywayi, akkor ugyanilyen hallhatatlanok lettek volna-e ezeka slágerek...Ahogy halványodik a kezdeti eksztázis, a varázslat, lassantovatőnik az a kép, amit mi, nık az elején felépítünk magunknak a párunkról, és viceversa. Lepereg a máz a férfiról, akit addig ideálisnak hittünk, no meg rólunk az, amitık képzeltek rólunk, belénk. Marad a valóság. Hogy a fickó fiktív.Barátnımnek, Trixinek az összes kapcsolata véget ér atizennyolcadik hónap végén. Ez nem vicc: szinte naprapontosan másfél évig bírja a pasijaival. (Én házasságból- eddig - öt évre voltam hitelesítve, a mostani férjemnek, úgy néz ki, peche van. Ahetedik évet tapossuk együtt. Mégakármi lehet belıle.) Mindenesetre Trixi azt mondja, nekitizennyolc hónapig tart, ennyi idı alatt sikerül ledönteníemagában a szerelmérıl készített istenszobrot.Az én kapcsolataim sem tartottak sokáig. Tulajdonképpen három-négy hónap utánmár látnom kellett volna, hogyhosszú távon egyik sem fog mőködni. De annyira gyötörta szeretet iránti örökös szomjúság és az egyedül maradástól való rettegés, hogyelhessegettem a mőködésképtelenség rémképeit. Pedig minden egyes szerelmikapcsolatbantöltött nappal valójában nıttön-nıtt a magányom.Béla, a betegségElragadtatni könnyő magunkat- ez mindnyájunk adottsága -, de az márnem könnyő - és nem is vagyunk mindnyájanképesek rá -, hogy arra haragudjunk, akire kell; annyira, amennyire kell; akkor, amikorkell; azért, amiért kell; és úgy, ahogy kell.ArisztotelészHa elıre tudom a jövıt, biztosan nem mondom ki az igentBélának. Legalábbis tétováztam volna egy csöppet, mielıttaz anyakönyvvezetı elé állok vele. De az is lehet, hogy mint
  24. 24. profi önsorsrontó, szántszándékkal nem akartam észrevenni, hogy a jámbor külkeres,akibe szerelmes lettem, egypszichopátiásan féltékeny, lelkileg sérült ember. Lelki roncs.Márpedig két pszichiátriai eset egy családban egy kicsitsok. Mondhatni, eggyel több, mint amennyi a tőréshatárbamég belefér.A lagosi egyetem angol-történelem szakos hallgatójavoltam, pontosabban: majdnem. A tanév elejét ugyanis azoktatók sztrájkkal kezdték, s nem lehetett tudni, mikorkezdıdik a tanítás. így hát kapóra jött a nemzetközi vásárközpontban rendezett ısziMagyar Napok, mert a követségfelszolgálóként alkalmazott az eseményen Jutkával, egy velem nagyjából egykorúlánnyal. Jutka és én tehát hamarjábanmegtanultuk, hogyan kell sörös- és kólásüveget kinyitniaz ajtófélfán, merthogy az üvegnyitókat rendszeresen elhagytuk, naponta kábé tízet,így hát ez volt a legkézenfekvıbb megoldás. Pillanatok alatt megjegyeztük, hogy akuncsaftok sokaságából ki szereti gyengén, ki erısen a kávét, cukorral, cukor nélkül,tejjel vagy tejszínnel. Élveztük, « hogy kiszabadulhatunk kicsit a követségi negyedszigorából, hogy üdék és vonzók lehetünk. Volt is kinek, hiszenszép számmal érkeztek a vendégek, a helyi és a magyarüzleti elit, hogy nyélbe üssenek egy-egy üzletet vagy ratifikáljanak egy-egy államköziegyezményt. A vásár vége felémár olyan gazdag és jó családból származó helyi "erık", magánkereskedık ismegjelentek, akik kifejezetten miattunk zarándokoltak ki az eseményre. MondtamJutkának, hogy most megcsinálhatja a szerencséjét, és feleségül mehet egy ifjúnigériai mágnáshoz. Azt felelte, hogy hülye vagyok, mert ı csak szerelembıl tenneilyet.A sok csinos fiatal külkereskedı mellett, ki tudja, miért, egy ıszes halántékú magyarüzletemberen akadt meg aszemem. A korombéli lányok számára aggastyánnak tőnhetett a pasas, nekemmégis folyton azon járt az eszem, hogy a tapasztalatlan tacskókkal szemben milyenszeretetre méltó, kedves férj lehet otthon ez a korosabb férfi.Hangjából, mozdulataiból