Your SlideShare is downloading. ×
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Szepes maria -_a_voros_oroszlan
Upcoming SlideShare
Loading in...5
×

Thanks for flagging this SlideShare!

Oops! An error has occurred.

×
Saving this for later? Get the SlideShare app to save on your phone or tablet. Read anywhere, anytime – even offline.
Text the download link to your phone
Standard text messaging rates apply

Szepes maria -_a_voros_oroszlan

1,035

Published on

Published in: Spiritual
0 Comments
0 Likes
Statistics
Notes
  • Be the first to comment

  • Be the first to like this

No Downloads
Views
Total Views
1,035
On Slideshare
0
From Embeds
0
Number of Embeds
0
Actions
Shares
0
Downloads
15
Comments
0
Likes
0
Embeds 0
No embeds

Report content
Flagged as inappropriate Flag as inappropriate
Flag as inappropriate

Select your reason for flagging this presentation as inappropriate.

Cancel
No notes for slide

Transcript

  • 1. NNCL307-2EAv1.1 Szepes MáriaA VÖRÖS OROSZLÁN Misztikus regény Háttér Lap- és Könyvkiadó Kft., 1989 © Szepes Mária ISSN 0238-5457 ISBN 963 7403 38 8 Felelıs kiadó: Erdei Grünwald Mihály Felelıs szerkesztı: Gálvölgyi Judit A borítót tervezte: Konecsni György Mőszaki vezetı: Lantos Kálmán Mőszaki szerkesztı: Gregor László Kiadványszám: 89/5 Terjedelem: 22 (A/5) ív Szikra Lapnyomda, Budapest (89-0539)Felelıs vezetı: Dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató
  • 2. ADAM CADMON Adam Cadmon levele sok évvel ezelıtt, 1940 nyarán érkezett el hozzám a kisházba, amelyrıl néhány bizalmas barátomon kívül senki sem tudott. Alacsonyparasztház volt, vadszılıvel futtatolt verandával, zöld zsalus ablakokkal és meszeltfalakkal. Szelíden lejtı domb oldalába ágyazva állott, öreg, illatos hársak sátraalatt. Sem vonaton, sem autón nem lehetett megközelíteni; a legközelebbivasútállomástól egyórás, dombokon áthaladó út vezetett hozzá, A posta is csakhetenként egyszer cserkészett fel "Noé bárkájába", ahogy tanyámat elneveztem. Aház szobáit belül kényelmes, modern lakóhelyiségekké alakítottam át, de a vizetkézzel pumpáltam fel a kútból a tartályba, este pedig petróleumlámpával ésgyertyákkal világítottam, de 1940-ben mi, érzékenyebb emberek általában márszívesen emigráltunk a "primitív" múltba a "kultúra" dühöngı áldásai elıl. Ablakaimból s verandámról szılıvel beültetett, széles dombhátakra, s lábuknála Duna tükrös felszínére láttam. Házamat gondos kereséssel, szándékosan választottam ilyen hozzáférhetetlenhelyen. Éreztem, ha nem tépem ki magamat a város zaklató légkörébıl, sohasemjutok el munkám befejezéséhez. Foglalkozásom a városhoz köt. Mint egy nagy kórház idegosztályának vezetıje,teljességgel lehetetlennek látszott, hogy függetleníteni tudjam magamat egy csomókötelezettség alól. A különféle pályák között talán az orvos leginkább rabszolgájamesterségének, mert olyan területen áll poszton, ahol nincsenek szabályozhatódolgok; minden esemény sürgetı, ijesztı váratlansággal tör elı, és nem tőrhalasztást. Az irány, amellyel pionírként foglalkozom, súlyos dilemma elé állított.Mesterségem és könyvem is – amelyhez éveken át győlt az anyag – egész embertkívánt. Bizonyos részletkérdések tisztázásához nagy olvasási restanciám volt.Megkíséreltem az éjszaka egy részét feláldozni, de egészségem sínylette meg, sami még rosszabb, maga a munka is. Olyan problémákat tárgyaltam, amelyekösszpontosított erıkifejtést követeltek, különben tételei meggyengültek, és kitőnıtámadási felületet nyújtottak. Én pedig nem kockáztathattam azt, hogy félreérthetı,silány, rossz érvekkel védjek egy döntı fontosságú, igaz ügyet. Sok halasztás,megalkuvás után végül négy hónapi betegszabadságot kértem. Úgy vetettemmagamat az ügybe, mint a szakadékba ugró: zavart lélekkel, hangos lelkiismeret-furdalással, amelyet elnyomott a mindenen áthangzó, belsı sürgetés. Legügyesebbasszisztensemet helyettesül állítottam a kórházban, és kisétáltam a világból. A magány és a munka varázslatos békessége nem rögtön fogadott magába. Azelsı héten még bennem nyüzsögtek nyugtalanító torzókként a félbehagyott esetek,de azután kíméletlenül megöltem ıket magamban az egészséges szkepszissel, hogyaz emberek általában nem nélkülözhetetlenek, mert ha azok volnának, nemcserélgetné ıket szüntelenül, forgalomból kivont pénzek gyanánt, a halál. Afolyamatosság görcsös fenntartásánál, néhány ember izolált kezelésénél sokkalfontosabb, hogy az általam megismert, kikísérletezett és bevált módszer általánossá 1
  • 3. váljék, és megfékezze magát a betegséget. Mivel e könyvben szerepem úgyszólvánszemélytelen, csak annyiban térek ki munkára természetére, amennyiben az AdamCadmon alakját és megjelenését érthetıbbé teszi, s hozzátartozik az ı csodálatostörténetéhez. Huszonöt éve foglalkozom az idegbajokkal, s körülbelül tíz éve annak, hogyteljesen új útra tértem a tekintély zsákutcáiból – anélkül, hogy kísérleteimet éseredményeimet eddig nyilvánosságra hoztam volna. Ismerem és tisztelem atudomány óvatosságát, sokszor túlhajtott védekezését az úttörıkkel szemben, selkészültem rá, hogy munkám nevetségességbe fullad, támadások pergıtüzébekerül, vagy egyszerően agyonhallgatják, de mindez nem érint. Néhány tehetségestanítványom, akiket nem lehet majd kirekeszteni a gyógyászat területérıl, alaposan“fertızött" már: az én módszereim szerint gyógyít. Statisztikánk figyelemre méltószámokat mutat, s fıleg betegeink, a senki földjén bolyongó élıhalottak váltakkísértetekbıl újra emberekké. Rendszeremet metapszichoanalízisnek neveztem el, Psziché alatt én ahalhatatlan intelligenciát, minden élet transzcendens lényegét értem, amely aföldön az ember öntudatában érte el csúcspontját. E csúcspont azonban úgyviszonylik a szellem határtalanságának dimenzióihoz, mint porszem a kozmoszhoz.A lélek betegsége a híd valamiféle megrongálódását, a közvetítı szervek zavarátjelenti test és szellem között. A lélek orvosának ezt a hibát kell a klinikai módszeralaposságával megközelítenie, diagnosztizálnia és kijavítania. Ha csak tüneteketkezel, ırjöngı élıhalottakkal tömheti tele az ideggyógyintézeteket és a – világot.Persze nem sorolom ide az agy alkati zavarait, amelyek egy egész emberi életetsúlyosan determinálnak. A lélek betegségeirıl beszélek, amelyek eleinteláthatatlanok és felfedezhetetlenek a testben, s a gátlásos, rossz mederbe ömlıképzelıerı csak lassanként vájja ki kóros elváltozásait a szervezetben. A szellemnek s így a gyógyászatnak is ezt az általános forradalmát már nemsokáig lehet hosszú latin szavak ráolvasásával palackba kényszeríteni, mint amesebeli óriást, mert az idık terhesek vele, szívhangjai benne lüktetnek a világban,nemsokára meg kell születnie akkor is, ha a bábákat elégetik érte. Hogy atudománnyal szemben való eretnekségem még inkább nyilvánvalóvá legyen,nyíltan bevallom irányomnak okkult vonatkozásait. Hiszek HermesTrismegistosban, az analógiák tanának kinyilatkoztatójában, az ısihagyományokban, amelyek gyökerei egy, csak most elıderengı, történelem elıtti,hatalmas múlt ködébe vesznek. Az igazság a késıbbi idık folyamán is mindigmegjelent, de az emberek gonosz kis törpék voltak hozzá. Gondoljunk csakParacelsusra, kollégái gyilkos irigységére, amely végül is bezúzta koponyáját, egyolyan koponyát, amelyért hiába kínáltak volna fel néhány ezer fejet a magukéból:sárért akkor sem lehet aranyat venni, ha tonnaszám mérik. Adam Cadmon levele csak néhány sort tartalmazott: 2
  • 4. "Mélyen Tisztelt Tanár Úr! Remélem, személyes látogatásommal sikerül majd kibékítenem azért, hogymunkájában megzavarom. Mind össze két napon át kívánom vendégszeretetétigénybe venni. Érkezésem pontos idejét még nem tudom, mert néhány ügyelintézésétıl függ, de úgy gondolom még e héten utazhatom. A viszontlátásig szívélyesen üdvözli híve: Adam Cadmon" Így írta alá: Adam Cadmon. A levelet Budapesten adták postára. Elsı gondolatom az volt, hogy valamelyik barátom megtréfált. Címemethárman ismerték. Az asszisztensem, pesti házvezetınım és szórakozott agglegénykollégám, akivel végtelen sakkcsatákat hadakoztam végig, s aki kórházban feküdtsúlyos epekı-operációval. Megbízhatóságukban nem kételkedtem. Tudtam, hogycímemet nem árulták el senkinek – sem ismerısnek, sem idegennek. Akkor háthonnan szerezte meg mégis ez az “Adam Cadmon", miért nevez! magát ezen akabalisztikus néven, amely a kozmoszt jelenti – és mit akar tılem? A zavarástól való bosszús félelmemet elnyomta növekvı kíváncsiságom. Alevélbıl és a névbıl mágia szállt fel. Újra és újra visszatértem hozzá,foglalkoztatott. Vizsgáltam a keskeny, egyenes dılésszögő, hasonlíthatatlanuleredeti írást. Volt benne valami hieroglifaszerő. A borítékon nemcsak nevem álltott világosan, hanem a többi részletes utasítás mellett a ház elnevezése is, amelyetsehová nem írtam fel, és csak baráti körben emlegettem: Noé bárkája.Megfejthetetlen volt. Szinte izgalommal vártam Adam Cadmon megjelenését. Azon vettem észre magamat, hogy reggel, ébredéskor elsı gondolatom az,vajon ma megjön-e? Harmadnap már nem bírtam a tétlen bizonytalanságot;önmagamat áltatva, hogy csak gyufáért, gyertyáért meg némi élelmiszerértigyekszem a faluba, lesétáltam a vonathoz. Az állomáson nem szállt le senki.Csalódást éreztem. Otthon megtudtam azonban, hogy távollétemben megérkezett. * A verandán ült, mikor beléptem. Felállt, hozzám lépett, és a kezét nyújtotta. Korát nem tudtam volna megállapítani. Nem volt öreg. Arca keskeny, finomvágású és teljesen ránctalan. De fiatal sem volt. Nem tudom meghatározni, miért,ez a szó egyáltalában nem fejezte ki ıt. Inkább idıtlen, jelenben lévı állandóságtükrözıdött róla. Vonásai enyhén mongolosak voltak, arcbıre kreol, bár csakannyira, amennyire Európában is elıfordul. Világítóan zöldeskék,mandulametszéső, nagy szemétıl nehéz volt elvonni a tekintetet. Széles, magashomloka nemes domborulataival, finoman homorú halántékával a természetmestermővének tőnt a képzett frenológus elıtt. Fekete, simán hátrafésült, tompafényő haja mélyen a nyakába simult. Kényelmes, fehér nyári öltönyt viselt. 3
  • 5. Szavaim elıl elsiklik a lényeg, amely ıt megjeleníthetné. Hogyan fejezzem kipéldául szemének derős, átható, ismerıs, a szellem legmélyérıl visszhangot idézıpillantását?! Egy másodpercig sem volt idegen, anélkül, hogy kapcsolatunkkeletkezését és mibenlétét ismertem volna. Halk, egyenletes hangján legelıször munkám iránt érdeklıdött. Mialattbeszélgetésbe mélyedtünk, nem éreztem meglepıdést, mennyire tájékozott felıle.Készülı könyvembıl részleteket idézett, s én ezt magamban futólagosan elintéztemazzal, hogy biztosan az orvosi közlönyben írt cikkeimet olvasta – de hirtelen, szóközben rádöbbentem: éppen ezekrıl a dolgokról sehol nem tettem említést. Csak apapír tud róla íróasztalomon, a töltıtoll, meg én. Illetve… rábámultam, s ıelmosolyodott. – Nem boszorkányság! Csak egy lépés elıre, azon a területen, amelyen ön ismunkálkodik. Az egész komplexum készen van a tudatában, és én leolvastam. Ez aképesség minden emberben benne szunnyad, csak ki kell fejleszteni. Ez a magyarázat hirtelen egy olyan síkra zökkentett át, ahol a világkép néhánydimenzióval gazdagabb. Beszélgetésünk a háborúra terelıdött. Azt mondotta, Lublinból érkezettegyenesen azért, hogy meglátogasson, s holnapután már indul is vissza. Ekijelentése különféle kérdések tömegét kavarta fel bennem. Mit keres Lublinban,ahol a legkegyetlenebb háború pusztított, s ma is szörnyő elnyomás uralkodik.Lengyel talán? Tökéletesen beszélt magyarul, bár egy alig érezhetı idegenszerőakcentussal. Budapesten csak egyetlen napot töltött, nem ismer ott senkit,egyenesen hozzám jött… de hát akkor ki adta fel Budapestrıl a levelet négy napelıtt, honnan tud rólam és egyáltalában, hogyan utazhat magánember a háborúszónákon át?! – Nem vagyok lengyel – felelte gondolatomra. – 1939 júliusában költöztemLublinba. – Német! – ötlött fel bennem a szorongó gyanú árnyékával együtt. – Csaknem… – Tibetbıl jöttem – mondotta egyszerően. – Ezt a látogatást már ottelhatároztam. Ha eltakarítja lelkében a pillanatélető tudat gondolatlepkéit,megtalálja alatta a bizonyosságot, hogy várt rám. Persze a kijelölt ember nemcsakaz értelmével várakozik, hanem a sejtelmeivel, elıérzeteivel, nyugtalanságaival, s akimeríthetetlen hitével abban, hogy a kifejezhetetlen, a háromdimenziós életszigorú törvényeivel megközelíthetetlen lényeg jelentkezik s megmutatkozikegyszer. Kettınk között csak annyi a különbség, hogy ön sejt valamit, én megemlékezem. De közös munkánkra nézve ennek nincsen jelentısége. Fontos, hogytud a dolgokról, szilárdan véghezviszi azt, amivel megbízták, és ismertetıjeleithiánytalanul megırizte. – Mi az, amivel megbíztak… kik azok, akik megbíztak és… micsodaismertetıjeleket ıriztem meg?! – szakadtak ki belılem a kérdések. – A szavaknak nagy hibájuk, hogy mindenki mást ért alattuk. Elıszöregyeztetni kell ıket, mint a különféle órákat. Emlékezés alatt én az elızı életekrevaló emlékezést értem. Ön tudja és hiszi, hogy az újraszületés valóság, vannak 4
  • 6. ismeretei és saját sejtelmei róla. Én emlékezem, ön érzi, hogy nem elıszörtalálkoztunk ma, én tudom. Ön egy belsı parancsra elvonult ide, Noé bárkájába,hogy befejezze munkáját, amelyre a jövınek szüksége van, én tudom, hogy ez abelsı parancs megbízás onnan, ahol az új Eont készítik elı a szellem forradalmárai,a megújult lélek összeesküvıin át. Ön közéjük tartozik, anélkül, hogy ez életébentudna róla, de biztosíthatom, tudatosan esküdött fel valamikor. Világos, ugye? Önkéntelenül igent bólintottam, noha ez a “világosság" inkább elvakított, mintlátóvá tett. Furcsa, emelkedett állapot tartott hatalmában, míg Adam Cadmonházamban tartózkodott. Jelenlétében nem tudtam vitázni, analizálni, ellenszegülni.Egy-egy pillanatra felmerült bennem, hogy talán szuggesztió áldozatául estem,mert minden szava a megismerttel, az érvekkel alátámasztható tényekkel szembenolyan meggyızı erıvel zuhan belém, hogy a kétely csíráját is összezúzza. Aszuggesztióval azonban éppen eleget kísérleteztem ahhoz, hogy tudjam, mennyiremás természető dologgal kerültem most szembe. Semmiféle áthangolás! szándék,erıszakos áram nem indult ki belıle. Csak önmaga volt, a megismerésnek, uraltszellemi erıknek és képességeknek hatalmas töltésével, s megnyilatkozásait nemtétova, emberi bizonytalansággal, hanem átütı, súlyos bizonyossággal telítette. * Este, vacsora után a kertben üldögéltünk. Sötét, csillagokkal teletőzdelt égboltfeszült fölöttünk. A csillagképek láthatatlan üvegburára festett ábrái kör ülragyogtak bennünket. Sápadt, titokzatos folyamként ömlött át a horizonton a Tejút.Közel a nagy teleholdhoz két, éles fényő csillag szolarizált: a Szaturnusz és aJupiter szoros közelállásban, konjunkcióban egymással. Szemem e két csillagonkötött ki, s eltőnıdtem hatalmukon, egymásnak ellentmondó s egymást mégiskiegészítı erıiken. Jupiter a nagy jótevı; tüzes, lendületes, építı – Szaturnusz azakadályemelı, dermesztı, szenvedést hozó s transzcendens lényegében aszenvedésen át tanító bolygó. Jupiter a Nap barátja, Szaturnusz a nagy magányos.Egyik veszélye a tőz, a másiké a dermedés. Vajon micsoda hatásokkal telíti avilágot e két óriás küzdelme? – A Messiások konstellációja – mondotta mellettem Adam Cadmon halkan. Megrezzentem. Egyszerre felzúgott bennem e hasonlíthatatlan éjszakavarázslata. Adam Cadmon megint a gondolatomra felelt. – A Jupiter és a Szaturnusz konstellációja elızte meg Krisztus születését is –folytatta csendesen. – Akkor a Halak jegyében állt a nagy konjunkció. Most aBikában áll. Amaz a kereszténységet hozta el a világnak, ez pedig majd a filozófiaiés társadalmi forradalmat, a szellem megváltását hozza az anyag rabságából. AMessiás, aki most születik, az új Eon kapunyitója lesz. – Egy új Messiás születik… Hol? Mikor? – kérdeztem értetlenül. – Lublinban. 1941 áprilisában. A lublini gettóban, ott, ahol legsúlyosabb a teherés legnagyobb a sötétség. A megalázottak és megnyomorítottak között. Árnyékamessze elırenyúlt: a Bőn Embere, a Törvénytaposó, a hazugságnak mindenhatalmával és jelével megjelent már. S ahol az árnyéka a földre vetıdött, ott 5
  • 7. megjelenik fénylı mása is – a káprázat mellett a valóság. Az Antikrisztussalszemben a Szabadító. S hogy az írás beteljék, s az idı örök hullámverésénekvisszatérı ritmusa hallhatóvá váljék, egy zsidó leány törvénytelen fiaként jön avilágra; egy fajtájának bánatával, szenvedéseinek félelmetes okosságával,üldöztetésének rémült gyöngeségével terhelt zsidó lány fia lesz. Ez a szelídleányanya mása annak az ısi anyának, aki ezerkilencszáznegyven év elıttmegszülte fiát egy istállóban. Hangja halkan, egyszerően csengett, bennem mégis tőz győlt tıle. Lenyőgözötta határtalan, értelmen túli bizonyosság, hogy minden szava megrázóbban igaz,mint a látható dolgok körülöttem. – És ön… Miért van ön Lublinban?! – ez volt az elsı kérdés, amelyetszemélyérıl nekiszegeztem. – Ha majd az emberi győlölet és esztelenség istállójában megszületik aBölcsesség, a csillagot követve felkeresik İt azok, akiket meghívtak akeresztelıre. Hozzám már eljutott a hívás. Azért jöttem vissza a névtelenségbıl,hogy helyet készítsek Neki, és megjelentsem üt. Azért jöttem, hogy az Igazaknaktudtára adjam: ezek azok az idık, amelyekrıl a jövendölések szólnak. Olyan napokkövetkeznek, amelyek malmai gyorsan ırölnek, és összezúznak minden emberitámasztékot. Tüzek támadnak, amelyek fölégetik az anyag utolsó menedékeit is.Nem lesz talpalatnyi föld, tenyérnyi tetı, ahol a menekülı megállhatna, ahol azüldözött elbújhatna. Utoljára omlik le talapzatáról az annyiszor felállítottaranyborjú. Könnyek áradata nem lágyítja meg a könyörtelenség démonainakszívét. A vér tengerré dagad és elönti az országokat, városokat, utcákat, házakat,termıföldeket kerteket, tavakat és folyókat; mert a Vízöntı hővös óceánja elıttmindig vér mossa tisztára a földet. A szenvtelenül pergetett apokaliptikus szavak értelme hosszú ideig nem tudottagyamba, idegeimbe törni. Kábultan néztem a tücsökciripeléstıl zúgó táj sötét,szelíd körvonalait. Üde, hős szagok simogatták arcomat, akác- és bodzaillat. Egymessze tanyáról kutyaugatás hangzott. A folyóparton békák rekedt, lágy hangjakérte az esıt. A vér, halál, aljas durvaság fogalmai meghátráltak az éj tisztabékessége elıl… hirtelen rámtört azonban valahonnan a jövı misztikusdimenziójából s az Akasából* az eljövendı évek borzalmainak sejtelme, a mindenelbírhatót és elképzelhetıt meghaladó pusztítás és pusztulás, a győlölet ırjöngése,védtelen tömegek kiszolgáltatottsága, a démoni vitustánc félbeszakíthatatlan,öngyilkos rángatódzása – s a csendes táj is megelevenedett egyszerre. Baljóshangok, félelem, lapuló nyugtalanság csak idegekkel érezhetı, állandó remegéselüktetett benne, s szívszorító, verejtékes várakozás a hirtelen felvijjogószörnyőségre – olyan tömény és annyira valóságos volt ez az érzés, hogyfulladoztam tıle, s szívem rohanó lüktetésbe kezdett. [* A hinduk szerint a világéternél sokkal finomabb, ısibb anyag, éppen olyanısi, mint maga a szellem. Az Akasa tartalmazza a Kozmosz eseményeinek mindenideáját. Nincsen kauzalitásnak alávetve, csak a belıle alkotott formák tartoznak azokság törvénye alá.] 6
  • 8. – Nem! – törtem ki elhárítón. – Ilyen mélységek nincsenek az emberben! Eztnem bírhatja el egyetlen lélek sem! – A lélek természetében isteni is, démoni is. Aszerint, hogy a Fény vagy aSötétség erıi jutnak a fogantyúkhoz, amelyekkel mozgatják. A lélek a lét változó,szubtilis nyersanyaga. Azok a hatások, amelyek ráömlenek majd, olyanelementárisak, hogy ellenállhatatlanul áttörnek minden védtelen, gyönge ponton. Agyőlölet ereje ez; s akiben a legkisebb készség van rá, aki nem küzd elleneszellemének minden képességével és megismerésével, azt a győlölet démonaiseregükbe sorozzák, az elveszett. A győlölet a legfélelmetesebb, legmágikusabbhatalom, amely eddig a földön megjelent. Túlszárnyal és lebír minden más emberigyöngeséget; az egyéni önzést, kényelemvágyat, halálfélelmet. Fehérizzásigkorbácsolja a fanatizmust, tömeggé olvasztja az embert, s az a saját pusztulása áránis csak pusztítani akar. – És miért kell, hogy ez megtörténjék?! – kérdeztem szinte kiáltva, hogyhangom végigömlött az alvó fák között. – Ha a látható dolgok mögött Tervezı ésterv van, hogyan engedheti útjára a rombolás erıit?! – Mert a látható dolgok mögött terv van – hangzott a higgadt felelet. – A földnagy transzmutációja ez, Lényege átváltozik. A fertızötteket kiveti magából, s akevesek, akik megmaradnak, vele finomulnak ólomból nemesfémmé. Ami történikmajd, az a provokáló injekció hatása. Csak azokban veti felszínre a kórt, akikbenbenne lappang. – Az emberek gyengék, tudatlanok és felelıtlenek. Vezetıik azonban tudatosakés lelkiismeretlenek. A propaganda fekete varázslatával való visszaélés az ı bőnük,nem az emberé. A rosszfajta, szők koponyákat eszmemérgekkel töltött verzércikk-és rádiószónoklat-bombák ostromolják – hogyan védekezzenek ellene? Nincsenekönálló fogalmaik, erkölcsi erıdvonalaik, csak hiányérzeteik vannak. Gyermekekık, s a hammelni patkány fogó fuvolájának hangjára tolonganak megigézetten avesztükbe. Miért sújtja ıket a büntetés?! – Helyes a kép. Az emberek gyermekek, s ezek a gyermekek nagyon kegyetlenjátékokat játszanak. Kegyetlenek egymáshoz, minden élılényhez és önmagukhoz.A föld azonban ezentúl nem gyermekek játszótere lesz, hanem gondolkodófelnıttek lakhelye. Egy ideig hallgattunk. Ezekkel a szavakkal nem lehetett vitába szállni. Tételeikinyilatkoztatások voltak, mint Henoch, Baruch, Ezra és János látomásai és apróféták tanításai. Hinni kellett, vagy kereken tagadni ıket. – Szeretném tudni – mondottam kis idı múlva csendesen –, miért jött elhozzám… éppen hozzám Tibetbıl, Lublinon át a Noé bárkájába? Ahogy kimondtam ezt, az utolsó szavak szeszélybıl, ötletbıl fakadt játékosságaelröppent: Noé bárkája! Micsoda súlyos tartalommal telt meg hirtelen ez azelnevezés! Különös sejtelmemet Adam Cadmon hangja erısítette fel: – Elhoztam valamit, aminek meg kell maradnia… át kell vészelnie az új…vérözönt. Késıbb már nem jöhettem volna. Zsibbasztó, esztelen öröm vett erıt rajtam. Nem házamra, hanem egészMagyarországra vonatkoztattam azt, amit mondott. 7
  • 9. – Csak errıl a kis házról van szó – mondotta feleletképp. – Noé bárkájáról. Sebben is erısen meg kell majd kapaszkodnia, ha elborul az ég, és közel rohannak aviharok. – Úgy gondolja, hogy ezt az országot sem kíméli meg a… – Igen! – Nos hát… mindenképpen rendelkezésére állok. – Tudom – mondotta egyszerően. – Egy kéziratot hoztam. Szeretném, hamegırizné addig, amíg utasítást küldhetek, mi történjen vele. Nálam most és akövetkezı években nem lenne biztos helyen. Persze úgy értem, ha érdekli, el isolvashatja, * Másnap délután elbúcsúzott. * Így került hozzám Adam Cadmon kézirata. Az ı írásban közölt utasításaiszerint járok el, mikor azok elé tárom, akik a vérözönbıl megmaradtak, éstámolyogva keresik az élethez visszavezetı utat. Személyesen nem találkoztam vele többé. 8
  • 10. ADAM CADMON KÉZIRATA Elsı könyv A príma matéria "A titkos tudományok útjára senki se lépjen rá vakmerıen, mert ha egyszer elindult rajta, célhoz kell jutnia, különben elveszett. Ezen az úton kételkedni annyi, mint eszelıssé válni, megállni annyi, mint elbukni, visszahıkölni annyi, mint feneketlen mélységbe zuhanni. Te, aki e könyv olvasásába kezdtél, ha végigolvasod és megérted, uralkodóvá vagy ırültté leszel. Ám tégy vele, amit akarsz – se megvetni, se elfelejteni nem fogod. Ha tiszta vagy, fáklya lesz elıtted, ha erıs vagy, fegyverré válik kezedben, ha bölcs vagy, bölcsebbé leszel. Ha azonban romlott vagy, akkor ez a könyv a pokol tüzévé lesz benned; éles tırként hatol át lelkeden, s lelkiismeretedet a megbánás és örök nyugtalanság súlyával terheli meg." (Eliphas Levy: Rituel de la Haute Magié) Sebastian, aki nem érkezett meg sehová Hans Burgner ma már olyan idegen nekem, mint testem elhalt, kicserélıdöttsejtjei. Néhány évszázaddal ezelıtt mégis ı volt az, akire örömök, szorongások,sejtelmek izgatott elfogultságával rámondtam: ez vagyok én! Hans Burgnerhitvány volt, mohó és zavaros fejő, de benne indult el az erjedés, amely életemetkiemelte a szüntelen ismétlıdés körpályájáról. Ezért kezdem történetemet vele. Azorfikus misztériumok papjaként felkínálom kezemet a noviciusnak, aki követniakar az éjszaka sötétségébe, holdtalan erdık mélyébe, születésen, halálon, azalvilág ösvényein át Hadesz kapui felé. Kezemben fáklya van, és ismerem az utat.Aki velem tart, nem téved el. Hajnalra a felkelı nap templomához érkezünk. * Swandorfban születtem 1535-ben. Gyanítom, hogy apámnak nem sok köze voltehhez, tagbaszakadt, szemtelen segédének annál inkább. Apám molnár volt; kövér,lilásfehér húsú, nehéz légzéső, jámbor és szórakozott ember, akivel anyám annyitsem törıdött, mint egy liszteszsákkal. Az ı tőrhetetlen, szeszélyes, hangos, 9
  • 11. pillanatonként színét változtató egyénisége azonban megtöltötte a házat. Alegállhatatlanabb asszony volt, akit ismertem. Sohasem tudhatta senki, hogy egynegyedóra múlva kihez lesz szerencséje; ábrándosan fuvolázó, gyöngédvárkisasszonyhoz-e, puritán, éles szentenciákat kilövellı aszkétanıhöz, kinek testeköré láthatatlan szırcsuha csavarodik – nedves alsóajakkal, csillogó szemmelvihogó, részeg kurtizánhoz-e vagy rikácsoló kofához, aki mosdatlan szájjalkáromkodik és agyba-fıbe szid mindenkit. Véleményei ugyanegy dologrólpercenkint ellentmondtak egymásnak, s mivel erıs, – tevékeny, fáradhatatlan észsarnoki természető volt, még egy bolha se maradhatott nyugton tıle. Mindenkitmegmozgatott, ellentmondó parancsokkal összevissza hajszolt, és mikor a dolgokvégképpen zőrzavarba fúltak és sikerült az embereket és állatokat az ırülethezközel sodornia, izgatottan és szinte elégedetten tekintgetett maga körül. – Csupa hülyével vagyok körülvéve! – jelentette ki vércsehangon, majdváratlanul, inkább a jólesı izgalom hatása alatt sírni kezdett. Önmagát siratta. Erremindig készen állott. Rémületében izzadó apámnak felrótta áldozatait, amelyeketérte hozott, eltemetett ifjúságát, véka alá rejtett szépségét… s itt mindig beleszıtteegy átutazó nemesember iránta érzett halálos szerelmét. – Selyemben, bíborbanjárhatnék! – zokogta hamis, patetikus hangsúllyal – és elrothadok egy büdösfészekben, ahol mindenki kihasznál! Még életemben nem kaptam egyetlen jó szóttıletek! A belemet kidolgozom értetek, s egyiknek sem jutna eszébe legalábbannyit mondani: köszönöm, Theresa! Saját szépségérıl úgy beszélt, mint a természet jelenségeirıl, mint a Napról,Holdról vagy csillagokról, s rögeszméje volt, hogy ellenállhatatlan. Ha nadrágosember ráemelte a szemét, az már “rabja" volt. A nyápic kis inastól kezdve azegykedvő, öreg zsákhordókig, mindenki érte epekedett. Félszegen topogóparasztasszonyok, akik lisztjük ırlésére vártak, megrökönyödve, értetlenülmeredtek rá, amikor egy-egy segéd háta mögött kacsintgatással, integetéssel hívtafel figyelmüket rá, hogy a mit sem sejtı legény milyen pillantással falta ıt, vagyhogyan ért hozzá szándékosan reszketı kívánságában. Magas, két vastagcölöplábon álló, durva csontú asszony volt. Körte alakban kiszélesedı, hatalmascsípıjéhez képest válla keskenynek hatott. Arca szép volt. Bıre tiszta, hamvas,vonásai szabályosak, csak orrában lappangott valami nyugtalanító hegyesség.Sötét, egymáshoz kissé közel lévı, domború szemhéjú szemébıl hideg keménységnézett ki. Nevetése bádogcsörgéshez hasonlított. Eszmélésem elsı pillanatátólkezdve taszítást éreztem iránta. Mindenbe beletúró, minden elkülönülésbebetolakodó hangos erıszakossága zárkózottá, hallgataggá, elkülönülıvé tett. Alkalmazottaink úgy változtak, mint égen a felhıjárás. A legény is, akivelviharzó, epés, féltékeny viszonyt folytatott, születésem után hamarosan továbbállt.Apám és én azonban nehezebben szökhettünk meg elıle. Apám már túl kövér,beteges és kényelmes volt, én meg még gyámoltalan gyermek, akit tehetetlenségemszolgáltatott ki neki. Ellentmondást nem tőrı szeretetkitörései, vaskos, nedves,harsány csókjai még elviselhetetlenebbek voltak, mint gyors, csípıs, szaporapofonjai, amelyeket minden elızmény nélkül arcomra kent. Ha valamilyen okból elkellett mennem mellette a szobában, pofonra vagy csókra biztosan elkészülhettem. 10
  • 12. Igyekeztem mindkettıt elkerülni. Rettentıen fukar volt, és mindenkitıl sajnálta azételt. İ maga csak titokban ínyenckedett; apámnak és nekem nem gyızteprédikálni, hogy a sok evés mennyire ártalmas, és a vallás parancsai is tiltják. Aböjtöket könyörtelenül betartatta velünk. Segédeink és inasaink "poklosbélőek"voltak neki. Apám reszketett az ételért, én meg gyors növekedésemben falánkvoltam, mint egy fiatal állat, tehát loptam az éléskamrából, és megettem mindent,ami kezem ügyébe került. Szánalmas és humoros élmény volt valahányszorszegény apámat rajtakaptam saját éléskamrájában, ahogy bőntudatos tolvajkénttömködte magába a lekvárt. Mikor meglátott, sóhajtva és fuldokolva, a szemérmescinkostárs alázatával nyújtott felém egy hosszú szál kolbászt vagy egy darab sülthúst: – Itt van, Hans… én már az édességnél tartok… csak anyád meg ne tudja! –mondotta suttogva. – Nagyon fájna szegénynek, hogy megtörtük a böjtöt… hiábamagyaráznám neki, hogy Isten oltotta belém az undort a vízben fıtt hal iránt…vallási kérdésekben ı olyan… dogmatikus. – Azt hiszi, apám, ı koplal?! – kérdeztem tele szájjal. – Esze ágában sincs!Gesztenyével töltött kacsát evett az árnyékszékben. Láttam! – Kilested anyádat az árnyékszéken?! – megbotránkozva nézett rám, de amegbotránkozáshoz sem volt sokáig ereje. Legyintett. – Nem érted ıt, Hans. Nekifontosabb a mi lelki üdvösségünk… Hagytam neked egy kis lekvárt… Utána dobdaz üveget a patakba. Apám hamarabb menekült meg, mint én. Ebéd közben megállt a kanál akezében, feje elıbb piros, majd sötétlila lett – lefordult a székrıl, és meghalt. Anyám meglepı változatokban siratta meg. Elıször csodálatos, drámaiözveggyé magasztosult. “Szegény, jó drágámnak" nevezte. Érzelmes jeleneteketköltött utolsó óráiról, azokról a szavakról, amelyeket az elhunyt halálánakelıérzetében hozzá intézett: “Te voltál a legnagyszerőbb asszony a világon,Theresa!… Ha száz életem volna, akkor sem tudnám meghálálni, amit értemtettél… Mi lett volna belılem nélküled?!" Az igazság az, hogy halála elıtt néhányórával rettenetesen összeszidta a megboldogultat egy vászonnadrág miatt, amelyszélesen felrepedt a fenekén, amikor lehajolt. Késıbb hallottam, hogy epésen aztmondta valakinek: “Halálra zabálta magát. Tudtam, hogy ez lesz a vége!" A malom élete egyébként érdekes volt és változatos. A környezı falvakbólparasztok érkeztek szekereken, ırölni való búzát és híreket hoztak. A malomtólnem messze széles országút húzódott, amelyen a szekereken kívül néha elıkelıhintók is átutaztak. Nem sok idıt töltöttem otthon. Az országúton vándorlegényekmeneteltek, szabad, dalos kedvő fickók, akiket Nürnberg nagy mágnese vonzottmagához. Gyakran hozzájuk szegıdtem, és addig kísértem ıket, míg a fáradtság,éhség és az alkonyat haza nem kergetett. Hallgattam meséjüket, magamba szívtamvidám gyökértelenségüket és az ismeretlen, a távoli, a csodálatos légkört, amelykörüllengte ıket. Álmomban végtelenné nyúlt lábam alatt az országút. Almombannem fordultam vissza. 11
  • 13. * Anyámnak volt egy nagybátyja, aki idıközönként beállított hozzánk.Sebastiannak hívták. Anyám mélységesen szégyenlet te ıt, demegmagyarázhatatlan módon félt is tıle. Nem merte kiutasítani, és elláttamindennel. Sötét arcú, magas, sovány, kopasz ember volt, keselyőorral és táskás,véreres szemmel. Ha vékony, gúnyos száját széthúzta, láthatóvá lettek hosszú,sárga fogai. Egyik füle hiányzott. Meglehetısen piszkos volt, és erısen ivott.Tudott írni, olvasni, és ha beszélni kezdett, mindenki elnémult körülötte. Anyámazt mondta, rengeteget hazudik, de ı is odahallgatott, mikor idegen országokról,sötét bırő szigetlakókról, óriásokról és törpékrıl, egyszemő, egylábú szörnyekrıl,repülı emberekrıl mesélt, és úgy tüntette fel, mintha ezeket személyesen láttavolna. Értett az amulettek, szerelmi báj italok készítéséhez, jósláshoz,ráolvasáshoz. Szóval “boszorkánymester" volt. És nekem hallatlanul imponált. Öttartottam a legkülönb embernek mindazok között, akiket ismertem. Lassanként azt is megértettem, anyám miért fél Sebastiantól. Attól tartott, hogy“megrontja" ıt. Magábavéve az is, hogy akadt a világon egy ember, aki anyámborzalmas természetét megfékezte, határtalan tiszteletet ébresztett bennem.Hozzászegıdtem Sebastianhoz, és nem tágítottam mellıle. Követtem hosszúsétáin, és csodálattal vegyes borzadással figyeltem, ahogy részegen beszélt ésgesztikulált magában. – Nem! – mondotta. – Aki nem Szaturnusz jelében született, az hiába törimagát… – hirtelen megtorpant, és gúnyos hangon nyekeregni kezdett: "Quide virgis fecit aurum Gemmas de lapidibus…" Nevetésben tört ki, amely keserves kecskemekegéshez hasonlított, azutántovábbrohant. Rövid gyereklábam alig bírta követni. – Marhák! Marhák! – tört ki idınként. Eleinte nem vett tudomást rólam, keresztülnézett rajtam. Azután lassankéntfeltőnt neki, hogy mindig körülötte vagyok. – Mit akarsz… he?! – förmedt rám. Annyira megijedtem, hogy izzadni kezeltem. Nem tudtam, hogyan fejezzem kiazt, amit érzek iránta, hiszen magam sem voltam tisztában vele. – Én… – nyögtem ki nagy nehezen – olyan akarok lenni… mint… mintmaga… Kicsit meghökkent: – Úgy… he…? Aztán miért?! – Mert… maga… más. Magától félnek. Anya is fél. Jól megnézett. Arcáról elıször tőnt el a fanyar, rosszindulatú kifejezés. Egészenmás volt így: öreg, fáradt és reménytelen. 12
  • 14. – Eredj csak játszani, kisfiam… Eredj szépen – hangja is másképpen csengett.Fakó volt és szomorú. – Ne járj az én nyomomban. Vess magadra keresztet, ésmondd azt: távozz tılem! Én elátkozott vagyok. Ez a malom a tiéd lesz majd.İröld a lisztet, és ne gondolj másra. Azt mondom, verd ki a fejedbıl az egészet. Nehiggy nekem. Én csak beszélek összevissza, különben ordítanom kellene és fejemeta falba vernem. Semmit se tudok. Semmit! Elindultam az otthonomból, nincsfeleségem, nincsen gyermekem, és nem érkeztem meg sehová. Megmérgezett azaranylidérc. Három világ fölött akartam úrrá lenni, és nemsokára megdöglöm azárok szélén. – Szemébe szenilis könnyek győltek, s az én szívem végtelenszánalommal telt meg iránta. – Ne mondja ezt… ne… – kértem, és én is elsírtam magamat. – Miért sírsz? – mondta nyersen. – Jobb dolgokat sirass meg! Remélem, mostmár nem akarsz hozzám hasonlítani? – kabátja új javai dühösen kitörölte a szemét. – De… igen – mondtam állhatatosán. – Meg akarom tanulni a varázslatokat.Varázsolni akarok. Meg hogy féljenek tılem. És az emberek azt tegyék, amitparancsolok, meg… Elnevette magát. – Makacs egy kölyök vagy! Keményfejő, mint én voltam. – Megfogta kétvállamat: – Ha én nem veszlek kézbe, elbolondít más. Én legalább vigyázok, hogyegészen el ne menjen az eszed. Attól még nem lesz semmi bajod, ha írni, olvasnimegtanítlak… Ebben is tévedett szegény. * Így barátkoztunk össze. Sebastian tanítani kezdett. Egyre jobban ragaszkodotthozzám; annyira, hogy nem tudott elmenni tılünk. Azelıtt néhány hónapnál továbbsohasem maradt egyfolytában. Továbbőzte nyughatatlan természete. Mostazonban, anyám nagy bosszúságára, ott maradt, hogy velem lehessen. Beavatottminden titkába, bánatába. Én is úgy megszerettem, mintha apám lett volna.Tanítási módszere rendkívül érdekes és mulattató volt, és ezért játszva tanultammeg írni, olvasni, számolni, sıt némi latin is rámragadt, mert beszédét gyakrantőzdelte meg latin idézetekkel, amelyeket azután lefordított nekem. Volt egy párkönyve az alchimiáról, ezekre rávetettem magamat, és annyiszor átolvastam, hogykívülrıl tudtam ıket. A betők, attól a pillanattól kezdve, hogy értelmükbebehatoltam, megrészegítettek. Legnagyobb hatást egy Flamel Miklósról, a híresfrancia alkhimistáról írott könyv tette rám. Arról szólt, hogyan jutott Flamel aPhilosophorum Lapide, a Bölcsek Köve birtokába. Flamel 1330-ban születettPontois-ban. Párizsban élt igen szőkös viszonyok között. Azután 1382-benegyszerre mint dúsgazdag ember tőnt fel ugyancsak Párizsban. Vagyonakifogyhatatlannak látszott. Hihetetlen összegő alapítványokat tett, tizennégykórházat alapított, három kápolnát építtetett. Gazdagsága a királynak is szemetszúrt, sıt a parlament is vizsgálat tárgyává tette, de csak annyit tudott kideríteni, 13
  • 15. hogy Flamel a Bölcsek Kövének birtokában, a nem nemesfémek arannyáváltoztatásával szerezte vagyonát. Flamel, saját leírása szerint, 1357-ben olcsó áronvett valakitıl egy kéziratot, mely fakéregre volt írva. Huszonegy évig hiábapróbálta kibetőzni. Végül is útra kelt, hogy megfejtesse. Spanyolországban, St.Jago de Compostellában ráakadt egy tudós orvosra, akinek sikerült a kéziratotkibetőzni és lefordítani. Kiderült, hogy egy Ábrahám nevő zsidó írta testvéreinek.A Bölcsek Kövének elıállításáról szólt. Flamel azt állítja, hogy ez a csodatevıanyag nemcsak a higanyt változtatja át arannyá, hanem az életet ismeghosszabbítja… “Az életet is meghosszabbítja…" Az arany maga nem nagyon érdekelt, de ahaláltól való menekülés lehetısége lázba hozott, felkavart lelkem mélyéig.Sebastian látta, mi megy végbe bennem, és megijedt. – Hallgass rám, Hans! Hallgass rám, az Istenért! Az én fejemet is az alchimiacsavarta el. Jobb, ha egy szót sem hiszel belıle! Én utánajártam… és mindentmegpróbáltam. Dolgoztam egy ilyen sarlatánnál, aki azt híresztelte, hogybirtokában van az Aurum Potabilének. Közönséges szemfényvesztés volt. Egybárót akart megkopasztani… rájöttek. Az életével fizetett érte. Nem mentette megaz elixír. Nekem a fél fülembe került. – Azért nem biztos, hogy minden alchmista csaló! – tartottam ki makacsul. –Be tudod nekem bizonyítani, hogy Bölcsek Köve nincsen?! Hallgatott. Félrenézett. – Azt… nem mondom, hogy nincsen, Hans. Van. De magunkfajta embersohasem juthat hozzá. Nekünk csak az életünket teszi tönkre. Tőzbe repülıbogarak leszünk tıle. Az alchimia fejedelmek kedvtelése. Koldusokat, akiken rajtaragyog a sárga láng visszfénye, kínzókamrákba juttat. Elég besúgni valamelyikkóbor szemfényvesztırıl, hogy birtokában van a “Vörös Oroszlán", s egy király,uralkodóherceg, tartományi gróf vagy fıpap máris foglyul ejti. A szamár azutánkövérre falja a hasát, félelmében inni kezd, mert tudja, amit nem tud, ötöl-hatol,míg ráunnak, és elválasztják fejét a testétıl. Persze, hogy nem mindegyik csaló.Eszelıs némelyik. Azt hiszi, csak egy lépés, egyetlen kísérlet választja el a sikertıl,s magától sétál a hálóba, hogy felszerelt mőhelyhez, fontos anyagokhoz jusson… – És az igaziak… hol vannak az igaziak?! – kérdeztem mohón. – Sehol, fiam. Nem látod ıket. Bujkálnak. Tudják, hogy miért. Mindenüttfelılük a környezet formáját és színét. Alámerülnek a tömegben. Alakoskodnak.Jársz utánuk faluról falura, városról városra, és mindenütt éppen elıtted járt egy.Végrehajtotta vagy valakivel végrehajtatta a transzmutációt, hogy a misztikus tőzki ne aludjék, hogy az emberek szívében el ne üljön a kínzó nyugtalanság… azutánnyomtalanul eltőnt. – De miért kell alakoskodniok és eltőnniük?! Hatalmasabbak lehetnének akirályoknál is és… – Éppen ezért. Nem szeretik a kínpadot. A király csak szolgákat tőr meg magakörül. Az Adeptus pedig uralkodó. Legyızte a legfélelmetesebb zsarnokot, a halált.Nem azért él, hogy telhetetlen hódítók és kicsapongó élető fejedelmek üreskincstárát arannyal töltse meg. Az alchimiának csak a felületét jelenti az 14
  • 16. aranycsinálás. Az alchimia mély-mély tenger, Hans, de egyedül a kiválasztottaknaktárja fel igazi tartalmát. Mi pedig nem tartozunk a kiválasztottak közé. Ezt ma márbiztosan tudom. Az Adeptusok, akik tudnak aranyat csinálni, nem csinálnakmaguknak aranyat, és az életet, amelyet megnyertek, semmire sem becsülik.Nincsenek vágyaik. Én reszketek, ha az aranyra gondolok, és azért szeretnékévszázadokig élni, hogy a föld minden nagy pocsolyájában meghemperegjek.Ezért… tudod… ezért nem jutottam sehova, és te sem jutnál, Hans! Hozzámhasonlítasz. Ugyanabban a jelben születtél. Verd ki a fejedbıl az alchimiát, mertboldogtalan csavargó lesz belıled, és örökélet helyett ezt az egyetlen életedet iselveszíted. Beszélhetett nekem. Fertızött voltam lelkem mélyéig. Semmi mást nemhallottam Sebastian szavaiból, csak a bizonyosságát annak, hogy az elixír –valóság! Van. S ha van, én meg fogom szerezni. Mi tarthatna vissza tıle? Azért,mert Sebastiannak nem sikerült? Nekem sikerülni fog. Én nem halhatok meg.Élnem kell. Sokáig, örökké! Nem válhatok püffedt, büdös hullává, mint szegényapám, aki a nyári hıségben órák alatt rothadni kezdett. Ez a gondolatelviselhetetlen, dühítı és aljas! Sebastian egyre többet ivott. – Most már miattad is iszom, Hans – mondotta, amikor szemrehányásokkalhalmoztam el. – Eddig csak magam miatt ittam. Látom, hogy véged van. Legalábbtéged válthattalak volna meg saját nyomorult sorsommal! Próbáltam visszatartani. Kérleltem, ne tegye tönkre magát; nélküle egypillanatig sem bírnám ki az életet anyám mellett. Sírt – gyakran sírt már –,fogadkozott, megígérte, hogy rá se néz többé italra. Másnap hajnalban talicskántoltam haza a kocsmából az inasok gúnyolódása, a segédek durva röheje közben,szégyentıl égı arccal, de összeszorított foggal, konokul. – Akkor is, ha tökrészeg –gondoltam –, akkor is többet ér a kisujja körme, mint a ti vastag, kongó fejetek!Hülyék! Barmok! Egy ilyen részeg önkívületében érte utol a halál. Mikor ott feküdtmozdulatlanul, szırös, leesett állal, szürkén és aszottan, mikor nem remélhettemtöbbé, hogy krákogva, cudar fejfájással elıkászálódik ágyából, véreres, könnybenúszó szemét alázatos kutyapillantással rámemeli, és fogadkozik: “Ne szólj semmit,kérlek, ne szólj semmit, Hans, miért is hinnél nekem?! Szemétrevaló, rohadt állatvagyok. De idehallgass… utoljára történt! Köpj szembe, ha még egyszer leiszommagam… majd meglátod!" –, akkor megértettem, mit jelent a világon egyedülmaradni. Elbújtam a magtárak háta mögé, és keservesen, dühösen, toporzékolvasirattam Sebastiant. – Miért hagyott itt?! – Szükségem volt rá, mint a kenyérre ésvízre. Az egyetlen szálat tartotta, amelybe kapaszkodhattam, amely célom felévezetett. Másodszor láttam közelrıl a halált, és tudtam, sohasem fogok beletörıdni.Egy pillanattal elıbb még él, mosolyog, érez, a meleg, édes kék tengerek szigeteiregondol valaki, amelyeken ısrégi, kincsektıl roskadozó paloták emelkednek, azontöpreng, miféle lények élnek a többi csillagon, a Hold merev arcát kutatja,ciklopszokról, szörnyekrıl mesél… s azután hirtelen elfekszik holtan. Körmeililák, teste fakeménységőre merevszik, arcán idegen mosoly, és néma, mint a 15
  • 17. kövek. Nem! Ez túl gonosz és értelmetlen! Sebastiannak annyi mindenért kellettvolna még élnie… és nekem… egyáltalában nem szabad meghalnom! * Anyám, ahogy öregedett, egyre elviselhetetlenebbé vált. Indulatai, szenvedélyeigáttalanul törtek ki belıle. Segédeink nyíltan gúnyolódtak mesterkedésein,amelyekkel ágyukba akart bújni, és fehérmájúnak csúfolták. Amelyik hajlandó voltviszonyt kezdeni vele, az rögtön a ház urának képzelte magát, és még nekem isparancsolgatott, Anyám az egyik ilyen szırös mellő, lapát tenyerő gorillábahalálosan beleszeretett, s noha húsz évvel idısebb volt nála, feleségül akart mennihozzá. Én persze sehogy sem egyeztem jövendı mostohaapámmal. Tudtam, hogyanyámat csak a malom miatt bolondítja, de hiába beszéltem az érzéki hevületektılmegszállott asszonnyal. Kirobbanó ellentéteinknél mindig szeretıjének adottigazat. Nagy kamasz voltam már, “rossz szájú és kémlelı szemő", aki “féltékenyanyja boldogságára". Irigynek, önzınek nevezett. Egész életében nem volt egyetlenjó perce sem, apám mellett csak robotolt, engem “a szíve vérével táplált" és most,mikor elérkezett hozzá az “igazi", keresztbe fekszem a lába elıtt. Elegem volt. Aház, a táj, a zúgó patak sem tartott vissza, idegenné vált, mintha Sebastianelköltözött lelke belılük is kivont volna minden hıt és fényt. Az országút porapedig aranyszínőén szállt fel a napban minden szekér, hintı és vándor után. Lázastürelmetlenség fogott el. Mire várok itt? Úgy éreztem, minden nappal, mindenórával elmulasztok valamit valahol, távol innen, új vidékeken, új emberek közölt.Nürnberg forró szívének lüktetése hozzánk is elhatolt. Jöttek és mentek avándorlegények; híreket hoztak, énekeltek, meséltek. Nem volt maradásom többé. Anyámat és gyermekkorom színhelyét búcsú nélkül hagytam el. Tarisznyámatmegtömtem élelemmel, és magammal vittem Flamel Miklós történetét. Tizennyolc éves voltam, amikor elindultam Nürnberg, a szabad város felé. Eduard Anselmus Rochard Fél évbe telt, míg elérkeztem oda, ahová indultam. Pénzt kellett szereznemelıbb. Testi munkával próbálkoztam. Fát vágtam, vizet hordtam a tanyákon, ástam,kapáltam, de a bér nyomorúságos volt, s este úgy zuhantam fekhelyemre, mint afatönk. Nem. Ez állatnak való, nem embernek; fıképpen nekem nem, aki egészenmás dolgok felé törekedtem. Ambergben hozzászegıdtem egy vásári szemfényvesztıhöz. Olasz származású,hadaró, apró emberke volt; fürge, simulékony, mint a gyík. Messer VincenzoGiacomininek nevezte magát. Egyetlen tudományt ismert, de azt azután alaposan;hogyan kell a butaságot és hiszékenységet megvámolni. Tenyérbıl jósolt,különféle csodaszereket készített terméketlen asszonyok, hanyatló erejő férfiakszámára, szerelmes leveleket, alkalmi verseket gyártott, de ha kellett, fogat is 16
  • 18. húzott és eret vágott. Kitőnıen értett zárak, lakatok kinyitásához, apró tárgyakeltüntetéséhez és idegen zsebekbıl való elıvarázsolásához olyannyira, hogy azolasz hatóságok jobbnak látták, ha mőködését az ország határain túlra helyezik át.Önmagát és …mővészetét" határtalanul tisztelte. – Komoly dolog ez, Hans – mondotta a cinizmusnak és nagyképőségnekhumoros vegyülékével. – Burokban születtél, hogy találkoztál velem. Figyelj éstanulj. Ez a tudomány aranyat ér. Ha tenyeret nyújtanak feléd, tégy úgy, minthaelmerülten figyelnéd, de közben nézd meg az embert, aki elıtted áll. Nem nehézráismerned, melyik csoporthoz tartozik. Tizenkét sémát kell megtanulnod;valamelyik biztosan ráillik. Fontos, hogy sokat beszélj. Keverd, fond, öntsd aszavakat, áldozatod majd talál bennük szemet magának, amelyet hálásan lenyakal,és utána szédült kukorékolásba kezd, milyen nagy dolog történt vele. Acsodaszerek alapanyaga pedig a víz, ne felejtsd el! Varázserı mindig a ráragasztottcímkében van. Pontos analógiája ez az embernek. Belül víz, kívül név és rang.Minél rosszabb íze van az esszenciának, annál inkább hisznek benne: ezért sózd,borsozd meg alaposan, tégy bele ecetet, hogy ünnepélyes rémület fogja el azt,akinek nyelvéhez ér, beleit pedig égesse át, akár a pokol tüze. Érezze, hogy lenyeltvalamit. Sok kiégett kráterbıl csalogattam így bengálitüzet elı. Egész légiókeresztfiam van. Betegeim mind azt hitték, boldog kínjukban ık nemzették efiákat, s az asszonyok szerencsére nem árulkodó természetőek, ha saját méhükgyömölcsérıl van szó. Ezért maradhatott fenn a szeplıtlen fogantatás legendájaannyi ideig. Egy gyógyíthatatlan baja volt Messer Vincenzónak. Nem szeretett fizetni. Csaka bevétel jogosságát ismerte el. A kiadásokét szenvedélyesen tagadta. – Ne légy hálátlan, Hans – mondta sértıdötten, mikor a béremet sürgettem. –Én nem pénzzel fizetek neked. A mővészettel, amelynek titkába beavattalak,vagyont kereshetsz majd. Én már öreg vagyok, nyugalomba vonulok! nemsokára,és átengedem neked a terepet. Légy türelmes.! Éppen mert beavatott “mővészete titkába", nem voltam hajlandó tőrni, hogyengem is becsapjon. Teherhordói állat, csodaszerárus, kikiáltó, pénzbeszedı,mosónı, szakács, szálláscsináló, famulus voltam egy személyben, és nem láttamérte egy lyukas garast sem. Néhány hónapi dicsıség után faképnél hagytam a vénszélhámost, zsebemben pontosan azzal az összeggel, amelyet elıre kialkudtamszolgálatom fejében. Egy ideig elmélkedhetett rajta, micsoda ügyes tanítványtveszített bennem. Párnája alól vettem el a pénzt, és ı még csak fel sem ébredt rá. * Nürnberg, mióta elıször hallottam róla, a határtalan lehetıségek mesevárosavolt képzeletemben, amelynek körvonalai színes ködbe vesztek, tágultak ésváltoztak szüntelenül. Bármilyen sokat vártam a sorsának drámai tetıpontjánforrongó várostól, mikor megpillantottam, nem éreztem csalódást. Szépségeelragadott. Varázslatos ékszerdobozként csillogott a vadregényes, smaragderdıs,hegyes táj ölébe ágyazva. Templomainak, kápolnáinak, vártornyainak gótikus 17
  • 19. csúcsai áhítatos és zenei hatást keltettek, mint egy zsoltár égre szárnyaló hangjai.Lejtıs, macskaköves utcáin a derős mézeskalácsházak között megtorlódott éstömeggé vált a sok embertöredék, amelyeket vándorlásom alatt láttam. A különfélenémet tartományok tájszólásai mellett gyakran hallottam cseh, francia és olasz szótis, ahogy szédülten, tág szemmel és nyitott lélekkel végigsodródtam a városon, acéhek utcáinak szők csatornáin, a templomtér, a piactér kiszélesedı öblein átlármás diákcsoportok, termetes kofák, bársonyzekés vándorlegények, leszorítottmellő szüzek, alvajáró pillantású apácák, barnapiros képő, nagy hasú, vidámszerzetesek, aszkéta arcú papok, ijesztı sebekkel borított koldusok, vörös foltosteheneket vezetı, trágya szagú parasztok, nagy kurjongatással utat követelılovasok, árut szállító, trágárságokat kiáltozó, lökdösıdı inasok között. Néhány héten át boldog elveszettséggel ıdöngtem a városban, s mikor utolsófillérem is elfogyott, munkát vállaltam egy kis vendégfogadóban a Sebaldus-templom közelében. Fát vágtam, vizet és málhát hordtam a szobákba. Nem árultamel, hogy tudok írni, olvasni, mert akkor egész nap a konyha mellett, a sötétirodában gubbaszthattam volna, én pedig nem akartam kiállni az eseményeksodrából. Látni, hallani, figyelni kívántam minden érzékemmel; résen állni, hátha asors elémdobja ebbıl a folyamként hömpölygı tömegbıl azt az embert vagylehetıséget, amely célom felé segít. A víz- és málhahordás érdekes tapasztalatokhoz juttatott. Rájöttem, hogyhálószobájukban az elıkelı, átutazó dámák vagy tisztes polgárasszonyok, haszolgálójukat vagy öreg, álmos kísérıjüket lerázták valami ürüggyel, teljesenhasonlók a dörgölıdzı konyhalányokhoz. Izmos, jóképő fickó voltam, és szerettemmosakodni. A csendes, sötét, zárt szobák, s a helyzet átmenetisége ellenállhatatlanalkalomként hatott ezekre a nıkre is. Csodálkoztam, mennyire egyképővé válnakalig leplezett gerjedelmükben, arcuk, kis esztelen hangjaik, mozdulataik,magakelletésük azonosságában. Ha éppen futó étvágyam támadt rá, belekóstoltama tudás fájának felkínált gyümölcsébe, de ebben a formában nem sokat jelentettnekem. Túl szenvedélyes, töprengı, transzcendens nyugtalanságoktól terheltvoltam ahhoz, hogy az életet Boccaccio szemével nézzem. Minden gondolatomat,egész valómat a rögeszmévé erısödött idea töltötte be, hogy a halál íze megrontjaaz életet. Az élet gyönyörő, de mit ér, ha az ember néhány évig él csak; ha pár futóöröm után kiégett ronccsá válik, izmai elpetyhüdnek, fogai kihullanak, és életeellobban, mint a gyertyaláng?! Nem értettem, az emberek hogyan tudnakmeggyızıdéssel tülekedni, cifrálkodni, nagyképően címet, rangot viselni, nısülni,gyermeket nemzeni, mesterséget folytatni, mulatozni, utazni, misékre járni,prédikálni, könyveket írni, olvasni, gyógyítani, tanulni és tanítani, mikor életükbármelyik pillanatban véget érhet, de jó esetben néhány évtized múlva biztosanvéget ér. Ha temetésre mennek, és a halott arcában szembenéznek saját halálosítéletükkel, miért nem rohannak el a temetıbıl, házukból, családjuktól,munkájuktól, hogy megkeressék valahol az örök életet, az Elixírt; a végtelengyönyört és végtelen ifjúságot?! Ez az elixír van valahol. Akármilyen nehézhozzájutni, ha nehezebb hozzájutni, mint a föld legnagyobb kincseihez és alegkorlátlanabb hatalomhoz – mégis van! És mit ér mindaz, amit a föld nyújthat, 18
  • 20. mit ér az egész föld maga, ha meg kell halni? Néztem az utcákon hullámzótömeget, ahogy fecsegve, nevetgélve sütkérezett a napon; néztem a karombanfekvı asszony kéjtıl eltorzult arcát, s ugyanazt a megrendülést éreztem: hát nemtudják? Nem gondolnak rá? Azt hiszik, ıket elkerüli? Nem néz vissza rájuk atükörbıl, amelybe belemosolyognak, merev, hullafoltos, nyitott szemő, leesett állúarcuk? Miért foglalkoznak mással? Nem érzik, hogy minden pillanat drága; hogy akövetkezı pillanatban késı lehet?! * Egy hővösödı októberi napon szerény vendég érkezett a fogadóba. Elsıpillanatban fel sem figyeltem rá. Olyan alak volt, akirıl elsiklott a szem: sötétruhás, tömegbe veszı, színtelen, háttérbe húzódó. Kékre festett, vasfogantyúsfaládában maga cipelte holmiját. Olcsó, udvari szobát bérelt. Mikor a fogadóssalbeszélni hallottam, futólag megállapítottam, hogy jó, de idegen akcentussal beszélnémetül. Mivel néhány franciával akadt már dolgom, kiejtésérıl és nevérıl aztgondoltam, francia lehet. Eduard Anselmus Rochard-nak hívták. Estefelé meleg vizet vittem a szobájába. Az asztalnál ült, és különös ábrákatrajzolgatott. Körzı hevert mellette, könyökénél nyitott könyv, elıtte tus és papír. Atussal húzott, több átlóval cikkekre osztott körbe számomra értelmetlen jeleketrajzolt. Ez a furcsa tevékenység rögtön felkeltette érdeklıdésemet. Gyorsan, lopvakörülnéztem. Az éjjeliszekrényen néhány könyv hevert, “De Alchymia" – olvastamel hirtelen a legfelsı címét, és torkom kiszáradt, szívem ırülten dobogni kezdett.Felindulásomban megfeledkeztem magamról, és földbegyökerezett lábbal állvamaradtam. Mikor felpillantottam, szemem Rochard rajtam nyugodó, érdeklıdı, dehővös pillantásával találkozott. – Vársz valamire? – kérdezte nyugodtan. Kínos, ostoba zavar öntött el. Talpraesett ravaszságom, hetyke fellépésem,amelyet az egy év óta tartó, tapasztalatokban gazdag kóborlásom alatt szereztem,egyszerre félszeg kölyökijedelemmé omlott össze a reám szegezıdı, kékeszöld,átható szem hideg fényében. – Nem… – dadogtam. – Bocsánat, uram… – és iszkoltam kifelé. – Mi volt ez?! – kérdeztem magamtól, mikor kamrámban egyedül maradtam.Egy könyv megpillantása hozott volna ki a sodromból? Más utasoknál is láttamalchimiáról szóló könyvet. Az akkori idıket átitatta ez a gondolat. Az emberekmég elég tudatlanok és mohók voltak hozzá, hogy divatot csináljanak belıle, éseléggé felületesek, hogy csak piszkossárga habját halásszák le az alchimia mélyóceánjának: az aranycsinálás lehetıségét. Nem. Eduard Anselmus Rochardlégköre… szeme… szeme és arca, egyéniségének villanásszerő megnyilatkozásadúlt fel ennyire. Olyan volt, amikor szembenéztünk, mintha egy bővész akalapjából óriási várkastélyt varázsolt volna elı. Csendes, sötét alak, rejtızı,szerény, jelentéktelen… azután hirtelen kiárad belıle valami… mi is? Hatalom.Igen. Sok emberrel találkoztam már, ostobákkal és mőveltekkel, hencegıkkel ésmegalázottakkal, urakkal és pórokkal, különcökkel és szélhámosokkal, de 19
  • 21. egyikben sem volt meg ez az erı. Vajon… s erre a gondolatra tőz ömlött áttestemen… vajon ı volna az, akire várok?! Az éjszakát álmatlanul töltöttem. Ha percekre nyugtalan alvás nyőgözött le,szúró ijedségre riadtam, hátha reggelre hőlt helyét találom. Annyira kínzott ez azérzés, hogy csendben kilopóztam kamrámból, mezítláb végigsurrantam a mélyálomba merült fogadó kıkockás folyosóján, és Rochard ajtajához lapultam, hogyhalljam lélegzésének neszét. Reggel alig vártam, hogy szobájába jussak. Már nem találtam bent.Fehérnemője a szekrényben volt, de könyvei hiányoztak az éjjeliszekrényrıl. Kékládája az ágy alatt állott lelakatolva. Késıbb, délelıtt, mikor valamiért át kellett mennem az ivón, ott láttamRochard-t egy csomó berúgott diák és vándorlegény között, ahogy széles kedvvelmesélt nekik. Mulatságos, borsos história lehetett, mert hallgatói ajkáról vastag,kéjes, zsíros nevetés buffant fel minduntalan. Behúzódtam a lépcsıfeljáratkacatokkal tömött ürege alá, és onnan figyeltem ezt a sokarcú, érthetetlen idegent,akiben tegnap a kiválasztottak rendkívüliségét véltem látni, s aki ma úgyviselkedik, mint egy részeg kókler, mint… Sebastian. Szíven ütött ez a hasonlóság.Hányszor láttam ıt is a kocsma asztalánál kipirultán a csillogó szemmel, leesett,bamba szájjal figyelı hallgatói között, akik önfeledten szívlak magukba aszavakkal őzött varázslatot. Szinte hallottam múltból hangzó hangját egy-egy ilyen"orgia" után. Keserő volt és fanyar. "Láttad a mai produkciómat?!" kérdezte epésöngúnnyal. – “Sikerem volt, mi?! Ugyanígy egy csomó juhnak is elıadásttarthattam volna. Bámultak, nevettek, szörnyülködtek, s utána legeltek tovább.Győlölöm és mennyire irigylem ıket! Sötétfejő állatnyáj… de soha sincsenekegyedül Egymás meleg, büdös testéhez bújnak, és egyforma gondolatköd kavarogtompa agyukban ételrıl, italról, szeretkezésrıl. Én rettenetesen egyedül vagyokközöttük, Hans. A lelkemben belül már elpusztultam az egyedülléttıl. Halottvagyok. Azért beszélek, ágálok, kiáltozom sokszor, mert félek ettıl a hullától alelkemben… Ha te nem volnál nekem, Hans, régen felakasztottam volnamagamat…" Talán ez a szikár, sápadt, zöldeskék szemő férfi is menekül valami elıl, mikor atömegbe, “a nyáj" közé veti magát, és nevetésbe takaródzik? Talán álruha rajta is,mint Sebastianon volt?… Tegnap esti arca és ez a mai… túl nagy a szakadék…titok van itt. Rochard mélyebben érdekelt és vonzott, mint egy nappal elıbb. Figyeltem.Nem veszítettem szem elıl. Este újra meleg vizet vittem a szobájába. Megint azasztalnál ült; olvasott. Elmélyedt én nézett fel egy pillanatra, azután újra könyvébemerült. Ez a rámvillantott arc más volt, mint a három, amelyet ismertem. Komoly,de átfőtött, feszült, mégis határtalanul szelíd, mint egy naptól ragyogó, egettükrözı, sima víztükör. Lassan matattam a szobájában, néhány csepp vizet töröltemfel a padlóról, hogy könyve alá lesve elolvashassam a címét. Csak AlbertusMagnus nevét sikerült kibetőznöm. Már éppen menni készültem, mert feltőnésnélkül nem húzhattam tovább az idıt, amikor nyugodt hangja lecsapott rám: – Tulajdonképpen mit akarsz tılem?! 20
  • 22. Hirtelen szembenéztünk. Kérdése annyira váratlanul ért, hogy csak dadognitudtam: – Én… én… nem… – Lesel utánam. Tegnap az ivóban a lépcsı alól több mint egy órán át figyeltél.A könyveimet kémleled. Tudsz olvasni? – Igen… – mintha meztelenül, de teljesen bénultan álltam volna áthatópillantása elıtt. – Ki tanított? Ki vagy? Önmagam elıtt is váratlanul, hatalmas, belsı erı lendített meg. Térdreroskadtam elıtte. Forrón, sóvárgó könyörgéssel, szaggatott összevisszaságbanbuktak ki szájamból a szavak: – Szolgálni szeretném önt, uram. Fizetés nélkül… Csak azért, hogytanulhassak… Azért jöttem el hazulról… Hans Burgner a nevem. Egy öregrokonom, az egyetlen barátom… foglalkozott velem. Sebastian Dornernekhívták… Alchimista volt… meghalt. Neki nem sikerült… de én tovább fogokjutni… nekem tovább kell jutnom, mert… – Aranyat akarsz csinálni, ugye? – Hangja inkább szomorú volt, mint gúnyos. – Nem. Az aranycsinálás nem érdekel! – mondottam hevesen. – Hanem? – Az… Elixír – hangom megremegett és elfulladt a szenvedélyes izgalomtól. – És… miért akarsz te tovább élni, mint a többi ember? – kérdezte csendesen.Szeme fürkészın pihent rajtam. Latolgatott magában. – Ön bele tud nyugodni abba, hogy meghal? Látott már halottat, uram?! Láttaazokat, akiket szeretett, akiknek szavában gyönyörködött, akikhez menekült,akiknél melegedett, romlott hússá oszlani? önnek nem háta mögött járó, sarkárataposó, gonosz szavakat sugdosó, egyetlen ellensége a halál? Félrenézett. – Furcsa egy fickó vagy – mondta színtelenül. – Állj fel, kérlek, mert nemszoktam meg, hogy oltárnak nézzenek. Mikor szégyenkezve felkászálódtam, ı is felállt. Arca megmerevedett, – Csak azt nem tudom, miért fordultál éppen hozzám ezzel a kívánságoddal?Szegény, tanulmányúton lévı orvos vagyok. Gyalogosan utazom, és nincsszükségem szolgára. Rábámultam. Törıdött, öreg embernek láttam hirtelen. Mit is akarok tıle?Annyira meggyızı volt így, hogy mindaz, amit elızıleg gondoltam róla,lázálomnak tőnt. Szégyenkezésem is nıttön-nıtt bolond viselkedésem miatt.Bocsánatkérést hebegtem, és alig vártam, hogy kívül kerüljek az ajtón. – Eszelısleszek lassan! – háborogtam magamban zavarodottan. – Minden jöttmentbenAdeptust látok, aki köpenye alatt a Bölcsek Kövét sétáltatja a világon át. De különös módon, ahogy távolabb kerültem Rochard-tól, és visszagondoltamrá, összezsugorodott a hatás, amelyet legutoljára keltett, és elıtérbe tolult atitokzatos ábrákat rajzoló, Albertus Magnus könyvét olvasó, s az ivóbanalakoskodó, sokarcú idegen, aki most is álarc alá rejtızött elılem. Mert – egyszerrevilágosan megéreztem – álarc volt ez is. De miért alakoskodik annyit? Valami bőnt 21
  • 23. követett el, és most menekül a következmények elıl? Nem. Rochard nemkövethetett el bőnt. A bőnözı fél… és Rochard-ban nyoma sincsen félelemnek.Miért akar mégis másnak látszani; az italos, aljas csıcselék elıtt velükegyképőnek, elıttem szürkének, jelentéktelennek és… megint Sebastian szavaicsendültek meg bennem. Arra a kérdésemre felelt, hol vannak az igazi Adeptusok:“Sehol, fiam. Nem látod ıket. Bujkálnak. Tudják, miért. Mindenütt felılük akörnyezet színét. Alámerülnek a tömegbe. Alakoskodnak… " Miért utazik Rochard gyalogosan, egyedül? "Szegény orvos vagyok, nincs szükségem szolgára!" S abban a pillanatban megszületett bennem a bizonyosság, hogy EduardAnselmus Rochard nem lehet más, csak egy ilyen bujkáló Adeptus. * Másnap délelıtt, mikor nem volt a szobájában, Messer Vincenzo Giacominiavatott keze alatt szerzett ügyességemmel kinyitottam a ládáját. Könyvek,csillagászati mőszerek, írószerek voltak benne és egy csomó francia aranypénz.Nem szépítem a dolgot. Betörtem hozzá. Hans Burgner nem válogatott azeszközökben. Primitív indulatokkal telített nyersanyag volt belül, s erre aveszedelmes lávaforrongásra még nem vetıdött rá az erkölcsi meggondolásokcsitító, lehőtı, esti árnyéka. A ládában megtaláltam Albertus Magnus két munkáját,Arnoldus Villanovarus: Testamentum duobis libris universam artem chymicamcamplectensét, három csillagászati szakkönyvet, s alattuk egy vörös szattyánbırbekötött, zárral ellátott jegyzıfüzetet. Mondanom sem kell, hogy ez a zár semképezett akadályt elıttem, annál is inkább, mivel úgy éreztem, Rochard titkánakkulcsát tartalmazza. “Secretorum tractatus" – állott az elsı oldalon kézírással. Tehát nem tévedtem.Igen ám, de a nagyrészt latin szöveg francia és német beszúrásoktól hemzsegett, énpedig csak a rövid német szövegeket értettem meg, a latint igen kevéssé és afranciát egyáltalán nem. Reszketı kézzel, izgatottan, minden neszre fülelvelapoztam a füzetben. Rochard útinaplószerően, dátumokkal vezette feljegyzéseit.Egy német szöveg hirtelen a szemembe ötlött. "Az én titkomra hiába lesel. Kikiálthatnám a háztetıkrıl, akkor is titokmaradna…" Megrettentem, mintha hangosan rámszóltak volna. Verejtékezve, vadszívdobogással tovább olvastam: "Hirdethetném ezt a titkot, mint a Nap, a Hold, a csillagok az égrıl, mint a földaz emberek lába alatt, mint a víz, a tőz, a szél, a növények és állatok – nem értenék. Miért értenék meg a nagyvilágot, mikor a kisvilág – saját testük és lelkők – hétpecséttel lezárt titok elıttük" – ezután francia szöveg következett, majd újra egymondat németül, amely latinul folytatódott: “Arany és Elixír. Egyikkel hullát ékesítenek, a másikat, ha hozzájutnának, arothadás férgeinek szájába tömnék, hogy hízzanak tıle… Raris haec ut hominibusest ars, ita raro in lucem prodit. Laudetur Deus in aeternem qui partem suac 22
  • 24. infinitae potentiae nobis suis objectissimis creaturis communical.* [* Miként kevés embernek tulajdona ez a mővészet, úgy ritkán kerül napvilágrais. Dicsértessék Isten mindörökké, aki a maga mérhetetlen hatalmának egy részétvelünk, legalacsonyabb teremtményeivel közli.] Késıbb megint németül: “Aki sokáig él, változtasson nevet. Flamel nevétpéldául túl sokan ismerik…" Nem lehetett kételyem többé. A dátumokat követve, izgatottan a feljegyzésekvégére lapoztam és megtaláltam, amit kerestem. "1555. október 12. napján… Hans Burgnernek hívják. Vad, csiszolatlan,veszedelmes és megható… Talán az érdekel benne, hogy emlékeztet valakire,akinek arcát tükörben néztem valamikor a Chaos idején. A láda nehéz, és én eléggékényelmes vagyok. Vigyáznom kell, hogy a testemben lévı gyengeségek le negyızzenek. A szánalom például. Letérdelt, és az elixírrıl beszélt. Értelmes, deolyanformán, mint egy fiatal állat. Ijesztı reflexek szunnyadnak benne. İ magasem tudja. Szeme követ mindenüvé… Sajnos a kutyák mindig meghatottak…" Kezemben volt a fonál, amelyet követve beosonhattam hozzá azárkózottságának jégfalán nyíló titkos kis kapun: sajnált, és érdekeltem ıt. Nem volt tanácsos tovább a szobában idıznöm. Helyrekattintottam ajegyzıkönyv zárát, mindent visszarendeztem a ládába, lelakatoltam, és az ágy alátoltam. * Ha rétegekre bontom azt a sok összeszövıdı áramlatot, amely Hans Burgnerbelsejében kavargóit, miután elhagyta Rochard szobáját, még ma is ámulnom kell ahatalmas ellentmondásokon, a sötétség és fény, tőz és víz elemeinek egy idıbenvaló jelenlétén. Ugyanaz a káosz ez, mint amely születı naprendszerek és bolygókégı, erjedı, gázokra bomló, robbanásoktól szaggatott spirálködeiben forrong. Aboldogság, hogy rábukkant a “Magister"-re, együtt lángolt benne a szintebálványimádó csodálattal és vággyal, hogy minden erejével, alázatosanszolgálhassa ıt. De a lelkesedésnek ünnepi fehérizzása megfért benne az alattomostervezgetéssel, hogyan fogja bekeríteni és arra kényszeríteni a Mestert, hogyakarata ellenére mégis szolgálatába fogadja ıt. Betörése, hazugsága egy pillanatignem zavarta, s nem töltötte el bőntudattal. Természetes, hogy meg kellettgyızıdnie – s az is érthetı, hogy Rochard-nak nem szabad tudnia róla, mert…mert akkor szóba sem állna vele. Szerencsére nem tud róla. S a tett, amelyrıl nemtudnak… nem is történt meg. * Este bekopogtam a szobájába. Izgatott voltam, de elszánt. Pillantása nem volt barátságtalan, ahogy felnézett rám. Jegyzıkönyve becsukvapihent elıtte. Kopogásomra csukhatta össze, mert az asztalra fektetett, hosszú szárúnádtoll vége még nedvesen csillogott. Szótlanul megálltam elıtte. Az alázatos, 23
  • 25. tiszteletteljes, félénk sóvárgás, amely szememben ült, valódi volt, csak éppentöredéke azoknak a másfajta dolgoknak, amelyekkel még telítve voltam. – Nos… mi kell, Hans? – kérdezte. Biztató jelnek vettem, hogy keresztnevemen szólított – Szeretném megkérni a… Magistert, vállaljon el tanítványának. Szépenkeresek itt a Sebaldusban, fizetnék érte. Esténként venném az órákat, ha… – De mire tanítsalak? – Értek egy keveset latinul, azt szeretném jól megtanulni. Az orvosoktudománya is érdekelt mindig… nem akarok egész életemben málhát hordani.Talán… sikerül kiverekednem magamat úrnak… tudósnak. Könnyen tanulok, nemlesz sok baja velem… Elgondolkodva nézett rám. Ajka összezárult, szeme elsiklott rólam. Éreztem,távolodik; újra a megfoghatatlanba tőnik elılem. – Ne utasítson vissza… kérem… könyörgöm uram! – hangom megremegett aforró aggodalomtól és kétségbeeséstıl. – Tanulni akarok! Úgy sóvárgok a tudásért, mint más férfi az asszonyok testeután. Szegény vagyok. Nincs senkim a világon, aki támogatna. Sebastian, abarátom, az egyetlen, aki foglalkozott velem, meghalt… Ne taszítson el ön is… Ezaz élet elviselhetetlen nekem! Segítsen rajtam! Szeme hirtelen visszafordult rám. Pillantása némán, hosszan pihent rajtam, súgy éreztem, átjár, átéget, lelkem, legtitkosabb gondolatom mélyéig. – Tudom, hogy félig hazudsz, félig igazat mondasz. Tudom, miért kapaszkodszbelém. Éles, ravasz eszed ellenére éretlen vagy még, mint a vackor. A tudásfegyverré lenne kezedben vagy tolvajkulccsá. El kellene, hogy küldjelek… de…nem tudlak elküldeni. Valami köt, amit nem értek, mert szorosan rám vonatkozik.Talán jobb, ha szem elıtt tartlak, különben a hátam mögött settenkedsz.Felfogadlak, és tanítani foglak… de ennek a világnak a tudományára. Hiába vársztılem egyebet. Kisegítelek a szolgasorsból. Ha szorgalmas leszel, módot nyújtokrá, hogy vizsgákat tégy, és diplomát szerezz magadnak. Családot alapíthatsz,megbecsült polgárrá lehetsz, pénzt, hírnevet szerezhetsz magadnak, törekvésedszerint… de ismétlem, csak errıl a világról és egyetlen rövid emberi életrıl vanszó, Hans… megértettél? – Igen, uram. – Ezek után is hozzám akarsz szegıdni? Várj… fizetést nem kapsz. Néhány hétmúlva elindulunk innen Pádua felé. Neked kell a ládámat vinned, bevásárolnod, azutazás, szállás körül mindent elintézned. Szállásodat, kosztodat én fizetem, ha aruha vagy a cipı leszakad rólad a szolgálatomban, újat veszek helyette. – Köszönöm, uram… ez több, mint amit reméltem… boldog vagyok! Boldogvagyok! Majd meglátja… meglátja, hogyan hálálom meg önnek… megszolgálom.Isten engem úgy segéljen! És akkor egész szívemmel hittem is, amit mondtam. 24
  • 26. * Így lettem szolgája és tanítványa Eduard Anselmus Rochard-nak, azalchimistának. Azt hittem, saját ravaszságomnak köszönhetem a sikert, s ı, bársokat tudott és keresztüllátott rajtam, saját sorsát mégsem látta meg bennem. Csakérezte. Azért nem tudott elutasítani. Az én mohó tudásvágyam és elixírrögeszmém,az ı mély emberi jósága, szánalma, türelme irántam, noha világosan felismerteéretlenségemet. – A Nagy Tervezı pontos elıkép után egymásba fonódó mintájátszıtték tovább a hatalmas sorsszövevényben. Kerestük egymást, vártunk egymásra,és találkoznunk kellett a XVI. század Nürnbergjében, hogy én egy új tapasztalatiszakasz kiindulásáról nekilendüljek egy különös körívnek, ı pedig befejezhesseföldi életének körforgását. * Rochard-nak sok futó ismerıse volt Nürnbergben, akikkel néha összeült éselbeszélgetett a Sebaldus ivójában, de barátja csak egy: Amadeus Bahr, a zollernigróf könyvtárosa. Csaknem naponta meglátogatta ıt a kastélyparkban lévı kisvályogházban, ahova a göthös emberke kiszorult a vendégekkel zsúfolt zollernipalotából. Úgy látszott, csöppet sem volt terhére ez az elkülönülés. Rengeteg por,könyv és kézirat vette körül, mintha betőn aludt, betővel táplálkozott, betőtlélegzett volna. Nagy, súlyos könyveket kölcsönzött Rochard-nak, amelyeketnekem kellett szállásunkra cipelnem, ezért néha elkísérhettem ıt Bahrhoz. Egyilyen alkalommal – Rochard akarata ellenére – tanúja lehettem izgalmasvitájuknak, amelyet az alchimiáról folytattak. Miután letettem az ólomsúlyúkönyvet, amelyet visszahoztam, és Rochard kiválasztott helyette egy másikat,hazaküldött tanulni. Nekem azonban más szándékaim voltak. Megkerültem a házat,a nagy, sőrő fák között visszalopództam nyitott hátsó ablakához, és lehasaltam egycsomó burjánzó gaz, szúrós egresbokor közé. Amadeus Bahr bolondja és zsenijevolt a vitatkozásnak. Rochard csak beszélgetett, de szelíd, mosolygó nyugalmalenyőgözte lassan a lángoló karddal riposztozó apró kis Lucifert. Én ösztönösenmegéreztem Rochard felsıbbségét, ı, aki sokat tanult és tudott – felismerte. Amadeus Bahr világos, analitikus koponya volt, s míg Rochard-ral össze nemkerült, heves tagadója, harcos ellenzıje az alchimiának. Erıs, kitőnı és mulatságosérvei voltak ellene. Nem tájékozatlanul rontott neki, hanem alapos tapasztalatokután. Most is Bahr indította el az ütközetet néhány kategorikus kijelentéssel. – Azuniverzális gyógyszer meséje népbolondítás – mondotta –, és a nagydobbalhirdetett transzmutációkról késıbb mindig kiderült, hogy értéktelen fémsárgításvolt a fajsúly megváltoztatása nélkül. Rochard csendesen azt kérdezte erre, vajon Flamel Miklós esetében is kiderült-e ilyesmi? Flamel nevének említése, érthetıen, még éberebbé tett, noha a téma, amelyetmegpendítettek, amúgy is részegítı italként hatott rám. 25
  • 27. – Nem! – Bahr hangján hallottam, hogy csúfondárosan mosolyog. – Nem derültki. A tartós felhızetrıl nyilván az emberi ostobaság gondoskodott. Flamelügyesebb csirkefogó volt, mint a többi. – Lehet – mondotta Rochard. – Félek, hogy engem is az ostobák közé sorol,tehát alig merem bevallani, hogy nemrég, mikor beszéltem vele, rám határozottanbecsületes és szerény ember benyomását tette. – Kivel beszélt?! – kérdezte Bahr elképedve. – Flamel Miklóssal. – Mikor? – Két év elıtt Egyiptomban. Kereskedı karavánnal utaztam, hogy bizonyosfajtanövényt megszerezzek, amelynek fızete a gennyedı szembetegség ellen kitőnıenalkalmazható. Egy dúsgazdag betegem szívesen vállalta az út költségeit. Kiscsoport, mintegy öt ember haladt elıttünk a szikkadtán égı homoktengeren át. Adéli hıségben utolértük ıket. Az ısi temetkezıhelyek hővösébe húzódtak be; egyfrancia házaspár három szolgájával, s ni követtük példájukat. Mivel honfitársaimvoltak, hozzájuk léptem, és üdvözöltem ıket. Mondhatom, érdekes találkozás volt. – Bocsásson meg… ez nagyon homályos! A maga honfitársa azt állította, hogyı… Flamel Miklós?! – Nem. Egyetlen szóval sem állította. Én jöttem rá, hogy az. Flamel Miklós voltés a felesége. – De mibıl jött rá, hogy… – Számomra teljesen meggyızı jelekbıl. – Tréfál… bolondját járatja velem! Flamel, ha jól emlékszem 1330-banszületett. Most pedig 1555-öt írunk. Tehát maga, állítása szerint, egy 225 évesemberrel találkozott. – Igen. – Remélem, nem kívánja, hogy ezt elhiggyem? Nem vagyok hívı természet.Láttam már százéves aggastyánt, de az szopta az ujját, és törölgetni kellett az orrát.225 éves emberek csak akkor élhetnének, ha elıbb leitták volna magukat amesebeli elixírrel. – Igen. Csak akkor. – De ilyen elixír nincsen! – Nincsen? – Biztosítom, Flamelt éppen úgy elrágták a férgek halála után, mint engemvagy magát fogják! – Ki látta Flamelt meghalni? – kérdezte Rochard szelíden. – Gazdag,tekintélyes, híres ember volt. Rengeteg hálás híve, csodálója, barátja vette körül.Melyik volt ott a temetésén? Ki tud a sírjáról? Ki ad egyetlen híradást róla? – Senki. De ez nem bizonyíték! – Nem. Csak érdekes. Sok utazó és régi feljegyzés szerint a világnak hol ezen,hol azon a pontján látták felbukkanni. – Ez még csak nem is érdekes. Flamel eltőnt Párizsból, és nevet változtatott,mert hiú volt halálontúli hírnevőre, és miután álnéven bevégezte valahol,legendává lett. Nem szokatlan dolog ez a mi szánalmas korszakunkban. Nézzen 26
