Das sogenannte Böse           Copyright © 1983 by       Deutscher Taschenbuch Verlag,            München, Germany         ...
TartalomElőszó1. fejezet: Tengerbéli prológus2. fejezet: Laboratóriumi folytatás3. fejezet: Mire jó a rossz?4. fejezet: Az...
Feleségemnek
Előszó   Egy         barátom,        engedelmeskedve           „barátikötelezettségének", vállalta e könyv kéziratának kri...
egyezéseket fedeztünk fel a pszichoanalízis és a magatartás-lélektan eredményei között, amelyek épp a kérdésfelvetés, amód...
tünetekre is van mondanivalója. Ha belelátunk egy betegségokaiba, az korántsem jelenti még azt, hogy a hatékonyterápiát is...
elfogulatlan - „előfeltétel nélküli" -megfigyelésével kezdi, ésinnen jut el a törvényszerűség elvonatkoztatásáig: azáltalá...
evolúciója, hogy az agressziót ártalmatlan mederbe terelje,ennek a feladatnak melyik részét vállalta magára a rítus, éshog...
objektíven bemutatni, valahogy úgy, ahogy egy földön kívülibiológus látna minket. A 14. fejezetben megpróbálokötleteket ad...
1. fejezet                  Tengerbéli prológus                             Kezdetül térj a tágas tengerekre!             ...
is fel kell szerelkeznie - és persze ha a kedvező szél nemrepíti le egyenesen délre, akkor vigyen magával némiköltőpénzt i...
mezői alattam... és ahol már csak alig méteres a víz,előrepillantva hosszú, sötét, szabálytalan keresztfalat látok,amely o...
amint a magába pumpált vizet kifröcsköli, s hamar eltűnik atengerifűben.   Aztán a tengert a szárazföldtől elválasztó szeg...
láttam egykoron? Próbálom még, hátha hozzám kötődtök,dobban szívem még ily vak-vágy nyomon?"    Halakon figyeltem meg az á...
zord figurái és sok más mellett az elbűvölő kék-sárga csíkosbíborszájú halak, melyeket az amerikaiak grunt - „röfi" -névve...
hazairamodtak. Amikor a másik kikötőhely kiszögelléséhezközeledtem, és az ott lakozó halak észlelték jöttömet, a„stég" aló...
és hirtelen eláll a lametta-hóesés, üres lesz a tér, míg a rablótova nem tűnik.    Bármennyire más formájúak is a kövér fe...
hihetetlen kombinációja! Már-már azt hihetnénk, a cél az,hogy jó távolról nézve is elérjék a kívánt hatást, úgy, mintegy l...
abból látom, hogy csillámló pikkely hull alá fonnyadtfalevélként. Mikor az idegen eltűnik a derengő, kékeszöldmesszeségben...
2. fejezet                   Laboratóriumi folytatás                             Nem fogjátok fel? Nem tiétek az.         ...
keres, elvileg megmagyarázható dolgok ügyében nyomoz.Amióta Charles Darwint követően a szerves világ történetikialakulásár...
tárgya marad az, hogy a természet saját alaptörvényei ellensosem vétve hozza létre megszámlálhatatlan értékeit.   „Miért?"...
fajtársak gyönge szeme az ilyesmit akkor se látná, ha nemrejtőznének el, mint gyakorta, a köpeny bőrredője alatt, amély te...
„Hasonló a hasonlóval meghasonlik!" - a legyőzöttelmenekülhet a győztes territóriumáról, s annak határán túlaz nem üldözi ...
Itt volt a remek alkalom, hogy valamit végre számolni islehessen. Az „egzakt" természetkutató, ha valamit számolhatvagy mé...
Ott volt például egy csodaszép hal a pillangóhalakszámunkra ismeretlen fajtájából, mely a fehér-sárga és afehér-fekete pil...
galambszürkés diszkrétkékjébe, s azért kevésbé hatottakküzdelemre ingerlőnek. Végezetül a kék megölte a Picassót.Még számo...
a színükben, hanem más dolgokban keresendő. Az édesvízihalak többségénél a mesés színezést külön „színezi"múlandósága, alk...
lassan veszíti el árnyalatait.   A plakátos színű korallhalaknál nemcsak a hím és anőstény tündököl, hanem apró kicsinyeik...
foltot egy állaton, és azon nyomban az a fajfenntartóteljesítmény kezd el minket érdekelni, amelyre ez a foltképes, valami...
nemhez tartozik. Így például a keresztszalagos hal, mely akorallsügérek családjának tagja, s amelyet az amerikaiakfőtörzső...
3. fejezet                    Mire jó a rossz?                      Tere az erő,                      Mely csak rosszat ak...
valamely fajtársnak - vagy ezek kis csoportjának - azöröklések játékában merő véletlenségből az ölébe hull. Aszerencsés eg...
emlősöknek egyre keményebb és a rágásra alkalmasabbfogazata alakul ki, és ezzel párhuzamosan a táplálékulszolgáló növények...
indítékai alapvetően különböznek a harcoséitól. A bivaly,melyet az oroszlán leterít, ugyanúgy nem váltja ki „Leó"agresszió...
megtámadottnak. Hiszen a magányosan vadászó állatok csakakkor reménykedhetnek a sikerben, ha meglepetésszerűencsapnak le v...
tettlegességtől sem riadnak vissza, a libák pedig akiáltozásukkal, súlyos tömegükkel és rettenthetetlenfellépéssel próbálj...
melyekben az adott faj egyedei már részesítették. Améreghordozó, rossz ízű vagy más módon védett állatoknagy része, tartoz...
ivadékok, a család védelme nem enged megfutamodást.Kritikus reakciónak tekintendő az is, ha támadásba lendülegy kotlós vag...
háziállatai hajba kapnak, s így igazából a rossz oldalát látjabármi ilyesminek. Vannak továbbá a valóban riasztóátmeneti p...
cselekszi a gerinces állatok túlnyomó többsége is.    Köztudott, hogy a harc fajfenntartó értékének kérdésétmár maga Darwi...
foglalkozásokban kipróbálhatja magát". A hal „képesítetlensegédmunkásként" azt teheti, amit egy átlaghal eleve tud,vagyis ...
alakult ki a csalánméreggel szemben, s ezek a zsákmányt azazt foglyul ejtő korallállattal együtt fogyasztják, megintmások ...
is megkegyelmeznek nekik, pedig ők nemegyszer pont aragadozók száj- vagy kopoltyúüregében tevékenykednek,hogy „áldásos mun...
organizmusnak - fajnak - ökológiai alapérdeke, hogyegyedeinek térbeli elosztását más fajokra tekintet nélkülvégezze el. Az...
birtokot nem védő emlősöknél is előfordul, csakúgy, mint abóklászó állatoknál, csak részben tekinthető jogosnak.Először is...
középpontban a legnagyobb, más szóval a küzdelemkiváltóingereknek ott a legalacsonyabb a határértékük, ahol az állata „leg...
inába száll a bátorsága. Végül az üldözött megfordul, sugyanolyan hirtelen támadásba megy át, amilyen sebesenmenekült addi...
is szorította olyannyira, hogy a két hal a medencét nagyjábólfele-fele arányban birtokolta. Szép látvány volt, ahogy ahatá...
agresszív viselkedés nélkül is. Elméletileg elegendő, hogyezek az állatok „ne állják egymás szagát se", és ebbőlkifolyólag...
létezik, hiszen táplálékuk aztán mindig bőven van, ha van.Ezeknek az állatformáknak a hímjei mégis heves, drámaiküzdelmeke...
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Konrad lorenz   az agresszió
Upcoming SlideShare
Loading in …5
×

Konrad lorenz az agresszió

2,032 views

Published on

Konrad Lorenz - Az agresszió

Published in: Education
  • Be the first to comment

  • Be the first to like this

Konrad lorenz az agresszió

  1. 1. Das sogenannte Böse Copyright © 1983 by Deutscher Taschenbuch Verlag, München, Germany E könyv a Katalizátor Iroda 1994-es kiadása alapján készült Fordította: Tandori Dezső és Zoltai Ildikó ISBN 963 9303 01 1 Cartafilus Kiadó, Budapest 2000Felelős kiadó: Moldován László és Szász Zsolt Hungarian translation© by Tandori Dezső & Zoltai Ildikó 1994, 2000 Nyomás: Regiszter Kiadó és Nyomda Kft.
  2. 2. TartalomElőszó1. fejezet: Tengerbéli prológus2. fejezet: Laboratóriumi folytatás3. fejezet: Mire jó a rossz?4. fejezet: Az agresszió spontaneitása5. fejezet: Szokás, rítus és varázslat6. fejezet: Az ösztönök nagy parlamentje7. fejezet: Az erkölccsel analóg magatartás8. fejezet: A névtelen sereg9. fejezet: Társas rend szeretet nélkül10. fejezet: A patkányok11. fejezet: A kötelék12. fejezet: Az alázat dicsérete13. fejezet: Ecce homo14. fejezet: A remény hitvallása
  3. 3. Feleségemnek
  4. 4. Előszó Egy barátom, engedelmeskedve „barátikötelezettségének", vállalta e könyv kéziratának kritikaiolvasását. Mikor eljutott a feléig, így írt nekem: „Ez már amásodik olyan fejezet, melyet parázsló érdeklődéssel, ámemésztő nyugtalansággal olvasok. Miért? Mert nem igazánlátom, milyen összefüggésben állnak az egésszel. Nemkönnyítenél a dolgomon?" A bírálat jogos, és ez az előszóazért született, hogy az olvasót még időben tájékoztassaarról, mit is tart a kezében, mi a célom ezzel a könyvvel, éshogyan szolgálják ezt a célt az egyes fejezetek. A könyv az agresszióról szól, vagyis az állatnak és azembernek a saját fajtájára irányuló harcias ösztöneiről. Hogymiért fogtam hozzá? Két körülmény véletlen egybeeséseérlelte meg bennem e könyv gondolatát. Az EgyesültÁllamokban jártam, pszichiátereknek,pszichoanalitikusoknak és pszichológusoknak tartottamelőadásokat az összehasonlító viselkedéstanról és viselkedés-lélektanról, emellett pedig Florida korallzátonyain végretermészeti körülmények között akartam ellenőrizni egyakváriumban tartott halak megfigyelése alapján felállítotthipotézisemet, amely a halak harci viselkedését és színezetükfajfenntartó funkcióját érintette. Az ottani klinikákon előszörbeszélgethettem olyan pszichoanalitikusokkal, akik Freudtanításait nem kikezdhetetlen dogmaként kezelték, hanem -tudományhoz illően - munkahipotézisként. Ez aszemléletmód új megvilágításba helyezte Freud számomraaddig érthetetlen elméleteit is, amelyek vakmerőségükkelinkább csak ellenszenvemet váltották ki addig.Ösztönelméletével kapcsolatos vitáink során váratlan
  5. 5. egyezéseket fedeztünk fel a pszichoanalízis és a magatartás-lélektan eredményei között, amelyek épp a kérdésfelvetés, amódszerek és mindenekelőtt a két tudományágat jellemzőindukciós alapeltérésekből adódóan igen jelentősnektekinthetőek. Áthidalhatatlan véleménykülönbségekre számítottam ahalálösztön fogalmával kapcsolatosan, amely Freud egyikelmélete szerint szöges ellentétben áll - romboló elvként! -minden életfenntartó ösztönnel. Ez a biológiától idegenhipotézis a magatartás-kutató szemében nemcsakszükségtelen, de téves is. Az agresszió, amelynekmegnyilvánulásait és kihatásait gyakran azonosítják ahalálösztön megnyilvánulási formáival, ugyanolyan ösztön,mint az összes többi, és természetes körülmények közöttugyanúgy élet- és fajfenntartó jellegű, mint azok. Való igaz,az embernél, épp azért, mert teremtő ereje révén túl gyorsanmegváltoztatta saját életfeltételeit, az agresszió ösztönesokszor jár pusztító következményekkel, de ugyanezelmondható más ösztönökről is. Amikor a halálösztönnelkapcsolatos álláspontomat ismertettem pszichoanalitikusbarátaimmal, a legnagyobb meglepetésemre azt tapasztaltam,hogy nyitott kapukat döngetek! Sőt ők maguk mutattak ráFreud írásainak több olyan helyére, amelyekből kiderül,hogy ő maga is milyen kevés bizalmat helyezett sajátdualisztikus hipotézisébe, amelyet mint derekas monistánakés mint mechanikus szellemben gondolkodótermészetbúvárnak alapvetően s eredendően idegennekkellett éreznie. Amikor nemsokára a meleg tengerekben szabadon élőkorallhalakat tanulmányoztam, melyeknél az agressziófajfenntartó funkciója egészen nyilvánvaló, akkor kaptamkedvet ennek a könyvnek a megírására. A viselkedéskutatásolyan sokat tud az agresszió természettörténetéről, hogy ahibás működéséből adódó és az embereknél is jelentkező