erı áradt, s ha csak a programrólérdeklıdött nálam, az máris olyan volt, mintha Shakespeare-szonetteket szavaltvolna. Az aznapi mősorról kérdezett, és én készséggel soroltam:- Délután öt órakor kezdıdik a magyar Hóvirág Mővészegyüttes néptáncbemutatójaaz E pavilonban, az épületelıtt pedig népmővészeti kirakodóvásárt tartanak a nigériai vendéglátóknak. Hatórától svédasztalos üzleti vacsoralesz a fıépületben.Bólintott, és megköszönte a tájékoztatást. A pavilon felévette az irányt.Sajnáltam, hogy nem találtam nála jobb fogadtatásra.Vagy legalábbis úgy tett, mintha egy átlagos hostess volnék. Dörzsölt férfi volt."Játszd el, hogy nincs rád hatássala csaj, és megdöglik érted!" Ez volt a módszere. Nagyoneredeti. Mondhatni: originális.Hogy mégiscsak rokonszenves lehettem neki, azt abbólgondoltam, hogy mindössze fél óra múlva visszatért a központi sátorhoz. Kólát kért.Miközben töltöttem, a szememsarkából figyeltem. Olvasni akartam a gondolataiban:
  25. 25. kíváncsi voltam, mi járhat a fejében, a lelkében.Hosszú idı után végre újra szabadnak és vidámnakéreztem magam az ismeretlen férfi mellett. Kezdtem belezúgni. Egy életre az övélennék, gondoltam, ı pedig cserébe minden bizonnyal megadná mindazt azörömöt, amit «eddig nélkülözni voltam kénytelen.Pillantásunk elsıre véletlenül találkozott, de aztán egyre gyakrabban és mélyebbennéztünk egymás szemébe.A körülöttünk állók is vették az adást az össze-összevillanótekintetünkbıl. Mindkettınkben immár letagadhatatlanulfelébredt a szenvedély.- Észnél légy! - hívott félre Jutka. - Apád megöl, hamegtudja, hogy összejöttél egy öreg fószerral! Anyád fiatalabb nála!Öreg fószer!? A férfi ott elıttem, kólával a kezében, lehetett vagy 35-40 éves! Öregaz? Mondjuk rá. Én voltam 17.- Az a legizgatóbb, Jutka, ami tilos - osztottam megvele egy életbölcsességet, és megrántottam a vállam.Magamban persze igazat kellett adnom neki. Ha összejövök ezzel az ismeretlenmagyar üzletemberrel, a következmények beláthatatlanok lesznek. Ugyanakkorcsakis egymesszirıl jött embertıl várhattam a normális élet garanciáját. Ösztönösen éreztem,hogy tartós párkapcsolatba tudok csak menekülni az otthoni szigor és keménykontrollelıl. Azt hittem, egy házassággal esélyem nyílik a kiugrásra.Úgy gondoltam, ha valaki feleségül venne, minden problémám egy csapásramegoldódna. És én, hálától telve, életem végéig hőséges lennék megmentımhöz.- Maga is Budapestrıl érkezett a vásárra? - fordult felém a férfi.Megráztam a fejem.- A lagosi egyetemen tanulok - válaszoltam, és elkezdtem facsarni a citromokat alimonádéba.- Nagyon jól csinálja - mondta mosolyogva. - így facsarja a férfiszíveket is, igaz?Húsz év távlatából kicsit "necces" dumának tőnik, de akkor nagyon imponált. Nemfeleltem. Nagyon tetszett a pasi, de nem akartam csalódni. Az egyik vendégszólított.- Györgyike, egy kávét, legyen olyan drága!- Viszem, Sebık úr!Háziasszonyosan sürgölıdtem. A férfi csendesen mosolygott.- Szóval Györgyikének hívják. Megengedi, hogy bemutatkozzam? - nyújtotta a kezét.Ki kellett vinnem a megrendelt kávét, és mire visszamentem a pulthoz, eltőnt.- Holnap újra jön - mondta Jutka, és rosszallóan csóválta a fejét.így is történt. A sátor zsúfolásig tele volt, ezért ı a bejárati ajtó oldalának dılveköszönt és jelzett a tekintetével.Odamentem hozzá.- Látom, hogy most nincs ideje rám - mondta szelíden. - Mikor végez?- Elvileg hatkor.- És gyakorlatilag?Egy pillanatig haboztam. Most még vissza lehet fordulni az úton. Mit hazudjak? Vagyhazudni se kell: egyszerően nem érek rá. Bocs.Á, elvesztem.- Gyakorlatilag is igyekszem hatkor végezni.- Értem. Van kedve sétálni egy kicsit?