  • 28. csak körül! Az alchimia elevenebb, dühöngıbb valóság, mint egy pestisjárvány.Még magát is megfertızte. Az a tény, hogy Flamel Miklós halálának történetétsenki sem ismeri, elegendı ok rá, hogy minden francia szélhámosban ıt véljéklátni. Ritkán hallottam Rochard-t nevetni, de most nevetett. Szívbıl. – Mit nevet? – kérdezte Bahr idegesen. – Ne haragudjék – mondta Rochard, nevetéssel küzdve. – Nem magát nevetemki, hanem a helyzetet. Egy tréfás történetet juttat eszembe. Megengedi, hogyelmeséljem? – Tessék! – Bahr csupa gyanakvás volt. – Huang-Ho, a Sárga Folyam mellett San-si tartományban élt egyszer egy Hui-sen nevő okos, írástudó kínai. Annyira okos és furfangos volt, hogy messze földrıleljártak gyékénye köré hallgatni végeláthatatlan szócsatáját egy szelíd, öregpappal. Évek óta folyt a vita közöttük arról, hogy vannak-e szellemek. A pap aztállította, hogy vannak, s nem volt hatásosabb érve rá, mint az, hogy látja ıket ésbeszél velük. Hui-sen viszont éppen 777 változatban bizonyította, hogy szellemeknincsenek. Aki látja ıket, az beteg vagy mámoros, aki beszél velük, saját magávalmotyog esztelen párbeszédet. Üres a levegı, üres az ég, csak a sírok vannak teleporladó testekkel. A szellem: az ember, s ha meghal, befejezett mindent. Az öregpap szelíd érveit tojáshéjként roppantotta össze, ha mások álltak elı támogatására,azokat is kivégezte. Nem hagyott egyetlen rést, egyetlen lehetıséget, amelyen átegy porszemnyi, apró szellem világra bújhatott volna. Legyızhetetlen volt. Az öregpap megsokallta végre a meddı vitát, és egy napon otthagyta Hui-sent azzal, hogyı már nem elég erıs és egészséges a vitatkozáshoz, majd küld valakit, aki jobbérveket tud nála. Hui-sen pedig egyedül maradt egy csomó kibeszéletlen szóval, mert ahogykinyitotta a száját, az emberek meghátráltak, annyira féltek tıle. Egy este, mikor lefekvéshez készülıdött – kielégületlenül és nyugtalanul,hiszen napok óta nem volt kivel vitatkoznia –, észrevette, hogy szobájának másikgyékényén ül valaki. Sötét bırő, sovány, kopasz ember volt, fehér lepelbeburkolva. Elcsodálkozott. Nem hallotta és nem látta bejönni. Bosszankodni kezdettaz idegen neveletlenségén, de mielıtt rendreutasíthatta volna, az mély, rekedthangján megszólalt: – Én vagyok az, akit várt. Egy barátom küldött, hogy meggyızzem az igazáról.Hallom, nem hisz a szellemekben… – De nem ám! – tört ki Hui-senbıl felszabadultan, mohó örömmel. Mindenegyebet elfelejtett. Már szerette ezt a fehér köntöső, hórihorgas lényt a másikgyékényen, és a világ minden kincséért el nem engedte volna. Beszélni kezdett;elsöprı erıvel, megállíthatatlanul, csúfondárosan, mulatságosán. Cáfolt és állított,bizonyított és leszögezett anélkül, hogy a másik szóra nyithatta volna a száját.Valahányszor lélegzetet vett, hogy mondjon valamit, Hui-sen tiltón felemelte akezét: “Várjon, tudom mit akar mondani! Ne fáradjon!", és gyorsan, emelt hangonelsorolta a másik minden lehetséges érvét, azután ízekre szedte, és megölte. Ajövevény egyre komorabb, nyugtalanabb lett. Egyre gyakrabban nyitotta ki száját, 27
  • 29. de Hui-sen mindig legázolta, mielıtt egyetlen hangot kinyöghetett volna, ígyérkezett el a hajnal. Az ablakon át gyöngéd, ezüstös fények nyúltak be a szobába, skívül, az udvaron megszólalt egy kakas. Az idegen türelmét vesztve felugrott, ésfélbeszakította Hui-sen szóáradatát: – Hallgasson el végre, szerencsétlen! – hangja mélyen dongott és morajlott,hogy Hui-sen apró háza alapjában megreszketett tıle. – Persze, hogy nem tudommegcáfolni a maga átkozott okoskodását! Amit mond, az úgy hangzik, mintha igazvolna, mégis hazugság, mert igenis vannak szellemek, a mindenit neki, hiszen énmagam is szellem vagyok! – Azzal dühösen szétoszlott, és eltőnt Hui-sen sértıdöttszeme elıtt. Mikor Rochard befejezte a történetet, Bahr önkéntelenül hangosan felnevetett acsattanón, de azután, ahogy a történet jelképes értelme agyához jutott – láttam,mert a külsı sötétbıl belestem a gyertya fénykörében ülı két alakra –, hirtelenelkomolyodott, és rábámult Rochard-ra. – Miért akar mindenáron összezavarni?! – tört ki belıle elégedetlenül. – Valamibosszantó és megfoghatatlan van magában, Anselmus! Pokolba a célzásaival éssejtetéseivel! Még az ördögőzık kezére juttat! – Nem értem – mondotta Rochard ártatlanul. – Csak egy kínai mesét mondtamel, és maga igazán nem hivı természet, Amadeus… – Nem – dohogott Bahr. – De akárhogy küzdık ellene, hatással van rám, amitmond. Elıször életemben. Megcáfolni tudom, de egészen elvetni nem.Foglalkoztat. Valóban nem tréfált, mikor azt állította, hogy Flamel Miklós kétévvel ezelıtt még életben volt? – Nem tréfáltam. Ma is él. – Az elixír tartja életben? – Igen. – Megáll az eszem! Ismerem szellemi képességeit, mőveltségét,becsületességét. Hogyan hihet ebben… ebben az ırültségben?! – Téved, Amadeus. Én nem hiszek. Én sem vagyok hívı természet. Tudom,hogy így van. Bahr elvörösödött, felugrott, azután visszaült a helyére. Nagyot fújt. – Nna! Látja, ez az. Most mit kezdjek magával?! Fıképpen, mit kezdjekönmagámmal azután, hogy itthagy ezekkel a levegıben lógó állításokkal? Máraludni sem tudok tılük. – Miért? – Miért?! Mert van bennem valami, ami szövetségesül szegıdött magához,valami értelmen túli, legyızhetetlen varázslat… nem tudom, minek nevezzem.Sokat töprengtem rajta. A legképtelenebb állításaiból meggyızı erı árad. Nemvagyok tekintélytisztelı… inkább passzionátus bálványromboló. Az elvontsejtelmek és a transzcendens köd ingerültté tesznek. Magának megbocsátom.Rejtély elıttem, miért. Felszámoltam mindent, és megnyugodtam benne. A teljesnihil is békességet ad. Maga azonban megzavarta az én külön vallásom nyugalmát,és arra ösztönöz, hogy eretnekké legyek. Kételyt támasztott bennem a kétely iránt.És a legelképesztıbb az, hogy nem érvekkel tette, hanem puszta létével. Nem 28
  • 30. azzal, amit mond, hanem azzal, amit elhallgat. Mintha olyan tapasztalatai,ismeretei lennének, amelyek közlés nélkül bizonyosságot sugároznának… Mintmondjuk, nem jutna eszembe egy tölgyfa elıtt állva kétségbe vonni, hogy az egytölgyfa… – Bevallom, Amadeus, egy csepp megbánást nem érzek afölött, hogymegzavartam vallása nyugalmát. Sıt. Azon leszek, hogy egészen elkárhozzék. – A világ tele van jámbor barmokkal, akik tálcán kínálják vakhitüket. Miértéppen engem választott ki? Kemény dió vagyok én még eretnekségemben is.Lázadozó, legyőrhetetlen, visszaesı, vén bőnös. – Nem fogom most elmondani a tékozló fiú példázatát, mert a fejemhez vágvalamit. Saulra, akibıl Pál lett, célozni sem merek. Maradjunk a tényéknél. Ajámbor barmok vakhite langyos, mint a pocsolyavíz, és olyan formát vesz fel,amilyen meder kínálkozik neki. Értéktelen, maga mindent felbontó és összezúzóSkorpió-egyénisége bókkal jobban vonz engem. Azt mondhatnám: gyöngém.Ugyanazt az ösvényt járja, amelyet én: az értelem ösvényét. Ezeken a fordulókonén is átküzdöttem magamat. Miért ne rövidítsem és könnyítsen! meg egybarátom… egy régi-régi társam útját, akinek sokkal tartozom? – Egyetlen kérdésemre feleljen, Anselmus. – Többre is felelek. – Hajlandó velem leülni egyszer és világosan, réveteg célzások, okkult utalásoknélkül kifejteni, mi a meggyızıdése, micsoda tapasztalatok juttatták ehhez ameggyızıdéshez és mik a bizonyítékai rá? – Hajlandó vagyok. – Rendben van. Mikor? – Hamarosan. Még mielıtt elindulok Páduába… Ideje volt, hogy eltőnjek az ablaktól. Lélekszakadva futottam haza a fogadóba.Kamrámban magam elé terítettem könyvemet, füzetemet és lihegve, verejtékezverábámultam az üres papírra. A gondolat, amely megragadott, annyira lenyőgözıvolt, hogy reszkettem tıle. “Aki sokáig él, változtasson nevet. Flamel nevét például túl sokan ismerik…" –ezek a szavak, amelyeket) naplójában olvastam, most Amadeus Bahrral valóbeszélgetése után nyertek igazi hátteret. “Ki látta meghalni Flamelt?" “Valóban nem tréfált, mikor azt állította, hogy Flamel Miklós még két év elıttéletben volt?" “Nem tréfáltam, ma is él." Ma is él! Flamel francia, és Rochard is francia. “Aki sokáig él, változtasson nevet."Flamel… Eduard Anselmus Rochard. És felesége? A Bölcsek Kövét együtt hozták létre, és az asszony is részesült azelixír csodatévı hatásában. De miért ne váltak volna széjjel egy rövid idıre?Évszázadot szédítı távlata nyílik mögöttük és elıttük… nem kel görcsösenösszekapaszkodniok. Ráérnek. Mindenre var idejük. 29
  • 31. Rochard Bahrral szemben nem tagadott semmit. Nyíltsága valósággalmegrendítette a kis betőmolyt. Miért olyan közlékeny vele? Miért pazarolja rá, atagadóra, bölcsességének kincseit és engem, aki egész lelkemmel sóvárgok azokkult tudásért, könyörtelenül kirekeszt belıle? Tanulok, akár egy megszállott,elıre elkészülök feladataimmal, s ı úgy dicsér meg, mint egy jámbor kutyát: “Jólvan, Hans! Derék dolog, Hans!" Ha azonban a beszélgetést óvatosan, bátortalanulaz alchimiára terelem, rögtön elzárkózik, s mikor folytatom, szavamba vág: “Ez nem a te utad. Verd ki a fejedbıl. Csak éppen annyit kóstolhattál atudásból, amennyi bajba döntene. Az elixírben való hited veszélyes hit. Mohó,sötét, alacsonyrendő vágyból fakad. Sohasem foglak támogatni abban, hogy avesztedbe rohanj!" Ez este azonban, Bahrral való vitája után, amelynek hatása alatt megszületettbennem a gondolat, hogy Rochard talán Flamellel azonos, olyan feszültség támadtbennem, amelyet le kellett vezetnem valamiképpen. Mikor Rochard szobámbalépett, hogy megkérdezze, kihallgasson-e valamibıl, nem sokat kerteltem.Megmondtam, hogy nem készültem el, annyira foglalkoztatott a néhány szó,melyet Bahrtól elmenıben véletlenül meghallottam. Az elixírrıl és FlamelMiklósról beszéltek… – Óh… tehát hallgatóztál. Nos… ez nem lep meg. Gondolhattam volna… –csodálkozásomra szemében most nem jelent meg a rideg elutasítás kifejezése.Inkább tőnıdı volt és szánakozó. Leült asztalom mellé. – Sajnállak – mondotta csendesen. – Sajnállak, mert megkedveltelek.Tehetséges, okos gyermek vagy, Hans, gyermek még. Tele gyöngédséggel,kiszámíthatatlan indulattal, veszélyes kíváncsisággal. Ne gondold, hogylebecsüllek ezért. A magad fokozatában kitőnıen megállód helyedet. A természetetazonban nem lehet sürgetni. Egy teljesen fejletlen, gyermeki anyaméhben nemfoganat élet. Ha én távol tartalak ezektıl a dolgoktól, az csak te védelmedbentörténik. Értsd meg és hidd el nekem, hogy a te részedre nincsen elixír. A felnıttekelixírje a te lelkedben méreggé válnék, és megmérgezné a testedet is. Szavaibólcsak két dologra figyeltem. Az egyik az volt, hogy az elixírrıl most végre elıttemis mint valóságról beszélt. A másik, hogy Bahrt, a gúnyos kételkedıt egyenrangúfélként kezelte, míg engem gyermekké alacsonyított. Miért? Kirobbant belılem azelkeseredés. Megkérdeztem, miért tartja többre a zollerni gróf savanyúkönyvtárosát nálam, aki rajongó, szorgalmas tanítványa lennék a misztikusösvényen?! – İ felnıtt, Hans – mondotta szelíden. – öreg már. Belül is. Sok minden kiégettbelıle. Csak fel kell nyitni! a szemét. – De mi történhetik velem, ha megkísérlem?! – kérdeztem hevesen. – Én nemfélek semmitıl. – Pedig… neked még van mitıl félned. A félelem, a megismerés bizonyosfokozatán túl, valóban fölösleges teher, amelyet le kell vetni, hogy a lélekfölszárnyalhasson. Addig azonban szükséges nehezék. Aki súlytalan belül, aztminden ösztönszélroham elsodorhatja. Azt kérdezted, mi bajod történhetik, hamegkísérted magadhoz zsákmányolni az okkult erıket… az elixírt… Olyan 30
  • 32. állapotba kerülhetsz, amely rosszabb a halálnál. Az elixír titkos hatásáról akönyvek nem írnak semmit. Én most figyelmeztetlek rá, Hans! Akinek a lelkealacsony indulatokkal van tele, azt az elixir meg is ölheti. Ha teste mégis legyıziszörnyő megrázkódtatást, olyanná válik, mint a pestises vagy bélpoklos, akitállandóan gennyedı, fájdalmas fekélyeivel balzsamoztak örök életre. A halandóember szemére jótékony fátyol borul, amely elrejti elıle az éteri megtöltı démonilények asztrálbirodalmát. Az elixír azonban áttöri a fizikai lét védıgátjait. Ez mégaz Adeptusoknál is így történik. İk azonban elıkészültek rá; kiöltél; lelkőkbıl adémoni tulajdonságokat, s így hatalmat nyertek az asztrállények fölött. De akibenélı lánggal lobog az indulatok máglyája, arra rárontanak, és foglyul ejtik. Sajátfélelmébıl, gyöngeségébıl fonnak hurkot köréje. Az erıszakkal megszerzett elixírszörnyő kórral oltja be az engedetlen tanítványt, amely krízisbıl krízisbe hajszolja.Többé soha nem juthat vissza a fejlıdés lassan hömpölygı, természetes folyamába.Élete hosszú kínlódás lesz; vágyai égıbbek, szomjúsága kielégíthetetlenebb,magányossága gyógyíthatatlanabb, mint a halandóké. S gyötrelmei elıl hiábaremél elmenekülni mindenki vészkijáratán: az öngyilkosságon át. Ez a kapu zárvavan lelıtte. Halála csak erıszakos, más kéz által okozott halál lehet. De nincs olyanbárd, tır, kard, kötél, tőz vagy víz, amely megfojthatná, eltompíthatná égıöntudatát és emlékezetét. Ennyi az, amit elmondhattam neked. Hans. Elégedj megvele, és ne firtasd tovább a kérdést, különben jel kell válnunk egymástól…megértettél végre? Megértettem. De egy pillanatig sem hittem a sötét fenyegetésekben, és nemnyugodtam bele az elutasításba. Szolgájául sem akart felfogadni, s mégis szolgája,sıt tanítványa lettem. Csak várnom kell; várnom és figyelnem törhetetlen akarattal,legyőrhetetlen szívóssággal. Eduard Anselmus Rochard magánál hordja az életegyetlen értelmét: az Isteni Anyagot. Nem tágíthatok mellıle. Ki kell tartanomhatártalan türelemmel és határtalan alakoskodással, mindent vállalva, minden mástfeláldozva érte. * A Sebaldus ivójában ültünk. Kora délután volt, de az esıs ısz már sötét estérefelhızte be az eget. Rochard-t nagy társaság vette körül. Sebhelyes arcú,éjszakázástól duzzadt szemhéjú diákok lármáztak asztalánál. Elhúzódtam tılük atőz közelébe, és a könyvbe mélyedtem, amelyet mesterem parancsára lehoztammagammal, hogy késıbb majd visszavigyük Amadeus Bahrnak. Egyik kormosgerendáról pislogó olajmécs függött. Csaknem belevakultam az olvasásba, abbakellett hagynom. Lopva Rochard-t kezdtem figyelni, újra és mindig csak ıt,gondolataim, terveim, rögeszmés vágyam középpontját. A mécs fénye megcsillantgyérülı, sötétszıke haján, kirajzolta homlokának dudorait, finom halántékát,amelyen erek rajza lüktetett. A részeg kurjongatások, bortól savanyú, forróleheletek párájában hővösen, józanul ült ott… de ezt csak én láttam így. Adiákokban minden szava nevetéssé robbant. Egy, a városban ismert nıszemélyrıltartott elıadást, aki csak úgy engedett magához férfit, ha az elıbb minden 31
  • 33. testrészére aranypénzt helyezett. Egyszer rongyos, öreg alchimistát csalogatottmagához csak azért, mert arany szagát érezte rajta. Megetette, megitatta, majdágyasházába vezette… Anyaszült meztelenre vetkızött elıtte, végig nyújtózott azágyon és úgy kínálta magát. Hófehér, puha, meleg testén nagy ólomdarabokathengergetett, azokat kellett a hemmegı öregnek arannyá változtatnia ölelkezéselıtt. Szegény öreg el is követett mindent a siker érdekében, de száradt, ráncoskeze reszketett szépségtıl megrészegült izgalmában, és a drága vörös por nem odahullott, ahová kellett volna, így ólom helyett a nıszemélynek olyan testrészeiváltoztak arannyá, amelyek csak vérbıl és húsból érnek aranyat. A táskás szemek kidülledtek a nevetésbe menekülı, titkos izgalomtól. Egyhimlıhelyes, torz szájú diák rekedt nótába kezdett. Hangja kibicsaklott, el-elfulladta részegségtıl. Most már nem zavart meg Rochard egyéniségének látszólagos sokellentmondása. Megértettem, hogy a bölcsnek elrejtızni csak a bolondság bástyájamögött lehet. Ezért öltötte magára a kókler álruháját. A nyitott tőz fölött himbálódzó vaskondérban buzogva felforrt a víz. Egyviaszos arcú öregasszony karmos kezével nagy gombócokat hengergetett, ésbeledobálta ıket a párolgó vízbe. Rochard felállt, és asztalom felé tartott. – Menjünk! – mondta röviden. Felálltam, és követtem. * Sőrő, hideg esı verte a keskeny, lejtıs utcát. Siettünk. Hosszú léptekkelvégigloholtunk a piactéren, végig la városfal mentén, és befordultunk aruhakészítık utcaijába. Csuromvizesre áztunk mindketten, mire a szabómesterházához érkeztünk, ahol most Amadeus Bahr lakott. A kastélyt vendégseregtöltötte meg, és Bahr nyomorúságos, apró vályogháza is kellett a szolgáknak, akikuraikat tömegesen elkísérték. Mikor bekopogtunk, a kis ember vad krákogással szabadította ki hangját ahosszú hallgatás rekedtségébıl: – Tessék! Benyitottunk. Az ablaktalan, nyirkos odút, amelyet bérelt, a kora reggeltıl késıéjszakáig égı faggyúgyertya avas szaga és maró hagymabőz töltötte meg. Nagy,fekete kötéső könyv széttárt lapjai közül kiemelkedve, Bahr aszott, töprengéstılrévült madárarca fordult felénk. Hosszú koponyájáról szürkészöld haj csapzott anyakába. Keskeny ajka, csırszerő orra fölött, petyhüdt, ráncos szemhéj keretébılvillogó, okos, fekete szem derült felénk. – Jókor jön, Anselmus! Éppen a maga híres Tabula Smaragdinájávalveszıdöm! – Isteni idıtöltés! – mondta Rochard, köpenyérıl leázogatva a vizet, majd egycsomó könyvet, szamárfüles papírlapot óvatosan félretolva, a nyikorgó faágyszélére telepedett, – Kutyaidı van odakint! Átáztál, Hans? 32
  • 34. – Bırig! – mondtam dideregve, és a tőz közelébe húzódtam, amely egy kisvaskályhában parázslóit. Rochard nem tudta megtenni, hogy hazazavarjon aszakadói esıben. Helyet kerestem magamnak egy ládán a kályha mellett, a gyertyafénykörén kívül. Mint zsákmányára leselkedı vadállat, a homály fedezékébehúzódtam mindig. – İkegyelmessége a Tabula Smaragdina pontos értelmét kívánja tılem, hogyvendégeinek feltálalja a tőzdelt vaddisznócomb mellé csemegének. – A véznaemberkében titkos lázadó háborgott. Szánalmas teste, elnyomott helyzete és nagyszellemi fölénye szerencsétlenné, félszeggé és egyben gıgössé tette. Éles, okosszemének fekete tırére feltőzött minden visszásságot, kegyetlenséget, ostobaságot,amelyet gazdája udvarában tapasztalt, és maró pamfleteket írt róla; ellenállhatatlanhumorú jellemzésekkel teletőzdelt, gúnyos remekmőveket, amelyeket! verejtékesfélelemmel rejtegetett ládájában. Tudta, hal egyet is megtalálnának nála, közelrılismerné meg a Pogánytorony kínpadját, mégsem tudott lemondani nyomorúságosélete egyetlen elégtételérıl. – Ez nem nehéz feladat magának, Amadeus – mosolygott Rochard. – ASmaragd-tábláról éppen elég zavaros fordítás és magyarázat került köztudatba,legfeljebb megtoldja számukat eggyel. Fı, hogy izgató legyen, és elısegítse azurak emésztését. – Nagyon sok disznóságot kellene összehordanom ahhoz, hogy izgassam ıket,jó emésztésük érdekében pedig egy csomó hazugságot arról, hogy piszkos, butaéletük után miképpen kerülnek mégis a mennyországba! Nevettek, ami a kis, vézna ember mellében ugató hurutos köhögésbe fulladt.Egész testét összerázta, aszott fejét lilásvörösre gyújtotta, szeme sarkába könnyeketvert ki a köhögés. Rochard elkomolyodva nézte. Mikor a roham elcsendesült, ésBahr ottmaradt összelappadva, fáradtan, szörcsögı lélegzettel, megszólalt: – És legalább talált már valamit a magas vendégek mulattatására? – Nem! – felelte Bahr mogorván, – De ami igazán bosszant, magamnak semtudok egyetlen értelmes mondatot kihámozni belıle. Gyanítom, hogy ez a szövegitt az emberi gondolkodás történetének egyik legnagyobb csalása, s csak azértzseniális, mert annyi évszázadon át tudja a sok ostoba között az okos embereket isfoglalkoztatni. – Mindenesetre ez is egyik értelmezése a Smaragd táblának – bólintottRochard. Ajkára különös, nyugtalanító mosolya derült, amely úgy tőnt elıttem,Bahrra sem maradt hatástalan. – Azon mégis csodálkozom, Amadeus, hogy magátott kell látnom a szellemi erıtlenek, küzdelemtıl visszariadó megalkuvók között,akik, hogy fölényüket megırizzék, cáfolják azt, amit nem sikerült megismerniük. – Téved! – pattant fel Bahr idegesen. Arccsontjára beteg pír ült ki. – DeKrisztusra, csak nem állítja azt, hogy maga megértette ezt a dodonai zagyvaságot? – Hogy megértettem? Nem… azt nem állítom. Be kell ismernem, hogymindhárom síkra vonatkozó értelmét maradéktalanul nem sikerült kifürkésznem.De valamit tudok róla, teljes bizonyossággal; azt ugyanis, hogy az ember testi, lelkiés szellemi életére nézve magában foglal minden megoldást. 33
  • 35. Bahr hangtalanul, fürkészve nézte egy ideig, azután csöndesen, szintealázatosan mondta: – A kutatónak, aki nem saját személyiségének akar szánalmas öröm- ésnyugalom-alamizsnát összeharácsolni, lehetnek elıítéletei. A megismerésfontosabb nekem saját beteg testemnél, győlölt sorsomnál és hiúságomnál Kérem,beszéljen nekem a Smaragd-tábláról! – Szívesen. Mi az, amit tud róla? Nem akarom, hogy ismétléseket kelljenhallania. – Nem sokat. Tudom, hogy Hermes Trismegistos sírját Nagy Sándor egyikhadjárata alkalmával fedezte fel. Írójának görög hangzású neve körülbelül Krisztusután a IV. században merült fel, de alakját kétségtelenül már a keresztényidıszámítás elıtt vallásos tisztelet övezte. Az egyiptomiak, a rómaiak idejébenoszlopokat állítottak tiszteletére, amelyeket gazdagon televéstek alchimistareceptekkel. Vannak, akik Thot vagy Theut egyiptomi királyt sejtik e név mögött,akirıl Plató írt több helyütt. Thot, szerinte, jó néhány évezreddel Krisztus elıtt élt,számos tudomány megalapítója és mővészet kezdeményezıje volt. Többek közöttaz aritmetika, asztronómia, kockajáték is tıle származnának, sıt az egyiptomiakneki tulajdonítják a magán- és mássalhangzók megkülönböztetését. Sokan úgyhiszik, hogy ez a név nem is élı személyre vonatkozik, hanem egy fogalommegszemélyesítıjére. A régi egyiptomiaknak volt egy istenük, aki Thot néven abölcsességet, ügyességet és gyorsaságot képviselte, és akit kígyós bottalábrázoltak, mint a görögök Hermest. Körülbelül ennyire jutottam Hermes-Thotlényegének megismerésében. – Ez is szép teljesítmény, Amadeus. A Hermes Trismegistosra vonatkozódokumentumok legnagyobbrészt titkos értelmőek, és csak beavatottaknakhozzáférhetık. Nem akarom, hogy e meghatározás: “beavatott" alatt gıgös,szándékosan rejtélyeskedı nagyképőséget sejtsen. Az igáid beavatott mögöttkemény testi erıfeszítések, akaratpróbák és ernyedetlen szellemi fáradozásokvannak. Az ezotéria korántsem kapzsi rejtegetése bárki által megkaparinthatóanyagi kincseknek. Aki akarja, aki szívós kitartással feltornássza magát amagasságig, ahol a Tudás Temploma tárt ajtókkal várakozik, az szabadonbesétálhat a szentélybe. Moccanni sem mertem, nehogy tudomást vegyenek jelenlétemrıl.Meggémberedve ültem a ládán, nedvességtıi párolgó ruhámban. Friss agyamföljegyezte a szavakat, amelyeket Rochard mondott, de az értelem magja csakkésıbb, sok évvel és szenvedéssel késıbb született meg a betők üres héjában. – Hermes-Thot kétségtelenül egyiptomi pap, orvos és csillagász volt – folytattaRochard. – Azt, hogy pontosan mikor élt, még nem sikerült megállapítani, devalószínő, hogy régebben, mint Plató feltételezi. Könnyen lehetséges, hogy mintpap egyúttal fáraó is volt. E kettıt az antik világ nem választotta ketté. Akkor méga fáraó, gyökeresen különbözvén a késıbbi idık és fajták vérszomjas, hóditózsarnokaitól, a megkoronázott, legmagasabb Intuíció és Intellektus volt. Beavatott.Mert e törvény alkotói, a bölcsek szerint, csak az lehetett alkalmas uralkodásra, akiönmaga fölött is uralkodott, és aki szellemében fölszabadult. Hermes, a név, 34
  • 36. általános, mint Manu vagy Buddha, de háromféle jelentısége van. Megjelölése egyembernek, egy kasztnak és egy istenségnek. Mint ember, Hermes, az elsı nagyIniciált, de az egész papi kasztot is értik alatta. Mint istenség a Merkúr bolygótjelenti, azt a szellemi szférái, amelybe az isteni beavatottak tartoznak: tehát Merkúrtulajdonképpen vezetıje az isteni beavatás föld feletti régiójának. Magát aszemélyt, akitıl jórészt az egész egyiptomi vallás ered, a görögök, az egyiptomiaktanítványai nevezték el Hermes Trismegistosnak…minden természettudományokháromszor legnagyobb mesterének". Sok ezer mőve közül, amelyet nekitulajdonítanak, s amelyek legnagyobb részét tanítványai vagy hálásától átizzottkövetıi írták, legmélyebb és leghitelesebb a Smaragd-tábla. Ha kéznél van, olvassafel a szövegéi. Amadeus! Bahr feje a nagy, széttárt könyv fölé bukott újra. Bütykös ujja a Smaragd-táblabekezdésére bökött:“Valóságos, hazugság nélkül való, biztos és teljességgel igaz!hogy ami lent van, ugyanolyan, mint ami fent vanés ami fent van, ugyanolyan, mint ami lent vanaz Egyedülálló Dolog csodájának véghezvitelére.És amint minden dolog Egybıl lett azEgyedülálló közvetítésével: úgy minden dolog egydologból születik az alkalmazkodás által.Szülıatyja a Nap, szülıanyja a Hold; a szélhordozta mellében; bölcsıje a Föld.Az egész világ minden tökéletességének a atyja ez.Ereje fogyatkozásnélküli azután is, hogy azt a földbe betöltötte.Válaszd el a földet a tőztıl, a finomat a durvától,gondosan és nagy mővészettel.Felszállt a földrıl az égbe és újból aláereszkedik aföldre és egyesíti így a felsı és alsó szférák erejét.Így juthatsz az egész világ halalmához.A sötétség menekülni fog elıled.Ez az erık ereje, mert éppen úgy áthat mindenfinom dolgot, mint a durvát.Amint a Nagyvilág, úgy születik a Kisvilág.Ebbıl csodálatos összefüggések válnak lehetségessé, 35
  • 37. amelyeknek kulcsa ez.Azért neveztek engem Hermes Trismegistosnak,háromszorosan bölcsnek, mert az egész világfilozófiájának mindhárom értelme birtokomban van.Amit a nap mővérıl mondottam, elvégeztetett!" Bahr szikkadt keselyőarca feszült mozdulatlan figyeléssel fordult újra Rochardfelé. Hajlott orrú arcéle furcsán lobogott a falon, ahogy a gyertya táncoló lángjaodavetítette. – A Tabula Smaragdina értelme három síkra vonatkozik, mint ahogyan azegyiptomi hieroglif aknák általában három értelmük van – mondotta Rochard. –Egy fizikai, egy asztrális és egy mentális értelme. Hermes Trismegistoskinyilatkoztatása éppúgy magában foglalja a legmélyebb teremtéstitkokat, mint atranszcendens világok, úgynevezett asztrálrégiók formaalkotó erıinek mibenlétét.De jelenti ezenkívül a szó szoros értelmében vett alchimiát is, az alchimia rejtettmélyét, a nagy Életelixír elkészítésének, az Aurum Potabilének szellemi receptjét,amely minden betegséget meggyógyít, fiatalít, az ereket megtisztítja a mésztıl, ésfelfrissíti a nedveket. Közbe kell vetnem, hogy ez az úgynevezett "iható arany"nem tesz halhatatlanná, mint a fanatikusok és tudatlanok hiszik, csakmeghosszabbítja az életet. Kiküszöböli az öregedés okait. De vonatkozik egyúttalaz alchimia másik, nagy és külsıségesebb céljára, a fémek átváltoztatására is.Megértheti ezután, miért rejtette Trismegistos bonyolult szellemi útvesztı mélyéremondanivalójának valódi értelmét. Az egyiptomi vallás legmélyebb misztériumairasóvárgó fiatal papot súlyos próbáknak vetették alá minden újabb tétel felfedéseelıtt. Minél mélyebbre hatolt a megismerésben, annál szörnyőbbek lettek a próbák,s a végsı titok felragyogása elıtt magát a testi halált kellett elszenvednie.Trismegistos úgy alkotta meg a Tabula Smaragdinát, hogy az ne csak tartalmazza,de avatatlan, gyönge és szellemileg alacsonyrendő emberek elıl el is rejtsetanainak magvát, mert ez az igazság erıt ad az erısnek, de a gyengét megsebzi,mint a vigyázatlanul kezelt kard éle. A Smaragd-tábla ezért nemcsak tartalmábanlenyőgözı, hanem szerkezetében is, mert magában rejti azt a próbát, amelynekleküzdése a szellemet éretté csiszolja a megfejtés befogadására. Még egy alapvetıtörvénye Trismegistos tanának, hogy a Nagy Magisteriumot egyedül az hozhatjalétre, aki nemcsak a fizikai síkon, hanem azzal párhuzamosan, asztrálisan ésmentálisan is végrehajtja magában a transzmutációt. – Az értelemrıl mondjon végre valamit! – tört ki Bahrból. – Felvitt egy magashegyre, és eltakarta a szememet! – Majd legközelebb, Amadeus. Most már késı van, és magának le kellfeküdnie. Tudtam, hogy miattam nem bocsátkozik a Smaragdtábla értelménekfejtegetésébe, és keserőség fogott el. Bahr is elégedetlen és éber volt, akár egybagoly. 36
  • 38. – Nem mehet el most! Nem hagyhat itt! – tiltakozott hevesen. Hangja újabbköhögési rohamba fúlt. Ijesztı és szánalmas módon dobálta törékeny testét.Rochard felállt. Arcán nyugtalanság tükrözıdött. – Kímélje magát, barátom… Bahr fuldokolva, rákvörösen rázta a fejét, majd mikor nagy nehezenmegnyugodott, legyintett egyet: – Elıbb kellett volna hozzákezdenem. Most már nincs mit kímélnem magamon.Akkor érzem jól magam, ha errıl a hitvány testkoporsóról megfeledkezhetem. – Amit maga koporsónak nevez, értékes burkolat, ha szellemet borít be.Óvatosságot érdemel. – Maga mondja ezt?! Elıadása idáig az anyagtól való szabadulásról szólott,csupa szublimáció, csupa elvontság volt… – Félreértett. Hermes Trismegistos munkásságához, amely évezredek szellemiéletének alapköve lett, erı, egészség kellet. A beteg test hamis képzeteket termel,indulatokkal, fojtó szorongással torlaszolja el a szellemi fényt közvetítı szerveket.Akinek mondanivalója van, annak tisztán kell tartania a Szó edényét. – De hát van-e mondanivalóm… nekem?! – mondta Bahr keserő öngúnnyal. –És… kinek kell a Szó, ma?! – Fejét lehajtotta, s töprengve folytatta: – Talánegymásnak. Nekünk, akik amúgy is betőtıl meggyızıitek és megszállottakvagyunk. Betegek. Megrövidíttettünk a húsban, és éhségünket képzelt táplálékkalelégítjük ki. Hatalomvágyunkat meg elméletekkel, amelyek igazolnak bennünket,és árnyékkirállyá emelnek egy látszatbirodalomban. Fegyvert faragtunk hitványmadártollból, és méregbe mártva az erısekre lövöldözünk vele, akik kézzelfoghatójavakban dúskálhatnak. – Ez is alchimia, Amadeus… ami ilyenkor végbemegy a lelkében. Van egy sav,amely az aranyat különválasztja a salaktól. Az emberi lélekben kételynek hívják.Mindaddig szükség van rá, míg a színarany el nem különül minden más anyagtól.A két királyság között, amelyet említett, valóban nagy a különbség. Egyik a halál,másik az élet királysága. A hús, bármilyen pompázó és kívánatos, tehetetlenülomlik a rothadás karjába. A hús csak a szellem játéka, vagy ha úgytetszik, izgalmaskísérlete, hogy általa kifejezzen valamit önmagából. Sivatag homokjába rajzoltábra. Csodálatos és mélyértelmő kifejezésmód ez is, akár a zene, a szobrok, képek,könyvek, templomok, amelyekben szintén a szellem alkotókedve idızik; demúlandó, mint a mozgó idıtalajon épült minden anyagi forma. A szellem azonbanörök és változhatatlan. Gondolkozzék, melyik a kettı közül az árnyékkirályság. –Magára terítette köpenyét, – Hadakozzék tovább, Amadeus. A megjelöltnekszolgálnia kell minden képességével; keserőségével, kételyeivel éppúgy, mintmeddı vágyakozásával! – Sohasem voltam ennyire éber! Maga olyan sejtelmeket oltott belém, amelyekesztelenek, és elbizakodottá tehetnének. Ahhoz pedig emberféregnek nincs joga.Majd tükörbe nézek… – Befelé nézzen. A külsı tükörkép csak árnyéka a valóságnak. 37
  • 39. * Némán baktattam Rochard mellett az álom mély csendjébe merült, keskeny,alacsony kis házak között. Az esı elállt. Vad szél tépdeste rongyokká a súlyosfelhızetet. A réseken már a sápadó égbolt derengett. Rochard útja nem vezetettszállásunk felé. – Én még sétálok egyet, Hans – mondta. – Te csak eredj haza. A kíváncsiság nyomába sarkallt. Miután elváltunk, távolról követni kezdtem. Avárosfalon túl nekivágott az erdıs hegyoldalnak. Bı, sötét köpenyét hordószerővédagasztotta a szél, azután felkapta, és denevérszárnyként lobogtatta teste körül.Hirtelen érthetetlen félelem vett erıt rajtam, amely szinte elbírhatatlan rettegésséfokozódott. Úgy éreztem, vad, pánikszerő futással menekülnöm kellene, el – eltıle. Szörnyő dolgok alaktalan elıérzete fojtogatott. Megfordultam, reszketıtérddel visszabotorkáltam szállásunkra, ágyamra vetettem magamat, és zavaros,nyugtalan álomba merültem. Másnap estefelé éppen befejeztük leckeóránkat Rochard szobájában, amikorAmadeus Bahr szállásadójának felesége kopogás nélkül berontott az ajtón. Feldúltvolt, és futástól lihegett. Hangja sírósan zihált. Elmondta, hogy Bahr vért hányt, akastély orvosa szerint halódik, és mindenáron beszélni akar Rochard-ral. Azonnal elindultunk. Rochard ezúttal nem törıdött vele, követem-e. Csípıshideg volt kint. Éles, szúró fénnyel ragyogtak a csillagok. * A gyertya az ágy fejénél lobogott egy háromlábú asztalon. Ez a bizonytalanfény a párnába süppedt árnyékos, sárga arcra a halál jegyét rajzolta. Mikorlábujjhegyen besurrantam Rochard után, és pillantásom a mozdulatlanul fekvıalakra esett, azt hittem, késın érkeztünk. A sarokban a szabómester feleségezüppögött kíváncsi részvéttel. Rochard hozzá, fordult hirtelen: – Egy mészárost láttam a szomszéd utcában. Menjen át, kérem, és hozzon avermébıl egy dézsa jeget! Siessen! Az asszony rábámult, nem értette, vagy nem akarta érteni; de a pénzdarab,amely a lába elé csörrent, már az ı nyelvén beszélt. Mikor kiment, Rochard abeesett halántékú homlok fölé hajolt, és rátette tenyerét. Arca, ahogy a gyertyafény kör ebe hajolt, komoly és feszülten figyelı volt. Tenyerébıl mintha életerısugárzott volna át a mozdulatlan testbe. A szemgödör szakadékában eleven fényvillant. Bahr felnézett barátjára, és ráncos, beesett ajkán egy mosoly kísérlete jelentmeg. – Sajnálom… – lihegte alig hallhatóan. – Annyira szerettem volna… a TabulaSmaragdina… – Egyetlen szót sem beszélhet most! – mondta halkan, de erélyesen Rochard. –Anélkül is tudom, mire gondol. Itt vagyok, jókor jöttem, és maga élni fog! –csöndes hangjából szilárd meggyızıdés áradt. Széket húzott az ágy mellé, ésszorosan Bahr fejéhez ült, mindkét kezét föléje nyújtotta, és amennyire láthattam, 38
  • 40. különös, simogató mozgásokat végzett teste fölött fejétıl le a gyomorszájáig. Abeteg szaggatott, kínos zihálása nyugodtabb lélegzetvétellé csendesült. A szabómester felesége becsörömpölt az ajtón a dézsa jéggel Vaskos teste a húsdurva valóságával tört a szobába, és felriasztotta a halál rémületét. Bahr szemetágra meredt. – Csak hinnék! Hinnék! Új tüdıt maga sem növeszthet nekem! – nyöszörögte. – Csendben kell maradnia! – parancsolta Rochard. A jeget törülközıbecsavarta, azután felfedte a nyomorúságos testet. Mialatt elhelyezte rajta a jegesborogatást, megenyhült, gyöngéd hangon beszélt a kórtól legyızött emberhez: – Ha a gyík kinövesztheti letépett farkát reggeltıl napnyugtáig, miért neleshetnénk el mi is a természettıl a megújhodás titkát?… Isten értelmet adottnekünk a kutatásra. Nemcsak azt mondta, higgyünk, hanem megengedte, hogyhitünket tudássá, meggyızıdéssé transzmutáljuk nagy erıfeszítések árán… –Hirtelen hátrafordult, oda, ahol én álltam csendben a szabómester száját tátófelesége mellett: – Szeretnék egyedül maradni a beteggel! Ha szükségem lesz valamire,kiszólok. * A sőrő levegıjő szabómőhelyben várakoztam Rochard-ra. Hárman dolgoztakaz elképzelhetetlenül szők helyen. Az asszony nyitott tőzhelyen káposztátkotyvasztott a sarokban, amely orrfacsaró bőzt árasztott. Gyomrom émelygett aszörnyő levegıben, de nem mozdultam. Fülem ideges éberséggel figyelt mindenneszre, amely a rozoga ajtó mögül kihangzott. Tekintetem találkozott néha amesterné pillantásával, amelyben éhes, alattomos kíváncsiság égett. İ is figyelt.Magában valószínően átkozott engem, hogy ottlétem meggátolta a hallgatózásban.A betegszobából csak Rochard hangjának elmosódó, halk mormogása hallatszott.Egyszer kinyitotta az ajtót, és az egyik segédet vörösborért küldte. A bort azutánbevette az ajtón, és újra csend lett. A kese bajuszú, süppedt mellő szabómestersuttogva faggatni kezdett, kiféle a gazdám. Orvos? – Igen – feleltem. – A városban egészen mást beszélnek róla! – vágott közbe az asszony. – Mit? – kérdeztem éledı szorongással. – Hogy ördöngös… Sokszor külön járnak, ı meg az árnyéka… Eladta a lelkét agonosznak az aranycsinálásért… Minden jótét lélek dicséri az Urat! – vetett egyfürge keresztet kövér mellére. Rossz érzésem elhatalmasodott a veszedelmes hírtıl, de arcomra mosolyterıltettem: – Ha nem volnék haldokló közelében, nevetnék most. Én aztán tudom, milyennagy szükségünk lenne néhány aranyra, eléggé szorongatnak bennünket pénzért afogadóban. Micsoda arany csináló, ördög cimborája az olyan, aki nyakig úszikadósságban?! 39
  • 41. – Okosságból vezet mindenkit az orránál! – nyelvelt az asszony. – Nem volnamaradása, ha kitudódnék róla. Rögtön akadna ingyenszállása az ötszögő toronyban.Finom ketrec az egy aranytojó tyúknak! Összerázkódtam. Sebastian szavaira és a borzasztó történetekre gondoltam,amelyek a kocsmák ivójának asztalai között keringtek halálra kínzott vagy szökésközben megölt szerencsétlenekrıl, akik fogságba kerültek az aranycsinálás titkamiatt. – Rochard szegény, vándorló orvos – mondtam száraz torokkal. – Rendesen jártemplomba, és nem vét a légynek sem. Mit akarnak tıle?! – Aranyat… hi, hi… – vihogott az asszony. – Ilyet ni… szakajtószámra! –nyitott tenyerét mutatta, amelyben a gyertya egy francia arany sárga fényétvillantotta meg. Úgy meredtem rá, mintha viperát láttam volna. Ezt dobta odaRochard, mikor jégért küldte az asszonyt, s én teljesen megfeledkeztem róla.Hazugságom adósságokról, szegénységrıl nyilvánvalóvá lett. Tudtam, ennek apénzdarabnak a csillogása még a kelı nap fényénél is hamarabb szétárad avárosban, csak az kell hozzá, hogy Bahr, akirıl a kastélyorvos lemondott már,megélje a holnapi napot. Aggodalmamat nem annyira a Rochard iránti ragaszkodástáplálta. Attól féltem, fegyveres erıszak sodorja el mellılem a Nagy Magisteriumletéteményesét, mielıtt titkát kileshetném és megszerezhetném. * Nemcsak én éreztem veszélyt, Rochard is tudta, hogy menekülnie kell – mégnapkelte elıtt. Ahogy elhagytuk a szabómester házát, a fogadóba siettünk, holminkatösszecsomagoltuk – én egy szerelmes konyhalány segítségével némi ennivalót isszereztem –, és a hajnal zordul szép, szürke-vérvörös színjátéka már az országútontalált bennünket. A völgybıl nyirkos hővösség szállt fel, és a fák ágai közöttfelhıfoszlányok lógtak. Nem mentünk messzire. A városon túl gaztól felvert,elhagyott tanya maradványaira találtunk. Málló vakolatú, roskadozó csőrbenhúztuk meg magunkat. A tetın nagy rések tátongtak, alattuk a földön bőzöstócsákban meggyőlt az esıvíz. Rochard egész idı alatt komoly és szótlan maradt.Hallgatásában volt valami elutasító és megtörhetetlen, amely leszerelte izgatottkíváncsiságomat. A ládáinak száraz helyet kerestem egy sarokban. Rochard leültrá. Én néhány téglából és szalmából készítettem magamnak ülıhelyet. A lassanmúló percek emésztı nyugtalansággá forrtak fel bennem. – Mire várunk itt? Túlközel vagyunk veszélyhez, semhogy békésen üldögélhetnénk. A por fojtogató, és arothadó szalma között undok bogarak nyüzsögnek. – Egyél! – fordult hozzám Rochard, és felém nyújtotta bırzsákját, amelybe azennivalót csomagoltuk. İ maga nem nyúlt ételhez. Kivette ládájából csillagászatimőszereit, könyveit: a tust, a papírt és a tollat, és egy térdére támasztott könyvönszámításokba merült. Akkor már tudtam, mi az, amit csinál. Meghúzta a kört,tizenkét részre osztotta, berajzolta az állatöv tizenkét jelét, és felírt egy dátumot.Bizonyára útirányunkat és utunk kimeneteiét számította ki a bolygók állásából, 40
  • 42. amelyeket szintén berajzolt a kör egyes “házaiba". Hővös volt. Vékony, szitáló esıeredt meg, és halk suhogással verni kezdte a tócsák felszínét a csőr lyukas tetejénát. A magasan fekvı ablaknyílás és a telı között rossz huzat süvített. A komor,borús fényben Rochard arca is komornak, gondterhesnek tőnt. Alakjáról szorongássugárzott belém. Úgy éreztem, nem bírom tovább mozdulatlanul az éberlidércnyomást ebben a nyirkos, huzatos derengésben: fel kell ugranom, szólnom,kiáltanom, kérdeznem kell. Egyszerre Rochard pillantását éreztem magamon,valósággal úgy, mint egy érintést. Talán már régebben nézett, de csak akkor szólaltmeg, amikor visszanéztem rá. – Félsz? – kérdezte különös hangon. – Mitıl félnék? – kérdeztem szívembe szúró rettegéssel, amely bizonytalannátelte hangomat. Nem felelt mindjárt, de továbbra is nézett. Szerettem volna eltakarni magamatpillantása elıl; reszketni kezdtem, és kivert a verejték. – Sajnállak – mondta azután rövid sóhajjal. Igazi részvét zengett meg ebben aszóban. – Nem segíthetek rajtad. Rettegésem egy gondolatban öltött testet hirtelen: – Az én sorsomat nézte meg a csillagokban, Magister? – kérdeztem elfulladva, – A tiédet is. – Meghalok?! – Egyszer… – De mikor? Ne kíméljen… most?! Erıszakosan? – Nem. Most még nem. Elıbb félni fogsz. Sokáig félni fogsz, és megátkozod azéletedet. Szabadulni akarsz tıle, és az élet beléd kapaszkodik majd, mint egyharapógörcsbe merevült szörnyeteg. Hiába menekülsz elıle, hiába akarodmegfojtani, eltompítani, lerázni, szívós lesz és eleven, égı és végtelen kínigfokozódó… Nem segíthetek rajtad, szegény fiam… te élni fogsz… – hangjatompán, halkan csengett. Egész valómban eláradó boldogsággal dıltem hátra. Szavainak sötét tónusaelsiklott fülem mellett, csak az Életre vonatkozó ígéret csendült ki abból, amitmondott – az elpusztíthatatlan élet szédítı perspektívája. Felhagyott sokszorelbírhatatlan megvetésével és zárkózottságával. Azt mondta: “Élni fogsz!" Mi mástjelenthet ez, mint Trismegistos anyagi esszenciává sőrített titkát, az AurumPotabilét? Térdre borultam elıtte, és homlokomat a bogaraktól nyüzsgı, rothadt szalmárahajtottam lába elé: – Uram, uram! – tört ki belılem túláradó szívvel, könnyezve. – Nem vagyokméltó a kincsre, amellyel megajándékoz, de hozzáemelkedem… Isten engem úgysegéljen! Hőséges szolgája, tanítványa maradok egy örökkévalóságon át…kisimítom az utat a lába elıtt… magamra veszem terheit és gondjait. Mindenveszély elé, amely fenyegeti, saját testemet vetem… Apámnak, bátyámnak,Krisztus után élı eszményemnek tekintem… A bőnnek csíráját is kipusztítomlelkembıl, nem hazudok, nem lopok többé, azért, mert ön él… Azért mert… – Hallgass! Szerencsétlen! 41
  • 43. Szívembe hidegség futott. Felegyenesedtem görnyedésembıl, hogy arcábakémleljek, és leolvassam róla e változás okát; de arca megint zárt fal volt elıttem.A homály árnyékba vonta, árkokkal rajzolta tele, és ijesztıen öreggé tette. – Miérttaszított el megint?! – Olyan kétségbeesés fogott el, hogy lélegzetem nehéz, belsızokogástól zihált. Rochard hangja fakón tört elı a félhomályból. – Érzések… – mondta halkan. – Sötét zőrzavar a szellem napkeltéje nélkül…Ma emésztı sóvárgás, túláradó hőség, holnap vak indulat, pusztító győlölet…halál… – Nem értem! – kiáltottam remegve. – Miért is értenéd?… Elhajított kı vagy. Anyag, amely anyagot rombol.Adonáj visszaveszi általad a múlandóság kísértetvárát… Hálás vagyok érte. Ámen. Felállt, kikémlelt a szők ablakrésen. – Nemsokára besötétedik, szerencsére borult az ég… Megtennél nekem valamitutoljára, fiam? – kérdezte. – Mindent… amit kíván! – Visszamégy Amadeus Bahr szállására… ne félj… neked nem leszbántódásod… A szabómester és a felesége biztosan a hatodik házban fecsegnekazóta, ha nem a kastélyba hivatták fel ıket. A segédek pedig nem ırzik a tüzetolyankor, ha nincs aki hajszolja a munkát. A nyomukat sem látod majd:észrevétlenül bejuthatsz a betegszobába. – De hátha Amadeus Bahr már… – Él – mondta egyszerően; – Egy levelet kell átadnod neki. Csodálkoztam, miért állítja ilyen határozottan, mi történik a városban, mikorvelem együtt itt töltötte a napot. Rochard pergamenlapot vett elı, lassan,gondolkozva sorokat rótt rá, majd megszárította, és vékony tekerccsé göngyölteössze. Hogy a tekercs szét ne ugorjon, ráhúzta nehéz, vert ezüstbıl készültgyőrőjét, amelynek nagy, vörös rubinkövébe zártan ezüst fınixmadár repültkiterjesztett szárnnyal. * Félelemmel és kíváncsisággal eltelve indultam veszedelmes utamra. Tudtam,ha elkapnak, nem szabadulok addig, míg Rochard rejtekhelyéhez el nem vezetemazokat, akik meg akarják találni ıt. Az eszközöket jól ismertem, amelyekkel szóralehet nyitni a legzártabb ajkat is. A posztózekém alá rejtett tekercs égette mellemet.Mikor Rochard átadta nekem, már tudtam, hogy amint lehet, el fogom olvasni. İ istudta, mégis rám bízta. Mindegy volt neki, elolvasom-e vagy nem. Ismert. Úgyszövegezte a levelet, hogy kíváncsi szemem lezárt szavak kemény héjába ütközött,amelyek feltöréséhez szellemem puha és gyenge volt még. Elıre gondoltam rá,hogy nem mehetek be lakott helyre, ahol világosság van, ezért csomagombólelıkapartam és magammal vittem tőzszerszámomat is. Az erdı szuroksötét, sőrővédelmében néhány gallyat halmoztam száraz levelekre, és a meggyújtott tőzfényénél elolvastam Rochard üzenetét. Annyiszor olvastam el tagoltan éserılködve, hogy minden szavát kívülrıl megtanultam, mégis úgy hatott rám, mint 42
  • 44. valami egzotikus szöveg. Néha egy-egy szó értelme felbukkant elıttem, de amondattal való összefüggésében megint elveszett. Különös módon – bár a zordkörnyezet és a szokatlan helyzet is hozzájárult –, belsı izgalomtól reszkettem,amely újra és újra arra sarkallt, hogy elolvassam a makacsul ellenálló szavakat: “Az, aki elmegy, üdvözli a visszaküldöttet, aki barátja és társa volt az úton.Régen támadt ez a kötés. Most feloldódik. A távozó minden tartozását kifizette,kivéve egyet, amelyet utoljára behajtanak rajta. A törvényben alázatosanmegnyugodva, az Egyetlen Igazságban való feltámadás elıtt néhány szót szól régibarátjához az, aki emberi nyelven ezután nem szól többé. Az Élet Házának három kulcsa van. Ezért a három kulcsért küldték visszasírjából a haldoklót. Két keze a kereséshez a Skorpió és a Vízöntı. A házba be kelljutnia, hogy azok, akik keresik, meglássák ablakában a Fényt. Az Apokalypsischemica megtörtént. A magból, amely koporsóba vettetett, az Élet hármasgyümölcsének kell megteremnie: egyik a mindenre emlékezı, a maxik a mindentmegismerı, harmadik a mindent feloldó gyógyszert tartalmazza; s a három együttaz egyetlen nagy Arkánum. Ez a telel, az út és a magyarázat. E. A. R." A szabómester házánál mindent úgy találtam, ahogy Rochard elıre megmondta.Még zörgetnem sem kellett, az ajtót gondatlanul nyitva felejtették. A mőhelyüresen, sötéten hallgatott. Szívdobogva surrantam Bahr ajtajához, és félelemmelküzdve, hátha kiterített halottként látom viszont, benyitottam. Akit láttam, nem volthalott és nem volt kísértet. Bahr roskadozó asztalánál ült kopott varjúköpenyében,hajlottan, sárgán – de elevenen! Mikor meglátott, arcán ijedt öröm gyulladt. Elémsietett. Járásában nyoma sem volt beteges fáradtságnak, melle nem hörgött atüdıbetegek szaggatott, nehéz légzésével. Ez a ruganyos, fürge mozgás rázott meglelkem mélyéig. Ez hozta tapintható, szédítı közelségbe a csodát. Bahr gondosan bereteszelte az ajtót, azután hozzám lépett, és megragadtamindkét vállamat. Ujjai, amelyeknek izmos szorítását alaposan megéreztem,tegnap még egy halálra sebzett pók utolsókat rángó csápjaiként kaparásztak atakarón. – Hol van İ?! – tört ki belıle súgva, nagy izgalommal. – Biztonságban – feleltem halkan. Keze lehanyatlott. – Rettenetesen aggódtam érte! – mondta megkönnyebbülten. – Olyan a város,mint a hangyaboly, amelynek közepébe mézet cseppentettek. A gróf már kétszer ittjárt… személyesen! Azelıtt félholtan sem volt kíváncsi rám, most meg istapogatott. – Arcán megjelent gúnyos, okos mosolya. – Hülyének tettettemmagamat. Azt mondtam, ér pattant meg a torkomban, abból hánytam vért. Pedig atüdım volt. Hans… tudod… darabokban szakadt ki, fekete, sőrő csomókban apiros vér között… éreztem. – Hangja lázasan remegett, majd lehalkult. – Monddmeg Rochard-nak, hogy a gróf tılem nem tudott meg semmit! Ki akart vallatni,kaptam-e valami orvosságot. Letagadtam. A mendemondák elülnek majd… addig 43
  • 45. jobb, ha nem mutatkozik ezen a környéken… – Dılt belıle a szó. – Mondd megneki, Hans, mennyire fáj nekem, hogy meg kell fosztanom magamat attól, hogylássam, de még csak keresni sem merem a találkozást vele… inkább az én újéletem vesszen el, mintsem bajba döntsem ıt, akinek köszönhetem… Majd!…Mindenre számot tartok, amit ígért! Mondd meg neki, hogy nemcsak élıvé, hanemmás emberré tett! Vak éji denevérként repdesı lelkem meghalt, és fehér, szabad,fény felé szálló madárnak támadott fel. Mondd meg neki, hogy gondolkodásom aláolyan fundamentumot adott, amelyre pusztulhatatlan épületet fogok emelni. Szavaiidegen, valószínőtlen papirostételek voltak eddig, de most élı aranyban nyertekfedezetet bennem!… Mondd meg Rochardnak, hogy hiszek… és tudni fogok! –Sovány kis arca könnyekben úszott. Elragadtatásának tüze az én gyúlékonylelkembe is átcsapott. Vele sírtam, remegtem, ujjongtam a megélt csoda hatásaalatt. Keblembıl elı vontam a pergament. Bahr mohó kézzel kapott utána. Agyőrőt, amely összefogta, áhítattal nézte a gyertyavéghez közel hajolva, azutánujjara húzta. A fény beteg erıvel lobogni kezdett, majd kihunyt. Sötét éj helyettmár piszkosszürke, borús hajnal osont a szobába. Sietnem kellett. Bahr új gyertyátkotort elı valahonnan az ágya alól. Búcsút vettem tıle. Már alig figyelt rám, alevélbe mélyedt. * Késı délelıtt érkeztem meg a csőrhöz teljesen kimerülten. Már csaknemelértem a város határát, mikor néhány Sebaldus-beli részeg diák felismert, ésutánam eredt. Vad futással próbáltam kitérni a veszélyes, hangos örömrivalgáselıl, de a vidám fickók utánam botladoztak, s egy közülük kis híján utolért. Asőrősödı erdı egyik gödrében rejtıztem el, míg elcsörtettek mellettem, ésnyomomat vesztették. Rochard türelmesen várt rám. Hála és boldogság öntött el, mikor megláttamvékony, szelíd és annyira különleges alakját. Megint öregnek tőnt elıttem;törıdöttnek, komolynak, de a kor most földöntúli, ezüstös békességbe vonta. Afelsıbbrendő ember, a bölcs aggsága volt ez. Lehet, hogy a teljes bizonyosságszínezte át látásomat, de lıtt, abban a mocskos csőrben lefoszlott róla mindenemberi fortély, gyarlóság, hétköznapi álarc. A Mágus volt ı, az Isteni Tudománymívelıje, a Nagy Magisterium birtokosa. Elismételtem elıtte Amadeus Bahr szavait, s az emlékezés újra felidézte belsılázamat, könnyeimet. Az ı arca mozdulatlan, komoly maradt. – Sírás, rajongás, láz… ahogy a mérleg felbillen, úgy le is zuhan, és haláltegyensúlyoz… – mondta csendesen. Agyamat megfeszítve figyeltem rá, és nem értettem. – Amadeus Bahr is csak akkor értette meg Önt, Magister, mikormeggyógyította ıt… – mondtam ravaszul. – Amadeus Bahr saját maga orvosa volt. Én csak felébresztettem benne ezt azorvost. – Ha bennem is felébresztené… ahogy ígérte… – súgtam remegve. 44
  • 46. – Én nem ígértem neked semmit… Te ígértél magadnak, szegény fiam. – De hiszen azt mondta, élni fogok! – kiáltottam megdöbbenve. – Mi mástjelenthetett ez, mint… – Egészen mást jelent – mondta szilárdan. – Nem! Ne mondja ezt! – rimánkodtam. – Ha ön akarja… önnek hatalmábanáll… Tudom! Láttam! Láttam a holtat megelevenedni! Uram! Krisztusra kérem…én nem akarok meghalni! Nekem annyi élnivalóm van! Olyan kevés volt, amitmegismertem… olyan kevés ez a pár esztendı… Az egész földet be kell járnommég… Tanulni szeretnék… Olvasni és tapasztalni… Követni az elültetett mag fávánövekedését… Követni, mivé lesz az ember… de tudni és érezni közben, hogy énvagyok… én, Hans Burgner… az ön szolgája… meg nem szőnı öntudattal… Én!Miért bőn ez a kívánság?! Isten, Krisztus, a szentek és a próféták, a mágusok és avarázslók nem örökéletőek-e?! – Te is örökélető vagy! – De nem úgy… nem úgy! Az csupa köd, megfoghatatlanság. Álom ésszédület… Vannak az erdıben fák, amelyek öregebbek, mint a legöregebb ember,ön generációk születését és pusztulását élte át… A csillagok már akkor lenéztek aföldre, mikor a föld puszta és néma volt… Én a fák, a csillagok szemével akaroknézni… Az ön szemével, Magister! Nincs más gondolatom, nincs más imádságom:élni! Élni! Könyörüljön rajtam! Lába elé csúsztam, térdét átkulcsoltam, arcom lángolt, ajkam remegett azırjöngı kívánkozástól. Akaratom és erıszakos sóvárgásom olyan heves volt, hogymagával sodort volna minden tömegembert, de Rochard-t nem ingatta meg. Hővösszeme két kékeszöld jégkristályként nézett le lávaháborgásomra. – Gyermek vagy, aki a felnıttıl csillagot követel az égrıl. Hogyan oltsam el azesztelen tüzet benned?! – Életet adjon! – Azt egyedül te magad szerezhetsz. Én legfeljebb tetszhalottá tehetnélek, akibefalazott kriptában ébred életre. Imádkozz, hogy soha meg ne tudd, mit mondtamezzel. – Ezek csak… szavak, Magister! – törtem ki önuralmamat vesztve. – AmadeusBahrnak nem szavakat juttatott. İ vajon mivel érdemelte meg a szent italt, amelyholtból élıvé tette egyetlen éjszaka alatt?! Rochard csüggedt mozdulatot tett: – Vakkal vitázok színekrıl. Mit tegyek veled? Életrıl beszélsz, és a halált értedalatta. Örökkévalóságot követelsz tılem, és minden gondolatod a föld sarábanvánszorog. Érts meg, Hans! Az emberek, akik a múlandóság farsangjánösszeakadnak egymással, maskarát viselnek, és az álarc alatt sokszor nem ismernekrá saját testvérükre sem. Aki azonban tudja, hogy legjobb barátja, rokona,szellemének kedves, régóta nélkülözött társa az, akivel egy idegen test rövid idırefelöltött jelmezében találkozott, nem törıdik a külsıséggel, és csak a lényeget, azısi valóságot szolgálja a másikban. – Úgy érti… hogy Amadeus Bahr önnek ilyen… rokona volt? – Igen. – Azért gyógyította meg ıt? 45
  • 47. – Nem gyógyíthattam volna meg, ha szelleme nincs készen a gyógyulásra.Ugyanez a gyógyszer más valakiben méreggé vált volna. – És ha én kérem rá… az én felelısségemre… – Ez csak az én felelısségem lehet, Hans. – Nem akar megértem! Ön nem lehet ennyire kegyetlen! Nem tudok így továbbélni! Nem tudok! Halálraítélt vagyok, és minden pillanatban értem jöhetnek ahóhérok. Idıre van szükségem, hosszú, végtelenül hosszú idıre, hogy megtanuljamaz életet, és beletörıdjem az elmúlásba. Mit tudja ön, aki évszázadok passzióibafáradt bele, milyen félelmetes, lazító és megalázó bőntett ez; értelmes agyú, égıképzelető embereket férgektıl nyüzsgı sírokba lökni! Ön könnyen beszél éskönnyen megtagad, de én nem tágítok! Az én vágyam, könyörgésem,követelésem… igen… eszeveszett, ırjöngı követelésem át kell hogy törje önzısüketségét! Vagy pusztuljak el inkább most. Végezzen velem, mert nem alkuszom!Nem tengıdöm tovább leöletésére váró bárgyú háziállatként… Mindent akarokvagy semmit! – Remegtem az indulattól és kétségbeeséstıl. Tehetetlenségem egyrefokozódó dühöt gyújtott bennem Rochard elém tornyosuló testbarikádja iránt,amely elválasztott rögeszmés célomtól. – Csak egy mozdulatába, egy ellágyulásába kerülne, Magister – súgtamfojtottan, és közelebb nyomultam hozzá. Kezem térdérıl a vállára csúszott görcsösmarkolással. – Amit megtagad tılem… itt van a testén… tudom… Ide kell adnia…csak egy keveset belıle… Kezemet nyugodt szorítással levette válláról. – Nincs mit adnom neked – mondta szilárdan. Nyugodt hangja szinte eszelıssétett. Hangom rekedt rikácsolássá változott. – Oh… látom már… látom már, kivel kerültem össze, én szerencsétlen! Inkábbegy kıdarabnak rimánkodnék, mint egy lelkehagyott, üres emberhéjnak! A kımegmozdulna, a kı áttüzesedne, és velem sírna a szánalomtól, de ön… önszívtelen ördögmotollája… ön… – Szeme megállított hirtelen. Két könny cseppfutott le belıle. – Miért sír?! – jajdultam fel. – Nekem kellene sírnom! – Téged siratlak – mondta halkan. Föltérdeltem, arcomat közel emeltem arcához szemtıl szembe, minthapillantásommal akartam volna kivájni belıle kívánságom teljesítését: – Ideadja? – kérdeztem súgva, fojtottan, szörnyő belsı feszültségtıl kihagyólélegzettel. – Soha. Amíg én élek, nem kapod meg! – mondta indulat nélkül, defellebbezhetetlen végsı ítéletképp. Összecsuklottam, mintha leütöttek volna. Minden erı akarat elhagyott hirtelen.Ott feküdtem a szalmán kiszikkadt aggyal, mozdulásra képtelenül. Az egyenlıtlenarc Rochard-ral halálosan kimerített. Elhasználtam minién érvemet, és vesztesmaradtam. Nyugodt, kıszikla mélye rendíthetetlen erıdítésként meredt le rám.Játékfegyvereim törötten hevertek lábánál. Kábultságom észrevétlenül mély álommá változott, két álmatlan éjszaka,hosszú gyaloglások és emésztı izgalmak voltak mögöttem, aludnom kellett. Mikorfelébredtem, nem tudtam, hol vagyok. A csőr lyukas tetején át már szürkülı ég 46
  • 48. nézett be hozzám a piszkos, fojtó bizonytalanságba. Szemem még álomittasan,tétován kutatta végig a sivár környezetet, és megpihent egy sötét, mozdulatlantömegen a sarokban. Akkor nyilalt testembe él vakított értelmembe mindaz, amitörtént. A sarokban Rochard aludt sötét köpenyébe burkolódzva. Gépiesen arragondoltam, biztosan az éjszakát akarta megvárni, hogy bujtató feketeségbentovábbmehessünk. Néztem testénél mozdulatlan körvonalait. Néztem ezt a rothadtszalma közt tehetetlenül fekvı testet, amely nem volt egyéb vérrel töltött, törékenyedénynél; s amely mégis olyan le küzdhetetlenül tudott akarni ellenem.Nevetségesnek, dühítınek tőnt, menyire hatalmamban volt ez a puha, sebezhetıtilalomfa, amelyet csak láthatatlan erık vagy talán a bennem lévı babonavédelmeztek attól, hogy… … mert… mert mi akadályozhat meg abban, hogy elvegyem tıle azt, amitszépszerivel nem akar ideadni? … Nála van… Testére rejtve hordja valahol… Égj percre sem válik meg tıle…Akkor is nála volt, Eahrnak adott belıle… Tehát… … Itt van. Alig karhossznyira tılem, és én itt ülök az üdvösség elıttnyomorultan, fogcsikorgatva, tehetetlenül… Egy nekilendülés kellene csak… Rochard… Öreg, kiszikkadt rongycsomó a sarokban… Testébıl kihőlt azéletkedv… Semmi ereje nincs… Ha vékony ajka bezárul, eltőnik a varázslatamelyet szavakkal őz, és nem marad más belıle, mint egy sovány, kegyetlenaggastyán… Közelebb csúsztam hozzá. …Talán az övébe rejti vagy a mellére… Reszketi kezem már a testéntapogatódzott rögeszmétıl megszállottan. Nem mozdult. Melle fölé hajoltam, hogyóvatosan szétnyissam az ingét. Hirtelen rémület szúrt belém. Rochard szeme tágranyíltan, rebbenés nélkül nézett a székiembe. Ébren volt egész idı alatt. Csupaverejték lettem. Visszahúzódtam tıle. Kezem tapogatva támaszt keresett földön, éskikötött egy nyirkos tégladarabon. Anélkül, hogy agyam tudatos parancsot adottvolna rá, megmarkoltam a téglát, és teljes erımbıl a két tágra nyílt szem közésújtottam vele. Arcomba sőrő, meleg nedvesség fröccsent. Egy perccel elıbb még nem sejtettem, mit fogok tenni, és mikor elkövettem,nem volt világos elıttem, hogy ez a szörnyő mozdulat mit jelent. Csak azt éreztem,el teli oltanom a két merev fénypontot, amely két démonként ırzi a kaput. Meg kellszüntetnem az ellenállást… kell tépném Rochard konok, makacsul ellenszegülıtestébıl saját életemet. * A mellén találtam meg a szelencét, bırzacskóba varrta. Magamhoz vettem.Agyam, a tény kihagyásával, pontosan, ravaszul dolgozott. Összeszedtemcsomagjaimat. Gondosan ügyeltem rá, hogy semmit el ne vegyek Rochardholmijából. Aranyait is érintetlenül hagytam. 47
  • 49. A már teljesen eluralkodó borús sötétség kedvezett menekülésemnek. Tudtam,ruhát kell váltanom, vizet kell béreznem valahol, még mielıtt emberszem elékerülök, így csendesen alvó falu kútjánál sikerült megmosakodnom. Levetett, véresruháimat elástam útközben egy fa alá. A befalazott kripta Egy gondolat hajszolt erıltetett iramban napokon, heteken át, csak annyi idıtengedve világtól elzárt, bámész népő tanyákon, hogy egyem és igyam valamit:elkeli tőnöm a környékrıl! Szalmakazlakban, erdı árkának avar ágyán roskadtamle rövid pihenıre, de amint talpra tudtam állni, tovább őzött a félelem vak, mégisannyira ravasz ösztöne. Lerongyolódtam. Arcomat árkossá, koromnál jóvalöregebbé nyőtte a szörnyő élmény, amelyet mint eleven sebet, érinteni sem mertembensımben. Mivel külsım már semmiben sem különbözött a koldusokétól,kéregetni kezdtem az országúton és falukban. Ha vásárra vagy lakodalomraérkeztem valahol, verses köszöntıt faragtam, jövendıt mondtam szerelmesfiataloknak. Pénz győlt lassan a mellemre rejtett zacskóba a szelence mellé,amelyet gyilkossággal, lelki üdvösségem árán szereztem. Minden lépésnél vadörömmel, rémült borzadással testemen éreztem érintését. Éjszaka könnyőnyomással mellemre nehezedett, és kábult, zavaros álmokat okozott. De ahhoz,hogy erejét kipróbáljam, még nem voltam eléggé biztonságban; ahhoz négy fal,zárt ajtó védelmét és magányát kellett megszereznem. Ez az alkalomRegensburgban következett el, ahol fetrengı koldusból újra emberré születtem. A város elrejtette átváltozásomat. Senki sem ismert. Rongyaimat nyugodtanfelcserélhettem rendes ruhával Pénzembıl arra is futotta, hogy külön szobátbéreljek magamnak egy fogadóban. Végre egyedül voltam Vele, a csöndes, megvasalt ajtajú, gerendás szobában,amelynek rozsdás, cirádás fejő kulcsát kétszer is megfordítottam a csikorgó zárban.Az ablakot köpenyemmel gondosan elfüggönyöztem. Az asztalra, amelyet fehér damasztterítıvel takartam le, két vastag, drágagyertyát állítottam. Állapotom leginkább részegséghez hasonlított. Hangos, betegvidámság lármázott bennem, s alatta homályos szorongás lappangott.Idegpályámon érthetetlen remegések utaztak át, és táncot vertek ki verejtékes,hideg ujjammal az asztal lapján. A két gyertya között, az asztalon, ott fénylett az öklömnyi arany szelence. Egyezüst-, egy arany- és egy vaskorona díszítette, alattuk latin felírás: “Cursocompleto". Vigyázva felnyitottam a tetejét. Jáspisból kirakott oroszlánfej csillant afényben. Ezt a tökéletes munkát különös módon a tetı alsó részén rejtette el azötvös. A szelencéiben ugyanilyen mélyvörös, drágakıfényő por izzott fel. Ez a színés ragyogás olyan elragadtatással tört rám, hogy sírnom kellett, különben nembírtam volna el a feszítı egzaltációt. Az odakészített korsó vörösborbólmegtöltöttem egy ezüstkelyhet, aztán néhány csipetnyit beleszórtam a színültig telt 48
  • 50. szelence tartalmából. A világos, híg bor sötét vérszínővé s nekem úgy tőnt,vakítóan fénylıvé változott. Gondosan megvártam, míg a por maradéktalanulfeloldódott, fapálcikával felkavartam, aztán ajkamhoz emeltem a kelyhet.Könnyen, hővösen siklott le torkomon az isteni ital. Izgató, kívánatos illatabetöltötte orromat, édeskés, balzsamos íze kielégíthetetlen szomjúságot gyújtottbennem. A kelyhet újra színültig töltöttem, beleszórtam a porból, felkevertem, ésittam mohón, lázasan, mámorosan. Olyan kábultság vett erıt rajtam, hogy a kehely a padlóra esett elernyedt ujjaimközül. Csörrenését csak egészen messzirıl hallottam már, vad zúgáson, zőrzavaronkeresztül. A hős, könnyő ital sőrő, súlyos, folyékony tőzze változott testemben;mart, feszített, de a fájdalom még a kiszakadó hang megkönnyebbülésében semtudott feloldódni bennem. Bénán, tehetetlenül, elszörnyedve tőrtem ezt a kibírhatóntúljutott fokozódást, amelynek nyomása alatt törékeny emberi szervezet régenszétpattant volna, mint egy vékony falú üvegedény. A belsı feszültség folytonszélesedı crescendo sugarához egyre újabb hangok, áramlások, színek és formákszegıdtek, mintha a legvadabb boszorkányéj közepébe sodródtam volna. Kín- ésvágysikolyok, vészes fémkongás, sírás, trágár, forró sürgetés hangjai erısödtekfülemben. Szemem elıtt csillogó idomok, fekete foszlányszerő, vonagló mértaniábrák úsztak el érthetetlen, vészt sejtetı jelképekként, aztán fénypontok izzottakfel, vad forgással felém rohantak, tőzgolyókká növekedtek, és az arcom szorosközelében pattantak szét dobhártyarepesztı sivítással. Mikor azt hittem, már nemjöhet újabb változat e pokolfarsang tombolásában, akkor kígyóztak elı aszínörvények, amelyek tébolyult rángásokkal kavarogtak körül, szörnyarcukatminden villanásban változtatva, aszerint, melyiket akartam éppen megrögzíteni.Félig állati, félig emberi arcok voltak egy beteg képzelet torzításában éskeresztezésében. Rendes, hatalmas elefántbırrel borított, tojásdad tönkön kisebb ésnagyobb szájak nyíltak, csámcsogtak, vonaglottak, egy másik arcszerő, kocsonyástömeg tátongó szemüregeibıl kígyók síkos teste lengett elı, fejük helyénlidércfényő, merev szemek lobogtak. Egy püffedt, fekete nyúl szájából óriásiagyarak meredtek ki, szeme hályogos, véres lében úszott. Kutyák vaskos, hajlottmadárcsırrel, madarak tekergı elefántormánnyal, denevérfüllel, majom, amelynekkét pofazacskója két súlyos, bimbós, kövér nıi mellként csüngött le, ábrándosszemő, ívelt ajkú asszonyarcok, orruk helyén ágaskodó phallusszal, hájas, széles,halhúsú férfiarc, amely szeme helyett mindkét nem szerveit viselte, polip,amelynek csápjai rózsás, gödrös csecsemıkezekben végzıdtek és e kezek közöttéhes, gonosz, eszelıs emberarc lesett ki – s ezek az arcok nevettek! Senki, aki nemhallotta, elképzelni sem tudja, a nevetés milyen aljas, milyen dermesztı és pusztítólehet. A fülsiketítı zőrzavar fölé hirtelen tomboló erejő vihar vadállatmormogásaemelkedett. İrjöngı, perzselı szélroham rontott a dolgokra, és a vonaglószörnytesteket, ordító, átkozódó szájakat, összekapaszkodó végtagokat, egymásbafonódó csápokat, kocsonyás anyagtöredékeket, színpászmákat, ábrákat, hangokatsöpört széjjel, dobált vagy sodort magával. A forró szélörvény engem is rángatott,tépett, szívott befelé. E forróság, ez az infernális erı fájdalmat, rémületet és kéjesvágyódást keltett bennem. Az örvény kavargó, sötét öle csábított, önpusztítás, vak 49
  • 51. beleveszés öngyilkos gyönyöre jajdult fel bennem, valahányszor átrohant rajtampiszkos tajtékjával a meztelen ösztönvihar. De újra és újra felbukkantam,kiemelkedtem belıle; karóhoz kötözött állatként rántott vissza a test súlyoscövekje. Megmaradtam – de láttam és éreztem: "mint tetszhalott, aki befalazottkriptában ébred életre". Rochard figyelmeztetésének akkor üresnek tőnı szavaiborzasztó tartalommal teltek meg. Nem sírban ébredtem-e fel az örök életre?Mélyen-mélyen, bent a földben nyílt ki látó szemem, a legaljasabb ösztönök, azelmúlás és rothadás alvilágában, amelyhez fokozatomnál fogva tartoztam,amelynek tehetetlen alattvalója voltam. Transzcendens törvények mély tengerébeugrottam, veszélyes próbatételek közé anélkül, hogy lényemet kormányozni tudtamvolna benne, anélkül, hogy ismertem volna a tévutakat, szörnyő buktatókat jelzıábrák jelentését. Féltem. Minden elbírható emberi érzésnél féktelenebbülrettegtem, s ezt az érzést képtelen voltam megszüntetni magamban. Nem voltszervem, nem volt ismeretem hozzá. "Félj!" – mondta Rochard – "Neked még vanmitıl félned." Most megértettem ezt is. Megértettem, hogy oda való vagyok, akegyelembıl megvakított, gyönge pillanatlények közé, akiknek hitvány állagaanyaméhben óvott embrióhoz hasonlóan tehetetlen és fejletlen még az önállóéletre. Megtagadtam a fejlıdést, amely szellemi szerveket fejleszthetett volna kibennem fokozatosan a nagy átváltozáshoz. Kiléptem a Rendbıl, a szükségszerőségmedrébıl, amely egyetemes sodrással tereli, csiszolja, szenvedteti, de védi isalattvalóit az idıben – és betörtem egy másik létformába minden felkészültségnélkül. Testem erıssé, természetellenes módon ellenállóképessé vált, törhetetlenüvegkoporsóhoz hasonlóvá, amelyben egy elpusztulni, de szabadulni sem tudó,feleszmélt tetszhalott ırjöngött félelmében. Két világ fekélyes koldusa leltemegyszerre; mindkettıben boldogtalan és otthontalan. Mindkettıben üldözött: bőnösmegszállott itt és súlytalan, tudatlan puhány amott. * Életem ettıl az idıtıl kezdve ilyen réveteg lázálomban folytatódott. A fizikaiesemények csak halvány kísértetei voltak a természetfeletti világ borzalmasvalóságának. Álom nem pihentetett meg, magány, társaság, menekülı futás nemvédett a dolgok megszüntethetetlen jelenlététıl. Különösképpen ez a halandó testteherbírásán túlfokozott feszültség nem tört ki egy emberek elıtt is megnyilvánulótéboly tüneteiben. Agyam képessé vált arra, hogy a félelem legmélyebb poklábanis gondolkozzék, elviseljen, óvatosságra és önuralomra kényszerítsen mások elıtt.Külsıleg megmaradt ugyan a fiatal, izmos, szálfa termető fickó, aki egykor telthúsú asszonyokat ölelgetett a Sebaldusban; arckifejezésem azonban annyira dúlttávált, szemem oly riadt tétovasággal kerülte az emberek pillantását, hogy voltak,akik megérezték lényemben a pokol kénbőzét, öreg asszonyok felém nyújtott kétujjúkkal védekeztek tekintetem rontása ellen, és gyerekek riadtan elfutottak aközelembıl. 50
  • 52. Nem volt maradásom sehol. Faluról falura, városról városra vándoroltam és azemberek jótékonyságából éltem igen szőkösen, mert sehol sem keltettemrokonszenvet vagy bizalmat. Alamizsnát is csak azért adtak, hogy minél elıbbeltőnjek házuk tájáról. A szorongásban, nyomasztó rossz érzésekben, amelyeketkeltettem, beteges, komor örömöm telt lassanként. Ez volt egyetlen hatalmam éselégtételem. Féltem, de másokat rémítgettem, s ezzel anélkül hogy észrevettemvolna, hasonlóvá lettem a szörnyekhez, amelyek körülrajzottak, s amelyek éppenolyan tehetetlen nyomorultak voltak, mint én. Koldultam, éheztem, áztam, sokszor szabadban dideregtem éjszaka, mellemena szelencével, amellyel megszerezhettem volna a föld legnagyobb gazdagságát ésminden gyönyörét, de semmi vágyat nem éreztem rá. Érdektelen, szürke ködképvolt elıttem félelmem, bőntudatom heveny lázrohamain túl az egész világ. A transzmutáció Mit gondolsz, miért él az ember leeresztett idısorompók között, míg ki nem ég belıle sötét ostobasága? Mert minden gyengéje egy-egy rá lesı orgyilkosa. Az ember vaksága önmagától, egyetlen igazi ellenségétıl védi. Hiába orozta el a Nagy Arkánumot. Tökéletlen jelleme csapdába ejti, és odavész zsákmányával együtt. Straubingba éppen a polgármester születésnapi ünnepségére érkeztem. Házánakkertjét megnyitották a város szegényei elıtt is, mert a nap egybeesett hivatalbalépésének tizenötödik évfordulójával. Nyitott tőzhelyen nyársra húzott egészborjút, gyönge húsú bárányokat sütöttek a népnek, és hordószámra gurítottak elı asört a pincébıl. Az ilyen mámorban úszó, vidám tömeg kitőnı vadászterület voltnekem. Sőrő embergyőrőben nézegettem a felém nyújtott kezeket; szerelmet,gyermeket, lakodalmat, bı termést jósoltam a bambán vigyorgó vagy sikongvakacarászó asszonyoknak, közben hallgattam a polgármesterre vonatkozófecsegésüket, amelyben több volt az irigy kíváncsiság, mint a rosszindulat.Megtudtam, hogy Anton Brüggendorfnak hívják, felesége halála után nemrégnısült másodszor, s bár felnıtt fiai vannak, egy szegény, de nagyon szép fiatalözvegyet vett feleségül. Zsebemben halomra győlt az aprópénz, és már éppen azon voltam, hogyeltőnjek a fullasztó sokadalomból, amikor a sok kérges, fekete rajzú tenyér utánfehér, hájas férfikéz puhult a tenyerembe. Felnéztem. A félénk tisztelettılmeggyérült körben maga a polgármester mosolygott rám arcának húspárnái közül.S ebben a pillanatban valami egészen különös dolog történt. Mintha varázsigehangzott volna el, a zőrzavar lecsendesült. Kikapcsolódott a túlvilági áramkör, s éna másik életre megvakult, megsiketült boldog ember voltam újra. Csak ember. A 51
  • 53. napfény forró arany színe, kihevült testek nehéz illata, a zsírban sistergı húsgyomoringerlı kéjes párái, a fák, az ég, a virágok, duzzadó mellő nık, almaarcúgyermekek, derős, életörömös hangok… a világ közel tolult hozam.Felszabadultan, az élet visszanyert ajándékától ajándékozó kedvvel meghajoltam apolgármester elıtt, azután úgy tettem, mintha tenyere szorgos vizsgálatábamerültem volna. – Érdekes… – mondtam meglepetést színlelve. Néhány szóval elmondtam anevét, családi körülményeit, amelyet a nép között észrevétlenül kihallgattam,megtoldottam néhány biztató jóslással; vagyona gyarapodását, magasabb helyrıljövı elismerést, fiatal nejétıl fiúgyermeket ígértem neki, azután hozzátettem, hogynem ezek a dolgok leptek meg… – Hanem? – kérdezte szorongó mosollyal. – Beszélj, jó ember… vagy várj!Sötét dolgokat nem akarok hallani ma… de a szerencsémet megfizetem. Komoly, mozdulatlan arccal néztem az arcába, szemem meg sem rebbent, mígátható, jelentıs pillantásom feszengıen nyugtalanná tette, és lemosta ajkáról amosoly árnyékát is. Rögtön megéreztem, miféle emberrel van dolgom.Tekintetének babonás elsötétedése árulkodott rá: hiú, gyönge, szalmabáb. Afélelem és becsvágy nagy harangjának nyelveként csapódik ide-oda, aszerint,ahogy a külsı erık rángatják. Az én emberem, az én nyersanyagom tehát. Ideje,hogy valaki megnyissa elıttem a kapukat. – Valami egészen másról van itt szó, polgármester uram! – mondtam halkan,nyomatékkal. Habozva elhallgattam, mintha kényes fontossága miatt nem akarnámfolytatni mondanivalómat. – Oh… valami igen veszedelmes, baljós dologról, ahogy arcodról leolvasom –hajolt közelebb tréfás szemhunyorítással kísérletezve, amely alól kiszőköltszánalmas belsı riadalma. – Egészen fontos dologról – mondtam nyugodtan. – Itt – mutattam körül – nemszívesen beszélek róla. – Nos… ha olyan válogatós vagy… a házba is bemehetünk! – Most már sápadtés egészen komoly volt ı is. – Egyedül akarok beszélni önnel – mondtam szilárdan. – A vendégek jelenlétezavarna. Majd eljövök holnap. Karon ragadott. – A világért sem! Nem fognak zavarni bennünket! Jöjjön! – A vállveregetıtegezés észrevétlenül megilletıdött magázásba olvadt át. Elsı célomat elértem:tartott tılem, és kíváncsi volt. Bennem még nem alakult ki teljesen, mivel fogomtovább bolondítani, de gondtalanul rábíztam magamat ötletességemre,tapasztaltságomra, minden helyzetben talpraesı macskaravaszságomra. Megkerültük a nagy, rózsaszínő terméskövekkel alapozott, zöldre feslettfaerkéllyel körülszegélyezett házat. Anton Brüggendorf a hátsó kertbıl nyílópincelejárathoz vezetett. Megvasalt ajtaját derekáról gonddal és fontoskodássalelıvont rozsdás kulccsal nyitotta ki elıttem. Azt hittem, borospincéje dohosmagányát választotta ki, hogy dédelgetett, hájas személyét misztikus izgalmakgyönyörébe fürössze; de tévedtem. Sötét, köves folyosóra jutottunk. Vasrácsos, 52