  6. 6. tünetekre is van mondanivalója. Ha belelátunk egy betegségokaiba, az korántsem jelenti még azt, hogy a hatékonyterápiát is megtaláltuk, de mindenképpen hozzájárulhatunk abeteg gyógyulásához. A feladat nagysága, és ennek tudatában vagyok,meghaladja írói képességeimet. Szinte lehetetlen szavakbafoglalni egy olyan rendszer működését, ahol mindenmindennel kölcsönös ok-okozati összefüggésben áll! Ha csakegy benzinmotor működését akarjuk elmagyarázni, márakkor se igen tudjuk, hogy kezdjünk hozzá, mert az, aki azinformációt várja, csak akkor értheti meg a forgattyútengelylényegét, ha a hajtórúd, dugattyú, henger, szelep, áttételszerepével már tisztában van. Egy rendszer egészénekelemeit vagy összességükben értjük meg, vagy sehogy.Minél bonyolultabb felépítésű egy rendszer, annál nagyobb akutatásra és a tanításra háruló feladat, és talán mondanom sekell, hogy az ember társas életét alkotó, ösztönszerű éskulturális úton szerzett magatartási módok hatásegyüttese alegeslegbonyolultabb szisztéma ezen a földön. Amennyibenazt a néhány ok-okozati összefüggést, amelyek - hitemszerint - a kölcsönhatásoknak ebben a gubancábanténylegesen követhetőek, érthetővé akarom tenni, akkor félő,hogy igen messziről kell kezdenem. Szerencsére a megfigyelési tények mindegyikeönmagában is érdekes. A korallhalak territoriális harca, atársas viszonyok közt élő állatok erkölcshöz hasonlatosösztönei és gátlásai, a bakcsó szeretettelen házas- és társasélete, a vándorpatkányok véres tömegküzdelmei és még sok-sok különleges magatartásforma az állatvilágban - remélem!- leköti az olvasót, és így szinte észrevétlenül jut el amélyebb összefüggések megértéséhez. Odáig pedig azon az úton szeretném végigvezetni,amelyet magam is végigjártam, s ezt elvi okokból teszem.Az induktív természettudomány mindig az egyedi esetek
  7. 7. elfogulatlan - „előfeltétel nélküli" -megfigyelésével kezdi, ésinnen jut el a törvényszerűség elvonatkoztatásáig: azáltalános elvig. A tankönyvek többsége a rövidség s akönnyebb áttekinthetőség kedvéért pont a fordítottját tesziennek, s a „sajátosságok"-at bemutató részeket rendremegelőzik az „általános ismeretek"-et tartalmazó fejezetek,szakaszok. A bemutatás így ugyan áttekinthetőbb lesz, desokat veszít meggyőző erejéből. Persze sokkal könnyebbmegoldás az, ha felállítjuk először az elméletet, majd pedigmegfelelő példákkal megtámogatjuk. Hisz a természet olyansokszerű alkotás, hogy szorgos kutatással a legelképesztőbbhipotézis is bizonyíthatóvá válik. Igazán meggyőző akkorlenne ez a könyv, ha az olvasó tisztán az elébe tárt tényekalapján ugyanarra a végkövetkeztetésre jutna, mint én. Demert ennyire fáradságos utat azért mégsem kívánok neki,ezért most így elöljáróban röviden ismertetem az előttünkálló fejezetek tartalmát. Az első két fejezetben az agresszív magatartás jellegzetesformáival kapcsolatos egyszerű megfigyeléseket tárom azolvasó elé, a harmadik fejezetben áttérek az agressziófunkciójának taglalására, a negyedikben bővebben szólok azáltalánosságban vett ösztön-megnyilvánulás és a sajátosanagressziós ösztön fiziológiájáról, méghozzá azért, hogyérthetővé tegyem az agresszív magatartásfeltartóztathatatlan, ritmikusan ismétlődő kitöréseinekspontaneitását. Az ötödik fejezetben bemutatom aritualizáció folyamatát és az általa létrehozott ösztönjellegűkésztetések önállósulásának mechanizmusát attól a céltólvezérelve, hogy ezek agressziógátló hatásának későbbimegértését megkönnyítsem. Ugyanezt a célt szolgálja ahatodik fejezet is, amely általános körképet próbál adni azösztönjellegű késztetések hatásainakösszefüggésrendszeréről. A hetedik fejezet konkrét példákonmutatja be, milyen mechanizmusokat „talált fel" a fajok
  8. 8. evolúciója, hogy az agressziót ártalmatlan mederbe terelje,ennek a feladatnak melyik részét vállalta magára a rítus, éshogy mennyire hasonlóak az így kialakuló magatartásimódok azokhoz, amelyeket az embernél a felelősségteljeserkölcs irányít. Ezek a fejezetek megteremtik a lehetőségétannak, hogy a társas rend négy igen eltérő típusátmegérthessük. Az első az anonim csapat lesz, amely mentesugyan bárminemű agressziótól, de nélkülözi azindividuumok személyes ismeretségét és összetartását is. Amásodik a bakcsók és más kolóniákban költő madarakkizárólag a védendő territórium struktúrájára felépítettcsaládi és társadalmi élete. A harmadik a patkányok érdekesnagycsaládja, amelynek tagjai nem egymást, hanem inkábbegymás szagát, a nemzetségszagot „ismerik" fel, így acsaládon belül fejlett szociális érzékenységről tesznektanúbizonyságot, de az idegen, más nemzetséghez tartozópatkánnyal kíméletlenül harcolnak. A társadalmi rendnegyedik fajtája végül az, ahol a személyes szeretet ésbarátság köteléke megakadályozza, hogy a kötelék tagjaiegymás ellen küzdjenek vagy bántalmazzák egymást. Atársas viszonynak ezt a formáját, amely számos egyezéstmutat az emberek társas viszonyaival, a nyári lúd példájánfogjuk megismerni. Azt remélem, hogy ez a tizenegy fejezet rávilágít azemberi agresszió hibás működésének okaira. Az alázatdicsérete című fejezet azokat a mélyről jövő ellenérzéseketszeretné megszüntetni, amelyek sok embert akadályoznakabban, hogy saját magukat is a világegyetem részénektekintsék, elfogadva azt, hogy az ő magatartásukat is atermészet törvényei irányítják. Ez az ellenkezés egyrészt akauzalitás negatív értékelésével magyarázható, amely sokakszámára ellentmondani látszik az akarat szabadságának,másrészt pedig az ember szellemi gőgjével alapozódik meg.A 13. fejezet az emberiség pillanatnyi helyzetét próbálja
  9. 9. objektíven bemutatni, valahogy úgy, ahogy egy földön kívülibiológus látna minket. A 14. fejezetben megpróbálokötleteket adni, hogyan s mit tehetnénk az agresszió hibásműködéséből adódó zavarok kiküszöbölésére, amelyek okait,azt remélem, jól ismerem.
  10. 10. 1. fejezet Tengerbéli prológus Kezdetül térj a tágas tengerekre! Ott nyit az öröm, kicsiben Kisebbeket bekebelezve; Jár fokról fokra, s végre fenn - Úgy érzi, hivatott a nemesebbre. Goethe A repülés régi álma megvalósult: nehézkedés nélküllebegek a láthatatlan közegben, napfény járta „mezők"mellett suhanok el könnyedén. Nem úgy mozgok, ahogy aztegy magára valamit is adó nyárspolgár kötelességénekérezné, vagyis hassal előre, fejet fölszegve, hanem az ősi ésszent gerincesállat-testtartásban, háttal az ég fele fordulva,fejjel előre. Mikor előretekintek, a nyakemelés nehézségeemlékeztet arra, hogy igazából egy másik világ lakójavagyok. Erre azonban nem, vagy csak ritkán vágyom;pillantásom, mint ahogy az egy földi kutatóhoz illik, lefeleirányul, az alattam lévő dolgokra. „Ám iszonyatra, nézni e mélybe! S az ember az isteneketne kísértse, tekinteni egyre, mohó-szerű vággyal, mit fednekők éjjel s borzadállyal." Ám mikor nem ezt teszik, sőt, éppellenkezőleg, megengedik a délvidéki nap barátságossugarainak, hogy az állatoknak és növényeknek csodálatosszíneket kölcsönözzenek, akkor az ember igenis próbáljonmélybe hatolni, míg túl vén nem lesz aztán egy ilyenutazáshoz. Nincs másra szükség, mint egy búvármaszkra,egy műanyag pótgigára, és amennyiben barátunk nagyonmeg akarja adni a módját, akkor bizony egy gumiuszonnyal
  11. 11. is fel kell szerelkeznie - és persze ha a kedvező szél nemrepíti le egyenesen délre, akkor vigyen magával némiköltőpénzt is, hogy elérhesse a Földközi-tengert vagy azAdriát. Előkelő hanyagsággal lebegtetve uszonyaimat siklom át emesés tájon. Nem az igazi korallzátonyok világa ez, aholvad-szakadékos, eleven hegyek és völgyek uralkodnak,hanem az ugyan kevésbé heroikus, de nem kevésbé elevenpart közeli kis korallmész szigeteké, az úgynevezett „Keys"-eké, amelyek a part mentén hosszú láncolatot alkotvaszegélyezik Florida déli csücskét. A koralltörmelékkelbeborított talajon ott csücsülnek az agykorallok különösfélgömbjei, kissé elszórtabban a szarvasagancskorallok ág-bog tövei, a szarvkorallok lengedező bokrai, valamint alegkülönfélébb gorgóniák, és közöttük barna, vöröses ésaranyszín moszatok dús vegetációja, amelyet beljebbhaladva az óceánban, a korallszigetek világában már nemlelhetünk fel. Egymástól jókora távolságra állnak a szépneknem mondható, de az emberi alkotások szabályosságát idéző,ember vastagságú, asztal formájú képződmények, akehelyszivacsok. Élettelen kőfelületet semerre sem látni: azemlített organizmusok közötti teret a mohaállatkák,hiproidpolipok és szivacsféleségek uralják, ibolyaszín ésnarancsszín fajok hatalmas felületeket lepnek el, és számosgubancos, színpompás bevonatról nem tudnám megmondani,állati vagy növényi lepedék-e. Pihentető utam egyre sekélyebb vizekbe vezérel, akorallok száma csökken, a növényeké viszont nő. Alattamegy elbűvölő alga roppant erdőségei - a formák és arányokaz afrikai ernyős akácra emlékeztetnek, és a látványóhatatlanul is azt a képzetet kelti bennem, hogy nem azatlanti korallfenék fölött lebegek embermagasságban, hanemszázszor magasabban, valahol egy etiópiai fás sztyepp egénhúzok át. A tengerifű széles és a törpe tengerifű keskenyebb
  12. 12. mezői alattam... és ahol már csak alig méteres a víz,előrepillantva hosszú, sötét, szabálytalan keresztfalat látok,amely oly messzire nyúlik jobbra és balra, ameddig csak aszem ellát, maradéktalanul kitöltve így a megvilágítotttengerfenék és a felszín tükörsíkja közti teret; íme a tengerés szárazföld határa, Lignum Vitae Key, az Életfa-szigetpartja. Ugrásszerűen megnő a halak száma. Tucatjával suhannakel alattam, és megint az afrikai légi felvételek jutnakeszembe, mikor a repülőgép árnyékában vadak csordái,nyájai futnak széjjel minden irányba. Máskor a sűrűtengerifűmezők fölött a vicces-kövér gömbhalakgabonamezőről felröppenő foglyokra emlékeztetnek, melyekhosszabb-rövidebb röpte után lebuknak újra. Más halak,gyakran a leghihetetlenebb színűek, ám tarkaságuk ellenéremindig ízlésesek, épp az ellenkezőjét művelik, közeledtemrealábuknak a tengerifűbe, ott, ahol éppen vannak. Egy kövérsündisznó ultramarin szemgolyói fölött ágaskodó csodaszépördögszarvakkal nyugodtan terpeszkedik előttem, vigyorográm, érthető, nem bántottam őt még soha - nem úgy, mintegy társa engem. Mikor pár napja egy ilyen halat, azamerikaiak bőröndhalát óvatlanul megérintettem, pengeéles,két szemközti fogából összeálló papagájcsőrével tekintélyesbőrdarabkát tépett ki a jobb mutatóujjamból. Lebukom akiszemelt példányhoz, és a sekély vízben halászó kacsák jólbevált, energiatakarékos technikáját alkalmazva hátsómatközben a víz felszíne fölé emelem - óvatosan megragadom afickót, és már vele bukkanok fel. Néhány sikertelen harapásikísérlet után kezd ráébredni helyzete komolyságára,felpumpálja magát, és ahogy kezemmel átfogom a testét,tisztán kitapinthatóvá válik a hal nyelőizomzatának apró, föls alá ugráló „dugattyúja. Mikor a külső burka már szintepattanásig feszül, és a hal tüskegolyóbisként fekszikkezemben, szabadon engedem, s mulatok groteszk sietségén,
  13. 13. amint a magába pumpált vizet kifröcsköli, s hamar eltűnik atengerifűben. Aztán a tengert a szárazföldtől elválasztó szegély-fal feléfordulok. Első pillantásra azt hihetnénk, hogy alkotóanyagatufa, olyan fantasztikusan tépett és tagolt a felszíne, és olysok üreg mered feneketlen halálfej-szemüregként ránk. Tény,hogy a szikla ősi korall csontváz, annak a jégkorszak előttikorall szirtsornak a maradványa, amely a Sangammon-jégkor idején szárazra került, aztán elhalt. A sziklábanmindenütt ma is élő korallfajok lenyomatait láthatjuk,közéjük dermedve pedig az itteni vizeket manapság isbenépesítő kagylók és csigák vázai-héjai. Két korall szirtsorelőtt állunk tehát, az egyik ősidők óta, immáron több tízezeréve halott; a másik a régi tetemén növekszik, mint ahogy akorallok és a kultúrák az elődök csontvázántovábbsarjadozni szoktak. Odaúszom a megtépázott „waterfront"-hoz, velepárhuzamosan haladok, míg egy barátságos, nem túl élesszegélyű kiszögelléshez nem érek, melyet jobbommal meg isragadok, hogy lehorgonyozzak. Mennyei súlytalanságban,minden földi gondtól távol hagyom, himbáljanak ahullámok, megfeledkezem magamról, egyetlen néző vagyok- egyetlen lélekkel lelkes, kötött léggömb. Körülöttem mindenütt halak. S mert alacsony itt a víz,szinte kizárólag kis halak. Messzebbről érkezhettek, talánrejtekhelyükből bukkantak elő, ahova közeledtemkorhúzódtak vissza, most felém úsznak kíváncsian, majd egypillanatra megint visszahőkölni látszanak, mikor műanyaggigámmal „hortyantok" egyet, és kiköhögöm a nagy nyomáshatására benyelt vizet. Most újra halkan, nyugodtanlélegzem, ők is közelebb merészkednek, és a gyengédhullámzásban mozognak-lengenek föl s alá, szinkronbanvelem, én pedig hűen klasszikus neveltetésemhez citálnikezdek: „Imbolygó alakok, hát újra jöttök, kiket borúsan