  26. 26. A francba!- Holnap elutazom - tette hozzá.Bentrıl csörömpölés hallatszott. Jutka levert egy csészét. Szerintem szándékosan.Jelezni akart, hogy ne! Az istenért! Ne legyél hülye!- A vásárcsarnok bejáratánál várom - mondta a férfi.- Hatkor.A pulthoz siettem, segítettem Jutkának eltakarítani acserepeket.- Randira hívott, igaz? - suttogta. Nem feleltem. - Áruldmár el, mi tetszik benne?Széttártam a kezem.- Fogalmam sincs. De úgyis csak beszélgetni akarunk.- Aha - húzta el hitetlenkedve a száját a barátnım. Nem vagy százas. Ha ezt apádékmegtudják!- De nem tudják meg - mondtam, és mélyen a szemébe néztem: - Ugye?Száját cipzárként húzva össze mutatta, hogy hallgat, mint a sír. Megöleltem.Az alkony ellenére változatlanul fülledt, párás, trópusi meleg ült a városon. Kiéhezettszúnyoghordák indultak el aváros szívében húzódó szigetrıl, sıt nappali bágyadtságukból ébredve a legyek iscsípni kezdtek.Az utcákra színes rongyokba bugyolált koldusok rajzottak, turistákra lesve. Bélaijedten kapkodta a fejét.- Hey, miszta! - rángatták meg a zakója ujját. - Miszta, bakshis, bakshis!Béla adott, mire egyre többen győltek köréje. Megszaporáztuk a lépteinket,kijutottunk a fıutcára.Az elsı néhány percben nem is gondoltam bele, hogyakár ránk is esteledhet, de aztán izgulni kezdtem, hogy valóban nem érek hazaidıre. Apámék úgy tudták, hogy nyolckor végzek a vásárban, és biztos voltambenne, hogy ha nemvagyok otthon legkésıbb fél kilenckor, orbitokapitális botránynak nézek elébe.De olyan indulatot éreztem irántuk, hogy dühösen leráztam magamról a bénítófeszélyezettségét. Elegem voltabból, hogy egy kicsit sem élhetek úgy, ahogyan szeretnék.Hosszan hallgattunk. Béla még a kezemet sem fogta meg.Kiértünk a tengerpartra. A sós szelek neki-nekifeszültek, a hullámok fehér tajtékkal ahátukon nyaldosták a homokfövenyt. Távolabb, a hullámok tetején bárkákhimbálóztak, a sötétség már buraként hajolt föléjük. Épp a vacsorájukatsüthették a halászok. Két fekete füstkígyó tekergett a hajók fedélzetérıl az ég felé.Megálltunk egy kioszknál, ahol isi-ewut (paprikás kecskefejlevest) és pálmabortmértek. Béla meghívott egy könynyő vacsorára, amelyet a bódé melletti asztalokegyikénélettünk meg.- Állítólag van itt Lagosban néhány jó dzsesszklub.Igaz? - kérdezte.- Lehet. Nem nagyon járok ilyen helyekre.- Egy 18 éves lány nem ismeri az éjszakai Lagost?- Még nem vagyok 18 éves.Gyorsan témát váltottam. Az egyetemrıl kezdtem mesélni, meg Nigériáról. Ezutóbbival kapcsolatban neki isvolt mondanivalója.
  27. 27. - Nigéria jó helyzetben van - jelentette ki. - Most, hogyaz olajárak az egekbe szöktek, igazi afrikai mintaállamlehet belıle.A hetvenes évek derekán valóban sokan hitték, hogyez a hatalmas ország lehet az afrikai Kánaán. Nem lett.A hatalomért folyó törzsi és katonai torzsalkodás a következı évtizedekben korrupt,bőnözéstıl és jogtalanságoktól csöpögı, egymást váltó katonai diktatúrák terepévésüllyesztette az országot. Pedig azon az elsı estén Nigériajövıje éppolyan szépnek látszott, mint a mi bimbózó kapcsolatunké. Kár, hogymindkettı csúnyán végezte.Béla a nyugalmával, a tapasztaltságával biztonságot adott.Azt a fajta biztonságot, amit éveken át hiába kerestem aszüleim mellett.- Lehetne, hogy... tegezıdjünk? - kérdeztem.- Persze, kicsim - és a kezét a vállamra téve átkarolt.Kész voltam. Egy sármos, udvarias, erıt sugárzó pasi!Belehalok, ha nem lehetek az övé!Már láttam is magam elıtt a klasszicista stílusú, fényárban úszó házasságkötı termet,az antik asztalt, amelynélaláírjuk az anyakönyvet, oldalt, a festmények alatt a karosgyertyatartókat, és a rengeteg vendég átszellemült arcát, akik mind bennünketünnepelnek.Oké, tudom, nem vagyok normális. A szokatlannálkicsit erısebb, hogy az elsı randevúnk második órájábanaz esküvın járt az eszem. Sıt, ha egészen ıszinte akarok «lenni, akkor a legszívesebben térdre estem volna Bélaelıtt, és rimánkodva, könnyek között kértem volna arra, hogy vigyen el innen, éshadd lehessek az övé. Egyedülvolnék ezzel az ırületemmel a földkerekségen?Persze olyan részletek nem zavartak, hogynıs, esetleg családapa lenne. Meg sem kérdeztem, ı megnem mondta.- Megérinthetem a... kezedet? - fordultam felé, immáron ismét a parti pálmák alatt.Lélekvesztett pillanat volt. Meg kellett volna várnom, hogy ı keresse a testikapcsolatot, hogy neki legyen fontos az érintés. De pattanásig feszült idegeim nemhagytakidıt a bölcs döntésekre, az okos nıi cselekvésre. Felkínáltam magam, és leírhatatlanizgalommal küszködve, lelkileg lecsupaszítottan, kiszolgáltatva vártam, hogy mikéntreagál.Rám meredt, nem talált szavakat, bizonyára még egyetlen nı sem tárulkozott kiennyire elıtte. Sütött rólam aheves vágy, hogy az ölébe vessem magam, hogy hozzá bújhassak, hogy karjaivédelmébe menekülhessek a világ elıl.Megérezhette, hogy épp hogy csak újszülött kapcsolatunk nekem sokkal fontosabb,mint neki.Az ilyesmit nem bírják a pasik. A férfiak szeretnekküzdeni a nekik tetszı nıkért, nekünk pedig asszisztálnikell ehhez, úgy tenni, mintha legalábis nem mi néztükvolna ki ıket magunknak. Béla inkább azt szerette, haegy nı kiszolgáltatott, és minden téren védelemre szorul.