  • 54. szők ablaknyíláson alig derengett be valami a nyári kert harsány fényeibıl. A falonvaskarikába főzött fenyıfáklya sötétlett. Fölötte a mennyezetig csapódókorompászmából látszott, hogy használni szokták. Ösztönöm ekkor jelzett elıszörveszélyt. Megálltam. Kérdın nézett rám. – Tulajdonképpen… semmi olyan eszköz nincs velem, amellyel alaposszámításokat végezhetek – mondtam száraz torokkal. – Az ön tenyerefelébresztette bennem a legszebb tudomány izgalmát… Hiszen mindketten tudjuk,hogy a tenyérjóslás csak az igazság elıszobája… a beavatottak belsı terme, a múltés jövı királyi csarnoka az asztrológia, amely fölé a csillaggyémántos ég végtelenmennyezete borul… Arcáról olyan pontosan olvastam le szomjas kíváncsiságának és izgalmánakfokozódását, ahogy az ember a tőzre helyezett víz fölforrását észleli. – Értem – mondta szuszogva, és belém karolt. – Mindjárt láttam, kit rejtenekkapzsi szemek elıl az egyszerő ruhák. Eszközökre ne legyen gondja. Mindenkéznél van itt – habozásomat félreértve egészen a fülemhez hajolt. – ígérem, hogysem vendégeim, sem a családom nem fogja sejteni kilétét. Tudom, van mittitkolnia… Boldog leszek, ha elfogadja meghívásomat… Egész házamrendelkezésére áll, Magister! Ijedtség, de az ijedtségnél is erısebb hiú öröm szúrt belém a Magisler szóra,amelyet e gyarló pillanatban jogosnak éreztem. S a lidércek világa még jobbanvisszahúzódott, álomszerőén távolinak tőnt most, teljesen magamra hagyott aszakadék elıtt, amelybe vakon beleugrani készültem. A kövér polgármesterhódolata sohasem ízlelt, részegítı ital volt, s e hiú mámorban hihetınek tőntek aszánalmas érvek, amelyekkel óvatosságomat elaltattam: néhány héten át jól élek,megrémítem, elszédítem a jámbort, azután továbbállok. Nem fogja mernikiszolgáltatni senkinek, mit tud rólam. Rongyosán, az országúton vagy az erdıárkában mégsem vehetek lendületet új életemhez. Anton Brüggendorf barátságávalsemmit sem kockáztatok, de igen sokat nyerhetek. – A csillagok sohasem hazudnak – mondtam jelentısen. – Ennek ameghívásnak ebben az órában kellett elhangzania. Sorsunkat a Nagy, KozmikusErık irányítják. Elfogadom a meghívást! Vendéglátóm a homályos folyosón át gazdagon felszerelt alchimista mőhelybevezetett, Brüggendorf afféle megigézett bolond volt, aki hatalmas vagyont ölt asárga lidérc kutatásába, de egy tapodtat sem jutott elıbbre. Sem agya, sem igaziszorgalma nem volt hozzá. Ostobasága, kapzsisága és hiúsága örök dilettánssátette. Hiába sorakoztak a mőhely polcain a drága, bırbe kötött súlyos kötetek.Ábráik és képletes nyelvük áttörhetetlen kıfal maradt számára. De a puszta tény,hogy birtokában voltak, boldoggá és fajankó módjára büszkévé tette. Pukkadásigönelégült és tetszelgın arcomba lesı pillantásán láttam, hogy az egész teremminden tartozékával üres díszlet, úgy hordta össze, mint gyermek az építıjátékát, smikor készen állt, nem tudta, mit kezdjen vele. 53
  • 55. Az ólomkarikás, vastag fa ablaktáblákat erılködve kinyitotta, hogy jobbangyönyörködhessem a mennyezetrıl lelógó, kitömött állatok, hüllık, sárga szemőbaglyok poros tetemében. A mőhely közepén ott terpeszkedett lenyőgözıarányaival az olvasztókemence. Kényszerített, hogy minden részletét kívül-belülmegvizsgáljam, latin kifejezésekkel dobálódzott, feltárta a "laterát", a kemenceoldalfalát, fejemet csaknem beletaszította a “kamerába", vagyis a tőz szításáraszolgáló belsı üregbe és az "os"-ba, a nyílásba egy bába választékosszakértelmével dugta bele kövér ujjait. Amikor eredményei iránt érdeklıdtem,zavarba jött. – Hehe… hát… a fémsárgítás még csak menne valahogy, de a lényeg persze…ahhoz még sok hiányzik nálam. – Megragadta a karomat, vörös, verejtékes arcáraleplezetlen kapzsi sóvárgás ült ki. – Ha tudná, mennyire epedtem egy ilyenlátogatásért! – Ravaszul rám kacsintott. – Mindig a tömegbıl vártam az énemberemet… A tömeg olyan, mint a sőrő erdı éjszakája… Jól elrejti a királyivadat, amelyre annyian vadásznak. Egész testem elhidegült. Önkéntelenül hátraléptem. Idegeimben és szememelıtt felvijjogott a másik világ örök boszorkányéjének ijesztı forgószele… aztánújra halálos csend lett. Az asztalra helyezett óriási homokóra sárgán csillogóhomokszemei tülekedve omlottak le az alsó üvegbura idı-sírkamrájába. – Szállásomra kell mennem a holmimért – nyögtem ki végre. – Majd én elhozatom – karolta át vállamat. Hatalmas testtömegével szinteeltorlaszolta elılem a külvilágot. Sarokban álló csontváz elé vezetett, és úgy nézettrám mintha ı csinálta volna. – Fertelmes, mi?! – nevetett rám kedélyesen. Meg kellett bámulnom adesztilláló fazekat, hordókat, tégelyeket, rostélyokat, fújtatókat, a keverıkanalat, acinóberrel, vasporral, sáfránnyal telített edényeket, a nagy horganydarabokat,amelyeknek arannyá illet volna változniuk. Rossz érzésem növekedett. – Sohasem láttam még ilyen tökéletes felszerelést – mondtam elragadtatástszínlelve. – Az én tudományomhoz mégsem találok itt eszközöket. A horoszkópelkészítéséhez szükségem van asztrolábiumra és szeksztánsra. Arcán nem tükrözıdött csalódottság, inkább ravasz cinkosság. – Óh… a horoszkóp… persze! Azokat az eszközöket a toronyszobában tartom.Mellette lesz az ön szobája, de remélem, ezt a szerény kis mőhelyt sem fogjaelhanyagolni, Magister! Én minden szabad idımet benne töltöm. Nagyonmegtisztelne, ha értékes tanácsaival útbaigazítana egy alázatos és tudásvágyómőkedvelıt… – Boldogan tenném – mondtam buzgón. – De asztrológiai tanulmányaimannyira lefoglaltak eddig, hogy a legistenibb mővészet gyakorlására kevés idımmaradt. E mőhelyben legfeljebb ügyetlen és tudatlan tanítvány lehetnek… Mostmár értem a mágikus háromszöget a tenyerében… Égek a vágytól, hogykivallassam a csillagokat, mire jelölték ki önt a misztikus erık. Sikerült figyelmét elterelnem, ravasz mohóságát más mederbe öntenemegyelıre. De meddig tart ez? Éreztem, nem gyıztem meg alchimiaitudatlanságomról. Tagadásomat természetes védekezésnek tartotta, amit lassan fel 54
  • 56. akart ırölni. Szöknöm kellett tehát. Ez az általam annyira lebecsült kövér, puhaember kifogott rajtam. Kapzsi ösztöne érezte bennem az aranymadarat. Meg akartkötözni magának. Elhatároztam, résen leszek, és az elsı alkalmas pillanatbankisurranok a csapdából. * Anton Brüggendorf családjának és vendégeinek kedves, diákkori barátja fiakéntmutatott be, akit titkárául fogadott apja kérésére. Hórihorgas, kamasz csemetéjeugyancsak gyanakodva nézte a patyolatfehér len vászon inggallért és a szilvakékbársonyzekét rajtam, amelyben tőnıdve a magáéra vélt ráismerni. Ami igaz, igaz –vendéglátóm szívességébıl alaposan kiöltöztem. Aggodalmamat a közeli szökésgondolata csillapította. Miért ne élvezzem hát önfeledten ezt a ritka estét, agazdagság színeit, szagát, kényelmét és kínzóimtól való rejtélyes szabadságomat?A töprengést efölött babonás félelemmel előztem magamtól, hátha fölidézem veleıket. Élveztem a nagy tálon körülhordott, ínyencül elkészített ételek ízét, főszeresbort, illatos ruhafelhıkben hajladozó asszonyokat, a gyertyák csillogását –mindazt, amibıl kirekesztve éltem eddig. Ittam. Az olajosan nehéz, aranysárga borkábult, megbékélt harmóniába oldotta fel belsı disszonanciámat, a bőntudatot ésrémületet, amelyek két éhes sakálként szüntelenül tudatom küszöbénél lappangtak.Remény éledt bennem. Ami komor veszélynek tőnt mostanáig, játékosankönnyeddé, súlytalanná vált, testemmel együtt. Még a legmélyebbre ásott sötétsírkamrán is átsuhantam lelkemben, ahol Rochard szétzúzott fejő holttesténekemlékét ıriztem. Lehet, hogy nem is halt meg. Csak elájult… hiszen… hiszen nemhalhatott meg, mint ahogy én se… engem se lehetne… azután hogy… De haRochard nem halott… akkor él… akkor szembe jöhet velem az utcán egyszervalahol és… – rohanva, eszelıs rémülettel menekültem ki az alvilági kriptából,amelyet még a részegség sőrő vattarétege se tett elviselhetıbbé. A bor íze üde, hővös volt, csak bensımben vált eleven örömtőzzé. Semmit nembántam meg. Az Aurum potabile élıvé tett. Hatásának válságát legyőrtem. Mármegjártam miatta a poklot – most a mennyországnak kell következnie. Szembenvelem az asztalnál smaragdszemő, rézvörös hajú asszony ült ibolyalila ruhában:Charlotte Brüggendorf, a polgármester fiatal felesége. Szemében a számtalangyertya fényénél csillogóbb lámpa égett. Borpárától ködös pillantásom mindenföldi szépségnél kívánatosabb szépségbe öltöztette ezt a kacarászó, vékony derekúpolgármesternét, akinek aranypontos, kérdı tekintete sokszor megpihent rajtam.Tekintete kérdezett, és én feleltem. – Ki vagy? Honnan jöttél? Mit jelentesznekem? – faggatott ez a sokat tudó szem. – Valaki vagyok. Több azoknál, akikkörülvesznek. Megéheztem rád, és elveszlek magamnak. Nem tisztelek mástörvényt, csak a természet törvényét; az erıs hím és a szép nıstényösszetartozásának igazságát! – Pillantásomat nem viselte el sokáig. Szemétlesütötte, és én a vágy szúró nyilallásával láttam, mint borzong össze a derékselyemburkából meztelenül kiemelkedı válla. Nem nézett rám többé. Egymegolajozott beszédő, galambszürke ruhás ficsúr elıadására figyelt, aki külföldrıl 55
  • 57. érkezhetett, és a messzirıl jött ember arcátlanságával hordott össze mindenzagyvaságot. Az alchimiáról fecsegett divatos, hetvenkedı módon. Játszotta afelvilágosultat, a szellemesen hitetlent. Mulatságos leleplezéseket sorolt fel,póruljárt csalók főszeres históriáival bővészkedett, és a társaság dılt a nevetéstıl.A polgármester hasa csak úgy zötykölıdött, melle hörgött, feje pirosra győlt ajókedvtıl, és Charlotte is önfeledt, Izgatott, apró kacajokra fakadt. Két meztelenkarjával az asztalra könyökölt, gyöngyfényő vállát elıre dőtötte, mellének két fehérdombja kiduzzadt a mély kivágásból. Nem bírtam elviselni ennek a testnek másfélenyújtózását, azt, hogy szeme egy üresfejő, tudatlan fajankóra tágul szomjasérdeklıdéssel. Részeg voltam a bortól és az éhes testi vágyakozástól. – Ön tehát azt állítja, fiatalember – fordultam a hetvenkedıhöz a nevetésviharzásának egyik szünetében –, hogy az alchimia minden eredményeszemfényvesztés, és a Nagy Arkánum csak a bolondok délibábja?! Csend lett. Az arcok világos foltjai felém fordultak, de én egyedül Charlottearcát láttam köztük, mosolygó, nedves száját, szétnyíló, fehér fogsorát, szimatoló,fitos kis orrát és kérdı, kihívó pillantását. – Azt állítom, igen! – csattant, fel a szürke ruhás. – Valódi transzmutációt eddigcsak a szájukkal hajtottak végre adeptusaink, s ha néha mégis akadt némi arany atégelyben, az mindig valakinek az erszényébıl tőnt el, higgye el, barátom! – Értem… ön bizonyára utánajárt a dolgoknak. Egész irodalmát elolvasta enneka tudománynak, és éveken át kísérletezett, míg értékes megállapításait leszőrte?! –kérdeztem ártatlan arccal. Nevetés pukkadozott ki a társaságból. Egyesek, akik jól ismerték a fiút,közbekiáltottak: – Az ám! A Heinz! İ aztán kísérletezett! Az Aranykakasban, meg avívóteremben… haha! Heinz úgy érezte, önérzetét fenyegeti sérelem, és elfutotta a pulykaméreg: – Hohó! Várjunk csak, hölgyek és urak! Szeretném tudni, hogy ez a tiszteletreméltó idegen itt valóban olyan nagy tudós-e, mint amilyen magas lóról beszél! Azén állításom ellenbizonyítékát még senki sem látta azok közül, akiket ismerek.Még Tóni bátyánk sem, aki ugyancsak régen kísérletezik, s legfeljebb aranyatsikerült ólommá változtatnia! Ön, ha nem tévedek, hisz az alchimiában? – Igen – mondtam nyugodtan. A válaszomat követı csendben Charlotte mellébıl kis, szaggatott sóhaj szakadtfel. – Hisz a Nagy Arkánum valóságában? – Igen! Szembenéztünk. A sőrő levegıben, visszafojtott lélegzetek mögött forró várakozás lüktetett. – Kísérletezett vele és… eredményre jutott? Nem feleltem, de kihívó, gıgös pillantásom hangosabb válasz volt mindenszónál. Heinz felállt, az asztalon át felémhajolt, és úgy tagolta arcomba: 56
  • 58. – Nos… látom, mire gondol! Én meg azt mondom önnek, ha eredményeivannak, nyújtson bizonyítékot! Mindnyájan készen vagyunk rá, hogy híveilegyünk… de kudarcát sem nézzük el!… Fölém tornyosuló alakja mögött egy pillanatra Anton Brüggendorf leselkedıelefántfejét láttam, s ködös agyamban újra felvijjogott a vészharang: – Mi volt ez?Összeesküvés? Karomon könnyő érintést éreztem. Charlotte állt mellettem. Éreztem langyosleheletét és a mellébıl felszálló levendulaillatot, amint fülembe súgta: – Csak bosszantani akarják… ne hallgasson rájuk!… Ki fogják nevetni… – Engem?! Szemének két nagy csillogó tavába néztem, íriszében szikrázó aranypontokúsztak. – Engem nem! – mondtam rekedten. Megfogtam karomra fektetett, könnyő,fehér kezét, s a hüledezı, megbotránkozott társaság szeme elıtt ellenkezı ujjaitszéttárva, tenyérrel felfelé tenyerembe fektettem. – Elfogadom a kihívást! – néztem körül nagyképően. – Ez a kéz fogjamegszégyeníteni önt, fiatal barátom, egyedül azért, mert bosszant a tudatlanságüres nevetése! Kedves házigazdánk bizonyára hajlandó lesz mőhelyétrendelkezésünkre bocsátani a kísérlethez… Anton Brüggendorf vadul fürge és szolgálatkész lett egyszerre. Sietett, ahogykurta lába és hordóhasa engedte. Felnéztem. Különös, új pillantással nézett rám,amely megijesztett. Szemének smaragdlámpása kialudt. Hideg, Vízzöld sötétséghallgatott benne. Charlotte keze hideggé; nyirkossá vált tenyeremben. – Fél tılem? – súgtam aggódva. Keze kisiklott tenyerembıl. – Nem – mondta halkan. – Csak egészen más lett egyszerre… – Más? – Igen. Több! – lökte ki acélosan, azután száját szorosan összezárta, nehogyáruló mondatok toluljanak e tömör szó nyomába. – Nem jól hallottam a nevét – hajolt hozzám édeskésen egy fehérrerizsporozott, petyhüdt arcú asszony, Charlotte valamelyik nagynénje. Bodrosparókája alól izzadságpatakok futottak le a nyakába. – Az én nevem ismeretlen ital címkéje, asszonyom. Még nem árul el semmit apalack tartalmából. Az asszony fogatlan, száraz ajka széthúzódott; sivító nevelése úgy tört elı, mintdohos huzat egy pinceodúból. – Milyen szellemes! Hát nem aranyos?! – Ilyenformán… – mondta mellettem hátrahajtott fejjel Charlotte – ezt azismeretlen italt mindjárt meg fogjuk ízlelni… odalent a mőhelyben. Szemérmetlen, kihívó nevetésétıl maradék józanságomat is elvesztettem. – Jöjjön – mondtam elfulladva. – Meg kell tanítanom rá, mi lesz a teendıje akísérletnél. 57
  • 59. Nyugodtan felállt, és követett a hátsó kertbe, ott fürgén elıresietett, és egylugashoz vezetett, amely elrejtett bennünket a kíváncsi szemek elıl. Magamhozrántottam, és ı hozzám simult. Csókja olyan volt, mint egy éhes állat marása.Bennem már elindult a kéj növekvı hullámverése, ı azonban kirántotta magátölelésembıl, és távolabb leült. Megzavarodva, lihegve néztem kíváncsi pillantássalrámtőzı, gonosz szemét és összezárt ajkát. – Charlotte… most ne… ne menj el tılem… jaj, Charlotte… – dadogtam, ésfeléje nyúltam. Tőrte, hogy görcsös markolással magamhoz húzzam. Újabbcsókokkal, meghökkentı, biztos fogásokkal korbácsolt fel az önkívületig, azutánkisiklott. Izmos, ravasz volt, mint a kígyó. Újra és újra velem sodródott abeteljesülés küszöbéig, és ott megállt. Arca hővösen, zárkozottan bukkant elı acsókok és ırült szavak ködébıl. Reszkettem a tehetetlen dühtıl. – Boszorkány vagy! – löktem el megint hozzámtülekedı testét. Nyelve hegyekifénylett nevetı szájából. – Boszorkány vagyok… – duruzsolta. – Szeretem a soha ki nem elégülı ölelést.Csak azt szeretem… – Szörnyeteg! – Két tenyerem közé szorítottam fájdalomtól lüktetı fejemet.Szédülés, hányinger környék kezeit. – Te is az vagy… – forró lehelete nyakamat borzongatta. – Azért vonzódomhozzád… azért osztom még veled ezt a legédesebb kínt… csak veled… A ház felıl Anton Brüggendorf kövér torkából nevünk gurgulázott elı. – Menjünk! – egyenesedett fel Charlotte. – Nem megyek! – mondtam győlölködın. Egy ugrással a lugas kijáratáhozlendültem… és egyenesen beleszaladtam a polgármester karjába. * A mennyezetrıl lógó olajlámpás fénye sárga és fekete foltokkal szórta tele avárakozó arcokat: A sajátos környezet ránehezedett e köznapi lényekre, hangjukathalkabbá, félénkké tette, szemükbe várakozó szorongást csempészett. A tudatlanokhitetlensége csak megszokott tárgyaik, vaskos lényük kisugárzásában olyanharsányan biztos. Ott az alchimista mőhelyben, a kitömött állatok és idıtılborostyánfényővé csiszolt csontváz közelében hideglelés kerülgette ıket. AntonBrüggendorf elhízott vulkán gyanánt szorgoskodott a tőz körül. Melle erısebbenzihált az óriási fújtatónál, amely pattogó szikrákat zavart fel az izzó parázsról. Ahıség szinte elviselhetetlenné vált a zárt, alacsony helyiségben. A falak barnafaburkolatán ideges tőzárnyak rángatództak piros köpenyükben. Mennyire tele volt ez a mőhely! A többiek csak érezték – én láttam. Megintláttam ıket! Sóvár, elıregörbedt indulatlények hajoltak a kemence fölé, szırös,kígyózó végtagok hüllıhideg fürtjei kapaszkodtak póklábakként a gerendákba.Vártak ık is. Sőrő, förtelmes jelenlétük betöltötte a teret. Hosszú, mocsárzöldarcok lestek felém a buja feszültség és kaján rosszindulat változó maszkjaiként.Testemhez a fojtó hıségben Charlotte gonosz, perverz alakja simult. A kemencetusszínő árnyékában rejtızködtem hátul, hogy a viaszgolyót elıkészítsem. 58
  • 60. Charlotte nem tágított mellılem, pedig győlöltem már. Hátat fordítottam neki.Vállamon át lesett ingem alatt kotorászó kezemre – s arca mögött démonarcok soratükörterem végtelen számúvá sokszorozott alakjaihoz hasonlóan. Anton Brüggendorf nagy csörömpöléssel felnyitotta a tégely tetejét. A szürkehorganydarabok már ezüstös lávatömeggé olvadtak a tőzön. – Készen van, Magister! – szól felém a sötétben. – Igen. – Elıléptem, mert szabadulni akartam Charlotte forró közelségétıl.Teste a démontestek egyikéhez vált hasonlóvá elıttem attól a pillanattól kezdve,hogy újra megláttam az elementálokat, melyek méhkürtként vonultak vele, s úgykormányozták lényének eleven indulatfogantyúin át, mint egy tehetetlen masinát.A félelem megöli a vágyat, és én megint csak félni tudtam. Charlotte is mellettem termett a kemence piros varázskörében, és felémnyújtotta tenyerét. Ez a hegyes ujjú, apró kéz undorító ragadozó állatkának tőntmost; gyorsan beleejtettem a viaszgolyót, amelynek magja az isteni anyag egycsipetje volt – majd újra a kemence mögötti árnyékba húzódtam. Charlotte a nyitott tégelyhez lépett, amelyben ezüstösen örvénylett az olvadtólom, és beledobta a viaszgolyót. Anton Brüggerdorf két fogóval visszahelyezte atégely tetejét, azután új tüzelıtömeget rakott a kemencébe. Az éhesen izzó parázssercegve ölelte magához a szenet. Charlotte nagynénje ájuldozni kezdett ahıségben. – Kimegyek – hápogta. – Ki kell mennem… a szívem… – Nem lehet kimenni! – mordultak fel anélkül, hogy ránéztek volna. Azaranyvárás izgalma lehántotta mindenkirıl az udvariasság vékony kérgét. Nemtörıdtek a szerencsétlennel. Egy ládára zuhant nehéz testével, parókája leesett, arcaelsötétedett a vértolulástól. A hőtıdézsa vizébıl arcába loccsantottam egy keveset,és levegıt fújtattam rá. Talán ez mentette meg a hitvány, üres életnek, amelyetfolytatott. Nem tudtam volna számot adni róla, miért segítettem rajta. Jóságból?Emberbarátságból? Nem. Nem voltam jó… De rossz sem, noha átestem egygyilkosság eszeveszett, vadállati pillanatán. E pillanat elıtt és után nem sokbankülönböztem az érzelmek útvesztıjében bolyongó többi embertıl. Minden húrmegvolt bennem, éppúgy mint bennük; sajnálkozást, meghatódást, vágyat éselragadtatást éreztem, pedig megöltem és kifosztottam egy védtelen, ártatlanöregembert. Anton Brüggendorf megfordította a homokórát. Az idı letelt. A tégely vasrúdrafőzve a dézsába merült. A víz sercenve feljajdult a tüzes érintéstıl. Heinz remegı kézzel a tégely fölé húzta az olajlámpát. Szoros, fullasztótestgyőrő vette körül a dézsát. Lökték, tépték, taszították egymást, de vakelmerültségükben tudomást sem vettek róla. Charlotte nagynénje rövid, sípolólélegzettel lihegett a sarokban. Vedlett, szürke kóccal borított feje mellérecsüggedt. Rosszullétében is azon erılködött, hogy lábával szoknyája alá kotorjaelgurult parókáját. Hirtelen úgy éreztem, ez az aranydühtıl megszállott társaságlegfeljebb abban különbözik a körülöttem tolongó démoni lényektıl, hogy testükállaga sőrőbb. Undorodtam tılük. 59
  • 61. A tülekedı embergyőrőn rés támadt egy pillanatra, és én beláttam a nyitotttégelyre, amelyben a közelhúzott lámpa csillogó, sárga felületet világított meg. Tehát megtörtént. Charlotte élesen, értelmetlenül felkacagott. Hangja nyomában remegı, csuklóés ijesztıen visszataszító hangok szakadtak fel a többiekbıl is a sírás és nevetéshatárán: – Nézzétek… sárga!… A próbát… Szent Isten!… Mennyi!… Ha igaz… Anton Brüggendorf szívósan, izzadtán dolgozott; nem hallott és nem látott aleghatalmasabb bálvány szolgálata közben. Mikor elkészült, kiegyenesítettegörnyedı hátát; furcsa, sápadt, egészen feldúlt arca ma is elıttem van még, ahogymély, rekedt hangon áhítattal kinyilatkoztatta: – Arany!… Valódi, színtiszta arany! – Még egészen forró… – tört ki Charlotte-ból, mint a kéj beteljesülésének bujakiáltása. Rólam egészen megfeledkeztek. Az arany drága testét kifeszítették atégelybıl, mindenki fogni, simogatni, tapogatni akarta… … én meg csendesen a mőhely ajtajához osontam, és ki is jutottam rajta. De azellenséges erık körülöttem nem akarták, hogy megmeneküljek. Pusztán azzal,hogy láttam ıket, gúzsba kötöttek. A folyosó szuroksötét volt; az izgalomban úgylátszik megfeledkeztek a fáklyagyújtásról. S a tapadó, nyirkos sötétség élessérajzolta azoknak a körvonalait, akiknek a homály a megjelenési feltételük.Csillogtak, színesedtek, teltek a szörnyő idomok. Réveteg ködképek harsányanközelrohantak, szagok és hüllıérintések nyomakodtak hozzám, hangok vijjogtak,kongtak, zúgtak, és sőrővé, beszívhatatlanná mérgezték a levegıt. Légszomjam,páni rémületem teljesen összezavart. Nem tudtam tájékozódni. Hiába kapkodtammagamban a folyosókanyarulatok emlékéért, idegen, kaján biztatások irányítottakelıször neki a falnak, majd az ütıdéstıl elkábulva visszafelé, ahonnan jöttem,végül egy alsó pincehelyiségbe vezetı hosszú lépcsısorhoz, amelyen lezuhantam.Szörnyő esés volt. Hans Burgner halandó teste, koponyája, gerince összetört volnatıle; de az elixír hatásának félelmetes szívósságában és ruganyosságában csaklábam ficamodott ki. S hiába dolgozott szervezetemben a hüllıerejő regeneráció.Néhány döntı napra tehetetlen fogollyá váltam, így gáncsolt el hiú ostobaságom éssaját gyöngeségem. * Beteggel talán sohasem bántak gyengédebben, mint velem a polgármesterek.Charlotte cserélgette borogatásaimat. Mostohafia verseket olvasott fel ágyamnál,Anton Brüggendorf rakta tálcára ennivalómat, a nagynéni hordta az éjjeliedényt.Szobámból sohasem fogytak el a látogatók. Tudtam, ez is a démonok ingerkedése,lidércnyomás, amelyben farsangi maskarák táncolnak körül, valójában szívós körtfonnak körém, eltéphetetlen láncgyőrőt. Egyetlen pillanatig nem volt kétségemfelıle, mi történik velem. Már hallottam a közelgı baj osonását, árnyékarámvetıdött, s éreztem, ahogy felemelte mindent összezúzó öklét. 60
  • 62. A mágikus név Harmadnap estefelé jött értem Brandenburg-Ausbach ırgróf hintója és a“díszkíséret": egy egész lovaskülönítmény. Még orvost is küldött a kocsiban, akiminden tiltakozásom ellenére nyomban eret vágott rajtam. Anton Brüggendorfvigasztalhatatlannak mutatta magát, noha ugyancsak drágán mérhetett ki azırgrófnak. Látszott titkos elégültségén, amely minduntalan átütközött ügyetlenszemforgatásán. Jóslatom íme saját rovásomra beteljesedett. Pénzhez, kitüntetéshez– és csaknem egy gyermekhez jutott általam. Az ırgróf úton volt a Dreisesselbergen lévı nyári pihenıhelyére. Brüggendorfvalószínőleg követet küldött eléje a határra. Megalkudtak rajtam, és továbbadtak,mintha élettelen tárgy vagy fekete bırő rabszolga lettem volna. Tehetetlen voltam.Lábam nem javult, feljajdultam, ha mozdítanom kellett. Nem is gondolhattamszökésre. Búcsúzásnál Charlotte apró, láncon függı piros szívet csempészett tenyerembe.Bosszúból a polgármester kezébe nyomtam bele, mikor áradozva kezet rázottvelem. Az egész piszkos ügyben elıször éreztem pillanatnyi örömöt Charlotte ijedtelsápadása és Anton Brüggendorf mérhetetlenül bamba tekintete láttán. Igazkönnyeket talán csak a csúnya, vén nagynéni sírt utánam, akibe életet fújtattam lenta mőhelyben. Úgy vittek a kocsira, mint egy drága ereklyét. Térdemre nehéz brokáttakarókerült, derekam mögé címeres selyempárna. Az ırgróf már elırelovagoltkíséretével. A kopasz, róka arcú doktor mindent elkövetett, hogy ételben, italbanne szenvedjek hiányt, és amennyire lehetett, csökkentette az utazáskényelmetlenségét. Féltett és félt tılem. Csüggesztıen nagy felelısség voltamnyomorúságos szolgalényének. Biztonsága, jóléte neki is hajszálon függött, mint atöbbi, udvarokban nyüzsgı élısködıknek. Tökéletlen, ijesztıen szeszélyesközponti nap körül keringtek mindnyájan, de ezekkel a koronás égitestekkelkorántsem lehetett úgy számolni, mint a Kozmosz pontos, szorgalmas vándoraival.A királyok, uralkodóhercegek és tartományi grófok indulataik, hangulataik, testiállapotaik drótján rángatództak hatalmuk kisebb-nagyobb boszorkánykörén belül, sa fényudvarukba került bogarak rémülten kikerülték, leutánozták vagy utánukcsinálták e vitustánc beteg mozdulatait, míg szárnyuk meg nem perzselıdött acentrum tőzmagján. * A várat, amelybe kerültem, bevehetetlen erıdítménynek építették. A rácsozottablakok másfél méter vastagságú falak mély kútjából nyíltak, és a csipkézettoldalú, gyönyörően ápolt vársétány alatt sötét szakadék tátongott. Egy hétigutaztunk váltott lovakkal a hegyre kanyargó szerpentin utakon, és két éjszakáttöltöttünk szabad ég alatt. 61
  • 63. Ez a zord, sőrő, haragos erdık fölött emelkedı várkastély a különc természetőırgróf nyári rezidenciája volt. Szögletesen felmeredı oldaltorony legfelsıszobájában fektettek le. Ágyamból a széles, magas ablakon át leláttam a völgypiros tetejő játékházaira, derős, színes veteménytáblákra, amelyek között csillogóezüstszalagként kígyózott a folyó. Reggelenként tejszínő ködbıl varázsolódott elıa táj, és este mély árnyékba mosódott, mintha bővész keze tüntette volna el lassan.Szép és borzasztó volt ez a tehetetlen rabság a szédítı magasan fekvıboszorkányvárban, amely úgy ırködött a napsütötte, békés völgy felett, akár egygonosz, vén saskeselyő. Egyelıre nem háborgattak. A szolgákon és az orvoson kívül senkit semismertem a vár lakói közül. Amíg betegnek tudtak, nem kezdhettek velem semmit,tehát nem is éltem nekik. Elsı pillanattól kezdve éreztem és láttam: a várnak rossz aurája van. Sötétindulatok, félelmek, beteg gerjedelmek laknak benne mohó démonkíséretükkel.Kiontott vér, vigasztalan bánat, süket részvétlenségben elhangzott jaj szavakkísértet el bolyonganak a szobákban éjszakánként, s hatalmuk annyira erıs, hogynemcsak az én látóvá átkozott szemem és túlfeszült idegzetem vesz róluktudomást. Bizonyos jelekbıl észrevettem, hogy a szolgák, akik szobámat rendbentartották, de még a doktor is – féltek. Öreg, süppedt szemő ember hordta azételemet. Homloka lapos volt, mint egy majomé, fülébıl csomós szır lógott ki. Hafelingerelték, félelmes lehetett. Vastag, piros ujjai, bunkós, hátrahajló hüvelykujjagyilkosságig fajuló vak indulatról árulkodott. De éppúgy bánni lehetett vele is,mint egy állattal. Szerette az italt. Az italtól pedig az összeszorított száj lazává lesz,és fecsegni kezd. Ez az öreg, erıszakos szörnyeteg panaszkodó, vinnyogókölyökké vált a bortól, amelyet adtam neki. İ mesélte el nekem a kísértet-históriákat, amelyek a vár lakóit riasztgatták. Beszélt befalazottgrófkisasszonyokról, ölelkezı csontvázakról, a folyosók szúette szekrényeirıl,amelyeknek régi, molyos, kriptaillatú ruhái közül szellemek suhannak elı hidegködtestükkel. Az öreg reszketett az éjszakától. Szobája a padlás alatt volt, s fölötte a pokolbálját tartották az ördögök minden holdtöltekor. Egy régi ládájában sokkarú,nyálkás szörnyeteg lakik. Ez az ı ellensége, aki a pincében van eltemetve a hetedikhordó alatt. Mikor élt – mert nemrégen élt még, és az ırgróf szolgálatában állott –,a borpincét kezelte itt. Szép, kövér, hangos ember volt. Csúfondáros. Folyton ırajtanyargalt. Kérdezgette, hány szeretıje volt, mikor néz tükörbe, nem fél-e egyágyban önmagával meg ilyeneket. Egyszer, mikor együtt mentek le borért,megfojtotta, éppen nevelés közben, hogy a torkában zötyögı hang egyszeribehörgéssé változott. Ez nagyon jó volt. Persze megbánta már, mert azóta abból aládából mindig hallja a nevetést és egy hüllı testének győrőzését, csattogó, ragadóshangokat. – És senki sem jött rá, hogy megölted?! – kérdeztem elképedve. Csúnya,felszívott végő, beteg nevetést hallatott: – İ tudja… İ akarta… – Kicsoda? 62
  • 64. – A mi legkegyesebb urunk. – Az ırgróf?… És… miért? – kérdeztem borzongva. – Mert a pincemester… hihi… a pincemester kimondta elıtte azt a nevet…Azt… – Milyen nevet? Ocsmány arcán sunyi ravaszság villant fel: – Megtanítlak rá, ha eltünteted ládámból a nevetést! Te boszorkánymestervagy… tudom! Meg kellett ismernem ezt a grófi rögeszmét, nehogy a nyakamba kerüljön. – Rendben van – mondtam. – Eltüntetem a ládádból a nevetést… Idehallgass!Vidd le a ládát a pincébe, tedd bele a holttest maradványait, és gurítsd le aszakadékba a sétány alatt. De azért folyton tiltó szóköveket kell utána hajigálnod,hogy teljesen megbénuljon. Hajolj a szakadék fölé minden este, és lassan, tagoltánkiáltsd le: megöltem a nevetést, nem fogom hallani többé! – …Megöltem a nevetést, nem fogom hallani többé… Értem. És meddig kellmondanom? – Attól függ, mikor hallottad a nevetést a gyilkosság után. – Elıször? Múlt évben… ilyenkor. – Akkor egy teljes évig kell mondanod. Nos… melyik az a név, amelyért azırgróf megölette a pincemestert? Az öreg szorosan hozzámhajolt: – Trismosin Salamon – tagolta arcomba halkan és mérhetetlen borzadással. Igen. Valami felvijjogott ebben a névben. Erı, amely láthatatlan örvényléstindított el a kastély álló csendjében. De ezt a meglódult borzalmat nemTrismosinnak, a híres és halhatatlan alchimistának lénye sugározta, hanem azırgróf félelme, amely mágnessé tette a várat félelemtápláló démonok légióiszámára. – Ismerted Trismosint? – kérdeztem én is súgva az öregtıl. Bólintott. – Itt volt… – félısen körülnézett. – Itt, ebben a szobában. Sokáig.Legkegyelmesebb urunk ıriztette. Akart tıle valamit… Aranyat is, meg…mindenféle mérget, ami távolba hat… Sok ellensége van… Trismosinmegtagadta… A kínzókamrából tőnt el. Egyszerre eltőnt nyomtalanul… A falraráírta saját vérével, hogy az ı neve meg fogja akadályozni a mi urunkat bőnökelkövetésében… Ha csak rágondol… igen… ha csak rágondol a nevére, akkor is…Bárhol van… itt vagy a városban… mindenütt… Aztán húzott egy kört, és abbakülön beleírta a nevét… Vérrel… Isten oltalmazza azt, aki kiejti ezt s nevet a miurunk elıtt. Az nem él tovább. A falról a nyomát is lekapartuk. De a hangosankimondott név olyan, mint a nyitott ajtó. Beomlik rajta ı, és uralkodni kezd. Azértkell befogni a szájat, amely kimondta. Örökre el kell némítani. – Mit használ az, ha senki nem ejti ki a nevet, és az ırgróf mégis rágondol? Afalra írt szövegben az állt, hogy elég rágondolnia… A szolga torz nevetéssel rámkacsintott: 63
  • 65. – Látni fogod, micsoda garabonciás had követi mindenüvé. Csepőrágók,zenészek, szajhák, csodadoktorok; még a nyomorékokat is összevásárolja, hogyszórakozzék rajtuk. Két gazembernek csak azért fizet bért, hogy minden percérekitaláljanak valami cécót, amelybe megsiketülhet. Éjszaka sőrő, butító fızetekkelalszik, hogy ne legyen álma, aztán meg iszik is. Teremtım, úgy vedeli a bort, minta gödény. Tıled is biztosan orvosságot akar majd, ami kimarja az emlékezetébılazt, amit el akar felejteni… – Tulajdonképpen mit tesz vele ez a név? Nem mer tıle megtenni valamit, amitszeretne? – Megteszi… sok mindent megtett azóta… de ezek a tettek nem tágítanakmellıle… Egy ilyen hatalmas úr… tudod, hogy van náluk… félretesz valakit, akiútjában van, aki megsértette, vagy fenyegette… ez az ég által ráruházott joga.Halandónak nem tartozik felelısséggel azért, ha végrehajt egy ítéletet. Mégis… eza Trismosin valahogy megbabonázta a mi urunkat. Mind ott tolonganak körülötte,akikre lesújtott, és élıbbek, gyalázatosabbak, mint valaha. Rémítik, vádolják,gyötrik büntetlenül. A név aj táján jönnek be hozzá. Sokszor nyög, verejtékezik azerılködéstıl, hogy kiszorítsa ıket, torlaszt emel ellenük, de az ajtó újra meg újrakipattan; még senki sem tudta lezárni eddig. Nincs meg a kulcsa. Ha szerencsésvagy, te fogod odaadni neki, és akkor nem lesz többé gondod életedben… Végre megtudtam, mi lesz a szerepem a dreisesselbergi várban. S megtudtamazt is, hogy itt egy hozzám hasonló nyomorult sül elevenen a félelem tüzesolajában, és sorsával szemben épp oly tehetetlen, mint én magam. A kentaur Brandenburg-Ausbach ırgrófon legfeltőnıbb volt fölfelé szélesedı, fejtetınlapos koponyája, amelyet ritkás, szıke pehely takart. Álla satnyán elkeskenyedett.Egymástól távol fekvı, kiduzzadó, vízkék szeme fölé nagy, domború, pilla nélküliszemhéj borult. Orra vékony volt, finom és érzékeny, mint egy nıé, felsı ajkakeskeny, lágy ívő. Telt alsó ajka lefittyedt, s arcát különös, duzzogó kifejezésővétette. Bırét szeplık borították. Egészben beteges, satnya benyomást keltett; olyanemberét, aki szeszélyesen, tombolva tud kívánni valamit, de akarni és helytállniérte nem képes. Szerencsétlenségére kezében hatalom volt, és ezek a szeszélyesindulatok tetté válhattak szolgái révén, amint kinyilvánította ıket. Gyenge volt ajóhoz és gyenge a rosszhoz is, mert félte, és sokszor siratta áldozatait, elszörnyedt abeteljesedéstıl, és lelkiismeret-furdalás marcangolta. Minden rossz állapotánakbőnbak kellett, akit saját bőnéért büntetett. A visszavonhatatlan tettek számanıttön-nıtt így, mint az eladósodott terhei, aki egyre újabb kölcsönökkel tömi be aszaporodó réseket. Trismosin Salamon tudta, hová írja a nevét. Ez a viaszpuhakentaur tehetetlen martaléka volt a nagy harcnak, amelyet az emberen belül örökidık óta vívnak egymással a sötét és a fénylı erık. Forrt a purgatórium tüzén, ésmindkét táborban vártak a pecsenyére. Az alvilág óriási kísértı hadával szemben 64
  • 66. egy néma, vérrel falra írt név küzdött csak és én, ahogy megláttam, már tudtam,amit ı kétségbeesetten titkolt, hogy ez a név hatalmasabb minden sötétzsarnokságnál. * Az ırgróf kegyesen fogadott öltözıtermében, ahol valami állatidomító éppenegy esküvıt mutatott be elıtte. Kutya volt a menyasszony, a vılegény és anásznép. Az aranyozott kis hintót, amely elé négy fekete kutyát fogtak, cifra ruhás,fintorgó kis majom vezette. Az ırgróf olyan ártatlan gyönyörőséggel nevetettrajtuk, mint egy gyermek. – Jöjjön, jöjjön… nézze csak, Magister! – nyújtotta felém a karját. – Milyenaranyosak! A fátyolos kutyamenyasszony feltakart egy kosarat a hintóban, amelyben kisfehér kutyakölyök aludt édesen, azután pracliját szégyenlısen arca elé emelte. Avılegényt láthatóan megrendítette a lelet, mert szőkölve körbefutkározott. Azırgróf kikapta a kosárból az apró kutyust, és dédelgetve megcsókolta. A menetelvonult. Az ırgróf kiküldött mindenkit, egyedül maradtunk. A kiskutya álmosanelhelyezkedett az ölében. Az ırgróf bizonytalanságát abból is észrevettem, hogy eza tartományának határai között korlátlan hatalmú úr milyen kapkodó félszegséggelkezdi a beszélgetést; zavartan kerülgeti a témát, amely mindennél jobban érdekli.Hogylétem iránt érdeklıdik, s arról, hogy nem szenvedtem-e hiányt valamiben.Rövid hálálkodás után közepébe markoltam a lényegnek: – Rossz légköre van ennek a várnak, legkegyelmesebb uram – mondtamátmenet nélkül. – Ellenséges, sötét erık törnek itt valaki ellen. Megrezzent, egyik szeme körül a bır rángatódzni kezdett. – Hogy… hm… észrevetted?… És miféle… ki ellen törnek? – hebegteelvörösödve. Hallgattam. – Beszélj! – ordította váratlan kitöréssel. Arca most egészen szürke lett, szemekék gödrökbe süppedt. – Az ön legmagasabb élete, lelki üdve, nyugalma ellen – mondtam nyugodtan. Elırehajolt. – Kicsoda?… Kirıl beszélsz?… Hol van?! – Nem fogható, teste nincs, ki nem mondható, láthatatlan, és mindenütt jelenvan. Halált jelent, és halhatatlan. Sápadtsága ijesztıvé vált. Arca az iszonyat lárvája, a szem két kilobbanás elıttfelizzott lámpásával. Azt hittem, elájul. Két válla elıregörnyedt, testeösszecsuklott, egészen besüppedt a magas támlájú székbe. Lila körmő, reszketıujjai gépiesen markolászták az álmos kis kutya szırét. De feszültsége nemeszméletlenségben, hanem sírásban oldódott fel. Vinnyogva, takaratlan arccal sírnikezdett elıttem, és még mielıtt megakadályozhattam vagy felfoghattam volna, mitörténik, odacsuklott elém félig térdelve, félig guggolva. Hideg, reszketı keze úgykapaszkodott ruhámba, akár a vízbe fúlóé. Ajkáról eszelıs könyörgés, ırült 65
  • 67. ígéretek törtek elı. Borzasztó és szánalmas viselkedése fölötti megrendülésembenazt sem tudtam, hogyan segítsem talpra, mivel nyugtassam meg. – Nem… ne… hagyj csak itt lent! – zihálta. – Földön a helyem, mint aférgeknek – összegörbült, elvonta magát segítı kezem elıl. – Nem tudod, kivagyok én! Bélpoklosok kereplıje kellene énelém! Hagyj engem… vagy pusztíts elvalami átkozott szerrel úgy, hogy egészen meghaljak… Por legyek és hamu! Oh,Irgalom Atyja! Miseracordia! – verte a mellét. Felnézett rám. Szemgolyója körülszeme fehérje látszott, hangja fulladt és halk lett, ahogy arcomba súgtalegszörnyőbb titkát, mert már én is mellette térdeltem a földön. – Félek! Érted?! Félek! Félek élni és… félek meghalni. Ez a legirtózatosabb.Félek meghalni. Tudom, hogy akkor vége a boszorkánykörnek, a ráolvasásnak, arészegségnek és a farsangi csürhe lármájának… Már készítik a helyemet akárhozottak poklában… Láttam. Én egyedül, láttam a lefelé fordított kereszt alatt afekete abbé miséjén. Ott voltak velem szemben mind, akik… akiket én… és… akikélnek. – Hangja egészen suttogó lett. – Élnek. Azok, akikrıl cafatokban tépettem lea húst… akiknek csontjait péppé zúzta a kerék… – fülemhez hajolt, hangjalehelethalk volt, szájából erjedt alkoholszag áradt. – És itt vannak… Mindig…körülöttem… A mozdulataimat leutánozzák… fenyegetnek… A tükörbeneltakarják az arcomat… és szentmise alatt, óh… – ajka hangtalanul motyogott már. Felsegítettem a földrıl. Tehetetlenül tőrte. Ereje kivérzett a nagyfellobbanásban. Visszaomlott karosszékébe. S én még mindig hallgattam. Állapotaelrémített, és megfertızte idegeimet. Magam is kiszolgáltatott ırültje voltam afélelemnek – mit mondhattam volna? Mit tehettem volna érte, mikor magamonsem tudtam segíteni? Fénytelen, véreres szemét rám emelte: – Meg kell idézned ıt – mondta halkan, fáradtan. – Ide kell hívnod.Akárhogy!… Minél mélyebbre temetem a nevét… annál hangosabb lesz bennem, ıgyızött. Tehetetlen vagyok. Megadom magam… Csak İ adhatja vissza anyugalmamat… A lelkem biztonságát… A zavartalan imádságot és tetteimbocsánatát… Csak İ… Egy pap sem… Készülj… Menj… Ezért hozattalak ide…Számítsd ki az órát, én mindennek alávetem magam… – Kit kell megidéznem? – kérdeztem szorongva, noha tudtam, kire gondol, dereménykedtem, hátha nem jól értettem, mit kíván tılem. – İt… – elhallgatott, ajka némán mozgott, majd betakarta szemét. – Majd…megírom… mindent megíratok neked… Ha készen vagy, jelentkezz! * Megidézni valakit, aki nem halt meg? Megidézni valakit, aki olyan erık beavatottja, ami úrrá teszi három világ fölött?Hívni a Mágust, a Hatalom birtokosát egy bőnös, tudatlan, szerencsétlen rabszolgaajkán keresztül? Pokolból mennybe kiáltozni dıre parancsszavakat? Micsodareményem lehetett a sikerre? Mégis meg kellett kísérelnem az ırgróf parancsára…és saját magamért. Nem lehetett kétségem felıle, mi vár rám, ha megtagadom akísérletet. Az én szívós életem belém kapaszkodik majd a kínzókamrában is, mint 66
  • 68. véreb az áldozatába. Szenvedésem nem enyhülhet meg ájulásban és – akkor úgyhittem – a halálban sem… * Az ırgróf rendelkezésemre bocsátotta könyvtárát. Ebben a poros, sötét, hidegsarokteremben úgy gyakorolták évszázados uralmukat az asztrállények, mintlakatlan toronyban a denevérek. Ritka okkult győjtemény: málló, ısrégi kéziratok,tiltott könyvek a fekete mágiáról, alchimiáról, kabbaláról, vallásos munkák éskiátkozott profán papi írások halmozódtak a mennyezetig érı állványokon,szekrényekben és asztalokon. A rossz huzatú, széles kandallóban nedves, vastag fahasábok sercegtek, inkábbfojtó füstöt, mint meleget árasztva. Tüdımet megfeküdte, szememet vörösre martaa füst, féloldalam merevvé fagyott a nyitott, hosszú ablakrésen bevágódó, jegeshegyi széltıl. Az elmosódó, rossz kézírással írt sorokat alig tudtam kibetőzni akovácsoltvas falikarokba tőzött szurokfáklyák lobogó fényében. Betegnek,nyomorultnak éreztem magamat, s a körülöttem tolongó túlvilági dögkeselyők,amelyeket sötét formulák mágikus lánca kötött a régi könyvekhez,elviselhetetlenné fokozták rossz idegállapotomat! Abban, amit kerestem, bıvenakadt választékom. Megtaláltam a híres “Clavicula Salomonis" vastagpergamenlapokra másolt kéziratát. A latin szöveg hemzsegett az iniciáléktól ésszimbolikus ábráktól. Dr. Carter “Raziel könyve" is elıkerült Ábrahám von Worms"Az ısi praktikák könyvé"-vel együtt. Békésen megfértek egy aranycsatos,elefántcsont táblája Ótestamentum alatt. Grimoir “Honorius varázskönyvé"-nekborzalmas és hírhedt kötetére maga a szörnyetegraj hívta fel figyelmemet. Vonaglópolipkarjaik, jéghideg hüllıtestük és begörbült karmaik valóságos fürtökben vettékkörül, s mikor érte nyúltam, egy boszorkányszombat lármájával vijjogtak feldühükben és félelmükben. Akkor már rájöttem, hogy halálomat nem okozhatják,csak rémítgetnek, idegeimet tartják örök remegésben, fenyegetnek ésösszezavarnak. Megpróbáltam úgy tenni, mintha nem látnám ıket, és ez néhasikerült is. Rövid, viszonylagos fegyverszünetek jöttek így létre közöttünk,amelyek veszedelmes tévedésbe ringattak: lebecsültem erejüket. Könyveimmel és szörnyő kíséretemmel szobámba vonultam, hogy jegyzeteimalapján elıkészítsem az idézést az ırgróf parancsára. Nem részletezemfélelmeimet, lidérces, ırült éjszakáimat és nappalaimat a földi és asztrálpokolörvényei közé taszítva, ısi formulák, démonidézı szavak, iszonyú, élı és hatalmasigék tüzes körébe zárva. Külsım annyira elváltozott e semmihez sem hasonlíthatómegpróbáltatások alatt, hogy maga az ırgróf is megrettent tılem, amikorviszontlátott. Testem csonttá fagyott, szemem üregébe süppedt. Az ırgróf félelméntisztelet és a remény sóvár öröme ütközött át, ahogy megragadta karomat: – Látom, olyan helyeken idıztél, Magister, ahol a test elhamvad és a szellemfölszabadul… Beszélj!… Mire jutottál?! 67
  • 69. Közöltem vele, hogy huszonegy napos elıkészületnek kell alávetnie magátvelem együtt. Ezenkívül kézmívesekre, szövıasszonyokra lesz szükségembizonyos tárgyak elkészítéséhez és a színhely felszereléséhez. Türelmetlen, ırjöngı parancsok ömlöttek elı szájából, és rögtön meglódultkörülötte minden. Vak buzgalommal vetette magát a mágikus gyakorlatokba. Hőségesen böjtölt. A sokféle elıírás pontos betartása nekem is menekülés volt. Nem akartam azelıkészület végére gondolni, magára a kísérletre, amely ijesztı, ismeretlen kijáratúalagútként meredt elém. De a rossz dátumok, amelyeket szorongással duzzasztunkelevenné, úgy rohannak felénk, mint a megvadult paripák. Idézés Elérkezett az idézés napja. Mindennel készen voltunk. A tiszta, már ıszieségbolton, nagy közeli csillagok között az újhold éles fényő karéja csillogott. A toronyszoba ablaka, amelyet a kísérlethez kiválasztottunk, keletre nézett. Anégy szembenézı falon négy zöldes fényő, keret nélküli homorú tükör függött. Aszoba északi falánál állott a nagy, fehér márványoltár, amelyet magnetikus vaslánckígyózott körül. A márványlapon a pentagramma vésett, aranyozott jele világítottsápadt, sárga fénnyel. A friss bárányirhán, amelyet az oltár elé feszítettem ki,ugyanez a jel villogott különféle színekben. Az oltáron háromlábú kis rézserpenyıállott széndarabokkal és száraz babérlevéllel töltve. Egy háromlábú asztalkáraugyancsak ilyen rézserpenyıt készítettem elı. Hosszú, bı, patyolatfehér köntösökbe öltöztünk az ırgróffal, amelynek anyagátkülön e célra szıtték a szövıasszonyok. Fejünket aranylánccal összefogótverbénakoszorúval díszítettük. Az ırgróf testén meghúztam a magnetikusvonásokat, hogy az éber álom különös középállapotába ejtsem, amelyben a szemészlelni tudja az asztrálfényt. A nagy Sabbatorgiák, amelyekrıl annyiboszorkánymester beszélt az inkvizíció hivatalos kihallgatásai alatt, szintén ebbena féléber állapotban zajlottak le. Éreztem, hogy az ırgróf teste félelemtıl remeg.Reménykedtem. Talán megtorpant. Talán utolsó pillanatban megfutamodik a nagypróba elıl… De nem így történt. Szabadulás utáni vágya legyızte gyengeségét. Kigöngyöltem a pergamenlapot, amelyre az idézés szavait jegyeztem fel. Azodakészített szerszámokkal megélesztettem mindkét serpenyı tüzet, és olvasnikezdtem a formulákat elıször halk, elrekedı, majd egyre emeltebb hangon. A tőz izzani kezdett a serpenyıben. Tömény, főszeres füst emelkedett belıle, éslomhán szétterjedt a szobában. A parázs élı gyökerébıl most hegyes, idegeslángok lobbantak fel, és vad, gonosz jeleket dobáltak a falra, majd hirtelen, minthaláthatatlan kéz pokrócot terített volna rájuk, a tüzes nyelvek fulladtanlehanyatlottak, az izzás elsötétedett, meglapult a pattanásig feszült várakozásban.Fehér füstfelhı emelkedett lassan a márványoltár fölé, és én elszörnyedve éreztem,hogy a szoba padozata megrendül alattam, mintha földrengés rázná. …Fülembenbelül harang mély hangja zúgott. Szívem vadul dobolt mellkasomban. A szertartás 68
  • 70. belémvésıdött törvényei lendítettek tovább, mikor új széntömeget és füstölıszertdobtam a serpenyıkbe, majd beálltam egy körbe, melyet az oltár és a háromlábúasztal közé rajzoltam krétával a földre. Lehunyt szemmel, tagoltán, háromszorelkiáltottam Trismosin Salamon nevét. Szemem önmagától újra felpattant.Testemben rendkívüli jeges hidegség áradt el. A serpenyıkrıl elhúzódott a sötétnyomás, és a lángok újra élni kezdtek; hosszan, vágyakozva felnyúltak, snyomasztó álmok vörös fényével világították be a szobát. Ebben a vészes,apokaliptikus fényben, természetfeletti, hatalmas öreg férfi alakját pillantottammeg s a tükrökben alakjának zöldesen derengı, megnyúlt négyszeresét. Mindenforma megmerevedett. Minden mozgás és erı elernyedt, minden hang elnémultmellette. A tőznyelvek magasan, mozdulatlanul álltak, a sarkok árnyékábantolongó asztrálcsürhe összezsugorodott a titáni lény jelenlétében. Én magamdermedt nyugalmat éreztem. A bizonyosság és megérkezés nyugalmát. Ilyennyugalmat csak hosszú menekülés, rémült és reménytelen hajsza után érezhet atörvényen kívül bujkáló, mikor foglyul ejtik végre, és ott áll szemben a hővös,könyörtelen törvénnyel. Éreztem, mindez elıre elhatározott, logikus láncolat voltidáig, s a körülmények: sorsom terelı vérebei, amelyek belehajszoltak ebbe abővös körbe. Az ırgrófról teljesen megfeledkeztem. Szemem rebbenés nélkül,megigézett figyelemmel kapcsolódott a jelenség rámfüggesztett jégkristályszemébe, és vártam. Ismertem ezt a pillantást. Féltem tıle, és sohasem értettem.Emléke egy másodpercre sem hagyott el azóta… Ott élt bennem tágra nyíltan,fürkészı nyugalommal a kétségbeesetten összehordott torlaszok mögött, és szelídhővösségében átsütött minden anyagrétegen. Az arc lassan változott, alakult e szemkörül most, hogy szembenéztem vele. Nem Rochard arca volt elıször, csakvégtelenül hasonló hozzá. Az ırgróf tompa felnyögését észleltem ugyan aközelemben, de nem főzıdött bennem hozzá sem gondolat, sem érzelem. Azutánahogy Rochard alakja élni és uralkodni kezdett emlékezetemben, arca is felöltötteazt a formát, amelyet téglával véres, pépes hústömeggé zúztam össze egy percönkívületében. A megadásnak, a tökéletes legyızetésnek ebben a haláloscsendjében, magános szólamként zendült meg bennem a felismerés: hogyanölhettem volna meg valakit, aki örökkévaló? A forma szétzúzásával csak a tükröttörtem össze, amelyben az tükrözıdik, aki elpusztíthatatlan. Nem tudom, külsı fülelıtt hallhatóan szólt-e hozzám, vagy csak belül ömlött végig a hangja agyam ésidegeim vezeték jen valahonnan túlról, ahol a tudás mag nincsen az egymásrakövetkezı szavak láncára főzve. Megértettem: mindegy, hogy Trismosin Salamon,Flamel Miklós vagy Eduard Anselmus Rochard áll itt elıttem a megmeredt lángokfényében. İk már egyek a Nagy Transzmutáció után, amely a sokkból, a kifeléágazó, szétesı, múlandó sátánelembıl egyetlen isteni lényeget sőrít. A hívás elindult. Létrejött a kapcsolat az isteni beavatás föld feletti szférájával.A szó, amely Mercurius szférájába felhatolt, nem a bőnösé volt, akit tetteinekkövei és sőrő teste pokolba húznak, hanem a minden lényben változhatatlan isteniÉN hívása, amely nem gyilkolhat, és meg nem ölhetı. 69
  • 71. Elmúlt és eljövendı életeim dúlt csatatere fölött egy pillanatra kigyúlt aSzellem napkorongja. A táj nem változott tıle. Az ırültségek, gonosztettek,esztelen pusztítás nyomai mozdulatlanul üszkösödtek az éles fényben, és avégtelenbe veszı, szakadékos jövendı út is ijesztı vigasztalansággal kanyargóitelıttem. A fénylı napkorong megmutatta az alvadt vér gigászi birodalmát, amelyetrombolásommal építettem. Erımmel táplálkozó áldozataimat, akiket megöltem,akiket győlöltem és féltem, ezért örök kísérıimmé, árnyékommá lettek. Feltárta ahínárszövevényt, amely a formavilág hullakamráihoz kötıdött, a vonzás bilincseit,amelyek az önzés taszításából teremtıdtek… A Törvény itt volt elıttem. Elıttem? Nem. Bennem. A rámfüggesztett, zöldeskék szem hieroglifája most átizzott, megvilágosodott akinyilatkoztatás fenségében, amely így zengett bennem: – Én megbocsátok. Én nem büntetlek. Magad vagy a gyilkos és az áldozat.Benned van a bőn és a megváltás. A föld asztrálóceánba tükrözı sötét árnykép.Ebben a tükörben minden fordított. Tehát a rossz jó és a jó rossz. A rombolás:anyagépítés. A születés: halál. A szenvedés: törlesztés. A gyönyör: bukás. Agyőjtés: adósság. A mártírium: megváltás. A legmélyebb mélység legalsó pontján vehetsz lendületet a legmagasabb Célfelé. A legsötétebb sötétség méhében benne szunnyad az Isteni Fény magja. Mikora fordulat beáll és egyik irány felváltja a másikat, a különbség még észrevétlen. Demegtörtént, aminek történnie kellett. Emlékezz, meg kell fizetned az utolsó fillérig, s a szenvedés: törlesztés. Alegnagyobb kín: a legmélyebb pont… Tehát kiindulás a legmagasabb Cél felé. Újra hallottam a nyögést egészen távolról, s csak késıbb eszméltem rá, hogy énvoltam távol tıle, mélyen magamba merülve, a hangra figyelve, amely beszélthozzám. Lassan jutottak el tudatomig az ırgróf lázas, összefüggéstelen szavai: – A nevedet… vidd el a falról… a fejembıl és a lelkembıl… Töröld le… nemakarom… nem bírom így… Jaj… hagyj engem…! A láng most nyugtalan tánccal lobogni kezdett, és a hatalmas hang már mindenirányban hangzott visszaverıdve, félelmetesen: – A vért csak vér moshatja le. A nevemet vérrel írtam a falra! Vad szélroham söpört végig a szobán. Az alak eltőnt. Sötétség tört elı asarokból, mert a láng megfulladt mindkét serpenyıben, és fojtó, sőrő füstötokádott, mintha két óriási kémény lett volna. A nyögést most már közelrılhallottam, aztán egy zuhanást, melyet csörömpölés követett. Az ırgrófeszméletlenül a földre esett, és magával rántotta a háromlábú asztalkát arézserpenyıvel. Szédülten, félöntudattal kapkodtam tőzszerszám után, de közben halálosgyengeség lepett meg. Térdem reszketett. Egész testemet hideg, ragadós verejtékborította el a fehér, hosszú lepel alatt. Le kellett ülnöm. Egyszerően nem tudtamvisszatalálni testi életem valóságai közé; tudatom minduntalan elmerült, mint egyvihar ostromolta apró sziget a tág, félelmetes szellemi táj óceánjában. Ezen aszigeten feküdt az ırgróf valahol ájultán vagy holtan egy füsttel, nehéz illatokkaltelített, sötét toronyszobában, és valaki tıle távolabb egy támlátlan széken ült 70
  • 72. elırebukva, testén fehér lepellel, homloka körül fonnyadó verbénakoszorúval. Azegész képhez hiányzott a kapcsolat. Egyre távolodott, homályosodott és a viharos,bukolikus belsı tájra is sötétség zuhant hirtelen. Nem tudom, mennyi idı telhetettel így, ebben az összefüggések, gondolatok és formák nélkül derengı, mégsemeszméletlen állapotban, amely – mikor már volt tapasztalatom róla, rájöttem –teljesen a halál és a születés közti állapothoz hasonlított. Nagyon hideg, borús, piszkosszürke hajnal ömlött be a keskeny ablaknyíláson.Az ólmos fény nyúlós folyadékként kúszott végig a kihőlt oltáron, a felfordult,háromlábú asztalkán és az arcra borult, mozdulatlan testen, amelyre fehérlenvászon csavarodott. A verbénakoszorú hátracsúszva lebillent a beteg formájúkoponyáról, és a sovány ujjú, bütykös kéz elırenyúlt a padlón. Kopogtak. Zavaros hangok morajlása hangzott. Lehetetlen voltmegmozdítanom bénult testemet. Sem félni, sem menekülni nem tudtam abekövetkezendı események elıl. A lárma erısödött az ajtó elıtt. A kopogás erélyes dörömböléssé fokozódott. Mikor betörték az ajtót, akkor sem mozdultam. Az ırgrófot feltámogatták a földrıl, székre ültették. Az orvos verejtékes, ijedtképpel szorgoskodott körülötte; eret vágott, ecetet, ánizst szagoltatott vele. Akomor, fekete csuhás pap, fráter Bertholdus, szenteltvizet szórt arcára és szívére. Az ırgróf szeme kinyílt. Hályogos, értelmetlen pillantással nézett körül, demikor engem meglátott, tekintetében mérhetetlen iszonyat győlt ki. FráterBertholdust görcsös kézzel magához hajlította, és a fülébe sugdosott. Fráter Bertholdus szeme közben rajtam nyugodott. Sötét, kaján elégtételtılparázsló kifejezésébıl megéreztem sorsomat. "A legmélyebb mélység legalsó pontján" Kábultan, tehetetlenül engedtem oda magamat az erıszakos, dühös kezeknek. Gödrösre taposott lépcsın vonszoltak le a vár alatti folyosóra. A kövek réseinyálkás, zöld pépet izzadtak a nedvességtıl. Azt hittem, már célhoz értünk azegyik ablaktalan pincebörtönben, amelynek ajtaja rozsdás jajdulással nyílt ki alobogó fáklyafényben – de tévedtem. A cella közepén vaskarika állt ki a földbıl.Láncot húztak át rajta, a mennyezet kampójába akasztották, és hárman ránehezedverángatni kezdték. Nagy csattanással vált ki a földbıl a kör alakú, fél méter vastagkıkorong. Dohos, rothadó szag csapott ki a nyílásból. Derekamra kötelethurkoltak, és beletaszítottak az üregbe. Mikor a talaj elveszett lábam alól, akkorrohant meg újra a testi életösztön rémült eszmélete. Keskeny, csurgó falúsziklakútba engedtek lefelé kötélen. Amíg az éles kövekbe ütıdve, véresrehorzsolódva aláereszkedtem a mélységbe, azt hiszem, sok mindent levezekeltem.Tébolyodott félelem sikolyba fúló üvöltése tört fel a torkomból. Sokáig – nekemúgy tőnt, egy örökkévalóságig – tartott ez a pokolra szállás, míg lábam belemerülta jeges vízbe, amelynek dermesztı győrője gyorsan utazott fel térdemen,derekamon, és ott megállt. Talajt értem. Vizes, csípıs fájdalmat okozó csattanással 71
  • 73. zuhant fejemre az utánam dobott kötél. Hallottam a súlyos korong zuhanását,ahogy elzárták fent a nyílást. Kezem síkos, moszatos köveket tapogatott körül. Az ırgróf biztosabb helyenakart tudni, mint Trismosin Salamont. Innen senki sem menekülhetett. Mellemhezkaptam. A szelence ott volt a helyén. A szelence… Az elixír… “Az örök életelixírje…" Reszketni kezdtem. Egy rántással letéptem nyakamról a bırzacskót, és a vízbehajítottam. – Nem… – dideregtem. – Teremtım… nem!… Istenem segíts meg… Istenembocsáss meg… Csak azt ne… Álltam és vártam elszörnyedve, mi következik rám. Sötétség és bőz vett körül.A kút köveirıl víz csepegett lassú, egyenletes cseppekben. Semmi támpontom nemvolt az idıben. Számoltam a cseppeket, azután abbahagytam. Lábam egyreólmosabb fáradtsággal csukladozott, tagjaim a mélységbe húztak. Aludni… Elveszni… Meghalni… Istenem… meghalni! Vak, öntudatlan csend… békesség… szabadság… Szabadság a félelemtıl… A vízgyőrő lassan utazott fel a mellemen, nyakamon és összecsapott a fejemfelett. Poshadt víz tolult a számba, orromba. Fülemben zúgva, ordítva dobolt a vér. Vártam. A rémület dobott felszínre. Tüdım feszülése elviselhetetlen fájdalmat okozott,fuldokoltam, hörögtem, éltem. Öngyilkossági kísérleteim mind testem szívósságaitorpantak vissza. Meghátráltam a szenvedés elıl, amelyet okoztak. Nem tudtamkivégezni elixírrel életre átkozott testemet. Úgy kapaszkodott belém az élet, “minta harapás közben görcsbe merevült vadállat". Élnem kell tehát. Élnem itt is, a befalazott kriptában, fény, étel, pihenés ésremény nélkül évekig, talán évszázadokig, amíg ittfelejtenek. “A legmélyebb mélység legalsó pontján." Beleimet éhség marcangolta. Sírtam. Ordítottam. Átkoztam magamat, Rochard-t. Átkoztam Istent és az életemet. Aztán kegyelemért könyörögtem. Csepegett a víz. Száz… ezer… tízezer… százezer csepp… A sötétség hatalmaihoz és a démonokhoz imádkoztam. Öklömet véresre vertem a köveken. Karomról lemarcangoltam a húst gyötrıéhségemben. Csepegett a víz. Számoltam. Reggel van? Dél van? Este van? Hány napja vagyok itt?… Hány éve?… Hány száz éve sínylıdöm itt?! Száz… ezer… tízezer… százezer vízcsepp. A tombolás idıszakait ólmos közöny, majd megint ırjöngés követte… De a fásultság állapotai növekvı gyengeségemmel egyre hosszabbak lettek. Gonosz képekkel zsúfolt mély álomba zuhantam. Lábam már nem tartotta 72
  • 74. testemet. Izom, hús, bır, minden lefoszlott rólam, összecsuklott csontok közöttpislákolt az élet erılködı lángja. Testemet ebben a teljes mozdulatlanságban, néma megadásban érte utol végre ahalál. Árnyak völgye Sokáig nem vált tudatossá bennem, hogy kikerültem testembıl. A képzet mégfogva tartott, hogy kılappal elzárt, mély kút alján görnyedek, szétzúzhatatlancsontok börtönrácsai között. Azután egyszerre alattam lebegett a málladozó csontváz a rothadásfoszforeszkáló fényében. Vonzott és taszított. Rémített és magához kötött.Bizonytalan, tanácstalan körvonaltalanság kínzó érzete fogott el. Nem voltsúlypontom. Nem volt irányom. Sivító, forró, vad erejő asztráláram sodort magával hirtelen. A kút eltőnt.Tudatom mélyén, valahol távol, ott lebegett még a foszforeszkáló holttest, de egyrehomályosodott. Megpillantottam démonaimat. Velem sodródtak. Rámtapadtak,hozzámütıdtek, rángattak és löktek a könyörtelen elementáris erıözönben.Szörnyő embrióként lebegtünk így hosszú, rejtélyes köldökzsinórokkal összefőzve.A lidércderengésben hozzám hasonló árnyak között úsztam el, akik tehetetlen,sötét napokként démonbolygók fürtjeit húzták magukkal, és falevélkéntszállongtak a föld indulatorkánjában. Ki akartam kerülni onnan. Fény, szabadság, nyugalom után sóvárogtam.Ellenszegültem. Erılködtem, hogy felbukkanjak egy sejtett és áhított tisztafelszínre, ritkább légkörbe, derős, tágas békességbe, ahol megpihenhetek… deszalmaszálat feszítettem tengerár ellen. A keringés, sodródás, küszködés ésalábukás tovább folytatódott. Ez a mozgás hirtelen egyre szőkülı spirálalakotöltött. Kéjörvénybe kerültem, melyet üzekedı embertestek vonaglása kavart azasztrálanyagban. Hosszú gyönyörsikoly hasította át a káoszt. Az örvény magjakinyílt… és engem hatalmas rántással beszívott magába. Fennakadtam egy újabb cölöpön – foglyul estem. Vékony, hosszú, de szívós szál tartott kötve. Ez a szál hónapról hónapraerısödött és rövidült. Ott keringtem egy tömör anyagtest körül, amelynek méhébenmohó asztrállények formálták, építették szennyes vérbıl – az élettrágyából –,millió titokzatos anyagból és saját testeikbıl a kis életvárat, az én újabbmenedékemet. A marburgi professzor Marburgban születtem meg újra egy szegény, luteránus fazekasmester hatodikgyermekeként, 1560. december másodikán. Heinz Knoteknak hívtak. 73
  • 75. Apám az iszákos, megvadult hitvitázók ellenszenves fajtájához tartozott.Ajkáról ömlött a vád és a malaszt, de családja és felebarátai nyugodtanfelfordulhattak tıle az orra elıtt. Anyámat kisajtolta a baromi munka, nyomor és szülések. Hallgatag, áldozatosélető asszony volt, de testünk kiszolgálása annyi gondot okozott neki, hogymegsejteni sem volt ideje, kik azok, akik méhébıl kiszakadtak. A hatodik gyerek: hatodik ismétlıdése valaminek, ami legfeljebb elıszörkellemes esemény, de hatodszor már nyomasztó, nehezen elviselhetı fölösleg egyolyan családban, ahol kevés a kenyér és hiányzik a békesség. Az anya kisajtolt méhébıl megszületik egy fonnyadt, vörös arcú, idıtlenvénemberke, és ötszörösen elhordott rongyaiban észrevétlenül nekiindul az újéletnek – de régi terheinek és a belé égett borzalmaknak teljes emlékezetével. Míg a csecsemı, majd fejletlen gyermektest ösztönös funkcióit végezte, nemazonosultam vele teljesen. Heinz Knotek már betöltötte ötödik évét, mikor furcsa,félig testen kívüli állapotom megszőnt. A népes család közönyében észrevétlen maradt a két tág, túlvilági borzalmakranyitott szem, s a színtelen, örömtelen, koravén arcú gyermek zárkózott, elmerülthallgatása. Éjszakában felhangzó eszelıs, elnyújtott sikoltása nem keltettkíváncsiságot. Egyik testvér dühös oldalba bökése rázta “ébrenlétre" a múltbatévedt elkárhozottat, akinek tudatában összezavarodott az idı, és emlékezetevisszazökkent a dreisesselbergi várbörtön kútjának mélyére. * Ötéves koromban, mikor teljesen eggyé lettem Heinz Knotek testével, apiszokban és marakodásban összefülledt családot elviselhetetlennek éreztem.Nagy, földes padlójú konyhában telt el egész életünk, szoros közelségben" egymástesti szükségleteivel, munkájával, lármájával, szagával. A nagy tőzhely öblébılételek nehéz gıze szállt fel. A sarokban egy dézsában szennyes ruha ázottállandóan. Nappal még csak szétszéledtünk, ki erre, ki arra, a nagyobb fiúk már amesterséget tanulták a mőhelyben, a legidısebb bátyám egy borbély segédje volt,és ez nevetségesen büszkévé tette. Családjával leereszkedıen bánt, elıkelıszavakat használt. Megbolondította, hogy reggeltıl estig szemben állt önmagávalegy hosszú, homályos tükör elıtt. A tükörkép furcsa módon önálló életre kelt, súgy tőnt, a vérbıl, húsból való alak bábszerően majmolni kezdte mását. Idısebbnıvérem a patikusnénál szolgált, fiatalabb nıvérem a gazdag Hlavanák molnárteheneit ırizte. Este összetorlódott mindenki a konyha fullasztó gızében, még a tyúkok isbelábatlankodtak ostoba pániklépteikkel, és káraivá ugráltak félre elılünk. Apám alámpa alatt ült. A fény megvilágította hosszú, beesett arcát, lelógó, sárga bajuszát,italtól zavaros, dülledt halszemét, vékony száját, amelynek két szeglete fitymálókihívással, vitára éhesen lebiggyedt. Sápadt, beteg színe, horpadt melle volt. Sokatbetegeskedett, szívét, bal karját, kezének ujjait fájlalta, s olyankor nem tudottdolgozni. Rossz szervezetét leginkább én örököltem, az utolsó, részegen nemzett 74
  • 76. gyerek. Anyámat egyszer sem láttam ülni. Ételét is kapkodva, állva, mellékesenfogyasztotta el. Mindig tett valamit. Némán robotolt nagy csontú, nehéz alakjával.Nem magyarázott és nem kérdezett, csak felnyögött néha, ha a lábában szaggatófájdalom elıvette. Errıl is csak én tudtam. Többi gyereke sohasem érdeklıdöttsorsa iránt. Mikor megkérdeztem, fáj-e valamije, meglepıdve rámbámult, aztánelmosolyodott. Ez a mosoly csodálatosan megszépítette, értelmes, finom, alázatosvonásokkal ékesítette fel arcát. – A lábam szaggat… ne törıdj vele, Heinz. – Le kellene feküdnöd ilyenkor… – Lefeküdni?… Óh… nincsen nekem idım arra… Szép is volna! Mit szólnaapád?!… Majd a sírban, fiam… ott kipihenhetem magam! Ez volt az egyetlen bizalmas beszélgetésünk, de ettıl kezdve rámmosolygottnéha, és ez mélyebb kapcsolat volt köztünk minden szónál. Ennek a mosolynak atitkát csak velem osztotta meg. A többiek között némán, tompa arccal súrolt,mosott, fızött, és összezárt szájjal, megkövesülten tőrte el részeg, ingerlékeny férjeütlegelt. Apám viszont folyton beszélt. Élete minden mozzanatához bombasztikusközhelyek szentenciáit főzte. Ha ellentmondtak neki, rögtön pulykaméregbe gurult,és gorombán személyeskedni kezdett. Mindenkibe belekötött. Amint valamiárnyalatnyira eltért az ı véleményétıl, szokásától vagy ízlésétıl, nekitámadt, ésmegkísérelte saját torzképére átformálni. Annyira érzékeny volt, hogy még egyfeltételezett gondolat sérelmét se tőrte el, de ı maga környezetének leggyöngébbpontjain taposott. Jaj volt annak, aki álmát megzavarta, ha azonban felébredt, akáraz éjszaka közepén, mindenkit fellármázott. Mikor berúgott – s ez igen gyakranmegtörtént – bıbeszédősége félelmetes arányokat öltött. Célbavett valakit, és aztvégeláthatatlan, győlölködı prédikációk áradatával öntötte nyakon; kérdezett,felelt, helyette, megvádolta mind a hét fıbőnnel, és egyenesen a pokolba utalta. Emlékszem a tompa dühre, ami elfogott, mikor egyszer megláttam anyámatnégykézlábra ereszkedve a feljáró széles, sáros kıkockáin, duzzadt, vörös, reggelihidegtıl felrepedezett kezében felmosóronggyal, ahogy felbámult apámra, akiszétterpesztett lábbal, borús, szigorú, öntelt arccal állt elıtte, és komoran a vallásparancsaira oktatta. Anyám ezeket az elıírásokat nem ért rá pontosan betartani.Apám tiltóan felemelte bütykös, durva két ujját, és összehúzott szemöldökkel,kimeredt szemmel, préselt hangon lökte ki magából a szavakat: – Nem szabad a lelkedet kockára tenni, szerencsétlen! Azt hiszed, a mivallásunkban is megvásárolhatod Isten kegyét holmi bőnbocsátó cédulácskákkal?!Itt cselekedni kell! Az ördög szüntelenül résen áll! Egy elmulasztott elmélkedésmár rést nyit a pokol felé! Ott nem leszek melletted, hogy vigyázzak rád! Vesd ki alelkedbıl a tunyaság gyalázatát, mert azon az utolsó napon hiába hívod az Urat, aztmondja majd: “Nem ismerlek téged!" Elızı este két társa hozta el a kocsmából. Vállánál és két lábánál cipelték,vonszolták a sáros trágyalétócsáktól bőzölgı köves úton. Anyám tisztába rakta,meghányatta, lefektette. Mikor reggel felébredt ólmos részegségébıl, a ház tisztán 75
  • 77. kitakarítva, a reggeli az asztalra készítve várta. A gyerekek már mind munkábamentek, én egy széles szekrény tetején hasaltam lélegzet-visszafojtva, nehogyészrevegyen, és rámöntse kóválygó fejének zavaros váladékát. Nem maradt mássenki, akin kilökhette volna csömörét, csak anyám. Odaállt tehát szegény, igavonóalakja fölé, és nem átallotta cselekedetrıl prédikálni neki. * Ha tehettem, elkóboroltam hazulról az ezüstzöld csillogással tovakanyargóLahm füves, kövecses partjára. A mi házunk a folyó bal partján roskadozott, deeléggé messze tıle, egy trágyaszagú sikátorban. A jobb parton erdıs, szelídenemelkedı, majd meredeken felrohanó hegy tetején régi kastély állt. Borzadtamettıl az épülettıl, mert fekvése és égháttérbe rajzolódó kormos esti rajza adreisesselbergi várra emlékeztetett. Ahogy rápillantottam, közel nyomult hozzám avárbörtön kútjának jeges vizében málladozó csontváz. Láttam és éreztem, minthamég mindig hozzám tartozott volna. A Szent Erzsébet-templom nemes, szigorú gótikája Nürnberget idézte elém,amelynek meredek, keskeny utcáin éhes kopóléptekkel sompolyogtam Rochardnyomában. Kilencéves lehettem, mikor csatangolásaim közben, az egyetem utcájábanmegláttam a zollerni gróf könyvtárosának, Amadeus Bahrnak sovány varjúalakját.Hóna alatt csomagolatlan fehér cipıt szorongatott, ı volt az, kétségtelenül, EduardAnselmus Rochard barátja, az életre támadott halott, akinek csodálatos gyógyulásaelindította tragédiámat. A találkozás meglepetése annyira erıt vett rajtam, hogy megfeledkeztemminden óvatosságról. Nem gondoltam rá, hogy utolsó együttlétünk óta külsılegteljesen megváltoztam, s most egy kilencéves, szurtos utcagyerek testébenmenekülök tovább a sarkamba taposó következmények elıl. Személytelenül,elvakultan megörültem neki, mint az idegenbe szakadt, magányos számőzötthonfitársának. Megszólítottam: – Magister! Ön… hogy kerül ön ide?! Szórakozott, örökké spekulációkba veszı pillantással nézett rám. – Hó… hogy mi?… Mit akarsz kisfiam? Ki vagy te?! A szó torkomra forrott. Hirtelen végignéztem magamon, aztán megzavarodva,riadtan elszaladtam. Hallottam utánam kiáltó, meglepett, rekedtes hangját: – Várj!… Állj meg!… Hej! Ne szaladj, na, nem eszlek meg! Honnan… De én egyre jobban futottam, lihegve, ahogy a lábam bírta, át a Lahm hosszúfahídján, végig az iszapos, csúszós utcán, és csak a házunk mögött lévıszerszámviskóban mertem megpihenni, mikor az ajtót magamra zártam. “Ki vagy te?!" – hangzott bennem Amadeus Bahr kérdése. Mit felelhettem volna? Mit kellett volna felelnem erre? – Hans Burgnervagyok! Egy szelíd, bölcs és védtelen öregember gyilkosa. Megöltem a Mágust,aki tudta, hogy végzek vele, de nem állt ellen. Szánakozott rajtam. Az áldozatmegsiratta hóhérát. Óh, most már tudtam, miért! Megértettem, mert egyszer 76
  • 78. késıbb, sok szenvedéssel késıbb így szólt hozzám a bővös krétakörben: "A földasztrálóceánban tükrözı, sötét árnykép. Ebben a tükörben minden fordított. Tehát arossz: jó és a jó: rossz." A tudat, hogy Amadeus Bahr a városban van, nem hagyott nyugodni. Televoltam mohó kíváncsisággal. Vajon hogyan hatott rá a félelmetes Arkánum?! Öt isszerencsétlenné, szörnyő látomások rabjává tette, mint engem? S ha nem, miérttörtént ez így? Miért vált méreggé bennem az, ami valaki másnak életmentıgyógyszer lehetett?! Azután meg – szorongva és titokban, anélkül, hogy szavakbaöltöztettem volna – azt reméltem, hogy ha valamiképpen, gyanúját elaltatvamegközelítem, és szóba áll velem, talán beszélni fog Rochard-ról. Rochard sorsárólés azokról az eseményekrıl, amelyek szökésem után történtek. Félelmem, hogy valami testi bántódás érhet, vagy felismernek, lecsillapodott. Aföldi igazságszolgáltatás elıl teljes biztonságban voltam Heinz Knotek testében.Arra még nem gondoltam, hogy a földi törvények mindig a szellemi törvényekvégrehajtói, akkor is, ha a jelenben úgy tőnik, ártatlant sújtanak. Mert ártatlanulbőnhıdı ember nincsen. Az embert mindig saját tettei érik utol, hiába ölti fel egy-egy újabb test álruháját a tett helyérıl való menekülés közben. * Nem volt nehéz kipuhatolnom, hol dolgozik most Amadeus Bahr, hiszenösszesen két hely kínálkozott ilyenfajta foglalkozásnak: az egyetem és a hessenigrófok kastélya. Meglepıdésemre az egyetemen kapott tanszéket, mint a németirodalom professzora. Más nevet viselt, amin cseppet sem csodálkoztam. Réginevét nyilván a szabályos életkor legvégsı határán, óvatosságból levetette. Nagytekintélyő, gyızhetetlenül éles esző hitvitázó volt, s ez Marburgban – amely mégmindig az 1529-es Luther-Zwingli-vita forró hullámaiban élt – nagy elismeréstszerzett neki. Ez a vita a várost a szellemi harc mágikus központjává tette, ésnegyven év után is állandó erjedésben tartotta. A legszegényebb iparosnak iséletszükségletévé vált egy-egy elvont hittétel tisztázása, s hajlandó volt vérremenni saját nézetéért, ha emberére talált, aki ellentmondott neki. Bahr lénye csak ilyen légkörben virágozhatott ki. Szellemének gazdagságával,villanó gyorsaságával és parázsló feszültségével nem mérkızhetett senki. A grófmegtiszteltetésnek vette, ha asztalánál üdvözölhette, és okossága iránti hódolattalnézte el a csípıs humorszikrákat, amelyek kimeríthetetlen tőzijátékként pattantakelı agyából, és nem kíméltek rangot, tekintélyt, szokást és dogmát. Ha azinkvizíció elérheti, régen halott már; így azonban megtalálta talaját egy születı, újkorszakban, amely megrendült vakhitében, s ha Istenben nem is, de az embermindenhatóságában már kételkedni mert. Rochard barátját felfedezték. A penészes betőmolyból nagy tekintélyőprofesszor lett, akinek szellemes szónyilait szétrepítette a hír. Jó társaságokmulattató! az ı kitételeivel ékesítették csevegésüket. Nevettek, szörnyülködtekrajta, és csodálták. İ maga külsıleg semmit sem változott. Köpenye, mintha mégmindig ugyanaz lett volna, mint amelyet a nürnbergi szabómőhely melletti 77