  14. 14. láttam egykoron? Próbálom még, hátha hozzám kötődtök,dobban szívem még ily vak-vágy nyomon?" Halakon figyeltem meg az állati viselkedés néhányáltalános törvényszerűségét először, még valóban „borúsan",nem látva tisztán - keveset értve; és e vak-vágy nyomot,melyre szívem ma is dobban, örök hajlamával, hogy mégebben az életben - látva lásson! Az alakok végtelenbőségének megragadása sem a zoológus, sem aképzőművész számára nem lehet sosem „lezárt fejezet". Az alakok végtelen bősége, mely körbenyüzsög engem,oly közelről méghozzá, hogy öregedő szemem előtt egyelmosódott kép lebeg, első látásra valóban elképesztőnektűnik. De kis idő elteltével már nem idegenek az ábrázatok,és az alakérzékelés, az emberi megismerés legcsodásabbszerve átfogó képet kezd rajzolni lassan e tömérdekjelenségről. És már nincs is olyan sok faj körülöttem, mintelőször hittem, persze akad azért elég. A halak két fajtájáttudom nyomban megkülönböztetni egymástól: azokat,melyek csapatostul úsznak, méghozzá többnyire a nyílt vízfelől, netán a sziklafal mentén, és azokat, melyek azérkezésemkor bekövetkezett pánik elcsitultával lassan,óvatosan bukkannak elő valamelyik üregből vagy másrejtekhelyről, és mindig - egyesével! Ezekről már tudom:ugyanazt az állatot rendszeresen, napok-hetek elteltével isugyanabban a lakásban találjuk. Egy csodás pávaszem-pillangóhalat Key Largó-i tartózkodásom ideje alattrendszeresen, néhány naponta felkerestem a Donna hurrikánáltal meggyötört kikötőhíd alatti lakásán, s bizony, mindigotthon is találtam őkelmét. A csapatokban kódorgó, hol itt,hol ott felbukkanó halak közé tartoznak az apró, ezüstöskalászhalak - milliószám! -, sok parányi, a part közelében élőheringfajta, nemkülönben veszélyes vadászuk, a nyílsebestűhal, valamint a kikötőstégek, rakpartfalak és meredekpartok alatt ezrével álldogáló szürkészöld csattogó halak
  15. 15. zord figurái és sok más mellett az elbűvölő kék-sárga csíkosbíborszájú halak, melyeket az amerikaiak grunt - „röfi" -névvel illetnek, lévén, hogy a vízből kiemelkedve ilyenhangot préselnek ki magukból. Különösen gyakoriak sszintén gyönyörűségesek a kék csíkos, a fehér és a sárgacsíkos bíborszájú halak, épp csak a nevük nem igazán találó,mert mindhárom, ha más-más módon is, alapvetően kék éssárga mintás. És ahogy megfigyeltem, gyakran úsznak együttvegyes rajokban. Elnevezésük, már ahol ezt használják, aszáj nyálkahártyájának különös, égőpiros színezetéből ered -ami akkor látszik, mikor a hal tágra nyitott pofával fenyegetifajtársát, mely hasonlóképpen válaszol. De azt még semszabadban, sem akváriumban nem láttam soha, hogy ez alátványos fenyegetőzés komolyabb harccá fajult volna. Az imént említett és még sok más, szintén színpompásbíborpofájúnak, valamint a velük gyakorta kötelékben úszócsattogóhalaknak igen vonzó tulajdonsága az a félelmet nemismerő kíváncsiság, amellyel a bugy-grugy-kuruttybúvárkodót követik. Egyébként az ártalmatlan nagy halakatmeg a mára már sajnos kihalófélben lévő manateát, alegendás tengeri tehenet szintén megkörnyékezik annakreményében, hogy halacskákat vagy más kis élőlényeketkaphatnak el így, melyeket a termetesebb állat felriaszt.Amikor első ízben úsztam ki honi kikötőmből, vagyis a KeyHaven Motel mólójától - Tavernierben, Key Largón -, mélybenyomást gyakorolt rám a röfik és a csattogók roppantsokasága - olyan szorosan körülvettek, hogy szinte nem isláttam, és mintha mindig ugyanolyan hihetetlen bőségbenlettek volna jelen, bárhova úsztam is. Csak lassan jöttem rá,hogy ezek ugyanazok a halak, végig ők kísértek tehát,méghozzá - szerény becslésem szerint is - jó pár ezren! Hapedig a parttal párhuzamosan tempóztam, mondjuk alegközelebbi, úgy 700 méternyire lévő mólóhoz, félútig ígyis elkísértek, aztán villámsebesen megfordultak, és
  16. 16. hazairamodtak. Amikor a másik kikötőhely kiszögelléséhezközeledtem, és az ott lakozó halak észlelték jöttömet, a„stég" alól egyszer csak iszonyatos méretű, sötétlő, többméter hosszú és ugyanilyen széles és magas szörnyalakzatvágódott ki, egyenesen felém tartott, és csak az utolsópillanatban derült ki, hogy barátságos bíborpofájú halakmilliárdjairól van szó. Mikor ez először esett meg velem,majd szörnyethaltam! A későbbiekben pont az ellenkezőérzést váltották ki belőlem ezek a halacskák: amíg hatalmasrajban kísérnek, holtbiztos, hogy nincs a közvetlenközeledben a nagy barrakuda. Merőben más jellegűek azok akisebb - „nyalka"! rablók, a tűhalak vagy szarvascsukák,melyek apró kötelékekben, ötösével-hatosával barangolnakközvetlenül a felszín alatt, szó szerint szálkavékony hal-alakzatok, pillanatnyi perspektívámból szinte láthatatlanok,lévén, hogy ezüstuszonyaik a fényt ugyanúgy verik vissza,mint a légtér alsíkja, mely számunkra másik Janus-arcként,mint a víz felszíne ismerős. Ám fentről nézve ezek a halak iskékeszölden villódznak, pontosan a közeg színeiben, s mégnehezebben észlelhetők, mint alulnézetből. Legyezőkéntszétterült rajalakzatban portyáznak közvetlenül a víz felszínealatti rétegekben a kis kalászhalakra, a „silverside"-néprevadászva, melynek milliói és tízmilliói erezik a vizet, minthaörök hóesés lenne itt alant, és ezüst-lamellák zuhogása-lengése. E törpék tőlem egyáltalán nem félnek, mert egyakkora „hal", mint én, már nyilvánvalóan nem tekinti őketvágyott zsákmánynak, átúszhatom rajaikon, s olyannyiranem térnek ki, hogy olykor akaratlanul is visszafogomlélegzetemet, műgigámba ne áramoljanak, amikéntszúnyogok és muslicák felhőjébe kerülve oly gyakranmegesik. Az, hogy egy egész más közegben lélegzem, mitsem változtat ezen a reflexemen. De ha egy bármily parányiszarvascsuka közelít is, az ezüsthalak villámsebesenszétiramlanak, föl és le, sőt akár a felszínen is átszökkennek,
  17. 17. és hirtelen eláll a lametta-hóesés, üres lesz a tér, míg a rablótova nem tűnik. Bármennyire más formájúak is a kövér fejű viccfigurák -a röfik és a csattogók -, mint a szarvascsukák tűi,egyvalamiben azért hasonlóak, nevezetesen abban, hogy nemcáfolnak rá a „hal" fogalommal párosított alapalakképzetre.A helyhez kötötten élő üreglakókról ugyanez nem mondhatóel. A pompás kék angyalhalat, sárga keresztcsíkjával, melyfiatalkori ruháját ékesíti, egy kis jóindulattal még „normális"halnak tekinthetjük. De már az a valami, ami ott kétkoralltömb réséből habozva ide-oda ingadozva előlebeg, ez abársonyfekete tárcsa, rajta a rikító sárga, félkör alakúkeresztöltésekkel, az alsó szegély világító-ultramarinkeretével - no, ez még hal lenne? Vagy az a két kisteremtmény, mely kuszán-bolondul száguld tova, és alakrainkább poszméh, kicsattanóan narancsvörös testükön kerek,fekete, világoskékkel befogott szem... hadd szögezzük le, atörzs hátsó harmadán...? Vagy az a kicsiny ékszer, amelyamott egy üregből villan elő, és testét egy elölről lentrőlinduló és haránt hátulra felfutó határvonal osztja két részre,méghozzá egy ibolyakék és egy citromsárga félre? Vagy az avilágoskék fénypettyecskékkel teleszórt csillagoség-darabka,mely minden térbeli irányt paradoxmód összekuszálva éppalattam kezd előtündökölni egy koralltömb alól?Közelebbről szemlélve aztán kiderül, hogy ezek ameselények természetesen teljesen átlagos halak, méghozzánem is állnak olyan távoli rokonságban öreg barátaimmal ésmunkatársaimmal, a tarka sügérekkel. Ráadásul azégdarabka, vagyis a „jewel fish", azaz ékszerhal meg a kékfejűhátú, sárga hasú-farkú halacska, a „Beau Gregory"egészen közeli hozzátartozójuk. A narancs poszméh ahelybeliek által jogosan „sziklaszépség"-nek nevezett halgyermeke, a fekete-sárga tárcsa pedig egy ifjú feketeangyalhal. De micsoda színek - és a színeknek milyen
  18. 18. hihetetlen kombinációja! Már-már azt hihetnénk, a cél az,hogy jó távolról nézve is elérjék a kívánt hatást, úgy, mintegy lobogó vagy még inkább, mint egy plakát! Fölöttem a ringó óriástükör, alattam, ha kicsiben is, acsillagos ég, magam súlytalanul lebegek az áttetszőközegben, köröttem angyalok, átadom magam aszemlélődésnek, elmerülök a teremtésnek s szépségeinekimádó csodálatában - s hála a Teremtőnek, igenis képesvagyok lényegi részletek megfigyelésére. És a következőkreleszek figyelmes: a fakó vagy - mint a bíborpofájúak -pasztellszínű halakból egyidejűleg a fajta sok-sokképviselőjét látom együtt, vagy legalábbis jó párat belőlük,raj vagy más alakzat formájában. A színesek közül viszontlátóteremben mindannyiszor csak egy jelenik meg, egy, csakegy kék és egy fekete angyalhal van a vidéken, egyetlenBeau Gregory, ugyanígy egy csillagos egecske, a kétsziklaszépségű bébi közül, pedig melyek épp az iméntvillantak tova mellettem, az egyik vadul s dühödten üldözte amásikat. Folytatom a megfigyelést, bár mozdulatlanul, kikötöttléggömbként lebegve a langyos vízben is dideregni kezdek.És épp most pillantok meg messze-messze - s ez a táv mégigen tiszta vízben is csupán10-12 méter - egy másik BeauGregoryt, és látom, ahogy - nyilván táplálékot keresve -egyértelműen felém tart. A közelemben tanyázó Beau csaknagy késéssel fogja észrevenni a betolakodót; az énmegfigyelőállásom előnyösebb; s tessék, akkor észleli ajövevényt, amikor az már csak úgy négyméternyire van tőle.Hanem akkor a helybeli lakos példátlan dühvel veti magát azellenfélre, s az, bár valamivel nagyobb, azon nyomban iránytváltoztat, és erőltetett iramban, cikcakk vonalban menekül,de üldözője követi, és halál komolyan, faltörőkos-szerűlökésekkel próbálja eltalálni, amelyeknek bármelyikekomoly sebesülést okozhatna. Egyszer sikerül is neki, ezt
  19. 19. abból látom, hogy csillámló pikkely hull alá fonnyadtfalevélként. Mikor az idegen eltűnik a derengő, kékeszöldmesszeségben, a győztes azonnal visszatér üregéhez.Békésen kígyózik át a fiatal bíborszájú halak sűrűegyüttesén, ezek a barlangüreg bejáratánál keresnektáplálékot, és az a teljes közöny, amellyel halam ezeket azidegeneket szinte kövekként kerülgeti, élettelenakadályokként csupán, mutatja, mennyire érdektelenek aszámára. Sőt még a tőle színre-formára nem is olyankülönböző kis kék angyal sem kelti fel a támadókedvét. Nem sokkal később az előbbihez szinte mindenrészletében hasonló összecsapást figyelhetek meg két, aligujjnyi hosszú fekete angyalhalacska között, a különbség csakaz, hogy ez a harc valamivel drámaibb. A támadó mégelszántabbnak látszik, a menekülő betolakodó páni félelme -és menekülése - még nyilvánvalóbb, de lehet, hogy csakazért hiszem ezt, mert lassú emberszemem az angyalhalakmozgását jobban tudja követni, mint a Beau Gregorykszélsebes „vágtáját", igen, ez utóbbiak túlságosan is„gyorsított idejű", felpörgetett színjátékot mutattak be. Fokozatosan döbbenek rá, hogy kissé fázom; ahogy pediga korallfalon felkapaszkodva ismét Florida meleg levegőjétés arany napfényét élvezhetem, a látottakat pár kurtamondatba foglalom: a rikítóan tarka „plakát"-színekbenpompázó halak helybeliek, és csak őket láttam területetvédeni. Dühödt támadókedvük tárgya mindig saját fajukvalamelyik példánya, sosem láttam, hogy különbözőfajokhoz tartozó halak csaptak volna össze, bármilyenagresszívek voltak is.