  28. 28. Riasztotta volna, ha egy öntudatos, erıs és magabiztoslánnyal akad dolga. Itt kellett volna elıször gyanút fognom.Gyengéden megfogta a kezem. Égetett a szégyen, denagyon boldog voltam. Belehaltam volna, ha még megalázóbb helyzetbesodródom azáltal, hogy visszautasít.Lassan odahajoltam a szájához. Lám, ezt is én csinálom!Az elsı csók.Forró és puha volt az ajka. Úgy zihált és remegett, mintegy éretlen kamasz fiú. Milyen ostobaság, hogy a kapcsolataink többsége nemérhet véget az elsı csóknál. Vagy azelsı szeretkezés után. Rengeteg fájdalomtól megkímélnénkmagunkat és a másikat. És persze sok örömtıl és ırülettılfosztanánk meg egymást.Lekaptam magamról a cipımet, és boldogan elırefutottam a homokban. Néhafelugrottam a levegıbe, mintegy virgonc kölyök, és felszabadultan nevettem. Béla mosolyogva követett, némánnézte a viháncolásomat.- Boldog vagyok, boldog-boldog-boldog! - kiabáltama morajló tengernek, és a magasba hajítottam a cipımet.Béla rágyújtott, és egy fának dılve figyelt, kissé félrehajtott fejjel. Zavarba hozott,hogy így bámul. Hozzám lépett, szorosan átkarolt, és szelíden megcsókolt.Lehunytam a szemem, vadul öleltem, egészen belezsibbadva a szenvedélybe.Éreztem, hogy ı is egyre jobban lángol. S ahogy csókolt, pillanatról pillanatraerısebbé vált bennem a meggyızıdés, hogy megtaláltam azt a férfit, aki mindenporcikájábanmegfelel kislánykori szerelmi ideálomnak. Meg annak atemérdek szerelmes regénynek, amit olvastam.Kettesben maradtunk az elcsendesedı, kihalt partszakaszon.- Melyik hotelben laksz? - kérdeztem halkan. Megmondta. - Elkísérlek.Felhúztam a cipım, elindultunk. Az éjszaka tiszta volt, az égen csillagok ragyogtak.Felnéztem rájuk, el akartamveszni a közöttük sötétlı őrben. "Bárcsak megállíthatnámaz idıt!"Úgy hittem, mostantól minden megváltozik majd.Ezentúl okosan fogok élni, féken tartom a szüleim irántiindulataimat, és teljességgel leendı házasságomnak, családomnak és azanyaságnak szentelem életemet. Megfogadom, hogy mindig ragyogni fogok aboldogságtól, és örökre elfelejtem a régi szeszélyeimet. Ettıl a súlyos fogadalomtólaztán még ünnepélyesebbnek éreztem ezeket <.a perceket.- Szeretsz? - tettem fel a létezı legbanálisabb kérdést, amit egy nı egyáltalánfeltehet. Pláne az elsı randevún.- Turpe senex miles, turpe senilis amor! - felelte - Rútaz öreg katona, rút a vén szerelmes!Rám nézett, és így folytatta:- Ezt Ovidius mondta. Igaza volt.Ebben a pillanatban valóban nyúzottnak, győröttneklátszott. És inkább gondterheltnek, mint boldognak.- Feljössz? - kérdezte, amikor a szállodához értünk.- Felmenjek?Belém karolt, és a hallba vezetett. A negyediken lakott.