  • 79. odújában viselt. Szürkés haja most is a nyakába lapult hátul, és egyik cipıjérılhiányzott a vakult fémcsat. Ruháját pecsétek és pehely borította, de ezt ismegbocsátották neki, mert szavaival eltüntette külsejét. * Addig settenkedtem szállása körül, míg néhány apró szolgálatot tehettem neki.Egy mézeskalácssütı felsı szobáját bérelte. Ablaka az üzlet homlokzatának félköralakú mélyedésébe állított Madonna-szobor fölött nyílott. Jó idıben a szemköztiház lépcsısorának tetejérıl beláthattam könyv fölé görnyedı alakjára. Néha felállt,és tétován körüljárt a szobában, megtorpant, türelmetlen, elhárító mozdulatot tett,beszélt magában. Ilyenkor azt hittem, ıt is indulatok asztrálcsürhéje ijeszti. Láttam,ahogy széles körben körültolongták, de érthetetlen volt, miért nem közelítik megjobban. Tiszta, fénylı tér feszült körülötte, mintha valami dzsungelben gyújtott tőzlett volna, amelyet tisztes távolból, morogva kerülgetnek a vadállatok. Késıbb,mikor közelebbrıl megismertem, rájöttem, sokkal elvontabb dolgokkal csatázikmagányos ıdöngéseiben; belsı vitákat folytat, amelyekben az ellenfél is ı maga,tehát félelmetes érveket használ. Néha megállt az ablaknál, magába veszı szemmel, hosszan nézte az utcátanélkül, hogy látta volna. Hiába ugráltam, kurjongattam, fütyültem, még annyitsem sikerült elérnem, hogy rámkiáltson. Hetek múltak el, míg végre magamravontam figyelmét, de akkor is inkább saját hiányérzete ébresztette felelmerültségébıl. Irt. Hosszú, szürke végő tollal sőrő sorokat rótt egymás alá. Órákóta dolgozott. Sötétedni kezdett. Egész nap nem evett egy falatot sem, s gyomrakövetelni kezdte részét. Úgy látszott, még sincs semmi kedve elszakadni témájától.Nyugtalan kereséssel tanácstalanul kihajolt az ablakon, és szeme találkozott az énpillantásommal. Nagyon megörült nekem, s talán az én feléje áradó kínálkozásomis sarkallta, mikor lekiáltott, hogy hozzak neki kenyeret és tejet. A pénzt lehajítottaaz ablakból. Megértettem akkor, hogy az ember akarattal és türelemmel mindenkívánságát kivárhatja. * Izgalomtól dobogó szívvel lépkedtem fel a széles falépcsıkön, hónom alatt afriss, sárga-piros héjú cipóval, amely kellemesen melegítette oldalamat és a csuportejjel, amely még langyos és habos volt; elıttem fejték ki a vörös foltos tehénduzzadó tıgyébıl. Tudtam, most kell megteremtenem a szorosabb kapcsolatot közöttünk. Tervemmár volt rá. Kopognom kellett, mert a kis ember újra a gondolatok tejútján cserkészett.Megkérdezte, ki az, mert közben azt is elfelejtette, hogy élek, és megbízottvalamivel. Mikor rájött, mirıl van szó, a kulcsot nem találta. Végül is nagynehezen bejutottam barátságosan és vadul rendetlen szobájába, ahol a használatitárgyak egészen meglepı helyeken bukkantak fel a sok fóliáns, irattekercs és rojtos 78
  • 80. szélő, zöldesfekete sorokkal telerótt kéziratköteg között. Gyertyát az ágy alólkotort elı, miközben felváltva zsémbelt, és kedvesen biztatott engem: – Óh… hogy a… hova gurulhatott a nyomorult!… Rögtön fiacskám… csak egykis világosságot gyújtok… (Istenem, Uram… ugyanígy kotorta elı a gyertyát azona hajnalon, mikor Rochard levelét vittem el neki)… mindjárt adok valamit afáradságodért. Az esti homályba veszett szoba sötétjét szemem megszokta lassan. A félholdbehulló fényében láttam, amint vaksin és csodálkozva forgat a kezében egy ágyalól kihalászott barettet, amelyen régi toll csonkja meredezik. Mikor rájött, mi az,türelmetlenül eldobta, majd nyögve újra lehajolt, és ezúttal elıhúzott egy gyertyát. – Éjszaka mögéje esett – magyarázta. – Még nem volt idım kivenni. Pénztakarsz inkább, vagy édességet?… Az is van nekem itt valahol. Torkom kiszáradt az izgalomtól: most! – Sem pénzt, sem édességet nem kérek, Magister… és… ha megengedi,szívesen hordom ide mindennap a kenyeret meg a tejet. A szobáját is rendbentartom. Elvégzek minden szolgálatot. Fát vágok, főtök, vizet hordok… A gyertya fénye fellobbant, és fejem fölé emelkedett. A professzor a gyertyátmagasra tartva csodálkozva nézett arcomba. Mélyen ülı, okos, éles kismadárszeme fürkészve kutatta végig alakomat, vonásaimat. Töprengve közelebbhajolt: – Én már láttalak téged, ugye? – Igen – mondtam halkan. – Az egyetem utcájában, aztán itt a ház elıtt. – Persze! Emlékszem… Nos, ki vele! Mit akarsz?… De el ne szaladj… Ki fiavagy? – Apám fazekasmester. Mindig részeg, és mindig prédikál. A részegségeelviselhetıbb. Stepan Knoteknak hívják. Az én nevem Heinz Knotek. Kilencévesmúltam. Még öt testvérem van. Azt hiszem, már nélkülem is túl sokan voltakotthon. Bár a körülményeim miatt nevetségesen hangzik, tanulni szeretnék, öntılszeretnék tanulni, Magister, azért kerülgetem, mióta meghallottam, hogy a városbaérkezett. Szándékosan beszéltem ilyen mondatfőzéssel, egy kilencéves gyermekhezképest megdöbbentıen koraéretten, A kis embert a csodálkozás szótlanná tette. Csak bámult rám, töprengettmagában, és nem tudott hova sorozni. Könyörögve közelebb hajoltam, mert láttam,hogy szánalom és érdeklıdés küzd benne valami kis idegenkedéssel: – Kérem… nagyon kérem, Magister, foglalkozzék velem egy keveset… írni,olvasni tudok már… – Hol tanultad? – Egy… egy régi könyvbıl… Titokban és… – Egyedül? – I… igen. Óh… látom, nem hisz nekem! – Nem. De meggyızhetsz. Lassan, szemét nehezen vonva el arcomról megfordult, asztalához ment, rátettea gyertyát, és elıhúzott egy kötetet. 79
  • 81. – Gyere ide! – mondta. Találomra fellapozott egy oldalt. – Ülj le, és olvass! –Felszólítása komoly és szigorú volt. Átvettem a könyvet, és közelebb húztam a gyertyát. Ünnepélyesek voltunkmindketten, mintha misztikus szertartást végeztünk volna. A helyzet valószínőtlenfeszültségében szinte meghökkenve néztem vékony, soványságtól zöldesfehér,piszkos körmő gyermekkezemet, agyamban az öreg, fáradt öntudattal. Ujjamat amegjelölt lapok közé csúsztatva a kötet címére fordítottam. Az Ótestamentumapokrifjeinek és pszeudepigráfjainak második kötete volt; kézzel másolt, bırbekötött, ritka példány. A megjelölt lap Ezra elsı látomásának egy részletéttartalmazta. Lassan, tagoltán olvasni kezdtem a keskeny, díszes, gót betőket:“Elkövetkeznek majd napok, mikor a föld lakóit hatalmas rémület rázza meg. Az Igazság területe rejtve marad, s a hit országa nem hajt gyümölcsöt. Az igazságtalanság megsokasodik, még jobban, mint ahogyan ma látod, s mintamelyrıl valaha is hallottál. Az ország azonban, amelyet ma uralkodni látsz,úttalan elhagyott pusztaság lesz akkor. Ha a Legmagasabb megengedi, hogy élj,látni fogod a hármas idık után a káoszt. A nap hirtelen beragyogja az éjszakát. S a hold a nappalt. A fákról vér csepeg majd, s a kövek kiáltoznak. A népek lázadozni fognak, s a dolgokból nem látszik kiút. És uralomra kerül az, akit a föld lakói nem várnak. (Az Antikrisztus.)" Vékony gyermekhangom úgy viselte a súlyos szavak terhét, mintha törékenytestemmel ezerkilós súlyokkal dobálództam volna. A professzor szótlanul elvette akezembıl a könyvet, papírt, tollat, tust helyezett elém, és diktálni kezdett. Mialattírtam, éreztem, hogy idınként fölém hajol, és nézi, mit csinálok. “A madarak elvándorolnak. Sodom tengere halakat vet ki magából, és azéjszaka olyan hangon üvölt, amelyet sokan nem értenek, de mindenki meghall. Sok helyen feltárulnak a szakadékok, s hosszú idıre elıtör a tőz. A vadállatok elhagyják rejtekeiket. Asszonyok szörnyeket szülnek. Azédesvízbe sós vegyül. Barátok hirtelen ellenséggé lesznek. Az értelem elrejtızik. A bölcsesség sírjába menekül; sokan keresik és nem találják İt." 80
  • 82. Heinz Knotek gyönge, gyakorlatlan keze eleinte nehézkesen, ügyetlenülközvetítette Hans Burgner írástudását, azután egyre jobban beletört. A betőkformásabbak lettek, a tempó gyorsult. Rendes sorközökkel, egyetlen hiba nélkülírtam végig a szöveget. Hirtelen a professzor rekedtes hangját hallottam: – Elég, elég! Felnéztem rá. Arcán megindultság tükrözıdött: – Isten legyen hozzád irgalmas, fiam! Kívánom, hogy ez a képesség az Úrtóllett légyen és nem a gonosztól, mert a sötét tudás rosszabb minden tudatlanságnál!Akárhogyan is van, utamba akadtál, a sors valamilyen okból nekem címezett, és énelfogadlak. Holnap beszélek apáddal… * Így kerültem Rochard barátjának szolgálatába mint tanítványa és szolgája, én,aki Rochard gyilkosa voltam. – Borzasztóan hangzik, ugye? Megosztotta velemételét, szobája mellett aludtam, s bár idegenkedése feltámadt néha furcsa, öregesmegnyilvánulásaim miatt, sajnált, és magányos életének egész érzésfeleslegévelmegszeretett. Pedig e helyzet különlegessége csupán annyi volt, hogy én tudtam, kivagyok, és emlékeztem. Egyébként emberek milliói kerülnek össze tudás ésemlékezés nélkül, új testben, akik elızı életükben megkínozták, kifosztották,halálra hajszolták, elátkozták és megölték egymást. Anyák megszülik legnagyobbellenségüket, és közös ágyba fektetik testvérével, aki talán emennek hóhéra volt.Én már veszélytelenebb útitárs voltam egy-egy ilyen ámokfutónál, akiben a revánsbosszúja dermedten szunnyad, és önmaga elıtt is váratlanul robban ki, lecsapvaarra, aki adósa valamivel. Én már nem tudtam volna ölni, mert élıvé lett bennemaz Igazság egy szörnyő élményen át, hogy a gyilkossággal magamat ítéltemhalálra. Nem tudtam volna rabolni, mert meggyızıdtem róla, hogy a lopássalmagamat fosztottam ki a fejlıdés rendes menetének szelíd ajándékaiból. Én márcsak szabadulni kívántam, rá akartam jönni a formulára, amellyel megválthatommagamat a pokolból. A Magister és az ellensége Apám nem okozott semmi nehézséget, sıt büszke volt rá, hogy fiát a nevesprofesszor tanítványául fogadta. Szervezetem annyira rossz, betegségre hajló éstörékeny volt, hogy mesterséget úgysem tanulhattam volna. Anyám pedig véghezvitte a csodát, amelynek titkát Krisztus az öt hal és két kenyér misztériumánakvéghezvitele után a robottól felmart tenyerő, meggörbült hátú, dagadt lábú anyákrahagyta áldott örökségül. Ezeknek az asszonyoknak kezében megnı a kenyér, akarajok száma megsokasodik, a fiókok mélyére étel- és ruhakincsek varázsolódnaka semmibıl, és a sovány pénzeszacskók hasában megfiadzik a fillér, így került azén kis faládámba két váltásra való fehérnemő és a vastag, kézzel kötött harisnyákközött némi pénz is, amikor elfoglaltam helyemet a professzor szobája mellett lévı 81
  • 83. ferde ablakos kis kamrában. Az ablak simára gyalult, behajtható fatábláin szívalakú nyílás engedte be a fényt, a szelet és hideget, ezért beragasztottam vastagpapírral. Sötét, barátságtalan odú volt, ágyam fölé hajló kormos gerendákkal,hosszú szálon lengı, kövér pókokkal, arcomra simuló, poros, légy- ésszúnyoghullás pókhálókkal a sarokban, de nekem mégis menedéket, támaszpontotjelentett célom elérése felé. * A professzor hanyag, szórakozott és rendetlen külsı élete mögött volt egymegingathatatlan belsı rendszeresség. Tanulmányai, jegyzetei, töprengései voltakéletének egyedüli valósága. Mindaz, ami az átlagember éveit kitölti – rang,tekintély, siker, élvezetek, javak – fölösleges, terhes mellékkörülményt, szükségesrosszat jelentettek neki. Késıbb arra is rájöttem, hogy csípıs nyelve, éles, szárazhumora és szánakozó, mindenbe beleérzı természete között óriási ellentét van. Eza furcsa kétféleség szinte két leiekként harcolt benne egymás ellen. Szememindenütt észrevette a torzat, hiányosat, ostobát, elálcázottat. Agyában rögtöntüzes gondolatlángokká gyúlt a megfigyelés, és alkotóerejének dús forrásaellenállhatatlan formába öntötte e gondolatot. Ahová lecsapott tömény szóbombája,ott robbanás történt, s a torz vadhajtás megsemmisült. İt azonban már nem tetteboldoggá a siker, nevetés, taps, a tömegember alacsony káröröme. Nyugtalan lettés elégedetlen. Valójában megértette és sajnálta ellenfelét. A harc gyızteserupciója csömört okozott neki. Tudta, hogy a butaság szánnivaló betegség, s agonoszság csak a vak ostobaság ragálytünete. Tudta, hogy az elveszettnek látszóember belsejében is felszabadulásra várakozik az Isteni Lényeg, s az egész világotnehéz álomban botorkáló szerencsétlenek népesítik be. – Árnyakkal hadakoztam megint! – mondta egyszer fáradtan, mikor hazatértvalamelyik ilyen “kicsapongásából". Kollégáival volt együtt, s a teológia bigott,győlölködı professzorát szellemileg elevenen feltrancsírozta a társaság leplezetlenélvezete közben. Ott feküdt a nagy férfiú kiterítve, agyonvert érveinek hulláiközött, hápogva, szívében tehetetlen dühvel, és nem akadt ember, aki sajnáltavolna. Mindenki belebotlott már zsarnoki, betegesen érzékeny, hatalmasra dagadténjébe és hivalkodó nagyképőségébe. A professzor azonban megsajnálta hirtelen.A szokott módon, alattomosan rohanta meg a szánalom, fizikai fájdalomhozhasonlóan. Kollégájának vörös gızben úszó, téveteg szeme, kezének árulóreszketése, nehéz, ziháló légzése egy kiutat keresı, sarokba szorított patkánytjuttatott eszébe, amelyet gyermekkorának társai halálra köveztek a szeme elıtt. – Olyan volt… egészen olyan volt, hidd el, Heinz! – mondta nekem fel-alászaladgálva a szobájában. – Mindegy, hogy ostoba fajankó… az sem számít, hogygondolatai, szavai kártékony rovarok… nem érti jobban! Más nem telik tıle. S én,aki tudom, hogy állapota múló jelenség, butasága átmeneti kórtünet, megkínoztam,kigúnyoltam, halálra hajszoltam! Vakot csúfoltam botladozásáért, félelemtıleszelıst ijesztgettem, torzszülöttet állítottam pellengérre, pfuj! Ha nem tudnám, mirejlik a flagelláció mögött, legszívesebben megkorbácsolnám a testemet, de a 82
  • 84. nyomorult abból is csak élvezetet zsákmányolna magának! Krisztusom, miért isnem tudom megállni, hogy ne tegyek ilyet többé! * Kedvesen, félszegen jó volt hozzám. Ha valami nehezebb munkát bízott rám:egy kevés fát hozatott fel a kályhába, vagy ritka könyvet másoltatott velem,amelyet az egyetem könyvtárából kapott kölcsön, szemmel láthatóan lelkiismeret-furdalást érzett és mindenképpen kárpótolni akart. – Eleget eszel, te fiú?! – kérdezte sokszor aggódva. – Szólj, ha kell valami,tudod, hogy tele van a fejem. Sápadt vagy. A szemed beesett. Tőzhelyet állíttatok akamrádba… Eredj csak, hozzál friss mézeslepényt a házigazdáéktól, jó lesz acsontjaidnak! Itt a pénz… Nem akarsz játszani menni a többi fiúval? Elengedlek… – Nem, Magister. Köszönöm a jóságát. Itt akarok maradni Ön mellett. A többifiú ostoba, vad és unalmas. A könyvek sokkal érdekesebbek és csendesek,barátságosak. – Úgy beszélsz, mintha nem tíz-, hanem százéves lennél… – Lehet, hogy annál is több vagyok, Magister. Szeme új meghökkenéssel pihent rajtam: – Persze, hogy több vagy, de honnan tudod ezt gyerekfejjel?! – tört ki belıle. –Én lepkét kergettem ilyenkor, és fegyverkovács akartam lenni, mert irigyeltem azizmait meg a vastag hangját. A természet rendje az, hogy a testépítés ideje alatthomályos tükör a lélek, amelyen elmúlt árnyak visszfénye vonul át. – A természet rendje… – mondtam lassan, és felnéztem rá az alacsonyzsámolyról, amelyen az ablak közelében ültem, térdemen egy súlyoskéziratköteggel. – Ebben igaza van, Magister… De ki állíthatná, hogy nem élnekköztünk olyan teremtmények, akik kiléptek ebbıl a rendbıl, azért, mert nagyonfölötte vagy nagyon alatta állnak; a látás tiszta fényével áldottak vagy a sötét tudásterhével átkozottak? Komoly, tőnıdı arccal nézett rám. Láttam, mint uralkodik el rajta megint azidegenkedı szorongás. – Heinz, Heinz, nem értelek, és csak félteni tudlak! Kettınk közül te tudodjobban, miért jöttél hozzám… nem mondanál többet errıl? Ki vagy? Ki voltál? Mittudsz valódi önmagádról? Mire emlékezel? Másképp feleltem, mint ahogy akartam. Többet mondtam eddig is, mint kellettvolna, de forró, fájdalmas hullámokkal feloldódás utáni vágy ömlött át rajtam,annak ellenére, hogy tudtam, nem vallhatok be neki semmit. Kitaszítottságom ótaİ volt az elsı lény, aki gondoskodott rólam, önzetlenül támogatott és segíteni akartrajtam. – Sok mindenre emlékezem, amire szeretnék nem emlékezni, és olyan képeketırzök, amelyeknek titkát nem oszthatom meg senkivel. Ha beszélhetnék, önnekbeszélnék róla egyedül, Magister, de nem tehetem, pedig talán már a puszta közlésis enyhítene állapotomon… 83
  • 85. A professzor elırehajolt. Szemébıl és hangjából mindent megértı részvét hıjesugárzott: – Könnyíts magadon! Akármit tettél, nem ítéllek el… nincs olyan mélység,amelybıl kiút ne volna… – Az én poklomból nem vezet út kifelé, Bahr uram! Szeme hirtelenösszeszőkült. Ijedtség hullámzott át rajtam. – Itt születtél, Marburgban, ugye? – Igen – feleltem halkan. – Voltál-e valaha a városon kívül… úgy értem, messzebb… mondjuk…Nürnbergben?! Hallgattam. Tanácstalanul. – Felelj, fiam! – Nem… nem jártam Nürnbergben, de… híres ember ön, Magister… Mikor avárosba érkezett, mindenki önt emlegette és… – hadartam meggondolatlanzavarodottsággal. – Tılük hallottad, hogy engem Amadeus Bahrnak hívtak Nürnbergben? – Igen! – szaladt ki a számon, aztán hirtelen egész testem elzsibbadt arémülettıl. Mielıtt kimondta volna, tudtam, mi következik: – Amadeus Bahr, mivel a szent inkvizíció elfogató parancsot adott ki ellene,félelmében a folyóba ölte magát. Ez a tény kétségtelenné vált a parton hátrahagyottruháiból és irataiból. Testét egy közeli falucska mellett kivetette a víz. Néhányan,köztük a zollerni gróf orvosa is felismerni vélte benne a néhai könyvtárost. Egyszabómester felesége pedig esküt tett rá, hogy a hulla azonos a bőnös öregeretnekkel, így tehát holttá nyilvánították, mintegy tíz esztendıvel ezelıtt… – De ön… ön… mégis csak Amadeus Bahr! – Kétségtelenül – hátradılt. – Ezt a tényt azonban rajtam és egy öregbarátomon kívül, akitıl új nevemet, irataimat örököltem és aki meghalt, nemtudhatja más… Te mégis a nürnbergi könyvtáros nevén szólítottál: Heinz… Lássukcsak… Valaki… egy nürnbergi ismerıs, aki idekerült valamiképpen, megláthatott,és beszélt rólam a jelenlétedben… így volt?! – Így! – kaptam rajta. – A… a Sebaldus fogadó tulajdonosa ismerıseapáméknak… Átutazott Marburgon örökségi ügyben… Az utcán látta megmesszirıl a Magistert és… – Wilhelm Drumannról beszélsz? – Igen. – Tizenkét éve halott. Szemén át két eleven, szinte fizikai érintéső gondolatcsáp tapogatta arcomat.Befúródott agyamba, förtelmes titkom fészkébe. Vad belsı riadalom, menekülésivágy vett erıt rajtam. Felálltam, és önkéntelen mozdulattal hátraléptem. – Állj meg, fiam – mondta szilárd, csendes hangon. – Tılem nem kell félned.Érzem, hogy határozott céllal szegıdtél hozzám. Tudom, nem mérhetlek olyanmértékkel, mint a többi teremtményt. Valamit akarsz tılem, amit talán csak énnyújthatok neked… miért nem vagy ıszinte hozzám? Ahhoz, hogy segítsek rajtad,ismernem kell a problémádat. Honnan tudod, ki vagyok? Mikor voltálNürnbergben? Hol találkoztunk ott? Ki voltál te, és hogy hívtak akkor? 84
  • 86. Merın szembenéztem vele. Bensımet csaknem szétvetette a közlési vágy, afeloldódás utáni sóvárgás, de néma maradtam. Ajkamat félelem, bizalmatlanság éstettemtıl való irtózás zárta szorosra, mint egy börtönkaput. – Valami nagyon nagy bőn terhel? Lehajtottam a fejemet. Sírás vett erıt rajtam. Rohamszerő, fuldokló, egyrekétségbeesettebb zokogás. Úgy rázta Heinz Knotek vézna gyerektestét, akárgyönge porcelánedényt a nagy tőzön felforrt víz. S ezt a testet már nem tartottaössze az elixír szívós ereje. Finom, terhelt idegrendszerében rövidzárlatot okozott ahatalmas megrázkódtatás, amelyet a lelepleztetéstıl való rémület és a töredelmesvallomás utáni vágy elbírhatatlan feszültsége okozott. Amadeus Bahr félszeg, tehetetlen szánalommal topogott körülöttem. Sovány,hideg kezével vállamat veregette, csitított, kérlelt, vigasztalt: – No, no… kisfiam… Az Istenért, hagyd abba már a sírást… Ha akarod, nemkérdezlek többé… Ne sírj hát… Belebetegszel… Akartam és nem tudtam megállítani a görcsös sírást. Tagjaim reszketni kezdtek.A zokogás csukló hörgései éles fájdalmat okoztak a mellemben. Mintha HansBurgner bőnös, tragikus életének minden megbánása, reménytelen fájdalma HeinzKnotek törékeny testében oldódott volna könnyekké. Tehetetlenül, idegrohamlázában rángatódzva tőrtem, hogy a Magister levetkıztessen, ágyba fektessen, éshideg borogatásokat rakjon a szívemre. Tudatomban teljesen összezavarodtak az események a láz eszméletrablókábulatában. Az idı lidérce a múltba csalogatott. Rochard-ral voltam együtt adüledezı, lyukas tetejő csőrben. Elıtte térdeltem, és erıszakos mohósággalsürgettem, kértem, követeltem az elixírt Heinz Knotek vékony, didergıgyermekhangján. Aztán mintha démonok forgatták volna egy ördögi kintornavégtelen tekercsén, verejtékben úszva, sírva, tiltakozva átéltem a gyilkosságot, újraés újra megismételtem pontosan úgy, ahogy lejátszódott. … Mikor egyszer saját sikoltásomra visszazökkentem a jelenbe, Amadeus Bahrsápadt szorongó arcát láttam egészen közelrıl. Teljes erejével lefogta két karomat,mert ki akartam ugrani az ágyból… – de a tüzes lázhullámok megint visszalöktek apállott levegıjő, nyirkos csőrbe, Rochard testének sötét tömege mellé. A két tág,zöldesszürke szem rámnyílott a szelíd, öreg arcból, s én e két fénypont közésújtottam a téglával: ütöttem, ütöttem a megtörtént dolgok könyörtelengépiességével, arcomba meleg, véres pép fröcskölt… – azután hirtelen újra elölrılkezdıdött az egész. Szellemem kétségbeesetten, elszörnyedve, ırjöngve tiltakozotta tett ellen. Heinz Knotek szegény gyerektorka eszelısen sikoltozott a marburgipadlásszoba ágyán. A láz piros levegıjén át, a múlt mély szakadékából hallottam avékony, elrekedı hangot: – Nem!… Nem akarom!… Könyörgöm… segítség!… Segítség!… Hagyjákabba!… A kezem… a kezemet le kell fogni… nem szabad ölni!… Engemüssenek… engem!… Üssenek le, mint egy veszett kutyát… nem értik?! A szemétcsukja be… Rochard a szemét!… Ne nézzen rám többé… ne nézzen így…Flamel… Flamel nem halhat meg és nekem… újra és újra ölnöm kell… Istenem,segíts meg! Istenem, ne engedd!… Istenem, nem akarok gyilkolni!… Istenem, nem 85
  • 87. kell az elixír… így nem kell!… Legyen meg a Te akaratod… legyen meg…Segítség! Segítség!… Megint… Mikor a rohamnak vége volt, vége volt Heinz Knotek életerejének is. De a halálelıtti órákban visszatért, és megrögzıdött az öntudat: kétségbeesetten kapaszkodotta szakadozó szálba, amelyen át az élet még lüktetésben tartotta a kihagyó pulzust,hogy magába szívhassa a Magister utolsó szavait. A bölcs öreg ott virrasztott azágy mellett, s virrasztásában meghallotta, megértette a titkot, amelyet HeinzKnotek száján át kiáltott ki Hans Burgner, Edward Anselmus Rochard gyilkosa. A kozmikus oltás Mikor a lázroham kialudt, és én ott feküdtem az ágyon sötét karikák közésüppedt, nyitott szemmel, rögtön megéreztem, hogy a Magister mindent tud.Láttam felindultságán. – Bocsásson meg… – súgtam halkan, lihegı lélegzettel. Elhallgattatott. – Ne szólj semmit… szegény fiam! Értelek… Nincs mit megbocsátanom…Ami él, az elpusztíthatatlan. Rochard él, de nem tükrözıdik többé az anyagtükrében. Te azonban szörnyő csapdába jutottál. Az életet akartad foglyul ejteni, ésa halál ingoványába tévedtél. Tudom, miért jöttél hozzám. Most már tudom.Mindent tudok rólad, és segíteni akarok rajtad… amennyire egyik ember segíthet amásikon. Megmutatom az út kezdetét, elindulni azonban neked kell rajta.Elmondok mindent, amit veszély nélkül elmondhatok… Mikor látta szememben a hálás öröm felcsillanását, és észrevetteerılködésemet, hogy szólni akarok, fejemre tette sovány kezét: – Hallgass! Szükségem van az erıdre. Azért nem hívatom ide a szüléidet sem…minden pillanat drága… vagy akarod, hogy elküldjek értük? Hevesen megráztam a fejemet. – Rendben van. Meg fogod érteni, hogy én csak utalásokat tehetek. A dolog,amelyet véghez kell vinned, nem lesz ezáltal könnyebb… A gyilkossággal szerzettelixír rabbá tett az indulatvilág legmélyebb pontján. Az elixír halálos méreggé lettbenned. Ennek a méregnek egyetlen ellenszere: a transzmutáció. Végre kellhajtanod a transzmutációt, mindhárom síkon egyszerre. A transzmutáció a temegváltásod. Addig kell törekedned, tanulnod, kísérletezned, míg rájössz a háromkulcs titkára, amelyek egyszerre nyitnak. Ezt az operációt senki más nem végezhetiel helyetted. Figyelj! Meg kell találnod a Príma Matériát! Rá kell jönnöd, melyikaz az elsıdleges anyag, amely magában foglalja a halált, rothadási és feltámadást.El kell jutnod a nagy, sötét anyaölig, amelybıl elıömlik az élet. Ez az anyagi síklegmélyebb pontja; s a kötést csak ezen a ponton lehet feloldani. Azért nemsikerülhet a két magasabb, az asztrális vagy mentális síkon, mert akkor az anyagkötve marad. Az asztrálisban és mentálisban nincs jelen az anyagi sík, de az anyagisíkon jelen van az asztrális és mentális sík. Mindez még érthetetlen és zavaroselıtted, de beoltalak vele. Keresd az értelmét! Egész léted, minden tapasztalatod 86
  • 88. kezes rá, hogy értelem van mögötte. Csak az anyag lidérces világában lehetségesaz egyidejőség. Egyik szobában imádkoznak, a másikban átkozódnak. Egyikbenölnek, a másikban nemzenek; azok ketten, akik az evangéliumi mezın aratnak, sakik közül az egyik felvétetik, a másik otthagyatik… a mezın, az anyag síkjánegymás mellett állhatnak a test törvényei szerint. A földön van meg mindennek alehetısége: az elkárhozásnak, de a feltámadásnak is. A Kozmosz szelleminapéjegyenlısége az ember. Benne metszi egymást mindennek a határvonala. – A transzmutációnak tehát egy idıben kell létrejönnie, egyszerre mind ahárom síkon! Az operáció folyamata a létbe törekvéssel ellentétes mozgás, tehátellentétes mozgás a vágy, nemzés, születés folyamatával. A születés: mozgás amatéria felé. A születés ellenpólusa a halál. A bölcsek és filozófusok mind a halálkapuján kopogtatnak, mert tudják, érzik, sejtik, hogy mögötte van minden titokmegoldása, a szabadság és a feltámadás. Az alchimia adeptusa szerint: ahhoz, hogyvalami feltámadjon, meg kell halnia, el kell rothadnia elıbb. A transzmutáció,fizikai síkon, ellentétes mozgás tehát a nemzessél és születéssel, de analóg vele,csak fordított sorrendben. Éppúgy szükséges hozzá a feminin és masculinprincípium közvetítése, az úgynevezett kémiai menyegzı. – A Príma Matéria ısi ölében megtartott kémiai menyegzın elhangzik azellenállhatatlan Szó: az Idézés, amely összehívja a Mágus minden fizikai ésasztrális erejét, a megteremtett anyagi és érzelmi formákat, azokat is, amelyekgólemként külön bolyonganak, azokat is, amelyek látensen pihennek. – A Príma Matéria a palack, amelybe, ha a transzmutáció sikerül, a teljes erejőSzellemet, az eddig szétszéledt, irány nélkül való teremtés-komplexumot bezárja aMágus. És ez a szellem most neki szolgál. Minden kívánságát teljesíti. Erıivisszatértek hozzá, ı uralkodik rajtuk. Hatalma határtalan. De a kísérlet sikerénekelıfeltétele volt, hogy megszüntesse magában a vágyat a hatalomra. Mert aBölcsek Kövét egyedül az hozhatja létre, aki valóban bölcsességre használja, s akulcsot látja is benne, amely kinyitja elıtte a szabadulás három kapuját. A nagy óceán hulláma újra átcsapott rajtam, és letépett Heinz Knotek testénekgyönge kis cölöpjérıl. A padlásszoba, az ágy fölé hajló sovány, áldott, öregemberarca elmaradt a három dimenzióban. Piszkos, feketészöld asztrálsőrőbenhányódtam megint, mint kivert, habos szájú ordasvezér, éhes, rémült és rémítıfarkascsordával körülöttem. Akkor már tudtam, hogy a kíséretem, az apokaliptikusszörnyek és vészes ábrák – én magam vagyok. Hozzám tartoznak. Az énteremtményeim. Az én erıim, amelyek uralkodnak rajtam, míg meg nem szerzem ahatalmat fölöttük. Sodort, dobált a vad félelem és indulatorkán, ık pedig velemsodródtak" tehetetlenül száz és száz köldökzsinórral hozzám, én pedig hozzájukláncolva. Ha az emberek megértenék és megélnék e bizarr, elképesztı, gonosz ésaljas formák keletkezésének, lényegének, életerejének ijesztı titkát, egyetlenösztönös, kéjes, indulatos gondolatképüknek nem engednének utat többé;megfojtanák szenvedélyeiket, mint ahogyan a kobra tojásait eltapossa az ember. E halál és élet közötti állapotom annyiban különbözött a Heinz Knotekszületése elıttitıl, hogy terhessé lettem egy ideával. A transzmutáció eszméjénekapró kis magja megfogant bennem. A szédítı hang és forma zavarában, a vonzó, 87
  • 89. erıszakos, beszívó erıörvények között kétségbeesetten kitartottam célom mellett.Belekapaszkodtam, mint egy viharban hányódó bójába, amely újra és újra felszínrebukkan a piszkos tajték alól. Akadtak a párosodó embertestek fölött kavargó piroskéjörvények között olyanok, amelyek szomjasan magukhoz rántottak, s én mársodródtam a sötét, szők kapu felé – az idea azonban, amelyre minden erımet ésgondolatomat összpontosítottam, sajátos formává vált bennem, amely nemengedett át ezen a kapun. A transzmutáció mágikus eszméje specializált.Megváltoztatta összetételemet. Más feltételeket kívánt. Egyáltalában nem volt könnyő dolog különös lélekterhességemmel kikötnömvalahol. Ha olyan anyaméhre találtam, amely ideges, érzékeny, bizarrrokonrezgésével megteremtette velem a kontaktust, nem bírt kihordani. Elvetélt,vagy nem tudott annyi életerıt összegyőjteni, hogy születésem után néhányhónapnál tovább életben maradhattam volna. Fárasztó, szörnyő kísérletek voltakezek a fogantatás, embrionális fejlıdés, a születés és halál megpróbáltatásai között,míg végre sikerült szilárd talajt fognom 1616. december 25-én Milánóban. A Nap és a Hold Apám után, aki már meglehetısen idıs volt születésem idején, GiuseppeFrancesco Borrinak neveztek. Borri, az alchimia történetében a hírhedt Burrhusnéven szerepel. Életemnek külsı világban lejátszódó része csupán egy rejtvényábráját jelentette, amelynek megfejtése máshol volt. A Burrhus nevéhez főzöttjelzık rövidlátáson, korlátolt emberek szokatlan és érthetetlen dolgok fölött érzettingerültségén alapultak. Burrhus korántsem volt “lelkiismeretlen szélhámos, akiminden eszközt jónak talált célja, a kényelmes megélhetés biztosítására". Milyentávol voltam én már a puszta “kényelmes megélhetés" kívánásától! De mit isárulhattam volna el kortársaimnak valódi célomról? Kinek engedhettem volnabetekintést kataklizmás, hajszolt, bensı kozmoszomba? Melyik embernekbeszélhettem volna bizarr kapcsolataimról és tragikus szövetségemrılHomonculusszal? * Apám orvos volt és mőkedvelı alchimista. Szelíd, vitáktól irtózó lényevisszarettent a szenvedélyes harcoktól, amelyek az alchimia körül dúltak, smegelégedett szerény részleteredményekkel. Ma bizonyára élettannal pepecselnevalahol egy szürke kis intézetben Anyám beteges, túlérzékeny teremtés volt, sjóval fiatalabb a férjénél. Apám szegény, távoli rokonaként került a házba, hogyátvegye háztartása vezetését. Szelíd derő költözött vele apám életébe. Végtelenülmegszerette a bájos, törékeny gyermeket, de arra, hogy feleségül vegye, nem isgondolt. Anyám akarta a házasságot. Szándékát mindenki érthetetlen szeszélynektartotta, és lebeszélte ıt arról, hogy életét egy huszonöt évvel idısebb férfihoz 88
  • 90. kösse; anyám azonban makacsul kitartott, és érveivel zavarba ejtette, meghatotta,elképesztette választottját, aki elıször maga is visszarettent e késıi viharfelidézésétıl. Már nem számított rá, hogy sorsában ilyen lehetıség felmerülhet, ésnem is kívánta. Szerette a magány tőnıdéseit, az egyedül alvás öreges nyugalmát. – Végig kereshetnénk a világot – érvelt anyám –, akkor sem találnánk még egynıt vagy férfit, akivel ilyen békességben és barátságban átbeszélgethetnénk azéletet! Én gyönge vagyok ahhoz, hogy erıs, heves fickók durva szenvedélyételviseljem, te pedig már nem vagy elég fiatal hozzá, hogy olyan társat találjmagadnak, aki mindennel ellát, megérti gondolataidat, munkádat, s amellett nemdúlja fel nyugalmadat ostoba állhatatlanságával. Egyikünk sem szeret egyedüllenni. Kitőnıen érezzük magunkat egymás társaságában. Miért ne vennél elfeleségül? Mert a világ helyteleníti? Mert nem szabályos dolog? Se te, se én nemvagyunk szabályos emberek, hála Istennek! Minden attól függ, hogy a fajankókvéleménye ellenére rá merünk-e lépni az egyedül helyes útra… merünk-e boldogoklenni a magunk módján?! Nem is annyira a fiatal test mágiája, mint inkább anyám elragadó, nagyvonalú,eredeti egyénisége gyızte le apám vonakodását. Jelenlétemben is sokszoreltréfáltak egybekelésük körülményein, a minden másban passzív, engedékeny,fiatal leány erélyén, amellyel véghezvitte akaratát. Házasságuk anyámat igazolta. Barátságosak, szenvedély nélkül végtelenülgyöngédek voltak egymáshoz. Éppen arra volt szükségük, amit egymástól kaptak.Anyám miszticizmusa, hallucinációi, álmai, halk "hangon elıadott, sajátostörténetei csodálattal töltötték el apámat. Tisztelte anyámban a szent dolgoktólmegszállottat. Bele vonta munkájába, tanácsát kérte, vakon hitt minden szavában,megérzésében, alkalmazkodott ideges hangulataihoz, s vele szenvedett, ha fejgörcs,szédülés, vagy nıi rosszullét nyőgözte le. Anyámat pedig kielégítette a feltételnélkül való hit és elragadtatás, amellyel férje körülvette, s a szellemi vezetıszerep.Jellemük – hibáik és erényeik – úgy illettek össze, mint egy kettétört cseréptálszeszélyes törési vonala. Külön-külön furcsák, érthetetlenek, formátlanok voltak,de együtt kerek egészet alkottak. Sajátosan alkalmas talaj volt ez nekem. Végre olyan környezetbe kerültem,amely rendkívüliségében, bizarrságában hasonlított hozzám. Úgy éreztemmagamat, mint bujkáló állat a tökéletes mimikri védelmében. Nem kelletttitkolnom szorongásomat, a másik világ állandó jelenlétét, mert apámmeggyızıdéssel hitte, anyám érezte, sıt néha látta is ezt a világot. Fejletlenkislányteste, a legkisebb hatásra megzengı idegrendszere csak áttetszı fátyol volt aszellembirodalom felé nyitott, figyelı, harmadik szeme elıtt; esti ablakra akasztotttüllfüggönyhöz hasonló, amelyen át a holdas kert körvonalai derengenek. * Ha visszagondolok rájuk, sohasem tudom leküzdeni megrendülésemet:mennyire szerettek! Szeretetük határtalan volt és fáradhatatlan. Hányszorvirrasztottak ágyamnál csecsemıkoromtól kezdve halk lélegzettel, egymás kezét 89
  • 91. fogva, rámfüggesztett pillantással, feszült figyeléssel, mikor lelkem az asztrálvilágútvesztıjében bolyongott, vagy gyermektestemet az emlékezés verejtékébenfürösztötte. Hánykolódásomból felriadva mindig ezzel a két szelíd ésgyöngédségtıl fénylı szempárral találkoztam. Anyám érezte, mi van velem, és tudta, mit kell tennie. Az elsı asszony voltéletemben, akinek áldott alakján keresztül megértettem a másik nem legmélyebbmisztériumát. A kicsinyes, kapzsi, önzı, szeszélyes, kéjelgı, felületes nısténypillanatlények mögött benne láttam meg a hatalmas, szelíd Anya körvonalait.Mellette fogott el a sejtelem legelıször, hogy a dolgok megoldása ebben az ırzı,virrasztó, mindent értı, gyógyító nıi lényben van. Anyám volt az egyetlen, aki távol tudta tartani kínzóimat. Vékony, hosszú ujjú,eres és csontos két kezét végighúzta testem fölött háromszor-négyszer. Ma iselıttem van arcának feszült, befelé hallgatódzó kifejezése ilyenkor: nagy,domború, fényes szemhéja szemére borul, s nekem úgy tőnik, szemhéján át islátom csillogó, világosbarna, simogató szemét. Lassan vonja végig a kezétverejtékben úszó, görcsösen összehúzódott testem fölött. Nem érint meg, látom atávolságot tenyere és bıröm között, mégis langyos, édes érintés borzongat. A görcsfelenged. A fülledt asztrálközelség elhátrál. A bőzös, sőrő oszlásillat föllebben, éstüdım tiszta levegıvel telik meg. Tagjaim elpihennek. Fáradt, jó zsibongásuralkodik el rajtam, mintha hős szellı legyezne. Álmos vagyok. Ismétlıdı képsiklat át az álomtalan, szelíd álomba: tükörsima, áttetszı víztükrön nesztelenülúszó csónakban fekszem hanyatt, félig hunyt szemmel. Valaki tompaszínő, hosszú,csuklyás köpenyben háttal áll felém a csónak orrában, és zajtalan, lassúmozdulatokkal evez. Körös-körül csendes víz, áttetszı levegı, tiszta ég, amely avízben tükrözıdve körré zárul, így utazunk ketten, ismeretlen céllal a végtelentérben, míg fel nem szív bennünket a hős, békés fény kábulata… Ha rólam volt szó, anyám találékonysága nem ismert határt. Addig ostromoltabelsı világát egy-egy segélykérı kívánsággal, míg áttörte a titkok kapuját.Egyedül, sokakat megelızve, anélkül, hogy ez életében hallott volna róluk, rájöttmély misztériumokra, ısi módszerekre, amelyek rejtett hagyományok pecsétjeialatt pihentek. Megoldásokat, válaszokat bányászott elı önmagából ezzel a befeléhallgatódzó sürgetéssel, amelyek valódi kulcsok voltak, így mikor láttaüldözöttségemet, szüntelen félelmemet, amelyet mágikus vonásai csak rövid idıreoldottak fel, megszerezte saját lelkének finom mőszerén át, valahonnan azAkasából, a “védıköpeny" titkát. Minden este koncentrációból szıtt, láthatatlanvédıköpenybe burkolt. – Most betakarlak – mondta halkan, komoly, elmerült arccal az ágyam mellett.Csodálatos, érthetetlen színjáték játszódott le ezután. Éreztem, mint kanyarodiktestem köré hős érintéssel valami láthatatlan, puha gyolcs tizenkétszer széliében éstizenkétszer hosszában. Nyugalmas, csillapító érintés volt. Tudtam, áthatolhatatlanmúmiaborításban fekszem. Dühös asztrálkarmok nem nyúlhatnak át rajta. Anyámlelkébıl ömlött elı a szemén át; tiszta, sőrő gyolcs, erısebb minden bőnnél ésszenvedélynél, mert lebírhatatlan szeretetbıl és akaratból szövıdött körém. 90
  • 92. * Egyszer kihallgattam beszélgetésüket rólam. Tizenegy éves voltam. Bár sokmindent felfedtem magamról; azt, hogy emlékszem elızı életeimre, nevemre,telteimre, még nem tudtam elárulni nekik. Koromnál jóval érettebbgondolkodásomat, sötét kapcsolatomat a másik világgal nem titkoltam el, de attólrettegtem, ha megismernék bőnömet, eliszonyodnának tılem. Egy pillanatra nemszőnt meg bennem a bénító azonossági tudat. A testet csak álruhának éreztem, smagamat benne a gyilkos és bőne elıl menekülı Hans Burgnernak. Az idı és térsorompói között lassan tovasodródó, kíváncsiskodó ember nem foghatja fel teljesjelentıségében az emlékezés hiányának, a minden új születéssel ajándékba kapotttabula rasának kegyelmét. Nem lehet elbírni mindent egyszerre. Ma az orvosokóvatos, hosszadalmas munkával próbálják egyetlen élet tudat alá süllyedtsérüléseit, apró bőneit felszínre hozni és feloldozni. S ezek a víz alá merült, aprókavicsok is micsoda akadályokká lehetnek, mennyi bajt okozhatnak az idegzetben.Hogyan tudná elhordozni a félelmekkel terhelt, sebezhetı, egyetlen emberöltıvékony, kifeszített drótján egyensúlyozó, labilis lelkő emberi lény életsorozatokszületéseinek, becsvágyainak és halálkínjainak milliós ólomtömbjeit?! Anyám és apám a kis tégla alakú belsı kertben ültek. Ebben a fekete és fehérmozaiklapokkal kirakott udvarban különös békesség lakott. Közepén, aprómedencében csillogó víz felszínén könnyő por fátyola rezgeti. Partján vörös foltosmacskánk dorombolt, lábait maga alá húzva az öreg, szürkészöld, pókhálós ciprusalatt, amely egy szabadon hagyott, földes részbıl nyúlt fel terjengı, lapos ágaival.E fa alatt ült anyám is merev hátú karosszékében, és színes pamutszálakbólvirágokat hímzett egy darab lakkfényő selyemre. Mindig kék ruhában járt.Sötétkék bársony, magas nyakú, derekának puffos, hosszú ujjaiból világoskék,redıs vászonablakok villogtak elı. Hamuszıke, apró csigákba csavart haját kékselyemháló tartotta össze. Mellén és ujján furcsa ábrájú régi ezüstékszert hordott:felfelé fordított háromszögbe zárt, lapos mellő, sovány, magas nıalak egy kígyófejét tapossa el. Öreg apáca nagynénje hagyta rá; még akkor halt meg, mikor ıkisgyermek volt. Ez a kék zománcruhás, gótikus ezüstszőz és a kígyó sokatfoglalkoztatott engem, de anyám nem akarta elárulni az értelmét. Mikor kérdeztem,nyugtalan és szomorú lett; csak késıbb értettem meg, hogy miért. Apám fájós lábátzsámolyon nyugtatta – reumája lehetett –, és szemétıl messze eltartva apamutszálakat, színeket válogatott a hímzéshez. Magas, erıs ember volt, kék, derősgyerekszemmel. A nagy termető emberek szelídsége sugárzott róla, jóindulat ésesetlen készség arra, hogy másokat gyámolítson. Könnyő lázam volt aznap, s ebéd után lefeküdtem aludni. Anyám kitőnıérzékkel üde, savanykás italt készített nekem láz ellen: mézzel és vízzel kevertcitromlevet. Mikor felébredve egyedül találtam magam a szobában, felkeltem, ésposztótalpú házi cipımben az udvar felé indultam, ahol szüléimet mindig találniszoktam ilyenkor. Már éppen félre akartam húzni az ajtófüggönyt, mikormeghallottam apám nyugtalan hangját: – Francesco?! 91
  • 93. – Igen – felelte anyám. – Francesco egy nagy bőn sebesültje! – Csak tudnám, honnan veszel ilyeneket, Marietta?! – Érzem. – Ez egyszer tévedsz, kislányom! Francesco a légynek sem tudna véteni.Emlékezz csak, mennyire könyörgött az öreg Lénának, hogy el ne vágja acsirkének a nyakát! – Ez is csak amellett bizonyít. A gyermekek általában kegyetlenek ésvérengzık, mert születésükkor ittak a felejtés vizébıl. Nem tudják, mi van a vér ésa halálsikoly mögött. Francesco azonban tudja. Francesco emlékezik. De nem merbeszélni róla. Ha egyetlenegyszer megéreznéd láthatatlan környezetét, sbelekapcsolódnál minden gyermeki ijedezésénél hatalmasabb félelmeibe,megértenéd, mirıl beszélek. – De hát mitıl fél? Mire emlékezik?! – Meg fogja mondani egyszer, mikor rájön, hogy bennünket semmi a világon elnem tántoríthat tıle. – Ha úgy gondolod, hogy nem mer bevallani valamit, miért nem biztatod? – Mert ugyanúgy egy fa elé is odaállhatnék tavasszal, és fiatal zöld rügyeit arrabiztathatnám, néhány óra alatt váljanak érett, piros gyümölcsökké. Francescóbanérnie kell még a bizalomnak, mert nagyon magányos, zárkózott és riadt, mint azüldözöttek általában… – Marietta, Marietta! Egészen megzavarsz és nyugtalanná teszel – tört kiapámból. – Már meg is bántam Giuseppe, de mit tegyek? Egyedül nem tudom elhordozniszomorúságom és aggodalmam terhét. – Rémeket látsz, Mariettám! Miért üldöznék a mi szegény, félénk kisFrancescónkat? Alig mozdul ki a kertbıl… itt növekszik a szemünk elıtt… – Francesco bőne régi bőn, és nem ebben a testében követte el… – Öli… hát erre gondolsz?! – Igen. – Uram Isten! Hiszen akkor minden kisgyerek angyalarca mögött gyilkostkellene keresnünk! Anyám elırehajolt. Láttam a homályosodó szoba függönyrésén keresztül.Kezét apám kezére tette. Magas, tiszta homlokára súlyos gond ráncai torlódtak: – Hallgass ide, és érts meg végre egészen. Francesco szenvedése nagyobbminden más lény szenvedésénél, mert új testébe is áthozta tettének emlékét. Olyanez, mintha egy embernek lemetszenék mindkét szemhéját, a nyitott, meredtszemmel örökké néznie és látnia kellene. Francescót így kerüli el a halál álmának,a születés és gyermekkor öntudatlanságának, s a felnıtt ember felületesentovaömlı éveinek pihentetı vaksága. Ha tudnád, mennyire fáradt, elgyötört,milyen végsıkig feszítetten rémült! És én nem segíthetek rajta! Nem tehetek értesemmit! Néha szeretnék magam is halálba menekülni saját tehetetlenségem éskétségbeesésem elıl! – hangja sírásba főlt. Arcát két kezébe temetve, halkan,reménytelenül zokogott. Apám átnyúlt érte, és ölébe emelte, mint egy gyermeket.A kertet már ezüstös szürkület burkolta be, és alakjuk egyre elmosódottabbá vált a 92
  • 94. ciprus tömör árnyéka alatt. Ebbıl a gyöngyszínő ködbıl szőrıdött elı apámcsendes, vigaszos mormolása: – Csillapodj, kedvesem… ne kínozd magadat… Csend… csend… Tudom,sohasem menekülnél el bőnös módon a szenvedés és felelısség elıl… Isten szenttégelyében forrunk mindnyájan, s boldog az, akit átéget a szeretet gyötrı ésgyönyörő tisztító tüze… Nem jobban szeretjük-e Francescót, mint sajátéletünket?… Ki értené, ki védené, ki vigasztalná, ha mi is megfutamodnánk? Élnifogunk, amíg Isten engedi, és mellette maradunk!… Ha bőnös, megostromoljuk azEget bocsánatért, ha fáradt, ágyat vetünk neki gyöngédségünkbıl, ha rémült, sajáttestünkkel és lelkünkkel vonunk kordont köréje. – Giuseppe… drágám… – hallottam anyám könnyektıl rekedt hangját. A kertremár az este sötétsége borult. – …Gyenge vagyok, olyan, mint a sápadt, erıtlenHold. Hol lennék már a te állhatatos, életre támasztó napenergiád nélkül! – Így van jól, Mariettám… A Nap és a Hold hatalmas, misztikus házaspár.Csak ott jöhet létre két lény igazi egyesülése, ahol egyik lélekben a Hold, másiklélekben a Nap tulajdonságai sugároznak egymás felé… Anyám felállt. Feje bekerült így a félhold derengı fényébe. Arcátvégigsimította tenyerével. – Milyen sokáig alszik ma Francesco… – A láz okozza. Mire anyám gyertyával a kezében ágyamhoz érkezett, hanyatt fekve talált,lehunyt szemmel. Ruháinak zizegésébıl éreztem, fölém hajol. Könnyő ujja nedvesarcomhoz ért. – Sírt… – mondta lélegzethalkan hátrafelé. – Álmában… * Miért alakoskodtam elıttük? Miért nem futottam ki a kertbe? Miért nemtérdeltem eléjük sírva, mellet verve? Mi tartott vissza? A bizalmatlanság? Nem.Tudtam, jobban bízhatom bennük, mint önmagámban. A félelem, hogy elveszítemszeretetüket? Tudtam, hogy szeretetük határtalan és feltétel nélkül való. Miértfeküdtem mégis vissza ágyamba, behunyt szemmel, összeszorított szájjal, némán,alvást hazudva, mikor soha még egyetlen alkalom nem tárulkozott így elém, nemhívott még az élı és gyógyító szeretetnek ekkora vonzásával? Egész bensım égıfelfordulásban igent kiáltott a hívásra. Minden sötét, borzalmas, megkövesültemlékem felfakadt, és feszíteni, torlódni kezdett az eszeveszett kívánkozásban,hogy kiömölhessen végre a szavak csatornáján át, de én néma maradtam. Egészenúj érzés bénított meg: a szánalom. Ha csak magamra gondolok, mohón,könnyebbülést keresve rájuk gördítem súlyos terhemet; de emlékezetem ótaelıször megtorpantott egy gyöngéd, lenyőgözı, fájdalmasan édes kívánság:megkímélni valakit. Amadeus Bahrral szemben még mindig szégyen, félelem,zárkózott óvatosság tartott vissza a megnyilatkozástól. Ezúttal azonban én, egyedülén akartam elhordozni bőnöm súlyát és felelısségét. Éreztem, akármennyire 93
  • 95. aggódnak is értem a szüleim, mégis könnyebb elviselniük ezt az állapotot, minthapontosan ismernék múltamat és következményeit. Napokig, hetekig küzdött bennem a közlési vágy a meggondolással. Anyám,mintha érezte volna belsı ırlıdésemet és azt, hogy már nincs sok ideje hátra,kilépett tartózkodásából, és könnyek között sürgetni kezdett, könnyítsek magamon.Mikor távol voltam tıle, könnyeinek, szavainak emléke megtörte ellenállásomat, slegszívesebben hozzá rohantam volna, hogy bevallják mindent. Mikor azonbanszemtıl szembe álltam vele, beteges állapota, szenvedı külseje visszariasztott. Újragyermeket várt. Ijesztıen lesoványodott. Étel nem maradt meg a gyomrában, hátátfájlalta, alig volt jártányi ereje, s végül már felkelni sem tudóit. Apám maga isbelerokkant az aggodalomba. Egy éjszaka bekövetkezett, amitıl rettegtünk. Nagy vérömléssel megindult akoraszülés. Embertelen fájdalmak téphették anyám gyenge testét, mert visszatérıritmusú, artikulátlan sikolyok szakadtak ki belıle fokozódó és lanyhuló erıvel,mint egy ırült operaszerzı hátborzongató áriái. Ez a megrendítı hang rémülettel,tehetetlen kétségbeeséssel töltötte meg a házat. Még most is átremeg rajtam a teljesérzelmi megzavarodottság, amelyben ide-oda botladoztam a riadt asszonyokkal,sivító huzattal, halk sustorgással, vízcsobogással, gızös, beteg szagokkal tele sötétszobákban. Idegenség, otthontalanság, a teljes elveszettség pánikja didergettbennem. Távoli helyiségekbe menekültem a kín tépı sikolyai elıl, dadogva,vacogó foggal nyöszörögtem, összefüggéstelen szavakat kiáltoztam, imádkoztam,szitkozódtam, az üres cselédágyakra vetettem magamat, befogtam a fülemet,eszelısen követelıztem: – Nem! Neem! Nem akarom! Piszkos, gonosz, aljas dolog ıt bántani! İ jó! Teis tudod! Te is tudod, hogy mindenkinél jobb, és gyenge! Szegény kis gyengeasszonyt ne kínozd, érted?! Ne kínozd! İt nem bánthatod! Isten!! Isten!! Azonnalsegítsd meg! Azonnal! – a hang tovább víjjogott, kiostorozott a kertbe, de azaggodalom újra visszakergetett. A sikolyok nem szüneteltek. Éles szíjhasogatással csattogtak testünkön,lelkőnkön két napon és két éjszakán keresztül. Láttam, ahogy Maddalena, abábaasszony kitámogatta apámat a szülıszobából a második napon; úgy vezette,mint egy gyereket. Apám takaratlan arccal sírt és rimánkodott: – Ugye, nem hagyják ıt meghalni, Maddalena? Az Isten szerelmére, ne hagyjaelvérezni az én kislányomat! – Ingujjban volt, amelynél fehér vásznán vérfoltoksötétlettek. Keze reszketett, és tántorgott, mintha részeg lett volna. Maddalena egyszékhez vezette. – Bízza csak ránk, Messer Borri. Amit lehet, megteszünk érte. Maga úgysemsegíthet tovább. Leesik a lábáról a fáradtságtól. – Nem, nem… Vissza kell mennem… vissza kell mennem… – ismételte aszegény ember gépiesen. Szemhéja ólmosan le-lecsukódott. Néhány pillanatraálom ájult önkívülete nyőgözte le, aztán hirtelen nagy rándulással magához tért,felugrott, és tántorgó léptekkel visszasietett a szobába. Saját testi szenvedéseim; a félelem, szégyen, bőntudat tömény maró sava nemégetett bennem olyan tüzes sebet, mint a szánalom apám és anyám iránt. 94
  • 96. Harmadnap elcsendesült minden. Elıtte már érezni lehetett az el-eltöredezı,gyermekivé vékonyodó hangon, hogy vége van anyám erejének. A ránkszakadócsend még borzasztóbb volt a tomboló sikoltozásnál. Az alkonyat és a halálárnyékaitól bénult, vadul rendetlen szobákban megdermedt minden élet. Azaklatott, fojtottan tevékeny lények is némává meredtek a feladott küzdelemkomorságában. Aztán halk, csusszanó mozgás indult. Nagyon öregen, görnyedtenhozzámlépett apám, és kézen fogott. Nyirkos tenyere jéghideg volt. Bevezetettközös hálószobájukba, amelynek dúlt ágyán anyám feküdt egy gigászi birkózásleterített áldozataként. Közelebb léptünk. Meglepett a feltámasztott, csontos,idegen arc különös, örvendezıen feszült kifejezése. Mintha lezárt szeme mögötthallgatódzott, messzire figyelt volna valahonnan átszőrıdı fontos, reményteljeshangokra. Vértelenül kisimult, áttetszı kezén ott fénylett tompán az ezüstgyőrő akígyó fejét eltaposó gótikus szőzzel, s e pillanatban úgy tőnt, anyám szelíd, súgóhangja szólalt meg bennem: – Érted már?… Sohasem lett volna szabad ölelnem és szülnöm… A kígyó fejétel kell taposni a beavatottnak… Így szólt az üzenet Soror Beatricén, az apácánkeresztül… az üzenet a bukott, de esküjétıl soha fel nem oldozott, örök…papnınek… Isis papnıi most az apácák… Óh. Isis… Isis… Váratlanul a gondolattalan üres belsı térben önálló szólamként hangzottak elezek a mondatok. Összerezzentem, és közelebb hajoltam anyámhoz, hogy ajkáróllessem a folytatást, de hideg szája örökre bezárult kapu volt már, s teste rom,amelybıl kivonult a lakó. Mégis… szívem dobogni kezdett. Egyik szemhéja alattmegcsillant valami. A résnyire kinyílt szem üveges fénye mögül kikémlelt s búcsútintett nekem a tisztább síkok felé távolodó lélek, szinte derős, cinkos mosollyal,mintha biztatott volna: – Francesco… élek!… Mindig is éltem… és örökké élnifogok! – E testetlen biztatástól felolvadt bennem a jéggé dermedt rémület. Furcsa,érthetetlen reménnyé változott. És e transzcendens örömtıl elindultak végre akönnyeim is, amelyek a sötétség három napja alatt nem tudtak elıtörni. Visszfény A közlés pillanata tehát elmúlt. Anyám meghalt s apám sírós, beteg aggastyánlett e csapástól. Értelme megindítóim összezavarodott. Minduntalan kiesett belıleanyám halálának ténye. Elszoruló szívvel láttam, ahogy beteg lábán elıvánszorgottidınként a ciprus alól és szelíd, fénylı mosollyal beintegetett nekem az ablakon: – Siess Francesco, drágám, hozd a kulcsot! Anyád mindjárt itt lesz atemplomból. – Igen, hozom, apa! – Ordítani tudtam volna a kétségbeeséstıl, annyira ijesztıés szánalmas volt ez a lelkendezı öröm. Apám türelmetlenkedni kezdett: – Hozd már, kérlek! Anya nem tud bejönni! Mikor odanyújtottam neki amit kért mohón elkapta, a kapu felé sántikált,megfordította a kulcsot a zárban, szélesre tárta a kaput, és várt. Néha feszült, akövetkezı boldog pillanatra készülı mosollyal kitekintett, majd kilépett az utcára. 95
  • 97. Szorongva követtem. Biztatón, de már bizonytalanul rám mosolygott: – Mindjárt befordul a sarkon… – Reszketı fejjel, értelmetlenül bólongatott. Ott álltunk ketten, ı beteg lába és fokozódó csüggedése miatt egyresúlyosabban rámnehezedve, ólmos, reménytelen várakozásban. Nem mertem szólnihozzá, nem mertem hívni, mert az ilyen emlékezetkiesések vége mindig ugyanazlett. Arcán kialudt az együgyő, kedves, boldog gyermekmosoly és sötét, nagyonöreg, értelmes bánat árnyéka vetıdött rá. – Menjünk be – mondta halkan. – Szegény fiam… – erıtlenül, nehézkesenrámtámaszkodva engedte, hogy betámogassam a kertbe a ciprus alá, és leültessem. * Maria Dora, egy pedáns, vallásos öreg leány vezette háztartásunkat. Anyámapai nagynénje volt, igazi mellékszereplıje az életnek. İ ápolta végig halálukig acsalád betegeit, ı dajkálta az újszülötteket, s mikor felnıttek és szárnyra keltek,nem gyızött keseregni hálátlanságuk fölött azért, mert elzárkóztak tıle, ésvisszautasították beleavatkozását aprólékos ügyeikbe. Jó volt és önfeláldozó, dekülönös módon legtöbbször ingerültséget aratott érte, és terhére vált annak, akitelhalmozott gondoskodásával. Mindig kellett neki valaki, akit dédelgessen, akitevésre, ivásra, pihenésre unszoljon, akkor, mikor annak legkevésbé sem volt kedverá. Szerencsétlen érzékkel tudott tapintatlan lenni anélkül, hogy akarta vagy sejtettevolna. Azt hiszem, titkos szükséglete, kielégülése, szenvedélye volt a keserő-édes,önkínzó könnyek hullatása különféle méltatlanságok fölött, amelyek ellentmondástnem tőrı jótetteiért érték. Mi, apámmal együtt kapóra jöttünk neki, a bajok és gyász hivatalosgondanyójának. Búgva, repesve, forró buzgalommal szárnya alá vont bennünket;az eszehagyott, tehetetlen aggot és az anyátlan, vézna gyermeket. A méltánylás éshála mellett, amelyet éreztem, mérhetetlenül idegessé tett, nemcsak tapadó,szorgalmas jelenlétével, hanem az elvakult merevséggel is, ahogyan apámatkezelte. Maria Dora a maga bogaras, zárt egyéniségében hajlíthatatlan volt, mint avas. Hogyan is követhette volna elviselhetetlen bánattól sújtott apámat a komorráeszmélés és eszelıs reménység két szélsı birodalmába? Hogyan érezhetett volnabele ködös, eszméletlen küszködéseibe? Etette, itatta, öltöztette, fürdette,borogatta, pakolta, de amikor látta idıben való tántorgását, az öröm rövid, hamisvisszfényét az arcán, sóhajtva, az angyali türelem részvétével leintette: – Ugyan, Giuseppe! Tudod jól, hogy Marietta halott, meghalt gyermekágyban,nem fog hazajönni a templomból. Nyugodj meg, drágám! Soha-soha többé nemfog hazajönni! – érdes kezével fölényesen, nyugtatóan veregette apám vállát, ésfájdalmas meglepıdést érzett, mikor szelíd, tehetetlen betege sírórohamot kapott amegnyugtatástól, és szokatlan indulattal elkergette magától: – Eredj innen, takarodj! Gyalázatos! Nem engeded hozzám, te zárod ki aházból!… Kint áll a kapu elıtt… Fázik és fáradt!… Elloptad a kulcsait, az ágyát ésszekrényeit. Segítség! Marietta, Marietta, egyetlenem! Apám csak egy évvel élte túl anyám halálát. 96
  • 98. * Kijelölt gyámom, apám féltestvére öreg, munkával agyonterheltselyemszövımester volt, aki örült, hogy teljesen rábízhatott Maria Dorára. Csaktemetés után láttam egy rövid idıre. Üres pillantású, sárga ujjú, nyugtalan embervolt. Alig bírta kivárni, míg a végrendeletet felolvasták, szüntelenül izgett-mozgottés látszott, hogy az esemény és a ráruházott tisztség mennyire terhére van. Azutolsó szó elhangzása után felugrott, és hozzánk lépett. Maria Dora a gyászelégedett, gyıztes királynıjeként karolta át vállamat. Úgy tartott maga elé, mintegy pajzsot. Fekete fátylai, vörösre sírt szeme nem rejthette el belsıemelkedettségét, azt a tényt, hogy ugyancsak elemében van. Gyámomgondterhesen s úgy nézett rám, mintha romlott étel lettem volna, amelyet neki kellelfogyasztani. – Így van ez – mondta savanyúan. – Giuseppe mindig könnyelmő volt. Márgyerekkorában elcserélte a lekváros lepényét egy zöld békára. Minek kellett nekivén fejjel megnısülni… most itt van ez a fiú… – Arra magának ne legyen gondja! Ügyeljen, hogy megkapja, ami jár neki, atöbbi az én dolgom! – támadt rá Maria Dora pergı nyelvvel és olyan sértıdöttlendülettel, hogy gyámom hátratántorodott, ás pislogni kezdett. – Hát… hm… persze. Nekem igazán mindegy – s ebben maradtak. Feladatátrendesen ellátta, pénzküldeményeit minden hónapban megkaptuk, de nemmutatkozott többé. Szerencsére Maria Dora megszerette kedves, tágas, régi házunkat, s így ottmaradtunk a boldogtalanul szép, borús emlékek között. Anyagi gondok nemsürgettek bennünket. A szüleim után maradt kisebb birtok bérjövedelme fedezteszerény szükségleteinket. Soha érdekesebb, védettebb ifjúságot nem töltöttem el, mint ott Milánóban aCatarana-csatorna mellett emelkedı öreg ház gyöngéd és tapintatos kísérteiéiközött. Maria Dorát könnyő volt leszerelnem. Átláttam gyöngéin, és kiszolgáltamıket. Azt hitte, úgy történik minden, ahogy ı akarja, pedig az én pórázomontáncolt, és életében elıször elégedett volt. Ha rágondolok, miket képzelt rólamelfogult szeretetében, szégyenkeznem kell. Azt hitte – mert elhitettem vele –, hogyroskadozom az erényektıl: szívjóság, hála, vallásos istenfélelem, buzgó szorgalomtartanak örökké szárnyai alatt bent a házban, elvonult magányosságban. Úgy nézett rám, mint felsıbbrendő lényre, különösen azóta, hogy dicséretemethallotta zengeni Fra Niccolótól, a San Marco-kolostor egyik tanító-szerzetesétıl,akit nyugalmam érdekében elfogadtam tanítóul. A korlátolt papocska elkábultpersze gyors elımenetelemtıl az írás, olvasás, számolás tudományában. Napi egy-két órával leráztam a jámbort, a többi idı enyém volt azután valódi tanulásra,könyvekben való búvárkodásra, kísérletezésre apám hiányos kis mőhelyében. A tanulmányok megkezdéséhez nem rendelkeztem egyébbel, mint mohó,kétségbeesett szorgalommal. Lesújtva jöttem rá, mennyire tájékozatlan vagyok.Nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá, melyik úton kell elindulnom. Az alchimialényege olyan összecsomósodott szálrengetegnek tőnt elıttem, amelynek makacsul 97
  • 99. elrejtızik gombolyítható vége. Külsı megnyilvánulásairól, világ felé mutatkozó,rejtélyes pantomimjáról sokat tudtam. Ismertem a Mágust. Ott éltem a közelében,naponta megfigyelhettem. Csodáltam, és megöltem végül. Elragadtam tıle a NagyEszenciát, és ittam belıle. Szemem látóvá lett. Két világban éltem egyszerre.Végrehajtottam a transzmutációt egy dilettáns alchimista mőhelyében. Adreisesselbergi kastély toronyszobájában négy zöld tükör között megidéztem aBeavatottat. Eleven öntudattal mentem át kétszer a halál és az élet kapuján, desemmit sem tudtam e dolgok lényegérıl. Használtam ıket, mint zárkózott hatalmaserıket, mint az ember ma a villamosságot. Egynémely szokásukra rájöttem, debelsı szabályaikra, veszélyeikre nem, éppen ezért minden provokációmramásképpen reagáltak, mint vártam, ellenem fordultak, összezúztak és elsodortak abennük rejlı, ismeretlen törvény szerint. Homonculus Hosszú volna elmondanom, hogyan jutottam el verejtékes munkával száz tévesértelmezésen át az alchimia képes nyelvének részleges megfejtéséhez. Azértmondom részlegesnek, mert attól ugyancsak távol voltam, hogy konkrét útmutatástolvassak ki belıle. Mikor úgy véltem, megoldáshoz jutottam, izgatott, ügyetlenkísérleteimbıl siralmas fiaskók lettek. Elképzelhetı, hogy mikor egyedül éstanácstalanul nekiültem Raymundus Lullus a Bölcsek Köve elkészítésérıl szólófejtegetésének, csüggedten megfogtam a fejemet, mintha lázálom összefüggéstelenképei táncoltak volna a szemem elıtt, s úgy éreztem, percrıl percre kevesebbetértek belıle. “A Kı úgy készül" – mondja Raymundus Lullus –, “hogy a holdfő nedvétfelfogod, és ennek izzadságát kicsiny, gyenge tőzön kivonod, és birtokodban lesz ami higanyaink közül egy, a fehér víz alakjában és folyadékjában, amely a mikövünknek és egész természetének lemosása és tisztítása. Az egyike a legfıbbtitkoknak, és az elsı kapu. Ebben a folyadékban megtisztíttatik a nagy sárkány is,kivettetik Arábia nagy sivatagjából, mert fekvése miatt közvetlenül megfulladna éselpusztulna a halott tengerben. Fordítsd meg tehát, és küldd Aethiopiakirályságába, ahol természetszerően született, mert azt mondjuk, hogy hacsak nemfordíttatik és nem helyeztetik el az ı földjében, eltávozik, és más vidékre megy.Ezért biztosan tudjad, hogy minden más klíma és más vidék kövünknek halált hoz,elrejtve a tudatlanok és hozzá nem értık elıtt." Basilius Valentinus a Vörös Oroszlánt háromszor keresztülhajtja a szürkefarkason. A nehézségeket fokozta, hogy minden nagy alchimista más és másállatnevekkel és természeti szimbólumokkal takarta el a különféle kémiai anyagokés folyamatok nevét. A Príma Matériát is százféleképpen nevezték: “Leo viridis"-nek, “Venenum"-nak, “nutrix"-nak, “ehaos"-nak, “Azoth"-nak, “Draco devoranscaudam suam"-nak, sıt sokan “Mercuris Philosophorum"-nak is hívták. A 98
  • 100. legvilágosabb utalásokat Cornelius Agrippa von Nettesheim munkáiban találtam. Mindenekelıtt szótárt készítettem, s egy-egy szó mellé odajegyeztem arengeteg fedıkifejezést, amelyekkel a Mesterek dolgoztak. Eljutottam így acineratio, putrefactio, corrupcio, ablificatio, resurrectio folyamatainak ismeretéhez,de az alapot, amelyre építhettem volna, magát a Príma Matériát nem tudtammegtalálni. Hány évig futottam a Príma Matéria lidérce után! Mi mindenben véltemfelfedezni: vérben, tőzben, vízben, spermában, bélsárban, levegıben – s mikorHomonculus segítségével rájöttem végül a megoldás félelmetes egyszerőségére,mennyire korainak bizonyult a gyızelem érzetének eszeveszett öröme. “Terravirginea" – írtam be szótáramba a Príma Matéria többi elnevezése mellé. Be kell ismernem: Homonculus nélkül sohasem jutottam volna el a PrímaMatériához. Szinte bátortalanság fog el, mikor beszélnem kell végre róla is, életem egyiklegfurcsább és legırültebb kalandjáról. Hogyan is írjam körül ezt a szánalmas,borzasztó fantomot, amely annyi megszállott alchimistát inspirált esztelenkísérletekre, s annyi érzékeny szervezet álmát terhelte meg jeges árnyékával?! Amesterséges emberrel való hírhedt, középkori kísérletek mögött mindigHomonculus démonalakja gubbasztott; belıle áradt a kiútkeresı akarat, hogy testetzsákmányolhasson magának erıszakosan, mivel a világrend törvényei nemnyitottak kaput neki törvényes születésre. Ezek az ı médiumai azonban csak a"falon át" érintkezhettek vele, a mindennapi ember tökéletlen "áthallása" útján,tétova álmok, zavaros sejtelmek derengésében. Egyik sem látta ıt. Egyik sembeszélt vele, s egyikkel sem kötött szövetséget – csak velem. Évezredeken át keresett, próbálkozott a szerencsétlen, míg eljutott hozzám, amásik fogolyhoz, akivel végre közvetlenül érintkezhetett, s akit felhasználhatotttehetetlen bénaságában. Homonculus helyzete bizonyos mértékig hasonlított azenyémhez, de sokkal rosszabb volt nála. Én a fizikai és asztrálbirodalombörtönében lettem rabbá az ösztönök, indulatok, szenvedélyek, félelmek örvénylılávakitörései között, de e vad erupciók spirálmozgásukkal egyre tovább görgettek,magukkal sodortak az élet és halál váltakozásain, tapasztalatok szenvedésein át akonzekvenciák hősebb, szabadabb, csendesebb vizei felé. Homonculus azonban aterméketlen, bölcsesség nélkül való értelem dermedt jégvilágában vesztegeltasztrálsíkon túl és mentálsíkon innen, a "külsı sötétség" középbirodalmában.Sehova nem tudott odakapcsolódni. Szikkadt volt és érzelem nélkül való, mint együres szofizma. Kéj nem vonzotta, és indulat nem borította el. Az asztrálörvénykilökte magából, mint más rezgésszámú erıkomplexumot, s a mentálsík napos,fenséges elvontsága nem fogadhatta be a halott betőtömegbıl, amely kuszán ésemésztetlenül halmozódott benne hatalmas jégtorlaszként, a teljes körő elkülönülésörökké fagypont alatti hımérsékletében. İ volt a “nihil" a lét és látens dermedésközötti senkiföldjén. Mikor még ember volt egy egészen másfajta, ısi, úgynevezett mágikus kultúravirágzásának idején, mestermővet alkotott egy megrendítıen igazul éscáfolhatatlanul hangzó elmélettel, amelynek láncszemeként egymásba kulcsolódó 99
  • 101. okfejtésével tagadásba vette saját szellemét. A harmadik szem, vagyis a szellemilátás elhomályosulásakor történt ez, mikor a képlátó, szimbólumolvasó szemhelyett kifejlıdött a nagy agyvelı, a vak tapogató ujjaihoz hasonlóan, amellyel azember már nem egyszerre és plasztikusan látta át az igazságot, hanemrészletenként, az ok és okozat eltagjain át tapogatta ki tévetegen, tökéletlenül ésszubjektívan. Homonculus a vakok világának sötét beteljesedését ünnepelte elabirintusba csavarodó kauzális kísértetvár felépítésével, amelynek folyosóielvezették végül a betévedt embert a koporsóig, amelybıl nincsen feltámadás Ez akultúra lehanyatlott, elsüllyedt, kataklizmákban elpusztult azóta; s azok a lények,akik benne éltek, más bolygókon, szubtilisabb vagy sőrőbb anyagi feltételek közöttütöttek tanyát. Homonculus azonban, akinek szellemi csapdájába annyi gyengelélekmadár akadt fogva, kivetetten és kárhozottan visszamaradt a halál fikciójában. Homonculus meggyızıdésbe fagyott rögeszmével tagadta az életet. Mindentszétboncolt, porrá ırölt, ami hı, fény, mozgás és hit volt, anélkül, hogytámasztékot, vagy menedéket szerzett volna magának helyette. Hallatlan kitartássalés zsenialitással így ölte meg magában a fizikai és asztrális sík erıit Ha nyomamarad benne a két alsóbb síknak, bizonyosan a fizikai lét legmélyére süllyed, éstompa, kemény kızetté válik; így azonban, e két sík nedvei, feszülı erıi, terelıszenvedélyei és szenvedései nélkül kivetetten vesztegelt, mint egy poros, kusza,rozsdás értelemdrótváz, amelyrıl lemállott minden más anyag. Ott kísértett aszellemi feltámadás bezárt kapuja elıtt. Furcsa, ijesztı együttléteink alatt sikerült kibányásznom belıle, miképpen jutottel a mesterséges embertest kudarcától a felismerésig, hogy az ı szabadulásának iscsak egy módja van: a mindhárom síkon egyszerre végrehajtott transzmutáció.Arra is rájött nyilván, hogy ezt a nagy kísérletet csak ember hajthatja végre.Homonculus, a béna fantom, soha! Magános töprengéseim és a poros alchimista mőhely olajlámpásának sárgafényköre vonzotta hozzám az örökké éber elkárhozottat. Hosszú idın át figyelt,mielıtt kísérletet tett volna rá, hogy érintkezést találjon velem. Elsı találkozásunk megrendülése ma is elevenen él bennem. Hónapok munkája után ismét súlyos fiaskóhoz érkeztem el. Vérrelkísérleteztem legyızve iszonyomat, és vállalva rettentı környezetem fokozottrohamát. Mert ez a szomjas indulatlégió, mint az olajjal felizzított tőz, erıs,mámoros és harsány lett a vér láthatatlan párájától. A vért szőrtem, hevítettem,sőrítettem, hígítottam, fagyasztottam, beszárítottam és párologtattam, de csak egyreszorosabb kötés lett belıle rajtam. Fáradtság nyőgözött le. Sikertelenség ürességekongott bennem. Már túljutottam a lázadáson és kétségbeesésen. Letargikusvoltam. A mőhelyt elızıleg megtisztítottam a véres lombikoktól, hogy nyugtomlegyen az asztrálordasoktól. S valóban, a sivár éjszakai csendben, elmos, ridegkörnyezetben ık is elpihentek rövid idıre, mint hamvazószerdán a részegfarsangolók. Betegnek éreztem magamat. Amíg a munka láza tartott, nem vettemtudomást fájó keresztcsontomról, virrasztásról, megerıltetéstıl égı, könnyezıszememrıl, de most minden nyomorúság egyszerre támadt rám. Fáztam.Megzsarolt ereim nem főtöttek eléggé, mert a vért legnagyobbrészt saját testembıl 100
  • 102. szereztem. Ez a leromlott, indulat és érzelem nélkül való, sivár állapot felelt megleginkább Homonculusnak; ebben tudta a közénk épülı híd elsı kötelét átdobnihozzám. Éjfél után egy óra lehetett. Lámpám elsötétedésével kezdıdött. Azt hittem, kifogyott belıle az olaj, vagy alámpabél lett kormos. Gépiesen megigazítottam. Semmi értelme nem volt márfennmaradásomnak ezen az éjszakán; de annyi erıt sem éreztem magamban, hogyágyamhoz menjek. Görbe, sajgó háttal ültem szétszórt feljegyzéseim között.Nyitott szemmel, didergı, kényelmetlen pózban, valami félrévületfélébe merültem,melyben a fizikai érzékek megbénulnak, és a lélek védtelenül tántorog a nagy, sötétközépbirodalomban. Nyitott szemem újra észlelte a lámpa elsötétedését. Egy-két tétovagondolatkavics gördült le bennem az észlelet után: – Most töltöttem tele olajjal… alámpabelet lecsíptem és kihúztam… Mégis olyan a fénye, mintha valami hideg,nyirkos tárgy fullasztaná… Az összeszőkült láng sercegett, füstölt. Lassan tudatára ébredtem, hogy fényétmár nem körbeveti, hanem a fizika minden szabálya ellenére keskenyen, hosszanelnyúlik a szoba bal sarka felé, kitolja, végtelenné mossa ott a falat, és a sárgafénysugár végén, szörnyő, süket messzeségben áll valami… vagy valaki. Nehéz leírni Homonculus megjelenési formáját. Csaknem lehetetlen. Léteinkább negatív lét. Kialudt kozmikus ködök, úgynevezett szeneszsákok színe ésállaga lehet ennyire sőrő, halálosan fekete. Olyan fekete, amelynek tömegében nemfedezhetı fel körvonal, mégis fenyegetı szakadékok, pokolba vivı, végtelenalagutak érzıdnek benne. Ez a feketeség minden emberszem által felfoghatósötétségtıl elválnék még sok árnyalattal, éles elkülönüléssel, így állt ott azernyedten szétvált anyagi és asztrálformákon túl hatalmas, tusszínő árnyékávalHomonculus. Olyan volt, mint egy kínai festı által rajzolt, bizarr, alvilágibarlangkapu, de körvonalai szüntelenül változtak; más és más helyen tőhegyescsúcsok, görbületek tolultak ki belıle, horgok és kampós, vonagló csápok Alakjafelnyúlt, elvékonyodott, majd lefelé örvénylı spirállal, zuhanásszerőenösszetömörült. Ezek voltak az ı gondolatformái, fantomlényének mőködése, mertbenne is, mint minden élı szervezetben, mozgás volt. Tompán, belsı visszhangnélkül elmerültem alakjának szemléletébe. Egy idı múlva valami sürgetı, követelıfokozódás arra ösztökélt, hogy önmagámba figyeljek, egy idegen, lármás,betolakodó hangra, amely agyamban dörömbölt. – Látsz engem?! – hallottam olyan visszaverıdı, öblös erıvel, minthahatalmas, üres teremben ordították volna. Belül hangzott, és mégis teljesbizonyossággal tudtam: a süket messzeségben örvénylı titáni valaki szól hozzám. – Igen! – hangom furcsa, rekedt színnel tört a mőhely poros csendjébe, ésdarabokra zúzta a varázslatot. Felriasztott keselyőrajként vijjogott fel körülöttem azasztrálszenny. Szívem meglódult, és kihagyó ütemő, vad dobogásba kezdett.Verejték öntött el, de fáztam közben. Ágyamhoz vánszorogtam, és ruhástólbeástam magamat a takarók alá. Mi volt ez?! 101
  • 103. Reszketésem nem akart csillapodni. Homunculus dermesztı, távoli árnyékahevesebben megrázott minden eddigi átélésemnél, mert ı volt tökéletes ellentéte aFénynek, amelybıl még a legszörnyőbb asztráldémonban is rejtızött egy szikra.Homonculus elnyelte és megfojtotta magában a fényt. Homonculus maga aSötétség volt: “az ördög". * Hetek múltak el, míg újra érintkezést tudott létrehozni velem. Állandóan ottsúlyosodott rajtam figyelı, sürgetı, hívı akarata – át- meg átsivított rajtam, minttárt ajtajú-ablakú szobán a kísérletes ıszi huzat. Ha féltem vagy fáradt voltam,erısebben éreztem. Szinte hálás lehettem most az asztrálörvénynek, amely farsangikörtáncként eltakart elıle. December volt. Gyorsan és fakón múló nappalok sietve elkotródtak, hogyhelyet adjanak a hosszú, borús éjszakáknak. Hideg falak ontották a telet. Afaszénserpenyı parazsa alig egy méterre sugárzott. Folyosónkon csontig ható szélrohant, és belesírt a kéménybe. Erıs hőlés vert le a lábamról. Míg a láz tombolása tartott, nem volt semmi baj;de hımérsékletem azután zuhanni kezdett. Izzadástól legyengült, kihőlt testembenlétrejött az az állapot, amelyben Homonculus újra megjelenhetett. Megint ott állt alámpa megnyúlt fényvonalának végén. Mély, súlyos hangja nagy, boltozatosteremben visszhangzóit belül az agyamban. – Látsz engem?! – Igen… – a felelet most halk, didergı gondolatként szállt fel bennem. – Mit…kívánsz…? – Szövetséget veled! Minden érzékembıl, ösztönömbıl és érzésembıl vad tiltakozáshullámokömlöttek agyam felé, de Homonculus parancsoló hangja eltömte a feltörı áradatot: – Várj! Ostoba! Azt hiszed, vérrel, bélsárral pepecselve eljuthatsz valaha aPríma Matériáig?! Egyedül sohasem találod meg… Csak Homonculusszal! A híd létrejött közöttünk. Egész lényem fókusza ez a probléma volt. Mindenmás háttérbe szorult; eltőnt a félelem, meggondolás, taszítás vészjelzése, csak amágikus szó égett közöttünk vakító kristálylénnyel: – A Príma Matéria! Az elsı lépés. Az alap, amelyre a transzmutáció Kozmikus Temploma felépül,A Nagy Magisterium bölcsıje. A szent, ısi anyaméh, amelyben szabadulásommegfoganhat. Ezúttal megéledı izgalmam, mohó kívánkozásom mosta el kapcsolatunkat.Most azonban én futottam kétségbeesett vágyakozással a hatalmas lény után,akinek látása szélesebb horizontot ölel fel, és aki tud… én meg csak tapogatódzom,mint a többi emberféreg. Segíteni akar. Szövetséget ajánlott fel. Kiválasztottmagának. Hogy ennek a szövetségnek ára van? Mindegy. Meg fogom fizetni. 102
  • 104. Minél hevesebben akartam, minél szenvedélyesebben vágyakoztam egy újtalálkozás után, annál kevésbé sikerült létrehoznom. Sejteni kezdtem, hogy aHomonculusszal való érintkezéshez sajátos, hővös nyugalmi állapot szükséges,melyben az érzelmek, indulatok, fizikai erık elpihennek, mintegy kikapcsolódnak.Megkíséreltem felidézni elsı találkozásunk félrévületét; de zaklatott, dekoncentráltgondolataim, érzéseim hisztériás kíséretükkel együtt úgy támadtak szándékomellen, mint éhes, acsarkodó fenevadak. Nem voltam képes üres teret létrehoznibensımben, legfeljebb pillanatokra. Hosszú erılködés után egyszer sikerültHomonculust újra megpillantanom, és töredékes szavaiból összeállítanom azt atanácsot, amellyel – hónapok nehéz munkája után – megteremthettem az állandóérintkezést vele. Egy bizonyos légzést és ülési módot kellett megtanulnom, késıbb füstölıszertis igénybevettem, amelyet Homonculus receptje szerint állítottam össze. Aztgondolom, ı ugyancsak erıfeszítéseket tett és gyakorolt; legalább feleúton elémjött ezeken a találkozásokon, mert mikor kapcsolatunk megszakadt, nem tudtamtöbbé létrehozni, a klauzúrát, amely kettınkön kívülre zárta a fizikai és asztrálisvilág nyugtalan áramlását. * Csaknem egy egész esztendı telt el, míg összeköttetésünk állandósult. Az éjszaka mécsfényő, csendes órái voltak legalkalmasabbak titkosérintkezésünkre. Ezek az infernális szeánszok különös erjedésbe hoztákgondolatvilágomat, és életemet újra kilódították békés kikötıjébıl. Homonculus úgy hatott gondolkodásomra, mint köszörőkı a késre. Tıletanultam meg, sok más részletismeret mellett, az elvont spekulációnak rétegrılrétegre, a dolgok magjáig hatoló módszerét, a pusztító kérdések bővöletét, amelyekmindent meghazudtolnak és megölnek végül anélkül, hogy valahol, valamibennyugvópontra jutnának. Homonculus nem tagadta Istent, hanem bebizonyította,hogy nincsen; éppen úgy, ahogy az örök életrıl frappáns érvekkel állította, hogyfikció. – Spekulációsora megtámadhatatlan volt, rés nélkül való; csak éppen ımaga élt, test nélkül, immár évezredek óta, szüntelen öntudattal egy tökéletes,mégis egészen hibás elmélet zsákutcájában, amelyre a valóság misztikus módonrácáfolt. Vitáink mérhetetlenül különösek voltak, bár nem tartottak hosszú idınkeresztül. Érveimet úgy Toppantotta szét hatalmas, üresen ırlıgondolatmechanizmusával mint kiéhezett oroszlán a ketrecébe tévedt egeret.Mindig azt hittem, a hiúság forró érzelem, asztrális szenvedély, amely korbácsol ésöl. De Homonculusban sokkal hihetetlenebb formáját ismertem meg; egy mágikushiúságmúmiát, amely vele együtt balzsamozódott évezredes életre, és ott kísértettszáradt, de szívós alakjával e tragikus intellektusban. Ez a gondolatszörny megakart nyilatkozni. Mutatkozni kívánt ijesztı teljesítményeivel, ezért nemmaradhatott titokban. Homonculus nem tőrte, hogy rejtve maradjon, vagymunkássága engem díszítsen. Kellett beszélnem róla. Követelte, hogy hivatkozzamrá. Máskülönben soha nem ejtettem volna egyetlen szót róla. Meglepıdtem, milyen 103