  20. 20. 2. fejezet Laboratóriumi folytatás Nem fogjátok fel? Nem tiétek az. Nem igazodtok hozzá? Nem igaz. Nem mérhetitek? Nektek súlytalan. Nem számoltok vele? Mi haszna van? Goethe Az előző fejezetben költői szabadsággal éltem.Elhallgattam tudniillik, hogy akváriumban végzettmegfigyelések révén már tudtam, milyen dühösen harcolnaka tarka korallhalak fajtársaik ellen, és hogy előzetesvéleményt formáltam e küzdelem biológiai jelentéséről.Floridába azért mentem, hogy ezt a hipotézist ellenőrizzem.Esküszöm, kész voltam kidobni a hajóból, ha a tények nemtámasztják alá, pontosabban, kész lettem volna műgigámonvisszaprüszkölni a tengerbe az egészet - mert nehéz bármit is„kidobni a hajóból", ha a víz alatt úszkálunk közben.Egyáltalán, a kutató számára jó hajnali sport, ha nap mintnap, mondjuk reggeli előtt, vízbe fojt egy-egy hipotézist - azilyesmi segít megőrizni a fiatalságot! Mikor - pár éve - hozzákezdtem a kikeriki színvilágúkorallszirti halak tanulmányozásához, az akváriumbanlátható szépség bódító örömén kívül „szimatom" vezérelt:hogy érdekes biológiai kérdéseknek jöhetek rá a nyitjára.Elsőként az a kérdés vetődött fel bennem: a csudába is, miértilyen színpompásak ezek a halak? Ha egy biológus ilyen formában kérdez rá a „miért "-re,korántsem a világ létezésének kulcsát óhajtja fellelni, s azadott kérdéskörben a bölcsek kövét se - ugyan már! Sokkalszerényebb igényekkel lép föl, valami merőben egyszerűt
  21. 21. keres, elvileg megmagyarázható dolgok ügyében nyomoz.Amióta Charles Darwint követően a szerves világ történetikialakulásáról, sőt az ezt előidéző okok némelyikéről istudomásunk van, nekünk bizony a „miért?", a „mi végre?"kérdése érthető módon végeset jelöl, valami egészenpontosan körüljárhatót. Tudjuk ugyanis, hogy a szervezetteljesítménye az, ami formáját is átalakíthatja aztán. A jobbmindenütt ellensége a jónak! Ha valamiféle örökletesváltozás folytán egy organizmus - legyen bármilyen csekélys véletlenszerű is ez a másság! - parányit változik, „jobbul",és ezáltal teljesítőképessége is növekszik, akkor ennek ajegynek a hordozója, utódaival egyetemben, olyankonkurenciája lészen a többieknek, amilyenre ők egyáltalánnincsenek fölkészülve. Ezek a kevésbé tehetséges fajtársakelőbb - inkább, mint utóbb! - el is tűnnek a földgolyóbisról.Ezt a mindenütt jelen lévő történést nevezzük természeteskiválasztódásnak vagy szelekciónak. A szelekció a fajokváltozását előidéző két Nagy Konstruktőr egyike! A másik,amely ehhez az anyagot szolgáltatja, az átörökléses változás,avagy mutáció; Darwin ezt, zseniális előrelátással, már akkorszükségszerűségként határozta meg, amikor létezését mégkorántsem bizonyították. A legkülönbözőbb állati és növényi testekmegszámlálhatatlanul sokszínű, komplex és célszerűfelépítése ama türelmes munkának köszönheti létezését,melyet évmilliók mutációja és szelekciója végzett. Errőlszilárdabban meg vagyunk győződve, mint maga Darwinvolt, és, mint hamarosan látni fogjuk, a legnagyobb joggal.Némelyek számára talán csalódást okoz majd, hogy íme, azélet formai gazdagsága, melynek harmonikustörvényszerűsége ámult tiszteletünket váltja ki, szépségepedig esztétikai érzékünknek hízeleg, ennyire prózai és főlegilyen okságilag meghatározott módon jött létre. Ám atermészetkutató számára mindig is a megújuló csodálat
  22. 22. tárgya marad az, hogy a természet saját alaptörvényei ellensosem vétve hozza létre megszámlálhatatlan értékeit. „Miért?" kérdésünkre csak ott kaphatunk értelmes választ,ahol mindkét nagy konstruktőr jelen volt, s az imént vázoltmódon közre is működött. És akkor ez egyet jelent afajfenntartásra irányuló kérdéssel. Ha azt kérdezzük: „Mivégre van a macskának hegyes, görbe karma?", s egyszerűfeleletünk így hangzik: „Hogy egeret fogjon!", nos, ez nem ametafizikai teleológia melletti hitvallás, hanem egyszerűenazt állítja, hogy az egérfogás egy olyan sajátságos funkció,amelynek fajfenntartó ereje a macskák mindegyikénélkitenyésztette ezt a karomféleséget. Ugyanerre a kérdésrenem adhatunk értelmes választ, ha nem az örökletes változástörvényszerűségére irányul. Ha tehát például a házityúknálvagy más domesztikált állatoknál, melyeket az embervédelmez, s ily módon a természetes szelekcióvédőszínezettel kapcsolatos kérdésköréből kivonja őket,mindenféle tarka, foltos elszíneződések jelentkeznek,értelmét veszti ez a kérdés: miért ilyen színűek ezek alények. Ha azonban igen magas fokon differenciált,szabályszerű képződményekre bukkanunk, melyek éppszabályosságukból adódóan oly elképesztőenvalószínűtlenek, mint például egy madártoll bonyolultstruktúrája vagy egy bizonyos ösztönszerű magatartásmódszerveződése, akkor kizárhatjuk a véletlenszerű keletkezésgyanúját. És itt fel kell tennünk a kérdést, miféle szelekciósnyomásra tenyésztődtek ki, más szóval, mi végre vannak evilágon. Ezt a kérdést az érthető válasz jogos reményébentesszük fel, hiszen ilyet már gyakran kaptunk, sőt a kérdezőmegfelelő ügybuzgalma esetén szinte mindig ezt kapjuk.Ezen az a csekély számú kivétel sem változtat, mikor akutatás minden biológiai kérdések eme legfontosabbikáranem - vagy még nem - tudott feleletet adni. Miért például apuhatestűek héjainak csodás alakja és színe, mikor a
  23. 23. fajtársak gyönge szeme az ilyesmit akkor se látná, ha nemrejtőznének el, mint gyakorta, a köpeny bőrredője alatt, amély tengerfenéken méghozzá? A korallhalak rikítóan tarka színei szinte rikoltanakmagyarázatért. Milyen fajfenntartó teljesítmény tenyésztetteki őket? A legszínpompásabb halakat vásároltam meg magamnak,s összehasonlításul hozzájuk még pár kevésbé tarkát, részbenegyszerű álcázószínű fajokat. Mármost érdekes fölfedezésttettem: a fölöttébb tarka, „plakátos" vagy „lobogós"színezésű korallhalak legtöbbjének esetében teljesképtelenség kis akváriumban egy fajnak egynél több egyedéttartani! Ha ugyanabból a fajból több halat összezártam,hamarosan vad küzdelmek kezdődtek, és végül csak egyetlenpéldány, a legerősebb egyed maradt életben. KésőbbFloridában mély benyomást tett rám. hogy a nyílt tengervizében ugyanez a kép fogadott, mint az én „medencémben",megannyi gyilkolás-öldöklés után csak egy egyed úszkáltbékés együttélésben vadul tarka társaikkal, de másfajtájúakkal - és mindegyik fajból csak egyetlen. Egy kismólónál, lakhelyemhez közel, csak egy Beau Gregory, egykis fekete angyalhal és egy szemfoltos pillangóhal éldegélt,tették pedig ezt egymással legnagyobb egyetértésben.Bármely plakátszínű faj két egyedének jámbor együtteseakváriumban vagy nyílt vízben csakis akkor képzelhető el,ha tartós házasságban élnek, szakasztott a madarakmintájára. Efféle házaspárokra bukkantam a szabadban a kékangyalhalaknál és a Beau Gregoryknál, akváriumban a barnaés a fehér-kék pillangóhalaknál. Az ilyen párokelválaszthatatlanok egymástól, és érdekes módonfajtársaikkal szemben még agresszívebbek és harciasabbak,mint fajuk nem házas példányai. Hogy miért van ez így, errea későbbiekben kapunk majd választ. A nyílt tenger vizében vér nélkül valósul meg az elv:
  24. 24. „Hasonló a hasonlóval meghasonlik!" - a legyőzöttelmenekülhet a győztes territóriumáról, s annak határán túlaz nem üldözi már. Az akváriumban viszont, ahol nincs kiút,a diadalmaskodó fél gyakran azonnal megöli a gyengébbiket.Vagy legalábbis olyannyira saját birtokának tekinti amedenceteret, hogy a birtoktalan állandó zaklatásoknak leszkitéve, elsatnyul, végezetül a győztes fölénye mindenvonatkozásban teljessé válik, s ez vezet az alulmaradt egyedpusztulásához. Ha azt akarjuk megfigyelni, hogyan viselkednek a területgazdái egymással szemben normál körülmények között,akkora akvárium kell, hogy a vizsgált fajnak legalább kétegyede elférjen benne. Készítettünk ezért egy 2,5 méterhosszú, 2 tonna űrtartalmú medencét, mely a partközelbenélő kis halak számára több territóriumot is kínált. Aplakátszínes fajok fiatal egyedei többnyire a felnőtteknél istarkábbak, jobban ragaszkodnak a területükhöz ésrosszindulatúbbak, így a vizsgálandó folyamatokat ezek aminiatűr halacskák viszonylag kicsiny térben is jólszemléltethetik. Ebbe az akváriumba kerültek tehát a kettőtől ötcentiméterig „terjedő" halacskák, a következők: hétpillangóhalfaj, két angyalhajfaj, nyolc faja ama csoport„demoiselles"-jeinek, amelyhez a csillagos egecske és aBeau Gregory is tartozik, két faj az „íjhalak" közül, háromajakoshal-féle, egy faj a tisztogató halakból, meg mégnéhány másféle, nem plakátszínű és nem agresszív faj, mintpéldául a bőröndhalak, gömbhalak, stb. Körülbelül 25 fajvolt tehát képviselve, és mindegyikből átlagosan 4 darab voltmedencénkben, némelyik fajból több is, de akadt,amelyikből csak egy, összességében mintegy 100 egyed. Ahalak remekül megvoltak egymással, megszokták akörülményeket, megélénkültek - és szinte programszerűenkezdték egymást „ütni-verni".
  25. 25. Itt volt a remek alkalom, hogy valamit végre számolni islehessen. Az „egzakt" természetkutató, ha valamit számolhatvagy méricskélhet, olyan örömet érez, amely egy kívülállószámára néha teljességgel érthetetlen. „NagyTermészetetek...? Számba mivel vehető...?" Ezt kérdiFriedrich Schiller azoktól a tudósoktól, akik a természetetcsak a számbavehetőségéből kifolyólag tartanák jelesnek.Igazat kell adnom a költőnek annyiban, hogy a fajokon belüliagresszió jelenségével kapcsolatos ismereteim csak csekélymértékben lennének hiányosabbak e számolósdi nélkül,viszont jóval kisebb biztonsággal állíthatnék bármit, haannyit mondanék csak, hogy a tarka korallhalak szintekizárólag saját fajtársaikat harapják meg. Ugyanis aharapásokat számoltuk, méghozzá a következő eredménnyel:azoknak a halaknak az esetében, amelyek három fajtárssaléltek együtt 96 másféle hal mellett a medencében, annak avalószínűsége, hogy véletlenül trafálják el testvérüket, 4 a96-hoz. Ennek ellenére a fajtársi harapások aránya a nemfajtársi harapásokéhoz képest 85 lett a 15-höz, s ez utóbbiparányi szám is leginkább a „demoiselles", akisasszonyhalak vagy korallsügérek számlájára írható. Őkugyanis csaknem mindig fenn „csücsülnek", kívülről nemláthatóan, a maguk üregeiben, és ha bármiféle hal benyomultrejtekükbe, válogatás nélkül harapnak. Nyílt vizeken másfajokkal szemben nem létezik e dühük. Közönyösekmaradnak. Ha a csoportból ezt a fajt a kísérlet soránkiengedjük, ahogyan mi is tettük, még kedvezőbb adatokhozjutunk. A más fajokat sújtó harapósdi további hányada azokra azegyedekre esett, amelyek fajtárs nélkül éltek amedencénkben, s egészséges mérgüket kénytelenek voltakígy idegen tárgyakon levezetni. Az azonban, hogy milyentárgyakat választottak e célra, ugyanúgy feltételezésünkhelyességét bizonyítja, mint ahogy az egzakt számadatok is.