  29. 29. Amikor beléptünk az ajtón, szembefordultam vele. Azt vártam, hogy elragadtatotthévvel magához von, és csókolnikezd, mindenhol. Ehelyett kényelmesen levette a zakóját, kigombolta az ingét, éshátradılt az ágyon.- Gyere! - mutatott maga mellé. Odakuporodtam. Ésakkor simogatni kezdte a hajam. Hosszan, ráérısen, gyengéden. Semmi más nemtörtént azon az éjszakán. Csakfeküdtünk egymás mellett, és néha kis semmiségeket suttogtunk egymásnak.Jutkát azért fölhívtam konspirálni. Azt hazudta a szüleimnek, hogy náluk alszom, ésmásnap együtt megyünk dolgozni. A szüleim finoman szólva nem repestek azörömtıl. Mi az, hogy... El sem kéredzkedtem. Tizenhét évesen!Az ágyon, Béla mellett, csukott szemmel azon merengtem, hogy mi lehet a baj. Talánnem vagyok számáraelég izgató? Pedig nagyon vágytam volna a forró ölelkezésre. Ám amikor megakartam érinteni, így szólt:- Ne! Idıt kell adnunk egymásnak!Ahogy teltek az órák, a vágy vihara békés harmóniávászelídült. Hát így is lehet? Finoman, elegánsan, érzelmesen? Igen, ez is egyfajtaszerelmeskedés! Lelki kielégülést, megnyugvást adó együttlét.Csak egyetlen apró bibi volt: itt feküdt az oldalamonez az ısz halántékú, kék szemő, nálam húsz évvel idısebbférfi, és én egyre inkább úgy éreztem, hogy amint órákonát simogatja a hajamat és kényeztet, valójában egyáltalánnem a szeretım, hanem az... apukám!Mihelyt a szüleim elcsendesedtek, és anyu is végzett azzal, hogy a legszigorúbbdorgálásokat vágja a fejemhez, írni kezdtem Bélának. "Hiányozni fogsz, édesem..."körmöltem. Fogalmam sem volt róla, mikor láthatjuk újraegymást. Sokadszorra éreztem úgy, hogy a szerelem egymagamfajta nı számára nehéz béklyó: ha nincs a közelemben, mellettem a kedves,örök aggodalom az életem, hogy megvár-e, megmarad-e nekem.Béla mindezt sokkal könnyedebben kezelte. Jóval rövidebben és ritkábban írt, s bárérzelemtıl főtött sorokatrótt a diplomáciai futárszolgálattal elküldött leveleiben, azért nem halt bele ahiányomba. És míg én arra használtam fel a levelezést, hogy kiöntsem neki aszívemet, addigı sokszor nyőgnek érezhette az írást, mert túlnyomórésztérdektelen napi eseményeket osztott meg velem.Miközben hiánya egyre inkább gyötört, a nagykövetirezidencián a szilveszteri bulit készítették elı. Kívülrıl fújtam a szokásos koreográfiát. Aférfiak csoportokba verıdve, szivarozva vitatkoznak, a nık pedig a hangulatosanmegvilágított kertben ücsörögnek, kezükben egy pohárgyöngyözı pezsgıvel, és nagyokat sóhajtozva halálosanunalmas dolgokról fecserésznek. Két-három pár táncol...Aztán nem sokkal éjfél elıtt bizonyára mozgolódás támad, mindenki nyújtogatnikezdi a nyakát, mígnem a nagykövetaz ódon falióra alá lép, és magasba emeli a poharát. Az óraelüti az éjfélt, és lemezrıl megszólal a magyar himnusz. "Valahogy nem volt kedvem a jópofizáshoz. Annál isinkább, mert Béla megígérte, hogy pontban éjfélkor felhív.
  30. 30. Ölre mentem hát anyámékkal, akik ragaszkodtak hozzá, hogy velük tartsak azestélyre. - Öltözz, mert elkésünk! Miért mindig rád kell várni?- vetette oda anyu.- Nem megyek!- Mi az, hogy nem?- Nincs kedvem elmenni!- Kíváncsi vagyok, apád mit szól hozzá - sziszegte fenyegetıen.Hívta is aput, ahogy azt a rendes családokban szokták.- Mi ez a hülyeség? - förmedt rám az apám. - Normális vagy?- Nem akarok menni!Durr, egy hatalmas pofon. Eleredt az orrom vére.- Akkor se megyek - üvöltöttem, és berohantam a szobámba. Tehetetlenek voltak.Nem értették meg, és nem tudták megemészteni, hogy a maholnap 18 éveslányuknakönálló akarata van. Olyannyira, hogy a szilveszteri esetetkövetıen hat hónapig nem beszéltünk egymással. Anyuval csak-csak, de apuval félévig egy szót se váltottunk!Éjfél elıtt nem sokkal bementem apu dolgozószobájába, és leültem a telefon mellé.Roppantul föl voltam dúlva, de igyekeztem nyugalmat erıltetni magamra. Mégserohanhatom le a szerelmemet a családi sérelmeimmel!Éjfélkor néma maradt a telefon. Vártam néhány percet, aztán Lagosból tárcsáztama pesti tudakozót. Miután Bélaédesapjának a neve megegyezett az övével, és az én Bélámelmondta, hogy náluk lakik, a megadott öt lehetséges számközül a harmadik bejött.- Béla nincs itthon! - hallottam egy idıs nıi hangota vonal túlsó végén. Mint késıbb kiderült, a nagymamavolt.Az ablakot takaró fehér muszlinfüggönybe kapaszkodtam. Nyugalmat erıltettemmagamra. Ez biztos valami tévedés. Fatális félreértés. Jó, jó. Egy kis teatralitás sohanemállt tılem távol.« - Értem. El tudom érni valahol telefonon?- Nem hiszem. Ráckevén van Mariann-nal.Mintha villám sújtott volna: imbolyogva álltam föl apámíróasztalától, és lassan elindultam a szobám felé. Azt setudtam, hol vagyok. Összetörten dıltem az ágyamra, és hangosan zokogtam.Nyomorúságos, szánalmas alaknak éreztem magam, akit becsaptak, átvertek.Ráadásul épp az tetteezt velem, akit a világon a legjobban szerettem. Fel sem merült bennem, hogyerıszakos, nyomulós lehettem, amitıla pasik menekülnek.Úgy éreztem, viszonyom a férfiakhoz mindörökre megromlott.És akkor, életemben elıször, különös lelkiállapotbakerültem. El akartam menni ebbıl a világból. Mindaddigborzadtam a halál, az elmúlás gondolatától, de azon azéjszakán úgy éreztem, hogy kizárólag az öngyilkosság nyújthatja számomra az igazibékességet. Meg akartam halni.Boldog új évet!!!