  • 105. nagy, komor elégtétellel töltötte el a fajankók meghökkenése és lenyőgözöttsége. – Megvetem ıket – sugározta belém. – De csodálatuk jár nekem, mintkirálynak az adó; noha az uralkodó és az alattvaló viszonya felettébb törpe valamia közöttünk lévı viszonylathoz képest! Elmélete szerint a világmindenség egy ostoba, lomha, múlandó test, amelynekagya éppen úgy nem tud a testében kínlódó, foglyul ejtett sejtekrıl, mint bármelyikföldi szamáré; csak élete nem az ember idımértéke szerint telik. Ezt a tudatlan, vaktitánt meg kell ölni, hogy lassan múló életének évtrilliós börtönébılkiszabadulhassanak a szenvedı parányok, és visszahullhassanak a sötét semmibékéjébe. A szabadító: Homonculus. Az örök Halál Megváltója. A gyilkos tır atranszmutáció. A fehér mágus a Nagy Magisterium birtokában az életet szövitovább, mert a gigászi testben finomabb sejtté vált – agysejtté –, és önmagánkeresztül Istenné emeli a központot, amelyet éltet, és amely általa nyilatkozik meg.De Homonculus kezében a Hatalom a fı ütıeret nyitja majd meg, amelyen átelömlik a kegyetlen, ostoba Makrokozmosz vére. A Titán meghal. A mozgásmegáll. Az anyag feloszlik, megsemmisül és vele a matéria, a láthatatlan lényeggéfinomult matéria váladéka: a szellem fikciója is. * Senki sem ismerte jobban a dolgok szerkezetét, összetételét nála; olyan volt,mint a boncoló orvos, csak mérhetetlenül szubtilisabb anyagot boncolt, aredukciónak szinte határtalan mélységéig. Az emberi lest mőködésérıl,vegykonyhájának titkairól, a mirigyektıl a vérkeringésig, a génektıl az asztráltestérzékeny és zseniális rezgésszerkezetéig levetkıztette az életet, s olyan távlatokatnyitott meg elıttem már akkor, 1633-ban, amelyeket mai orvostudományunk mégcsak meg sem sejtett. Mikor spekulációjában rájött, hogy a nagy mővelet végrehajtásához mindháromsíkon jelen kell lennie; sziszifuszi kísérletezésbe kezdett néhány alchimista agyánát a mesterséges emberrel. A kísérletek, szerinte, “a mocskos, rosszfajtaagyszőrın" buktak meg: eltorzítva hatoltak keresztül rajta az utasítások. Ezt azeszmét azután végképpen elvetette, mert általam könnyebb megoldás kínálkozottneki. Az én szervezetem készen állott mindhárom síkon a kísérletre, csak belekellett költöznie saját zsenijével a nyitott kapun át, amelyet misztikus bőnömmelkifeszítettem a másik világ felé. Nem volt fal közöttünk. Láttam ıt, és a közösmódszer megteremtésével sikerült állandó, közvetlen összeköttetést fenntartanunkegymással. A munka megalapozásához az is szükséges volt szerinte, hogy engem"átcsiszoljon". Agyamban "rendet" teremtsen. A zavaros, tisztátalan fogalmakat"kitakarítsa", és gondolkodóképességemet “élessé", védhetetlenebbé tegye, mint alegfinomabb pengét. Vitáink erre szolgáltak. A takarítás alapos volt, és kezdettkihatni nappali életemre is. A belémoltott romboló szkepszis, amellyel szétverte atisztázatlan, gyöngéd és félénk érzésekbıl kevert metafizikai habarcsot a fejemben,fennhéjázóvá, türelmetlenül provokálóvá telt. Már szó sem lehetett arról, hogy 104
  • 106. eltőrjem Maria Dora jámbor dogmatizmusát. Vitatkoztam vele, és gúnyra ingerelt.Fra Niccolo, a korlátolt, szelíd papocska egyenesen félni kezdett tılem. KérdéseimIstenre, a teremtésre, bőnre, bukásra, szabad akaratra vonatkozólag csak árnyékaivoltak Homonculus kérdéseinek, mégis izzadni kezdett tılük, majd néhányeldadogott, siralmas érv után rémült kiáltásban tört ki: “Apage Satanas!" –, és vetnikezdte magára a kereszteket. Ezeket a kérdéseket késıbb a XIX. századvallásromboló materializmusa vetette fel újra, és éppen olyan részeg büszkeséggelhitte, hogy sikerült “a metafizikai hazugsághidra" minden fejét lemetszenie, akárén hittem akkor. Kétségkívül nem volt okos dolog így viselkednem, de erıt vettrajtam meggyızıdésem láza. Ez az állapot minden esetben és minden embernélbekövetkezik, ha egy új hit tüze vet lángcsóvát rá. Ma már nyilvánvaló, hogy azateizmus és a materializmus éppen olyan szenvedélyes, dogmatikus hit, mint azellenkezıje. * Szegény jó Maria Dora csaknem belebetegedett megváltozásomba. Mikor FraNiccolo közölte vele, hogy a világ minden aranyáért sem vállalja tanításomat sírvakérlelt, térjek eszemre. Viselkedésem nemcsak lelkem üdvét veszélyezteti, hanemtesti épségemet is. A városban máris híre terjedt, hogy eladtam lelkemet azördögnek, s a vásárt elhalt anyám közvetítette, aki boszorkány volt. A szerzıdésnyilván kikötötte, hogy minden lehetséges alkalommal szembehelyezkedjem azegyház tanításaival, a jámborokat megzavarjam, és minél több bárányt térítsek elaz igaz útról. Ezt a szándékot bizonyítják sátáni ravaszsággal feltett kérdéseim,amelyek csak a pokolban foganhattak, különben tisztességes, vallásos emberrögtön válaszolni tudna rájuk. Egyedül az ördög fonhat ilyen hurkot Isten együgyőgalambjainak. Tudtam, hogy ez a sértıdött, bárgyú és alattomos érvelés nagyrészt a SanMarco-kolostorból győrőzik szét Milánóban, és komoly veszélyeket rejt. Szívesentovábbálltam volna, de Homonculus maradásra intett azzal, hogy nemsokára úgyisindulnom kell. Apám mőhelye túl hiányos és szegényes a nagy kísérletlefolytatásához, tanulmányaim azonban még nem teljesek. Pénzre, összeköttetésrene legyen gondom. Homonculus ismeri a fogantyúkat, amelyek megindítják azemberi ostobaság és hiszékenység gépezetét. * Az események mégis úgy alakultak, hogy elıbb kellett elmennem, mintHomonculus akarta. A folyamatot Maria Dora indította meg szeretıaggodalmában, s ahogy ez már lenni szokott nála, megint csak kellemetlenségbedöntötte azt, akit meg akart menteni. Bizonyos például, hogy a jámborságában ésmég inkább hiúságában sértett Fra Niccolo mellett ı maga volt az, akiistentelenségemet szétsírta ismerıs öregasszonyok, pattanásos apácák,szörnyülködı papok között. Nem kellett rá soká várni, a szentencia hamarosan 105
  • 107. megszületett: ki kell őzni belılem az ördögöt! Az ördögőzés nagy és ünnepélyes szertartás. Szent félelemmel éskíváncsisággal tolong a nép a menny és pokol fizetett szakembere nyomában, akifüstölıt lóbál, szenteltvizet fröcsköl, és jámbor szavak lángpallosával diadalmasharcot vív a gonosszal. Az én ördögöm azonban makacsnak és elutasítónak bizonyult. Meg se nyikkanta szenteltvízre, és a füstölıtıl mindössze bosszúsan eltüsszentette magát. Avallásos borzadással egymáshoz préselıdı asszonyok, Fra Niccolo borús,képmutató majomábrázata, Maria Dora piros daganattá sírt arca, s egy piszkosmezítlábas gyerek, aki beszivárgott valahogy, és egész idı alatt hevesen túrta azorrát humorosan és egyben felháborítóan hatott rám. Váratlanul törtek be a békésmőhelybe. Trimosin: Aureum Vellus címő könyvét kitépték a kezembıl, gyorsanfelfüstölték, és irtózással megöntözték, mint valami döglött patkányt, aztán engemlocsoltak végig, de hiába. Az én ördögöm nem ment ki. Sıt. Nevetni, gúnyolódnikezdett kielégületlen mérgében és csiklandó jókedvében; elevenebb, ravaszabbgonoszsággal vitatkozott, mint valaha, végül kizavarta az egész társaságot. Még jó, hogy egyszerő számőzetéssel megúsztam a dolgot. Igaz, csak azért,mert mire elcsíphettek volna, már messze jártam szülıvárosomtól. A kedves, öreg házban eltöltött utolsó órákban derült ki, hogy mégis több szálköt oda, mint forrongó, hideglázas szellemi állapotomban hittem. Anyám szelíd,kék ruhás emlékalakja suhant szobáról szobára. A falak pórusaiba régi susogásokivódtak, s az ebédlı kihőlt fényő bútorai elmúlt testek hajlatait ırizték. A búcsúzáshalálíző perceiben minden múlt jelenné váltán tétovázott a küszöb elıtt, s úgyéreztem, csak szólnom kell, máris becsoszog szórakozott tekintető apám, kéntılsárgára mart ujjai között erıs illatú agyagcsuporral. Az ágyak takaróifeltornyosultak, mintha feküdt volna alattuk valaki. A véres szülés sikolyai,didergı, ijedt motozás, beteg gız és sivító huzat, mind ott kísértettek körülöttem,magánnyal, gyásszal és vágyódó gyöngédséggel telítve bensımet. A tárgyakbeszéltek hozzám, és utánam nyúltak, mert sok év erıs érzéseivel és gondolataivaléletre keltettem ıket. A poros, tömör ciprus a kis medence vizébenvisszatükrözıdve elmondhatatlan dolgokat közölt velem alázatosan terjengıkörvonalaival. A fehér-fekete kıkockák erezete, lépteim visszaverıdı kongása, avirágos függönyök sápadt, napszítta mintái, olajosan megbámult festmények, azebédlı- és ruhásszekrényekbıl kiáradó illat, mind külön fájtak, minthaidegszálakkal átszıtt részeim lettek volna. 1636-ot írtunk. Alkonyat volt, mikor sietısen elhagytam a házat, sötét köpenyben, kiscsomaggal a kezemben, Maria Dora halk, csukló zokogásától és saját kietlenérzéseimtıl kísérve. Sokáig nem mertem visszanézni. Görcsösen bámultam alábam alatt sodródó vizes, hervadt leveleket. Október eleji, ideges, vénlányos szélfújt, és libabırössé borzolta a délutáni esı után maradt tócsákat. A csatorna vizeharagos volt, és rothadó szag párolgóit belıle. 106
  • 108. Egy pillanatig arra gondoltam, kimegyek szüleim sírjához a temetıbe, de aszándék rögtön elernyedt bennem: minek? Nincsenek ott. Azok a sírok üresek.Levetett, málló testruhák porladnak bennük; éppen olyan romvárak, mint az öregház a Catarana-csatorna mellett. Azután megálltam a Viale dei Collin, a Dombokútján, és visszanéztem a házra. Borús ég hátterében emelkedett kialudtablakszemekkel, öreg volt és örökre elhagyott. Felzokogtam. Olyan ijesztı erıvelrohant meg a bizonyosság: anyám nélkül elveszett vagyok, hogy hangosankiáltottam a nevét. * Számőzetésem után néhány év meddı vándorlással telt el fél Európán keresztül.Kalandos, zavaros, mulatságos és szomorú mozaikokkal tele idıszak volt ez, kevésvalódi munkával és ismeretgyőjtéssel, noha Homonculus cinkosságávalmeglehetısen nagy hírre vergıdtem mint alchimista, boszorkánymester éscsodadoktor, anélkül, hogy ennek a nimbusznak keserves következményeiutolértek volna. Mikor a talaj átforrósodott a lábam alatt, Homonculus jelt adott azindulásra, és én továbbálltam, hol gyalogosan, hol egylovas, de néha négylovashintón, drágán szerszámozott lovakkal, aszerint, milyen áldozatra akadtam,pártfogóm mennyire volt bıkező. Homonculus valóban értett az aranycsináláshoz,de ı is csak az emberi butaságból transzmutálta egyelıre. A mód, amellyel meggyıztem a legcinikusabb kételkedıt is, nem egyszerőkóklerkedés volt, hanem az események logikájának pontos felismerése, rejtettösszefüggések, s a természet törvényeinek mélyreható tudása. Ezekkel aképességekkel persze nem én, hanem Homonculus rendelkezett. Megjósolta, sıt,fenyegetésül használtatta velem az idıjárás változásait a jövıben, az áradásokat,földrengéseket, sıt a politikai feszültségeket, háborúkat is. De a járványok,állatvészek éppen úgy bekövetkeztek az általa megjósolt idıben, mint különfélebetegségek jobbra vagy rosszabbra fordulása. Diagnózisai csalhatatlanok voltak.Egyetlen esetben nem tévedett a halál idıpontjában. Teljesítményeire, mini mármondottam, hiú volt a maga száraz, kísérteties módján, de nem tőrte nálam akialakuló mítoszt körülötte: – “Ez csak tudás következtetés, szerzett képesség;évezredes megfigyelés által összehordott ismeret. Sikerült kilesnem az anyagegészen rejtett tulajdonságait is, mégpedig nem specializálódva, hanem aMakrokozmosznak mint összefüggı egésznek szintézisébıl kiindulva. Tudompéldául, hogy ha a napon foltok mutatkoznak, hogyan reagálnak rá a földparánysejtjei, éppen úgy, ahogy egy valamirevaló orvosnak tudnia illenék, hogy a rosszvesemőködéstıl megdagad a láb." 107
  • 109. * Homonculusnak mindenben igaza volt, ami a fizikai világra vonatkozott vagyakár a legszubtilisabb matéria alkatelemeire és mőködésére – mégis súlyosan,alapvetıen tévedett a lényeget illetıen. Hiába volt minden számítása pontos ésmegtámadhatatlan. A matematika igazat adott neki, a misztikus Élet azonban nem. De errıl késıbb. Az asszonyember Hosszabb tartózkodásra, alapos, érdekes kísérletekre végre Hasenburgbannyílott alkalmam, Krisztina svéd királynı pártfogása alatt. Errıl a furcsa asszonyemberrıl rengeteget írtak azóta is. Megrajzoltákromantikusnak, tragikusnak, zseniálisnak, ırültnek, betegnek, romlottnak ésszentnek. Valójában egyik se s egy kevéssé mindegyik igaz. Kétségtelenül férfi volt. Mohó, okos ás perverz kíváncsisága ejtette foglyul nıitestben, amelyet olyan szenvedélyesen imádóit, hogy eggyé kívánt lenni vele;nemcsak a kéj rövid önkívületében, hanem hosszan, átkutatva idegzetének,agyának, sejtelmeinek, vérének és húsának sajátos titkát, belülrıl hallgatódévászervezetében. Át akarta élni hangulatait, elhallgatott álmait, komiszságát ésegzaltált jóságát úgy, ahogy férfi sohasem ismerhet meg asszonyt, hiába szakadt kianyja méhébıl, hiába szívta dajkája mellét, préselte testéhez ágyasát, és hatolt beölébe. A másik pólus mégis örökre idegen bolygó maradt fényévek távolságában. E furcsa kettısségbıl eredt rendkívüli, külsı szem elıtt érthetetlenmeghasonlottsága. A férfi psziché és a nıi test sajátos törvényszerőségébıl fakadóösztönvilág egyszerre volt jelen benne, de szüntelen harcban egymással ésváltakozó beerısödéssel. Mint férfi mérlegelı, ismeretszomjas, betővándor ésszkeptikus, gyakran önkínzó aszkéta, máskor enervált költı, gáláns szerelmes,néha bıvérő ivópartner, főszeres ételek és fülledten dús asszonyi bájak habzsolójavolt. Mint asszony egzaltált és szeszélyes, máskor templomos, csendes, imádkozó,de legtöbbször kiszámíthatatlan, hisztérikusan tomboló, tetszelgı, kegyetlennıstény, aki a testébıl, érzékeibıl, idegeibıl feltörı minden érzéshullámnakgáttalanul odaengedte magát. Környezetének hallatlanul nehéz volt a helyzete.Senki sem tudhatta, melyik lényt dobja felszínre benne a következı pillanat. Amitaz egyik épített, a másik lerombolta. Amit az egyik szeretett, a másik győlölte.Amit az egyik szégyellt, azzal a másik büszkélkedett. Sohasem láttam tragikusabbkettısséget – és biztosabb bukást Krisztina királynı bukásánál. A hatalmat gyöngébbik, ösztönös és asszonyos természetével akarta. A férfinakhúsába vájt a hatalom és felelısség. Fojtogatta. A férfi lázadó volt, és szabadságértkiáltott. Aranyat is a puha, babonás, élvezetvágyó, hiú nı akart szerezni ahatalomért. 108
  • 110. Krisztinának arany kellett, homonculusnak és nekem gazdagon felszereltmőhely, óriási könyvtár, zavartalan munkalehetıség, így Hasenburg vált hosszúidın keresztül kísérleteink izgalmas színterévé. A királynı sokat harcolt zavartalanmunkánk érdekében. Pozíciót féltı, irigy és egyes, talán valóban jóakaratúudvaroncai joggal féltették befolyásomtól. Krisztinán azonban – éppen úgy, mintrajtam – erıt vett a láz, amelyet jó! ismer minden kutató, aki ösvényt vág egyfelderítetlen tudomány-földrészen. İt az arany is csalogatta, bár a kísérletérdekessége néha önmagáért gyújtotta fel. Én a magam megváltásáért és Homonculus rögeszméjéért küzdöttem. Az aranytovábbra sem érdekelt. Sok-sok délutánt, estét és éjszakát töltöttünk el együtt az óriási, színeskıkockákkal kirakott csarnokban, amelynek gerendáiról drága borszeszégıkcsüngtek alá, erıs fényt árasztva az égetett agyagtégelyek, víztartó üstök,földtárolók, keverık, tőzcsíptetık, savtartó edények, vasporral, cinóberrel telifazekak, gızvezetı csövek, fújtatok rendetlen zőrzavarára a széles, gyalult tetejőasztalon és körbefutó állványokon. Egyszerre több, úgynevezett örökégı kemencével dolgoztunk és nem erıs,hanem szívós, egyenletes tőzzel. Alkalmaztuk a már akkor Valentinus ótaelavultnak mondott trágyát is a rothadási folyamat következtében keletkezı hıfejlesztésére. A széles, vasfedeles, vörös téglából rakott kemencék tégelyében úgypihent a bonyolult eljárásokkal áttisztított, szőrt, finomított, szőzföld közé ágyazottkonyhasó, kén és higany, mint anyaméhben a magzat. A tégelyt állandóan nedvesen tartott tehéntrágya vette körül, s alatta, lyukacsostéglák válaszfalán át egyenletesen izzó faszénparázs szőrt melege jutott fel az“embrióhoz"; mint ahogy a nap érlelı heve szőrıdik a föld mélyében nyugvómaghoz. Minden kemencében és minden tégelyben más és más eljárással elıkészített,különbözı összetételő és különféle hıfokon tartott anyag pihent, és várta, hogytizenhárom hónap múlva megszülethessek. A királynı bámulatosan személytelen és fáradhatatlan famulusnak bizonyult.Mindenbıl részt akart, még a testi munkából, a kádak emelgetésébıl, fújtatásábólis. Izmai, ereje és ügyessége örömmel töltötte el, ugyanakkor a kemencéknek, e"terhes anyáknak" misztériuma szinte gyöngéd, nıies izgalmat táplált benne,mintha ı maga lett volna várandós egy királyi gyermekkel. Persze csak annyittudhatott és láthatott, amennyit Homonculus szükségesnek tartott: az egészendurva, fizikai síkon történı operációkat. Semmit sem sejthetett azonban az idıpontfontosságáról, amelyben a “fogantatásnak" történnie kellett a megfelelı kozmikushatások, konstellációk között. Nem gyanította, mi az összefüggés tisztán növényitáplálékra szorítkozott, aszkétikus életmódom és az operáció között, s nem tudottnehéz koncentrációs gyakorlataimról, amelyeket napkeltekor végeztem szobámmagányában, Homonculus irányítása mellett. Nyugtalan szelleme megérzettvalamit abból, hogy titkolódzóm elıtte, mert tele volt kérdésekkel. Feleleteimsohasem elégítették ki teljesen, de azért fegyelmezetten alávetette magát aszabályoknak, amelyeket a kísérletekben való részvétel feltételéül állítottam. 109
  • 111. * Mennyi remény indult el minden fogantatással! És mennyi várakozó izgalomhıje forrósodott tizenhárom hónapon át a kemencék piros teste körül! Csakezerféle apró foglalatosság a mőhelyben, motozás a tőzzel, trágyával, fújtatókkal, aszinte dajkái gondoskodás enyhítette a lassan vánszorgó hetek, hónapok szúrólámpalázát. A fogantatás után beáll a csend és az elernyedés… Kialszanak a méregdrága, nehezen táplálható borszeszégık… A boltíves, széles ablaknyíláshoz a csillagporos égbolt sötét selyme tapad. Akemencék felıl sugárzó hıvel észak búskomor hővössége küszködik, s a boltívnyitott színpadtermében megjelenik az újhold. Nıni kezd. Nedvduzzasztó,idegkorbácsoló teleholddá feszül, majd elfogy lassan. Elmúlt egy hónap. * Az elsı komoly, nagy kísérletek idején Homonculus biztonsága rám is átragadt.Annyira lehetetlennek tartottam, hogy valamelyik tégelyben ne szülessék meg az“isteni gyermek", mint ahogy lehetetlen volt, hogy télre ne tavasz következzék.Homonculus kiszámította. A kizárás elvének alapos, lassú hajtóvadászatávalkörülkerítette és leszőkítette a lehetıségeket négy változatra, s ez a négy változatott erjedt, alakult a négy kemencében. Valamelyik az igazi. Valamelyik amegoldás. * Az elsı tégely kinyitása nem is okozott csalódást. Miért éppen az elsıbenrejtızött volna? Négy hónap és két nap múlva a második tégely meddısége már halványszorongást ébresztett bennem. Homonculus rendíthetetlen volt. – Az egész világmindenségben nincs egyetlen érv, amely megcáfolhatna –sugározta belém sötét biztonsággal. – Négy vagy nyolc hónap múlva célnálleszünk! Nem voltunk célnál. Az egész világmindenségben nem volt érv, amely Homonculust megcáfolhattavolna, de a transzmutáció nem jött létre, a tényezık nem olvadtak össze, és nemalakultak át úgy, ahogy a természet mőhelyének mágikus kemencéjében teltékpillanatonként minden erıfeszítés nélkül, hanem makacsul elkülönültek, éselzárkóztak. A világmindenség, úgy látszik, nem csupán tézisre, antitézisre ésszintézisre épül, nem csupán kauzális tényekre, hanem valami másra is, amivelnem számoltunk. 110
  • 112. Egyelıre persze – minden keserő csalódás mellett is – csak hiányosságróllehetett szó, valamirıl, amit még nem tudunk, de tudni fogunk, mert kikutatjuk azeddiginél is szívósabb, élesebb elemzéssel, önmegtagadással, türelemmel éskitartással. Egy árnyalat hiányozhat mindössze, elenyészıen kicsi, mégis dühítıénfontos hajszálrugója a konstrukciónak. Elvesztegettünk huszonnégy hónapot.Sebaj! Elölrıl fogjuk kezdeni. És kezdtük elölrıl. A kísérletek persze pénzbe kerültek. Rengeteg pénzbe. A sikertelenséget pedigritkán kíséri türelem. Krisztina királynı – belsı és külsı válságait tekintve – elégsokáig kitartott. Rágalmazó, intrikus, nyílt és titkos ellenség bıven akadt körülötte,akikkel a férfiénje gıgösen harcolt, de az asszony megrettent tılük és dús, kapkodóajándékokkal kenyerezte le a sértıdött győlölködıket. A kemény és meggondolturalkodó sohasem érte utol a szertelen nıt; s noha gyıztes háborúk bonyolódtakkörülötte, az ország gazdag területekkel gyarapodott, bıséges hadisarc ömlött akincstárba, az arany mindig csak átutazóban volt a királynı ládájában. A bajokra,megszorultságra, felbillenéssel fenyegetı egyensúlytalanságra persze itt volt abőnbak: a hírhedt Burrhus, az ı fogoly ördögével. Az államtanács döntı állásfoglalást sürgetett, s gondoskodott róla, hogykövetelése a nép gyúrható nyersanyagán át jusson el a királynıhüz: “el aboszorkánymesterrel!" – követelte a fellázított tömeg. Évekig tartott a harc Oxenstierna, a nép és a királynı között. Végül is a dac, agyőlölet olyan fullasztóvá és veszedelmessé vált, hogy Homonculus elérkezettneklátta az idıt a távozásra, különben erıszaktól kellett volna tartanom. A királynı – bár keserő, tomboló kitöréseiben azzal vádolt, hogy kifosztottamés cserbenhagytam öt – alapjában örült, hogy véget vethet a harcnak, amelybılnem látszott kiút. Régen szerette volna abbahagyni, de nem tudta, hogyan táncoljonvissza hiúsága sérelme nélkül. Elkedvetlenedett. A tégelyek újra és újra megcsaltakbennünket. Méhükben nem megváltás, hanem bizalmatlanság fogant. Semmifélefolyamat nem indult meg bennük, még az elsı fázisú “caput corvi" fekete testéhezsem sikerült eljutnunk Hasenburgban. – Svédország levegıje hőt és elernyeszt. Tele van gáttal és asztrálerıket ölısugárzással – közölte szuggesztív meggyızıdéssel Homonculus. –Továbbmegyünk. A kör egyre szőkül. Tökéletesebb körülmények kellenek.Megkíséreljük salétrom és timsó hozzáadásával. Más szublimációt alkalmazunk.Nem hagyjuk ki a purifikált vékony aranylemezkéket sem. Ezenkívül olyanpártfogóra van szükségünk, aki elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy teljesvédelmet nyújtson. Tehát férfitestben férfire. Fontos, hogy megszerezzük feltételnélkül való, engedelmes, szívós vakhitét, amelyet nem kezdhet ki türelmetlenségvagy bizalmatlanság, ha késnek az eredmények. Mind e feltételekei megtaláltuk III. Frigyes dán királyban. 111
  • 113. A király barátja A talajt jól elıkészítette félig-meddig szökésem a svéd királyi udvarból. Asvédekkel örök és utóbb egyre szerencsétlenebb háborúkba bonyolódó dánoknál ezmár magábanvéve jogcím volt rá, hogy befogadjanak. Krisztina svéd királynıvelvaló kapcsolatom régóta beszéd tárgya volt Európában; alaposan kiszínezték,botrányossá duzzasztották, és sok piszkos részletet költöttek az egyszerő ésgyökeréig személytelen viszonyhoz, amely hozzá főzött. A vesztes dánokban –akik a roeskieldei és koppenhágai békekötésben összes birtokaikat a Sundon túlkénytelenek voltak átengedni Svédországnak – a tehetetlen megrövidítettnekminden dekadens indulata benne erjedt. Gyızni nem tudtak, tehátösszeesküvéseket szıttek, intrikáltak, vádakat kovácsoltak, s tetterejük terméketlenmarakodásokba ömlött el. A hanyatlás jellegzetes tüneteként az ország kisebb-nagyobb, egymás ellen acsarkodó klikkekre hullott széjjel. Titkos társaságokalakultak a németek ellen Schleswig elvesztése miatt. A svédek elleni győlöletállandó fehérizzásában éltek, ugyanakkor sajátos perverzióképpen a nemesség,különösen a fiatalabb nemzedék, majmolta a svéd divatot, kozmopolita eszmékethangoztatott, és esküdött a nemzetek feletti individuális szabadságra, amely ezesetben annyit jelentett, hogy a közjó érdekében minden áldozatot megtagadott,gúnyolta a királyt, de önmagát is; természetellenes mulatozásokban vagyértelmetlen aszkézisben, szakadár vallási túlzásokban élte ki belsı nyugtalanságát,s kihívta a polgárság és a papság felháborodását. Ez az egységes felháborodásvégre szövetkezést és tettet hozott: az 1665. november 14-i királyi törvény a “Lexregia" kimondta, hogy a szerencsétlen kező, vesztes uralkodó, akinek gyenge ujjaiközölt szétesett a dán birodalom, tartozik az evangélikus vallást követni, az országegységét, a királyi törvényt fenntartani; különben pedig tetteiért csak Istennekfelelıs. A birodalmi tanácsot eltörölték. A kormánytól függı hivatalnoki hierarchiaés megbízható katonaság lettek az abszolút királyság támaszai. És az abszolút királyság abszolút királya III. Frigyes. Aki tetteiért csak Istennek tartozott felelısséggel. * Sokszor úgy hatott rám, mint egy csapnivalóan rossz, protekciós színész, akimindenki és önmaga megpróbáltatására fıszerepet játszik valami súlyos drámában;lötyögı, dús jelmezben ágál, verejtékezik, nem találja e! a hangot, és nem hiszönmagában. Bizonytalan jellemő köznapi embernek is szenvedés, ha rögtön ésvégérvényesen döntést várnak tıle. III. Frigyesnek szüntelenül döntenie és tenniekellett, pedig nem tudott dönteni, és nem tudott tenni, mert egy ruhakiválasztásánál ezer skrupulus kötötte gúzsba. Befolyásolhatósága nem segítettrajta. Tanácsadók, kegyencek, csillagászok, vándorfilozófusok, szélhámosok ésvalódi tudósok hemzsegtek körülötte, mindegyiket meghallgatta, de egyiktanácsában sem tudott megnyugodni. Szerencsétlen, ırlıdı jellem volt, akiben az 112
  • 114. önmagában és minden dologban való kétkedés határtalan becsvággyal és betegesérzékenységgel párosult. Kudarcai nélkül is csupa seb és titkos sérelem volt belül,de sorozatos megaláztatásai szinte mániákussá tették. Minden szó mögött gúnytsejtett, minden mosoly mögött vérig sértı lekicsinylést, s hogy ezt megelızze, “ımondta ki elıbb". Környezetét állandóan kétségbeejtette azzal, hogy helyettükbeszélt. Elmondta feltételezett becsmérlı gondolataikat. Az érintettek tiltakozásapersze érthetıen túlzó vagy zavartan dadogó volt, s ez még gyanakvóbbá, vadabbátette. Ezer szeme volt, és ezer felé villant. Apró, rezzenésszerő jelekbıl kombinált.Megfigyelései néha félelmetesen élesek és pontosak voltak, így nyomozott folytona fegyverek után, amelyek ıt magát sebezték vérig – és ezek a sebek sohasemgyógyultak be. Minden szemen keresztül saját eltorzított szörnyalakját akartaszemlélni utálkozva és szenvedve, s ilyenformán állandóan függésben volt, sugyanakkor győlölködı harcban állt az emberekkel. Környezetében nemtartózkodott olyan élılény, akinek ne “tartozott" volna valamivel. Azösszességnek, a ködös tömeggé olvadt titánnak pedig magával a Csimborasszóvalvolt adósa, amellyel majd egy csapásra megváltoztat, áthangol és lehengerelminden lekicsinylı véleményt. Persze, hogy a leghatalmasabb, leggazdagabb királyakart lenni: hódító, híres és hírhedt. Félelmetes, zord, erıs és erıszakos.Történelemformáló óriás, akirıl hısi énekek szólnak. III. Frigyes nemcsak aranyatkívánt, hanem a Mágus erejét is. A valósággal való összeütközéseiben szerzettsérülések és kudarcok kiszorították lassan a földrıl a fantázia síkjára. Érthetı, hogyHomonculus öt választotta áldozatául és pártfogóul, de még inkább pácienséül;mert e sajátos egyesülésbıl nemcsak mi profitáltunk. A királynak is célt adott.Elviselhetıvé tette addig tőrhetetlen életét, s amit sohasem tudott azelıtt: bízott,remélt és hitt egészen haláláig. * Mindhárman teljes lelkünkkel komolyan vettük azt, amit csináltunk. Nemakartuk becsapni egymást. A királynak, ennek a saját belsejében kínpadra vontszegény, boldogtalan ırültnek sok, megfizethetetlen órát szereztünk, amely alattelfelejtkezett fájdalmas állapotáról. Homonculus sokkal többet kiszolgáltatott nekititkaiból, mint a szeszélyes Krisztinának, sıt egy ízben, hosszú elıkészület után,lehetıvé tette, hogy lássa ıt. A király belebetegedett az élménybe, de ameggyızıdés teljes volt. Vakon bízott bennünk és ügyünk sikerében. Sok évvelkésıbb rájöttem, mi hatott rá olyan erısen Homonculusban. Halványan, puhán ésárnyékszerően ı is hasonlított hozzá. Legbelül egyképőek voltak. A királyintellektusa ugyanolyan lefelé örvénylı spirál volt, mint Homonculusé. Benne isszétbontott mindent a terméketlen, nihilbe veszı kétely, amely csak cáfol, éssemmit sem állít, utolsó rétegig lehántja a dolgokat, míg el nem tőnnek elılevéglegesen, így ırölt fel maga körül a király barátságot, szerelmet, rokoniköteléket, alattvalói ragaszkodást. Beléjük cseppentette saját mérgét: a gyanakvórosszhiszemőséget, a aztán belevájt a szeptikus masszába: “Ilyen vagy! Ezekvagytok! Ennyit értek!" Végül valóban “csak az ördög maradt meg neki az egész 113
  • 115. világból"; tehát Homonculus – és én. * A legtalálóbb jellemzést egy magát Hyacinthusnak nevezı, öreg, betegeshajlamú csirkefogó adta a királyról. Hyacinthust kitiltották minden nagyobbeurópai országból. Egy tucat börtönben ült már lopásért, kerítésért, különféle nemikicsapongásokért, pornografikus rajzok terjesztéséért, rágalmazásért, de III.Frigyes önmaga és mások iránti gúnyos kárörömmel menedéket adott neki, mertpéldátlanul mocskos szájjal hajmeresztı pletykákat adott elı Európahatalmasságainak gyengéirıl, magánéletérıl, hálószobatitkairól, és annyira rothadtvolt kívül-belül, hogy a királynak titkos elégtételül szolgált. Hyacinthus jósnak és filozófusnak mondta magát. Azt gyanítom, írni sem tudottrendesen. Mőveit “fejében hordta egyetlen példányban", Kövéres testő, olajosanpiszkos bırő középmagas férfi volt, nıies kebellel. Magas fejhangon beszélt.Nyomott, ferde koponyáját ritkás haj röpködte körül. Véreres sárga szeme alatt atúlhajtott bujálkodás lila táskái duzzadtak. Kezének vizes nyoma mindenen rajtamaradt, amihez hozzányúlt. Undorító volt, mint egy állott osztriga. Szemtelenségenem ismert határt; de eredetisége meghökkentett néha. Hyacinthus ösztönös emberismeretében nyíltan gúnyolta a királyt. Tudta, hogyezzel a többi, ijedt, tapintatos udvaronc fölé kerül. Tudta, hogy merheti. A király, amaga szánalmas, ijesztı módján a többi alattvalóját is erre unszolta szüntelenül, deaz emberek nem hitték el neki, hogy valóban ilyesmit akar hallani tılük – és igazukvolt. A király azt kívánta, bárcsak meggyıznék tévedésérıl, de úgy tett, mint aféltékeny ırült, aki imádottjából a szeretı nevét ırli, tapossa ki, attól rettegve, hogyaz végül is vallani fog. Hyacinthus vallott, és a király kétségbeesetten, halálosan győlölte érte, de otttartotta az udvarnál, és minden pimaszsága után gazdagon megajándékoztamindenki elıtt. Hyacinthus terjesztette el a királyról, hogy azért nem csókol többé asszonyt,mert az elsı lehunyta a szemét csók közben az utálattól, a másik kinyitotta, hogylássa, mennyire visszataszító és nevetséges, a harmadik összehúzta szempilláit aziszonyodástól; de mindhárom egyformán azt hazudta, hogy a csók jól esett neki.Mindhárom asszony szerette a királyt, de ı addig vallatta ıket éjjelnappal, míg afáradtságtól összeomlottak, és mindent ráhagytak. Akkor sírni, ırjöngeni kezdett,elkergette ıket, és kijelentette: örökre csalódott a nıkben. Ezt a kis mesét Hyacinthus a király jelenlétében is feltálalta, aki erıltetett,kongó hangon nevetett rajta, és hamis vidámsággal hangoskodott: – Nagyon jó! Kitőnı! Csak tudnám, melyik ártatlan liliom fizetett megbusásabban a három közül, hogy pártját fogd elıttem… vagy mindháromtól sápothúzol, vén kerítı?! – Körülbelül így is van, felség! – nézett szembe a királlyal Hyacinthusarcátlanul. 114
  • 116. Feszengı némaság uralkodott el a teremben. A levegı foghatóan hideggé,nyirkossá vált a kínos hangulattól. Mindenki ismerte a dámákat, akikrıl szólehetett, akik rövidebb-hosszabb ideig uralták a király érzelmeit, s azutánalámerültek az udvari süllyesztıben, amelynek nincs kijárata a felszínre. – Távol legyen tılem, hogy megbotránkoztassak valakit a hölgyek és urakközül! – fordult az ellenséges és tanácstalan társasághoz, amely még a halktársalgás látszatához sem folyamodott megdöbbenésében. – Azt a három hölgyet, akirıl beszéltem – folytatta Hyacinthus zavartalanul –csak a látszat mutatja három ismert személynek. Valójában csak a mi felségesurunk három változata, három jelmeze… Igen, igen! Mindjárt megértik, miregondolok. A mi kegyes és csak Istennek alávetett királyunk egyetlen hatalmasszellemhez hasonló, amely betölti nemcsak egész országát, hanem külön-különminden alattvalóját, hódolóját, kedvesét, barátját is. Minden ember szemén átönmagát szemléli. Mindenki agyában önmagát gondolja, s mi, vak férgek, akármitállítunk, İ nemcsak a vesénkbe lát, de bennünk van, kiszorítja szellemünket;különben hogyan volna lehetséges, hogy helyettünk beszél, dicséretünket,hőségünket, szerelmünket megcáfolja, és kimondja azt, amit ı gondol, érez és lát ami testünkkel, szemünkkel és lelkünkkel. Azok a dámák szerették és kívánták akirályt, de a mi felséges urunk kedvesei szemén át nézve nem szerette és nemkívánta önmagát, mert a királynak csak egyetlen ellensége, gyilkos gúnyolója,engesztelhetetlen vetélytársa, hőtlen szerelmese és áruló barátja van: önmaga. Aztpedig igazán hiába is tagadnám, hogy nemcsak szellemi, de anyagi jólétem fényeséltetı napkorongja a mi hatalmas, bölcs és jóságos uralkodónk, Isten tartsa meg ıtegy örök életen át mindnyájunk üdvére! – fejezte be meghökkentı tirádájátkenetteljesen. * Munkánk lassú, alapos és költséges volt, de nem kellett félnünk, hogy bajunktámadhat miatta. A király bıkezően fedezett mindent. Mi lettünk életénekközéppontja. Homonculus mindig odavetett neki egy-egy játékszert, csillapítókoncot, amellyel áthidalhatta a természetes folyamatok hosszadalmasságát másolókísérleteink ırlı várakozását. Hálóterme, dolgozószobája tele volt aggatvakülönféle színő festett táblákkal, amelyekrıl nagy, erıszakos betőkkel szuggesztívmondatok kiabáltak: “Ne kívülrıl nézz önmagádra, hanem belülrıl nézz kifelé!" “Az emberek véleménye értéktelen!" “Aki mindenki fölé akar emelkedni, az egyedül van, és csak önmagához hő. Mindenkit felhasznál, 115
  • 117. de senkiben sem bízik!" Ilyen és ehhez hasonló varázsigékkel támasztgatta alá és drótozta össze szétesılényét. Órákat töltött elıttük összeráncolt homlokkal, szorosra zárt szájjal, kezévelkarosszéke támláját markolva; s oly kimerült volt utána, mintha követ tört volna.Sokszor elaludt a táblák elıtt, és álmokat látott, amelyeket nekem kellettmegfejtenem. Folyton üldözték ezekben az álmokban; kapuboltozatokba lapult,végtelen csigalépcsın futott felfelé, kormos, sötét kandallók belsejébekapaszkodott, míg alatta tüzet gyújtottak. Egyetlen kellemes, visszatérı álma volt abölcsı, amelyben tehetetlen és ernyedten szunnyadó kisgyermekként feküdt. Sötétruhás, tejszagú, dúskeblő asszony ringatta; idınként föléje hajolt, és lerugdosotttakaróját felhúzta az álláig. Csak a sorsirányító, titokzatos erık tudták, miért tették királlyá ezt a szegény,gyönge, középszerő embert. Feladatai túlhaladták képességeit. Míg Homonculus ésén fel nem bukkantunk környezetében, leírhatatlanul szenvedettmeghasonlottságában. Egyenes úton volt a megzavarodás és öngyilkosság felé. Milevezettük feszültségét, narkotizáltuk, bizonyos mértékig visszaadtuk önbizalmát,és hozzájuttattuk a szellemi fensıbbség elégtételének balzsamához. A boldogságotnıkben, barátokban, rokonokban, gyermekekben sohasem ízlelte meg. Mindig sajátalacsonyrendőségi érzetének gátlásaival küzdött. Egyedül. "ni tudtuk percekre,órákra, sıt hetekre is boldoggá tenni egy-egy rábízott, különleges gyakorlattal,tanulmánnyal vagy kézmőves munkával, amelyet “csak ı" tudott elvégezni, senkimás a világon. S mialatt e tennivalókkal pepecselt, megfeledkezett csupa sebönmagáról; s alámerült a gyógyító, felszabadító személytelenség nirvánájába. * Homonculus úgy látta jónak, hogy elég messze a palotától rendezzük bemunkahelyünket egy négy méter magas, fekvı ember szélességő fallal körülvett,eléggé sivár, kényelmetlen házban. Földszintjét és pincéjét azonban mindeneddiginél tökéletesebben felszerelhettük a király jóvoltából, aki hatalmas összegetés számtalan munkást bocsátott rendelkezésünkre. Tapasztalataink alapján az elsıévekben lehetıleg nem mutatkoztam a palotában, csak a király különlegeskívánságára, vagy ha beteg volt. El akartam bújni a kémlelı, gyanúsító, irigy ésgyőlölködı szemek elıl. Késıbb ez már sehogy sem sikerült, mert a király nemtudott meglenni nélkülem, s akaratom ellenére egyre jobban belevont mindennapiügyeibe. * Ott-tartózkodásom elsı három évében kellemes és zárkózott életet éltemHomonculusszal a palotától és a várostól távol esı kis erıdünkben. Egyedül akirálynak volt szabad bejárása hozzánk. Rendszerint alkonyat felé jött át kocsiján,és kíséretét, minden könyörgés és tiltakozás ellenére, házon kívül táboroztatta. 116
  • 118. Saját személyzetébıl engedett át szolgálatomra egy öreg házaspárt, akik közönyös,alvajáró alázattal végezték dolgukat, s annyira sem voltak kíváncsi természetőek,mint a kövek az udvaron. Az emelet tátongóan nagy, magas és hideg szobáit rendezték be nekem lakásul:királyi bútor-, szınyeg-, ezüst- és képállományból, de ez a súlyos, sötét tónusúpompa semmit sem enyhített a lakás komorságán. A kandalló maga is kisebbfajtaterem volt. Hiába égett benne hatalmas farakás eleven, magasra nyúló lánggal, aszél kihúzta a meleget a mohó, tág torkú kéményen át. Ablakaimból – melyeket akirályi kegy méregdrága, kovácsoltvas keretes ólomüveggel csináltatott meg,elhanyagolt parkra láttam. Két öreg szolgám nem értett a kertészkedéshez, én megnem akartam más, kíváncsi szemeket a mőhely körül. Sötét olaj zölden burjánzóit afő a nedves talajon és gumós testő, ráncos, vén fák hajlottak össze a gazzal benıttösvények mellett. Akkor kezdtem meglátni az analógiát a dermedt ábrák és azasztrálvilág mozgó, áramló erıvonalai között. Rádöbbentem, mennyire jelenvannak ezek a hieroglifák fizikai életünkben is, csak nem tudjuk elolvasniértelmüket. A fák ágazatában, hajló törzsében ugyanazokat az indulatokat,szenvedélyeket, néma, könyörgı feljajdulásokat láttam s hallottam belül, minttomboló asztrálkörnyezetem vonaglásában, csakhogy amazok itt a földöntitokzatosan megmeredtek; elátkozottan álltak a fizikai lét sőrőlenyőgözöttségében, az idı és tér varázslatának fogságában, hogy azután, idejüklejárta után tovább folytassák vad örvénylésüket. Azóta vált hangossá elıttem afizikai sík néma természete is; s azóta értem a fákat. Vannak köztük fiatal, izmoslázadók, vannak szertelenül örvendezık, amelyek ódát kiáltanak a nap feléegyetlen, hosszú ujjongásban. Vannak gyönge, önérzet nélkül való, tétova fák skoldusok, amelyek megtörtén nyújtják ágtenyerüket fényalamizsnáért. Vannaksunyi gáncsvetık, csavaros, buktató intrikusok; kényurak, amelyek más testénkeresztül terjeszkednek, makacs, gıgös puritánok és szelíd, anyásan gyámkodók.Vannak remeték, amelyek lehánytak magukról minden díszt; görcsösen, száradtanvezekelnek. Vannak szerelmes, játékos, költıi fák és vannak békésen tündöklıbölcsek, amelyek mindent értenek, és mindig mosolyognak. Vannak terebélyes,dús gyümölcső polgárasszonyok, nehézkes idomú, tagbaszakadt parasztok ésborús, magányos, filozofáló férfizsenik. De érteni a virágok millió arcánaksokszínő kifejezéseit is. A vizeket, szakadékokat, a komor, győlölködı,szerencsétlen, ezerélő köveket, amelyek az útszélen hevernek, és az okkult ábrákrahasadó kristályok kinyilatkoztatásait. Látom vonalaikat, és vonalaikon át beszélnekhozzám. Elmondják lényegüket, természetüket, állapotukat, szenvedéseiket, ahogyma egy grafológusnak szemébe kiáltják titkaikat az írás néma vonalai. * A pompásan felszerelt mőhely megint csak sorozatos kudarcok színhelyévévált. Homonculus évezredeken át esszenciává sőrített, makacs rögeszméje kelletthozzá, hogy életben tartsa az én kitartásomat. De nem is a kitartásommal volt baj.Kezdett eláradni és felerısödni bennem a sejtelem, hogy Homonculus zsákutcában 117
  • 119. vesztegel. Ezen az úton sohasem érhetünk el semmit. Indokaim, érveim nem voltakhatalmas, legyızhetetlenül okos szövetségesem ellen. Mert én csak “sejtettem"logikán, érvelésen túl. “Éreztem" – ma intuíciónak nevezném –, tehát csupa olyandologra hivatkozhattam volna, amelyeket Homonculus egész száradt, következeteslényével elszántan tagadott. Tovább dolgoztam utasításai szerint. Pontosan véghezvittem mindent, egyrefogyó meggyızıdéssel és erısödı bizonyossággal: hiábavaló munkát végzek, azidıt fecsérelem, és a király pénzét füstté változtatom, amely a kéményeken átelszáll. Testem is kezdett fellázadni lakásom nyirkos, embertelen hidege ellen.Megfáztam. Légcsıhurut és reuma kínzott. Ötvennégy éves elmúltam. A királysem volt már fiatal. Rendíthetetlen kitartása meghatott. Barátsága már nem függöttaz aranytól, amelyet sehogy sem tudtam létrehozni. Szüksége volt rám, bízottbennem és hálás volt viszonylagos gyógyulásáért. Tudta, hogy ezt jórésztHomonculusnak köszönheti, de tıle csak félt; engem szeretett. Baráti érzéseitıszinte szívvel viszonoztam. Sajnáltam tragikus elhagyatottságában. Betegeskedésem megijesztette a királyt. Gyámoltalanul kérlelt, vigyázzakmagamra. Szánalmasan kedves szemhunyorítással tudtomra adta, ı akar elıbbmeghalni. Nem mozdult ágyam mellıl és mikor jéghideg lábbal, kipirosodott orraltüsszögni kezdett a kandallótőz lobogó fényében, tréfásan menekülésre intettem,nehogy sorsomra jusson ebben az elátkozott jégkamrában. Akkor kapott észbe.Vádolta magát, hogy ı az oka betegségemnek, és haladéktalanul intézkednikezdett. Híres és hírhedt eset volt. 1670-ben történt. Homonculus csak úgy egyezett beleelköltözésünkbe, ha a mőhely érintetlen és ugyanaz marad. A király tehát a szószoros értelmében az egész házat felemeltette gépezetekkel, és új felállítási helyérevitette közel a palotához, amelyben kényelmes, jól főthetı lakrészt foglaltam el.Ezeket a szobákat folyosó kötötte össze a laboratóriummal. Az átszállítás egycsomó építımestert, tömérdek munkást foglalkoztatott. Elıkészülete hónapokigtartott, és egy egész vagyont emésztett fel. Elképzelhetı, hogyan vélekedett rólaDánia ellenséges, gyanakvó nemessége, puritán polgársága és megrendült papsága.Európa fejedelmi udvaraiban is sokat derültek az ügyön, s a nép között gúnyversekszülettek róla. Én akkor már győlöltem az egész komédiát. Szégyelltem magamat akirály helyett, és legszívesebben megszöktem volna, de nem akartamcserbenhagyni azt az embert, aki – noha a nevetségességtıl rettegett legjobban avilágon – még ennek a kockázatát is vállalta, csak hogy mindent kedvünkre tegyen. A néhány év, amelyet még a kedves és szerencsétlen ember mellett töltöttem,szánalom sugallta szolgálat volt. Szereplésem Koppenhágában, a király utolsólélegzetvételével véget ért. * Alkonyattájt indultam útnak, mint akkor, Milánóból; s megint szöknöm kellett.Az idı, a visszatérı dolgok mágiájával az októberi szeles, nyirkos napot idézte fel,mikor elhagytam szülıvárosomat. Lassú esı szemezett; s ott északon mérhetetlen, 118
  • 120. idegölı rosszkedv, reménytelenség árad az esıs, ıszi napokból. Néhány órávalelıbb még a király erıtlen, sovány keze kaparászott karomon, és lázas,nedvességben úszó szeme kegyelemért esdeklett nekem a szobát fojtóan megtöltı,halálára lesı családtagjaitól és udvari méltóságoktól: – Ne… ne bántsátok… Nekem ı… mindent… mindennél többet… Nemakarom… megtiltom, hogy… parancsolom… – zihálta. Szegény. Mikor egészséges volt, akkor sem vették komolyan. Rokonsága és az összehívott elıkelıségek hővös kíváncsisággal figyeltékhaláltusáját; eltorzult, verejtékezı arcát. Latolgatva hallgatták lélegzésénekküszködı, szörcsögı zaját, hogy vajon közel van-e a perc, mikor az orvoskimondja az e helyen és ilyenkor kötelezı szöveget. A királyt nem szánta és nem szerette senki. Fölösleges volt már. Átnéztek rajtaaz új hatalom felé. Tele volt a szoba emberekkel, és ı tudta, hogy egyedül vanVelem. Elfordult a konok, könyörtelen, bezárult arcoktól hozzám, aki sajnáltam,értettem, és szerettem. Hangja már alig suttogott. Erıtlen szájáról olvastam le anehezen kiformált szöveget: – Menj… menekülj… én már nem tudlak megvédeni… siess… Tágra nyílt szemébe félelmetes, idegen kifejezés mélyült; így tartotta fogva azén pillantásomat egészen közelrıl. Legbelülre, szakadékos, ijesztı pokolba figyeltbennem tiszta, látó tekintettel, amelyben már nem volt semmi emberi. Éles, magashangon szólalt meg utoljára! – Hagyd el ıt! Hagyd el ıt!… Tudd meg a nevet! Az igazit!… Isten irgalmazzonneked! * Ezt a mondatot és ezt a képet vittem magammal az esıtıl csúszós, sötétedıutcán. A két alázatos öreg szolga tette meg halott urának az utolsó szolgálatotmegmentésemmel. A palota fıkapujánál, számtalan oldalkijáratánál és alaboratórium ajtajánál már vártak rám azok, akik a halottasszobát mégsem találtákmegfelelı színhelynek elfogatásomhoz. Tudtam ezt, és közönyös voltam iránta. Akirály halála és búcsúszavai fölött való megrendülésem elnyomtak bennem mindenérdeklıdést további sorsom iránt. Idıs és fáradt voltam. Egész életemet hiábavalóerıfeszítésekkel pazaroltam el, célomhoz nem jutottam közelebb, sıt, távolabbvoltam tıle, mint valaha. Francesco Borri testét elnyőttnek éreztem újnekiinduláshoz. Most már tudtam azt is, hogy Homonculusszal való szövetségemfélelmetes tehertétel rajtam. Vele együtt nem tudok tovább jutni. A király szavairóla szóltak. Biztos voltam benne. De hogyan hagyhatnám el ıt, ha ı nem akarja?Szüksége van rám. Eszközévé formált. A híd kiépült közöttünk. A szolgája,megszállottja, foglya vagyok. “Tudd meg a nevét! Az igazit!" – újra és újra visszatértem a haldokló utolsószavaira, amelyekbıl a küszöbön átlépık mindentudásának villámfénye csapottki… 119
  • 121. Lépteim idegenül, árulón kongtak utánam a palota visszhangos folyosóján ésszéles, árnyékoktól csíkozott lépcsızetén. … A kapuban nagyképő fontoskodók várnak rám, hogy börtönbe vessenek –gondoltam. – Mindegy. Súlyosabb börtön az, amely belül szorít, ha szabadon járokis… “Tudd meg a nevét! Az igazit!" De hiszen tudom a nevét. Mi lehetne más, mint… Az oszlopsor legelsı oszlopától görnyedt, sovány alak vált el és intett.Követtem. Utunk levezetett a palota alvilágába. A börtönfolyosón haladtunk át, ott,ahová másképpen akartak lehurcolni ellenségeim. A penészes levegı, surrogó nesza csepegı kövek repedései között, amelyet elfutó patkányok okoztak egy másikbörtönt idézett emlékezetembe… Mikor közel a város végéhez, szabad levegıre bukkantam a város alattkanyargó, föld alatti folyosóból, egy pillanatra megörültem az esınek is, amelyarcomat verte. “A ház amelynek nincsen kapuja" Törökországba akartam jutni – megint csak Homonculus irányítására. Pénzemvolt elég; magammal tudtam menteni egy nagyobb összeget a király ajándékából.Közben azonban bosszantó kaland ért, amely megváltoztatta útirányomat. ANádasdy-Frangepán-összeesküvés gyanúhulláma ért el Bécs határában. Mindenkigyanús volt akkoriban, különösen egy “idegen átutazó" – hiszen annyianbeleszédültek ebbe a tragikus ügybe; hívık, lángoló hazafiak, fantaszták éskalandéhes rajongók. Hírvivı kémet sejtettek bennem, és fegyveres kísérettelBécsbe vittek. A motozás, vallatás fanyar bocsánatkéréssel ért véget, sıt,Homonculus újra mesterfogást csinált. Felhívta figyelmemet Sinzendorf grófpénzügyminiszterre, aki titkos hívıje volt az alchimiának. Sikerült nála kihallgatástnyernem, melynek eredményeképpen szolgálatába fogadott. Ezzel az új helyzettel Homonculus elégedett volt, én azonban nem. Irtóztam amőhely berendezésétıl, a meddı kísérletek újrakezdésétıl, amelyekhez egypénzsóvár nagyúr és egy rögeszmés fantom asszisztálnak. Elegem volt!Türelmetlenség, csüggedt kétségbeesés fogott el. Hogyan szabaduljak ki ebbıl acsapdából? Homonculustól a halál sem válthat meg. Más módot kell találnom amenekülésre. Homonculus éberen figyelt rám. Látta, mi megy végbe bennem, delázongásommal, hitetlenségemmel nem sokat törıdött. Nyugodt volt hatalmábanfölöttem. Munkámat nehézkesen, kedvetlenül végeztem, s mikor sürgetett, ellenkeztem.Megfenyegetett. – Mi lesz, ha abbahagyom az egészet?! – törtem ki elkeseredetten. 120
  • 122. – Átkerülsz ide, ahol én vagyok – sugározta belém. – Az én erım nagyobb,mint az asztrálcsürhéé körülötted. Az én kreatúrám vagy. Az intellektusod,fogalmaid az én teremtésem. Az enyém. A horog mélyen akadt beléd. A kötésfennáll, és ha a test lemállik rólad, megrántom a halászzsinórt. Fogoly leszel te is,velem együtt… örökre. Megértettem egész nyomorúságomat. Homonculus e közlése után visszahúzódott, magamra hagyottlesújtottságomban, hogy engedelmességem megérjen neki. Akarta, hogy teljesmélységben átértsem: nincs visszaút. Ellöktem magamat a parttól, e vagy átúszom,vagy beleveszek a misztériumok sötét folyamába. * E megzavarodott, csüggedt, boldogtalan lelkiállapotban ért az a változás, amelymegint kívülrıl nyúlt bele sorsomba, s keresztülhúzta Homonculus pontosszámítását; mint ahogy mindig ez a megtagadott, láthatatlan, gondolatláncba nemfonható tényezı volt az, amely elgáncsolta érvekkel meg nem cáfolhatózsenialitását. * Róma már régóta figyelte mőködésemet, de mind ez ideig nem kerültemhatósugarába. Bécsben végre utolértek. Sinzendorf gróf közel egy évig harcolt értem, de végül is a pápai nunciusközbelépésére kiadtak a pápának. Az utat Rómába erıs fegyveres kísérettel tettem meg. Nem vártam semmi jót,de nem féltem. Törıdött öregember voltam már, és mérhetetlenül szerencsétlen. Abebörtönzés, kínzás, kivégeztetés fenyegetése eltörpült Homonculus rámsúlyosodóárnyéka mellett. Az Angyalvárba zártak. Egyelıre nem hallgattak ki. Hallomásból ismerve aszokásokat, hozzákészültem a hosszú, egyhangú fogsághoz. Kényszerőtétlenségem kedvemrevaló volt; bár a sötét cella magánya újra egészen közelengedte hozzám a másik világot. Napokat, heteket töltöttem így egylidércnyomásos álom nyomasztó örvénylésében, eltorzult arcok, fenyegetı ábrák,apokaliptikus szörnyek, féktelen indulattestek között. Menekülési vágyamHomonculustól lassanként kilazította a gátakat, amelyet szövetségesemmel együttellenük emeltem; de beözönlı szennyes tömegük eltorlaszolta a hidat isHomonculus és köztem. Csak néha, pillanatokra tört át sötét alakja a piszkosasztráltajtékon. Szólított, parancsolt, én azonban vonakodtam elvégezni agyakorlatokat, amelyek kapcsolatunkat újra megszilárdíthatták volna. Akkor ıkezdett el közeledni hozzám erıit megfeszítve, s én éreztem, mint nyomul felémdermesztı lénye lecsöndesítve, széttépve, messzire taszítva a körülöttem örvénylı,forró érzelmiséghurkot. 121
  • 123. Megadtam magamat. Jó. Folytassuk a kísérleteket. De hol? Szabadságomtólmegfosztottak, s ha perem eldıl, talán életemet is elveszik. E tekintetben megnyugtatott. S nemsokára észlelhettem: nem maradt tétlen. Egyik éjszaka látogatót kaptam. Amint fekete csuklyáját hátravetette, láttam,hogy elıkelı fıpap. Nevének hangzása nem volt ismeretlen elıttem. A pápai udvarlegügyesebb diplomatájának tartották. Egyike volt az óvatosan kíváncsi elméknek.Minden irányba tapogatózva, mindenütt fedezte magát. Szónoklatai elkápráztattákaz embereket, jóllehet utólag rá kellett jönniök, csillogó szódíszek pompája alatt asemmit közölte velük. Soha senkihez sem kötötte le magát egészen, de a végletekigalkalmazkodott. Síkos, hajlékony angolna módjára kígyózott a kiszögellı, sőrő,önmagukban meghatározott dolgok között a politikai áramlatok veszélyesmélyvízében. Ez az okos, hidegen önzı és alapjában értéktelen ember lett új pártfogóm;amint titkos gondolataiból lecsapoltam, nem is annyira saját, mint inkább egy nálasokkal magasabban álló személy érdeklıdése alapján. Nem lett volna lehetségeskülönben, hogy annyi enyhítést élvezzek a hírhedt börtönben. Kényelmes ágyat,bıséges kosztot kaptam, szabadon mozoghattam, és laboratóriumot bocsátottakrendelkezésemre; alapos ismeretek alapján, fényőzıén berendezett, komolyalchimista mőhelyt. Elindult a szokásos folyamat, amely az utóbbi években egyre fokozódóközönnyel töltött el. Gépiesen elvégeztem a Homonculus által rámrótt feladatokat.Más és más variációkban összeállítottam az anyagot, tápláltam a tüzet az anyaméhfikciója alatt, s elıre tudtam, ebben a méhben ezúttal sem történt fogantatás. Megváltásom Homonculustól mégis az általa választott pártfogón és az újmőhelyen át jutott el hozzám. Csendesen, alig észrevehetıen közelített meg; mintahogy a hatalmas dolgok mindig apró, porszemnyi rezzenésekbıl emelkednekmindent elborító hullámözönné. * Famulusomnak – aki a fát, szenet hordta, edényeket Öblítette, sepert és alámpákat kezelte – volt egy tizenhárom éves kislánya. Az emberek általában nemtartották épelméjőnek a beteges gyermeket, de a sánta Alessandrónak szeme fényevolt. A kislány anyja belehalt a szülésbe. Sokszor megtörtént, hogy kísérleteim akora alkonyati óráktól késı éjszakáig is elhúzódtak, s Alessandrónak a közelbenkellett maradnia, hátha szükségem lesz valamire. Ilyenkor a kis Marietta hozta fel avacsoráját. Csendesen surrant be, mint egy kis egér. Eleinte nem is tudtam róla,mert Alessandro a kísérletek alatt nem tartózkodhatott a mőhelyben; a raktárbanvárta utasításaimat. Egyik este – jóval tíz óra után lehetett – Marietta bejött hozzáma mőhelybe. Elıször azt hittem, kíváncsiság vonzotta be. Piros, démonikus tőzfényrángatózott a falakon. Én a borszeszlángon a tizenkétszer átmosott homokról vizetpárologtattam. Nem vettem rögtön észre, hogy belépett. Némán, tágra nyíltszemmel állt az ajtóban, és figyelte munkámat. Alessandro elaludt bı vacsorájaután, az ajtót meg nyitva felejtettem; így történhetett, hogy a kislány bejutott a tilos 122
  • 124. helyiségbe. Vékony, szelíd, éneklı hangja rezzentett fel elmerültségembıl: – Ugye, ez a pokol, messer Burrhus? Haja két sötét varkocsban vállára omlott. Hosszú, kék ruhájának derekárasimuló felsı része leleplezte fejletlen, törpe testének ijesztı soványságát. Arcabeesett és öreges volt; szeme különösen nagy, kék és megszállottan fénylı. Kétsárgás kezét mellén összekulcsolta, úgy várta válaszomat. A meglepetés elnémított.Volt valami a leányka külsejében, ami megijesztett és meghatott. Félretettem atégelyt, és ráirányítottam a borszeszégı fényét – Hát te ki vagy… Hogy kerülsz ide?! – Én vagyok a Marietta… Alessandro Combatti Mariettája, ı a te szolgád. – Óh… Alessandro kislánya vagy? – Igen. Én hordom a vacsoráját. Már régen be akartam jönni ide, mertbeszélnem kell veled, de apám, ha ébren van, nem engedi. Most elaludt. Közelebb léptem hozzá, leültem, és magam elé vontam ıt, hogy a lámpafénytovábbra is bevilágítsa különleges arcát. Nem ellenkezett. Mosolytalanul, fénylı,nyugtalanító szemmel állt két térdem között, és felnézett rám. Marietta… Szíven ütött ez a név, mely anyám neve volt, s mint egy felszakadt seb, véreznikezdett bennem. Ez a kislány semmiben sem hasonlított hozzá, csak a neve voltugyanaz; mégis az ı emléke áradt lelkembe, bánatot, reménytelen vágyakozástkeltve tiszta alakja után. – Igen… – mondtam halkan. – Eltaláltad, kis Marietta. Ez a pokol… Mirılakarsz beszélni velem? – Itt nem lehet… Az egy üzenet. Most a legerısebb a hangok között, mióta teitt vagy. – Milyen hangok között? – Amiket hallok – mondta komolyan, magától értetıdıen. – Egy Madonna alelkemre kötötte, át kell adnom az üzenetet messer Francesco Borrinak, akit mostBurrhusnak neveznek. De nem a pokol közelében, mert ott baj érhet téged ésengem is egy ördögtıl, aki nagyon erıs, és vigyáz, ki ne kerülhess a hatalmából… Alessandro rémült, bocsánatért esdeklı arca bukkant fel az ajtónyílásban.Elrántotta mellılem a kislányt: – Marietta, Marietta! Nem megtiltottam neked?!… Bocsásson meg, Messer!…A Szent Szőzre esküszöm, nem fog elıfordulni többé… Szegény Mariettámeszelıs… Nem tudja, mit beszél… – Minden rendben van, Alessandro… ne óbégass annyit! Nem is tudtam, hogyilyen okos kislányod van. Nagyon jól megértjük egymást… Eredj csak ki, és aludjtovább – mondtam tréfálkozó hangon, de belül remegtem a türelmetlenségtıl ésaggodalomtól, hátha valami vagy Valaki megakadályozza, hogy ez az üzenet,amelynek fontossága megrázott egész valómban, eljusson hozzám. Anyám távolisuttogását hallottam benne; anyámét, aki nem tudott közvetlenül hozzámférni –mint ahogy az illanó, hófehér pára nem tud a sőrő, vastag földréteg alá hatolni –,mégis segíteni akar… menteni a pokol kénbőzös, rettentı szakadékából, amelybebelezuhantam. A kis Marietta gyönge, áttetszı, tiszta teste kellett eszközül, hogy 123
  • 125. szólhasson hozzám… Mennyi szívós kitartás, milyen égı, áldozatos szeretet kelletthozzá, hogy megtalálja és kiharcolja az utat idáig… Alessandro elkotródott, és én kézen fogtam a kislányt: – Menjünk ki innen, Marietta… most rögtön meg kell mondanod az üzenetet,különben sohasem mondhatod meg többé. A lámpa fénye elsárgult, s a kemencék sugárzó tüze ellenére dermesztıvé hőlt amőhely levegıje. Már láttam a sarok felé elnyúló sugarat; egész testemben éslelkemben éreztem a szörnyeteg erıszakos közelnyomulását. Marietta vékony kezeis megremegett a tenyeremben. Felrántottam az udvarba vezetı ajtót… Kis, kör alakú, kövezett udvar volt, közepén játszadozó gyermekeket ábrázolókıkúttal. Világos, tiszta éjszaka fogadott kint. Árnyékunkat az éles holdfénylábunk elé vetette. Éreztem, Marietta reszket. Gyöngéden felemeltem súlytalantestét, hogy ajka fülem magasságáig érjen: – Mondd el… ne félj, drágám… A Madonna vigyáz rád… … És Marietta fülembe súgta anyám üzenetét… * A kislányt Alessandróval együtt hazabocsátottam, és visszatértem a mőhelybe. Anyám síron átzengı, szelíd hangja zúgott bennem fénnyel, imádsággal telítve;varázslatba vont, erıt adott hozzá, hogy bemenjek a vörös és fekete árnyakkalzsúfolt, néma helyiségbe, amelyben Homonculus dermesztı, halálos dühbemerevült szörnyalakja várakozott a leszámolásra. A levegı tapadóan sőrő, nyirkosvolt ellenséges jelenlététıl. Éles karmokkal nyúlt felém a rémület, amelynek szele,ha nehéz álmokban, szorongásos, beteg sejtelmekben megérinti a halandó embert,összeroppan tıle. Homonculus koncentrálta minden hatalmát és erejét, hogy maga alá győrjön,összezúzzon sötét tudásának pörölyével. A kemencék villódzó tüze megsötétedett, összeszőkült, és fekete, kénszagúfüstöt okádott. Az éjszaka langyos volt odakint, de a főtött mőhelyben kriptaillatúfagy eredt valahonnan egy hullahideg központból; áradt jegyre jegesebben, mint asíkos hüllıtest, spirál alakban körülkígyózott, arcomra tapadt, ruhám alá bújt, áttörta bırömön, és csontjaimat ostromolta. Úgy éreztem, jéggé kell dermednem, mertez a bénító hideg egyre mélyebbre nyomult bennem, kioltja a lángot, amelyetanyám üzenete gyújtott; s ha ez a csillogó hıpont kihuny lelkemben, teljesenelborít a pánik. Tudtam, ellene kell feszülnöm minden hitemmel ésemlékezetemmel… Az asztalra támaszkodva elırehajoltam. Sarok felé nyúlt végtelen fénysávvonalán ömlött végig a hangom élesen, idegen eréllyel, falakról visszacsengve: – Ismerlek! Nem árthatsz nekem, mert nem félek tıled! Orkán furcsa, vijjogó vészhangja sírt fel a teremben. A borszeszégıkristálygömbje nagy roppanással megrepedt, és a cserepek vad zajjal a kırehulltak. A polcokon meginogtak, koccanva összeütıdtek a tégelyek, ide-odatopogtak egy ideig, mintha el akartak volna futni helyükrıl. Egyik kemencébıl 124
  • 126. fülledt dobbanással koromtömeg robbant ki. Kezem, arcom, ruhám fekete lett,szemem elhomályosult, szájamban a korom pépes, undorító ízét éreztem, testiállapotom hajszolt, elcsigázott, nyomorúságos volt, de mint a halálveszélybe kerültállat, szembefordultam támadómmal és süketen, vakon kitörtem: – Tudom a nevedet! Te vagy a ház, amelynek nincsen kapuja! Semmi dolgomveled többé! A kötést elvágtam, a vonzást megszüntettem. Eredj tılem, Leviathan,tőnj el örökre, akarom! Vad erıvel, s olyan hangosan kiáltottam ezt elıregörbült testtel, görcsös kézzelaz asztalba kapaszkodva, hogy utána zsibbadt gyengeség fogott el. Verejtékeznikezdtem. Térdem megcsuklott, s reszketı testtel leereszkedtem az asztal mellé aföldre. Tagjaim boszorkánytánca csak lassan csillapult. Idegzetemen újra és újraátömlött a borzalom. Nem tudom, meddig tarthatott ez a zúzott önkívület. Mikorreszketésem alábbhagyott, s szemem kikönnyezte a kormot, furcsa változástészleltem a mőhelyben. Bırömet langyos, szelíd meleg simogatta. Aborszeszlámpa meztelen lángja éles, fehér lobogással égett; derős, sietıszümmögéssel felfelé lobogott. A kemencék izzottak. Az ablakon át a csillagporoséjszakából tücskök álmos altatódala szárnyalt be, és akkor, egy rövid idıre ott,koromtól szennyesen, gyengeségtıl és a kiállóit megrázkódtatástól földre sújtvaolyan örömöt ízleltem, amelyet sohasem ismertem meg addig. Nevetni, kiáltozniszerettem volna, és sírtam, dadogva imádkoztam. Térdeltem, majdfeltápászkodtam, összefüggéstelen szavakat motyogtam Istenrıl, anyámról;hálálkodtam és fogadkoztam, körültántorogtam a teremben, kihajoltam az ablakon,és megáldottam a tücsköket… * Szabad voltam. De mit jelent ez a szó? Talán a halálraítélt, akinek utolsópillanatban megkegyelmeznek, érzi halvány visszfényét annak, amit én éreztem,mikor a misztikus kárpit lezuhant köztem és Homonculus között. Egy kivégzésbrutális ténye azonban teljesen eltörpül a megfoghatatlan, végtelen és reménytelennyomorúság mellett, amelyet Homonculus megosztott sorsa jelentett volna, mertminden testi halálból végül feltámadás, megváltás fakad. Homonculus börtöne megint becsapódott, és ı magára maradt terméketlenrögeszméjével újabb évezredekre. Annyira borzadtam tıié, hogy akkor még nemtudtára szánni. Ma már tudom. * Az ilyen fukarul osztott pillanatok azok, amelyek beoltják alegszerencsétlenebb lényt is kiapadhatatlan reménnyel, el nem moshatóemlékezéssel a teljes, boldog beérkezésre. Ezek az ízek nem múlnak el soha. Mintkagylóba a porszem, beleágyazódnak a vér és hús belsejébe a legkeményebb kéregalá, s kínban, könnyben igazgyönggyé érnek. Mindegy, hány élet alatt. Mindegy, 125
  • 127. milyen nevek, emlékek, átmeneti címkék alatt. Attól az idıtıl kezdve, hogy azátélés megtörtént, megtörtént a fogantatás, s azontúl már minden test és mindenkörülmény ennek a parányiságában hatalmas lényegnek burkolata, ırzıje,fejlesztıje: alchimista kemencéje. * Hornonculusszal való szakításom után már nem sok idım maradt hátra. Ahírhedt Burrhus halálát siettette ez az utolsó, nagy megrázkódtatás. Már arra semvolt erım, hogy megtegyem napi sétámat a bástyán; a várból nem mehettem ki.Egyébként figyelem és bıség vett körül. Megkaptam, amit csak kívántam. Látogatókat is fogadhattam. Ezzel ajogommal nem óhajtottam élni, bár személyem érdekessé, ismertté vált hosszú,kalandos életem alatt, és ez sok kíváncsit vonzott körém. Gyakran felkeresettpártfogóm is, aki munkám eredménye iránt érdeklıdött. Nem titkoltam elıttekudarcomat. Sem kedvem, sem meggyızıdésem nem volt már a hazudozáshoz.Szemrehányásokat tett, elégedetlenkedett, s alighanem rosszul végeztem volnahamarosan, ha nem sikerül egy jó eredménnyel alkalmazott fızettel és étrenddel anála hatalmasabb urat bélbajából kigyógyítanom, így nem háborgattak, s nagyörömömre, lassanként megfeledkeztek rólam. Csak Alessandro és Mariettatartottak ki mellettem hőségesen. Mikor ágynak estem, volt famulusom gondozott,s Marietta kedves, furcsa jelenléte törte át néhány órára az újra szorosankörémzárkózott boszorkánykört. Marietta megható módon ragaszkodott hozzám. Én isi nagyon megszerettem, ésörültem látogatásainak, bár soha többé nem hallotta anyám hangját. Ez a húrmegnémult a gazdag hangáradatban, amely szüntelenül körülzúgta. Marietta nemlátott, csak hallott. Átutazó, tanácstalan lelkek, tőnıdve a hús világa felé kérdezıkvagy veszélyt látó, tehetetlen segíteni vágyók kiáltottak át különös hallóterén;messzirıl és közelrıl fülébe súgtak, kértek, üzentek, sírtak, jajgattak, azután fülledttorlódásban elsodorták egymást. Hangjuk távolodott, elhalkult, ahogytovábbrohantak sorsuk kiszabott pályáján, és helyet adtak az újonnan jöttéknek. Milyen reménytelen dolog volt a hús alvajárói közötti egy ilyen kis nyitottablakocska a másik világ vastag kıfalán! Senki se állt meg, hogy átnézzen rajta.Mereven, elfordított fejjel mentek el mellette; süketen és vakon, míg az ablakon túlzokogó, kérı és figyelmeztetı hangok kiáltoztak utánuk elköltözött kedveseiklelkébıl. Mariettát mindenki eszelısnek tartotta, csak Alessandro, aki vele élt sejtette,hogy kiválasztott, de nem mert beszélni róla senkinek. Félt, hogyboszorkánysággal vádolnák meg, és perbe fognák. Inkább buzgón terjesztette akislánya jámbor ırültségérıl szóló mesét, és amennyire lehetett, elzárta akülvilágtól. Tılem már nem tartott. Boldog volt, hogy magányos, kigúnyoltgyermeke szeretı pártfogót talált, aki megértette és tisztelte különös képességét. 126
  • 128. * Szánandó, megdöbbentı, bizarr párbeszédeket hallgattam ki Marietta szájánkeresztül. Elıfordult, hogy furcsa, egzotikus nyelveket betőzött nehezen,összeráncolt homlokkal a hangokra figyelve, amelyeket nem értettem – majd sajátkörnyezetem indulatos, vad kiáltásait, vádjait és sürgetését közvetítettenyugtalanná válva: – Ezek rosszak és kínoznak téged, messer Burrhus… miért nem kergeted elıket? Keserően ismertem be elıtte, hogy tehetetlen vagyok ellenük, és mohónsürgettem, próbáljon ebben is segíteni nekem. Hátha elfog egy olyan hangotmegint, amely útmutatást adhat. Kérésemre semmi válasz nem érkezett. Honnan isérkezhetett volna? Kívülrıl? Amennyit önmagamon kívül tudnom lehetett, mármegtudtam Amadeus Bahrtól. És én Marietta mellett még mindig abbanreménykedtem, hátha készen kaphatom, úgynevezett "kegyelemképpen" atranszmutáció titkát. Elsı csalódásom ebben Homonculus volt, aki a fizikai síkonostromolta meg a problémát. Második – minden szeretetem és hálám mellett –Marietta, bár ı csak hosszú sorát nyitotta meg a nagyszámú kísérletnek, amelyetkésıbb a sejtelmek, megérzések, különös látások, próféciák, misztifikációkfanatikus, megejtı, zavaros, veszélyes asztrálbirodalmában végeztem. Kétségtelenül Marietta volt az, aki beoltott egy új lehetıség izgalmasreményével és kíváncsiságával. Ezt vittem magammal Giuseppe Francesco Borrihosszú, küzdelmes, különös életébıl, amely néhány heti ágyban fekvés utánbefejezıdött végre. Hetvenkilenc évet töltöttem a már alaposan elrongyolt testben. Éreztem, mintválik rajtam egyre tompuló, jegesedı holttestté; megváltás volt kiszabadulni belıle. Pénzemet és a néhány ékszert, amellyel III. Frigyes megajándékozott,Alessandróra és Mariettára hagytam. Tudom, keservesen megsirattak, Félénk,kedves szigetlakók voltak ık, akik társtalanul, kirekesztve éltek a tömegtengerbenazért, mert nagyon különböztek a többi embertıl. Az ilyen megjelöltek, ha sorsukösszehozza ıket, felismerik és testvérként üdvözlik egymást. Marietta és Alessandro egyképő testvérüket siratták meg bennem. * Mielıtt elszakadtam volna az Angyalvár kísértetes árnyékától, Marietta kitártlelkének kis jelzıfénye mellett idıztem egy keveset. E nyugodt, szelíd menedékkörül a kétségbeesett testetlenek tülekedtek, akik át akartak szólni – kiáltozni,könyörögni vagy átkozódni – a másik partra szeretteiknek és ellenségeiknek. Ez a fény azonban ma engem hívott, Marietta anyagtalan, gyönge vágyamegidézett: nevemen szólított. Nem azon, amelyet földi életemben aggattak rám;egy olyan néven, amely egyedül az enyém minden lény között. Nem tudom,honnan nyerte el a beavatást, de halálommal birtokába került. Hatalmat nyertegyéniségem belsı magja fölött, és ellenállhatatlan vonzást gyakorolt rám. 127
  • 129. Nem akart sokáig feltartóztatni, csak egy rövid búcsúra, s azután utamraengedett… Isten e titkokat csak olyanoknak szolgáltatja ki, akik nem élnek visszavele… 128
  • 130. Második könyv Tégely a tőzben "Hogyan keringenek a mindenség végtelenségében, hogyan örvénylenek és keresik egymást azok, akik a nagy Világlélekbıl ömlöttek elı! Bolygóról bolygóra hullanak, és sírnak a mélységben az elveszített otthon után. Ezek a Te könnyeid, Dionüszosz… Ó, Nagy Szellem! Ó, isteni szabadító! Emeld vissza lányaidat fényöledbe!" (Orfikus fragmentum) Louis de la Tourzel Új születésem a XVIII. század küszöbére esett. Mariettával való találkozásommég szokatlanabb és bonyolultabb kapcsolódások felé terelt. 1695-ben történtelhalálozásom óta öt esztendınek kellett eltelnie, míg életképes testet építhettemmagamnak. Kísérletezéseimért az az asszony kínlódott meg, aki késıbb világrahozott, és néhány évig, míg elméje teljesen el nem borult, nevelt. Háromszor vételtel a szerencsétlen, negyedszer a szülés sokkja közben elszakadt a gyermek kis,véres testvára meg köztem a kapcsolat, és holtat szült; míg végre meg tudtammaradni neki súlyos gondjára. A félelem és ezer baljós elıérzet betege volt ez a szegény, terhelt idegzetőasszony. Minden pillanatát rabul ejtı babonák hálójában vergıdött, s végülmániákussá lett. Poros, lassan hömpölygı élető francia mezıvároskában laktunk, a késıbb, XVI.Lajos menekülésekor oly tragikusan híressé vált Varennes-ban. Nagyapámat, akit sohasem ismertem, David Pétionnak hívták. Egynemesembernek s egy városi hivatalnok lányának törvénytelen fia volt, amolyankaszton kívüli, gyökértelen senki, ami akkor, a rendek szigorúkörülhatároltságának idején, teljes kirekesztettséget jelentett. Nem voltak családikapcsolatai és összeköttetései. Anyja falun neveltette Varennes mellett, egyverejtékes élető parasztházban, ahol korán ráébredt zavaros helyzetére. Érezniekellett: a parasztok jövevénynek tartják, s az urak nem fogadják be. Pétion ravasz,önzı és találékony fickó volt. Rájött, választania kell, különben sohasem lesz helyeFranciaország ege alatt. Falusi élete feltámasztotta benne ısi kapcsolatát a földdel. 129
  • 131. Szerette és értette ezt a legnehezebb és legáldottabb mesterséget. Anyja idıközbenelınyös házasságot kötött, s mikor fia elérte nagykorúságát, tekintélyes összegetjuttatott hozzá. Pétion választott: paraszt lesz. De arról sem feledkezik meg, hogyapja személye bizonyos kiváltságokat jelent. Például, ha törvényesíti ıt, korlátlanulszerezhet földet. Könyörtelen, szívós harcot kezdett törvényesítéséért a kényeshelyzető és házasságában erıs függésben lévı apja ellen. Fenyegette és zsarolta,míg az bele nem egyezett kívánságába, azzal a kikötéssel, hogy a világ elıtttovábbra sem használja nevét és nemesi címét, mivel házasságból származótörvényes fia éppen abban az idıben jegyzett el egy királyi hercegnıt. Pétionkötelezte magát erre. A név és rang nem érdekelte; csak a föld. Kisebb birtokotvásárolt Varennes-ban. Kitőnıen gazdálkodott, s vagyona szépen gyarapodnikezdett, bár nem mindig az etika törvényei szerint. Emberkerülı különc volt éskapzsi a végletekig. Amint kiszimatolta, hogy valamelyik adósságok közöttfuldokló nemes házánál felborult az anyagi egyensúly, rögtön rátette kezét mindentulajdonára, s alapos hasznot húzott megszorultságából. Így jutott főrészmalmánakés fajtehenészetének birtokába is. Okosan kihasználta helyzetének azt az elınyét,hogy mint nemesember fia, mentesült a különféle közterhek alól, míg a parasztság,amelynek győlölettıl égı tömegében már erjedt a forradalom, százával hagyta el afalukat, házakat, földeket, hogy törvényen kívül tengesse tovább szánandó életét,mint orvvadász, sócsempész vagy koldus. A harmadik rend menthetetlenül pusztultaz egyedül viselt járom, az állami és hőbéri terhek alatt – de David Pétiongyarapodott. Kétszer nısült. Anyám a második feleségétıl született és satnya, beteges,képzelıdı gyermek volt. Apja egyáltalában nem törıdött vele. Érdekbıl nısültmásodszor, felesége dús hozományt hozott a házhoz, s olyan is volt, mint akiresokat ráfizetnek, hogy elvigyék: idıs, csúnya és hisztérikusan sértıdött. Mikor anyám, Sophie Pétion tizennyolc éves lett, akkor érkezett Varennes-baLouis de la Tourzel egyenesen Párizsból, és rokonainak birtokán húzódott meg – jóoka volt rá, hogy miért. Rengeteg adósság és valami piszkos kártyabotrány miattkellett elhagynia a várost. Egyesek tudni vélték, hogy csak azért úszta meg pusztaszámőzetéssel a dolgot, mivel távoli rokonságban volt a nagy hatalmú Soubisokkal.Romantikus bársonyköpenyén, selyemruháján, csipke nyakfodrán és ezüstcsatoscipıjén kívül nem hozott egyebet magával. Rokonainak éppen úgy terhére volt ı,mint neki Varennes unalmas egyhangúsága. Veszett hírek keringtek róla. Aszomszéd birtokosok – leányaik és asszonyaik erényét féltve – merevenelzárkóztak tıle. Saját nénje és nagybátyja kereken tudtára adták, hogy megtőrikugyan házukban, ellátják étellel, itallal, de annál jobban örülnek, minél kevesebbetlátják, így hát a hórihorgas termető, kicsapongásoktól sápadt, hajlott orrú aranyifjúa "Jó uralkodó"-hoz címzett csapszékben töltötte napjának nagy részét. Gyanússzerencsével kártyázott átutazó állatkereskedıkkel vagy a helybeli szatóccsal éspékkel. 130