  26. 26. Ott volt például egy csodaszép hal a pillangóhalakszámunkra ismeretlen fajtájából, mely a fehér-sárga és afehér-fekete pillangóhal között formára és rajzolatra istökéletes átmenetet jelentett, olyannyira, hogy el is neveztükígy: a fehérsárgafekete. Ez a kis hal nyilván osztotta avéleményünket hovatartozását illetően, lévén, hogytámadásaival csaknem kizárólag ezen két faj jelen levőpéldányait boldogította. Azt viszont nem észleltük, hogybármely más, egy harmadik fajból származó halat harapottvolna meg! Hasonlóan érdekesen viselkedett a faját szinténcsak egymagában képviselő kilincshalunk, latin nevénOdunis niger, „fekete foghal". A zoológus, aki elnevezte,nyilván csak a tetemét láthatta formalinban, mert az élőpéldány nagyon is kék, világítóan az, színezése finom ibolyaés rózsa, de ezek az árnyalatok is inkább azuszonyszegélyeknél jelentkeznek. Mikor az Andreas Wernercéghez e halakból új szállítmány érkezett, eleve csak egypéldányt vásároltam, láttam ugyanis, hogy az én viszonylagnagy medencém is túl kicsi lenne e hatcentis faj kétpéldányának. Mert nem volt jelen fajtársa, az én íjhalameleinte igen jámboran éldegélt, azt a néhány harapástazonban, jellemző módon, két merőben eltérő fajnaktartogatta: üldözte elsősorban a kék ördögöt, vagyis a BeauGregory közeli rokonát, amelyhez színben hasonlított,másrészt pedig az íjhalak másik fajának jelen lévő példányát,az úgynevezett Picasso-halakat. Mármost ez a halfajta,ahogy neve is sejteti - amolyan amatőr névadás jegyében -,igen tarka, bizarr mintázatú, s formára, bár színre nem,hasonlít a kék íjhalhoz. Mikor a két Picasso közül azerősebbik a gyengébbet a haltúlvilágra, vagyis a formalinbaküldte, erős rivalizálás alakult ki a túlélő és a kék íjhalközött, amelynek során is ez utóbbinak agresszivitásátnyilvánvalóan fokozta az a körülmény, hogy a kék ördögökközben az élénkkék ifjonti ruhából átöltöztek a felnőttek
  27. 27. galambszürkés diszkrétkékjébe, s azért kevésbé hatottakküzdelemre ingerlőnek. Végezetül a kék megölte a Picassót.Még számos példát említhetnék, ahol is az említettkísérlethez használt halakból csak egy maradt, mint például akirályhalból. Azokban az esetekben, ahol a párosodás kéthallelket egyesített, maradt mindig egy pár, miként a barnaés fehér-kék pillangóhalakból. Számos eset ismeretes, mikorolyan állatok - nemcsak halak! -, melyek agresszivitásukatfajtársak híján más objektumokon vezették lekényszerűségből, e célra azért közel rokon vagy színbenhasonló fajokat választottak. Az elbeszélt akváriumi kísérletek és értékelésieredményeik maradéktalanul alátámasztják azt a szabadtengeri környezetben tapasztalt szabályszerűséget, hogy ahalak fajtársaikkal szemben sokkalta agresszívebbek, mintmás fajtájú halakkal szemben. Egész sora létezik azonban fajoknak, mint ahogy ez máraz első fejezetben a szabadon élő halak viselkedésérőlelmondottakból kitűnik, melyek már eleve jóval kevésbéagresszívek, mint a kísérleti célra felhasznált korallhalak. Haa csekély tűrőképességűeket és a viszonylag nagytűrőképességgel rendelkezőket lelki szemeink előttfelvonultatjuk, egyértelművé válik az összefüggés a színezet,az agresszivitás és a helyilletőség között: a szélsőséges,helyilletőséggel párosuló és fajtársakra irányuló támadókedvaz általam szabadban megfigyelt halak közül kizárólagazokat a formákat jellemzi, amelyek harsány,plakátszínezetű, nagy felületen „felrakott" színeikkel mármessziről hirdetik faji hovatartozásukat. S tény, mint ahogymár említettem is, hogy ez a rendkívüli színvilág keltette felfigyelmemet, ébresztette fel kíváncsiságomat - és ígytaláltam magam szembe ezzel a problémával. Az édesvizekhalai is igen tarkák és szépek olykor, ebben a tengeriekkelméltán fölveszik a versenyt; ellentétes jellegük eredője nem
  28. 28. a színükben, hanem más dolgokban keresendő. Az édesvízihalak többségénél a mesés színezést külön „színezi"múlandósága, alkalmi jellege: nézzük akár a tarka sügért -beszédes név! - vagy az őt tarkaságban sokszor túl isszárnyaló labirintushalat, a piros-zöld-kék pikókirályt, aszivárványszín öklét - honi vizeinkből - vagy a hazaiakváriumokban úszkáló gyakoribb halfajtákat, közösmindegyikükben, hogy csodás színeik csak a szerelemállapotában vagy a harc hevében izzanak föl. Színezetüketmindenkor kedélyállapotuk mutatójának tekinthetjük, éssegítségével mérhetjük, hogy küzd bennük az uralomért azagresszivitás, a szexuális izgalom és a menekülési ösztön.Ahogy a szivárvány tűnik el, ha felhő borul a napra hirtelen,úgy halványulnak el e pompás színek, mihelyt a kiváltóizgalom megszűnik, vagy ha más érzetnek, elsősorban hafélelemnek adja át helyét, ilyenkor ugyanis a hal kisvártatvarejtekezőszíneit ölti fel. Más szóval a színek a halaknálkifejezőeszközök, melyek csak akkor vannak jelen, haszükségesek. Ennek megfelelően a fiatalok és a nőstényektöbbnyire itt is eleve rejtőszínűek. Más a helyzet az agresszív korallhalaknál. Pompásruhájuk oly maradandó, mintha fedőfestékkel lennetörzsükre pingálva. Szó sincs arról, hogy képtelenekvolnának a színváltásra. Ékes bizonyítéka ennek az, hogyelalvás előtt hálóinget húznak, melynek színmintázata anappali viseletétől meglepő módon eltér. Ám nappal, amígéberek és aktívak, megőrzik rikító plakátszíneiket,függetlenül attól, hogy diadalmasan üldözik-e fajtársukatéppen, vagy vesztes félként cikcakkban menekülnek. Afajukra jellemző lobogót ugyanúgy nem vonják le soha,amiképpen egy angol hadihajó se a magáét mondjuk egyForester-regényben. Még a természetes közegüknek végképpnem mondható szállítótartályban és betegségük végsőfázisában is ragyognak színeik, sőt az élettelen egyed is csak
  29. 29. lassan veszíti el árnyalatait. A plakátos színű korallhalaknál nemcsak a hím és anőstény tündököl, hanem apró kicsinyeik is hihetetlenszíneket öltenek magukra, és meglepő módon néha még afelnőtt egyedeken is túltesznek. Gyakran merőben mások,mint a kifejlett példányok! S ami a legfurcsább: előfordul,hogy kizárólag az ivadékok tarkák, ahogy a már emlegetettcsillagos egecske vagy a kék ördög esetében láthattuk. Ezekfelnőtt korukra fakóbb, galambszürkés színt öltenek,halványsárga is csak a farokuszonyuk marad. A színek plakátosan kihívó elhelyezkedése, a felületekéles és „feltűnősködő" kontrasztja nem csupán a legtöbbédesvízi hal színezetétől tér el, de a legtöbb kevésbéagresszív s kevésbé helyőrző fajétól is. Ezeknél aszínelosztás finomsága nyűgöz le minket, a szelídpasztellszínek ízléses átmenete, az apró részletek már-már„szeretetteljes" kivitele. Ha az általam annyira szeretettbíborszájúak valamelyikét messziről nézi valaki, előszörcsak egy zöldes-ezüstös, semmiképpen nem feltűnő halat lát,és csak ha egészen közel kerül hozzá, ami a félelmetjószerével nem ismerő, apró, kíváncsi lények esetében nemnehéz dolog, akkor kezdenek előtündökölni az arany ésmennykék hieroglifák, melyek meanderesen indázva azegész halat művészies brokátként borítják. Semmi kétség,ezek a minták is jelzések, hogy saját fajtájuk felismerje őket,de elsősorban arról lehet szó, hogy az egészen közel elúszófajtabéli jól lássa őket. Ugyanígy semmi kétség, aplakátszínezésű, agresszív korallhalak harsánysága arra jó,hogy nagy távolságból felismerjék őket, azt már jól tudjuk,milyen őrjöngő agresszivitást vált ki ennek a fajnak azegyedeiből a másik megjelenése. Sokan nyilván, bármennyire értsék és szeressék is atermészetet, furának s mintegy fölöslegesnek tartják, hogymi, biológusok épp csak meglátunk úgymond valami színes
  30. 30. foltot egy állaton, és azon nyomban az a fajfenntartóteljesítmény kezd el minket érdekelni, amelyre ez a foltképes, valamint a természetes kiválasztódás, amely aszínfelület kialakulásához vezethetett. Sőt jó néhányan azértékek iránti közös materializmussal vádolnak minket. Dehát minden olyan kérdés jogos, amelyikre értelmes, ésszerűválasz adható, s számomra teljességgel érthetetlen, hogyanés miért csorbítaná valamely természeti jelenség értékét ésszépségét az, ha bizonyítani próbáljuk, miért ilyen s nemmásmilyen. A szivárvány attól még nem kevésbé elragadó sgyönyörűséges, hogy értelmezzük a fénytörés jelenségét, sfelfogjuk, hogy létezését annak köszönheti; ugyanígy halainkrajzolatának, színezetének és mozgásmikéntjének elragadószépsége és szabályossága is csak még jobban elbűvölminket, ha tudjuk, milyen lényegi jelentőségű ama fajfennmaradásának történetében, melyet díszít. S éppen akorallhalak fenséges harci színeiről tudjuk már meglehetősbizonyossággal, milyen sajátos teljesítményt szolgálnak: afajtársakból - és csak belőlük! - dühöngő területvédelmiösztönt váltanak ki, ha zónájukba idegen tör be, s fordítva,jelzik a félelmet nem ismerő elszántságot, ha az illető halidegen felségterületre téved. Mindkét funkciójukkal egymásik természeti jelenségre emlékeztetnek, az ugyancsakmegejtően szépséges madárdalra, a csalogány énekére,melynek ékessége „költőket versre ihletett" mint műremek,ahogy ezt Ringelnatz oly találóan megfogalmazta. Ahogy akorallhalak színezete, a csalogány éneke is azt szolgálja,hogy a fajtársaknak - mert kizárólag rájuk tartozik - messze„földön" hírül adja, hogy itt egy terület, melyet gazdája azutolsó csepp véréig kész védelmezni. Ha összevetjük ugyanazon rokoni csoportok s életterekplakátszínű és nem plakátszínű halainak harci viselkedését,ékesen igazolódik ez az elmélet, különösen akkor, ha egyplakátszínű és egy másképp színezett faj ugyanahhoz a
  31. 31. nemhez tartozik. Így például a keresztszalagos hal, mely akorallsügérek családjának tagja, s amelyet az amerikaiakfőtörzsőrmesternek - sergeant major - neveznek, békésrajzóhal. Nembéli rokona viszont, a hegyes fogú abudeduf,ez a pompásan bársonyfekete hal, mely világoskék sávjelzéstvisel a fején s teste elülső felén, továbbá a törzsén keresztbevetve középen kénsárga szalagot, a rettegett területőrzőklegrettegettebbike, amellyel én megfigyeléseim során valahais találkoztam. A mi nagy medencénk is túl kicsinekbizonyult e faj két parányi, alig 2,5 centis fiatal példányának!Az egyik birtokba vette a teljes akváriumteret, a másikcsupán látszatéletet élt a bal felső elülső sarokban, aszellőztető-berendezés buboréközönének „védelmében", ottlegalább nem láthatta őt a harcias-vad fivér. Ugyancsakjó példa a pillangóhalak összehasonlítása. Az egyetlenviszonylag nagy tűrőképességgel rendelkező faj közülüképpen az, amelyiknek jellegzetes mintázata olyan apróelemekből áll össze, hogy csak közvetlen közelről ismerhetőfel. Legfigyelemreméltóbb azonban az a tény, hogy akorallhalak, melyek fiatal állatként plakátszínűek és érettkorukban egyszerű színezetűek, hasonló megfeleléstmutatnak színeződés és agresszivitás viszonyában is:„gyermekként" vad területőrzők, felnőttként sokkal nagyobba tűrőképességük, barátkozóbbak, sőt némelyiküknél már-már azt hinnők, le is kellett vetniök a harci ösztönt kiváltószíneket, hogy egyáltalán lehetővé tegyék a nemek békésközeledését. Egészen bizonyosan áll ez a korallsügérek egyiktarka, gyakran fekete-fehér jelzetű halacskájára, melyetakváriumban gyakran láttam ikrát rakni-eregetni úgy, hogy eművelet során a kontrasztos-vad színeket monokrómfakószürkére cserélte, hogy aztán a művelet végeztével ismétkitűzze a harci lobogót.