  31. 31. Reggel arra ébredtem, hogy átaludtam a megsemmisülést.Arra még emlékeztem, hogy hosszan kerestem apám szívgyógyszerét, de hogymegtaláltam-e, arról másnap márfogalmam sem volt. Alighanem álomba ájultam a kimerültségtıl.De hiába ébredtem föl, az elkövetkezı órákban alvajáróként közlekedtem alakásban. Céltalanul lebegtem, ésnaphosszat a magyarázatot keresve kínoztam magam. Mitcsináltam rosszul?Nem volt könnyő elfelejtenem Bélát. Nem is sikerült.Mégis el kellett hitetnem magammal, hogy nem létezik többé számomra. Csakis ígyvolt esélyem újraépíteni az érzelmeimet, rendbe jönni lelkileg. Ezt az illúziót úgyigyekeztem elérni, hogy magamban erıszakkal befeketítettem ıt.Az ilyesmi persze csak ideig-óráig mőködik. Nálam kétnapig jelentett megoldást. Titkon persze azt reméltem, (tm)hogy felül az elsı lagosi gépre, taxival odarobog a lakásunkhoz, kettesével véve afokokat felrohan a lépcsın, «megáll elıttem, majd térdre borul, és bocsánatért esedezve csókolgatni kezdi akezem. Ugyanakkor azt hajtogattammagamban, hogy ezt egyáltalán nem érdemelném meg.Mert buta és önzı fruskaként elvártam volna attól az embertıl, hogy 6000kilométerre tılem ölbe tett kézzel üljönszilveszter éjszaka, csak mert pontban éjfélkor telefonálniakell Lagosba.Amúgy miért is ne várhattam volna el? Hisz megígérte.İ ígérte meg.A következı hónapokban szent élető asszonyként tartogattam magam Bélának.Hogy hátha... Mégis... Naná, hogy nem jelentkezett. Ez azonban nem tántorított el aszerelmünkbe vetett hitemtıl. Igyekeztem tudomást semvenni a szobortestő fekete fiúk udvarlásáról, kitértem azajánlkozásaik elıl. Szinte undorodva kerültem a pillantásukat, s egy szemvillanássaleltaszítottam ıket magamtól.Gubbasztottam a szobámban, és fantáziáltam. Arról, hogya szerelmem egyszer csak betoppan, és megszöktet ebbıla tunya és nyavalyás életbıl.Nyárra aztán "megjött az eszem". Tíz nap alatt négy kapcsolatot bonyolítottam le.Három közülük diplomataivadékvolt, a negyedikük a német nagykövetség nıs cukrásza.Nem tartom és soha nem is tartottam gyarlóságnak aszexuális szertelenségét, ha az ember már nem érez igazifelelısséget egy szerelemnek indult kapcsolatért.Életem utolsó, gondtalan vakációja hazaköltözéssel zárult.Tágas nigériai otthonunk után óbudai, 63 négyzetméterespanellakásunk hirtelen szőkös csatatér lett a családi háborúskodásra. A lehetılegtöbb idıt töltöttem hát távol, leginkább az egyetemen, a bölcsészkaron.Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy külföldön megalapozott nyelvtudásommalszanatórium volt számomra« az ELTE angol szakja. Ugyanezt a törirıl nem mondhatomel. Rengeteget szenvedtem az öt év alatt, hiszen a magyartörténelem alapvetı tényei, amelyek itthoni társaimnakevidenciának számítottak, rám az újdonság erejével hatottak. Az érettségin a Yorubakirályságok középkori történelmének fejlıdését kaptam tételként, és nem a mohácsi
  32. 32. vészt. Ugyanaz ismétlıdött meg egyetemi szinten, mintamikor az általánosban megaláztak azért, mert nem tudtam oroszul. Mit csináljak, hanégy évig Nyugat-Afrikatörténelmét tanultam, és abból is érettségiztem?! Iszonyúsokat kellett pótolnom. Könyvtárakba jártam, folyóiratokat bújtam, és életre szólóbarátságot kötöttem két csoporttársammal, Katival, aki szintén élt külföldön,Amerikában, ahol tudósító volt a papája, és Évával. Nagyon sokatsegítettek.Közben egy vietnami fiúval bonyolódtam rövid és feledhetı viszonyba.Csodálatosan szép, keskeny metszésőszemével magába bolondított, ám nehezen viseltem a közöttünk lévı kulturáliskülönbségeket. így aztán hamarelmúlt az egzotikum varázsa, és csak egy vigasztaló ölelésre voltam képes, amikoranyja haláláról értesülvén letaglózva sírt az ágyon.Xuan után zöldfülő évfolyamtársaim adták egymásnaka kilincset