  • 132. De la Tourzel maga csak átmeneti balesetnek tekintette varennes-itartózkodását. "Ellenségei intrikája" juttatta ebbe a helyzetbe. Bıbeszédőrészletességgel mesélte el mindenkinek a csapszékben, hogyan élt Párizsban,mennyi pénzt költött, hány párbaja volt, hogy hívták a szeretıit; csak éppen azominózus ügyrıl hallgatott, amely Varennes csendes vizeire terelte. Nagyhangúvolt, fölényes, könnyelmő, könnyed és érzéki, mint egy szatír. A nık bolondultakérte, a férfiak megvetették. Kevés parasztasszony vagy parasztlány maradhatottbékében tıle, de még többet megkaphatott volna, ha értük nyúl. Erıszakos, vadtermészetének híre lappangva terjedt, és megborzongatta a környék nıstényeit. Az anyja halála óta teljesen magára hagyott, érzelgıs és ideges Sophie Pétiontúgy vonzotta a "sápadt, számőzött, nemes lovag", mint láng a pillét. Vékony, szıkelány volt akkoriban, karcsú dereka fölött szokatlanul dús, kiduzzadó mellel. Szívalakú álla kedvesen elkeskenyedett, míg arccsontja szlávosan elıreugrotthosszúkás, ferde metszéső, sötét szeme alatt. Ebben a szempárban a túlfőtöttérzelmiség nedves, egzaltált fénye ragyogott. Nem sok kellett hozzá, hogy a kétgazdátlan szenvedély összecsapjon, gátat törve, fölégetve minden konvenciót. Sophie izzott, mint a fáklya. Megszállottként görnyedt szerelmének fullasztóanédes igájába. Tourzel csapongó érzékiségét is lekötötte egy idıre a lány feltétlenodaadása, csodálata és gyöngéd megadása, amellyel vakon követtekicsapongásaiba. Sophie ártatlan, elragadtatott tudatlansággal és ösztönöstanulékonysággal vetette alá magát perverzióinak, és kiszolgálta ıket. – Pompás kis nı vagy, Sophie! – nevetett elégedett, buja szatírnevetésselTourzel, ölelkezéseik után. – Madame Pérault mőintézetében sem akadna hozzádhasonló szeretı! Mikor Sophie nyugtalanul aziránt érdeklıdött, miféle intézete van MadamePéraultnak, Tourzel mulatva és arcátlanul kijelentette, hogy a Madame Párizslegcsinosabb és legelıkelıbb lányait győjti maga köré azért, hogy a házaséletmővészetére oktassa ıket. Néhány hónap múlva Sophie teherbe esett. Ez a brutális tény egyszerremegváltoztatott mindent. Sophie-t testi rosszullétei szúró ijedtséggel ébresztettéktettének veszélyeire. Az idegen erı, amely szenvedélyével testébe költözött,elillant, mint a pára. Gyönge volt és félénk. Nevelésének elıítéletei, a puritánkisváros erkölcsi dogmái ítélıszéket tartottak lelkében, és súlyosan elmarasztalták.Lesoványodott. Arca megnyúlt, bıre foltos, sárgás lett, szeme vörösen bedagadt atitkos, éjszakai sírásoktól. Tourzelt már nem csókok és kéjes dadogás fogadta ritka,ezer veszélytıl körülvett találkozóikon az erdı öreg, mohás derekú fái között vagyegy lepénzelt mezıır kunyhójában, hanem szemrehányások, követelızések ésszeszélyes, vad kitörések. A férfi hangja Is megváltozott: durva, nyers, kíméletlenlett, s végül már el sem ment a találkozókra. Sophie egészen belekábult a felismerésbe: micsoda szerencsétlenségbesodródott. Tanácstalan hajszoltságában, kétségbeesésében öngyilkosságot akartelkövetni. Már mindent elıkészített. Úgy tervezte, Tourzel tırével fogja szívenszúrni magát; s ebben a szándékában önkínzó kéj és bosszú egyesült a férfi ellen,akit így gyanúba kever és – érzelgıs önsajnálattal remélte – szenvedélyes, késı 131
  • 133. megbánásba dönt. A tırt egy veszekedés alkalmával vette el a férfitól, ésfenyegetızve harisnyájába rejtette. Az erdıbe akart kimenni, találkahelyükre, egygörcsös, bagolyarcú fákkal körülvett tisztásra, amelynek síkos, puha tőlevélszınyegén a "bőnt" megismerte. Utolsó pillanatban úgy érezte, el kell búcsúznia valakitıl. Elıször gyóntatójáragondolt, akinek még nem merte bevallani tettét, de ahogy felidézte a pap szigorú,gúnyos, négyszögletes arcát, visszarettent. Nem. Ehhez nem volna bátorsága. Csakkésıbb jutott eszébe apja, a fösvény, önzı és zárkózott Pétion, akit napokon át aliglátott, s aki vasárnaponként merev arcú alvajáróként vezette karján a misére.Mindegy. Az apja. A vére. Az egyetlen ember, aki szorosan hozzá tartozik. Így történt, hogy sóvárgó, reménytelen szeretettel a szívében benyitott apjalakrészébe, amely idegen bolygóként különült el a ház másik oldalán. Nememlékezett rá, hogy valaha is belépett volna. Korán megtanulta, mennyire nincs ottkeresnivalója; nem várják és nem tőrik el. Míg eseménytelen álomélete kellemes,valótlan ködben tovahömpölygött, nem érezte szükségét, hogy kapcsolatukszorosabb legyen. De most, a rászakadt súlyos problémában, nem tudta továbbnélkülözni. Esze ágában sem volt sejtetni elhatározását. Csak bemegy – gondolta –,köszön, mond egy pár kedves szót, megkérdezi, nincs-e valamire szüksége és…megkéri, törıdjék vele egy kicsit, mert nagyon egyedül van. Nem… ez… ez olyanvádféle, hogy eddig nem törıdött vele, esetleg felingerli vele. Inkább ı ígéri meg,hogy ezentúl jó gyermeke lesz, és ha nem is mutatta, azért nagyon szereti. –Elgondolni persze könnyebb, mint a soha ki nem mondott, alap nélkül repdesıszavakat odakínálni valakinek, aki egyetlen lépést nem tett feléje egész életébenazon kívül, hogy nemzette… Szeretetrıl beszélni valakinek, akinek apró, szürke,ráncredıkbe ágyazott majomszeme, szők homloka és haragos elutasítássallegörbülı szája széle van csatakos, fehér bajusza alatt. A köves folyosó áporodott pipaszaga szinte visszalódította. Gyerekkori nagyfelesek, csúnya, rideg visszautasítások emléke kavargóit fel benne, de azérttovábbment. Szürkült. Az öreg még nem gyújtott lámpát, mert úgy érezte, minden csepp olaj, amelyetmegtakaríthat, vérré válik ereiben. Szobája nagy, rendetlen lomtár volt, amolyan ezermestermőhely. Magajavította a bútorokat, szerszámokat, nyergeket, sıt csizmáját is egyedül talpalta.Szakadt ruhájára nagy mővészettel alig észrevehetı foltokat varrt. Egyetlencérnaszálat, deszka-, bır-, vas- vagy szövetdarabot el nem dobott. Ágya alatt,szekrényei tetején, asztalán és körül a padlón ládák, dobozok, szerszámok,nyergek, lesántult székek, kocsikerekek, lyukas edények, fadarabok,ragasztóstégelyek zsúfolódtak, amelyekbıl tömény rossz szagok szálltak fel. Itt élt,evett, aludt, dolgozott Pétion a hosszú télen át, mikor beszorult a házba. Tavasszalés nyáron, amint a földek nehéz szolgálata megkezdıdött, legtöbbször kintéjszakázott a szabadban. 132
  • 134. Ezen a késı ıszi napon otthon volt. Mikor Sophie félénken benyitott hozzá,Pétion a sötét, hideg tőzhely elıtt ült egyeneshátú karosszékében. A szobábannyirkos hővösség érzıdött. Az embermagasságban vágott apró ablak alig engedettbe fényt, s míg az ablakon túl alkonyat szelíd gyöngyszürkéje derengett, odabentcsaknem teljes volt a homály. Sophie közelebb lépett. A néma, mozdulatlan alak az üresen tátongó tőzhelyelıtt, fokozódó szorongással töltötte el. Többször neki kellett lendülnie, míg végremeg merte szólítani, de hangja akkor is félrebicsaklott, mint a bizonytalan léptőláb: – Jó estét… édesapám… A szék felıl nem hangzott felelet. Sophie már meg akart fordulni menekülımegkönnyebbüléssel, hogy alszik, és mégsem kell megvívnia az ostromot apjajeges közönye ellen, mikor a halál jelenléte izmos, borzasztó hüllıkéntkörülhurkolta hirtelen. * Lehet, sıt valószínő, hogy az öreg Pétion megkövesült önzése Sophie utolsóközeledését is eltaszította volna, de most, hogy meghalt, az ideges, boldogtalanleány hóhérként kínozta magát a gondolattal, hogy helyrehozhatatlan vétketkövetett el. Rettentı ellenség lakott benne; kérlelhetetlen, telhetetlen másik, aki sohasemlakott jól önváddal, baljós félelemmel, keserően ömlı könnyekkel. Apja alakjátmegszépítette, felmagasztosította halála pillanatától csak azért, hogy magátmélyebben megalázhassa, fájdalmasabban ostorozhassa mulasztásáért. – Nekikellett volna közeledni. Az öreg magányos volt és szeretetre éhes. Úgy éltodújában, mint állat az istállóban. Mindent megvont magától, azért, hogy neki többjusson, ı meg hálátlan, önzı, romlott teremtés, a szeretıjével hentergett azerdıben, míg apját titkos betegsége halálra kínozta. Ki tudja, mennyit szenvedett,micsoda fájdalmak marcangolták, és egyedül volt Nem panaszkodott senkinek.Nem volt, aki egy pohár vizet adjon neki… Nem volt, aki papot hozzon, mikorrátört a haldoklás gyengesége. Egyedül volt. Egyedül volt, és miatta jut talánkárhozatra! Böjtölt, imádkozott, miséket fizetett, penitenciákat rótt ki magára,csillapíthatatlan önváddal és bőntudattal. * Az öreg Pétion vagyona sokkal nagyobb volt, mint leánya és szomszédaisejtették. A kövér, hálás földeken, tanyákon, malmon, tehenészeten kívül rengetegkészpénz került elı szobájának padlója alól, megvasalt, leleményes szerkezetekkellezárt ládákból. A gyanakvó, rideg ember nem bízta bankokra a pénzét, és apapírban sem hitt. Sárga aranyak tornyosultak tömlöcükben, számozottpergamentekercsekbe göngyölve; valóságos mesebeli vagyon. 133
  • 135. Sophie, az egyetlen örökös körül megváltozott a világ. Még az adósságoktólszorongatott, környékbeli nemesifjak sem átallották házassági ajánlatokkalostromolni a szédülı, félszeg leányt; annál is inkább, mivel Pétion származásárólkülönféle legendák keringtek. Remélték, hogy egy alapos kutatás talán megfelelıpatinás hátteret is adhatna a meztelen, fiatal aranyaknak. A hír persze Tourzelhez is eljutott, aki rögtön tudta, elérkezett az ı ideje.Néhány héttel a temetés után megjelent a gyászoló háznál, és fölényes, mindenmeghökkent ellenkezést legázoló nyugalommal elfoglalta az intézkedı erélyescsaládtag, a vılegény, illetve jövendıbeli férj helyét. Sophie levegı után kapkodott, tiltakozott, sírt, toporzékolt; Tourzel erıs,cinikus faunkarja azonban újra foglyul ejtette, és legyızte. – Mit bolondozol?! – mondta ölelés után a zokogó, önmaga elıtt szégyenkezılánynak. – Folyton azért siránkoztál, hogy vegyelek el feleségül, mert gyereketcsináltam neked. Most meg, hogy hajlandó vagyok téged Madame Louis de laTourzellé tenni, úgy teszel, mintha nem tetszenék a dolog! – Igen. Most már hajlandó vagy feleségül venni. De milyen áron! – jajdult felSophie. – A magamfajta nemesember nem hallgathat csak a szívére, kedvesem! Mostlegalább olyan lányt vehetek el, aki a szívemnek és a helyzetemnek is megfelel. Agyerek megszületik néhány hónap múlva. Nevet kell adni neki. Ha egy héten belülmegesküszünk, még elfogadják koraszülöttnek. Nagy hassal igazán csak apénzedért venne el valami megszorult pernahajder, és ráadásul egész életedbenmegvetését éreztetné veled. Én legalább szeretlek Sophie és – arcát érzéki, aljasvigyorgás torzította el – alapos bizonyítékaim vannak róla, hogy elsı voltam nálad,és a gyerek az enyém! * Ezek voltak anyám házasságának elızményei. Már félig megbomlott aggyalmesélte el nekem ijesztı részletességgel, szégyen nélkül, vezekelve általa. Összetörten, meghasonlottan, még mindig éhes, felajzott érzékekkel, vadönutálkozással lett Tourzel felesége. Együttélésük – ha ugyan annak lehet nevezni– csak gondot, szégyent, keserő megbánást és ırlı féltékenységet jelentett neki.Balsejtelmei Tourzelt illetıen sorra beteljesedtek. Férje már néhány nappalesküvıjük után felutazott Párizsba. Az öreg Pétion ládáiból kifizette piszkosadósságait, palotát bérelt, fogatot vásárolt, azután hazajött egy hétre látogatóba.Egyetlen szóval nem említette, hogy Sophiet is magával akarja vinni a fıvárosba.Mikor felesége keserő sértıdöttséggel célzást tett erre, állapotára hivatkozott. – Éppen azért! – tört ki Sophie-ból. – Maradj mellettem. Nagyon rossz napokatélek át, és félek egyedül ebben az üres házban. – Meg kell értened az én helyzetemet is, kedvesem! – mondta Tourzelnagyképően. – Büszkeségem nem engedi, hogy csak a te pénzedet fogyasszam.Most, hogy ügyeimet rendbehoztam odafönt, kifoghatok magamnak légy fényeshivatalt, amely méltó hozzám. De ahhoz persze ott kell lebzselnem állandóan a 134
  • 136. húsosfazék mellett. "Meg kell értened" – a "kedvesem" késıbb elmaradt. Ez aszöveg tért vissza késıbb Tourzel rövid látogatásaikkor mindig. A látogatásokpersze alig letagadhatóan a megalázó ténynek szóltak, hogy egy-egy nagyobbösszeg felvételéhez még mindig szükség volt Sophie beleegyezésére vagyaláírására… A hivatal szüntelenül kilátásban volt. Tourzelt órák, napokválasztották el a kinevezéstıl hónapokon, éveken át. Folyton készenlétben állott azudvarnál, játéktermekben és "elıkelı szalonokban". Benne áramlott Párizs forróvérkeringésében, együtt lüktetett szívverésével. Mindenütt jelen kellett lennie! Sophie házasságának negyedik hónapjában elvetélte gyermekét. Lovas futárvitte meg a hírt Tourzelnek, aki sajnos nem tudott hazamenni, mert távollétébenelmulasztott volna egy igen fontos, átutazó személyiséget, akitıl egész jövıje – stermészetesen Sophie jövıje is – függött. Hat hét múlva mégis hazaérkezett. A szédülı, vérszegény, alig fellábadtasszonyt ebéd utáni gerjedelmében újra teherbe ejtette, egy nagyobb összeget csaltki tıle, és visszautazott a fıvárosba. Hogy mi történt a fontos személyiséggel, akimiatt nem jutott el felesége betegágyához? Bosszantó módon elkerülték egymást, smire találkozhattak, az illetı már másvalakit ajánlott a fontos hivatalra, de sebaj!Igazán falba verné a fejét, ha akkor elhamarkodja a dolgot, mert az, ami mostfolyamatban van, felülmúl minden eddig kínálkozó lehetıséget. Bı részletességgelkiteregette Sophie elıtt pártfogóinak fáradozását, kitőnı véleményét róla; azérdekhálózatot, amelyben szorgos kezek az ı ügyét szövik, munkálják szüntelenül.Persze ezeket a kezeket állandóan biztatni, "kenni" kell. Ezért elkerülhetetlen az ıjelenléte és pénze, amely Sophie-nak kamatostul visszatérül hamarosan. Amintelnyeri a hivatalt, felesége is Párizsba költözik. Bemutatja az udvarnál. Nagy házatnyitnak: nem is tudná ott nélkülözni Sophie-t, de addig semmi értelme, hogy veleutazzék. Reggeltıl éjszakáig talpal, gyakran el is hagyja a fıvárost, s némelyikurat, akinek pártfogásától függ valami, birtokán keresi fel, hogy fehér asztalmellett, jó borok, nagy étkezések, borsos férfianekdoták baráti légkörében tárgyaljameg vele ügyeit. Felsorolt egy csomó súlyos nevet és címet, hogy Sophie szegényfeje egészen beleszédült a szóáradatba, végül érzelmes ünnepélyességgel eldaloltaa refrént: "Meg kell értened…" … És néhány év múlva Sophie már alaposan megértette. * Tízéves voltam, mikor apám meghalt. Halála méltó volt életéhez. Egynyilvánosházban ölték meg verekedés közben. Társaságának több tagja gyanúbakerült. A hosszadalmas vizsgálat nemcsak Tourzel haszontalan, mocskos életéttárta fel a nyilvánosság elıtt, hanem azt a tényt is, hogy a gyilkos személyét nemlehet pontosan megállapítani. Mindnyájan önkívületig részegek voltak. A sebbenmaradt késben Tourzeléra ismertek. Többen késszúrásoktól sebesültek a vadtumultusban, sebeket kaptak és sebeket osztottak. A verekedés egy Lolette nevőlány miatt robbant ki. Csak nemrég került a házba, és mint minden friss húst, 135
  • 137. Tourzel kisajátította. A jómadarak közül többen szintén jogot formáltak a"közkincshez", a ezt Tourzel rossznéven vette tılük. A Parlament az egész díszes bandát – voltak vagy nyolcan, egytıl egyignemescsaládok rossz útra sodródott, hereélető fekete bárányai – életfogytiglanigályarabságra ítélte. Sötét és borzasztó sors, de az egyetlen lehetıség volt, amelymegmenthette ıket saját aljasságuktól. Testük talán belepusztult, de lelkők elindultaz élet felé. * Apámat csak néhány rövid látogatás alatt láttam, szervezetét akkor máralaposan kikezdte egészségtelen, züllött életmódja. Vörös szemhéja gyulladásosnedvben aszó, dülledt szempárt vett körül petyhüdt ráncokban. Nagy, tág orrlyukú,hajlott orrát és arcát lila erek hálója fonta át. Hangja hurutos, durva és csömörösengyőlölködı volt. Hozzánk mindig másnaposan érkezett, és ránk öntötte rosszközérzete minden utálatát. Nagyon keveset kellett már innia ahhoz, hogyelérkezzék a nyájas kibékültség bamba jókedvéhez, amely késı éjszakára átcsapottazután félelmetes, törı-zúzó dührohamokba. Ha nem ölik meg, akkor is elpusztulhamarosan, mert belei, idegei ijesztı állapotban voltak. Anyám úgy fogadta mindig, mint megérdemelt istencsapását. Egyetlen szóvalnem zúgolódott és nem panaszkodott. Pénzt azonban soha nem adott annyit, mintamennyit kért. Hiába fenyegette, anyám kitartott álláspontja mellett: – A pénz a fiadé! Nem fog koldusbotra jutni azért, mert apja részeges, becstelenlehőlı! – Nekem mondtad ezt?! Nekem?! – ordítása felverte a házat. Emlékszem, milyen émelygésszerő rosszullét fogott el, mikor meghallottam azajtón át két ülés tompa csattanását. Az ütés után nem hallatszott több zaj. Anyámajkát egyetlen szisszenés nem hagyta el. Néhány pillanat múlva nyugodt, merevarccal kilépett az ajtón, és kézen fogott: – Gyere… Reszkettem. A gyönge kis fiútestet, amelyet viseltem, oda cövekeltem az asztalmellé, és kitörtem: – Nem akarom, hogy verjen téged! Megvert! Hallottam! Én… én agyomütöm!Merev arca ellágyult: – Te… kis öreg… – Küldd el! Dobd ki innen! Semmi köze hozzánk! – Hiszen elküldöm, azt akarom. Hálószobájába vezetett. Erılködve elhúzta a faragott, márványlapos mosdót,amely mögé fülkét csináltatott a pénznek, és a ládából kiszámolt egy összeget.Tudta, ha fizet, apám azonnal eltőnik a házból. A pénzkivétel nem ment minden ceremónia nélkül. Tele volt már mindenfélemegkötéssel, babonás feltétellel, mielıtt pénzéhez nyúlt volna; de így tett mindenmás napi teendıje elıtt is. Vigyázott, hogyan lép le az ágyról, melyik cipıjét húzzafel elıször, melyik kezével nyúl a kilincs után. Egész napját elrontotta, ha reggel az 136
  • 138. ablakon kitekintve fekete kutyát, létrás embert, terhes asszonyt, vörös hajúgyereket vagy nyomorékot látott meg. Mielıtt kinyitotta a pénzesládát, aprókatkörülköpdösött a levegıben, s az elsı aranyat, amelyet kivett, szinténmegköpdöste: "Sokasodj, és gyere vissza!" – Miért teszed ezt? – kérdeztem tıle kíváncsian. – Hogy megkössem, és visszahívjam. Agyba fektetésem és felkeléseim szintén külön szırtartás volt. Anyám esteágyam mellé kétoldalt, két kis asztalra vízzel telt agyagcsuprot állított, majdvasserpenyıben két szem pirosra izzított szenet hozott be, és a két csuporba ejtette.Mikor a tüzes szén felszisszenve kihunyt a vízben, felkiáltott: "így veszítse erejét arontás!" Azután fejemhez állt, és siralmas arccal lamentálásba kezdett: – Nem is él már, nem látjátok? Meghalt! Meghalt! A lelkét elvitték a gyorsszárnyú angyalok. Üres itt minden! Üres és csöndes! Hess! Táguljatok innen! –Utána kör alakban felszórta fehér liszttel az ágyam környékét, de lelkében annyiszorongás és zőrzavar uralkodott mindig, hogy a körben belül nyüzsögve ottmaradtak a félelem táplálta árnyak. Luca napjának estéjén mindig egy zsáknyimákot szórt ajtóm elé, mert hite szerint a boszorkányok addig nem jöhettek behozzám, míg a mákot szemenként fel nem szedték. Szegény, nem tudott segítenirajtam. Mindaz, amit csinált, valójában öntudatlan fekete mágia volt, amellyelnemhogy előzte, de egyre fokozottabban magához vonzotta a sötétség erıit. Ezekaz erık lassanként korlátlan uralmat nyertek fölötte, mert félt tılük, és nem tudtaigazi nevüket. Sajnáltam. Szánakozó, tehetetlen ragaszkodást éreztem iránta. İkétségbeesetten, elvakultan szeretett és féltett, de érzéseiben nyoma sem volt annakaz értı, világos, értelmes és építı szeretetnek, amellyel a milánói Marietta vettkörül elızı életemben. Sophie de la Tourzelt felırölte, megırjítette túlfeszült és rejtélyesen bőntudatosanyasága. Nem is gondolhattam rá, hogy valamit eláruljak neki titkomból;leroskadt volna súlya alatt, hiszen azért a kevésért is, amit megsejtett bennem, "kisöregnek" nevezett, "betegesen okosnak" tartott, és nem gyızte miatta engesztelniIstent és a pokol minden ördögét, nehogy elirigyeljenek tıle szokatlanképességeimért. * Nem tudtam lelkéhez férkızni, hogy kivezessem a babonák lefelé kanyargóútvesztıjébıl. Egyre zsarnokibb belsı parancsok kényszerítették a legesztelenebbcselekedetekre. Értelme túl gyenge volt hozzá, hogy megküzdjön magában a kétellenséggel: féktelen ösztöneivel, amelyek bukásba, érzéki kicsapongásokbahajszolták Tourzellal és keményen ítélkezı, puritán katolicizmusával, amelysemmit meg nem értett és meg nem bocsátott. * 137
  • 139. Apám szégyenteljes halála után "látni" kezdett. Hiába magyaráztam neki, hogyı maga keltette életre ezeket a látomásokat koncentrált félelembıl, értelmetlenbőntudatból, saját asztrálerıinek anyagából – nem értette meg. Elıször nagyapám, az üreg Pétion jelent meg neki este, gyertyagyújtás elıtt,hosszú, halotti ingben, a konyhába vezetı folyosón. Lassú léptekkel csoszogott akonyha felé; egyik kezével a falat tapogatta, mintha beteg lett volna. Akonyhaajtóban visszafordult, és ránézett anyámra. Arca szigorú volt, megnyúlt éssárga, mint a sáfrány. – Imádkozz a bőneidért! – mondta neki rekedt kriptahangon a vén bőnös, noha,szerintem, neki több oka lett volna a bőneiért imádkozni… aztán eltőnt. Anyámat acselédek mosták fel ájulásából a konyhafolyosón. Mikor magához tért, rögtönelmondta nekem az élményt. Bosszús voltam és elkeseredett. Hogyan világosítsam fel? Mintha amúgy isnem eleget böjtölt, vezekelt, imádkozott volna. Most életre keltette magában akérlelhetetlen dogmát az öreg Pétion alakjában, kivetítette, hogy fokozhassa veleszenvedését. Magyarázatom haragot és babonás ijedtséget keltett benne; – Hallgass! Hallgass! Akármit beszélsz, láttam ıt! Szólt hozzám… tudom,hogy ı is az én bőneimért beteg és nyughatatlan! – Ugyan, anyám! Éppen eléggé nyughatatlan lehet a saját disznóságai miatt! Temesélted, hogyan szerezte a vagyonát, nagyanyámat pedig korai halálba kergette,olyan rosszul bánt vele! – Csönd! Az Istenért! A halottak meghallják, ha gyalázzák ıket, és bosszútállnak! Sápadtan köpdösni kezdett maga körül, aztán a szokásos litániába kezdett: – Óh, ti fehér és fekete lelkek és holtak, akik visszajártok, eszelıs ez a gyerek,nincs mit hallgatni rajta! Isten szegény együgyője, nem tudja, mit beszél,nevessetek rajta, szánakozzatok szegény bolondon, és siessetek el innen! Majd én,én az anyja megteszem helyette a ti részeteket. Mindent megteszek és mindennéltöbbet… Tehetetlen voltam. Az öreg Pétion megjelenése után sanyargatni kezdte magát. Bezárkózott aszobájába, és ütlegelte meztelen testét. Ruhája alatt szöges övet hordott Annyitböjtölt, hogy saját árnyékává fogyott. Nem tisztálkodott. Soha annyi misét nemmondtak a templomban, mint akkor, Pétionért. De az öreg nem tágított. Egyregyakrabban kereste fel a házat, sıt vendéget is hozott magával, mégpedig furcsakövetkezetlenséggel, vejét, bordélyházban leszúrt apámat, akinek tetteiértlegalábbis a pokol tüzén kellett volna rotyognia, eltekintve attól, hogy életükbennem ismerték egymást. Pompásan összedolgoztak az öreggel. Szegény anyámat sikerült maradékeszétıl is megfosztaniok. Birtokba vették a szobákat. Már nappal is ottterpeszkedtek a karosszékekben, szekrénysarkokban, folyosókon; mindenütt,anyám szeme elıtt, nyomában, s ünnepélyes hangon egyre szigorúbb parancsokat 138
  • 140. közöltek vele. Tourzelt is heves erényesség fogta el attól kezdve, hogy Lolettemiatt átkéselték a másvilágra. Soha nem lakott jól imával, vezekléssel, sszerencsétlen özvegye akárhogy erılködött, ráadásul a pokol tüzével fenyegette.Életében is ellenszenves alak volt, de halála után egyike lett a legundorítóbbkísérteteknek. Ölbe tett kézzel kellett tőrnöm, amint szegény anyám pusztul, fogy,megzavarodik saját képzeleteinek, gondolatteremtményeinek üldözésétıl. De vajonaz én helyzetem nem volt-e hasonló az övéhez, annak ellenére, hogy én mártudtam, mi az, ami körülvesz? Nekem sem volt hatalmam saját lázadozó erıimfölött * A helyzet lassanként tőrhetetlenné vált házunkban, s egy napon kirobbant atragédia. Anyám már szánalmas ronccsá omlott össze. Hangosan beszélt magában,arcába lógó, zilált haján át egy üldözött állat pillantásával lesett körül, fejétkapkodta, hadonászott, a bútorokról apró ördögöket kergetett, akik újabban –nyilván a két házikísértet meghívására – benépesítették a szobákat. Ahogy nekempanaszolta, ezek a pokolfiókák enni se hagyták. Belepiszkítottak ételébe, és amikormeztelenül ostorozta magát, trágár, förtelmes szavakat kiáltoztak imádságába. Egy hajnali órán felrántotta szobája ajtaját és ijesztı, sovány meztelenségében,repdesı, lebomlott hajjal, fültépıen kiáltozva kirohant az utcára. Olyan váratlanultörtént, hogy ágyamból kiugorva már nem tudtam visszatartani. Mikor néhányruhát magamra kapkodva utánaeredtem, a hajnali csendben áthasító sikolyaiból, azablakon kihajló, felháborodottan, kíváncsian csoportosuló emberek sorfalábólrögtön tudtam, a templomtér felé rohant. Siettem, ahogy lábam bírta. A templomkapujában kaptam el. Be akart törtetni a hajnali misére. Embertelenül visszataszító,szánalmas látvány volt sebhelyes, szürke, petyhüdt testével. Egy ablakon kihajítotttakaróval be akartam burkolni, de nem tőrte. Dulakodott velem, karmolt, harapott,rekedten átkozódott, és rám sújtott a kezében tartott korbáccsal, amellyel"vezekelni" szokott. Egészen kimerültem, mire néhány embernek a bámészkodókközül eszébe jutott segítségemre jönni. Nagy nehezen lefogtuk, takaróba csavartuk,és hárman felemeltük. Úgy vonaglott szorításunkban, mint egy óriáskígyó. Beteg,démoni erı csavarta tagjait, s közben szünet nélkül szitkozódott, jajgatott,sikoltozott. Egész processzió kísért a házunkig, köztük a pap is, aki a misét éppenbefejezte, a jegyzı, a szenzációtól felfuvalkodott polgármesternı, a minden lébenkanál patikus, bizonyos Bayon, akirıl még szó lesz késıbb. Anyám közben elcsendesült; hosszan, kinyúlva tőrte, hogy vigyük, s mikorágyba fektettük, merev, szálegyenes testtel, fennakadt szemmel, viaszsápadtan,mozdulatlanul maradt. Azt hittük, meghalt. Nagy nehezen elıkerítettük az orvost.A bır nagy fokú érzéketlenségét, a test és a pupillák teljes merevségét konstatálta,de azt is, hogy a szív gyengén mőködik. Anyám élt, szerencsétlensége azonbannyilvánosságra került, s ezzel megkezdıdött kilátástalan küzdelmem az egyház és ahatóságok ellen. Egyik az egészet az ördögnek tulajdonította és hókuszpókuszaival 139
  • 141. még jobban megırjítette volna; a másik a Salpétriére-be akarta záratni. A hatósággyızött. Az egyre gyakoribb rohamokban vergıdı anyámat hatósági kényszerrel,megkötözve szállították el a Salpétriére-be, 1710-ben. Monsieur Bayon Mikor a varennes-i házban egyedül maradtam néhány elszemtelenedett, hanyagcseléddel, tizenhét éves voltam. Noha a hangzatos Louis de la Tourzel nevet viseltem, a de la Tourzel rokonságmereven elzárkózott tılem; legjobban szerették volna, ha apámnak magva szakad.A város elöljárói persze nem is gondoltak arra, hogy békén hagyjanak.Kétségbeejtıen sokat törıdtek velem. Bayon, a patikus, nagylelkően elvállalta agyámságot fölöttem, testi-lelki jólétem ápolását és vagyonom kezelésétnagykorúságomig. A vagyont illetıen eléggé jól jártam vele, mert komikusbecsületsznob volt, aki állandó mámorban úszott saját erkölcsi emelkedettségétıl,és minden tettét képzelt pódiumon vitte véghez láthatatlan, de teljesen elbővöltközönség elıtt. A Pétion-házat bezártuk, a cselédséget szélnek eresztettük, és én egyiket sembántam. Kellemes emlék nem főzött ehhez a kényelmetlen, rideg hodályhoz.Annak nem örültem, hogy Bayonékhoz kellett költöznöm, egy túlzsúfolt,szentképes, imazsámolyos szobába, amelynek télen füstölt a kályhája, s ablakairosszul záródtak; de tudtam, türelmesen meg kell várnom szabadulásomat. Elégtapasztalat volt mögöttem ahhoz, hogy értékelni tudjam a szabályos, alkalmazkodómódszereket, amelyek némileg elleplezhették az én nagyon is szabálytalan, furcsasorsomat. Várhatok. Idım van bıven. Bayonék házában végigélvezhettem egy önelégült, ostoba házizsarnok családiéletének nevetséges komédiáját. Láttam, ha egy ember görcsösen törekszik rá,hogy tiszteljék és elismerjék, menthetetlenül elvész a tekintélye, ingerült gúnycéltáblájává válik, még saját, legszőkebb környezetében is. Bayonnak rendkívül csúnya felesége volt, aki látszólag szolgálta és imádta,mint egy halványt. Egyetlen fiuk, Étienne megilletıdött figyelemmel, sápadtanleste ajkáról a szót odaköltözésem estéjén, mikor elsı, hatalmas öndicséretáriájáteldalolta elıttem. Együtt rebegte vele az imádságot, és más szava nem volt hozzá,mint: "Igen, édesatyám!" "Köszönöm, édesatyám!". Hideg futott végig a hátamonennyi tökéletességtıl. A cselédek rajongó alázattal szolgálták urukat. Az asztalonragyogott az abrosz, és a családfı megáldotta a kenyeret. Egyáltalában mindenkeze ügyébe esı dolgot megáldott szégyentelenül, hangos, dagályos szavakkal, éshamar könnyezett. Ocsmány, hegyes állú, fogatlanul hemmegı felesége lebegıorrlyukkal bólogatott hozzá, kezét kezére tette, s szinte, megköszönte, hogy él neki.Étienne is belezengett égy: "Köszönöm, édesatyám!"-at, mint színpadi szereplı avégszót, és én felszisszentem belül: jóságos Isten, miért "atyám?!" Hirtelenelfogtam Étienne-nek egy gyors oldalpillantását, s azt hittem, rosszul látok. Háta 140
  • 142. mögött az egész ház Bayonon köszörülte nyelvét. A cselédek gusztustalan testiszokásait tárgyalták, a nálam két évvel fiatalabb Étienne mindjárt másnap elárulta,hogy apját rajtakapta a sötét folyosón, ahogy a konyhalány szoknyája alattkotorászott, és vékony hangon vihogott hozzá. Nem beszéltek róla semmitegymással, de azóta, ha egyedül vannak, "az öreg nem mer nagyon ugrálni vele".Madame Bayon úgy tele volt epével és sérelemmel, hogy egyetlen érintésrefelszökött belıle a gúny- és panaszáradat. Bayon világéletében éhenkórászsemmirekellı volt. Madame Bayon hozta a pénzt, a rendet, a jólétet a házhoz, férjétmégis már esküvı után harmadnap bizalmas kettesben találta a szérőskertben egykoszos cigányasszonnyal. Képzeljék csak el a boldogtalan, durván megalázottfiatalasszony gyötrelmeit! Minden szoknya kell neki, s itthon nem átallja erkölcsrılprédikálni neki. Még az éjjelin is prédikál. Kíváncsi volna rá, mit sugdosgyóntatója fülébe. Biztosan hazudik neki, és addig áradozik önmagáról, míg a papfeloldozza összes elmúlt és eljövendı vétke alól, csak hogy megszabaduljon tıle.A patikában alig dolgozik, és nem néz semmi után. Ha ı nem törıdnék az üzlettel,felkopna az álluk. Bayon örökösen szomszédol, és vég nélkül fecseg; az emberekmár menekülnek elıle, mert belefulladnak a híg lébe, amely szájából ömlik… ésígy zúgolódott tovább, minden apróságot kiteregetett, kirakatba rakott győlölködıalapossággal. Madame Bayon hetenként egyszer szövıdélutánra hívta meg összes barátnıjét.Rengeteg kalácsot, cukros tejet, mézes lepényt fogyasztottak, és egyfolytábancsepülték Bayont. Felidézték szavait, mozdulatait leutánozták, és kegyetlenülmulattak rajta. Bayon errıl mit sem tudott; de nem is akart tudni. Ha a csípıs,jókedvő gúny elıtte lobbant fel véletlenül, nem vette észre, mert teljesen hiányzotta humorérzéke. Étienne, mint nekem bevallotta, szemtelenségbıl nevezte"édesatyámnak", azóta, hogy a konyhalánnyal meglátta a folyosón. Apjaszemrebbenés nélkül tudomásul vette a "ty" betőt, és késıbb, a vacsora végeztévelszónoki hévvel fejtegette elıttük a szó valódi értelmét, és azt, hogy ı mennyirerászolgál erre a szent csengéső, patriarkális névre. Hosszú ideig nem értettem, mi késztette Bayon családját arra, hogy eljárjakörülötte a hódolat dervistáncát, mikor a pénzt is az asszony hozta a házhoz.Azután rájöttem. Bayon félelmetes tudott lenni, ha a személyét körülvevıszertartások ellanyhultak, a fegyelem meglazult, s ı kénytelen volt bepillantani aszakadékba, amely a valóságot a komédiától elválasztotta. Emlékszem, akkor gazdagodtam azzal az élménnyel, amely megtanított rá,hogy az emberek cselekvéseinek ne csak két oldalát figyeljem; ne csak hazug,álarcos, fizikai botladozásukat és indulatéletük asztrálsőrőjét mögötte, mert ígymindössze megvetni tudom ıket, hanem lessek be az átderengı harmadik síkra is,ahol mindennek értelme, megoldása rejtızik, s amelynek ismeretében már szánnitanulom a fajankó Bayont is. Bayon egyszer akaratlanul tanúja lett néhány csípıs megjegyzésnek, amelyfelesége asszonydélutánján hangzott el róla. Vissza kellett sietnie a patikából, merta pénztárkulcsot otthon felejtette. Ha segédjét küldi maga helyett, ahogy tenniszokta ilyen esetben, nem történik semmi baj. De szerencsétlenségére, elızıén 141
  • 143. összetőzése volt vele, így nem akarta megkérni rá. Hogy mit hallott Bayonönmagáról a betámasztott hálószoba ajtón át, nem sikerült pontosan megtudnom,de nem nehéz elképzelni. Én csak utólag értesültem a botrányról. Hirtelenmegjelent a trécselı asszonyok között. Falsápadt volt, szája rángatózott. Ordítvalökdöste, rugdosta, öklözte a sikongó némbereket kifelé. A nyakigláb, hegyeskönyökő Étienne-t úgy képen teremtette, hogy annak fél arca feldagadt tıle, delegalaposabban felesége kapta meg a magáét. A cselédek, akik ki akartákszabadítani kezei közül, szintén kaptak egypár ütleget. S ez a nevetséges hipokrata,aki mindig erényeivel akart imponálni, végre valóban lenyőgözı és tekintélytparancsoló volt hibáival, amelyek elemi erıvel törtek elı a rájuk aggatott jámbormaskarák alól. Házasélete alatt mindössze háromszor volt ilyen kitörése, deezekkel a rohamokkal szerezte meg a tiszteletet magának, amely környezetétlegalábbis a látszat fenntartására ösztönözte. Bayon olyannak tőnt elıttük, mint ajóllakott, süket, vak alvásba süllyedt óriáskígyó. Fecsegı, gúnyolódó majmokmódjára tisztes távolban körülugrálták, ingerkedtek vele, de szemtelenkedésükmögött ott lapult a félelem: egyszer csak felébred, és akkor jaj lesz nekik. A nagy esemény után komor csend borult a házra; de meglepıdéssel vettemészre, Madame Bayon kancsal szemében szorongó gyöngédség és néma csodálatégett, ahogy férjére pillantott. Nyoma sem volt benne tettetésnek. Étienne ıszinténmegilletıdött arca mögül sem lesett ki gúnyos szatír, és a cselédek igazi, halkalázattal buzgólkodtak gazdájuk körül. Bayon akkor nyert csatát, mikor azt hitte, elvesztett mindent. Mert utólagszánnivalóan bánkódott tette fölött. Szégyenkezett. Nem szólt senkihez,megfogyott, belesápadt az önmarcangolásba. Úgy surrant az utcán, a házak mellett,mint egy megbélyegzett tolvaj. Legkeserőbb szenvedése az volt, hogy önmaga elıttújra kiesett szerepébıl. Ezt az alakítást saját egyéniségének kívánta hinni; csodálta,dédelgette magában. Forrón vágyakozott rá, hogy azonosuljon vele. Vágyakozottrá, hogy nagyszerő, tiszteletet parancsoló és erényes legyen, de egyelıre csaktökéletlen külsı utánzata volt ideáljának. Bizonyos, hogy lelkét már beoltotta vele.Jövendı születései, sorsa e cél felé terelik majd, és beláthatatlan szenvedéseken átegyszer elérkezik oda, ahová jutni akar. Mintaképe a giccses, felszínes, külsımaskara bırén, húsán, vérén, idegein keresztül maródva lelkében ég, és átformáljajellemét. S e lelki nagyság egyedül hatóképes, mágikus sugárzása megszerzi végüla tekintélyt is, amely akkor már semmit nem fog jelenteni neki. Jósé de Assis szelleme 1724-ben végre Párizsba költözhettem saját házamba nagykorúságom meghoztateljes anyagi függetlenségemet. Bayon legnagyobb megrökönyödésére pénzzétettem minden birtokomat; eltéptem a szálakat, amelyek Varennes földjéhezkötöttek. Anyám már nem élt. Legsötétebb emlékeim közé tartozik utolsótalálkozásom vele, röviddel halála elıtt. 142
  • 144. Sikerült látogatási engedélyt szereznem a Salpétriére-be, amelynekszerencsétlen betegeirıl több mint száz évvel késıbb szedette le Pinel a bilincseket.Az elmegyógyászat története eléggé részletesen foglalkozik ezzel a szégyenteljesfejezettel, bár szemtanúként állíthatom, a valóság túlszárnyalt minden feljegyzést.A Salpétriére-t akkoriban Hospice de la Vieillesse-nak hívták. Mintegy 10-45épület sorakozott egy magas kupolájú templom kıül. Óriási udvarai közül a külsıkszépen gondozott fákkal, szabályos főágyakkal voltak beültetve, de beljebb kerülvemár egyre több visszataszító, tragikomikus gyógyeszköz zavarta meg a kertekszelíd méltóságát. Mesterséges tavacskákon átívelı, buktató hidak, középenpagoda-szerő kalitkával a negativisztikus apatikus betegeknek, hogy egy halálosijedtség emóciója felrázza ıket. Forgatószékek, amelyeken rémült állatokkéntüvöltı szerencsétleneket szédítettek, hogy a centrifugális erı kiőzze fejükbıl azavaró képzeteket, de legfeljebb gyomruk tartalmát ürítették körbe a szörnyőkínzástól. Taposómalmok, forgó kerekek letargikus betegek élénkítése céljából; ésmég számtalan torz építmény, amelyet a tehetetlen tanácstalanság hozott létre. Úgyfestett az egész, mint egy nagyvásár kóklernegyede. Az épületek közös termeiben az úgynevezett "könnyebb betegek" zsúfolódtakössze. Kóros izgalmuk minden pillanatban vad rikácsolásban, leírást nem tőrırohamokban robbant ki. A munkától agyonterhelt, ragályos izgalmi állapotoktólmegfertızött személyzet nem gyızte a rendcsinálás nehéz munkáját, Legtöbbjedurva, tudatlan, tompafejő asszony volt, aki fáradtságát és kimerültségébıl fakadódühét a tehetetlen betegeken töltötte ki, vagy egyszerően úgy bosszulta meg, hegynem lépett közbe idején. A betegek sokszor súlyosan bántalmazták,megsebesítették, undorítóan bepiszkolták egymást. Váratlan szexuális kitöréseikott játszódtak le egymás elıtt, és mindenkit magukkal sodró, infernálisbacchanáliává lángoltak fel; s még ijesztıbbé fokozta a dolgot, hogy elmebajosgyermekek is sínylıdtek közöttük. Anyámat egy két lépés hosszúikét lépés széles, dögletes levegıjő, ablaktalancellában találtam meg. Szétfeszített karját a falhoz, lábát a padlóhoz, derekáthosszú láncokkal a mennyezethez bilincselték. Földhöz erısített, támlátlan padonült. Szájából a hírhedt szájkörte csúcsos vége állt ki. A fontoskodó, fiatal orvos, akihozzá vezetett, hamis részvéttel a fülembe súgta, hogy állapota rossz, igen rossz,egyik roham követi a másikat, azért kellett ezt a "sajnálatos végsı fékezést"alkalmazni. Szívem összeszorult. Utálkoztam, és legszívesebben belevertem volnakövér, piros, ostoba fejét a szerencsétlen piszkába, amely sebesre marta csontvázzáaszalódott testét. Felkiáltottam a haragtól, kétségbeeséstıl és szánalomtól.Könyörögtem, engedjék haza, én gondoskodom róla, tisztán tartom, és vigyázok rá.Egy gonosztevıvel különbül bánnak, mint ezzel a szegény asszonnyal, akinek csakannyi a bőne, hogy beteg! Megsértıdtek. Minden kérésem, követelésem, fenyegetésem olaj volt a tőzre,végül is kereken elutasítottak, és erıszakkal távolítottak el az épületbıl. Évekig betege voltam a képnek, amelyet magammal vittem anyám cellájából. Aszéttárt csontvázkarok, foszlánnyá tépett ruha alól kibukkanó, sebes, penészes bır,eltorzult, haldokló arc és rémülettel tele, fennakadt szempár álmatlanná, 143
  • 145. étvágytalanná üldözött. Megkönnyebbülést éreztem, mikor haláláról értesültem.Mintha saját bilincsbe feszített, mocsoktól mart testemet oldották volna le a cellavaskarikáiról, hogy a hullapadon kinyújtóztassák végre. * 1724 Párizsa a kétkedı nyugtalanság állapotában várakozott. Az 1715-benelhalálozott Napkirály túl sok robbanóanyaggal telítette az országot, s XV. Lajoskiskorúsága alatt Fülöp orléans-i herceg régenssége erkölcsi romlottságával ésszerencsétlen pénzügyi rendszabályaival sokkal mélyebben megingatta már a néptürelmét, semhogy könnyen hihettek volna a fiatal király sokat ígérı indulásának,noha Fleury bíbornok békés, okos, kiegyezéseket keresı politikája vezette már azilált államügyeket. İ sem tudta azonban a gyökeréig rothadt, elöregedett rendszertmeggyógyítani, mert maga is a régi világhoz tartozott, s legfeljebb kendıznipróbálta a dolgok felszínét; míg a mélyben ott erjedt az ijesztı antitoxin: aforradalom, amely nem egyezkedni akart, hanem rombolni, hogy a pusztulásból újélet fakadhasson. Fleury bíbornok idıt nyert a Bourbonoknak. Meghosszabbította abeteg haldoklását, s a rokokó pirosítójával, rizsporával az egészség illúziójátvarázsolta petyhüdt arcára. A fiatal király egyénisége még nem nyert határozott körvonalakat. Tunya,felelıtlen bujasága, érzéketlensége minden sürgetı probléma iránt, vakkényelemszeretete és gıgje, amellyel az abszolút uralkodó légüres terébezárkózott, elrejtızött az ifjúság simulékony, puha viaszába s Fleury határozott,ügyes alakja mögé. A remény halhatatlan, s míg egy uralkodóról nembizonyosodott be, hogy semmivel sem különb zsarnok elıdjénél, a nép megszépítılegendák füzérét szövi köréje önmaga vigasztalására. Sohasem várták még annyiraa reformert; tehát néhányan a lelkesedık közül felruházták a fiatal XV. Lajost areformer elszántságával, a humanista megértésével, s azt remélték, ı lesz az, akimegváltoztatja és kiegyenlíti majd a francia társadalom sértı és tarthatatlanegyenlıtlenségeit. A többség azonban gyanakvó rosszhiszemőséggel figyelte azudvar körül változatlanul folyó tülekedést, zsíros hivatalok, javadalmak sültgalambröptét az "Isten által kiválasztottak" szájába a születési jog alapján, anélkül, hogytekintetbe vettek volna érdemet vagy rátermettséget. * Egy Jósé de Assis nevő különc portugál örököseitıl vettem meg különösházamat teljes berendezéssel a Faubourg St.-Germain egyik kis zsákutcájában,amely azóta nyomtalanul feloldódott az idıben. A magas, repkénnyel futtatott kıkerítés és sőrő fák mögé zárkózó vöröstéglásépület mindjárt, ahogy megpillantottam, barátként kínálkozott fel nekem; mertnemcsak a múlt rezzent ismerıs húrokat a lélekben, hanem a jövı színhelye is,amely vázlatában készen várakozik, hogy a szükségszerő történések kulisszájalegyen. 144
  • 146. Egy öreg szolgát is kaptam a vételárért: a kimért modorú, bogaras Maurice-t.Úgy odatartozott, mint a sajátos légkörrel körülszıtt tárgyak a kevés bútorralberendezett, diófa burkolattal borított szobákban. Maurice féltékenyen vigyázott,nehogy elmozdítsak valamit a helyérıl. Ha egy-egy könyvet szórakozottságból máspolcra tettem a falat borító állványon, másnap újra régi helyén találtam. Makacs,néma küzdelem zajlott le így közöttünk, amely végül is Maurice gyızelmévelvégzıdött. Akkor már hiányzott az erım és meggyızıdésem az ilyenfajtaharcokhoz, amelyet csak a pillanat emberei vívnak végig olyan fontoskodókitartással. Egy szállodai szobát sem kívántam volna átrendezni, mert tudtam,másnap vagy egy hét múlva továbbutazom. Tehát barátságos megadássalbelenyugodtam Maurice kívánságába, és vigyáztam, nehogy megsértsem benne ade Assis-dogmát. Harminc évig szolgálta urát, és az átitatta babonás hitével, hogyı teste pusztulása után is élni fog teljes öntudattal, visszatér majd, és jelet adMaurice-nak. Az öreg szolga sohasem beszélt errıl. Maga volt a diszkréció éshőség. A könyvtár álbúvárkodása alatt állítottam össze elıdöm jellemképét akönyvek margójára írt kusza jegyzeteibıl. Érdekes, különc módon összehordott könyvtára volt okkult könyvekbıl,teológiai munkákból. Az erotikus sorozatok mellett meglepett az inkvizícióról írottkötetek nagy száma. Sencia: Fra Giorgia da Casale, II. Gyula pápa inkvizítoráról írtkönyvét csaknem végig vaskos tusvonalak jelölték, s margóján röpködtek a kérdı-s felkiáltójelek. Helyenként lázasan odavetett szavak zsúfolódtak a nyomtatottsorok mellé; rohanó gondolatáradat kiragadott töredékei, amelyeket a képzelet ésintuíció kiegészíthetett, megidézve így egy torzult eredeti koponya belsıvilágegyetemét. A könyv elsı oldalát Casale ismeretlen festı által készített portréjadíszítette. Sápadt, horpadt arcú, nagy szemhéjú, gonosz szájú aggastyánt ábrázolt, salatta de Assis feldúlt betői tántorogtak: "Igen! İ az. Így néztünk szembe atükörben! Emlékszem, és egyre jobban emlékezni fogok, ha egészen szétfeszítem akaput!" Majd késıbb Casale ifjúságának leírásakor: "Ez tévedés! Milyen kevéssélátnak az emberek a tettek mögé! Giorgio azért tett meg valamit, mert félt meg nemtenni. Gyáva volt, és félelmében vált kegyetlenné. Istenem. Uram. A tavaszi fákVeronában. Egy asszony jön a sárga úton tömör kék fák sorai között. Testére nehézbársony csavarodik, és keble kiduzzadt a fátyolszövettel elfedett, mély kivágásból.Giorgio! Giorgio! – hangjának érintése fáj, mintha kést szúrnának a lágyékába ésmégis… jaj… csupa pattanás a torz kamaszarc, és az imádság laza sorai közé vadábrák tolulnak… Ez a kép biztos… világos… éles… A kolostorfolyosó nagy, vöröskıkockái és a cella falán a megfeszített Krisztus szenvedı, megbámult arca… igen,biztos, egészen biztos!" De Assis tehát harcolt az emlékeiért, amelyek csaknem minden embereszméletén átsuhannak a pillanat ezredrészében. Módszeresen ostromoltaönmagában a tilos kaput, amely elzárja a múltat. Talán kivételesen erısátütközések történtek nála, vagy egyszerően a magányos, figyelı, gondolkodóember minden esetben bekövetkezı felfedezései ragadták magukkal; hiszen adolgok vannak bennünk és körülöttünk, csak érzékenyen, nyitottan, elıítéleteknélkül összpontosítanunk kell rájuk; kérdeznünk kell, és ık felelnek. 145
  • 147. Egy primitív rajzokból összeállított erotikus sorozat tükör elıtt tetszelgı, teltidomú, parázna némberének testén át- meg átírt hullámzó sorokat: "…A gonoszasszonyok húsa hideg és dércsípte szamócaillatú… Akik csak álmomban jártokhozzám, és megrabolták férfierımet… Síkos bırő succubusok… a legszebbek ésszörnyőek… emlékszem…" Az Ótestamentum pergamenlapú, elefántcsont kötéső, hatalmas köteténekutolsó oldalán találtam a következı feljegyzést, szinte gyermekes szeszéllyel,tükör-írással írva: "Maurice várni fog… Maurice jelet kap majd, ha én már… ha eljön az idı…Maurice volt Veronában is… Akkor…" * Elsı ismerısöm Párizsban Péloc doktor volt, akit a nehéz légzéső Maurice-hozhívattam el, az öreg heves tiltakozása ellenére. Elhanyagolt külsejő, középtermetőember volt. Láthatólag egy cseppet sem zavarta foszlott, kék bársonyfrakkja,ingfodrának foltos étlapjellege és a harisnyáján villogó kisebb-nagyobbszakadások. Friss, barátságos légkört hozott mindenüvé, ahová beperdültszorgalmas, derős kis alakja. Szüntelen mosástól, keféléstıl vörösre mart,felpattogzott bırő kezét olyan izgatott tettvággyal és elszántsággal dörzsölgetteössze, hogy a betegségtıl leterített páciens rögtön érezte: ez az apró David biztosangyızelmet arat majd a kórság bármilyen hatalmas Góliátja fölött. Maurice-t isrögtön meghódította, nemcsak azzal, hogy különféle füvekbıl összeállítottfüstölıszere valóban nagy könnyítést okozott légzésében, hanem mert Pélocotegyszerően szeretni kellett. Tökéletesen személytelen volt. Csak a mások ügyeiben,bajaiban, örömeiben és problémáiban élt. Evés, ivás, alvás gyors, szórakozott,elsietett mőveletek voltak nála. Kabátot télen is csak olyankor viselt, ha ráhúztavalaki. Csodálkoztam, hogyan gyızi rengeteg munkáját. Az emberek megéreztékbenne az isteni szolgát, terhek elhordozóját, a lelkes meghallgatót, és köréjegyőltek panaszaikkal. Igénybe vették éjjel-nappal, gyakran fillér ellenszolgáltatásnélkül. Gazdagabb páciensei jól megfizették – nálam is bıséges honoráriumbanrészesült –, de pénz nem maradt meg a zsebében. Egyik helyen kapta, a másikon,ahol szükség volt rá, odaadta. Az ilyenfajta ember mindig mágikus központtá válik,hiszen igen kevés van belıle. Legtöbben annyira elteltek önmagukkal, hogy máséletébıl szemernyi sem fér beléjük. Péloc volt az elsı szál, amellyel kiemeltem jövım sötéten hallgató víztükre alóla dús hínárszövevényt, új életem kísérleti anyagát. Péloc kopott kis alakja rendíthetetlen, kíváncsi jósággal végigvonult egy seregembersors belsı termein; nyomortanyákon, polgári lakások szők, pállotthétköznapiságán, mővészek, fantaszták, szélhámosok, prostituáltak hevenyészetttanyáin, papok, nemesek és fınemesek szőrt levegıjő, tükörfalas palotáin. İminden viszonylatban egyforma volt; kutató szeme elıtt a keret leolvadt, semmivévált az ember körül, aki testi vagy lelki sebeit mutatta. Hiányzott belıle avilágboldogító forradalmár gıgje is; ı a gazdagot, elıkelıt éppen úgy szánta, 146
  • 148. értette, és segítette, mint a piszokba ragadt koldust. Mindegy volt neki a szólegigazabb értelmében. Talán ez a mértéktelen lekötöttsége és megterheltségetartott vissza tıle, hogy valóban mély, értékes barátságunkat a teljes ıszinteségigfejlesszem. Nem akartam még a magam szikláját is rágördíteni. Annyira fáradtvolt, mikor kandallóm tüze mellett megpihent néha egy fél órára! Álmatlanságtólégı szeme le-leragadt az áradó melegben, és mikor saját, apró horkantására felriadtnéhány perc múlva, bocsánatkérı mosollyal mentegetıdzött: – Szegény Madame Lacroix, a pékné, tudja, akirıl már beszéltem. Ikreket szültaz éjszaka. Este hétkor kezdett vajúdni, és hajnalban ki kellett operálni mindkétkicsinyét holtan. Pedig mennyit beszélt róluk… Valamit tennem kell érte, hogyáthidaljuk ezt a nehéz idıt, míg újra gyermeket kaphat. A melle feszül a tejtıl, abölcsı meg üres, amelybe olyan szép atlasztakarót hímzett… Borzasztó ilyenkor azasszonyoknak… Mit gondol, Monsieur de la Tourzel… ha egy kosár kismacskátszereznék neki valahonnan?… Igen-igen… azt hiszem, az jó lesz! – és már csupaeleven gond és részvét volt, anélkül, hogy saját fáradtságát észrevette volna. De Assis különös, elmúlt alakja erısen érdekelte; csak azt panaszolta, hogynincs elég ideje foglalkozni vele. Ennek ellenére sokat olvasott, ha máskor nem,éjszaka. Tiszta, tágas koponyájában minden területen szintézis született. Világosáttekintése volt az alchimiáról; biztos kézzel emelte ki az értékes valóságot a csalásés fantazmagóriák ingoványából. Ismerte Paracelsus jelentıségét, és ezen avonalon gyógyított nagy eredménnyel. Egyszer megkérdeztem tıle, mit gondol, adott-e már jelet de Assis Maurice-nak? Én nem akarom firtatni az öregnél, hátha elriad tılem, hiszen nem sejti, hogytudok errıl a transzcendens ígéretrıl. – Még nem jelentkezett – mondta Péloc. – Honnan tudja? – csodálkoztam. – Megmondta nekem. Halvány neheztelés támadt fel bennem, aztán eloszlott. Persze. A magamfajta,sötét problématömb erılködhet éveken át; az öreg, zárkózott Maurice Palócnakmondja el titkát, mert Péloc olyan, mint az univerzális kulcs: minden lelket kinyit. Maurice úgy táplálta Péloc doktort, mint anya a gyermekét. Egyszer csakbecsoszogott, tele tálcát rakott le eléje, és zsörtölıdött, ha meghagyott valamit: – Hiszen ez már bele se fért volna a gyomrába a doktor úrnak, annyira elszokottaz evéstıl. Csupa erı a zöldségleves, tessék csak meginni! Szeretném tudni, kigyógyít meg egy orvost, ha beteg lesz, he…?! Engem is ellátott minden jóval, és szívelt a maga módján, de a tiszteletteljestávolságot szigorúan megtartotta közöttünk. Pélocot imádta. Palóchoz senki semvolt tiszteletteljes. Az ı jelenlétében elillant minden feszesség, s az emberek álarcnélkül tárták eléje titkolt gyermeklelküket. Valamelyik látogatása alkalmával Péloc felmutatott egy képre a vitrin fölött.Ezt a szép, napos olasz tájat ábrázoló festményt mintha szándékosan helyeztékvolna ebbe az elınytelen, árnyékos sarokba. Egyszer megkíséreltem máshováakasztani, a szalon filigrán, aranyozott, rokokó nippasztala fölé, ahol balrólkaphatta bıven a beömlı fényt, de másnap újra ott találtam a vitrin fölött féltékeny 147
  • 149. homállyal fedve. – Mit ábrázol ez a kép?… Nem látom jól – kérdezte Péloc. – Egy veronai tájat, Monsieur – felelte Maurice. – Mindig ez volt a helye? – kérdeztem közbevetve. – Nem. A másik oldalon függött a nippasztal fölött. – Hát akkor miért… – ránéztem hirtelen. Szája zárt, rideg vonallá keményedéit.Elhallgattam. Maurice várt egy ideig, azután nesztelenül kiment. * Az alchimia a XVIII. század elején már a teljes hanyatlás tüneteit mutatta.Mindaz, ami homály, tévedés, kapzsi, mohó tudatlanság volt benne, ellenetanúskodott. Az új "felvilágosodás!" áramlat megrészegültjei, akik soha még csakmeg sem sejtették ennek az évezredes tudománynak titkos, belsı lényegét ésigazságait, gyızelmi tort ültek, hogy felfedezéseik valóban frappánsrészleteredményeivel sikerült agyonverniük az ısi szó elsı két betőjét. A fiatalkémia megszületett. Megindult az egyszerő, tehát újabb alkotórészekre nembontható testek sorozatos felfedezése, és ezeknek elemek gyanánt való felismerése.A kísérleti tények bizonysága elıtt "semmivé törpült" mind a régi arisztotelészifelfogás, amely a földet, vizet, levegıt és tüzet hirdette minden testekalapanyagául, mind az újabb kori alchimista nézet, amely szerint minden test ahigany, kén és só összetétele. Kiderült, hogy mind a levegı, mind a víz összetetttestek, sıt alkotórészeik viszonylagos mennyiségét is meghatározták. A kémiaielemzési eljárások finomságának és megbízhatóságának növelésével sikerültpontosan megkülönböztetni az aranyat és ezüstöt a hozzájuk hasonló színőötvözetektıl, s így már nem lehetett a külsı tulajdonságok hasonlóságán alapulójóhiszemő tévedéseket vagy rosszindulatú csalásokat elkövetni. De nemcsak atudományos haladás és kísérleti bizonyítékok szerepeltek az alchimia sírásói közt.Igen sokan vállalkoztak, hogy végére járnak a dolog történeti hátterének. Méggyökereit is ki akarták irtani az alchimia "korhadt fájának". A gúny és lekicsinylésnyílesıje csak úgy záporozott Hermes Trismegistos, Geber, Basilius Valentinus,Paracelsus és a többi alchimista múltba merült titáni alakja körül. A fiatalgyızelemittas harcosok végül is azt hitték, hogy végérvényesen elintézték amágikus fényforrásokat, pedig csak úgy jártak, mint az elkápráztatott ember, akitenyerét szeme elé emelte, s azt képzelte, ezzel kioltotta magát a napkorongot. Péloc doktor kétkedéssel figyelte a nagy sürgés-forgást; az új vallás hangostürelmetlenségét, amely semminek sem kegyelmezett, ami régi volt. Sokatbeszélgettünk errıl a szellemi forradalomról mi ketten, passzív szemlélıi ahatalmas színpadnak, amelyen egy társadalmi és lelki átalakulás véresszínjátékának elıkészületei folytak. – Nem a munkájukat és felfedezéseiket gáncsolom – mondta Péloc. – A kémiaikísérletek nagyszerőségét magam is átéltem már, és látom jelentıségét. Tudom,hogy a kémia kitágítja és átformálja majd az egész világképet. Mindössze afiatalok tudákosságától, mindent letorkoló, összetákolt elméleteitıl érzek némi 148
  • 150. bosszúságot. A kezdetén vannak valaminek, és a beérkezettség pózában kérkednek.Azt hiszik, mivel egy új területen lerakták jövıjük alapköveit, joguk van a múltklasszikus remekmőveit győlölködve lerombolni, noha e remekmővek titkába ésbölcsességébe soha bele nem hatoltok. Az egészséges jelen csak a múltbólfakadhat, mint szülıje ágyékából a gyermek. A kémia ma azon van, hogyapagyilkosságot kövessen el. Mindig voltak korszakok, amelyek valamelyforradalmi külsı vagy belsı tényezı hatására megtagadták és elveszítettékmúltjukat. Hatalmas, fejlett kultúrákat zúztak össze, temettek el, süllyesztettekfeledésbe fizikai és szellemi kataklizmák. A megmaradottak és újonnan jöttekazután visszazuhantak a kezdet primitív sötétségébe. Vajon mit tudunk ma példáulChaldea és Egyiptom fölényes csillagászati tudományáról, matematikájáról,hieroglifákba rejtett, szimbólumokba zárt misztikus hagyományairól és lenyőgözıfilozófiájáról? A tiszta és szépséggel teljes görög szellemiség csillogó felszíneelkápráztat bennünket, de hol vagyunk a mélyétıl; az eleusisi misztériumok,Orpheusz, Pitagorasz való átélésétıl és megértésétıl? Az alchimia igazi hivatása azezoterikus hagyományok ırzése; s a mesterséges homály körülötte nem egyéb,mint szentélyvédı szörnyetegek. Senki sem vádolhatja érte az Adeptusokat. Elégpélda mutatja az emberi elfogultság történetében, micsoda halálos veszélyek ellenkellett védekezniük. Az alexandriai könyvtár elégetése és Savonarola fanatikusvandalizmusa pregnánsan megmutatja, hogy az örök értékő és érvényőhagyományok legpusztítóbb ellenfele mindig a fanatizmus; mindegy, vallásifanatizmus-e vagy a tudományé. Valójában a tudomány és a hagyományoppozíciója csak idıleges lehet, ha mindkettı képviseletében elfogulatlan, Igazipapok kerülnek szembe egymással. A tudomány meg nem alkuvó szolgája, akibecsületesen végigjárja az utat, legfeljebb nagyobb kerülıt tesz, míg elérkezik afelismeréshez, hogy minden út a Teremtı Szellem misztériumához vezet. Ahagyományok beavatottja eleve ebbıl indul ki. A tudománynak elıbb fel kellbontania a sőrő anyagot szubtilissá, s a szubtilis anyagot addig redukálni, mígszellemi elvvé válik. A mai kémia megkezdte ezt a folyamatot, s egyelırenépszerő, közérthetı neveket ad az anyag tulajdonságainak, amelyeket az igazialchimia éppen úgy, sıt mélyebben ismert, de rejtett képnyelvbe öltöztette. Akémia a maga lassú, tapogatódzó kísérleti módszerével küzdi ki eredményeit azokozatok világában. Az alchimia nagy analógiái az okokat rejtik magukban. Nemkell különösebb jóstehetség elıre látni azt, hogy a kémia, valóban jelentıs ésközérdekő felfedezései mellett még jó néhány évtizedig, ha nem évszázadig, nemfog gyógyszereivel olyan sikeresen beteget gyógyítani belsı bajaiból, mintParacelsus, az alchimista gyógyított. Paracelsus az okokat küszöbölte ki, különöstekintettel az ember egész szervezetére, lelki és testi struktúrájára. A mi kémiánkmég sokáig specialistákat fog nevelni, s bonyolult összetételő gyógyszereit egy-egyszervnek címezi majd, nem számolva azzal, hogy a másikat esetleg megmérgezivele. 149
  • 151. – Szóval, maga Péloc, csak a Doktor Universalisban hisz? – Feltétlenül. És abban is hiszek, hogy a kémia és a rátámaszkodóorvostudomány újra elérkezik majd Paracelsushoz, s rajta keresztül az évezredes,bölcs hagyományok tiszteletéhez. A "bárányok" követe Péloc doktor hozta el hozzám Jean Lepitre-t. Nem akarta szegény feje; eszeágában sem volt, de nem tudott nemet mondani neki. Bőnbánattal telve, dadogvavallotta be, hogy ırülten kíváncsivá tette különös házamra, könyvtáramra, s azótaLepitre mindenáron jönni akar. Már megkísérelte, hogy lebeszélje, de Lepitre nemolyan ember, akit el lehet ijeszteni valamitıl. Kicsikarta tıle az ígéretet, hogylegalábbis szóvá teszi elıttem a dolgot. – Miféle ember ez a Jean Lepitre? – tértem ki óvatosan a válaszadás elıl. – Hát… kissé bogaras, de… alapjában derék fiú. Talán valamivel több arögeszméje, mint az embereknek általában. Kis kegyszerüzlete van a Rue SaintHonorén. Régi könyveket, kéziratokat Is árul. Egy sokkal idısebb asszonnyal lakikegyütt. Úgynevezett lelki egyesülésben élnek, mert testi kapcsolat nincsenközöttük. Rengeteget imádkoznak. Alapítottak néhány bibliamagyarázó társaságot,ahol elıadásokat tartanak, reggeltıl estig mások ügyes-bajos dolgaiban futkosnak,testvérnek szólítják egymást, a külsejükkel nem törıdnek, húst nem fogyasztanak,állandóan a mámoros emelkedettség állapotában lebegnek, és hitük szerintfokozatosan átélik a szentté válás két grádusát. – Hő… ez igen bonyolultan hangzik! – Szeretném, ha nem ijedne meg tıle. A valóság mindenesetre különbözik azeksztatikus világképtıl, amelyet képzeletükben megteremtettek. Lepitre tüdıbajátkezelem. Véleményem szerint e különös pár valóban szép és tiszteletre méltótörekvésébıl hiányzik a mérlegelés és az ıszinteség. Elsısorban önmagukatáltatják, aztán egymást, végül tanítványaik körét. A szentté válás legmagasabbemberi fensége másfajta eksztázist kíván. Jean Lepitre és Rosalie Bault túlságosanszenvedélyesek, de errıl nem akarnak tudni. Veszedelmes dolog az alsótest és azösztönvilág kétségtelenül élı, erıs vadállatait hátunk mögé engedni azzal, hogytagadásba vesszük ıket. Rosalie Bault halálosan szerelmes volt a fiatal, hektikásLepitre-be, s csak késıbb változott éhezı testő asszonyból eszmékhezalkalmazkodó, rajongó tanítvánnyá. Lepitre-t a tüdıbaj hideglelıs lázai forralják.Mindketten föld alatti tüzekre borítottak erıszakkal fedıt, s én robbanástól tartok. Nevettem. – Egyet mindenesetre elért nálam, doktor. Felkeltette érdeklıdésemet irántuk,bár az a gyanúm, meg akarnak téríteni… Mikor jönnek el hozzám? – Vasárnap… * 150
  • 152. Péloc szavai után természetesnek találtam, hogy Lepitre-vel együtt RosalieBault is beállított hozzám vasárnap délután. Furcsa pár volt, az bizonyos. Lepitresovány, magas, hajlott alakján papos, divatjamúlt posztókabát feszült. Lábánakszánalmas vékonyságát leleplezte a szoros térdnadrág és a harmonikázó, feketepamutharisnya. Vadul felmeredı, szinte egy tömbnek ható, kékesfekete, gyapjashaja talán sohasem látott fésőt. Keskeny, szürkés, zsírosan fénylı arcán apofacsontoknál kétoldalt láz eres, vörös foltjai égtek. Nagy, húsos, törött orra,lapos, vastag, formátlan ajka volt, amelyen állandó elragadtatott mosoly remegett.Fejét hátrahajlítva, sötét, csillogó, domború szemhéjú szemét mindig féliglehunyva tartotta, mintegy lelki kéj önkívületének odaadásában. Rosalia Baultarcán ugyane kifejezés részegült visszfénye ragyogott. Ritkán láttamelhanyagoltabb külsejő nıt, bár késıbb rájöttem, sokkal mőveltebb Lepitre-nél.Zilált, ısz fürtjeinek, pattanásos, lógó húsú arcának, beteg fényben úszó szemének,színtelen szájának és fakó, rongyos ruházatának látványa visszataszító volt az élesnappali fényben. Talán egy ember nem járta erdı barlangjában tiszteltem volnaezért, Párizsban azonban gyanakvással töltött el: a külsı túlságos bizarrságamindig a többi teremtmény fölé való kerekedés vágyából fakad, akár a fokozottluxus, akár annak ellenkezıje felé hajlik. Lepitre megragadta a kezemet, magához húzta, és hosszasan szorongatta olyanmegdicsıült arckifejezéssel, mintha látásom a mennybe ragadta volna. Halk, fedetthangon beszélt, inkább sugdosott felém: rendkívül hevesen vágyott rá, hogymegismerjen, és kiváltságos örömöt okoz neki, hogy házam fedele alatttartózkodhat. Az ilyen modor roppantul meghökkentı és zavarba ejtı. Kissé szégyelltemmagamat helyette, és úgy tettem, mintha semmi szokatlan nem történnék.Szerettem volna, ha abbahagyja a kézfogást is, mert tenyere tapadós verejtéketizzadt. Szájából lázas, romlott lehelet csapott orromba. Egy pillanatra az a rémesgyanú suhant át agyamon, hogy forró testvéri csókot akar arcomra tapasztani, deszerencsére nem tette. Mindenesetre kissé felborult lelki egyensúllyal tessékeltem aszalonba ıket, és nehezteléssel gondoltam Pélocra, micsoda embereket engedetthozzám. Késıbb beláttam, Péloc csak eszköze volt a hozzám irányított dolgoknak,amelyek nélküle más módon értek volna el. * Lepitre mindjárt az elsı szavak után közölte velem, hogy mindnyájan Istengyermekei vagyunk, s ilyenformán testvérek. Alapjában nem ellenkezettvéleményünk; de édeskés, virágos, erıltetett hasonlatokba burkoltkinyilatkoztatásai felkeltették bennem az ellentmondás vágyát. Mindigszégyenkezést és taszítást érzek, ha valami emelt, érzelmes hangon "a mi édes,malaszttal teljes Mennyei Atyánkról" és a "jóságtól illatozó Krisztus drága vérehullatásáról" beszél, noha Krisztus igen közel áll hozzám, és tisztelem amagányban elmondott, egyszerő imádságot, Lepitre és Rosalie olyan izgatott,szenvedélyes élvezettel görgették szájukban a legémelyítıbb szavakat, mint az 151
  • 153. ínyencfalatokat. Rosalie arcára és petyhüdt nyakára szederjes foltok ütköztek ki,ajkát nedvesre nyalta, szemébe könnyek győltek, hangja elcsuklott, Lepitre percrılpercre bizalmasabb nyilatkozatokat tett. Bevallotta, hogy Rosalie-val szüzességbenél együtt, csak lelkeik érintkeznek, sokszor órákon át tartó önkívületben. – Érdekes – mondtam csendes undorral. – És… hogyan hozzák létre ezt az…érintkezést? Lepitre készséggel részletezte. Agyaik a szoba két falánál állnak, távolegymástól, függönnyel elválasztva. Este, mikor lefekszenek, kioltják a fényt,hanyatt fordulnak, kinyújtóznak, és forró szeretettel, állhatatosan egymásragondolnak, míg elömlik rajtuk a mennyei gyönyör borzongása. Sokszor annyiraelviselhetetlenné fokozódik ez a lelki nász, hogy hangosan kiáltoznak, sírnak,nevetnek és imádkoznak boldogságukban. Pélocra néztem. Szemét lesütötte, és olyan képet vágott, mintha néhány hegyesszögön ülne, de nem tartaná illınek beszélni róla. Rosalie villámgyorsan elırehajolt, és kezemre tette érdes, hideg tenyerét: – El kell jönnie – mondta. – El kell jönnie összejöveteleinkre. Lehet, hogyközülünk való, csak még nem tud róla. Az Úr összegyőjti az ı bárányait az örökéletnek, ı a farkasokat átengedi a pusztulásnak. Tőzesı, dögvész, kínhalál,vízözön, tengerrengés nyitja meg a pokol kapuját. A paráznák, az értelmükregıgösek, az új tudomány mővelıi, a hidegek, a gúnyosak, az imádságmulasztók éskáromlók, a részegesek és dúskálók, a tagadó papok, a pogányok, eretnekek észsidók, mind-mind a nagy kerékbe kerülnek, amely összeırli bőnös húsukat éslángoló ölüket egyetlen véres tömeggé, így köpültetnek az idık végezetéig a sátáneledelévé, élı, vonagló, gyötrelemtıl sikongó, örökké érzı és örök halálba taszítottkárhozottakká… Rosalie hangja megremegett az áruló, utálatos kéjtıl. Szájszöglete lefelé rángatózott, alsó ajka elıretolult. Arcán, lebenyes nyakán a foltoksötéten égtek. Ijesztı volt és ellenszenves. – Mi figyelmeztettük… mi megtettük kötelességünket… – vágott közbe fedetthangon, tapadó mosollyal a duett másik tagja, Lepitre. – A bárányok várják önt… Hát így állunk – gondoltam. Lepitre cédulát csúsztatott az asztalra pontos címmel. – Okvetlenül… majd elmegyek… persze… majd… igen… Szerettem volna már kívül tudni ıket az ajtón. Úgy búcsúzkodtak, minthatetıtıl talpig ragasztóval lettek volna bekenve; minden testrészüket különszakították el tılem. – Bocsásson meg – súgta oda nekem Péloc boldogtalanul. – Soha! – feleltem én is súgva, de mosolyogtam. * Abban a pillanatban nem is álmodtam róla, hogy valóban el fogok menniDanjou márkiné palotájába, a "bárányok" fıhadiszállására. – Hogyan bírja elviselni ıket? – kérdeztem Pélocot, aki másnap a szokott estiidıben beállított, – Magát nem akarták akolba terelni? 152
  • 154. – Halasztást kértem tılük, és nekem kivételesen, megadták – mondta sokráncba futó imposztormosolyával Péloc. – Megígértem, hogy az utolsó pillanatbanbiztosan felkapaszkodom lélekmentı bárkájukra, most azonban nincs idım rá. Aztgondolom, Lepitre és Rosalie hallgatólagosan elvállalták a közbenjárást értemszigorú, vérszomjas uruknál, s rengeteget imádkoznak érdekemben. Kérem, higgyeel, nem olyan reménytelen szörnyetegek, mint amilyennek mutatkoztak önnek.Hitükben van valami megrendítı és szánnivaló. Valóban jót akarnak, és rettegnek alegkisebb botlástól. Olyan uralkodót emeltek maguk fölé, aki mérhetetlenülkicsinyes és egyáltalában nem megértı. Állandóan ijesztgeti ıket, erényeik fölöttszórakozottan elsiklik, és csak hibáikat tartja számon. Amellett ezer kétség közötthagyja ıket, s azt a képzetet kelti népes szektájuk minden apró csoportjában, hogyegyedül ık vannak az igazság birtokában, míg a másik csoport hanyatt-homlokzuhan a pokol felé hamis értesülései miatt. Állandó az ellentét közöttük. Vitáikmegközelítik a zsinatok szenvedélyességét. Lepitre-nek, de még inkább Rosalie-nak nagy keserőséget okoz, hogy az általuk elindított mozgalom csoportjaicsaknem kivétel nélkül választottak egy-egy önálló véleményő vezért ésprédikátort, aki a Bibliát teljesen önkényesen magyarázza. Vannak köztük olyanok,akik kétségbe vonják Lepitre elhivatottságát, és aljas gyanúval szennyezik beegyüttélését Rosalie-val. Vannak, akik nem hisznek a szeplıtelen fogantatásban,ismét mások a testben való feltámadást tagadják. Primitív, de állandóan tevékenykoponyák bábeli nyelvzavara ez. Egyetlen fogalomban nem tudnak megegyezniegymással, annál is inkább, mivel konok győlölettel győlölik az értelmet, és csakaz érzelmekben hisznek. Fellázadtak hajójuk kapitánya, az ész ellen, vízbehajították a kormányost, és egyedül a széljárásra bízzák sorsukat. Izzó áhítatuktrópusi nyarán át- meg átzúg az érzékiség és indulatok sirokkója. Az odaadóáldozatnyújtás toronymagas hullámcsúcsáról a másik pillanatban márhullámvölgybe bukfenceznek: acsarkodva megszólják egymást. Sírásiglelkesednek, és ijesztı dührohamokat kapnak egy-egy szó miatt. Folyton egymáséletét lesik, vitatják, kifogásolják. Szüntelenül ugrásra, beavatkozásra készenállnak a prédikációk tüzes ostorával, de a testvér, akin végigvágnak vele, olyansértıdött ellentámadást indít azonnal, mint egy ágyúkkal telerakott erıd. Duzzogóprófétákként járkálnak így egymás között, méltatlanul üldözöttekként, ámde hevesdörgedelmekre felajzottan a másik veszendı lelkének megmentése érdekében… Nevetésem elfojtotta szavát, és ıt is magával ragadta. – Ha nevetek is, tagadom, hogy ügyük nevetséges volna! – tiltakozott aztán. –Képzelje csak el, Istennek milyen nehéz dolga van velük. Az ı esetük talán alegnehezebb dió az egész teremtésben. A hitetlenek tagadásukkal állítják Istent, akétkedık szívósságukkal megidézik, az egyszerőek alázatosságukkal eljutnakHozzá végül, de egyik sem határozza meg İt ilyen Lepitre-féle reménytelenülantropomorf szörnyetegnek. Régi hitem, hogy a szkeptikusok elıbb látják meg amennyek országát, mint a fecsegı ügynökök, akik mindenkit odacsábítanak ugyanmagas jutalék reményében, de azután jó néhányukról kiderül, hogy titokban azördög portékáját vásárolják. Ne higgye, hogy puszta szofizma, amit mondok. Aszektáriánusok lelke szők tér, amely zsibárusboltként telve van tömör és 153
  • 155. kényelmetlen bálványokkal. Csak a szellemnek és igazságnak, tehát Istenneknincsen helye benne. Figyelmesen néztem rá. Péloc társasága végtelenül lebilincselı és mulattatóvolt. Elhatároztam, vallomásra bírom e végsı és szemérmes emberi titokról, amelyminél mélyebb és közösebb, annál inkább magánüggyé válik. – Isten… ön olyan határozottsággal és hévvel beszél róla, Péloc, hogy iriggyétesz. Szegénynek és tapogatózónak érzem magamat célzásainak ereje elıtt. – Azt hiszem, bármiféle viszonylatról könnyebb beszélni, mint a Vele valókapcsolatról – mondta Péloc maga elé nézve. – Én talán sohasem beszéltem róla,annál is inkább, mivel ez a fogalom állandó alakulásban van bennem. Az énIstenem egy régi gyermekidıben a föld felett függı, csillagos kulisszák mögöttlakott; hosszú, vattás szakálla volt, és trónuson ült. Unalmas, távoli öregúrnak tőntelıttem, akivel egyszer, ha meghaltam, vétkeim miatt esetleg kínos ügyeimlesznek. Azután késıbb, egy nagyon nehéz kamaszórában közelrohant hozzám;süket, sötét vádlóvá változott, de semerre sem mutatott kiutat. A válságotleküzdöttem, és Isten összezsugorodott, egészen mellékessé törpült, mint egy fakórégiség a padláson. Egy piétikus fellobbanásomban újra elıvettem. Különféletulajdonságokkal ruháztam fel. Fétist csináltam belıle. Hízelegtem neki, mert hiúvolt, és imádkoztam hozzá, hogy megvesztegessem, de még mindig rajtam kívülizolált elıkelıség volt, akinél rövid, tisztelgı látogatásokat tettem. Fiatal férfikoromban egyszerre izgatni kezdett valódi kiléte. Körültapogattam, megmértem,arcába néztem. Rájöttem: hozzám hasonlít. Tökéletlen, véges és tehetetlen, mint énvagyok. Akkor megöltem. Sokáig halott volt. Most kísértet. Kívül nincs többé.Valahol bent bolyong testetlenül, körvonalak nélkül, megfoghatatlanul, egészenmélyen. Nincs hangja, csak impulzusai vannak, amelyek a gondolat küszöbéigérnek, mégis több minden gondolatnál és szónál, több a látható formavilágnál,amely körülvesz, a káprázatoknál és fájdalmaknál, a félelemnél és a halálnál. Többmindennél, amit ismerek és ami megismerhetı. Hallgattunk. Elhalkuló, utolsó szavai visszhangoztak bennem, és megidézték azén halottamat is, akit Homonculus precíziós mőszerei végeztek ki. Létének különösalakulását lelkemben hasonlónak éreztem Péloc átéléseihez. Különös volt, hogysaját, valószínőtlen külsı körülményeim között hányódva, belsı és egyedüllényeges relációmat Istennel mennyire ugyanezekkel a szavakkal mondhattamvolna el. Kis, zavart csend idızött közöttünk. Szédülve kerestük az utat visszafelé aláthatatlanba nyíló pallóról, amelyrıl már nem vezet emberi lépés tovább. – Igaz… miféle hölgy ez a Danjou márkiné, akihez Lepitre meghívott? –kérdeztem. – El akar menni hozzá? – Isten ırizzen tıle… De mindig érdekeltek a csodabogarak. – Óh… Danjou márkiné egészen más, mint a buzgó pár, amely annyiraelijesztette önt. Ápolt és mővelt dáma. Özvegyasszony. Férje halála terelte abárányok közé. Élete addig nem különbözött a többi, kasztjabeli elıkelıasszonyétól, legfeljebb annyiban, hogy az udvar felfogása szerint botrányosan nagy 154
  • 156. és hő szerelemben élt az urával tíz éven át, annak korai haláláig. A tragikusesemény után megkísérelte követni szerelmesét, aki egész életkedvét magávalvitte. Öngyilkosságtól csak mély vallásossága tartotta vissza, bár kísérletei felértekegy-egy öngyilkossággal. A februári szél jeges hidegét engedte rá fürdéstılpárolgó, meztelen testére. Járványos betegeket látogatott, és titokban megkeresteajkuk helyét a csészén, amelybıl ittak, de a halál még csak egy könnyő hőlés vagyfelületes fertızés reményével sem kecsegtette. Egészséges és erıs maradt. Végül isegy álom gyızte meg terve helytelenségérıl, meg arról, hogy élnie kell kétgyermekéért és valami hivatásért, amelyet még nem ismer, de amely el fog érkeznihozzá. Nem sokkal ezután a gyermekekkel és azok nevelınıjével, Jeanne Girard-ral együtt az esı beterelte ıket a Rue Saint Honorén lévı kis boltba, Jeanne Girardvolt egyébként az, aki a jelentıs álmot látta. Lepitre, a kegyszerei között,haladéktalanul hozzálátott a lélekhalászathoz, és sikerült is a legnagyobb halatkifognia. Igaz, Jeanne Girard, az álomlátó és minden lében kanál Jeanneközremőködésével. Danjou márkiné a bárányok gyámolítója és anyagi bázisa lett.Kissé csodálkozva, kissé rezerváltan, de hálás engedelmességgel szolgálja ıketazért, mert úgy hiszi, Istennek tetszı, fontos célt talált. Penitenciának fogja fel,amely után örökre egyesülhet majd férjével. – A márkiné sorsa valóban meghat – mondtam Pélocnak –, de nem egészenértem, hogy gyızhetett meg egy mővelt, elıkelı dámát élénk képzeletőszolgálójának jóindulatúan egzaltált vagy befolyásra számító fecsegése?! – A márkiné elbeszélése szerint az álomban olyan intim utalások fordultak elı,amelyek kétségtelenné tették, hogy férje üzent neki Jeanne álmán keresztül. Ezeketa dolgokat csak férje és ı ismerték. – Egy szemfüles cseléd sok mindenrıl tudhat, ha tudni akar! – No igen, de Jeanne a márki halála után került a házba, öt évvel ezelıtt. Úrnıjeférjét személyesen sohasem ismerte. Álmában egy bizonyos mohazöld frakkbanlátta Danjou márkit, melyet az Versailles-ban, a márkinéval való találkozásuk ésszerelmük lángba borulásának színhelyén viselt egy fogadáson. Ez a frakkvalamelyik utazása alkalmával, több más holmival együtt, még házasságuk elıttelveszett. A láda, amelybe csomagolták, a rázkódástól észrevétlenül leoldódott ahintóról egy rozoga hídon, és a sebes folyású vízbe gurult. Festmény nem készültróla. Nem volt jellegzetes ruhadarabja a márkinak; sem színe, sem szabása nemjellemezte ıt, de a márkiné, érthetıen örökre szívébe rögzítette emlékét. Jeanneleírta a gombok színét és formáját. A mellény brokátjának mintáját, a nyakfodorcsipkéjének szövését, s magát a frakkot is teljes pontossággal. A márki egyik kezétkardján nyugtatva, lábát keresztbe rakva szökıkút káváján ült, és lábfejét idegesenrázogatta: várakozott valakire. A lábrázogatás a márki jellegzetes szokása volt, deerrıl sohasem esett szó halála után. Az álom folytatásában Jeanne a szökıkút vizétlátta, amelynek habzó, örvénylı felszínén sárga papírcsónak táncolt. A márkivárakozásában apró kavicsokat szedett fel a földrıl, és egyenként belehajigálta acsónakba, míg az lassan el nem süllyedt. Ez az álomkép a valóság pontos másolatavolt. Így történt annak idején. Akkor azonban a márkiné figyelte egy fa mellıl amárki várakozó alakját, ahogy a kis sárga papírcsónak fölé hajolt, és kavicsokat 155