  32. 32. 3. fejezet Mire jó a rossz? Tere az erő, Mely csak rosszat akar és csak jót ad elő. Goethe Miért harcolnak egymás ellen az élőlények egyáltalán? Atermészetben a harc mindenütt jelen lévő folyamat, amagatartási módok és mind a támadó, mind a védekezőfegyverek, amelyek e harc szolgálatában állnak, annyirafejlettek és oly nyilvánvalóan a mindenkori fajfenntartó -szelekciós - nyomás hatására alakultak ki, hogykötelességünk feltenni ezt a darwini kérdést. A laikus, akit félrevezet a szenzációhajhász sajtó és afilm, a dzsungel „zöld poklának" „vad szörnyetegei" közöttbármiféle viszonyt úgy fog fel, mint mindenki „vérszomjas"harcát mindenki ellen. Még nemrégiben is látni lehetett amozivásznon olyasmit, hogy egy bengáli tigris küzd egyóriáskígyóval, aztán emez rögtön egy krokodillal. Nyugodtlelkiismerettel állíthatom, hogy ilyesmi természetikörülmények között sosem fordul elő. Milyen érdekefűződne ahhoz ezen állatok bármelyikének is, hogyelpusztítsa a másikat. A legcsekélyebb mértékben semveszélyeztetik egymás érdekeit! A kívülálló a darwini „harc a létért" kifejezés hallatán -amellyel már nemegyszer visszaéltek -, tévesen, a különbözőfajok egymás közötti harcára gondol. Valójában az a „harc",amire Darwin gondolt, s amely az evolúció mozgatórugója,főként egymással közeli rokonságban állókkonkurenciaharca. Az, ami egy fajt a mai mivoltában eltüntetvagy mássá alakít át, csak egy előnyös „találmány", mely
  33. 33. valamely fajtársnak - vagy ezek kis csoportjának - azöröklések játékában merő véletlenségből az ölébe hull. Aszerencsés egyed utódaival nem versenghetnek a többiek, svégül az adott faj csak olyan egyedekből áll, melyek az új„találmány" birtokosai. Vannak persze harc jellegű összecsapások különbözőfajok közt is. Az uhu éjszaka a legvakmerőbb, a legjobbanfölfegyverzett ragadozó madarat is agyonverheti sfölfalhatja. Ám nappal ugyanezt a roppant baglyotreménytelen helyzetben találják támadói. Minden így vagyúgy fogságba került állat, a legparányibb rágcsálótól fölfelé,vadul küzd, ha nem látja a menekülés útját. A fajok köztiharc e három típusán kívül vannak még más, kevésbéspeciális esetek is. Két, odúban költő madár küzdhetugyanazért a fészekhelyért, jóllehet más-más faj képviselőistb. Az iméntiekben vázolt, példával illusztrált háromharcváltozatról, mely valóban fajok közötti, azonban még elkell mondani egyet s mást, hogy sajátságaik bemutatásánaksegítségével a jelenségkör elhatárolódjék a fajon belüliagresszióétól, mely ennek a könyvnek tulajdonképpenitárgya. A harc fajfenntartó funkciója sokkal egyértelműbbennyilvánul meg a fajok közti összecsapások esetében, mint afajon belülieknél. A ragadozók és a zsákmányállatokevolúciója, amely kölcsönös fejlesztést eredményezett,tökéletes példája a valamely meghatározott teljesítményszelekciós nyomására kialakuló és annak megfelelőalkalmazkodásnak. Az üldözött patások gyorsasága az őketűző nagymacskák roppant szökkenőerejét fokozza, kifejlesztia félelmetes mancsokat, másfelől a zsákmányállat egyrefinomabb érzékelést s nagyobb fürgeséget mondhatmagáénak. A támadó és a védelmi fegyverek efféleevolúciós versenyfutásának ékes példája a következő,paleontológiailag jól bizonyítható differenciálódás: a fűevő
  34. 34. emlősöknek egyre keményebb és a rágásra alkalmasabbfogazata alakul ki, és ezzel párhuzamosan a táplálékulszolgáló növények fejlődése is zajlik, melyek a kovasavraktározásával s más „óvintézkedésekkel" védekeznéneklehetőség szerint a szétrágatás ellen. De a felfaló és a felfaltközti „harc" sosem vezet oda, hogy a ragadozó a zsákmánytkiirtaná, épp ellenkezőleg, mindenkor létrejön valamiféleegyensúlyi állapot, mely - fajként tekintve őket - mindkettőszámára elviselhető. Az utolsó oroszlánok rég éhen vesznek,mikor még mindig élni fog az utolsó szaporodni képesantilop vagy zebrapár, kommersz emberi fordításban tehát abálnavadászat rég csődöt jelent, mikor még mindig lesznekkiirtatlan bálnák. Ami egy állatfajt a létében fenyegethet, azsosem a „jó étvágyú ellenség", hanem mint mondottuk,mindig a konkurens. Amikor - a szürke előidőkben - adingót, e primitív házikutyát az ember Ausztráliába vitte, sott e faj elvadult, bizony zsákmányállatainak egyetlen fajátsem irtotta ki, megtette viszont ezt azokkal a nagy erszényesragadozókkal, melyek ugyanazokra az állatokra vadásztak,mint ő. Harci erő tekintetében a dingót az őshonos erszényesragadozók - az erszényes farkasok s az erszényes ördögök -jócskán felülmúlták, ám régimódi, viszonylag ostoba éslassúbb fajtájuk alulmaradt a „modern" emlőssel szemben. Adingó olyannyira megritkította ezeknek a fajoknak az állagát,hogy konkurenseinek módszerei nem hoztak többé igazán a„konyhára". Ennek következtében az említett fajok ma márcsak Tasmaniában élnek, ahová a dingó nem jutott el. De a ragadozónak és zsákmányának efféle összecsapásamás szempontból se a szó szoros értelmében vett harc. Báraz oroszlán mancsának ama csapása, mellyel zsákmányátmegragadja, mozgássor tekintetében hasonlít arra,amelyikkel vetélytársának ken oda egyet - amiképpen egyvadászfegyver és egy katonai karabély sem lényegien idegenegymástól. Mégis a vadász benső, magatartás-lélektani
  35. 35. indítékai alapvetően különböznek a harcoséitól. A bivaly,melyet az oroszlán leterít, ugyanúgy nem váltja ki „Leó"agresszióját, amiképpen bennem sem ébreszt agresszívvágyakat az a szép pulyka, melyet a kamrában kedvtelvenézegetek. A benső késztetések különbözősége már akifejezésmozgásokról is könnyedén leolvasható. A kutyapofáján, mikor szenvedélyes vadászként a nyúlra veti magát,ugyanaz a feszült öröm tükröződik, mint mikor urát üdvözli,avagy más, vágyva vágyott eseménynek néz elébe. S azoroszlán ábrázatán is látszik, ezt számos kiváló felvételbizonyítja, hogy mikor a szökkenés drámai pillanataelérkezik, koránt sincs szó haragról: a morgás vagy a fülhátracsapása s más efféle, a harci magatartásból ismerőskifejező mozgások a ragadozóknál csak akkortapasztalhatók, ha védekezni képes zsákmányállatuktólkimondottan félnek - s akkor sem több a jelenség, mintpuszta jelzés. Annál, mikor a vadász becserkészi áldozatát, sokkalközelebb áll a valódi agresszióhoz az az érdekes - ellentétesirányú - folyamat, melyet a zsákmányállat „offenzívájának"nevezhetünk az őt felfalni vágyó ellenséggel szemben.Különösen a társas viszonyban élő állatok szoktak csoportbaverődve a ragadozóra támadni, bárhol is bukkannak ráéppen. Ezért nevezi az angol a „mob" (csőcselék) szójelentéséből kiindulva „mobbing"-nak, csúfolódásnak ajelenséget. A varjak és más madarak is csúfolják az uhut, amacskát vagy más éji vadászellenségüket, ha nappal látják. De még „Hubertus legényei", a vadászok ismegütközéssel hallgatnák, ha arról mesélnénk, hogy egydakszlit egy szarvascsorda kicsúfolt, holott mint rögtön látnifogjuk, ugyanerről a jelenségről van itt is szó. A felfalásukra készülődő ellenséggel szembeni támadásfajfenntartó jellege teljesen nyilvánvaló. Még ha kicsiny ésfegyvertelen is a támadó, igen jelentős kárára lehet a
  36. 36. megtámadottnak. Hiszen a magányosan vadászó állatok csakakkor reménykedhetnek a sikerben, ha meglepetésszerűencsapnak le végül az áldozatukra. Ha a rókát egy szajkóköveti rikácsolva, vagy a karvaly mögött ott repül egycsapatnyi csicsergő, figyelmeztető jeleket szétrikácsolóbarázdabillegető, hát akkor bizony vége a vadászatnak. Haegy madársereg egész nap hangosan csúfol egy baglyot, azígy „kiszúrt" éji vadásszal egyszersmind „ki is szúrtak" - sígy az kénytelen lesz távolabbra áthelyezni áldatlantevékenységének színhelyét. A csúfolódás szerepe különösenérdekes némely társas hajlamú madárnál, például csókáknálés sok libafajtánál. Amazoknál a csúfolódás legnagyobbfajfenntartó értéke abban áll, hogy a tapasztalatlanfiatalokban tudatosítják az ellenség küllemét. Mert ez a tudásnem születik velünk. Egyedi esete a madaraknál ahagyományozódó ismeretnek! A ludak ugyan „tudják", szelektíven velük születettkiváltómechanizmusok révén, hogy az a prémes,vörösesbarna színű, hosszan elnyúlva lopakodó roppantulveszedelmes, ennek ellenére a „mobbing" jelensége, mikor issok-sok lúd gyűlik össze s csúfolódik, esetükben isfajfenntartó jellegű teljesítmény, s messzemenőkig tanításitermészetű. Az az egyed, amelyik nem tudta még netán, mostmegtanulhatja: Itt rókák fordulnak elő! Mikor tavunkpartjának csak egy részét védte még rókabiztosvadkirekesztő rács a ragadozóktól, a libák nagy ívbenelkerültek minden olyan helyet, ahonnét róka leselkedhetettvolna rájuk, megtartották az olykor 15 méteres távolságot isa veszélyesnek ítélt zónától, miközben a védett területekenaggodalom nélkül besétáltak a fiatal fenyők közé. Edidaktikus teljesítményen túl a ragadozók ellenigyűlölködésnek a csókák és a ludak esetében természetesenmegvan az az elemien egyszerű eredménye is, hogy azellenfelet elriogatja. A csókák nyomatékosításképpen néha a
  37. 37. tettlegességtől sem riadnak vissza, a libák pedig akiáltozásukkal, súlyos tömegükkel és rettenthetetlenfellépéssel próbálják az ellenséget elrémiszteni. A nagy testűkanadai ludak a rókát még zárt falanx formájában üldözőbeis veszik, s még sose láttam, hogy a ravaszdi ilyenkor csakegyetlen támadóját is megkísérelte volna elkapni.Hátracsapott füllel, kimondottan undorodó pofával sandíthátra gyötrőire, aztán „tekintélyét" őrizni igyekezvén, lépteitgyorsítván - eliszkol a harsányan tülkölő-trombitáló csapatelől. Különösen hatásos a csúfolódás a nagyobb - s valódi -növényevőknél, melyek csapatba verődve akár jelentős erejűragadozókat is megfutamíthatnak. Zebrák, hiteles beszámolószerint, még a leopárdot is zaklatják, ha a sztyeppnek olyhelyén bukkannak rá, ahol a nagymacskának nincs fedezéke.Háziállatok - marhák és disznók - „körében" a farkas irántiellenszenv oly erősen él, hogy könnyen bajba kerülhetünk,ha legelőiket, makkolóhelyeiket félénk és tapasztalatlankutya társaságában keressük fel, s az eb nem ugatja meg„agresszíven" a sokaságot, hanem a gazda lábánál keresvédelmet menekülés helyett. Stasi nevű szukámmal egyszerbizony a tóba kellett ugranom egy fiatal állatokból állómarhacsorda elől, olyan keményen körülvettek bennünket.Fivérem az első világháború idején Dél-Magyarországon egynyesett fűzfán volt kénytelen eltölteni egy kellemes délutánt:skót terrierjével kényszerült felmászni oda, lévén, hogybekerítette őket az erdőn makkoltatott derék magyar sertésekkondája, s egyre szorosabb, fenyegető gyűrűt vont köréjük. Sokat lehetne mesélni még az ilyen vélt vagy ténylegesellenség ellen irányuló gyakran hatásos támadásokról.Néhány madár- és halfajtánál e sajátos folyamat elősegítéseérdekében alakultak ki rikító-tarka „aposzematikus" vagyfigyelmeztető színek, melyeket a ragadozó jól megjegyezhet,társítván a látvánnyal ama kellemetlen élményeket,
  38. 38. melyekben az adott faj egyedei már részesítették. Améreghordozó, rossz ízű vagy más módon védett állatoknagy része, tartozzon bármely nemzetséghez is, védelmicélokra s figyelmeztetésképpen piros, fehér és feketeszínegyütteseket fejlesztett ki, és meglepő módon még kétlény teszi pontosan ugyanezt, jóllehet e mérgező fajokhoz -természet adta mérges alaptermészetükön kívül - semmiközük nincs: a bütykös ásólúd és a szumátrai márna. Abütykös ásólúdról régóta köztudott, hogy igen intenzíventudja gyűlölni a ragadozókat, s hogy például a róka már apuszta látványától is oly nagyon retteg, hogy a bütykös lúdnyugodtan költhet a róka közelében. Ami a szumátrai márnátilleti, azért vásároltam belőle párat, mert kíváncsi voltam,miért olyan rémisztő a küllemük; hamarosan megkaptam aválaszt, lévén, hogy a nagy közös akváriumban a tarka sügértolyannyira „mobolták", hogy a ragadozó óriást nekem kellettkimentenem végül a csak látszólag ártalmatlan méretű törpéknyüzsgéséből. És ahogy a ragadozó zsákmányszerző támadása, valaminta zsákmányállatnak a „fogyasztóra" irányuló gyűlöletekönnyen magyarázható a harmadik harci viselkedés, afajfenntartás jegyében - ezt a „teljesítményt" H. Hedigerrelkritikus reakciónak nevezzük. A „fighting like a corneredrat" (harcol, mint a sarokba szorított patkány) kifejezés azangolban szinte jelképe a végső elkeseredésben vívottküzdelemnek. A sarokba szorított állatnak semmi reménye amenekülésre, s kegyelmet se várhat. A harci magatartásnakezt a formáját a félelem motiválja, a legintenzívebbmenekülési vágy, mely meddő kényszerűség marad, hiszenkiút nincs, mert a veszély túl közeli. Az állat nem is mernemár hátat fordítani ennek, s támad, „a kétségbeesésvakmerőségével". És pontosan ugyanaz következhet be, minta sarokba szorított patkány esetében, ha a menekülésnek atérbeli kiúttalanság a gátja; de ezt látjuk akkor is, ha az