nálam. Nagyzoltak, hadováltak, és elhitték magukról, hogy eszméletlenülklassz pasik. Különösen az ágybéli teljesítményükkel kérkedtek főnek-fának, holottnagymőgonddal sikerült monodiétára szoktatniuk.A monodiéta egyfajta fogyókúrás módszer, amelyneklényege, hogy mindig ugyanazt eszed. Az ágyban is létezik monodiéta: monoton,unalmas és érdektelen szeretkezések. Amikor a partnered szinte csak azt nemmondja:"Gerincre, bébi!", aztán ugyanabban a pózban, mint mindig, és ugyanolyan önzımódon, mint mindig, rángatózni kezdrajtad, miközben te a szoba sarkait számolod.Szerettem volna azt hinni, hogy ahány férfi, annyiféleszex létezik. Ám az egyetemista fiúk hamar tudatosítottákbennem, hogy férfi és férfi között igen kevés a különbség.Évekkel késıbb tudtam meg, hogy az érett férfiak már tudnak valamit, amirıl ahuszonéves tacskóknak fogalmuksincs. De 1981 ıszén nem sok örömöm volt a tévénézısszeretkezésekben (míg a srácok rajtam lihegtek, én a tévétbámultam, hogy valami örömöm nekem is legyen, amígnekik örömük nem lesz). Miközben a partnereim perszemeg voltak róla gyızıdve, hogy mekkora királyok az ágyban. Kedvem lett volna aszeretkezések után megsimogatni az arcukat, és közölni velük: "Apukám, a kispályána helyed!" De nem tettem, mert jó kislány akartam lenni.(Hanyadszorra is?) Ezért inkább színészkedtem. Ahogyugyanis az "ikrem", Geszti Péter (egy napon születtünk, testvérekké fogadtukegymást) írta egy dalszövegében:"... a lényeg az, hogy kinek látszol és kinek játszol..." Üresés magányos voltam megint...Aztán váratlanul újra jelentkezett Béla. Telefononkeresett, nem voltam otthon. Azt hittem, rosszul hallok, amikor anyuék átadták azüzenetet. Dühös lettem, mertmár-már kezdtem volna megnyugodni, legalább látszatvigasztalódással, bár mégmindig gondoltam rá. Másnapvisszahívtam. Azt mondta, épp hazajött Irakból. Nem volna-e kedvem találkozni vele.Mert azóta is csak én jároka fejében. És... Szóval, hogy meg tudnék-e bocsátani.
  33. 33. Mert azóta is gyötri az önvád és a hiányom. Meg kínozotta távollét, cicukám. Miii? Naa, jó.Szánalmasan triviális volt az egész. És mégis... A barátnıim persze hülyének néztek, ésellenezték a dolgot.Ismerték a történetünket, és joggal csesztettek, amikormegtudták, hogy ismét találkozom vele. Akkor megegyenesen siratóasszonyokká változtak, amikor közöltemvelük, amit én is a Gesztenyés-kert sétányán tudtammeg: Béla már két váláson volt túl, a lánya, Ani csak párévvel fiatalabb, mint én.Hogy Bélának vissza kell térnie az életembe, abban én azótaa bizonyos szilveszter óta biztos voltam. Akkora fájdalmatokozott, gondoltam, hogy valahogy le kell rajta vernem egyszer. Milyen ostobavoltam! Akkor még nem tudtam, hogyaz a szilveszter babazsúr volt ahhoz képest, amit ez a kapcsolat tartogatott aszámomra. Mindenesetre álmodni semertem volna, hogy ilyen vadul kezd újra ostromolni. Virág, parfüm, gyertyafényesvacsorák és érzelmes vallomások.Eltőnıdtem rajta, megérdemlek-e egyáltalán ennyi jót. Régmegbocsátottam már neki, hogy azon a szilveszteren Mariann-nal volt a családinyaralóban, sıt néhányszor késıbbmagam is oda, Ráckevére szöktem vele az egyetemi elıadások helyett. És fikarcnyitse törıdtem azzal, hogy egykoronmás nıt tett boldoggá azon az ágyon, amelyen most engemjuttatott örömhöz. Nem kevéshez, és nem akármilyenhez.- Ha egyszer újra elhagysz... - kezdtem, de közbevágott:- Soha nem hagylak el.Szuperbeteg elme, igaz? A legforróbb szerelem kellısközepén, egy vén diófa törzséhez dılve, társát szorosanölelve azon morfondírozik, hogy mi lesz, ha elhagyja akedvese. Hogyan tudja majd megmenteni a kapcsolatukat, és hogyan tudjafeldolgozni a búcsút. Béla még szorosabbrafonta a karját a derekam köré.- Jobban szeretlek, nyuszifül, mint eddig bárkit - mondta megnyugtató hangon.Elhittem neki, mert el akartam hinni. Mosolygott, visszamosolyogtam rá, de nem szőnta feszültségem.