  • 157. dobált bele. Ezen a találkozón, amely csak két nappal követte megismerkedésüket,vallották be egymásnak hirtelen támadt, minden illemkódexet elsöprı szerelmüket.Ez a szerelem valóban a síron túl is tartott. Az álom szerint Jeanne lépett oda amárkihoz, aki érthetıen csalódottnak látszott. Jeanne ugyanis kicsi, kövér,disznószemő nı. A várakozó türelmetlenül felugrott, majd csüggedt mozdulatottett: "Nem jött! Megint nem jött el! Az Istenre kérem, mondja meg neki, ne Bírjonannyit! Nem tudok hozzáférni a kétségbeesésétıl!" S ugyanakkor közölte velemindazt, amit már említettem. – Mindenesetre… érdekes. – Igen. Bár, ha ismerné Jeanne-t… – Nos? – Egy túlvilág! üzenetnek különb postaládát képzelnék el… de az emberrövidlátó, és Isten útjai kiszámíthatatlanok. Danjou márkiné persze esküszik azálomlátó nevelınıre, mindenben tanácsát kéri, lesi az álmait, és elhalmozzaajándékokkal. Pedig Jeanne, furcsa álmaitól és megérzéseitıl eltekintve, ravasz,önzı, bután hiú cseléd, aki alaposan kihasználja elınyös helyzetét. Annyira igényliközönségének elismerését, akár egy balerina, s mindannak, amit tesz, egyre inkábbprodukció jellege van gyanús mellékzöngékkel. – Vallja be Péloc, egyenesen… csalónak tartja? – Neem… illetve félig. Zavaros terület ez, ahol a határok elmosódnak. Jeanne-nak vannak érdekes képességei, figyelemre méltó álmai, de… és mindig ezenbukik el az ilyenfajta jellem… ritkán és váratlanul nyilvánulnak meg. Rendelni,irányítani nem lehet ıket. A buzgó Jeanne azonban érdekbıl és hiúságból kitölti aszüneteket bizonyos primitív emberismeret alapján összetákolt históriákkal,amelyekkel szép sikereket arat úrnıjénél és a bárányoknál, hiszen tudjuk, hogy acsalók táboránál csak a hiszékenyek tábora nagyobb. Jeanne álmainak "belsıhangja" valóságos divattá vált; egész udvar rajongja körül. Egy bizonyos Cortey, atartományi tanács tagja, életét teszi Jeanne-ra, isteni elhivatottságára. Izgágafélbolond, aki mámoros ebként kullog a primadonna nyomában. De számtalanembert táncoltat pórázán. Hívei már mozdulni sem tudnak dodonai tanácsai nélkül.Danjou márkiné féltékenyen ırzi és kényezteti, mint egy egzotikus csodamajmot. – És a gyermekekkel ki törıdik közben? – Corinna már tizenöt éves, és ı ügyel fel hatéves öccsére a nagy kavarodásban.Nevettem. – Most akár oda se kell mennem, Péloc. Olyan eleven képet festett róluk, hogyjellemzıbb vonásokat akkor sem fedezhetnék fel bennük, ha évekig járnék aházukba. – Ebben erısen kételkedem. Elfelejti, hogy az asszonyokról festett képekmindig hiányosak, mert ık annyifélék, ahány emberben tükrözıdnek. – Maga ért az asszonyokhoz is, Péloc? Errıl az oldaláról még nem ismerem! Sovány, okos, személytelen arcát szelíd gúny mosolya derítette fel: – Apage Satanas! Annyit tudok róluk, hogy okos dolog távol maradni tılük.Barátjuk vagyok, ismerem hálószobájuk nyomorúságos és sokszor hajmeresztıtitkait, sajnálom és gyógyítom ıket, de egyébként… vannak mérgek, amelyeket 156
  • 158. jobb üvegben tartani ledugaszolva, halálfejes cédulával az oldalán. – Ilyen rossz vélemény a nıkrıl, doktor, legalábbis nagy tapasztalatból születettéletbölcsesség! – Tılem nem fog pikáns kalandokat hallani, barátom! Nıkrıl, férfiakrólegyformán vélekedem e tekintetben. Az egész ügy roppantul szegényes és csúnya atermészet kerítı részegsége nélkül, s én, valami tévedés folytán, kimaradtam azegyetemes berúgatásból. Józan vagyok. Kicsit furcsállva nézem a kipirult arcúkurjongatókat, de megértem ıket sajátos állapotukban, és ha elkövetkezik a hányásideje, tartom a fejüket. Ennyi az egész. Maurice csoszogó lépte hangzott fel. Beesett, ráncos arcára kezében tartottgyertya lángja vetett kísérteties fényt. Sorra gyújtogatta a dolgozószoba gyertyáit,míg a könyvek hála és a bútorok hajlatai ragyogni kezdtek. Péloc ásított, éstenyerével megütögette száját. – Mégis sajnálom, hogy nem ismeri Danjou márkinét. – Szép asszony? – Szép? Nem tudom. Inkább anyás és megnyugtató. A lánya ellenben… – Nos? – Furcsa kis kompozíciója Erosnak. Egyelıre csak izgatóan lehetséges vázlat,de azt hiszem, csinos kavarodásokat fog okozni késıbb… Mikor Péloc eltávozott, egy ideig tőnıdtem még az özvegy márkinén, azálomlátó Jeanne-on és Corinnán, aki csinos kavarodásokat fog okozni késıbb, dearról sejtelmem sem volt, hogy éppen az én életemben kezdi meg sokat ígérıpályafutását… Asztrálhullámok Ahogy Péloc belépett, rögtön láttam, valamit tartogat magában. Légköreizgatott, zavart volt, torkát köszörülte, nyugtalanul járkált, és láthatólag nem tudta,hogyan kezdjen mondókájához. Megsajnáltam. – Beszéljen, doktor… kezdje el, aztán menni fog! Megállt, és rámbámult: – Honnan veszi azt, hogy…? – Nem mindegy? – Nem… illetve… – bőntudattal pislogott. – Igazán nem akartam belekeverni.Meg is mondtam: én nem közvetítek semmit… Féloldalt fordított fejjel néztem rá mosolyogva és gyanakodva: – Lepitre? – Nem-nem! – hevesen rázta a fejét. – Jeanne. Álmodott valamit önrıl. Igazánrestellem… Felnevettem. – Sohase restellje! Az álmait elvégre nem kormányozhatja az ember? Grimaszt vágott: 157
  • 159. – Nna! Jeanne-nak külön vitorlája van hozzá! Kis kíváncsiság mozdult meg bennem: – Nem mondaná el végre, hogy mit álmodott?! – Higgye el, nem könnyő dolog. Jeanne legtöbb álma olyan, mintha könyökigegy kád szirupban vájkálna két szem cseresznye után… Nagy tengeri kikötıt látott,amelybıl két hajó készült kifutni. Az egyik természetesen fehér, a másik fekete.Mindkét hajó fedélzetén élénk volt a nyüzsgés. A fekete hajó korlátjáról… Jeanne-nak néha határozottan festıi a képzelete… szırös, fekete ördögök hajoltak ki,csiklandósan vihogó, anyaszült meztelen némbereket karolva magukhoz, akiknekfehér teste bőnös bujasággal vakított. A fehér hajón a bárányok csoportja állt,talpig fehér köntösben. A csoport élén világosan felismerte Danjou márkinét, mintakit e hely a mennyei társadalmi szabályok szerint is megillet. Szorongva néztek apart felé, ık is a korláthoz szorulva, és mindkét hajóról zúgott a kiáltás: "Louis…Louis de la Tourzel! (hogy tévedés ne essék) Louis… ide… ide!" parton magas,karcsú, sápadt férfi állt sötét köpenyben, és tanácstalanul tétovázott a két pallóközött. Ekkor egy világoskék selyemcsuklyás nıalak siklott mellé. Arcát nemlehetett látni. Megfogta a férfi karját, és a fehér hajó felé mutatott. Jeanne, mintha aközelükben állt volna, hallotta a nı szavait: "Miért menekülsz a sorsod Jelöl?!""Ah!" – mondta a férfi meglepetten. "Én egy harmadik hajót vártóm, egy kéket, deha te mondod, égi küldött…" Péloc rámpislogott, és észrevette, hogy nevetéssel küzdık. Ellenállhatatlanhumorral adta elı a dagályos históriát. – Várjon kérem… ez igen megható jelenet, és még nincsen vége. A magas férfiengedelmes gyermekként hagyta vezetni magát a fehér hajó felé, amelyrıl azörömujjongás tiszta zsoltára szárnyalt fel e pillanatban, a fekete hajóról pedigrekedt káromkodás és átkok özöne. A fehér hajó, amint a férfi ráérkezett, gyorsanelindult, de csak egy ideig úszott a víz felszínén, azután levegıbe emelkedett, ésszárnyat bontott, mint egy nagy madár. A fekete hajó lángba-füstbe borulvasüllyedni kezdett, majd sötét örvényt kavarva elnyelte a mélység sírás, jajgatás ésfogcsikorgatás kíséretében. – Egy mélyen vallásos és boldogságosan együgyő templomfestı ecsetjére méltókép! – bólintottam elismeréssel. – Amint látom, Lepitre alaposan tájékoztattaJeanne Girard-t testem és lelkem állapota felıl. – Inkább társadalmi helyzetérıl és vagyoni viszonyairól mondott egyet-mást.Jeanne gyengéje a nemesség, különösen ha teljes aranyfedezettel párosul. Igazibuzgalommal csak ıket szolgálja ki, nekik álmodik legszívesebben, a pórokat éspolgárokat eszközül használjál fel. Szerintem titkos reményeket ápol, hogyvalamelyik elıkelıbb hívét sikerül majd az elvont területekrıl kézzelfoghatóbbdolgok felé terelnie, s egy házassági szerzıdéssel állandósíthatja így szereplését afelsıbb régiókban, ahol mindössze vendégjátékot folytat eddig. Az emberekmindenesetre annyira elvakultak körülötte, hogy szép kilátásai vannak. Corteygıznemő állapotban párolog a csodálattól, s legszívesebben kisajátítaná háziorákulumnak. Kora reggel már ott ül az ágya szélén, hogy mindenki más elıtthallhassa meg az elsı kinyilatkoztatást. Nos… Jeanne elég ügyes ahhoz, hogy az 158
  • 160. apró távolságot az ágy szélétıl az ágyig áthidalja egyszer, és valódi medrébeirányítsa azt az eksztázist, amelynek tárgya és kiváltója végeredményben ı; s utánarávezesse szegény póruljárt Józsefet az egyetlen kibékítı megoldásra. Óh, igaz!Valamit kifelejtettem az álomból… Mikor a fehér hajó elrepült, és a feketeelsüllyedt, a világoskék köpenyes nı a parton hátravetette a csuklyát a fejérıl, ésJeanne akkor megismerte benne tanítványát, Danjou márkiné leányát. Hozzásietettés megszólította: – Corinna!… Hogy kerül maga ide, drágám?! Késı van. Jöjjön, hazakísérem. Corinna idegenül és csodálkozva nézett rá: – Nem tudom, kicsoda ön… sohasem láttam. Az én nevem nem Corinna.Engem Mariettának hívnak – azzal elfordult, és tovasietett a parton. * Elképzelhetı a hirtelen izgalom, öröm, kétely, remény és zavar, amelyáthullámzott rajtam. Nem értettem, hogyan vegyülhetett ilyen visszataszító ésszándékosságoktól rikító szövevénybe annak az asszonynak a leve, aki anyám ésszabadítom volt, akit minden más élıfénynél közelebb éreztem magamhoz, séletem megoldásának hittem. Kék selyemköpenyben látta Jeanne, a szellem tisztaazúrszínébe burkolva, s ez a szín ıt jelentette… de miért éppen ennek a számító,csalásokba tántorodó lakájléleknek az álmán keresztül adott nekem jelt?!Mennyiben volt Jeanne alkalmasabb eszköze ennek, mint láz én sóvárgó lelkem?Nem értettem semmit belıle, de ujjongó, nagy harangzúgás indult el bennem: Corinna… Marietta… Marietta… Corinna… * Danjou márkiné pénteken fogadott. Az alig másfél évtizede épült Danjou-palota korának dús, túldíszített stílusát tükrözte. Pompás volt, tömör és elragadó;úgy hatott, mint egy királyi megjelenéső, ragyogó rokokó dáma, aki selymei,ékszerei, parókája alatt mosdatlan maradt. Aranyozott, brokáttal fedett, csiszolttükrös, berakott padlójú, húszméteres termei voltak, álomszerő gobelinekkel,embermagasságú, hártyavékony kínai vázákkal, piskótaívő, szők heverıkkel,színezüst ötvözött asztalkákkal, aeolhárfa derekú székekkel, játékszekreterekkel,selyempuffokkal, festett porcelánkandallókkal, karcsú, magasezüstkandeláberekkel; de az egész palotában nem volt egyetlen fürdıszoba sem.Mint késıbb megtudtam, egyedül Corinna harcolt ki magának egy ülıkádat, amelyöltözıszobájában szégyenkezett, nehéz takaróval elfedve, mint a ház legilletlenebbbútordarabja, amelyrıl aztán igazán nem való említést tenni. A kecses és díszesőrszéken viszont nem volt takaró. A bárányok egy krémszínő damaszttal bevont teremben gyülekeztek. MikorPélockal együtt beléptem, még kevesen jöttek össze, de a nagyszámú, egymásmellé rakott, szaladó lábú, táncosan törékeny szék arról tanúskodott, hogy sok 159
  • 161. embert vártak. A már megjelenteket felmérve, várakozásomnak megfelelıenvegyes és furcsa társaságnak találtam ıket. Kis csoportokba tömörülve halkan vagyhangosabban társalogtak. Az amorettes ajtó fele fordult szemük fennakadt, mikorengem, "az új lelket" megpillantottak. A beszélgetés abbamaradt néhánymásodpercre. A csupa idegen kérdıjel szétvált hirtelen, és puha szınyegen Lepitremámoros alakja lebegett felérni Kezét melle magasságában paposanösszekulcsolta, állat fölszegte, fejét ájtatoson félrehajtotta. Mögötte, állandó harcrakész segédcsapatként a rongyaiban felmagasztosult Rosalie ügetett. Menekülésregondoltam, de már késı volt. – Drága testvérünk!… Végre…! Végre! E felsüvítı, ragadósan édeskés hangért csak némileg kárpótolt az, hogy Lepitreelbotlott a szınyeg sarkában, és különféle vad, egyensúlyozó mozdulatokrakényszerült, kulcsolt kezét szétcsapva, s arcáról leejtve az ájtatot. Egészen emberiés bosszúsan rákvörös volt egy rövid villanásra, míg újra össze nem szedteméltóságának felrobbant tartozékait. Valahogyan túlestem üdvözlésükön,kérdéseiken, bemutató szavaikon, amelyekkel úgy öntöttek le a gyülekezet elıtt,mint sőrő mártással egy terítékre került nyulat. Megdicsértek, fölmagasztaltak,meglepı szándékokat tulajdonítottak nekem a jövıben a bárányok mozgalmávalkapcsolatban, majd miután átadták istenük üdvözletét és meghívását amennyországba, végre egy ablakmélyedésbe vonulhattam Pélockal, akiszemérmetlenül mulatott rajtam. – Én szégyenleném magamat inkább! – súgtam oda neki. – Emiatt úgyis apokolba fog jutni! – Lehet. De az ön arcának látványa szegény jó Lepitre szónoklata alatt megérmajd egy kis sülést a pokolban. – Hol van a ház úrnıje, az álomlátó Jeanne és Madeloiselle Corinna?! – İk késıbben jelennek meg, ha teljes a létszám. Illetve Corinna egyáltalábannem vesz részt ezeken az összejöveteleken. Jeanne és a márkiné azzal mentegetikérte, hogy gyermek még, de az én tudomásom szerint unja ıket, és egészenmásfajta szórakozásokon töri a fejét. Csalódást éreztem. Azt hittem, rögtön megláthatom Corinnát, beszélhetek veleés… de ez a pár odavetett szó nemcsak ettıl a reménytıl fosztott meg, hanemelmélyítette a zavart bennem. Azt, amit Péloc sejtetett a kis Corinnáról, sehogyansem tudtam beleilleszteni a képbe, amelyet én egy régi, gyöngéd és tisztaMariettáról ıriztem… Mindegy! Végére kell járnom, mi van a rejtélyes álomlidércmögött, amely idecsalogatott. – Én pedig Corinnát szeretném megismerni… azért vagyok itt! – mondtamhirtelen. Péloc szemében meglepıdés villant, amely rögtön helyet adott a semlegestapintatnak: – Kérem… nincsen akadálya. Ezeknek az eszmecseréknek mindig van egyforrpontja, amikor észrevétlenül el lehet tőnni a terembıl. Sıt. Tanácsos ismenekülni, Corinna örül, ha meglátogatom, és velem együtt önt is szívesen látjamajd… 160
  • 162. Vizsgálódó pillantására elnevettem magamat: – Nem, kedves Pélocom. Nem vagyok liliomtipró kéjenc, sem szentimentálisfajankó! Corinna egyes-egyedül Jeanne álma miatt érdekel, ön valóban kihalásztanekem a kád szirupból a két szem cseresznyét. Két olyan mozzanata volt azálomnak, amely felkeltette kíváncsiságomat a kék köpenyes nı iránt, akiben JeanneCorinnára ismert. Péloc dörmögött: – Ez a Jeanne mindig összezavar engem. Mikor végre megnyugszom benne,hogy csaló, egyszerre produkál valami érthetetlen fenomént; azután újra nyakig ahazugságok mocsarába merül… Magas, aszkéta külsejő férfi lépett be az ajtón, lobogó, vállára omló, zilált fehérsörénnyel. – Figyeljen csak – súgta oda Péloc. – Az egyik ellenpróféta. Frederic Boisson,festı. Lepitre és Rosalie egyszerően az Antikrisztus kémjének nevezik, és mindentelkövetnek, hogy kidobhassák a bárányok közül, de Boissonnak igen nagy táboravan. Sokkal szebben tud beszélni, mint Lepitre, és egyedül él elképzelhetetlenülnagy, puritán nyomorban. Tehetséges mővész, tehát rögeszméjét tehetségesebbenfejti ki. Danjou márkiné és Jeanne kedvelik ıt, ezért nem tehetnek ellene semmit. – És Lepitre miért győlöli annyira? Figyeltem a beesett arcú, ferde homlokúBoissont, amint egy népes csoporthoz lépett. Hívei közrefogták. – Boisson könyveket ír a világ teremtésérıl, János jelenéseirıl, a világ végérıl,s ezeket a dolgokat meglehetısen önkényes, hóbortos magyarázatokkal látja el,amelyek homlokegyenest ellenkeznek Lepitre ugyancsak önkényes, hóbortosmagyarázataival. Mondhatom, szép kis jeleneteket rendeznek együtt. Voltaképpenegymásnak élnek, mint a nagy szerelmesek. Egymásnak tanulnak, dolgoznak,írnak, beszélnek az ellenkezés vad kéjében remegve. Újabb csoportok érkeztek. – Itt jön Georges Duflin a híveivel – folytatta tudósítását Péloc. – İk aszeplıtelen fogantatást tagadják, és ezért Lepitre olyan sértıdötten haragszik rájuk,mintha saját erényérıl terjesztenének piszkos pletykákat. Egyébként azt ismegteszik. Kis termető, vastag nyakú, pocakos emberke lépett be széles lúdtalpán aterembe. Szıke volt, szinte albínó. Vastag orra, negédes mosolya, véreres, pirosarca paraszti hangossággal ütött el a sok sápadt, beteg színő arctól. Késıbb láttam,milyen hirtelen gurult méregbe. Sziszegve, nyálasan beszélt, s két kezét folytonösszedörzsölte, mint kereskedı szerencsés üzletkötés után. Nyomában hatalmas,rozmárszerő felesége szuszogott, aki tíz gyermeket szült neki. İ csak tudhatta,hogy áll a dolog ezzel a szeplıtelen fogantatással. Két nagy, idétlen leány kísérteıket, legidısebb gyermekeik, akik óriási lábukat és hosszú karjukon függılapátkezüket félszeg riadalommal viselték. Duflin jómódú aranymőves volt, egy afelkelı csillagú harmadik rendbıl, XV. Lajos korabeli polgár, aki már egyetemrejárt, mővészeket pártolt, könyvet vásárolt, kereskedelmet, ipart őzött, pénzügyimőveletekkel tekintélyes vagyont győjtött. İ volt a bourgeois gentilhomme, akirılkésıbb Moliére Monsieur Jourdain személyében gyilkos humorú torzképet festett. 161
  • 163. Péloc szerint Duflint Danjou márkiné szalonjába az arisztokrácia utáni sóvárgásvezette, s ott azután beteges, tudákos hiúsága kitőnı talajt fogott a bárányoktársaságának dús, szemetes humuszában. Felfedezte magában a többinél mőveltebbprédikátort, született szırszálhasogatót, díszes, sekélyes szavak ínyencét. Izgatott,tavaszi örömmel pattantak fel korlátolt szellemének rügyei, s a gıgös, gátlásmentesmeggyızıdés, hogy a világ tanítására hivatott. Harcos vérmérséklete olyan hevesélvezettel fogadta az ellenvéleményeket, mint fiatal kutya a verekedést. Amennyország jó befektetés volt neki, amelynek kamatait itt a földön akarta élvezni.El sem lehetett képzelni nagyobb ellentétet, mint Duflint és Lepitre-t az ı Rosalie-jával. Viaskodtak is eleget; Duflin vérvörös, gyönyörteljes pulykaméreggel,sokszor megsemmisítı gúnnyal – Lepitre hektikás színváltozások között, nıiesensipító hangon, csípıs szagú verejtékben fürödve. Boisson ilyenkor a semlegesfölény kárörvendı önelégültségébe vonult, hogy a következı pillanatban, mikoregy felsistergı szó személyeskedve megpörkölte, maga is hadonászó, ırjöngılángpallóssá változzék. Cigány képő, dülledt szemő, olajos bırő férfi lépett be az ajtón. Duzzadt,kékesvörös, felhasadozott ajka fölött az erıs szırzet mélykék árnya sötétlett. Állánés homlokán csúnya, gennyes pattanások virítottak. Hegyes ujjú, pirosas, gödröskeze és feltőnıen apró lába volt. – Martin Allais – mondotta Péloc. – Anyja spanyol nı volt. Igen kétesegzisztencia. Nemrég érkezett Párizsba. Állítólag orvos. Azt beszélik róla, hogypapnak készült, de felszentelés elıtt egy alig eltusolható szexuális vétség miatt kikellett ugrania a reverendából. Bizonyos, hogy képzett teológus. Orvosi diplomájátmég senki sem látta. Gyanúsan hangoztatott cölibátusban él, bár mindig nık veszikkörül, akiknek szánalmát és érdeklıdését érzelmes mesével zsarolja ki, melyszerint szívbajos, napjai meg vannak számlálva, és ı derős, fölényes nyugalommalnéz szembe a halállal. Egyébként talán az egyetlen tudatos, gonoszul okos ésravasz koponya a társaságban. Minden valószínőség szerint sarlatán, aki Danjoumárkiné szalonját szabad vadászterületnek tekinti. Sok híve van, akiket testileg-lelkileg gyógykezel, valójában teljesen megszédít, és remekül él a hálájukból. Allais mozgása erısen papos volt. – Miért nem füstöli ki innen? – kérdeztem. – Több okból. Elıször: magam is orvos vagyok, és azt hinnék, a kenyeremetféltem tıle. Másodszor: ismerem ezeket az embereket. Értelmi érvek lepattannakróluk, akár kıfalról a nyílvesszı. İk csak azt látják, amit látni akarnak és aszemüknek kevésbé hisznek, mint az érzéseiknek. És érzésük szerint Allais kiválóember, gyönyörően beszél, eredetien gyógyít, úgy, ahogy kivonják tıle. Azérzelmiség talaj és körvonal nélkül való ingoványában élnek mindnyájan, kénes,bugyborékoló gázai között kábult gyönyörrel süllyednek egyre mélyebbre, éssértıdötten verik el maguktól a kezet, amely ki akarja húzni ıket. Én pedig hosszúés különös tapasztalatokkal tele életem alatt megtanultam, hogy az emberekethagyni kell a maguk módján élni. Hiábavaló és téves erılködés ıket kierıszakolniabból, amit tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt ahelyzetet. Nem mondom, sok önuralom kell hozzá tehetetlenül nézni, mint rohan 162
  • 164. valaki a vesztébe saját akaratából, minden figyelmeztetés ellenére… de idıvelbelejön az ember. Kialakultak a csoportok. Feltőnt nekem a Lepitre körül tömörülı asszonyok ésférfiak egzaltált, zilált arckifejezése, testtartása. Szinte teljesen egyforma volt, ésikertestvérekké tette ıket. Sötét, komor, elhanyagolt ruházatuk is hasonlítottegymásra, mint egy ismeretlen papi rend egyenruhái. Figyeltem, ahogy beszéltek,súgtak-búgtak egymással, tapadós közelnyomulással. Kezük egymásba fonódott,szemük és ajkuk nedves, túláradó fénnyel villant egymásra, mint pubertásoskamaszoknak titkos kéjéig és elıtt. Boisson szintén népes csoportja színesebb, groteszkebb volt. Akadt köztükelıkelı egyszerőséggel öltözött, idısebb dáma, akinek arcán az elhaltak utáni bánatmély könnyárkai sötétlenek, hosszú hajú, excentrikusan öltözött fiatalmővésznövendék a kicsapongás jeleivel ártatlan gyerekszeme alatt; kendızött,durva vonású, szobortestő modell, aki nyilván anyaszült meztelenül tért meg apuritán festı elıtt; szelíd, bámész fiatal leány szigorú anyjával, Krisztus-szakállas,szandálos különc, szintén Boisson állandó modellje, akit e szerep lassankéntrögeszmébe hajszolt, síró-vihogó öregasszony; reszketı fejő, agyonéhezett, eszelısszobrász, aki egyetlen szobron dolgozott egész életében, és sohasem mutatta megsenkinek. Duflin körül egészen másfajta emberek hangoskodtak. A test és lélek elégültmegalkuvói, akik hájas szuszogással terpeszkedtek el a karzaton és nézték azaszkézis versenyfutását a jólesı meggyızıdéssel, hogy valójában ık is résztvesznek benne, mint lóversenyen a ló tulajdonosai, s a kézzelfogható eredményttekintve valójában ık futnak be majd elsınek a célba, mert az isteni kegyelemnekik juttatja a mennyországi nagydíjat érte. Kövér, felkapaszkodott, tyúkeszőpolgárasszonyok rikító öltözékeikben, amelyek paródiái voltak a nemes hölgyekruházatának – vihogva, rizsporral eltömött pórusaikon át vaskos ételek zsírjátizzadva, körülvették a diadalmas Duflint. Madame Duflin impozáns húshegykéntcövekéit le mellette; üresen mosolygó, mozdulatlan arca kérıdzı tehénreemlékeztetett. A férfiak Duflin csoportjában nagyrészt rá hasonlítottak vagyakartak hasonlítani, részben segédeinek riadt, alázatos nyájából kerültek ki, akiketmesterük tekintélye és a fényes, tágas környezet szinte tönkresilányított. A kétDuflin leány, két szomorú vízilóhoz hasonlóan, ellepett egy filigrán, támlásheverıt, amely kínjában nagyokat roppant alattuk, önkívületig fokozva ezzelzavarukat. Úgy éreztem, le fognak esni róla, és bevallom, ez a remény feszült,kaján várakozással töltött el, jóllehet sajnáltam is ıket lehetetlen testi-lelkihalmazállapotukért, serdüléses zavaraikért. Szüntelenül újabb emberek érkeztek. A levegıt moraj, széktologatás, köhögés,orrfúvás zaja töltötte meg; a tömeg együttes lármája, amelyben van valami kábító.Szakállas, sötét, keskeny arcú férfi tőnt fel nekem az újonnan jöttek közül. Barna,durva darócöltönyében, spárgával felkötött szandáljában hindu vezeklınek hatott.Péloctól megtudtam, hogy asztalosmőhelye van a Pont St. Michel mellett, CharlesBanet-nak hívják, ı is vezéregyéniség a bárányok között. Híveit koplaltatja, ésteljesen sótlan, hústalan koszttal eteti, mert a só az ördög esszenciája. Ha a 163
  • 165. szervezetbıl kifogy a só, a lélek megszabadul a bőntıl, és újra angyallá lesz.Ellenpólusa a társaságban inkább Duflin volt, mint Lepitre, Banet-ék dögevıknek,Pilátusoknak, farizeusoknak csúfolták Duflinékat, akik viszont Banet-t azzalvádolták, hogy otthon titokban borsos kolbásszal tömi magát, nıket fogdos a sötétutcán, és gyakran berúg. Már szédültem a sok benyomástól, felém áradó, egymással összecsapó, harcolóerıáramlástól, indulatrezgéstıl. Elszoktam attól, hogy ennyi ember zavaros,támadó légkörével megbirkózzam. A terem végében kitárult végre a szárnyas ajtó, amelyen át senki semközlekedett eddig. Magas, telt vállú, kissé erıs mellő, sötét ruhás dáma lépett beegy alacsony, köpcös, lapos és durva arcú asszony karjára támaszkodva: Danjoumárkiné és divatos orákuluma: Jeanne Girard. Jeanne mellett, mintegy védı éskapzsi féltékenységgel rágörbülve, ötven év körüli, magas, csontos, hátracsúszottparókájú férfi vonult, olyan arckifejezéssel, mintha sírásig meghatódva, gügyögve,csücsörítve dédelgetne valakit. Ez csak Cortey lehetett, Jeanne megigézettbáránykája, a rajongástól gıznemő állapotban gomolygó tartományi tanácstag.Jeanne álmai állítólag kigyógyították egy csúnya betegségbıl. Péloc megsúgta,hogy könyvet ír az új Pythiáról, és saját költségén fogja kinyomatni. Danjou márkiné még mindig szép, ápolt, barna bırő volt, szelíd, szív alakúarccal, kissé vastag, érzékeny és érzéki ajakkal, nagy, kávészínő ızszemmel ésvontatott, színtelen hanggal. Jóindulat, megtörtség, puha befolyásolhatóságsugárzott róla; az olyan lények gyámoltalansága, akik alázatosan odakínálkoznakminden erélyes egyéniségnek: jöjj, intézkedj, akarj helyettem! Jeanne Girardtörtetı lénye megértette ezt a felszólítást. A bárányok hódolattal, nyúlós hízelgéssel vették körül a ház asszonyát, deudvarlásuk legalább annyira szólt Jeanne-nak, a kegyencnınek, mint a márkinénak.Cortey féltékeny elutasítással, duzzogó, gyengeelméjő gyermekként acsarkodóitJeanne körül. Csökönyösen védte, nehogy hozzáférjenek… rossz kisugárzásukkalmegterheljék Jeanne érzékeny lelkét, és heves kívánságaikkal elszívják drágaerejét! Sokszor kiállhatatlan, házsártos, futóbolond volt, de egyben megható isreménytelen és méltatlanra pazarolt imádatával. Lepitre figyelmeztette rám a márkinét. A csoport szétvált, és utat engedetthozzá. Keze fölé hajoltam, így közelrıl megláttam arcán a magányos élet nyomát.Idısebb volt, mint elıször gondoltam. Barátságos, anyás mosollyal fogadtaudvarias szavaimat. Meghívott, legyek állandó vendége összejöveteleiknek.Pillantása mögött a képzeletükben élı, emlékeikben bolyongó nık tétovaságaködlött. Úgy rezzent fel néha a valóságra, mintha álmából ébrednék. Jeanne türelmetlenül leste, mikor foglalhat le magának: s bármennyirevisszataszított külseje, egyéniségének kiáradása, én is vártam már a vele valóbeszélgetést. Szinte elolvadt, mikor kezet csókoltam neki is, mintha fırangú hölgylett volna. Nem tudta elrejteni a heves pirulás, ideges, idétlen nevetés és egyszükségtelen karrázás reflexét. Azután felülkerekedett benne szemtelen elszántságaés gyakorlata. Állat felszegve arcomat kezdte vizsgálni, majd ellentmondást nemtőrı, egyben fennkölt kifejezést öltött, és emelt hangon kijelentette: 164
  • 166. – Igen… igen. İt láttam! İ az! Louis de la Tourzel! Szavait borzongó moraj fogadta. Cortey szeme elködösödött, azután gyanúsancsillogni kezdett. Zavart undorral láttam, hogy arcán két kövér könnycsepp gördülle. Jeanne apró, ravasz állatszeme és az egész gyülekezet hódoló megtérésembeismerését várta. Éreztem, ha kitérek vagy diplomatikus mérsékletközépalagútjába menekülök, várakozásuk dühvé változik, és Cortey esetleg kiverinéhány fogamat. Fanatikus embereknél sohasem lehetünk eléggé óvatosak. Arrólsem a szelíd Krisztus tehet, hogy a zsinatokon annyi fejet törtek össze az Igével. Akonc a kezemben volt, és én odavetettem a mohó nyájnak. Ünnepélyesen újrameghajoltam Jeanne elıtt: – Bevallom, Mademoiselle, az ön álma mélyen megrendített, és nagy változásthozott életembe. Remélem, ha Danjou márkiné látogatásával megtiszteli szerényházamat, önt is vele üdvözölhetem! Válasza buzgó, gyors és közönséges volt. – Feltétlenül! Feltétlenül elmegyünk, Monsieur de la Tourzel! Sokat hallottunkmár az ön különös házáról, könyvtáráról meg az inasáról… haha… Jellemzı volt, ahogy kérdezés nélkül intézkedett a márkiné helyett, aki a magaernyedt módján helybenhagyta minden szavát. A két asszony továbbvonult Cortey testsátra alatt, és helyet foglalt a dobogón,amelyen már ott várakozott Lepitre. Az elsı sorban, szemben vele, Rosalievörhenyes, lebenyes arca égett zsíros fénnyel. Szemgolyója alján összegyőlt éskibuggyanni készült a nedvesség. Arca most is tükre volt Lepitre arcának.Bálványa emelt fejjel, felhúzott szemöldökkel és félig hunyt szemmel lenézett agyülekezetre, amely nagy széktologatások és beszélgetés közben foglalta el helyét.Péloc doktor és én az ajtó közelében ültünk le. Szorosan Rosalie mellett a rongyos,piszkos, részeg mosolya lepitre-isták helyezkedtek el. A mögöttük lévı két sortFrederic Boisson és tarka nyája foglalta le. Boisson gúnyos és eleve visszautasítóarccal hajolgatott össze híveivel. Egy félhangos megjegyzésére Rosalie hirtelenhátrafordult, és gonosz karvalyarccal éleset pisszegett. Mire visszafordult, arcánmár újra ott honolt a dicsfény. Boissonék mögött Duflinék következtek. Kövér,kétoldalt kidudorodó testük alatt rémülten nyögtek a kecses, apró székek. MartinAllaist nık szoros győrője vette körül az utánuk következı sorban. Mind feléjehajoltak és lesték a duzzadt, kékes ajkáról ömlı szót. Charles Banet üresen hagytaa széket, és a földre telepedett. Hívei követték példáját. Komor, büszke ésnevetséges arccal ültek ott igen kényelmetlenül. Lepitre végre megrázott egy ezüstcsengıt. Erre a jeladásra hirtelen felállt azegész gyülekezet, és néma csend támadt. Lepitre óvatosan maga elé helyezte acsengıt az asztalra, két kezének ujjbegyeit könnyedén összeértette. – Dicsérjük Istent! – mondta halk, mélyre fojtott hangon, aztán nyakátkinyújtotta, elıregörbítette, mint a kukorékolni készülı kakas és meglepı, magasmagányos falzettben énekelni kezdett: 165
  • 167. "Szentháromság Atyja, Szerelmetes Atyánk, Nagyharagú, dicsıséges Isten, Halleluja!" A gyülekezet csatlakozott az elıször magányosan cserkészı hanghoz, és ahalleluját olyan félelmetes kitöréssel bömbölte, hogy engem szorongás fogott el.Úgy hangzott, mint egy fenyegetı csataüvöltés. Mintegy tíz strófa következett azelsı után behízelgı, édeskés és a bőnösökkel kapcsolatban igen vérszomjasszöveggel. A teremnyi ember szoros egységbe olvadt ezalatt, és szinte elázott azáhítattól. Néztem önfeledt, boldog, ragyogó arckifejezésüket. Volt benne valamimeghatóan együgyő, lángoló naivság. Ezek veszekednének, acsarkodnánakegymással? Alig tudtam elképzelni az égi szenvedéllyel zúgó zsoltár alatt. – s amiutána következett, az felül is múlta minden elképzelésemet. Lepitre kezdte a beszédet a szokásos havi bevezetıvel, amelybıl megtudtam,hogy "immár negyedik esztendeje tereli ıket össze az Úr e kedves és áldottakolba". Lopva Danjou márkinéra pillantottam, vajon mit szól az akolhoz, de amárkiné béketőrıen mosolygott. Szemén látszott, hogy valójában nincs is jelen,titkos túlvilági randevún idızik elhalt szerelmesével. E nyájas csendélet – amelyfölé Lepitre halk, rekedtes, fojtott hangja szürke álomködöt szitáit – megdöbbentıváratlansággal felborult hirtelen, s olyan vijjogó, visító boszorkányorgiáváváltozott, amelyet csak az asztrálvilágban észleltem eddig. Közben kicsitelszundíthattam, így hosszú idın át nem sikerült megtudnom, min háborodhattakfel annyira. Rajtam is erıt vett a pánik, és felálltam, hogy meneküljek, depillantásom a rendületlen nyugalommal mosolygó Pélocra esett. Szemévelhunyorított egyet. Visszaültem. – Mi történt?! – kérdeztem ordítva, mert az általános üvöltésben, csapkodásban,lábdobogásban nem értette meg másképp. – Semmi különös – tagolta. – Lepitre arról beszélt, hogy a Szentlélek nekiRosalie-n keresztül kinyilatkoztatta a szentté levés hét igazságát. Duflin erreközbeszólt, hogy legközelebb talán azzal jön majd, hogy Rosalie nem más, mintJezsaiás próféta. Boisson ettıl nagyon megsértıdött, mert szorosabb hívei egy idıóta azt rebesgetik, hogy mesterük újratestesülése a prófétának és… Megfogtam a fejemet. Rosalie szétdúlt gorgófeje emelkedett az ordítozó, kikelt arcok fölé. Szájamozgott, de nem lehetett hallani, mit mond. Hirtelen eltőnt, mintha lehúzták volna.Lepitre kitárt karral, vérvörösen kiáltozott, majd felragadta a csengıt, és ráznikezdte, de csak a zajt növelte vele. Boisson mély basszusa fúrta át a sőrőlármatengert: – Ti láttátok ıt, és nem ismertétek fel! Jaj nektek, képmutató farizeusok! – Kit?! – Kit láttunk?! – Kit nem ismertünk fel?! 166
  • 168. Boisson szikár alakja felegyenesedett. Arcát eszelıs gıg és vad elragadtatástorzította el: – Jezsaiást! – bömbölte. Csend támadt egy pillanatra, azután Rosalie hápogása hallatszott: – Hát… hát ez… hallatlan! Vastag röhejkórus zúgott fel Duflin csoportjából. – Elközelgett pedig a ti nehéz órátok, így szólott hozzám az Úr. Szálljatokmagatokba, mert az utolsó ítélet harsonái zúgnak, megnyíltak az égnek és pokolnakkapui… – Most aztán… slussz! Slussz! Banet csoportja toporzékolva dobogott a lábával. Késıbb megtudtam, hogyBanet Keresztelı Jánosnak sejtette önmagát, és féltékeny volt minden másprófétára. – Antikrisztus! Le vele! Őzzétek ki a farkast a bárányok közül! Nem szabadmegtőrnünk a konkolyt! Egy sötét ruhás, sápadt öregasszony feltartott kézzel, rémülten könyörgött: – Békesség, testvérek! Csak nem támad bárány bárány ellen?! – Az Úr is korbáccsal őzte ki a templomból a kufárokat – üvöltötte Duflin. Péloc hozzám hajolt: – Bámulatos, hogy minden erıszakos fráter milyen hamar ráakad erre apéldázatra! – intett a fejével. Megértettem. Felálltunk, és kisurrantunk az ajtón. A fekete Eros A nagy, tükrös, kanyargó folyosókon még sokáig utánunk ömlött a zaj, deegyre csendesedett, s mikor a kis almazöld szalonba léptünk, olyan volt, mint améhzümmögés. A nap már eltőnt. Ezüstszürke, némi rózsás emlékfénnyel színezett alkonyatnézett be a hatalmas ablakon, amelyen túl az ápolt park gömbölyőre nyírt, mégtéliesen kopasz fái unatkoztak. Corinna felhúzott térddel ült a hajló derekú kereveten, rajzfüzettel és krétával akezében. A kisfiú, Christian egy nagy fóliáns színes képeit nézegette hason fekve aszınyegen. Corinna kerevete fölött egy élı színő gobelin a meztelen, karcsú, vadászóDianát ábrázolta kíséretével. Belépésünkkor a két gyermek örvendezve felnézett, s csak akkor villant felszemükben a fiatal lények félénksége, mikor Péloc mögött engem is észrevették. Nehéz visszaidéznem a pillanatot, mikor elıször megláttam Corinnát. Ez akifejezés "elıször" nem is fedi a valóságot Minden vonása, vékony, fiús testénekkissé szögletes, izgató hajlatai, mozdulatainak félszeg, mégis kacér és romlott bájaa felismerés megrendülésével hatottak rám, mint mikor egy nem is tudatosított, dehatalmas hiányérzet megtalálja tárgyát. A szerelem addig, egész tudatos 167
  • 169. pokoljárásom alatt nem sokat jelentett nekem. A Charlotte Brüggendorffal történt,kielégülés nélkül is csömörben végzıdı epizód csak arról gyızött meg, hogy távolkell tartanom magamat az érzékek asztrálingoványától. Kivert, magányos farkasvoltam mindig. Társtalan. Transzcendens becsvágyammal és késıbb bőnöstitkommal komoran egyedüljáró. Mohó versenyfutásom az elixírért, s késıbbmeddı kiútkeresésem elhasználtak, elégették minden erımet; nem jutott belıleasszonnyal való kéjes játékokra. Ez a terület látensen szunnyadt bennem; fehér foltvolt belsı térképemen. Nem ismertem a másik lényben feloldódni kívánó, esztelenönfeláldozást, gyötrı féltékenységet, önutáló megalázkodást, a szenvedélyt, amelyolyan, mint a győlölet, a másik elborult, dühhöz hasonló marcangolását, akétségbeesett küzdelmet az eggyéválásra valakivel, aki cudarul ésmegfoghatatlanul más, mégis halálosan nélkülözhetetlen. Nem ismertem agyöngédség millió arcát, a vágyódás narkotikumának tőzijátékát, amely köznapidolgokat megrendítı, lázt gyújtó szépséggé vagy elbírhatatlan fájdalommá torzít;nem éltem át, míg össze nem találkoztam Corinnával, a gonoszul szép,öntudatlanul rossz, felelıtlen, hazug, romlott és naiv eszközével a sötét Erosnak. Mikor felegyenesedett a heverın és rám mosolygott félénk, mégis tetszelgımosolyával, vad izgalom viharzott át rajtam. Ostoba kölyöknek éreztem magamatelıtte, pedig fejletlen volt még, olyan, mint egy elragadó maláji siheder: hosszútagú, keskeny csípıjő, széles vállú, bársonyosan kreolbırő. Sötét, sőrő, zöldszalaggal átkötött haja dús, csillogó fürtökben vette körül keskeny, különös bájúarcát. Vékony, keleti ívő szemöldöke alatt ferde metszéső, zöldes fényő szempárragyogott a szempillák selymes árnyékában. Szeme kimondhatatlanul sóvár ésgyöngéd kifejezéső volt, puha fényő, gyönyört kérı, s úgy hatott arra, akire nézett,mint egy borzongató érintés. Arccsontjai kiálltak kissé. Orra rövid volt, de merészívő, cizellált, mint egy ékszer. Telt, duzzadt, piros szájának vonala legörbültvalamelyest, s ez, mikor komoly volt, arcának fájdalmas, édes kifejezést adott. Hanevetett, elıtőnt hófehér, recés ragadozófogsora, és kifejezése csúfondárossá,kihívóan szemérmetlenné változott. E vad perditanevetés és a megindító, legörbültszájú tragikus álarc között volt egy szelíd és végtelenül vonzó gyerekmosolya,mikor arcán apró gödröcskék csecsemıárnyéka kísértett… de még rengeteg arcavolt ezenkívül Corinnának, mint magának a csábító, üzekedésre hajszolótermészetnek. És milyen éhes volt. Milyen telhetetlenül éhes a szerelemre, asokféle, kimeríthetetlen ölelésre, s az apró játékokra körülötte! Milyentfélelmetesen tanulékony és ötletes volt, milyen lelkiismeretlen és rettenthetetlen.Nem ismert gátat és nem ismert határt. A bőntudat árnya sem vetıdött lelkéresohasem. Játszott és élvezett. Mindegy volt, ki az, akit lángba borít és micsodatőzvész, gond, szerencsétlenség támad a nyomában. Ebben az érzékiérzéketlenségében, minden zőrzavaron átcsengı, gondtalan, csiklandósnevetésében volt valami ijesztı, valami nem emberi. Az asztrálsík érzékifantázialigeteiben vihorászó nimfák ilyenek, a nimfomániás földi nıstényeksugalló démonai, akik mocsokkal szórják be a szelíd, fehér Isis-anya alakját ésföldi követıit, a küzdı, hőséges asszonyokat, a férfiak örök szülıjét, dajkáját ésszenvedést megosztó társát. Ezek teszik hangos gyıztesekké a paráznákat, mert 168
  • 170. szörnyő kulcs van a kezükben: etika, szánalom, skrupulus nem terheli és nem kötiıket. Csak a személytelen kéjt szolgálják, sohasem az embert. És mégis,akaratukon, szándékukon túl tanítómesterek ık is, mint minden, ami nagy gyönyörtés óriási szenvedést okoz. Így vált Corinna tanítómesteremmé. Christianról tudomást sem vettem egy ideig. Általában, attól kezdve, hogyCorinnát megismertem, a dolgok és emberek körülötte csak ködös, elsiklóárnyakként örvénylettek hosszú-hosszú hónapokon át, míg a durvamegrázkódtatások vissza nem adlak plasztikus látásomat, öreges, komoly arcúkisgyermeknek rögzítettem Christiant utólag, s arra gondoltam, anyja akkor hordtaméhében, mikor férje elvesztésével a szörnyő csapás érte. Még kapkodva keresgéltem szavak után kétségbeejtıen kiürült fejemben, mikorCorinnában a félénkség elsı fellobbanását elmosta már a férfi megjelenésénekörömteljes izgalma. Késıbb bevallotta, rögtön belém szeretett, s akkor én hiún,ostobán ujjongtam érte. Még nem tudtam, milyen egészen és ıszintén tudja ıérezni ezt a vágyat, csak éppen rövid ideig, és mindig más iránt. Ha késıbbikalandjaira visszatekintek, azt kell mondanom, bámulatosan sokáig kitartottmellettem, s eltántorodásai után is újra meg újra visszatért hozzám. Több voltamneki, mint a férfiak általában, akiket tönkretett, de ebben persze semmi vigaszt nemtaláltam. Corinna szólt hozzám elıször, kíváncsi, kihívó, mégis félszeg bájjal: – Louis de la Tourzel, ugye? Némán meghajoltam, és elfogadtam keskeny, finom kezét. Corinna felnevetett: – Sokat kellett dolgoznia szegény Jeanne-nak, míg idevarázsolta magát!Egészen jól festette le nekem az álma szerint: "magas, sápadt, romantikus külsejőfiatalember…" – hangja csúfondáros volt és kötekedı. – Mademoiselle hízeleg nekem azzal, hogy már beszéltek rólam! Corinna cinkos pillantással hunyorított: – Szörnyen kíváncsi voltam magára! – bökte ki gyerekesmeggondolatlansággal. A szívdobogás szinte elfojtotta szavamat: – Miért? – Péloc doktor annyit áradozott magáról… – Pardon, a Mademoiselle beszéltetett mindig! – vágott közbe Péloc zavartan,de én meg tudtam volna ölelni azért, hogy Corinna érdeklıdését felkeltette irántam, Corinna félrehajtott fejjel, számító magakelletéssel nézett fel rám: – Ugye megmutatja nekem azt a szép öreg házat, meg a könyveit, a szolgáját ésmindent – mondta éneklı, kérı hangon. Teste íja hozzám görbült, mint egy hízelgımacskáé. Dadogva biztosítottam róla, hogy egész házam rendelkezésére áll, boldogleszek, ha anyjával és Jeanne-nal együtt meglátogat. Mikor a rajz után nyúltam,amellyel belépésünkkor foglalkozott, szabadkozva a háta mögé dugta: – Nem… neem… rossz vacak, és különben is… – aztán hirtelen elıvette, ésmegmutatta. Meztelen, nagy mellő nı gyerekes rajza volt, ahogy ágyában feksziktakaratlanul, és egy hosszú lóarcú férfi hajol föléje. 169
  • 171. – Megismeri? – kérdezte. Mikor tőnıdve a fejemet ráztam, krétával nagy,dülöngélı betőkkel ráírta a nevüket: "Jeanne és Cortey". Aztán széles, gonoszkodófaunnevetésben tört ki, és körültáncolta az asztalt. * Találkozásom Corinnával bennem is ugyanazokat a hullámköröket kavarta,mint bármelyik más, szerelmes bolondban. Töprengve, kétellyel és reménnyel telvenéztem szembe a tükörben Louis de la Tourzel hórihorgas alakjával, sápadtarcával, amelyet apámtól örököltem; de a fizikai burokban Sophie Pétion érzékiérzelmessége is benne rejtızött. Testem évszázadok óta elmosódó, gyorsanátsuhanó, ellenséges árny volt különféle tükrök csillogó lapján; tudatom teljesintenzitással csak belsı kínzókamrámat szemlélte addig, míg váratlanulfelfedeztem de la Tourzel testét, mint az érzelmes elragadtatás, hiú tetszelgés ésfájdalomig fokozódó gyönyörök eszközét. Divatos ruhákat csináltattam, parókámatudvari fodrász szállította, új, díszes fogatot, telivér arabs méneket vásároltam, slovagolni tanultam. Néhány hét telt el így. Közben Corinna és közöttem – nohacsak futó, rövid találkozások alatt érintkezhettünk – egyre sőrőbbé vált avágyakozás mágikus szálszövevénye. Verset és virágokat küldtem neki titokban, sı, amikor órákon át bolyongtam ablaka alatt, az elhúzott függöny mögülleintegetett nekem. Danjou márkiné, illetve Jeanne Girard végre elszánták magukategy látogatásra. Nem volt nehéz elintéznem, hogy Corinnát is magukkal hozzák.Tervem különben is készen volt már. Tudtam, ha Corinna érzései felém hajolnak,csak Jeanne segítségét kell elnyernem ajándékokkal, pénzzel, hízelgéssel – éssimán összeálmodja házasságunkat. * Furcsa, április végi nap volt; nyugtalan, erjedı, ideglázas melódiatöredékekkeltele szerda délután. Az égen bolyhos felhık rohantak s elborult zord árnyék éstavaszi fény szeszélyes fátyoltáncába vonták a napot. Szél fújt Port kavart fel éstávoli virágillatot, de valami jeges érintés is érzıdött benne. Feldíszített, dús lakomára elıkészített szobáimban is hintázott a nap, ésaranycsillámos nyilakat szórt be a vázákban vörösen égı, hosszú szárú rózsákra,amelyeket vagyonért szereztem be egy melegházból. Maurice higgadt pontossággalintézett mindent, s pedáns undorral dirigálta a kisegítı személyzetet. Danjou márkiné gyermekeivel és Jeanne Girard-ral hat óra felé érkezett megegy nagy, elıkelı, sötétkék batáron, amelynek aranycirádás oldalán a Danjoukcímere ragyogott, s belsejét nehéz, rezedaszínő brokát borította. Danjou márkinékezénél vezette komoly, öreges arcú kisfiát, s mentegette magát azért, hogyelhozta; Christian sírt, toporzékolt, mindenáron el akart jönni. Megnyugtattam,végtelenül örülök, és nem is képzeltem másként. Igen… végtelenül örültemmindennek, mint a részeg vagy eszelıs, hiszen Corinna cizellált, gyönyörő kiskobrafeje ott világított a közelemben, bársonyos, sóvárgó mandulaszeme 170
  • 172. szemembe mélyedt, és felém villantotta gödrös, halvány mosolyát, amely epillanatokban angyali lénnyé varázsolta. Vékony, hajlékony teste kényesen ringotta nagylányos, antik csipkedíszes, vörös bársonyruhában. A keblére tőzöttaranyliliom kelyhében igazgyöngy harmat csillogott. Kecses, fél szemére húzottbarettjérıl vörös toll kanyarodott a vállára. Olyan szépnek, titokzatosnak éselérhetetlennek láttam így, s annyira kívántam, hogy belsı reszketés rázott meg;alig tudtam uralkodni ujjaimon, mikor a hölgyek keze fölé hajoltam. Ahogy tüzelıajkam rásütött Corinna csuklójára, láttam, amint meztelen karját könnyő libabırfelhızte be. Péloc doktor, a kedves Péloc segített át ügyefogyott állapotomon. Ezer dolgátóleltépte magát, hogy jelen lehessen fogadásomon. Ismerte érzéseimet Corinna iránt,és komoly szándékomat is, hogy feleségül akarom venni, amilyen gyorsan csaklehetséges. Szédületemben nem sokat törıdtem hümmögésével, kertelıfigyelmeztetéseivel, félénk célzásaival, amelyekkel aggodalmát próbálta tudtomraadni. – A világért sem óhajt dolgaimba avatkozni – mondta –, csak arra kér,gondoljam át jobban ezt a fontos lépést, s fıleg az általa már jól ismertmegfigyelıképességemmel tanulmányozzam egy kissé érzelmeim tárgyát.Sohasem árt – kereste a szavakat óvatosan –, ha a szerelmes házasság elıttmegismeri partnerét. Egy-egy ember tulajdonságai önmagukban kiválóak lehetnek,mégsem képes velük hozzásimulni egy másik jellemhez. A nemi kívánság semmitsem igazol, legfeljebb ideig-óráig. Szavai úgy peregtek le rólam, mint olajos bırrıl a víz. Végül már kisséingerültté tett szokatlan kitartása, amellyel ha tapintatosan is, de elterelniigyekezett Corinnától. – De az Istenért, doktor, mi kifogása van Corinna ellen?! Elıkelı, jóin éveltúrihölgy, s egy csecsemı nem lehet ártatlanabb, tapasztalatlanabb nála! – törtem kiegyszer. – Ön mondja ezt, Monsieur? – nézett rám rezignált mosollyal. – Corinnát, hamásképp is, de elıbb szerettem és ismertem, mint önt. Mondhatnám, ismertem ésszántam. S ma is csak félteni tudom… önmagától. Nos, hogy teljesen nyílt legyek,ahogy barátságunk megérdemli… önt meg tıle, a ma még ártatlan, tapasztalatlangyermektıl! – De miért? Miért? – Emlékezzék, mit mondtam róla legelıször. Ígérem, utoljára történik, hogyilyen irányban beszélünk róla. Nem fogom idegesíteni többé, de magamnaktartozom vele, hogy teljesen feltárjam a veszélyt és boldogtalanságot, amelyetCorinna bírása jelentene. Corinna nem kisajátítható. Corinna maga az izgalmaskaland, a pillanatnyi kéj, a felelıtlen gyönyör. Csak a perchez lesz hő ésönmagához. Corinna vágyai tiszavirág-életőek, meghalnak és újraszületnekszüntelenül. Minden játékszere, gondolata, mozdulata, fellobbanása ezt aszeszélyes lángot tükrözi, amely mindenkit felgyújt, s azután kilobban, hogy másirányban lángoljon fel újra. Corinna ma még gyermek, de testének szokatlanul,veszedelmesen vonzó burkában valami mágikusan s ısi módon kísértıt,öntudatlanul romlottat, valami sátáni elemet ıriz, amely romlást és tragédiát kavar 171
  • 173. maga körül. Aki belekerül e lefelé szívó örvény szédületébe, az megrokkan vagyelpusztul, míg ı maga, az örökké éhesen és telhetetlenül sötétlı örvényrendületlenül és felelıtlenül mőködik tovább, hacsak egy kataklizma meg nemszünteti. Különös hatást tettek rám Péloc szavai. Mintha fújtatóval élesztette volna atüzet bennem; sötét célzásai édes; élesen nyilalló korbáccsá lettek érzékeimben… – Szeretem – ismételtem makacsul –, és ha tudnám, hogy holnap karóba húznakmiatta, akkor is szeretném. Magát költıvé tette Corinna; lángol, mint Jeremiáspróféta. Talán az Úr szól a szájából, talán valami más, amit örökre elnyomott éspokolra számőzött a testébıl. Mindegy. Lehet, hogy már ott keringek az örvénysötét öle körül, s ha magábaszív, belepusztulok. De bele kell merülnöm, át kellégnem rajta, vissza nem fordulhatok. Mikor Corinnát elıször megláttam, tudtam:nem menekülhetek el a sorsom elıl. Meghökkenve néztünk egymásra. Mindketten Jeanne álmára gondoltunk,amelyben a kék selyemcsuklyás nı ugyanezeket a szavakat mondotta. De mi köze az éteri Mariettának Corinnához? Micsoda szemfényvesztı játékvagy mély misztérium azonosította e két alakot a jeladásban, amely eljutotthozzám? Péloc búsan és zavartan félrenézett, aztán kis szünet után, keresgélve aszavakat, csendesen megszólalt! – Persze… ez… így… egészen más. És akkor nekem igazán nem lehet másszerepem, mint hogy… segítsek, ha elfogadja… hogy rendelkezésére álljak mindenerımmel, feltéve… Megnyugtattam, hogy számítok rá, kifejeztem hálámat jó tanácsaiért, és kértem,ne haragudjék, ha nem követem ıket. * Nagy, ezüstkandeláberekbe tőzött gyertyák fényét szalon csiszolt tükrei vertékvissza. Az élı lángok nyugtalan lobogása benne tükrözıdött Corinna nehéz bortólködös szemében. Danjou márkiné és Jeanne Girard Péloc szavain mulatott, aki,szegény, mindent elkövetett, hogy szabaddá tegyen Corinna számára. Christianindiai elefántcsont sakkommal szórakozott. Corinnával egész idı alatt titkos játék folyt közöttünk. Rajzokat,rézmetszeteket, könyveket mutogattam neki, hogy föléje hajolhassak ésmegérinthessem. Mindenben elém jött, segített nekem. Az asztalnál egész testemenátfutó remegıssel megéreztem hosszú, karcsú lábszárát, ahogy szorosan lábamhozsimult. Mikor már átvonultunk a szalonba, hirtelen felugrott, és szeszélyes,mámoros hangon kijelentette, hogy még egyszer hallani akarja az ebédlızenélıórájának menüettjét, mert elfelejtette a melódiáját. Készségesen, remegıtérddel követtem. A sötét folyosón szomjasan hozzám simult, rám tapadt, mint afolyondár. Átöleltem testem minden hajlatához szégyentelen elvakultsággalhozzápréselıdı, izmos testét, és megcsókoltam kínálkozó, forró, szétnyíló száját.Tompán felnyögtem, mert érzéseim fokozódását, érzékeim feszültségét nem bírtam 172
  • 174. tovább elviselni, szúró fájdalmat okozott: – Te… te… – dadogtam – menj… menj el tılem… bántani foglak… Corinna…Corinna, te még nem tudod… Átkulcsolta a nyakamat: – Csókolj… még… még… még… – hangja suttojó, ziháló és követelı volt. Sötétpiros örvénybe buktam elvakultan. Csókoltam egyre mohóbb száját,nyakát, vállát, amelyrıl lesiklott a ruha. Ajtó csapódása ugrasztott szét bennünket.Az ebédsurrantunk be hirtelen. Megindítottam a zenélıórát. Corinna ügyes kézzeligazgatta helyre ruházatát, haját lesimította, arca ijesztıen hamar változott hővösálarccá, míg engem tovább rázott a tüzes áram. Mögéje álltam, és remegı kézzelvégigsimítottam nyakát, vállát, derekát. – Corinna… Szeretlek…! Szeretlek…! Fejét hátrahajtotta: – Igen – mondta halkan. – Én is. Ahogy megláttalak, azt kívántam, hogymegcsókolj… Mikor visszatértünk a szalonba, a ránk szegezıdı szemeket Corinnaelfogulatlan mosollyal magára vonta azzal, hogy tiszta, csengı hangon énekelnikezdte a menüettet. – Végre megtanultam – mondta közben, aztán tovább énekelt. Én egyablakmélyedésbe húzódtam, hogy elrejtsem felindulásomat. Az ablakon túl már azorddá vált esti szél süvített, és apró kavicsokat szórt az üvegre. BecsengettemMaurice-t, hogy húzza össze a függönyöket. Mikori arca a hétágú gyertyatartókéles fénykörén átvonult, egy pillanatra feltőnt nekem, milyen viaszosan sápadt ésfáradt. – Szegény öreg – gondoltam szánakozva. – Nagy megterhelés lehetett nekiez az este… Christian vékony gyerekhangja hallatszott hirtelen a Maurice bejövetelekortámadt csendben: – Ugye nem mindenki hal meg, Mamán, csak az, aki akar? Ezt a meglepı kérdést néhány hosszú másodpercig nem követte felelet.Maurice, aki az ablaknál állt, háttá a társaságnak, heves mozdulattal megfordult.Furcsa feszültséggel telt meg a szoba. Úgy néztem a gyermek hosszú, kreol arcára,tompa fényő, nagy sötét szemére, mintha elıször látnám. Ennek az arcnak nem voltkora. Komoly volt, szinte komor. – Honnan veszed ezt, fiacskám?! – tört ki az igézetbıl Danjou márkiné riadthangja. Jeanne Girard szólt közbe fontoskodó kenetteljes seggel: – Mindenki meghal, Christian, de a tiszta lelkek feltámadnak. Christian szemébe és ajkára konok kifejezés mélyült Hangját felemelte: – Én nem akarok meghalni, Mamán, és nem fogói meghalni… szemétfelvetette, azt hittem Maurice-ra néz, aki merın rábámult, aztán észrevettem, hogyaz öreg szolga feje fölé figyel. Követtem pillantásának irányát, és kikötöttem avitrin fölé függesztett képnél. – Én mindig is éltem – dünnyögte Christian csökönyösen. – Megijeszt ez a gyermek! – állt fel hirtelen Danjou márkiné. 173
  • 175. Nyugtató szavakat kerestem, bár engem is lenyőgözött a levegı kimondhatatlanbaljós feszültsége: – Ön éppen eleget beszél a halálról, Madame… – De mit ért abból egy kisfiú, Monsieur de la Tourzel!? Danjou márkiné kézenfogta Christiant, hogy magával vonja, a kisfiú azonbanodacövekelte testét: – Emeld fel a gyertyát, Maman, azt a képet akarom látni – mondta makacshangon. – Christian!… Azt ígérted, ha elhozlak Monsieur de la Tourzelhez, szépcsendben fogsz játszani egész idı alatt! Maurice nehéz, csusszanó léptekkel, bútorokra támasztodó ujjakkal jött elıre,és remegı, öreg karjával felemelte íz egyik súlyos gyertyatartót. Christian váratlanul felnevetett, és éles kiáltással a karokba akasztottfestményre mutatott, amely most a gyertyák hosszúra nyúlt, lobogó fényébennyugtalanul élınek látszott: – Corinna!… Nézd… nézd, a tavasz Veronában… Igen, megismerem… Ez az,amit… Zuhanás hallatszott. Maurice arccal elırebukott a szınyegen. Kezébıl nagyzajjal kiesett a gyertyatartó, és lángok mohón nyaldosni kezdték a szınyeget. Pélocmelléje ugrott hirtelen, és hanyatt fordította. Én és a praktikus Jeanne a tüzettapostuk el, míg Danjou márkiné és Corinna dermedten álltak. Aztán Christianszepegı, rémült sírása hangzott fel: – Maman… Maman… Péloc felállt a mozdulatlan test mellıl. – Vigyék ki a gyermeket – mondta halkan és nyugodtan. – Él? – kérdeztem súgva. Péloc nemet intett. * Corinnától megtudtam, hogy ennek a festménynek színes rajzmásolata bennevolt egy albumban, amelyet Christian gyakran nézegetett. Corinna fel szoktaolvasni neki a képek aláírását. A magyarázat kézenfekvı volt, mégis… hogy aláncszemek így kapcsolódtak össze, és eljuttatták egy öreg, fáradt szolgához halotturának üzenetét, a látóknak többet jelentett véletlennél. Nem tudom bizonyosan,maga de Assis volt-e Christian testében, aki egy pillanatra áttörte a gyermekkorvak öntudatlanságát, vagy csak szelleme kapcsolódott hozzá, s kormányoztaviaszpuha egyénisége, terhelt idegrendszerét… mindegy!… Christian aurája okkultizzással világított a baljós pillanatban és egy, a gyermeki körvonalakon túlnövekvıhatalmas lény alakja árnyékolta be mint apró palackot a belıle kiemelkedı rabszellem. Maurice megértette az üzenetet amelyre várt, s azután, mivel nem voltmire várnia többé meghalt. * 174
  • 176. Meggyászoltam furcsa, bogaras szolgámat, mert a maga különcségébenszívemhez nıtt. A hasonlóság törvényénél fogva mindig szokatlan, magányos,zárkózott emberekhez vonzódtam. A nyájemberek idegenebbek voltak nekem ahalaknál vagy bogaraknál. Mégis, Maurice halála egy elég kényes problémátólszabadított meg. Házasodni készültem, és tudtam, Corinna ragyogó luxuslényénekfényében Maurice öreg, molyos szárnyú keselyőnek hatna, és én magam semtudtam elképzelni ıt a gyors lábú, pikáns arcú komornak seregében parancsnoknak.Különös volt, hogy éppen a küszöbig kísért, mikor elhagyni készültemmagányosságom celláját. * Jeanne ravasz cselédfeje gyorsan felfogta szándékomat, amely – utólag egészvalószínőnek tőnik elıttem – elıbb volt az ı szándéka, mint az enyém. Ajándékaimszemmel láthatólag hevesen inspirálták. Szép, színes álmok rohanták meg a végbrokáttól, győrőktıl, amelyeket elküldtem neki, s mikor egy kétsoros igazgyöngynyakéket csúsztattam kezébe, megálmodta végre Danjou márki beleegyezését isházasságunkba. Igénybe vettem ıt, noha émelyegtem ettıl az undorító, hazugcinkosságtól. Tudtam azt is, amit ı még nem sejtett, hogy olyan erıkkel játszik,amelyek majd ellene fordulnak, de nem törıdtem vele vak szenvedélyemben. Arövid, lopott találkozások alatt napról napra növekvı vágyam Corinna utáneltompították lelkiismeretem hangját. * Eljegyzésünket, amely kívánságomra csak egy hónapjai elızte meg esküvınket,Danjou márkiné palotájában ültük meg csendben, a családtagok és néhány barátjelenlétében, akik között elsısorban említem Pélocot. Jelen volt természetesenCortey is. A bárányok közül vagy valamennyi vezért meg kellett hívni vagyegyiket se, mert forradalom tört volna ki közöttük. Jeanne igazította el ügyesen adolgot azzal, hogy az esküvıre meghívta az egész gyülekezetet, hogy"megszenteljék és megáldják az éteri, szent álomból született házasságot". Ez ameghatározás hőségesen tükrözte viszonylatukat a valósághoz: épp olyan óriásiszakadék választotta el ıket tıle, mint amekkora a mi házasságunk és az éteriszentség fogalma között tátongott. * Házamat teljesen átalakíttattam. De Assis szelleme – a könyvtárat leszámítva –kiköltözött belıle, s bevonult helyette a könnyed, kecses, púderes Párizs; XV.Lajos romlott, beteg, kicsapongó Párizsa. Szobáim falát a komor faburkolat helyettbı redıjő, csillogó brokát és ezüstfényő tükrök borították. Corinna kreolszépségéhez csalhatatlanul kiválasztotta a gyöngéd pasztellzöldét és napsárgát. 175
  • 177. Fáradhatatlanul vásárolt, és én boldog voltam, hogy minden szeszélyétteljesíthettem. Megvásárolta egy számőzött arisztokrata vert ezüst szalonját ésfogatait. Gobelineket, vázákat, drága szınyegeket, szobrokat, nehéz szöveteket,valódi csipkébıl készült, vagyont érı hetéra-fehérnemőket, hegyes, ékkövescipıket, különféle divatos udvari fodrászoktól emeletes parókaszörnyetegeket,ékszertartó ládikákat, kenıcsös tégelyeket, gyertyatartókat, illatszereket, füstölıketküldetett házamba; szeszélyesen, gyerekesen, terv nélkül dúskált a kínálkozóholmikban, s míg otthon erényes, szórakozott anyja elıkelı, szolid kelengyétkészített elı neki, addig ı, Jeanne leplezése alatt, úgy járta az üzleteket, mint egyparáznaságtól megszállott az örömházakat. Ez a titkos bujálkodás elterelte egyidıre a szerelmeskedés iránti mohóságtól; alig volt ideje a számomra. Nem akartam, hogy elhatalmaskodjék rajtam a rossz elıérzet szorongása;folyton új és új szavakkal torlaszoltam el nyugtalanságomat és Pélocfigyelmeztetéseinél emlékét. – Gyerek még – védekeztem. – Teste érett, de szelleme alszik. Rám vár afeladat, hogy felébresszem. Majd azután, ha az elsı tőzvész ellobog közöttünk,majd akkor ha… de nem tudtam túlgondolni ezen a tőzvészen, mert a lángokelborítottak. Csak az volt bennem és semmi más. * A hajszás, zaklatott hónap hamarosan eltelt. Mivel Danjou márkiné férje halálaután teljesen visszavonult a társadalmi élettıl, nem érintkezett az osztályabeliarisztokrata családokkal, és az udvartól is távol tartotta magát, esküvınkön csak abárányok vonultak fel teljes számmal. Megtöltötték a Rue St. Micheli kis kápolnát,azután fogatokban és gyalogosan átvonultak Danjou márkiné palotájába, aholbıséges ebéd várta a vendégeket. Az egész képet álom és ébrenlét határának ködöspárája mögött ırzöm. Nem tudtam teljesen jelen lenni. A képek valószínőtlenségbeszédülı lázhullámokba burkolództak, távolodtak és közel nyomultak, mint azasztrálvilág formái. A bárányok tarka, rikító vagy ápolatlan nyájából egy-egy arcmegvillant a ködben, karomon éreztem Corinna fehér kesztyős kezének könnyőérintését, ránéztem merész, ingerlı profiljára, amely egy-egy pillanatradermesztıén távolinak és ismeretlennek tőnt elıttem. Azután átvillant rajtam, hogyláz éjszaka meztelenül karomban tarthatom majd, és ez a gondolat az orgona bús,ünnepélyes zúgásában rettentı bőnösnek, aljasnak, mégis fullasztóan kívánatosnaktőnt elıttem. Danjou márkiné könnyektıl nedves, anyás csókjai érték arcomat, abárányok közel tülekedtek, s kezem érdes, puha vagy nedves kezekkel érintkezett.Corinna megszorította karomat, és hozzámhajolt: – Rosalie ma erısebben izzad, mint máskor és sajnos meg fog csókolni. Mitgondolsz, szoktak Lepitre-rel csókolódzni?! Nevetnem kellett volna, de elfojtottam. – Csak a lelkeik csókolódznak – súgtam. Corinna kis fintort vágott: 176
  • 178. – Kíváncsi vagyok, ha Rosalie csinosabb volna… – angyali arccal nyújtotta odahomlokát Rosalie-nak, aki zsíros, szürke gorgófejével valóban közel viharzott azoltárhoz, és hervadt falevél szájjal "felkente" Corinnát. Lepitre hozzám közeledettaggasztó módon magasztosultan, de még idejében közénk rántottam Pélocot,akinek így bal arcát érte a szenvedélyes csók, amellyel engem vett célba. Corinnabelevihogott fátyolzsebkendıjébe; Jeanne részvéttel átölelte: – Csak sírj, sírj, lelkecském… Síró menyasszony, boldog asszonyt jelent… Szavaitól Cortey-n csukló zokogás vett erıt. Takaratlan arca eltorzult, minthakínosan vigyorgott volna. Szája rángatódzott, szemébıl, orrából patakzott a könny,miközben vinnyogó, vékony hangokat hallatott: hühühm mham… mham… mham. Corinna egész teste rázkódott már, rádılt Jeanne-ra, és fuldokolt a nevetéstıl, smikor könnyáztatta, piros arcát felemelte, valóban úgy hatott, mintha sírt volna. Késıbb, a palotában a bárányok zsoltárokat énekeltek, és tikkadt, gyors, nagyfalatokkal nyeltek a finom ételekbıl, visszautasító, sértıdött arccal, s miközbenkéjesen ettek, mohón figyelték a másikat, mit töm magába, hogy nemsokára zordulfejére olvashassák, mennyire anyagias Jeanne úgy intézte a dolgot, hogy abárányok egyetlen vezére se mondjon külön felköszöntıt, mert abból parázsveszekedés támadt volna. Fáradozása mégis kárba veszett! mivel a vezérekfelköszöntı nélkül is összecsaptak. A pezsgı, amelyet egymás elıtt rejtegetveablakmélyedésekben és a folyosóra kiugorva nyeltek magukba, jócskán alájukgyújtott. Egyedül Duflin, felesége és két leánya ettek-ittak leplezetlen kitartással;félelmetes adagokat tüntettek el módszeres összmunkával. A lányokatkoszorúslányi díszekbe feszítették. Szemük kidülledt a szoros főzıtıl. Piros,pattanásos arcukat púderes, rózsákkal tőzdelt paróka felhızte körül.Selyemderekuk a lehetıség végsı határáig megfeszült vastag testükön – de ıkjóval a lehetıségeken túl ettek, s így történt, hogy mikor Duflin nejéhez ésleányaihoz hajolva valami gúnyos megjegyzést tett Banet-ra, az egyik leányon akibuffanó nevetéstıl hangos reccsenéssel felrobbant a ruha. A végigszakadt kétrész rögtön úgy elugrott egymástól, hogy mindenkinek ámulnia kellett azon, hogyezek valaha is összehozhatok voltak. A leány szegény, megkínzott teste lágyelégedettséggel szétterült, szétfolyt és elıbuggyant a réseken, mint a medrébılkiszabadult, felduzzadt folyó. A nevelés, sikongás, sírás és sajnálkozás hangjai vadösszevisszaságba vesztek. Madame Duflin vastag karjával átölelve, mindenlépésnél nagyot löttyenı szaladással vitte ki megszégyenült leányát, miközbenkezével hasztalan igyekezett összeterelni és összefogni a csüngı, dagadó ésdudorodó hatalmas bájakat. Corinna nevetırohamának nem akart vége szakadni.Kivezettem a sárga szalonba. Rám támaszkodott, átölelt, és nevetett, nevetett, énmeg csókolni kezdtem, és csókoltam addig, míg elkomorodva, lihegve, fulladtankérlelni kezdett: – Gyere… gyere innen… menjünk haza… hozzád! 177
  • 179. * Ami annyira hozzáláncolt Corinnához, megszállottjára, rabszolgájává tett, egypillanatig félszeg ügyellenségbe nem tévedı zsenialitása volt az ölelésben. Mégnem találkoztam olyan szerelmesekkel, akik a bizalom elmélyüléséire! be nevallották volna, hogy nekik a tikkadt szomjúsággal várt elsı éjszaka – hapartnernıjüknél valóban cipık voltak – fájdalmat, ügyetlen próbálkozásokat éslehőlt csalódást hozott. Corinnánál a fájdalmat legyızte a gyönyör, rögtön,elıszörre is, és találékonysága órákra nyújtotta el a pillanatokat. A kéj sötétpapnıje volt ı, egy asztrális, buja vallás küldötte, aki igéit készen hozta magával.Mikor nászéjszakánk után másnap rávetette magát de Assis pornografikusgyőjteményére, úgy olvasta a föld minden fajtájának erotikus szokásait, mint akihazatér a rég áhított zsoltárok közé. Mivel én voltam, az, aki feltörtem e veszélytılterhes, gyönyörő test pecsétjét, s ezzel kaput nyitottam a démonnak, amely rajtakeresztül megnyilvánult, én bőnhıdtem legtovább és legsúlyosabban mellette aszenvedély asztrálsőrőjében. Rajtam élesítette ki fegyvereit, eszköze voltamgyakorlatainak, tanítómesteremmé lett, s én bábja ennek az egyre erısödıszexuálmágiának. A maláji siheder fejletlen kamaszbája eltőnt hamarosan, és helyet adott azörökké éhes, követelı, gátat nem ismerı asszonynak, akinek teste, testének mindenhajlata szerelemre felajzolt íj és buja ígéret volt. Olyan aggodalmas gonddal ésszerelemmel ápolta magát, mint az egészen nagy hetérák. A személyzetmegrökönyödésére mindennap kétszer fürdött, testét illatszerekbe áztatta, és tiszta,sima üdeségtıl párolgó bırét síkos púderrel hintette be. Haja könnyő, jó szagúsátor volt; parókát csak akkor viselt, ha színházba, bálba, látogatóba mentünk, vagykésıbb, mikor titkos útjaira osont a csöndes, alvó palotából. Corinna imádta az álarcokat. Egész győjteményt hordott össze belılük, ésminden alkalmat megragadott, hogy viselhesse ıket. Szeretett ragyogómeztelenségében szobámba osonni este, arcán csipkés fekete vagy fehérselyemálarccal. Kezében magasra emelt, égı gyertyát hordott. Idegen hangonköszönt, mintha nem ismernénk egymást. Úgy jött, mint egy üldözött asszony, akimenedéket keres nálam. – Az Istenért… Monsieur! Bocsásson meg, hogy betörtem ide, de nem tehettemmást… Rejtsen el… rejtsen el, könyörgöm… üldöznek… – lihegte rémült hangon. – De kicsoda ön, Madame… és hogy kerül ide éjszaka a szobámba egy szálálarcban… – mentem bele a játékba. – Ne kérdezzen… nem mondhatok többet… jönnek… hallom… Hovámeneküljek?! – Ide… az ágyamba… ha tetszik… – Mindegy! – s egy ugrással már ott termett mellettem az ágyban, s úgy tett,mintha félénken elhúzódnék, de hátának és csípıjének meztelen íve felémkínálkozott. S így lett az enyém minden éjszaka más alakban, más ízőszenvedéllyel, új álarcban és új hazugsággal. 178
  • 180. Fiatal, éhes, meddı teste nem fáradt el az ölelésben, én azonban, akit újra ésújra felgyújtott, magával kényszerített, és könyörtelenül kisajtolt, kezdtembelerokkanni Messalinám szenvedélyességébe. Erısen lesoványodtam, hátambanszúrásokat éreztem, kivert a verejték, köhögtem, és járás közben szédülés fogott el.Ha Péloc közbe nem lép, állapotom hamarosan egészen komolyra fordul. Elıször hallani sem akartam arról, hogy elválasszanak Corinnától. İ egy ijedt,elkeseredett kislány arcával dörgölıdzött hozzám azután, hogy Péloc beszélt vele,és esengve kérdezte, igaz-e, hogy szerelmével beteggé tesz engem? Mit felelhettemegy ilyen kérdésre? Letagadtam mindent, megöleltem, és biztosítottam róla, hogy ınekem az egészség, a boldogság és az egész élet. Könnyen, gyorsan megnyugodott,és éppen úgy kizsarolta belılem gyönyöradagját, mint addig. Azután, mikoregyszer elájultam, ı maga kezdte sürgetni elutazásomat a tengerpartra. Komolyarccal Pélocra hivatkozott, sıt ketten vettek pergıtőz alá; Péloc minden érvetfelvonultatott ellenem: éppen, mert szeretem Corinnát és még éveken át boldogakarok lenni vele, ki kell gyógyíttatnom magamat kezdıdı tüdıbajomból.Corinnának tartozom ezzel. – Corinna hevesen, csatlakozott hozzá. – Egy percigsem élné túl esetleges halálomat. Sírt, könyörgött, bizonygatta, mekkora áldozatneki néhány hónapra elválni tılem, mégis kívánatosabb, mintha egész hátralévıéletünkre elszakadnánk egymástól. – Szorongva láttam auráján, hogy hazudik, deazt gondoltam, Péloc alaposan ráijesztett, és el akarja titkolni elıttem a valót.Kisugárzásának zavaros örvénylésén égıvörös, érzéki hullámok vonultak át, sazzal hízelegtem magamnak, hogy ezeket a hullámokat az én személyem kavarjafel benne. Hivatkozott anyja keserő sorsára, kérlelt, ne kárhoztassam koraiözvegységre. Meghatott, elragadott, lenyőgözött és… meggyızött. Abban apillanatban nem sejtettem még, hogy életem meghosszabbítását valójában egycsinos, göndör hajú, hatalmas termető lovászfiúnak köszönhetem, akit Corinnanemrég fogadott szolgálatába, s aki Párizs alvilágából cinikus, durva érzékiséget éshajmeresztı tapasztalatokat hozott magával. A fiúnak merész sasorra, duzzadt,nıies ajka volt. Szemébıl a még alvó szellem zavaros bárgyúsága ós a késıbbizsaroló alattomos romlottsága lesett ki; de Corinna más feltételek alapjánosztályozta az embereket. Marcel a gyönyörök új változatát jelentette neki, s e széphím robusztus egészsége imponáló erıvel bírta a fárasztó szerelmi harcokat. Corinna lelkiismeretére egy pillanatig nem borult töprengés vagy megbánásárnyéka. Öntudatlanul, egy fiatal állat természetességével adta össze magátmindenkivel, akit telhetetlen étvágyában megkívánt, s mikor hevesen kérdırevontam, csak azért hazudott nekem elkeserítı, soha meg nem törhetımakacssággal, hogy megnyugtasson és megvigasztaljon, mint egy gyermeket,akinek lehetetlen kívánságait mesékkel hárítják el. Tombolásomat eleinte szintecsodálkozással figyelte: mit akarok? Csak nem képzeltem komolyan, hogy beériegyedül velem? Szeret és fontos támasza vagyok, de a szerelmi párharcbanalulmaradtam. Az ı testének kívánságai, ruhán átsütı szépsége, mővészete azölelésben új meg új eszközöket, közönséget, végtelen változatosságot igényel. Az atápláléka, életfeltétele, levegıje. İt bírni, élvezni lehet, de kisajátítani soha. Amegtestesült gyönyör, amelyet az asztrálvilág kéjéhes démonlégiója materializált 179
  • 181. magának a kiélés masinájául nem szorítható erkölcsi kordon mögé, mert lényege aszabálytalanság, a gáttalanság és az ösztön diadalmas uralma. Körülbelül ez voltgondolattá sem formálódó igazi tartalma belsejének, miközben szemrebbenésnélkül, simán, egyenletesen hazudott, közhelyeket recitált, hőségérıl,ártatlanságáról biztosított, s azt követelte, bízzam meg benne akkor is, ha a látszatbőnösnek tünteti fel. Sima volt, mint az angolna, ügyes, erıs, megfoghatatlan ésmegrendíthetetlen. * Egyévi házasság után elıször hagytam magára, hogy nyomorult testi és lelkiállapotban Korzikára utazzam. Porto Vecchio környékén béreltem ki egy primitívparasztházat a naptól szikkadt, sárgára égett sziklás tengerpart közelében, hogy atüzes sugarak kiolvasszák testembıl a kórt. Ha nem lettem volna a szenvedélynyársára húzva, szép és boldog idıszakot töltök el ott. Nyitott verandán aludtam,hogy a város bőzös fülledtsége teljesen kimosódjék tüdımbıl, pórusaimból.Homonculus módszere volt ez is, jól emlékeztem rá. Soha be nem teltem a tenger és az ég káprázatjátékával; e két szeszélyes,hatalmas mővész mindig új változatban fellobbanó és a pillanattal elmúlóremekmőveivel. A gyöngyszürke, párás hajnalok függönye mögül mindennap másszínkísérettel siklott elı a napkorong királyi bárkája, s szemem elıtt változott átvérpiros, óriási lampionból fehéren izzó, távoli fénygolyóvá, amely bágyasztókemencévé főtötte fel a levegıt. S a tenger kitárt tükre tárt, gigásziasszonyszemként tükrözte ezt az égi misztériumot. Az alkonyat mindigmeghővösödött, ahogy utolsót lobbant a nap és a felhık hajából is kihullt az arany,piros és lila tüző kölcsöntiara. Hős szél indult el a tenger felıl, amely mogorván,sötétzölden nyugtalan lett, és éles, sós szagokat ontott magából. A hıségtılleterített lények éledni kezdtek. A lápisz lazuli színő égen kigyúltak a csillagok, s akonyhában kint halkan énekelni kezdett Clara, a szelíd arcú, tehénszemőparasztasszony, aki takarított, fızött, mosott rám. Jó hallással, biztosmelódiavezetéssel énekelt egy ısi, édes íző szerelmi dalt, egyikét azoknak,amelyek csak ott, a Földközi-tenger környékén teremnek meg. Az én testemben ahıemelkedés alattomos, hideglelıs borzongása emelkedett ilyenkor, s elhoztaverejtékes ágyamba Corinna emlékét. E kínzóan kívánt test fantomja olyan voltkaromban, mint egy gonosz kéjt nyújtó succubus. Összetört, kiszívta erımet. Hiábaváltam el tıle, velem volt. Hosszú, epedı leveleket írtam neki, amelyekre rövid,gyerekes ákombákommal válaszolt egy iskolás lány engedelmes stílusában.Leveleinket futár hozta és vitte. Nem sajnáltam a pénzt, és ırjöngtem atürelmetlenségtıl az összeköttetés lassúsága miatt. – A futárnak – páviánképő,fontoskodó, buta fráter volt, bizonyos Vernier, egy párizsi! suszter mihaszna fia –külön megbízást adtam rá, hogy mindent megfigyeljen: jó színben volt-e aMadame, mit beszélt, mit üzent élıszóval, milyen öltözéket viselt, mit mondanak acselédek, nem szomorkodik-e, ha egyedüli van? – Az ostoba fickó alaposan megakarta érdemelni! a pénzt, amit adtam neki, s széles mosollyal megnyugtatott; 180