  39. 39. ivadékok, a család védelme nem enged megfutamodást.Kritikus reakciónak tekintendő az is, ha támadásba lendülegy kotlós vagy egy gúnár, mert a fiókákhoz, a csibékhezvalaki-valami túl közel merészkedett. Ha félelmetes ellenségjelenik meg váratlanul egy bizonyos kritikus távolságonbelül, igen sok állat hevesen támad máris, jóllehet nagyobbtávolságra tőle inkább menekült volna, csak esetleg nem láttameg idejekorán a veszélyt. A cirkuszi idomároknagyragadozókat manővereztek a manézs tetszőlegeshelyein, veszedelmes játékot űzve a menekülési távolság és akritikus távolság arányaival, határértékével, ahogy eztHediger igen szemléletesen leírja. Számtalan vadászhistóriais beszámolt már arról, hogy a ragadozók sűrű fedezékből alegveszélyesebbek. Ez elsősorban azért van így, mert ott amenekülési távolság roppantul összeszűkül; az állat védveérzi magát, s arra számít, hogy a bozótba behatoló emberakkor se veszi észre őt, ha jószerével mellette halad el. Haazonban a betolakodó ember az adott állat kritikus távjánbelül kerül, akkor következik (általában) az úgynevezett„tragikus vadászbaleset". Az itt taglalt eseteknek, amelyekben különféle fajú állatokküzdenek egymással, közös ismertetőjegye az, hogy teljesenvilágos, milyen előnyökre tesz szert, illetve a fajfenntartásérdekében milyen előnyökre törekszik a két fél. A fajonbelüli agresszió, vagyis a szó tulajdonképpeni, szorosabbértelmében vett agresszivitás is fajfenntartó teljesítmény.Ezzel kapcsolatosan is fel lehet s fel kell tenni a darwinikérdést: „miért?", „mi végre?" Ez a bizonyos „minek" nembiztos, hogy mindenkiben kellemes képzeteket kelt, és aklasszikus pszichoanalitikus gondolkodáshoz szokott kedélyszámára esetleg az életpusztító alapelv, a Gonosz mellettivédőbeszédként ható bűnös törekvés jegyeit hordozza. Azátlagos civilizált ember tudniillik akkor találkozik csak atőrőlmetszett agresszióval, ha embertársai vagy netán
  40. 40. háziállatai hajba kapnak, s így igazából a rossz oldalát látjabármi ilyesminek. Vannak továbbá a valóban riasztóátmeneti példák, nevezetesen kakasok veszekedése aszemétdombért, kutyák marakodása, egymást nyüstölő-gyötrő kölykök, süvölvények, netán söröskorsókkal„fejbekelő" legények - meg politikai nézeteltérések durvalevezetései, kezdve a kocsmai veszekedéseken át egészen anemzetiségi öldöklésekig, az atomháborúig. Jó okunk van rá, hogy az „intraspecifikus" agressziót azemberiség mai kultúrtörténeti és technológiaialaphelyzetében minden veszélyek legsúlyosabbikánakítéljük. De kilátásainkon, hogy szembe tudjunk ezzel nézni,bizonyosan nem javítunk úgy, hogy metafizikus,elháríthatatlan jelenségként kezeljük, ellenben sokat érhet, havégigkövetjük természetes kialakulásának láncolatát. Bárholis került az ember olyan helyzetbe, hogy egy természetijelenséget a maga kénye-kedve szerint irányíthat, azt mindigannak köszönhette, hogy belelátott a jelenséget kiváltóoksági folyamatba. A normális, saját fajfenntartóteljesítményére képes életfolyamat tana, az úgynevezettpszichológia képezi elengedhetetlen alapját az életfolyamatzavarodottságáról szóló tannak, a patológiának. Feledjüktehát el egy pillanatra, hogy az agresszió ösztöne acivilizáció létfeltételei közepette igencsak „kizökkent" dolog- s fordítsuk kutató figyelmünket lehetőség szerintelfogulatlanul ezen ösztönjelenség természet adta okaira. Jódarwinistákként, s az imént felvázolt - hasonlóképpen jó -okoknál fogva, fordítsuk figyelmünket először is arra afajfenntartó teljesítményre, amely a fajtársak elleni harcbóltermészeti, jobban mondva kulturális körülmények közöttkialakul, és amely kifejthette ama szelekciós nyomást,melynek oly sok magasabb rendű élőlény magasabb fokúfejlettségét köszönheti. Mert korántsem csak a halakharcolnak fajtársaik ellen az imént ismertetett módon - ezt
  41. 41. cselekszi a gerinces állatok túlnyomó többsége is. Köztudott, hogy a harc fajfenntartó értékének kérdésétmár maga Darwin is feszegette - és világosan meg isválaszolta. Nevezetesen: a faj számára és a jövőszempontjából mindig előnyös, ha két vetélytárs közül azerősebbé lesz a terület vagy a kívánt nőstény. Mint olygyakran megesik, ez a tegnapi igazság sem hamis mára, dema már speciális esetként értelmezik, és az ökológusok azutóbbi időben egy sokkal lényegibb fajfenntartóteljesítményét is kimutatták az agressziónak. Az ökológiaszó a görög ház szóból származik, és annak a sokfélekölcsönhatásnak a tana, amely az organizmus és természetesélettere, „háza-hazája" között áll fenn, mely utóbbihoztermészetesen a többi, ugyancsak ott élő állat és növény ishozzátartozik. Ha tehát valamely társas szerveződés különérdekei nem kívánnak szorosabb együttélést, zártságot,könnyen belátható okoknál fogva az a legkedvezőbb, ha egyállatfaj viszonylag egyenletesen oszlik el az adott élettérben.Az emberek szakmai életéből vett hasonlattal: ha valaholorvosok, kereskedők, kerékpárszerelők etc. jelentősebbszáma óhajt boldogulni, okosan teszik, ha szaktársaiktólrendre viszonylag távolabb települnek le! Azt a veszélyt, hogy a rendelkezésre álló biotóp valamelyrészén egy túlzott sűrűségben előforduló állatfaj egyedeiminden táplálékforrást kimerítenek s végül éheznek, míg aterep más része kihasználatlan marad, a legegyszerűbben afajtársak egymásra gyakorolt taszító hatása előzheti meg,küszöbölheti ki. Összefoglalva tehát ez a fajon belüli(intraspecifikus) agresszió legfontosabb fajfenntartóteljesítménye. És most arra is választ kapunk, miért épp ahelyőrző korallhalak a legőrültebb színezésűek. Kevésbiotópja van a földkerekségnek, ahol oly sok, elsősorban olysokféle táplálék áll rendelkezésre, mint a korallszirten. Ittegy halfaj, törzstörténetileg szólva, „a legkülönfélébb
  42. 42. foglalkozásokban kipróbálhatja magát". A hal „képesítetlensegédmunkásként" azt teheti, amit egy átlaghal eleve tud,vagyis vadászhat azokra a kicsiny, nem mérgező, nempáncélozott, nem tüskés, semmivel külön nem védekezőélőlényekre, amelyek a nyílt tenger felől érkeznek vagysodródnak ide a zátonyra, részben tehát mint „planktonok",passzívan a szél s a hullámzás jóvoltából, részben viszontaktívan, úszva, azzal a „szándékkal", hogy maguk ismegtelepszenek a szirten, a szirtnél, ahogy ezt szabadúszólárvák formájában minden korallzátonylakó organizmusmilliói, milliárdjai ősidők óta teszik. Másfelől egy halfaj szakosíthatja magát arra is, hogy azátonyon élő, így valami módon mindig védett élőlényeketfogyassza, és védekezési mechanizmusukat így vagy úgyhatástalanítja. Maguk a korallok egész sor halfajnakszolgálnak táplálékul, éspedig igen sokféleképpen. A hegyespofájú pillangóhalak vagy tüskés fogúak többnyire mint akorallok s más csalánozók parazitái táplálkoznak. Állandóanvizsgálgatják a korallszárakat, keresvén a rajtuk fennakadókis zsákmányállatokat, melyeket a korallpolipok csalánkarjaifogtak el. És mikor a tüskés fogú észrevesz egy ilyet, akkormellső uszonyának mozgatásával vízáramlást idéz elő, melyannyira pontosan a vágyott zsákmányra irányul, hogy azadott helyen „választék" formálódik a korallállatok közt,melyek csalánnedves fogókarjaikkal egyetemben lelapulnak,és így a hal elcsípheti zsákmányát, s nem égeti meg közbenaz orrát. Persze azért egy kicsit megcsípi a „csalán", slátszik, hogy „tüsszent", rázza kicsit az orrát, de mint apaprika, ez is csak még kellemesebbé teszi az örömteliingert. Tény ugyanis, hogy az efféle halak, például az énszép sárga és barna pillangóhalacskáim, ugyanazt a falatot,mondjuk valami hal darabkáját, szívesebben fogyasztják, hamár egy csalánállat csápjaira tapadt, mint ha még a vízbenszabadon úszkál. Más rokonaikban erősebb immunitás
  43. 43. alakult ki a csalánméreggel szemben, s ezek a zsákmányt azazt foglyul ejtő korallállattal együtt fogyasztják, megintmások pedig egyáltalán nem törődnek az űrbelűekcsalánkapszuláival, és falják a korallállatokat, ahidroidpolipokat, de még a nagy, erős csalánnedvetkibocsátó tengeri viaszrózsákat is, úgy, ahogy tehén rágja afüvet. A papagájhalak a méreggel szembeni immunitásonkívül még egy erős törőollópofát is kifejlesztettek, s akorallokat szó szerint nyelestül-tövestül pusztítják. Halemerülünk e pompásan tarkálló halak rajának közelébe,halljuk a recsegést-ropogást, a törést-zúzást, mintha kiszúzó-malom működne ott - és ez tulajdonképpen meg is felelaz igazságnak! Mikor egy ilyen hal ürít, fehér homokesőhull, és a megfigyelő ámulva ébred tudatára annak, hogy ez ahószerűen tiszta korallhomok, mely a korallerdő mindentisztását borítja, már átvándorolt a papagájhal testén is. Más halak, például a forrt állkapcsúak, melyekhez amulatságos gömb-, bőrönd- és sündisznóhalak tartoznak,kemény héjú puhatestűek, rákállatok és tengeri sünökfeltörésére álltak rá; megint mások, így a császárhalak amaszép tollkoronák villámsebes letépésének mestereivé nőttékki magukat, melyeket bizonyos csővágó férgek nyújtanak kikemény mészköveikből, de mert ugyanakkor képesek igengyorsan visszarándulni, védve vannak mások - mondjuk,lassabb „rablók" - rajtaütéseitől. A császárhalak azonbanoldalazva, settenkedve mozognak, és pofájuk ugyanilyenrándulása, oldalvágása ellen a féreg nincs kellőképpenfelvértezve. Az akváriumban egyébként, ahol az esetlegeszsákmány nem képes hirtelen visszahúzódásra, acsászárhalak ettől függetlenül ezt az oldalazó mozgástalkalmazva csapnak le áldozatukra. A korallzátony még sok más „szakmai lehetőséget" kínála specialista halaknak. Vannak halak, melyek más halakrólszedegetik le a parazitákat. Még a leggonoszabb rablóhalak
  44. 44. is megkegyelmeznek nekik, pedig ők nemegyszer pont aragadozók száj- vagy kopoltyúüregében tevékenykednek,hogy „áldásos munkájukat" nyugodt körülmények közöttvégezhessék. Akadnak más, még őrültebb halak, melyek azigazi nagy halakon élősködnek, s még ki is metszenek jókoradarabokat ezek külső burkából, sőt olyanok is akadnak - ésez már tényleg mindennek a teteje -, melyek azt a bizonyospucolóhalat utánozzák színben, formában, sőt mégmozgásukban is, s így hamis képzeteket keltve siklanak odaáldozatukhoz. Vizsgálódásunk szempontjából fontos, hogy ugyanabbana köbméternyi tengervízben adva van gyakorlatilag mindenvagy legalábbis majdnem minden szakfoglalkoztatásilehetőség, ezeket nevezzük egyébként "ökológiai fülkék"-nek. S mert - bármi is legyen a specialitása - a korallszirtroppant táplálékbőségéből minden egyed megtalálja alig párnégyzetméternyi területen azt, ami fennmaradásáhozszükséges, így e kis térben sok-sok hal élhet együtt, sőt akaris együtt élni - s így aztán annyi ökológiai földlakó él itt,hogy csak győzzük csodálni a szirt gazdagságát! Ám e halakmindegyike csak abban érdekelt, hogy az ő kisfelségterületén ne legyen egyetlen fajtársa sem! A többi„szakma" specialistái ugyanúgy nem zavarják üzletmenetét,mint ahogy a korábbi példánkban szereplő orvosunk sikerétsem csorbítja a kerékpárszerelő műhelyének virulása. Kevésbé sűrűn lakott biotópokban, ahol ugyanaz atéregység mindössze három-négy fajnak biztosítéletlehetőséget, az ott lakó hal vagy madár „megengedhetimagának", hogy távol tartson onnét minden más fajtájú, az őmegélhetését végső soron nehezítő élőlényt. Mármost ha egyterületvédő korallhal próbálkozna effélével, tönkrenyűhetnémagát, s még így sem sikerülne saját territóriumátmegtisztítani a különféle foglalkozási ágak vele nemkonkurálóinak nyüzsgésétől. Minden helyhez kötötten élő