- Egy célom van csak az életben: rólad gondoskodni!- suttogtam, és láttam, hogy ez a kijelentésem kedvére valóvolt. Sıt! A legszerelmesebb szavakkal se tudtam volnajobban meglágyítani a szívét, mint azzal, hogy egy életre arabszolganıjévé szegıdöm.Ha úgy vesszük, ı végül is korrekten járt el, hiszen akövetkezı években is csak azt várta el tılem, amit szerelmőnk hajnalán ígértem neki.Én voltam az, aki késıbbmásra is vágytam, mint hogy egy életen át ıt szolgáljam.- Eljönnél velem Irakba? - kérdezte egy havas decemberinapon."Irakba? Ugyan mi a fenét keresnék én Irakban?" Perszenem mondtam ki, hiszen egy szerelmes asszony legyenboldog a párjával, akárhova vesse is a sors, nem igaz? Irak
  34. 34. amúgy tele volt izgalmas felfedeznivalóval: múzeumok, ókori emlékek, keletimisztériumok. Márciusban indultam, egy hónapra. Az egyetemen csendes idıszakvolt, semminem történt, amit ne tudtam volna késıbb pótolni. Végsısoron pedig nem ártott kipróbálni, hogyan mőködik a kapcsolatunk, ha egy fedélalatt élünk. Néhány nap alatt kiderülhet, hogy valóban reális elképzelés-eházasságot terveznem, vagy goromba tévedés volt az egész.Kiderült. Mégpedig elég hamar. Béla már az elsı napokban teljesen magamrahagyott. Dolgoznia kellett, értettem én, de hogy egyetlen perce se legyen rám, ezazért különös volt. Mit csinálhattam egész nap? Európai nıként, gyalogosan, miutánnem vezetek, életveszélyes lett volnaegyedül kilépnem az utcára. Otthon ültem hát, és olvastam.Ha eluntam az olvasást, söpörtem, felmostam, törölgettem.Este hazajött, lehajolt, és felszedett egy szöszt a földrıl.- Takarítottál? - kérdezte mézesmázosan.A mosolya mögött rosszat éreztem. Biztos nehéz napjavolt, gondoltam, s ezért ingerült kissé. Valóban, a szeretkezés feloldotta afeszültségét. Reggel csókkal búcsúzott.Este, mikor megjött, ismét lehajolt, és megigazította aszınyegrojtokat.- Anyám olyan szépen tud takarítani - mondta csak úgy.Nyeltem egyet. Valami olyasmit válaszoltam, hogy ajövıben igyekezni fogok, de a hangom nem lehetett meggyızı. Nem aszerelmünkbe vetett hitem ingott meg, csupán az iránt támadt kétségem, hogy jófelesége leszek-e.Harmadnap már elıre rettegtem, hogy ezúttal vajonmiért kapok ki. Meglepetésemre nem kötött bele a rendbe. Viszont miutánkölcsönösen gyönyörőséget okoztunkegymásnak a konyhaasztalon, és zuhanyozni indultam, utánam szólt:- Tegnap mezítláb jöttél ki a fürdıszobából! Légy szíves, használd a papucsodat, merta vizes talpaddal összeszeded a szınyeg bolyhait, és behozod a lepedıre!Az efféle szabályokat már akkor megutáltam, amikoranyám nagy hévvel igyekezett rám erıszakolni családunknevetséges és értelmetlen törvényeit, mint például hogyapám hamutartója nem kerülhet el egy bizonyos tíz centiméterszer tíz centiméteresnégyzetbıl.De egy pillanatig sem küzdöttem az ellen, hogy egyremélyebbre merüljek az egyre kegyetlenebb, kínzó, számomra akkor még érthetetlenidiotizmus Béla által kavart, megállíthatatlan örvényébe. Abban a hiú reménybenringattam magam, hogy húsz év elınye miatt nem csupána tudása megalapozottabb, de tiszteletet is érdemel. Igyekeztem hát megfelelni azelvárásainak, már persze amenynyire tudtam. Mert voltak pillanatok és helyzetek,amikoraz ırület elvette az eszét, és hiába igyekeztem, nem tudtamaz elvárásai szerint viselkedni.Történt pedig, hogy egy kora délután két magyar kollégájával állított be, jókedvően,viccelıdve. Felhajtottak egyegy pohár whiskyt, rágyújtottak, és nekiláttakmegtárgyalni a cég ügyeit. Mit mondjak, nem volt egy izgalomgerjesztı téma, deegy ideig hısiesen elıadtam, hogy állatiraérdekel, miért kifizetıdıbb a győjtıszállítmányozás méga Közel-Keletre is, illetve hogy milyen hatással lehetnek

×