  45. 45. organizmusnak - fajnak - ökológiai alapérdeke, hogyegyedeinek térbeli elosztását más fajokra tekintet nélkülvégezze el. Az első fejezetben említett tarka „plakát"-színekmeg az általuk szelektíven kiváltott harci reakciók azteredményezik, hogy minden fajból minden hal csak a veleazonos táplálkozási vetélytárssal szemben akarjon szükségestávolságot tartani. De azt igen! Ez a nagyon egyszerű válaszarra a sokszor és sokat vitatott kérdésre, mi is lenne akorallhalak színeinek funkciója. Mint már mondtuk, az énekesmadarak fajjelölő dalaugyanolyan fajfenntartó hatású, mint a bemutatott halakoptikai jeleinek mindegyike. Az énekből egészen bizonyosanrájönnek más, még birtok nélkül repdeső madarak, hogy azadott helyen egy hím területi igényeket támaszt, s arra is,melyik fajhoz tartozik. Fontos lehet még az is, hogy sok fajénekéből egészen egyértelműen kiderül, milyen erős, netánaz is, milyen idős az adott madár, más szóval, mennyire kellfélnie tőle a betolakodónak. Területüket akusztikusánkijelölő madárfajták némelyikénél feltűnő ahangmegnyilvánulások individualizált sokfélesége, s vannakkutatók, akik szerint az ilyen fajoknál a személyesnévjegynek is jelentősége van. Heinroth a kakaskukorékolástígy fordítja le emberi nyelvre: „Itt egy kakas!" EllenbenBaumer, a legkiválóbb baromfikutató sokkal sajátosabbüzenetet vél kihallani: „Itt áll a kakas Baltazár!" Emlősöknél, lévén, hogy többnyire az „orrukkalgondolkoznak", nem olyan nagy csoda, hogy a birtokukhatárát szagnyomokkal jelölik. És teszik ezt a legkülönfélébbúton s módon. A legváltozatosabb szag-mirigyeketfejlesztették ki, s egész furcsa ceremóniákra kerítenek sortvizeléskor vagy ürüléklerakásnál, melyek közül a kutyalábemelése a legismertebb. Emlősállat-szakértők azonellenvetése, hogy az ilyen szagjeleknek a területbirtokláshozsemmi köze nem lenne, lévén, hogy társasan élő, egyéni
  46. 46. birtokot nem védő emlősöknél is előfordul, csakúgy, mint abóklászó állatoknál, csak részben tekinthető jogosnak.Először is a kutyák - és más, falkában élő állatok is -bizonyíthatóan individuálisan ismerik föl egymást aszagjelekből, és a banda tagjainak azonnal feltűnne, havalamely hozzájuk nem tartozó illető merészelné az ővadászterületükön a hátsó lábát emelgetni. Másrészt pedigfennáll az a Leyhausen és Wolff által felvázolt igen érdekeslehetőség, hogy azonos fajú állatok térbeli eloszlása arendelkezésre álló biotópban nem csupán térbeli terv, deugyanígy időterv alapján is megvalósulhat. Találkoztakszabadon szaladgáló, nyílt terepen élő házimacskákkal,melyek közül több egyed használja ugyanazt avadászterületet, ennek ellenére sem adódnak köztükviszályok, lévén, hogy a vadászterületet adott órarend szerintlátogatják, pontosan, ahogy a mi seewieseni intézetünkháziasszonyai a mosókonyhát. Járulékos biztosíték anemkívánatos látogatók ellen minden olyan szagjel, melyetezek az állatok - mármint a macskák, nem a háziasszonyok -bizonyos távolságokban hagynak, bárhol álljanak vagykószáljanak is a felségterületükön. Ezeknek a jelöléseknek afunkciója ugyanaz, mint a vasútnál a „blokkszignálé", ahol isa térközjelző szó szerint a térközt hivatott biztosítani, nehogyösszeütközzenek a szerelvények. A macska, mikorvadászútját járva rátalál egy társa jelére, meg tudja állapítania korát, majd habozik, és ha friss a nyom, irányt változtat, haviszont nem, akkor nyugodtan folytathatja útját, úgysembotlik bele senkibe. De ha a „territórium" nem időbelileg, hanem egyszerűencsak térben van kijelölve, akkor sem szabad a felségterületetföldbirtoknak képzelnünk, melynek földrajzi határaikitűzettek egyszer, s aztán ez bevezettetett a telekkönyvbe.Sokkal inkább meghatározó az a körülmény, hogy az adottállat harckészsége a számára legismertebb ponton, tehát a
  47. 47. középpontban a legnagyobb, más szóval a küzdelemkiváltóingereknek ott a legalacsonyabb a határértékük, ahol az állata „legbiztosabban érzi magát", ott tehát, ahol nem nyomja elagresszivitását a fenyegetettség érzete, a meneküléskényszere. Távolodva a „főhadiszállástól" a harckészség olyarányban csappan, ahogy az állat számára a környezetidegenebbé és félelmetesebbé válik. A csökkenés íve tehátnem okvetlenül egyforma minden irányban; azoknál ahalaknál, melyeknek revierközéppontja lent van atengerfenéken, a harci kedv csökkenése függőleges iránybana „legmeredekebb", nyilván azért, mert fentről leselkedikrájuk a legnagyobb veszély. Azt a terepet tehát, melyet az állat „birtokolni" látszik, atámadókedv helytől függően változó értékei jelölik ki,amelyet aztán különféle helyi jellegű tényezők gátolnak. Aterület középpontjához közeledve a távolság csökkenésévelmértani haladvány szerint nő az agresszió kényszere. Ez akényszer olyan nagymérvű, hogy azonos fajú felnőtt,ivarérett állatok mindenfajta nagyságbeli, erőbelikülönbözősége megszűnik szerepet játszani. Tehát egy adottterülethez kötődő élőlények esetében, mint például a kertirozsdafarkú a házunk előtt vagy a tüskés pikó azakváriumban, attól függően, hogy a terület mely pontjántalálkoznak a betolakodóval, nagy biztonsággalmegállapítható, hogy ki kerül ki győztesként azösszecsapásból. Ugyanis az fog győzni - ismételjük -,amelyik közelebb van a birtokközépponthoz, tehátotthonához. Ha aztán a legyőzött menekülni kezd, a két állatreakciójának „tehetetlensége" vezet ahhoz a folyamathoz,mely akkor zajlik le, ha egy önmagát szabályozó eseménysorkésleltetést szenved. Jön az ingajelenség. Nevezetesen: azüldözött, ahogy saját főhadiszállásához közeledik, megintfelbátorodik, míg az üldözőnek, a perifériához közelítve,
  48. 48. inába száll a bátorsága. Végül az üldözött megfordul, sugyanolyan hirtelen támadásba megy át, amilyen sebesenmenekült addig. Ez az egész még jó párszor megismétlődik,míg a küzdő felek megelégelik az ingajáratot, és megállnak,és most már kialakult egyensúlyi helyzetben fenyegetikegymást a támadás szándéka nélkül. A felségterület „határai" tehát nincsenek kijelölve, hanemkizárólag az erőegyensúly határozza meg, éppen holhúzódnak, s ha az a legcsekélyebb mértékben felborul,mondjuk, mert az egyik hal épp telefalta magát, ezért lusta,létrejöhet merőben másutt is, talán pont az ilyeténképpengátolt egyed főhadiszállásához közelebb. Ezt illusztrálhatjaegy régi megfigyelésről készült jegyzőkönyv két pár tarkazebrasügérről és területhatáraik ingadozásairól. A négy - egynagy medencébe helyezett - hal közül az A hím, a legerősebbfoglalta el a bal hátsó sarkot, és a másik három halatkíméletlenül űzni kezdte a medencében körbe-körbe. Másszóval az egész akváriumot ki akarta sajátítani. Pár napmúlva a másik hím megszerzett magának egy parányi helyet,nevezetesen a medence jobb felső elülső sarkában,közvetlenül a felszín alatt, s itt bátran állta már anagybirtokos hím támadásait. Az, hogy a felszín közelébenfoglal magának területet, a hal részéről afféle kétségbeesettdöntés, mert így különböző veszélyeknek teszi ki magátcsupán azért, hogy eredményesen védekezhessen fajtársávalszemben, amely a már elemzett okokból kifolyólag itt azértkisebb hevességgel támad. Az ilyen veszélyeztetett birtokgazdája a gonosz szomszéd felszíntől való rettegését tekinti„szövetségesének". A következő napok során szemmelláthatólag nőtt a B által védelmezett tér, s egyre lejjebbterjedt, míg ő maga végül elért a jobb elülsőakváriumsarokig, s így annak rendje és módja szerint igazifőhadiszállást harcolt ki magának. Ám ettől fogva A-valszemben azonosak voltak az esélyei, s A-t csakhamar vissza
  49. 49. is szorította olyannyira, hogy a két hal a medencét nagyjábólfele-fele arányban birtokolta. Szép látvány volt, ahogy ahatár mentén őrjáratoztak, és fenyegették egymást. Ám egyreggel mire ébredtem? A határ átnyomódott B térfelére! S Balig pár deciméternyi területet mondhatott a magáénak.Azonnal tudtam, mi történhetett! Párosodott az A hím, silyenkor a tarka sügéreknél a pár is egyenlő arányban vállalszerepet a terület védelmezésében. Így B-nek túlerővelkellett szembenéznie. De másnapra megint az akváriumközepén húzódott a határ, s nem volt kétséges, B is pártválasztott magának, és az ő „neje" is védelmezni kezdtebirtokukat. Egy hét elteltével a határ áttolódott az A családakváriumrészébe, ennek az volt az oka, hogy ez a pár ívott, smert az egyik házasfél végig az ikrákkal foglalatoskodott,csak egy fő védhette a terrénumot. Aztán mikor a B pár isleikrázott, megint kiegyenlítődtek a tér- és erőviszonyok.Julian Huxley ezt a magatartást igen ügyesen egy fizikaihasonlattal modellezte: a territóriumokat léggömbökhözhasonlította, melyek azonos térbe vannak zárva, s az egyikbelső nyomásától függően változik a másik helylehetősége. Sígy folyvást nagyobbodnak, majd kisebbednek. A territoriális harcnak ez a viselkedéspszichológiailagigen egyszerű mechanizmusa már-már eszményien oldjameg azt a problémát, hogy azonos fajú állatok„igazságosan", tehát a faj összessége szempontjábólkedvezően osztozzanak egy adott területen. S így, bárszerényebb körülmények között, de a gyengébb islehetőséget kap a fennmaradásra és a szaporodásra.Különösen olyan élőlényeknél van ennek jelentősége,amelyek - mint némely hal és hüllő - már igen korán, a végsőtestméret elérése előtt ivarérettekké válnak, ám közbenértelemszerűen tovább nőnek. A „gonosz elvnek" melybékés sikere! Ugyanez a siker tapasztalható bizonyos állatoknál
  50. 50. agresszív viselkedés nélkül is. Elméletileg elegendő, hogyezek az állatok „ne állják egymás szagát se", és ebbőlkifolyólag kölcsönösen kerüljék egymást. Bizonyos fokig eza helyzet a korábban tárgyalt macskáknál is. Bár a szagjelekmögött lapult azért fenyegetés. Vannak viszont gerincesek,melyek híján vannak minden fajon belüli agresszivitásnak.Például bizonyos békák, főleg a fán lakók, a szaporodásiidőszakot leszámítva tökéletesen magányos lények. Ésértelemszerűen igen egyenletesen oszlanak el az adottélettérben. Ez, mint amerikai kutatók újabban kiderítették,azzal magyarázható, hogy fajtársának brekegése elriasztja abékát. Persze ez az elképzelés nem ad magyarázatot arra,hogyan oszlanak meg a terepen a nőstények - mert őkbékáéknál köztudottan némák. Biztosra vehetjük, hogy az azonos fajú állatok egyenleteseloszlása az adott térben a fajon belüli agresszió legnagyobbteljesítménye. De nem az egyetlen! Már Charles Darwin isjól látta, hogy a nemi tenyészválasztást, a legjobb éslegerősebb állatok kiválasztódását a szaporodáskor nagybanelősegíti az, hogy a vetélytársak, elsősorban a hímekharcolnak egymással. Közvetlen előnyt az utódokszempontjából az apa ereje persze csak azoknál a fajoknálbiztosít, amelyeknél a hím is részt vesz azivadékgondozásban, elsősorban pedig védelmezésükben.Hogy a hím gondozó szerepe és a rivalizálási harc mennyireösszefügg, elsősorban olyan állatok esetében szembeszökő,amelyek nem a fentebb vázolt módon „territoriálisak",hanem nomád módon vándorolnak, mint például a nagypatások, a földfelszínlakó majmok és társaik. Az ilyenállatoknál a fajon belüli agresszió nem játszik jelentőstérelosztó szerepet, nincs ilyen „spacing out"-ja az adottfajnak, gondoljunk például többek közt a bölényekre,antilopokra, lovakra, melyek igen nagy köteléket képeznek, sígy területhatárolás és térféltékenység jószerint nem is
  51. 51. létezik, hiszen táplálékuk aztán mindig bőven van, ha van.Ezeknek az állatformáknak a hímjei mégis heves, drámaiküzdelmeket vívnak egymással, és nem kétséges, hogy azilyen harcos magatartásból adódó kiválasztódás azutánegészen rendkívüli méretű, erőteljes család- ésközösségvédelmezők kialakulását segíti elő, és megfordítva,afelől sem lehet semmi kétségünk, hogy a közösségvédelmének fajfenntartó funkciója rivalizáló harcokkiválasztódását eredményezte. Így alakultak ki az impozánsharcosok a bölényeknél vagy a nagy páviánfajok hatalmashímjei, melyek azután a csoport bármiféle fenyegetettségeesetén a gyengébb egyedek köré szinte védelmező falatvonnak. A rivalizáló harcokkal összefüggésben hadd említsünkmeg még egy tényt, mely a biológia világán kívül mozgókattapasztalataim szerint meglepi, de annak a megértéséhez,amit még e könyvben el akarunk mondani, igen fontos: afajon belüli kiválasztódás olyan formák s magatartási módokkialakulásához vezethet, amelyek nem csupán híján vannakbármiféle igazodási értéknek, de a faj fennmaradásánakegyenesen árthatnak! Ezért hangsúlyoztam nyomatékosan azelőző szakaszban azt, hogy a családvédelem - tehát a fajonkívüli külvilággal zajló összecsapás egyik formája - ariválisok harcát eredményezte, s csak ez segítette elő avédelemre képes, erős hímek kialakulását. Ha viszont a nemirivalizálás önmagában, merőben függetlenül a külvilággalszembeni fajfenntartó teljesítménytől, a kiválasztástbizonyos irányba tereli, adott esetben bizarr képződményekjönnek létre, melyek a fajnak mint olyannak egyáltalánnincsenek hasznára. A szarvasok agancsa példáulkifejezetten a rivalizáló harc céljaira alakult ki, s ha valamelyegyednek nincs agancsa, arra sincs esélye, hogy utódokatnemzzen. Különben az agancs köztudottan semmire se jó.Rablókkal-ellenségekkel szemben a hím szarvasok a mellső

×