  • 182. Corinna kitőnı színben van, sokat jár el hazulról, igen díszes öltözékben, JeanneGirard kíséretében délutáni és este is; ha egyedül van, nem szomorkodik, haneménekel. Komornájával, a csinos, kacér kis Josette-tel könnyekig nevetgél.Akármilyen késın fekszik le, már reggel korán kilovagol Marcellel, az újlovásszal. Élıszóval csak annyit üzent, vigyázzak magamra, ne siessem el a kúrát,hogy egészen meggyógyuljak neki. A szerelmes, boldogtalan gyötrıdés ellenére a szabad levegı és napfénykioltották lassan tüdım, vérem beteg lobogását. A tengeri fürdı, kiadós úszásjólesın kifárasztott, megjavította étvágyamat, Clara bıséges, egyszerő, ízleteskosztján telni kezdtek szikár tagjaim. Bırömet a nap és a szél bronzossá edzette.Nagy sétákat tettem, s egyre mélyebben beúsztam a tengerbe; a visszanyertegészség, a testi egyensúly derőssé, magabiztossá tett. Négy hónapja voltam mártávol Corinnától, s bár szenvedélyesen szerettem, türelmetlenül sóvárogtam utána,állapotom mégis sokat veszített tőrhetetlen feszültségébıl. A jó étvágyú, jó álmú,pihent ember könnyebben szabadul féltékeny rémlátásaitól, mint a leromlott, betegidegzető. Ezzel a javulással párhuzamosan különös változást tapasztaltam asztráliskörnyezetem viselkedésében. Hosszú ideig nem akartam tudomást venni róla, s haszúró, ijedt nyugtalanság formájában értelmem küszöbéig ért, sietveelmenekültem… Hóhéraim visszavonultak, eltávolodtak, vésztjósló várakozássalfigyeltek, kaján röhej elıtti visszafojtott lélegzettel lestek rám távolról, és velemegyütt hallgatták la közelnyomulását valaminek – éppen úgy, mint Straurbingban,mikor hiúságom fajankó módjára foglyul ejtett Anton Brüggendorf hálójában. Ez afurcsa kettısség tartott vissza attól, hogy hazasiessek. Tétováztam. Vágytólreszkettem a gondolatra, hogy megújult erıvel ölelni fogóra Corinnát, sugyanakkor féltem is. Gyávaság fogott el. Megfutamodtam. Nem akartam semmitkockáztatni, nem akartam biztosat tudni, és elıre küldtem Vernier-t a hírrel, mikorérkezem. Mégis Vernier elıtt érkeztem haza teljesen váratlanul. Vernier-t útközbenToulonban leütötték és kirabolták. Eszméletlenül került kórházba; hetekig élet-halál között lebegett, nem tudott életjelt adni magáról. Ostoba, gyermekes kísérlet volt elhárítani akarni valamit, amit a Sors felémirányított. Ha Vernier elıttem érkezik Párizsba, néhány nappal késıbb tudom megazt, ami nem is nagyon leplezte magát. Óh, nem a Marcellel való kalandot. Marceladdigra már mocskos, veszett ebként acsarkodóit Corinna ellen valamelyiktömegszálláson, fenyegetı leveleket íratott neki, s mikor Corinna nevetve tőzbedobta ıket, hozzám fordult, elıször levélben, azután személyesen. Nemcsak pénzvágy vezette ezt a zsarolót abban, hogy részletesen feltárjaviszonyukat, Corinna kívánságait, telhetetlenségét, perverz aljasságát, hanem amegbántott, tönkretett, megsebesített hím féltékeny bosszúja is. Corinna közelébılegyetlen férfi sem szabadult halálos sérülés nélkül. Egy pillanatig szinte keserőelégtétellel láttam, mi lett a duzzadó izmú, illatszerektıl bőzlı, cinikus, "szép"Marcelból. Táskás szeme, duzzadt orra, reszketı keze és rekedt hangja átdorbézolt,átivott éjszakákról tanúskodott. İ is a primitív ember narkotikumához, azalkoholhoz folyamodott, hogy megölje, kimarassa testébıl, agyából, érzékeibıl 181
  • 183. Corinna meztelenségének, illatának, kéjes feljajdulásainak és sürgetéseinekemlékét. Hajlott, lesoványodott alakján szakadt, piszkos ruha lötyögött; testébıláporodott szagok gızölögtek. Pedig vele mindössze néhány héten át játszadozottCorinna. Természetesen kiutasítottam, s mikor erıszakoskodott, kidobattam.Késıbb még hallottam róla. Teljesen lezüllötten, rablásból élt, aztánbérgyilkosságot követett el, és halálra ítélték. Csodálkoztam rajta, hogy ez a mindenre elszánt, gyökeréig romlott és féltékenybosszútól megszállott apache miért nem bántotta soha Corinnát, romlásánakmeglódítóját? Pedig hónapokon át leste minden lépését, körülötte csapongott,mikor gondtalanul kilovagolt, kikocsizott és sétáját végezte; sıt álarcos éjszakaikiruccanásait is nyomon követte, de sohasem merte megszólítani. Egyszer máreléje toppant lerongyoltan, alkoholtól dülöngélve a Bois de Boulogne fái közül, demikor Corinna nyugodtan nevetne a szemébe nézett, és megkérdezte, mit akar, egyhangot se tudott kinyögni, s elkullogott, mint egy megigézett vadállat. * Amikor Korzikáról hazaérkeztem egy szokatlanul meleg, október elejiéjszakán, nem Marcelt találtam közös hálószobánk széles ágyában, helyemetbitorolva, hanem egy Alfred Le Coeur nevő hatodrangú színészt, egy sima tagú,rózsás bırő, hisztérikus kanmajmot, aki csaknem elájult ijedtében, mikormeglátott, és piros selyemnadrágját maga elé szorítva fel-alá szaladgált a szobában,anélkül, hogy megtalálta volna az ajtót. Én talán még nála is zavartabb voltam.Egészen kábult és néma: fejem csaknem az eszméletlenségig üres és tanácstalan.Egyedül Corinna ırizte meg hidegvérét. Élesen rászólt szőkölı szerejtıjére, hogy akijárat jobbra van, menjen már a fenébe, míg meg nem ölöm, aztán felkelt – mégpongyolát sem borított meztelen testére –, odalépett hozzám, és nyugodt, szintekihívó hangon megkérdezte: – Te persze azt hiszed, megcsaltalak?! Azért lopództál laza éjszaka, váratlanul,lábujjhegyen, hogy gyáván rámless, rámbizonyíts valamit, ahelyett, hogy itt lennélmellettem, ahogy minden szerelmes férj ott van a felesége mellett, megvédi akísértésektıl, erıs karjába öleli, ha ölelésre éhezik, csókjaival torlaszolja el ajkát,hogy más férfi le érjen hozzá, nem hagyja egyedül aludni hideg ágyban, tüzesgondolatokkal, ó, ne szólj! Már régen hazajöhettél volna – hangja egyre vádlóbb,élesebb lett. – Erıs, egészséges vagy, mégis ottmaradtál heteken, hónapokon át, ésén vágyakoztam utánad… – most már halkan beszélt, és közelebb nyomulthozzám. – Éhes voltam… Minden pillanatot végigéltem, amelyet a karodbantöltöttem, és nem jöttél, nem jöttél… A férfiak, akik a nyomomba szegıdtek, afülembe duruzsoltak… nem bírtam tovább! Itt volt ez a viaszmaskara, ez apuhány… aki nem is férfi olyan, mintha herélt volna… elhatároztam, hogymegbolondítom a meztelenségemmel, a közelségemmel, azzal hogy nem adom odamagamat neki… Felolvastam neki azokból a könyvekbıl… vinnyogott… mellémfeküdt! és… akkor ezzel a kínzással kielégültem anélkül, hogy bőnt követtemvolna el, anélkül, hogy megcsaltalak volna és… 182
  • 184. Pofonütöttem. Csak akkor eszméltem rá, mit teszek, mikor kezem ellendült,mint az ostor. Azután undortól és kétségbeeséstıl hajszolva kirántottam az ajtót,hogy elrohanjak; el ebbıl a bőnszagú, förtelmes, meggyalázott hálószobából, el agúny paroxizmusában felvijjogó, kielégült asztrálkíséretem elıl… de Corinnameztelen karjai rámfonódtak, mint a mocsár mélyének szívós liánjai, éselgáncsoltak. Karját, szorító combjait kiáltozva, szitkok és ütlegek közt szaggattamle magamról, de ı ijesztı erıvel kulcsolódott hozzám, nyakamba, vállárábaharapott, és ziháló szavainak bővöletébe vont: – Szeretlek… szeretlek… Szeretem a kezedet amellyel megütöttél… Csaktéged… Milyen erıs lettél… A bıröd barna és sima… Még sohasem… kívántalakígy… Nem… nem engedlek… Óh, gyere… gyere… Te vagy az elsı… azegyetlen… önáltatás nélkül pillantottam egyéniségének reménytelen alvilágába,tudtam, hogy hazudik, és láttam, mivé leszek általa; erıszakos szenvedélye mégis,túlharsogta ön becsülésemet, utálatomat, erkölcsi sokkomat, és felgyújtott újra. Azágyra zuhantunk. Hagytam, hogy a piros örvény elragadjon, süketítı, vakítózúgással mélyen-mélyen ölébe szívjon, és elveszítsen. * El kellett volna kergetnem Corinnát. Mindenki, akit nem borított el soha ez azérzelmi dögvész, csodálkozó felháborodással kérdezte volna, miért tőröm megmagáim mellett, úgy, ahogy kettéhasadt énem jobbik fele is szabadságért sóvárgott,de a másik fogoly volt. A fogvacogtató, térdgyengítı szenvedélytıl, kéjes szokásokés emlékek égı himlı foltjaitól borított asztrálén fogollyá lett az asztrálsíkonCorinna boszorkányölének kötése által, ugyanúgy, ahogy elmúlt életembenFrancesco Giuseppe Borri fogollyá lett a matéria legmélyebb síkján Homonculussátáni szövetsége által. * Még az a mentségem sem volt meg önmagam elıtt; hogy Corinnának sikerültelhitetnie velem ártatlanságát, és azért játszom vele végig a kibékülésfogadkozásokkal, könnyekkel dramatizált majomszínházát. Nem. Tisztán láttam ésértettem ıt. Tudtam, mi történik benne és körülötte. Undorodtam tıle,megvetettem, győlöltem. Megrendülésem nem tudott visszatartani attól, hogyfelháborodásomban, tehetetlenségemben újra és újra kezet ne emelnek rá.Megütöttem, hajánál fogva végighurcoltam a szobákon, noha azelıtt sohasemtudtam elképzelni, hogy férfi megüthet egy nıt. De minél durvábbanbántalmaztam, Corinna annál alázatosabban kúszott vissza hozzám, és annállebírhatatlanabb erıvel zúzott össze testének ellenállhatatlan kísértésével. Semminem okozott nagyobb élvezetet neki, mint ha egy férfi saját akarata ellenére,átkozódva, győlölettıl megszállottan tette magáévá a düh és a kéj elvakultindulatában. Érzékein egyre jobban eluralkodott a fekete Erıs mágiája. Már nemkereste az egyszerő, erıs, fiatal testeket; a tavasz primitív báját és természetes 183
  • 185. potenciáját. A bonyolult, romlott, bizarr, rothadt és perverz gyújtotta fel; a tragikusés veszélyes. Láttam, hová sodródik, és nem tudtam megmenteni tıle. Állandószörnyülködésben éltem Corinna és magam fölött a verekedés és kibékülés egyresőrőbb kataklizmáiban. Elutaztam tıle, és visszasiettem hozzá. Elrohantam hazulról, bordélyokatkerestem fel, hogy más nı testével torlaszoljam el testének emlékét, de abeteljesedés pillanatában az ı nevét kiáltottam. Belém ivódott illata, hangjánakárnyalatai, minden testrészének színe, tapintása, formája, mozdulatainakrezzenései, nevetésének sokszínő, forró korbácsa. Érzékeim csak az ı testének éstesti emlékének varázsigéjére tüzesedtek át és vontak a kéj vágy kínpadjára. Minél többször és minél mélyebben buktam el kicsapongásai, aljassága teljesismeretében, démona annál élıbb és elpusztíthatatlanabb lett, nemcsak vérrel teltfizikai valóságban, hanem az én asztrálkörnyezetemben is, amelybenszenvedélyemmel megteremtettem és a legnagyobb hatalommá növeltem ıt. Az akomplexum azonban, amely ott duzzadt élıvé a másik világban, a küszöbön túl,nem hasonlított ahhoz a szépséggé hazudott álruhához, amelyet Corinna viselt;zsírosan puha, püffedt húsú, leffegı ajkú, dülledt szemő hüllı volt az önmagáértvaló kéjelgés nyálkás sikamlósságával, amelyet csak a nemi izgatottság perverziójabővöl néhány percre kívánatossá. Az örökké éhes csápokkal tárgyat keresıszörnyeteg állaga egyre nıtt a sperma és a romlott vér bőnös omlásától, amelybıltest nem épülhetett, élet nem támadhatott Corinna meddı méhében. Az embereknem sokat tudnak a vér és a sperma misztériumáról. Azt hiszik, a terméketlen,hajszoló szenvedéllyé lett kéjelgés lámpásának ez a szörnyő olaja következménynélkül ömlik el két szeretkezı ember boszorkánykörén belül. Pedig minden sötéteksztázisból sötét élet fakad; a fertızött, aljas ágyékokból succubusok és incubusokszületnek, az asztrálvilág elementáris vámpírjai, akik magányos ágyakbalátogatnak el, pattanásos kamaszok, didergı szőzlányok, tüzes álmú özvegyek,beteges hajlamú szégyenkezık erıit szívják magukhoz éjszakánként az álom vagya magány kísértı perceiben, és ezek a perverz üzekedéstıl reszketı kező, üreshátgerincő, süppedt szemő roncsokká változnak… A feketemisék sátáni papjaiismerték e titkot. Annak idején azt rebesgették, hogy Diana de Poitiers-nek egyabbé celebrálta a hírhedt "spermamisét", amelynek förtelmes, szertartás közbenmegigézett démona az idézés törvénye szerint engedelmeskedni tartozottszülıjének és idézıjének. Ez a szerelmi varázslat volt állítólag titka a fiatal II.Henrik haláláig tartó szenvedélyének egy asszony iránt, aki kora után az anyjalehetett volna. * Josette, Corinna elsı komornája férjhez ment. Corinna egy szikár, magas,szırös állú, parancsoló modorú asszonyt fogadott szolgálatába. Ezt az asszonyt,Germaine Régnier-t valami titkos kártyaklubban szedte fel, amelyet tudtomonkívül, gyakran látogatott. 184
  • 186. Germaine Régnier nem a komorna, hanem a bizalmas barátnı és beavatottcinkos jogait gyakorolta Corinna mellett. Fölényes hangon homályos célzásokatejtett el magas származásáról, amelyet "jó okból" rejtve kellett tartania.Kapcsolatokat emlegetett arisztokrata és fıpapi körökkel, olyan ismeretekbirtokában lévınek mondotta magát, amelyekkel "kiemelhetné sarkaiból akár akirályi palotát is". Elszánt, tudatos szélhámosnı volt, és tehetséges is hozzá.Corinna zavaros, ösztönös romlottságát valósággal megszervezte. Germaine valódi hajlamát elsı pillantásra elárulta külseje, férfias modora éskülöncül felemás ruhái, amelyek erısen emlékeztettek engem Krisztina svédkirálynı meghökkentı öltözködésére. Rabszolgája s egyben uralkodója lett Corinna hálószobájának, amelybılkülönféle agyafúrt ürügyekkel kizártak engem. Dühöngtem, fenyegetıztem,lelepleztem Germaine valódi kilétét, szándékait; követeltem, hogy azonnaltávolítsa el a házamból, mert nem akarom, hogy a férfiak sora után asszonyokkal ismegalázzon – de Corinna hajthatatlan maradt. Sírt. Rámvillantotta ártatlangyermekmosolyát, panaszkodott, hogy halálra üldözöm olyan dolgokkal,amelyeket meg sem ért. Germaine szegény, elıkelı nı, aki megmentıjét látjabenne. Inkább ı is vele megy a nyomorba és züllésbe, semhogy elkergesse aházból. Mindenütt és mindenkiben rémeket látok, életét pokollá teszem,féltékenységembe lelkileg már belebetegedett; amennyire kívánta, annyiraiszonyodik most az együtthálástól. A múltkor apjával álmodott, aki azt ajánlotta,legyen apáca. Megfogadtatta vele, hogy két hónapig szőzi életet folytat, és eljár atemplomba. Ez az igazi oka annak, hogy nem enged hálószobájába. Ügyesnövendéke volt Jeanns Girard-nak. Álmodni is megtanult tıle célja érdekében. Egypillanatra olyan düh fogott el, hogy azt hittem, bezúzom a koponyáját. Megrémülvesaját indulatomtól, kimenekültem a szobából. Mire visszatértem, az ajtót zárvataláltam, s Corinna esdeklı hangon kiszólt, hagyjam magára, ne erıszakoskodjam,megırül a fejfájástól Tudtára, hogy Germaine mellette fekszik az ágyban.Belerúgtam az ajtóba, és tehetetlenül otthagytam ıket. Péloc teljes szívvel segíteni akart rajtam. İ volt az egyetlen, akinek feltártamsebeimet, önutálatomat, tehetetlenségemet. Meglepıen okos tanácsokat adott,hogyan igyekezzem megszabadulni érzelmi rabszolgaságomból, hogyanváltoztassam görcsös, égı állapotomat hővös közönnyé az önszuggesztiónak, atudatos kiábrándításnak sajátos módszerével. Keressem össze gonddal mindazt,ami Corinnában ellenszenves, gondoljak szívósan arra, ami az emberi testbenáltalában visszataszító; gondoljak a hindu tanításra, mely szerint "az asszony nemegyéb, mint vizelettel és bélsárral töltött edény" –, de amikor alkalmazni akartamezt a módszert, rájöttem, hogy képtelen vagyok rá. Mindaz, ami önmagábanvisszataszított, Corinnával kapcsolatban izgatóan hatott, vagy az undorító képzetetegyszerően nem tudtam összekötni vele. 185
  • 187. * Germaine kiszolgálta telhetetlen úrnıjét minden felhajszolható gyönyörrel ésbőnnel. Corinna asztrálkörnyezete egyre szörnyőbb, fülledtebb és zsúfoltabb lett.Minden kicsapongásánál újabb démon csatlakozott a légióhoz; a romlásnak ekiéhezett hadseregéhez. Már a feketemisék pokoli ízét is megízlelte. Huszonegyéves volt, és öt szörnyő éve a feleségem, mikor Jeanne-nak sikerült végre Cortey-ta házasság jármába fognia. * Jeanne esküvıjén láttam viszont Lepitre-t és Rosalie-t. Lepitre még soványabb,hajlottabb és lobogóbb lett, Rosalie pedig egzaltáltabb, csúnyább, ápolatlanabb,mint valaha. Ezen az ünnepségen észrevettem, hogy Corinna sóvár, perverzképzelete a hektikás próféta felé fordult, aki egy soha ki nem elégülı érzékiségmáglyáján emésztıdött, és pórusaiból a reménytelen aszkézis gyilkos éhségétárasztotta. Corinnát és láthatatlan környezetét megcsapta, fölajzotta ez a gyanútlanzsákmány, ez az önmarcangolással visszafojtott, penitenciákkal eltorlaszolt ésbebalzsamozott szexuális energia. Azonkívül ott volt Rosalie is, a szerelmes, öregfúria; a karvalyujjakkal kapaszkodó, szomjas ırjöngı, akitıl el lehetett orozniegyetlen istenét. Micsoda változatai a mazochisztikus és szadisztikus kéjnek,veszélynek, tragédiának! Tudtam, Lepitre elveszett. Nem menekülhet, mertCorinna szexuálmágiája felé irányult. Ha valóban tiszta és szent lett volna, úgypattan vissza róla a kísértés, mint falról a gyermek nyílvesszıje. De Lepitreasztrálisan fertızött volt. Tisztázatlan, zavaros viszonya Rosalie-val állandóhevületben tartotta érzékeit, végletek között hányódó lázas érzelmességét. Jeanne Girard fonák, tragikomikus esküvıje felidézte bennem saját esküvımemlékét a narancsvirág-koszorús, fátylak dicsfényével övezett Corinnával.Micsoda csapda volt; hová ragadott el magával ez a gyermekmosolyú ördögi szőz,akiben a mennyországot akartam megölelni! Jeanne lapos, rizsporos arcát az öröm egzaltációja még durvábbá és kirívóbbátette. A fehér, tornyos paróka kiemelte bırének petyhüdtségét és vonásainakotrombaságát. A valódi ékszerek, amelyeket "álmaival" összeharácsolt, olcsószínpadi díszeknek hatottak püffedt, vörös keblén és húsos ujjain. Hangos,egyensúly talán modorán, amelybe lakájalázat vegyült a bizalmaskodó cselédszemtelen fölényével, máris tükrözıdni kezdett a társadalmilag beérkezett nıleereszkedı tartózkodása. Hosszú versenyfutás, könyöklés, hazudozás, verejtékesés feszült idegmunka után célhoz ért; most kábult volt kissé, üresen csodálkozó ésfáradt, mint a beérkezés és teljesülés pillanatában minden ember, aki fizikaidolgokért tülekedett. Ebbe az érzésbe az öröm és diadal rakétáinak elpufogása utánmindig vegyül valami csalódás és rezignáció; öntudatlan megérzése annak, hogybetelt, tehát meghalt valami: maga a cél, amellyel terhesek voltunk, amelytartalmat adott és izzásban tartott hosszú idın keresztül. 186
  • 188. Cortey sírós áhítattól szétpuhult arcán gyengeelméjő gyermekek együgyőségefény lett. Cortey boldog volt – és Jeanne is boldog volt. Ugyane szó a kettınélmicsoda végleteket takart! Soha nem éreztem át mélyebben a szavakreménytelenségét, azt, hogy csak ellepleznek, álruhába öltöztetnek valamit, de igenritkán fedik fel a valóságot. Anyósom, Danjou márkiné, méltóságteljesen, szórakozottan öregedett. Aszakadék a világ és közötte egyre mélyebbé vált. Réveteg mosollyal, a titkos,rögeszmés tudás tétova kis eszelısségével tekintett át e szakadékpart túlsó felérılaz emberekre, nézte, de már alig látta ıket. Isten szép álmokkal látogatta meg ıtmagát is, imádságok hosszú ostroma után. Megsimogatta ezt a szelíd, hőségesgyermekét, aki annyira gyanútlanul lábalt át Jeanne és a bárányok hiténekveszélyes árterületén. Minden éjszaka férjével találkozott, így kárpótolta ıt a sorsJeanne-ért, akit házassága miatt el kellett veszítenie. Úgy élte nappalait, mint akiálmodik, s csak éjszaka ízlelte a valóságot férje karjában. E magába zuhant lénytsoha, egyetlen pillanatra meg nem érintette kétely Corinna jellemét, házasságunkatilletıen, s én nem is tudtam, és nem is akartam betömi hozzá a légüres téren át,amely elválasztotta minden valóságtól. Corinna pasztellzöld brokátruhát öltött az esküvıre. Mély, négyszögleteskivágású, szők dereka feltornyozta hegyes mellének két, alig takart, gyöngyfényőhalmát. Merész ívő, ideges orrát, ferde szemét, sötét, kínai tusvonalhoz hasonlószemöldökét és piros, gúnyos ajkát valószínőtlen szépségbe burkolta a fehér,selymes paróka és a füléiben ragyogó, kéken szikrázó briliánskövek csillogása.Nehéz, édes keleti parfümöt használt, amelyet vagyonért vásárolt egy öreg törökbérelttıl, aki valami rejtélyes bőn elıl szökött Párizsba. Nyugtalanító, erotikusizgatószerként hatott rám ez a parfüm, ha megéreztem keserő, féltékeny düh ésszúró vágy fogott el. Kezében hatalmas, fekete velencei csipkelegyezıt forgatott,amely légáramlatával megsokszorozta és szétpermetezte ezt az illatot. Amint beléptem a sárga szalonból nyíló kis olvasószobába, azablakmélyedésben Corinnát láttam meg Lepitre társaságában. Lépteim neszét puhaszınyeg nyelte el. Fejüket sem fordították felém. Transzban voltam. Corinnaarckifejezése, testtartása, a körülöttük izzó piros örvénylés egy villanással felfedteelıttem, mi készül. Lepitre beszélt, félig hunyt szemmel, két arcdudorán az eres,vörös, hektikás foltokkal, halkan, fojtottan, szenvedélyesen – és Corinna figyelt rá.Mennyire ismertem ezt az arcát; szelíd, mohó gyermekmosolyát, amellyel látszólaga hozzá intézett szavakra hallgatott, valójában azonban mögéjük hallgatódzottfeszülten, saját érzékei echójára. Felmérte a szemben állót, arcát, hangját,szemérmetlenül az aktus pillanatában képzelte el, és a más irányba csordogáló,szürke mondatok leple alatt meztelenre vetkızött, vetkeztetett és felkínálkozott. Egy magas támlájú karosszékbe telepedtem a félhomályos szobában. Lepitre térítette Corinnát, ez kétségtelen. Még önmagának sem tőnt fel, milyenszokatlan, lendületes hévvel és gyönyörrel. A szavak új ízzel gördültek elıszájából, ereiben vérhullámok kergettek egymást; költıvé vált e baljóslángolásban, amelynek visszfényét a mennyországban hitte, pedig démonokfőtötték lent, mélyen a tudat küszöbe alatt, a tagadott, lefojtott, éhségtıl és 187
  • 189. indulattól vonagló ösztönszférában. Corinna, mintha önfeledten, lenyőgözöttencsodálkozott volna, felvonta vállát, és közelebb nyomult Lepitre-hez meztelenkeblével, testébıl felszálló illatával. Elırehajolt, hogy egyenesen Lepitre szájábóligya fel az igét nyílt, duzzadt, mohó ajkával. Biztos voltam benne, hogy Lepitreegy pillanattal elıbb nem is álmodott róla, sıt, szent felháborodással utasítottavolna el a gondolatot, hogy megcsókolja Corinnát. De egyszerre, alegmagasztosabb mondat közepén ajka rázuhant az ajkára, és ott állt veleösszefonódva; s míg Corinna teste izmos polipként hozzátapadt és továbbkorbácsolta, tompa nyögést hallatott, mint egy sebzett állat. Aztán hirtelenszétváltak. Lepitre szeme tág iszonyattal bámult Corinna hevült arcába, majdnéhány értelmetlen szót dadogva megfordult, és kirohant a szobából. Corinna kéjeshetéramozdulattal lesimította ruháját, felrántotta vállára a lesiklott derekat, majdfélfordulattal elindult… és észrevett engem a karosszékben, ahogy, mintegypáholyban, dermedt és feldúlt nézıként ültem vele szemben. Nem vesztette ellélekjelenlétét. Nyugalmából sohasem láttam kizökkenni. Felkacagott. – Láttad?! – mondta, s egyre jobban elhatalmasodott rajta a nevetés. Úgy intettfelém összecsippentett szemmel, vásott gamine-ként, mintha egy igen jó tréfabeavatottja lettem volna. – Szép kis próféta, mondhatom! És a prédikáció kellısközepén… Kár, hogy Rosalie nem látta! – fuldokolt a nevetéstıl. – Azt hittem,leharapja a fejemet!… Ha nem lenne olyan ırjítıén komikus, most botránytcsinálnék… – kezét az oldalára szorította, keblébıl áttetszı zsebkendıt vont elı, éskönnyeit törölgette vele. Komor némaságom idegesíteni kezdte: – Miért hallgatsz?! Miért bámulsz úgy rám, mint hóhér az áldozatára kivégzéselıtt?! Talán bizony errıl is én tehetek? Gyanútlanul hallgatom itt a halleluját aszájából, majdnem elalszom az unalomtól, és hirtelen rámveti magát, mint egyvadállat. Te meg itt ülsz, és nézed – hangja támadó és vádló lett – Ahelyett, hogymegvédtél volna! Ahelyett, hogy pofonütötted volna!… Tıled akár erıszakotkövethetnének el rajtam a szemed elıtt!… Te… te… Felálltam, és ı hátrálni kezdett: – Igen… engem meg tudsz ütni… Engem igen!… Ismerlek! – sziszegtefojtottan. Az ajtó felé menekült, és hirtelen kisiklott a szobából. * Elképzelhetı, hogy Rosalie rögtön észrevette Lepitre-en a változást. De lehet azis, hogy a megrendült ember saját maga vallotta be bőnét eléje térdelve, mellétverve, könnyek között könyörögve, hogy segítsen leküzdeni a sátánnak ezt alegnagyobb kísértését. Péloc mindvégig bizalmasa maradt e tragikus emberpárnak. İ mesélte elválságuk részleteit, mégpedig azért, hogy lelki operációt hajtson végre rajtam;Corinna mérhetetlen, embertelen, vakon öntudatlan romlottságának skövetkezményeinek feltárásával kitépje lelkembıl az életemet apasztószenvedélyszörnyeteget. Szegény Péloc! 188
  • 190. Ha Rosalie szavakkal meg is bocsátott, belsejében forradalom tört ki. Bálványanem omlott össze ugyan, de visszazuhant az alvilágba, Hades föld alattitemplomába és félelmetesen élı, kívánatos vér és hús lénnyé lett lebukottságában.Rosalie égivé torzított szerelme szempillantás alatt követelı, féltékeny, sértıdött ésırült testi szenvedéllyé változott. – Lepitre az övé. Nagyságában,megtisztultságában éppúgy, mint testi gerjedelmében. Senki sem veheti el tıle.Mennyben és pokolban összetartoznak. Együtt szárnyaltak a menny felé, mostégjenek együtt a pokolban is! – Felajánlotta Lepitre-nek, hogy próbáljon, általaszabadulni sötét gerjedelmétıl, így mégis sokkal kisebb a bőn, mintha egy másférfi feleségével követné el. Aztán majd együtt vezekelnek. Csak egyszer…egyetlen-egyszer. Lepitre azonban visszarettent sóvár-beteg vágyától, amelyrásütött és… csúnyaságától, ápolatlan szagától, öreg, petyhüdt, zsíros bırétıl,zacskószerő taplómellétıl amelyet kétes, vad áldozatkészséggel feltárt elıtte.Lepitre-t már megmérgezte Corinna szépsége, illata, ajkának íze, teste ruganyostapadásának emléke. Rosalie megértettél a sivár valót, és a visszautasítás maróepévé, beteg győlöletté változott benne Corinna, Lepitre… és önmaga! iránt. Agyavégképp összezavarodott a rászakadt dolgoktól. Közös lakásuk együvé zárta ıket,nem akarták a bárányok és ellenpróféták elıtt nyíltan feltárni életük csúnyafiaskóját, de ketrecbe zárt két vadállathoz hasonlítottak, amelyek közül az egyikrejtızik, menekül, takar, kitér, a másik les, dühöngve fülel, és apró jelekbıl sötétrögeszmét növel. Ágyaik, égi gyönyöreik e bölcsıi kínpaddá váltak, mert amágikus híd, amelyet e lelki feketemiséken egymáshoz építettek, továbbra isközvetített, de most tehetetlen taszítást, gyanakvást, szúró győlöletet, égetı vádakatés a megvetés mérgét. Egy percig sem kételkedtem benne, hogy Corinna keresni fogja a találkozástLepitre-rel. Jeanne egy elszólásából tudtam meg, aki házassága után férjével együttlerótta nálunk a kötelezı látogatást, hogy Corinna Lepitre boltjából értékes, régikönyvekkel lepte meg volt nevelınıjét. Corinnának szeme sem rebbent.Könnyedén más témára siklott át. Akkor már nem szóltam neki. Belefáradtam. Mitmondhattam volna? Egyetlen rés sem nyílt lelkén szánalom és megértés számára.Sima lap volt. Könyörtelen, tudatlan, testetöltött asztrállény a szenvedés mindentapasztalatán innen. Úgy éltem mellette, mint az elítélt, aki büntetését tölti, sszüntelen új bőnbeeséssel hosszabbítja büntetését. Ha ágyától, testétıl távol voltam, győlöltem. De nem tudtam sokáig távolmaradni tıle, ha annyira nem is alacsonyodtam le, hogy én kezdjem az ostromot.Remegve, önmagámtól utálkozva vártam, mikor kívánja meg újra a velem valóinfernális nászt, mikor tör be szobámba szemérmetlen meztelenségében, hogykihívjon, fehér izzásig feldühítsen, s végül üzekedı állattá alázzon testénekmágiájával. Idırıl idıre szüksége volt rám, arra, amit csak tılem kaphatott meg:feltétlen hatalmának szadisztikus kielégülését egész erkölcsi valóm fölött.Hajtóvadászata Lepitre és Rosalie ellen szintén e mérges gyökérbıl táplálkozott,amelyet a testén túl feszülı démonikus hajtóerık öntöztek állandóan. 189
  • 191. A szerencsétlen Lepitre és Rosalie jámbor, szenvedélyes, önáltatóhazugságaikkal megértek az asztrális pokol tüzére. Közeledett a robbanás, azösszeomlás pillanata. Sajnáltam ıket, de ha rövid villanásokra szabaddá lehettemsaját betegségem tudatától, tisztán láttam: Corinna csak eszköz ebben. Valaminekel kell pusztulni bennük, ami romlandó, téves és elvakító, hogy a romokon túlvalódi önmagukhoz jussanak. S ilyenkor, távolról, elsüllyedt, boldog álmokbólátszőrıdı melódia-töredékként azt is megéreztem, hogy annak, amit gyötrıdveátélek most, értelme, feloldása van valahol. Át kell haladnom rajta, mint valaminoviciusnak a beavatás templomának szuroksötét folyosóján: botorkálva, bekötöttszemmel, az ismeretlentıl való jeges szorongással Ezek azonban csak elrohanópercek voltak. Napjaim, éjszakáim, a hetek és hónapok szürke, vigasztalanpókhálóként szövıdtek körém, fojtogattak, gúzsba kötöttek. Úgy éreztem, mocskosa levegı, amelyet beszívok, és vastag, sáros rétegként tüdımre rakódik.Verejtéktıl, piszoktól ragadósnak, fülledtnek éreztem testemet, hiába fürdettemmeg a paráznaság elıcsarnokául épített, zöld márvány fürdıszobánkban. Lélegzetem egyre nehezült. Erım fogyott. Tüdıbajom újra elıvett. Köhögtem.Éjszaka rossz lázak lüktettek bennem. 1736 tavaszán vért köptem. Szegény, jóPéloc vitte keresztül emberfeletti kitartással, hogy újra elutazzam. Ezúttal Svájcba mentem; föl a hósipkás, szőrt levegıjő hegyekbe, ahol a lefutóhegyi patak ágyában rezgı meztelen faág csillogó jégkéreg ruhát ölt hajnalra. Atüzes napfény, amelyet hószagú, zord alkonyat vált fel, furcsa, intenzív közelségbehozta a dreisesselbergi keselyővár emlékét, amelynek toronyszobájába hasonló tájküldte be hozzám idegen színeit és páráit. A csillagok ugyanolyan közel, élesbriliánsfénnyel ragyogtak a kis vadászház nyitott ablaknégyszögében. Állapotomakkor is krízis volt; s azóta se hagytak el a különféle fizikai és asztrálkórokkibomló lázai. Corinnától nem köszöntem el. Nem jött haza két napon keresztül, és ezzelkönnyebbé tette válásunkat. A felháborodás lendülete magasra lángolt bennem; kikellett használnom, mielıtt jelenléte újra siralmas rongybabává roskaszt össze.Néhány sort hagytam hátra neki. Ez volt a búcsúnk. * Utazásom menekülés volt tulajdonképpen. Azt reméltem, ha lefoszlik rólamLouis de la Tourzel elhasznált teste, megszőnik a kötés is, amely Corinnáhozláncol. Egyedül akartam meghalni. A magaslati nap óriási alchimistakemencéje nemtudta a csodát véghezvinni, hogy újra egészségessé transzmutáljon, mert hiányzottbelılem egy fontos feltétel: ahhoz az élethez való akarat, amelyet folytattam. Ernyedten útjára engedtem magamban a felbomlás erıit. Alázatosan feküdtemaz éjszakák olvasztótégelyében, verejtékké és vérré oldódva. De Corinna nemtágított mellılem. A sötét asztrálcsürhe fanatikus összeesküvı hordakéntközvetítette hozzám az emlékek lassan ölı Borgia-mérgét; orromba varázsoltaparfümjének szúróan édes illatát, fülembe zengette dadogó, kéjes szavait, 190
  • 192. felkiáltásait, sikolyát, és lehunyt szemem képterére lángoló színekkel felfestettemeztelen testének káprázatát. Hatalmuk zenitjét ünnepelték ık is, az ordasok, tüdıvésztıl szított érzékeim kilobbanás elıtti lángja fölött. Tombolva táplálták,körültáncolták ezt a máglyát, mint a részeg, éji bogarak. * Gyengülı állapotom ellenére megnyugtató leveleket küldtem Palócnak, éskértem, tudósítson mindenrıl, ami Corinna körül történik. Corinna nem fáradtlevélírással. A futárral üzent néhány szeszélyes, hazug szót; kedveset vagy marót,aszerint, milyen hangulatban volt. Péloctól tudtam meg, hogy Germaine korlátlan úr a házban. İ vezeti aháztartást, dirigálja a cselédeket és rendezi a fogadásokat, amelyeken nagytétekben folyik Corinna elhatalmasodó szenvedélye, a kártyajáték. A résztvevıkettársadalmi szempontból nem rostálják. Bárki bejöhet, akit Germaine valamilyenszempontból érdekesnek vagy szórakoztatónak ítél. Semmittevı arisztokraták,gyanús jövedelmő léhőtık, hamisjátékosok, beteges hajlamú nık és férfiak,színészek, félvilági nık vonultak át éjszakánként a játékszobává átalakított zöldszalonon, amelybıl Corinna hálószobája nyílik. Tolvajlási, csalási, szexuálisbotrányok, verekedések váltják egymást, amelyeket csak egy-egy magas rangú éskegyekben részesített rendırtisztviselı tusol el nagy nehezen. Aki betér, eszik-iszik, amennyit akar, az én költségemre. Péloc, mint mondottam, tudatosanértesített így mindenrıl. Gyógyszernek szánta, a kiábrándítás gyógyszerének. Azthitte, a győlölet és megvetés kigyógyíthat Corinnából. Pedig a győlölet csak másikarca a szenvedélynek. Akkor szabadulhattam volna fel, ha közönyössé tudok lenniiránta, ha nem törıdöm vele, hogyan él, és milyen mocsokban mártja meg testét. Távollétem harmadik hónapjában Rosalie megölte Lepitre-t, s azutánönmagával végzett. A gyilkosság módja figyelemre méltó volt, és feltárta azeszelıs indulatot, amely ebben az öreg, szerelemtıl és féltékeny gyanútól ırültasszonyban tombolt. Valósággal ízekre vagdosta halványát, aki már az elsıszúrásoktól meghalhatott, de a szerencsétlen megszállott mindenért fizetni akart, skielégülni a sok visszagyőrt vágy, híggá vált könny, egzaltált, közös lelki onánia éscsúfos, megalázó bukás után. Tépte és szabdalta Lepitre-t, vérében fürdött, mertimádta és nem ölelhette, mert hitt benne és minden mértékben, az elbírhatón túlcsalódnia kellett. Aztán felvágta két karján, lábán, nyakán az ereket, a kivérzett,összezúzott holttest mellé feküdt, görcsösen átkulcsolta, és ebben a szörnyő, utolsóés egyetlen szerelmes ölelésben várta be a halált. Péloc megrendült sorai juttatták el hozzám a hírt. İ talált rá a holttestekre.Corinna a temetés napján házikoncertet adott egy új csillag, bizonyos René Gillethárfamővész tiszteletére. Gyakran látni most Martin Allais, a sarlatán társaságában,aki háziorvosaként szerepel. E levél után ágynak estem, és testemet nem is kényszerítettem többé felkelésre.Minek? Tüdım fullasztó köhögési rohamokban darabokban szakadt ki. Csonttásoványodtam. A szenvedély bacilusai erım maradékát pusztították. 191
  • 193. Utolsó, rövid levelem Pélocnak szólott. Megköszöntem barátságát, az egyetlenértéket, amelyet nyomorult életembıl magammal viszek… …de a végsı, hörgı lélegzetvétel Corinna nevével együtt szakadt ki mellembıl. Harminchat évet éltem Louis de la Tourzel boldogtalan, szenvedélybıl épült éstúlfőtött érzelmességgel terhelt testében. A zöld ablak Ezután következett el utam legkülönösebb, legkifejezhetetlenebb szakasza.Megkísérlem szavakkal megközelíteni, noha a szavak szilárd határai közé nemférnek be a határtalan színek, árnyalatok, s a dolgoknak az az ijesztı intenzitása,amely lényege az asztrálvilág alacsonyabb síkjainak, ahol a szenvedélyek,elnyomott ösztönök gyökerei terjengenek. Az asztrálvilág magasabb síkjairól,ahonnan az értelem hívja elı gyöngéd, csodálatos duálpárját, s nászukból azintuíció s a mővészetek remekmővei születnek, majd késıbb szólok. Tudatom és egész valóm a halál pillanatában, mintha megfeszült lánc végérılszabadult volna fel, visszapattant Corinna mellé. Foglya voltam még mindigvágytól fekélyes asztráltestemmel, amelyben az érzéki éhség emberi fizikumszámára elképzelhetetlenné fokozódik, az érzékek emberi idegzeten túli millióvoltos áramkörökké lesznek. Ez az asztráltest az anyaggá sőrősödött, véges éslabilis világ morzsáiból táplálkozik örökké kielégületlenül. Odaláncolódtam tehát a légióhoz, amely Corinna testének hıt árasztó, vörösenparázsló kohóját győrőzte körül, tüzet a vágy olajával táplálta, és karmos ujjakkal,győlölködve osztozott a rajta át zsákmányolt gyönyörkoncon. Láttam Corinna életét. Egyetlen pillanatától nem tágíthattam, akkor sem, haszörnyülködve el akartam fordulni tıle. S hozzámkötve, velem járta e pokolivitustáncot gondolataim, vágyaim, bőneim démonná lett ordasserege. Jelen volt már e fekete boszorkányfarsangon a szép Marcel is, akit az akasztófakötele szorított ki testébıl és kékesfehér, iszonyú hullaarccal, mérhetetlenkétségbeeséssel ott keringtek rabbá lett alvilági holdakként Lepitre és lelkénekszerencsétlen társa, Rosalie is. Corinna sorsa pornografikus rémregényként pergett elıttünk, mindenrészletében megvilágítva a fizikai lét hatalmas színpadán, öltözött, vetkızött,álarcot öltött, kacagott, sikoltozott, hazudott, pusztított, szeretkezett, ivott,kártyázott, marakodott, minden pocsolyába belehemperedett, minden romlásból,minden indulatból kéjt harácsolt testének; de a fogantyúkat a rámeredı démonokkezelték, mint marionett-figurák végtagjaihoz kötözött vékony szálakat abábjátékos. Az összjáték egyre tökéletesebb lett. Corinna szívós teste jól bírta akicsapongást, mert lelke még tetszhalott volt benne. Vagyona, szeretıibármennyire támogatták, ijesztıen leapadt az eszeveszett kártyacsatákban és aszerelmi vámszedık keze alatt. Méhe teljesen meddı volt, élet és kapcsolódás elıleltorlaszolt kapu. Évei sorra lángoltak fel, és ellobogtak, mint a szalmaláng. 192
  • 194. Martin Allais szívósan kitartott mellette, és ı is szívesen megtőrte, mert elszánt,semmitıl vissza nem rettenı romlottságában megérezte rokonát. Allais sohasem vett részt testileg a szeretkezésben, csak jelen volt. Dülledt,olajos, vörös párában égı pillantása mindennél jobban felkorbácsolta Corinnát.Belevonta a legaljasabb bacchanáliákba, hálószobájába zárkózott vele egyedül, éstestével, mocskos szavakkal, de Assis pornografikus könyveinek mérgezımondataival ingerelte, de Allais szilárd maradt. Ez a vérmes ínyenc, ez ahamisjátékos, aki külön romboló elméletet gyártott a bőn szépségérıl és egyedülüdvözítı szükségességérıl, aki mindent kigúnyolt és mindenen nevetett,áttörhetetlen falként állta Corinna ostromát. Addig biztatta, hízelgett neki, bírálta,tanácsokkal látta el, megzsarolta, nem tágított mellıle; ha fürdött, mindentestrészérül ügyes, cinikus, de gyújtó verseket rögtönzött – míg Corinnát kezdteıszintén érdekelni, jobban érdekelni mindenki másnál. Allais félelmetesen okos csirkefogó volt. Mindent meg akart nyerni, s ezértnem sajnálta évek kitartó munkáját, fegyelembe törte heves, latin vérmérsékletét,elfojtotta sóvárgását Corinna iránt, legyızte bosszúvágyó féltékenységet ésirigységét. Végül elérte, amire törekedett. Tévedhetetlen módszere és teljesítményeimponáló volt, még akkor is, ha rossz cél érdekében vitte véghez. Corinna, akiéheztetett, lenyőgözött, megbabonázott Corinna, aki Allais oly sokáigmegtagadott ölelésében sohasem ízlelt csemegét sejtett – lépre ment. Alázatosankihajította Germaine-t, kevésbé veszélyes rossz-szellemét, aki a maga módjánfeltétel nélkül hő volt hozzá –, és nyilvánosan összeköltözött Martin Allaisszal.Kiszolgáltatta neki hálószobája és kasszája kulcsait. Allais néni maradt adósa meglepetéssel. Tudta, szép ragadozó ketrecénekkapuját ırzi, amely ha feleszmél, ki akar törni szabadabb vadászterületekre.Amilyen módszeresen, szívósan bekerítette és leigázta Corinnát, olyan tervszerőentartotta rabságban. Pénzét, ruháit elzárta. Barátait kiutasította. Ha Corinnatombolva lázadozott, majd módját ejtette egy-egy rövid szökésnek, brutálisan,könyörtelenül megverte, annyira, hogy Corinna napokig az ágyat ırizte utána,csodálkozva, megrettenve és – titokban elbájoltan. Allaisnak nem voltak illúziói. Tisztában volt vele, hogy egyetlen férfi, ha mégolyan szenvedélyes és ötletes is az ölelésben, nem lehet elegendı Corinnának; tehátperverziók olyan mélységeibe ragadta magával, hogy Corinna nyöszörögve,összezúzva kegyelemért könyörgött. Második és legijesztıbb meglepetése Corinna vérének megfertızése volt. Allaiscsúf pattanásai nem keltették fel a gyanúját annak, aki sohasem szemével ésagyával figyelte az embereket. A betegség azután rést ütött lelkénekérzéketlenségén. Mikor a kór roncsolása eluralkodott külsején, alig múlt negyven esztendıs.Eszeveszett életmódja amúgy is gyorsabban égette, mint bármelyik asszonyt, demíg egészséges volt, megvívott az idıvel. 193
  • 195. Rohamos elöregedése, bomlása a bırénél kezdıdött. Feszessége meglazult,száraz, vörös foltok, kiütések ütköztek elı rajta. A szeme alatt sötéllı, kéjes árnyékkék zacskóvá duzzadt. Keblét már nem mutathatta hivalkodó leplezetlenséggel,mert tartóizmai elpetyhüdtek. Szemében a tudatos szépség parázsló örömét fakó,zavaros ijedtség váltotta fel. Gyullatag ínyében megmozdultak, majd sorrakihulltak a fogai. Foghúsa, mandulái gennyedni kezdtek. Hangja rekedtté kopott, shollófeketén fénylı, az élet villamosságától pattogva szikrázó haja szürke, halottkóccá vedlett. Kikopott vagyonából is… Allais, akit szintén fogatlan, kopasz, sebesnyakú aggastyánná rombolt a luesz, pénzének és ékszereinek utolsó roncsaivalmegszökött tıle, egyedül hagyta nyomorával és tanácstalan vakrémületével. De nemcsak ı ejtette el mohó tolvajkezébıl a szépségtıl, egészségtıl,vagyontól megfosztott, üres hüvelyt. Démonai is elfordultak tıle, mint egyvégképpen kihasznált, szemétdombra hányt géproncstól. Corinna senkinek se kellett többé. Undorral vegyes borzadással kerülték el azitaltól tántorgó, fekélyes koldusasszonyt, aki rekedt hangon alamizsnáértkönyörgött. Kilencvenéves anyókának látszott, pedig ötvenedik évét sem töltöttebe. Csak a szép Marcel nem tágított mellıle. Rejtélyes, eltéphetetlen szálakkötözték rothadástól foszforeszkáló teste mellé. Lepitre-t és Rosalie-t sorsuk különtörvénye kilendítette valahová a hőlı tőzgóc mellıl, hogy új testekben továbbkeressék a vezeklést, egymást, önmagukat és a megváltást. Én pedig… Megrázó átélés volt és – szeretném ezt a szót megtisztítani minden rátapadtsalaktól – magasztos. Csak Homonculustól való szabadulásom élménye hasonlítotthozzá, bár ez a folyamat lassúbb volt, emberi számítás szerint évekig tartott.Corinna szépségének, szexuálmágiával átitatott testének széthullásával egyidejőlegsiklottak le rólam a szálak, amelyek hozzá s e vak szenvedélyhez kötöttek. Nemcsupán azért, mert elvesztette fizikai varázsát, hanem mert elıttem lejátszódóelevenen való elrothadása egy ógörög beavatási misztérium lápiszvasaként égett alelkemben. A múlandóságnak, minden forma szétesésének, a legdiadalmasabbszépség ronccsá válásának tragédiája felrázott asztrálkábulatomból. Megértettem atesti gyönyör, az önmagáért való kéj reménytelenségét és káprázatát. Megértettemaz érzelmek, az érzelmességek izzó tőzijátékának halálos veszélyességét,anyagnemzı, mélybe húzó, sátáni lényegét. Megértettem – de ez csak egy szó,erıtlen és mindenkinek mást jelent –, úgy értettem meg, hogy ezzel a felismeréssellehámlott rólam a kötés, amely csak addig bilincselt gúzsba, amíg hittem benne;ellenszegülve, megfélemlítve, de hittem, erısebben, mint Istenben. Ez a tévhitemösszeomlott. A hı remegı fata morganáját széttépte a megismerés hővös, tisztaszélrohama; mert minden szenvedés, kötés, szerelem, rémület, nyomor; betegség éshalál csak képzet. Addig van ereje, míg hitünkkel, gondolaterınkkel anyagot, testetadunk létéhez. Felismertem, megértettem lényegében és mindenkonzekvenciájában – s ezzel kimondtam valódi nevét az asztrális szenvedélynek,mint ahogyan kimondtam egykor Homonculus valódi nevét, s ezzel úrrá lettemfölötte. 194
  • 196. * A fizikai és asztrálsík alacsonyrendő kötelékei leszakadtak rólam. E kétvilágban szabaddá váltam. Corinna testében, amely az asztrálsík legmélyebb pontjavolt, feloldottam a csomót, amelyhez vakon, bekötött szemmel kell elbotorkálniamindenkinek. A dolgokat egyedül belülrıl lehet átélni. Azonosulni kell velük,hogy minden lehetıségükkel, veszélyükkel magunk mögött hagyhassuk ıket. Akiáthaladt az alvilágon, az megszabadult a pokoltól. Aki azt hiszi, egy vékony pallónátsétálhat fölötte, az mindig belezuhan. A bárányok, Lepitre, Rosalie, Bánét,Boisson és a többiek mind ott egyensúlyoztak szédülve, de hetvenkedve e lebegı,hajmeresztı hídon, s úgy gondolták, meg sem állnak a mennyországig. Tévedtek.Lepitre és Rosalie hanyatt-homlok beleestek a legtüzesebb katlanba. Szánalomfogott el, ha arra gondoltam, micsoda átéléseken át találják meg majd a kivezetıutat Varázslatos állapot volt ez. Annak a kegyelemnek pillanata, amelyhez annyitéves és nevetséges emberi elképzelés főzıdik. A kegyelem egyetlen értelme; atörvény, amely a rosszat gyógyszerré változtatja, amely a bőn, a halál, a fájdalommélypontját kiindulássá teszi a megvilágosodás felé. Egyetlen lépést nem tehet,egyetlen tartozást nem takaríthat meg, egyetlen terhet nem vehet le az emberválláról még Isten sem a többi közül való szeszélyes kivételezéssel, mert akkor ameg nem járt út szakasza fehér folt marad a lélek térképén, átéléssel ki nem töltöttveszedelmes rés, amelyen bármikor újra benyomulhat a sötétség. Két kulcs a kezemben volt. Hermes két kulcsa. S hiányzott a harmadik. Az asztrálvilág démonai nem ijesztettek és nem bírtak le többé – mert nemféltem tılük. Tudtam, létük tılem függ. Én vagyok teremtıjük és uruk. Nemfutnom kell elılük, hanem feléjük nyomulnom, s akkor összezsugorodnak,semmivé válnak, felszívódnak, mint a pára. Az út hosszú volt, míg idáig értem, demegért minden áldozatot. Belátom, semmit ki nem hagyhattam belıle, azóta, hogyelindultam Rochard szétzúzott koponyája mellıl, a Nagy Arkánumot rejtı, lopottaranyszelencével. Félni valamitıl annyit jelent, mint mágnessé válni a félelem tárgya számára.Ha megszőnt a félelem, megszőnt a vonzás. * A részvét még Corinna mellett tartott egy ideig. Azután a felismerés, hogyszenvedése, rémülete, nyomora nem egyéb, mint szülési fájdalom, amelybenfelsıbb világokkal való kapcsolat nélkül tengıdı, szerencsétlen démonból emberrészületik, akiben azután a szenvedés fénnyé lehet – megszabadított ettıl a meddıtétovázástól is. Elhagytam ıt, csöndes, teljesen feloldott érzésekkel, mivel mégnem tehettem érte semmi mást. Egytónusú, szelíd, kívülrıl észrevétlen, befelé terjeszkedı életre voltszükségem, hogy kipihenjem a máglyát, amelyrıl leszálltam végre, és erıimetösszegyőjthessem a legnehezebben meghódítható sík, a mentális sík ostromára. 195
  • 197. Csupa hamu és csupa fáradtság voltam. Asztráltestemet alig hegedı égési sebekborították. E kialudt, szürke, salakos alchimista kemencét egy másfajta tőzzelkellett most a szellemi katarzis fehérizzásáig felhevítenem. * Mielıtt továbbnyomulnék az idıben, Jeanne Girard-ról kell még néhány szótszólnom, mert sorsa figyelemre méltó ábrája a sötét erıkkel való dilettánskísérletezés veszélyének. További életét, amely átvonult néha Corinna szemléletén,a túlsó partról figyeltem a Zöld Ablakon át, sokkal áthatóbban, mint testbentehettem volna, annak ellenére, hogy bőnöm felfeszítette homlokomon a harmadikszemet, az atlantiszi mágikus ember szellemi szervét. A test mégis helyhez ésidıhöz kötött, falakkal vett körül, ami most, a küszöbön túl nem korlátozott. Haérdeklıdésem feltámadt Jeanne – Madame Cortey iránt, a gondolaterıkterjedésének gyorsaságával hatoltam el hozzá, s úgy nyilvánult meg elıttem külsıés belsı folyamataival, mint röntgennel átvilágított akváriumban egy egzotikus hal. Mivel valóban voltak okkult képességei, de hazug, alacsony önérdekkel átitatottlénye a lét sőrő mélyrétegébe húzta le, ott vált az asztrálmélyvíz villamos árammalátitatott, hatalmas félszegúszóinak, halálos hideggel telített szörnyeinek kivilágítottátjáróházává. A fény a mélységben leküzdhetetlenül vonzó, de pusztító hıvé alakulát; az isteni ragyogás bús, távoli visszatükrözıdésévé. Azért lappang körül mindentüzet a legelhomályosultabb élet is a vadállatoktól a bogarakig, félelemmel éssóvárgó, szédült vágyakozással. Ez az ı néma, öntudatlan, kétségbeesettimádságuk. Jeanne lelke terhessé vált az elementálszörnyekkel. Egyre több akaszkodott ráés hatolt be lelki-testi szervezetének boszorkánykonyhájába az életmőködéshajszálszerkezetei közé. Minden fogantyút más dilettáns karom rángatott benne,míg a nála mohóbb, erısebb akarás odébb nem taszította. Jeanne, a maiorvostudomány szerint, a szkizofréniának egy sajátos, súlyos állapotába került.Számtalan egyéniséggé robbant széjjel. Különféle hangok, törekvések, ijesztıindulatok váltakoztak benne. Egymást mindig acsarkodva győlölı, rombolóanellenséges idegenek rikácsoltak ki szájából. Néha mindkét kezével különbözıszöveget írt, és a szájával egészen más szöveget mondott. A legkülönfélébbtevékenységekre kényszerítették. Egyszer arra, hogy órákig a falnak fordulvaálljon, ne fogadjon el táplálékot, ne tisztálkodjék, és szükségleteit a szınyegrevégezze. Máskor minden keze ügyébe kerülı dolgot eldugdostattak vele lehetetlenhelyekre, melyeket aztán nem tudott megtalálni. Legtöbbjük fajtalan, undorítóajánlatokkal üldöztette a riadozó cselédeket és a siránkozó, zavarodott Cortey-t.Eleinte, míg társaságba jártak, megszállói hangosan trágár, istenkáromló szavakatmondattak el vele, vallomást tettek bőntényekrıl, amelyeket állítólag elkövetett.Állapota egyre súlyosodott. Gyújtogatni, törni-zúzni, rombolni kezdett, majd férjétfojtogatta, aki alig tudott élve megszabadulni görcsös ujjai közül. Végül ugyanodakerült, ahová szegény anyám: a Salpetriére-be. 196
  • 198. Egyszer, kimerült, rövid, szabad pillanatában féléber, lázas álomban meglátottengem. Révetegen, kételkedıén nyújtotta felém a karját, és kábultan, dünnyögvemegszólított: –… Maga az… Louis… Monsieur de la Tourzel?… Üzen… valamit a kicsiCorinnának?… Nem fogom megmondani, milyen sebes és szürke… majd… majdmondok valami szépet… hogy örüljön… Hirtelen összerezzent, hangosan, hosszan felsikoltott, mint aki ráeszmél nagyszerencsétlenségére: – Segítsen nekem!… Segítsen nekem, Monsieur, az Isten irgalmára kérem!…Maga nem közülük való… El kell torlaszolni a kapukat!… Míg nem késı…Ellopják az életemet… Széttépnek… Csukják be… csukják be!… Oltsák el alámpát… oltsák el!… – De tudata már félresodorták és letaposták más, tülekedıerık, s szájából mély, rekedt röhögés buffant fel. 197
  • 199. Harmadik könyv A fınixmadár felrepül "Óh, vak lélek! Fegyverkezz fel a Misztériumok fáklyájával, s a föld éjszakájában megtalálhatod fénylı másodtestedet, isteni lelkedet! Kövesd ez égi vezetıt! Legyen Géniuszod! İ az, aki elmúlt és eljövendı testesülésed kulcsát ırzi." (Az Egyiptomi Halottak Könyvének felhívása a beavatottakhoz) "Figyeljetek önmagatokba. Pillantsatok a tér és idı végtelenségébe! Onnan zeng elı a csillagok éneke, a számok beszéde és a szférák harmóniája. Minden napkorong Isten gondolata, és minden bolygó egy-egy kifejezése e gondolatnak. Az isteni gondolatok megismeréséhez, óh, lelkek, szálljatok fel és alá a hét bolygó útján ét a hét bolygó hét egén. Mit zengenek a csillagok? Mit mondanak a számok? Mit nyilvánítanak ki a szférák? – Oh, ti elveszett vagy megmentett lelkek, a csillagok, számok és szférák a ti sorsotokat beszélik, éneklik, nyilatkoztatják ki!" (Fragmentum Hermes után) A vízöntı jele Az asszony, akinek teste befogadott új célommal együtt, szelíd volt ésegyenletes, mint az igazi alchimista kemence tüze. A helyet, ahol egy szürke alkonyatkor megszülettem 1760. február 17-én, atitkos tudományok misztikus sugárzása hatotta át. Apám, Cornelius von Grotte,Károly hessen-casseli grófnak udvari zenésze, bizalmasa és rendtársa volt.Ügyesen kezelte az ecsetet és a tollat is, de izzó fantáziáját és mővészi vénáját azéletében már csak egyetlen fókuszra irányította; a Nagy Mő létrehozására, amelyminél teljesebbé válik befelé, annál inkább eltőnik, láthatatlanná válik a külsıvilágban. Festményei, írásai nem e világnak készültek. A Rend titkos könyvtáraırzi ıket, csak olyanoknak hozzáférhetıen, akik értik a szimbológia háromsíkúnyelvét. Grotte várát a sötéten zúgó, sőrő ölyvek erdeje ölelte körül. Magas, szegletestornyának ablakai a Fulda folyó csillogó ívére, északi ablakai Karls Aue parkjánakhabzó szökıkútjára, az Orangerie-kastély gyöngéd körvonalaira és bizarr szépségőmárványfürdıire nyíltak. 198
  • 200. A várban csend lakott és elmélyedés – a meditáció mély hallgatása. Tiszta,nagy, félhomályos termeiben önkéntelenül lábujjhegyre emelkedtek azok is, akiketnagy ritkán vendégül láttunk. A tárgyakból lenyőgözıen áradt klauzúra elutasítótilalma, s a látogatóknak az az érzése támadt, hogy feszült munkába merültet vagyszendergıt zavar fel; megtör valami dermedt varázst, amely szelíd kábulatba vontae helyet. A halk beszélgetések, amelyek az esték gyertyafényében lefolytak vagy ahangok, melyek a nagy, beépített orgonából hömpölyögtek elı bús, fenségeszsongással, nem szakították szét e varázslat fátylát, hanem a mővészet szépségénekkíséretét szolgáltatták neki. Anyám – magas, gótikus alak volt, valószínőtlenül keskeny ujjakkal, átlátszó,finom arccal és magas, nemesen formált homlokkal – a legszótlanabb nı volt,akivel életutamon találkoztam; de szótlansága mindenhez hozzásimuló, nyugalmasés kifejezı volt. Az, aki beszélt hozzá, sohasem érzett közönyt vagy elzárkózástbenne. Mosolya, szeme, értı és sürgetı hallgatása még azokat is megnyilatkozásrakésztette, akik félénkek, zárkózottak voltak. A hallgatás ereje áradt belıle. Mőveltés végtelenül okos volt; a háttérbe húzódva ugyan, de apámmal együtt járta meg aRend fokozatait, írásainak elsı olvasója és bírálójaként, széljegyzetei elárultákeredeti, minden magasságba felszárnyaló intuícióját. Talán a legjobb kifejezés, haazt mondom rá: maga a koncentrált erı volt, amely már semmit el nem ömlesztmellékes irányokba. Apám rengeteg erıt kapott ettıl a nyugodt, kiegyensúlyozottasszonytól; mert apám mővész volt, égı, csapongó, zseniális, szélsıséges ésgyakran csüggedı. Hogy nekem mit jelentett, arra kevés az emberi szó. Készült a fogadásomra. Szüleim mindketten tudták, ki fog náluk megszületni.Többet tudtak rólam, mint én magam, akinek harmadik szemét csak agyilkossággal szerzett elixír nyitotta fel újra, de egy föld alatti börtönben, amelybebelezuhantam. A Rend azonban régebben számon tartott – néhány évezred elıttrıl–, és várta érkezésemet a Vízöntı jelében. Nem kellett semmit titkolnom, és nemkellett semmirıl beszélnem. Míg csecsemı- és néhány évig növekvıgyermektestem nem tudta szellememet teljességgel közvetíteni, addig ahhozmérten érintkeztek velem, de késıbb, alig tíz-tizenegy éves koromban alegnagyobb természetességgel kezeltek úgy, ahogy a többi Juniorest a Rendben:felnıttként, de még nem beavatottként. Ismerték célomat, és tudták, rájuk vár a feladat, hogy feléje vezessenek.Szerettek és vártak – ık és a társaik. Mélyebben szerettek és örvendezıbbenvártak, mint más szülı a gyermekét és más barátok az újszülöttet, mert tisztábanvoltak vele, milyen messzirıl érkeztem, micsoda utat jártam meg, s a pokolnakmicsoda mélységébıl kapaszkodtam elı. A tékozló fiú tért meg hozzájuk,lerongyoltan, sebesülten, gyengén – de krízis után. Aki egyszer beavatott volt és elbukott, az elveszti az ısi Emlékezetet. Csakemésztı sarkallásként, soha ki nem elégülı hiányérzetként ég benne a labirintusbanvaló bolyongás közben e legnagyobb veszteség homályos sejtelme, századokon,évezredeken át. Mindig az okkult fény felé törekszik, kábán és vakon, mint az éjilepke. Megperzselıdik, lehull, hogy új testben újra felszálljon, és megkísérelje a 199
  • 201. misztikus tétel fikcióját: "Égesd el testedet gondolataid tüzével." E meddıkísérletnél teste mindig elég ugyan, de az asztrális vágy tüzében, amely etápláléktól erıs és élı marad. E tőzmagból megint csak halandó test növekszik. Agondolat transzcendens hideg fénye ott lobbant fel bennem Corinna rothadó,szétbomló teste mellett, amely mintegy fókuszba, magába győjtötte mindenasztrális nyugtalanságomat, szenvedélyes vonzódásomat a formák szépségénekkáprázatához és beteg, önbecsülés nélkül való, öncélú kéjelgéssé züllött teremtıerımet. Magába győjtötte, vérébe, húsába szívta, formáinak láncára főzte, s mikortestének mágikus formulája széttört, feloszlott, e kötéssel együtt elpusztult vágyam,nemcsak iránta, de az asztrálmocsarak lidércvilága iránt is. A gondolat mentálistüzében második, szenvedélybıl épült, gúzsba kötött, sziderikus testem isellobbant, és elıtőnt a harmadik, a még dermedten szunnyadó, tudatlan, amnéziásés gyakorlatlan Juniores, készen az indulásra, az ébredés, megismerés ésmegvilágosodás felé. * Míg testem és agyrendszerem kifejlıdése tartott, nem vettem részt semmiféleösszejövetelen. Anyám és apám szellemi gyakorlatokra fogott, s fıleg, bármilyennehezen törtem bele, rendszerre szorított. A napnak bizonyos óráiban – kivétel éshalasztás nélkül mindig ugyanazokban az órákban – el kellett végeznem a rámbízott feladatokat: írásmunkát, nehéz szövegek fordítását franciából németre vagy,ami a legnehezebbnek tőnt, latin betőkkel írt, ismeretlen keleti nyelven szövegezettkönyvrészleteket kellelt betanulnom. Késıbb az idegen írásjelő egyiptomi, héber,arab, szanszkrit, tibeti, kínai nyelveket tanultam. Nyugtalan, kapkodó, hamarfáradó gondolkodásképességemet izmosították így, kényszerítették, hogyfigyelemmel összpontosítson és kitartson akkor is türelemmel, szorgalommal, hanem köti le és nem érdekli az, amit csinál. Ez még csak a tanulás elıszobája volt. Eszáraz gyakorlatokért bıségesen kárpótoltak más órák, amelyekkel misztikusérzékszerveimet ébresztgették, az intuíció finom csápjait tornásztatták, amelyek agondolaton – idın és téren túl – tapogatóznak az éteri Akasa-krónikában. Az okkult zene és okkult költészet voltak mesélı dajkáim, amelyek átitattak amisztériumok borzongó, holdas fényével: felgyújtották képzeletemet, ésmegtanítottak a szimbólumok értelmére. A Hold temploma Sok-sok nyugalmas, védetten körülpárnázott éven át tértek vissza ezüstszürke,estébe hajló alkonyatok apám dolgozószobájában, amelyek mintha ugyanazoklettek volna a megállt idı állandóságában. A kiduzzadó idomú, hatalmasorgonasípok rézszínő hátán ugyanazok a fények csillogtak tompán, és az orgonanyitott, nevetı hármas fogsora ugyanúgy terült apám csontos, mozgékony keze alá. 200
  • 202. Megrendezték nekem a transzcendens költészet fizikainál magasabb rendőszépséget, éppúgy, ahogy az eleusisi éjszakákat teremtette újjá Orpheusz, az istenimővészet legáldottabb és késıbb legfélreértettebb tolmácsolója. A történetnek, amelyet elmondani készült, elıbb mindig az orgonán festettemeg érzéstartalmát dús, búgó és különös színekkel. Feloldatlan, igézetes, misztikusakkordokat ütögetett le, amelyek a látó szem elıtt csodálatos, világítószínörvényeket kavartak a szobában, és élı szimbólumokként kiformálták atörténetet, amelyet apámnak sima, halk, kellemes hangján a szavak nyelvére kellettcsak lefordítania. Elsı története így hangzott: "Úr városában, ahol az emberek az éjszaka szülöttek szelíd holdarcát viselték,élt Bel-Salti-Nannar hercegnı, Nebunaid lánya. Úrnak, Ábrahám városának utolsóidejében történt ez, a nagy Nebukadnecár halála után. Bel-Salti-Nannar hercegnıszemében a magas, tiszta vonalú Holdtemplom visszfénye tükrözött és a teleholdaséjszakák hővös árnyéka, amely sötétbe vonja a falak egyik sima síkját. Bel-Salti-Nannar szép volt, és mindenkihez idegen. Társnıi elhúzódtak tıle, mert érezték,fiatal testében mérhetetlenül öregebb náluk, a férfiak kerülték, mert érzékeikkeltudták, szüzessége mögött nem a vágyakozás éhes tüze lobog, hanem szörnyő,elmúlt tapasztalatok hamuja hallgat szürke, könnyő halomként, így lett Bel-Salti-Nannar a Holdisten és Nin-gal, a Holdistennı templomáé, a templom és a Zikkuratlépcsıs tornya fölött nyitottan kitáruló égbolté s a holdkorongé. Bel-Salti-Nannar szerette és ismerte a hagyományt. Úr városának szent,dicsıséges múltjáról fáradhatatlanul vallatta a földet, s mint kutató értelmő apja, ıis elolvasta a szobrokon, kıtáblákon a régiek titkos üzenetét. Tőnıdı, nyugtalan,kérdezı szellem volt – bátor szellem –, a kérdéseivel nem riadt vissza Nannar, aHoldisten és sugárzó hitvese, Nin-gal elıtt sem. İket is kérdezte, szüntelenülostromolta; ıket is érteni akarta, nemcsak hinni és szeretni. A kilenc öreg pap szelíd, mindent tudó mosollyal nézte keskeny, magas alakját,amint az esti Hold vonalán könnyő léptekkel haladt a szent területet keresztülszelıSzent Úton, és befordult a kilenc oszlop folyosójára. A kilenc pap azután csendben a kisebb szentélybe vonult, és meggyújtotta Nin-gal, a fátyolos istenasszony trónja körül a négy olajmécsest. Bel-Salti-Nannar felhaladt négyszer hét lépcsıfokon, és a csillagnézık négyzetalakú tornyában szemben állott a teleholddal. Kék köntösének puha anyagát élesezüstderengésbe vonta a fény, és árnyékát tömören mögéje vetette. – Itt vagyok – mondta hangtalanul a fénykorongnak –, hívtál és itt vagyok,hogy szolgáljalak. Testem és arcom fénylı a Te fényességedtıl, mint ahogy a Tearcod a Naptól sugárzik; de mögöttem sőrő árnyék esik a földre, mögötted sötétárnyék vetıdik az égre, és akármit közvetítesz hozzám, és akármit közvetítek énTıled tovább, mindennek égre és földre vetıdı árnyéka van. Ezért, hatovábbszolgálok, mert szolgálnom kell a Te fényláncaidra főzve, sírva teszem,mert nem értelek Téged, és nem értem önmagamat. 201
  • 203. Hét éven át beszélt így Bel-Salti-Nannar a teleholdhoz, és a telehold hét éven áthallgatott, és hallgatva parancsolt a vizek, a vér és a nedvek néma nyelvén. Bel-Salti-Annar azonban nem lankadt és nem fáradt el, figyelmét nem fordította másra,nem kérdezte a kilenc öreg papot, akik a négy mécsest mindig meggyújtották Nin-gal trónja körül a kis szentélyben; mert tudta, az ı tudásuk benne csak akkorválhatik az élet megtartó és megújító varázsitalává, ha maga merít a titkosforrásból, amelyet a kilenc pap szintén magányosan és egyenként keresett fel. A hetedik év hetedik hónapjában azután a telehold beszélni kezdett Bel-Salti-Nannarhoz: – Aki kitartóan kérdez, az mindig feleletet kap. Az emberek ritkán várják be,míg kérdésük megtestesül, nyíllá sőrősödik, amely surranva berepül céljukközéppontjába, és feltöri a hallgatás mágikus pecsétjét. Te bevártad. Megkapod afeleletet. Halljad, zárd magadba, és csak annak add tovább, aki hozzád hasonlóanmegszolgált érte: A határtalanban és végtelenben, amely İ, az igazságban,tökéletességben, örökkévalóságban, amely İ, nem lehetnek korlátok. Mindennek,ami van, tehát az igazságnak, tökéletességnek, örökkévalóságnak, végtelenségnekaz ellenkezıje is lehetséges. Ha nem így volna, akkor csak fikció lenne az İszabadsága. Így állhatott tehát az örökkévalóból kiáradó szabad lény elıtt a Tudás fája: anagy analógia, így állhatott elıtte a rossz, ellentétes, halálos és boldogtalankülönút, a vágy által létrehívott anyag világ vonzó, kéjes, szép és kárhozatostőzijátéka, amelytıl az Örökkévaló intése óvta, de nem zárta el. A földi ember sem adhatja át élettapasztalatát a fiatal tapasztalatlannak. Mintfent, úgy – lent. A dolgok újra és végtelenségig ismétlıdnek, mint a vízbe dobottkınél a körülötte képzıdı körök egyre szélesedı győrői. A lénynek tapasztalnia kellett a különutat, a rosszat, a halál formavilágát, hogyne higgye, elfogadja, hanem teljesen átégve a megismeréstıl tudja, hogy Nála ahelyes út. Vele párhuzamos, Benne a megváltás. Az isteni dualitás: az Örökkévaló és mindannak az ellenkezı lehetısége, ami İ,látensen: Nin-gal. A fátyolos Istenasszony, aki már az elsüllyedt ıshazában isuralkodott a kisebbik szentélyben, akit az elmúlt és eljövendı népek más és másnéven imádtak és imádnak majd, aki ura a föld minden bőnös és áldottasszonyának, aki uralkodik rajtam alázatos szolgálóján, titkos nevemen, mely Sin,a közvetítı, aki uralkodik a bolygókon, naprendszereken, az egész Kozmoszon,akinek fátyla a Tejút és a hatalmas csillagködök. İ atyáid istennıje s az elsüllyedtıshaza tündöklı asszonya: Istar – az atlantiszi Isis. Nin-gaiban szunnyad a vágy. Nin-gal a kísértı. Ningalban lobbant fel atükrözıdés vágya. Az örökkévaló, a nemzı. Nin-gal a megtermékenyített Nagy Anyaméh,amelybıl a harmadik: a Lény elıárad Nin-gal halálos vágyának terhével és azÖrökkévaló halált összezúzó megismerésével. Nin-gal létbe lépett az İ igenje által, de İ maga meg nem nyilvánult maradt. Nin-gal magzata: a Lény elindult. És elindult a nagy törvény: mint lent, úgy fent. 202
  • 204. A Lény, mint a nagy Anya és Apa, kettészakadt, a különút vágya éskíváncsisága miatt. A kettészakadás megszülte a taszítás nyomában keletkezıikererıt, a vonzást. A kettıbıl megszületett újra a három, és a három megintutánozta szülıit, így ömlött elı Nin-gal méhébıl a lények végtelen sokasága, skülön-külön mindegyik, távolodó ismétlıdése, szétáradó vízgyőrő köre a fentlejátszódó, csodálatos Istendrámának. İ kimondta az Igent. Mert a vágynak orvossága a kielégülés, rossznak aszenvedés. És ahol a vágy látensen szunnyad, ott szunnyad a veszély is, amely csaka létbelépés, a teljes kiélés mindenségen végigfutó köreivel hárítható el. İ meg nem nyilvánult maradt, de része minden lénynek, mint meg nemnyilvánult, megsemmisíthetetlen belsı lényeg. Ennek az isteni Énnek nincs szüksége tapasztalatra, ezt nem érheti változás ésnem érheti halál. Nin-gal vágyakozik, ég a megtermékenyülés gyönyörében, szüli verejtékbenmagzatát, ujjong az idı káprázattáncában, és a múló, rothadó anyagból örökszépséget próbál formálni, újra meg újra szörnyő fiaskóval, mint a szobrász, akihóból alkotja remekmőveit. Nin-ga tapasztal, csalódik, szenved és pusztul a lét izgalmas kalandjában – és ıigyekszik vissza türelmes, néma, mindentudó isteni párjához a fájdalom tüzeskohóján át, hogy Benne feladhassa önmagát. De ehhez a háromból kettınek és akettıbıl Egynek kell válnia. A Lény visszatér Nin-galhoz, és Nin-gal Hozzá. És mivel minden lény belsı lényege a mindentudó, türelmesen várakozó isteniÉn, tehát külön-külön minden lényben, a létbelépés drámai analógiája mellettNingal keserő csalódásának, belátásának és isteni párjához való visszatérésénekvágya is lejátszódik: Az Egyetlen, Meg Nem Nyilvánult, örökkévaló felé emelkedı, érettebb Nin-galmeditációja, megismerése és kiábrándulása az anyagból. Nin-gal vágysikolya ma is hangzik a Mindenségben. Nin-gal keserő megbánásának jajkiáltása ma is hangzik a Mindenségben. A gyönyörsikoly lefelé, a Lét sőrőjébe hajszol. A megbánás jajszava visszahív az örökkévalóhoz. Így folyik a szüntelen bukásés szüntelen felemelkedés két egymás mellett futó spirálforgása. Minden menyasszonyban a fátyolos Nin-gal siet kéjes, boldog izgalommal avágy és formateremtés veszélyes kalandja elé. Minden papnıben Nin-gal tesz szüzességi fogadalmat és szegül a szenvedéstszülı vágyak és szenvedélyek ellen. Minden anyaméh Nin-gal új hite és kísérleti mőhelye. És minden koporsó Nin-gal keserő kudarca, amelybıl megbánás és megismerésfakad. Ahhoz, hogy valami feltámadjon, meg kell halnia, el kell rothadnia elıbb. Ahhoz, hogy Nin-gal örökre feltámadjon Benne, neki és a belıle kiszakadtlényeknek át kell haladnia a halál és rothadás kapuján. Mint fent, úgy lent. 203
  • 205. Bel-Salti-Nannar csendesen kinyújtózva állt a csillagnézık négyzet alakútornyában, szemben a nagy, lomha vonalú, homokhalmok mögött lesiklóholdkoronggal. Lélegzete lassan, mélyrıl szakadt fel mellébıl. Sin sápadt,titokzatos arca eltőnt, maga után vonta hosszú tejútfátylát, és helyet adott aszürkületnek. Bel-Salti-Nannar nem várta be a piros örömök nappali lámpását, a Napot.Lelépkedett a négyszer hét lépcsıfokon, végigsietett a kilenc oszlop folyosóján,amelyen hosszan, kérın utánanyúlt a hajnali Nap fénycsápja, de ı nem fordultmeg. Elhaladt a kilenc öreg pap mellett, akik a kis szentély ajtaja elıtt sorakoztakkétoldalt, s mikor odaérkezett, elvonták elıtte a függönyt. Bel-Salti-Nannar belépett a szentélybe. A négyzet alakú trónemelvény négyszegletén négy olajmécses égett, és derengı fénybe burkolta az Istennıelfátyolozott alakját. Bel-Salti-Nannar lekuporodott a trón elé, füstölıt szórt arézserpenyıbe, meggyújtotta az illatos füvet, azután a kék füstkígyón át felnézettoda, ahol a fátylak mögött az Istennı arcát sejtette. A szentély eksztázis csendjével telt meg. Csak az ırködı papok számolták anapokat a kapu elıtt. Hős és néma omlással hulltak le a fátylak Nisn-gal alakjáról. Bel-Salti-Nannara negyedik napon, a negyedik próba után már látta térdének, derekának és karjánaklágy körvonalait. Az ötödik napon megpillantotta kezét s benne az élet kulcsát, ahatodikon, az utolsó fátyol lehullásakor meglátta végre az Istennı arcát… …amely saját arca volt, mintha tükörbe pillantott volna. Ekkor megértette minden dolgok káprázatát, az anyaggá sőrősödött tévhitet,amely szétbontja Azt, ami Egy. Megértette, felismerte a lények világának és bennesaját magának tragédiáját, de a feloldódás és szabadulás mérhetetlen messzeségbetőnt elıtte, valahol a Világnap felszívódásának legvégén, s ez elgyötört fáradtság,csüggedés keserőségével telítette belsejét: – Óh, Nin-gal, szegény, csöndes, csalódott anyag, Ningal, boldogtalan anyja avilágnak! Itt kell maradnunk tehát, míg az utolsó vágy elég a Kozmoszban, míg azutolsó indulat fárosza kilobban, míg az utolsó kíváncsiság hamvába hull, míg azutolsó halál buborékja elpattan az Idıfolyam tetején… Itt kell várakoznunk a NagySpirál táncát járva, a körtáncot, amelyet fáradhatatlan csont fuvolák kísérnek… … És arcán könnyek folytak végig, szemben az Istennı meztelen arcával,amelyen saját könnyeinek visszfénye csillogott. Hetedszer töltötte fel a négy olajlámpást a trónszék! négy oldalán, és arézserpenyıbe új füstölıt vetett. A hetedik nap hajnalán, a lassan múló éjszaka után, felszáradtak az istennıkönnyei. Arcán titokzatos mosoly ragyogott; a menyasszony mindent sejtımosolya, és mögötte kivilágosodott hirtelen az ajtó, amely a Nagy Szentélybe,Nannar szentélyébe vezet. A legöregebb pap állt a küszöbön. Fehér köntösét aVízöntı halványzöld és aranyszínő jele díszítette. Kezét némán Bel-Salti-Nannarfelé nyújtotta, akinek arcán most az Istennı mosolyának reménykedése áradt szét.Felállt, és követte a legöregebb papot a Nagy Szentély bejáratán át…" 204
  • 206. A Nagy Szentély Egy másik estébe hajló alkonyaton Apám így folytatta elbeszélését: "…A Nagy Szentély belseje sötét volt, mint a legmélyebb kontemplációbársonyos belsı tere. Bel-Salti-Nannar úgy érezte, nyitott szeméhez odatapad ez asötétség, mint valami sőrő szövet. Egyenesen elırement, és kezét tapogatódzva,félénken elırenyújtotta. A szentély hosszú volt, lefelé lejtett és szőkülni kezdett.Az út síkosan csúszott a lába alatt. Fejét már meg kellett hajtania, mert homloka amennyezetbe ütközött. A levegı fojtóvá lett; nyirkos, elutasító, idegen szag töltöttebe töményen. Bel-Salti-Nannar fülébe tompa, lüktetı hang hatolt, alaktalan és fenyegetı,amely szinte elébe állt láthatatlan torlaszként. Térdre ereszkedve kúszott tovább azellenszegülı dolgok között. Szorongás osont mögötte fekete bagolyként,szárnyának suhogása megérintette bırét, és a rémület borzongásának aprógyöngyeivel verte ki. Már úgy érezte, a lehetetlenbe hatol. Teste hosszan elfeküdt aszők győrőben, körmei kaparászva kerestek támpontot, hogy megkapaszkodvamaguk után húzhassák a súlyos terhet. Közvetlenül szeme, verejtékes arca elıtt két, sötétzöld fénypontot pillantottmeg hirtelen. Megbabonázva meredt e két lidércre, s iszonyat jeges kígyójakanyarodott szíve köré. A két fénypont látóterét egészen betöltı arcból nézett rá;két hideg, gúnyos, győlölködı szem fókuszából. – Állj! – parancsolta Bel-Salti-Nannarnak a két szem, amelyek körül lassan,zöldes fényben kivilágosodtak a vonások. Bıre pikkelyes, nyálkás, rothadásfényében foszforeszkáló hüllıbır volt. Tömpe, lebenyes orra mélyen benyomódotte puha, szétfolyó, állandóan változó állagba. Bel-Salti-Nannar borzadva látta, hogyhomloka közepén nagy, beteg szemhéjú, lehunyt, halott szem van; egy harmadikszem, amely alól véres genny szivárog. Üreges szája sötét odvában sajátosnyüzsgés rémlett; zöld hátú, feketén győrőzı testő, vérszínben csillogó férgekdolgoztak benne falánk tülekedéssel. De e feloszló szörnyetegfejben gonosz, erısélet parázslóit. Bel-Salti-Nannar érezte, mint nyomulnak az Arc mocsaras, leszívógondolatai szelleme köré, mint fonják át meg át a gúny és kétely liánkarjai, hogymagukkal vonják az asztrálhüllıktıl nyüzsgı mélybe, az állati lét szétszakadttudatának nyomorúságába. – Nézz és láss! – sugározta az Arc némán. Minden Bel-Salti-Nannar agyábanszóvá lett közlés mögött elmondhatatlan emlékek, érzések torlódtak. –Megismersz-e végre, évtízezredek után engem, akit letagadtál, elvetéltél, megöltél,aki elıl az anyag hétszeres fátyola mögé menekültél, aki miatt az emberhangokforró ólmát öntötted füledbe, aki miatt szemedet a föld fényeivel megvakítottad?Futottál és kiáltoztál, lerészegültél és ölelkeztél; idegen templomok istenei elévetetted magadat szisztrumok, fuvolák, gongok zúgásában, hogy előzd az én arcomemlékét, hogy elodázd ezt a pillanatot, mikor újra szemtıl szembe állunk: gyilkosés áldozat, te meg én. Ha tudtad volna, hogy felém sietsz a Kis Szentélyen és aNagy Szentély csapdáján keresztül, ha tudtad volna, hogy én hívlak, vonlak, 205
  • 207. csalogatlak, s hogy e szörnyő út végén nincsen megvilágosodás és megváltás, csakén, egyedül én, akkor inkább levetetted volna magadat a Zikkurat tornyából, hogyagyad, ez a vaksötét labirintus széttörjön a templom lépcsıjének kövein. De nemtudtad. A felejtés bőne ellened fordult, és te jöttél; legyengülten, örök hiányérzettılszomjasán, jöttél, hogy kiszolgáltasd magadat annak, aki a várakozásban,győlöletben és a te határtalan félelmedben erıssé lett, aki verejtékedbıl, véredbıl,könnyeidbıl táplálkozik, és most megvív veled saját szabadságáért; a különútért, ahatalomért fölötted és ellened. Bel-Salti-Nannar megmeredt testében az emlékek gızei szálltak fel lassan, ésdidergı gondolatként lecsapódtak agyának belsı falán. Már tudta, ki ez aháromszemő szörnyeteg: az ı levetett, elárult hite volt, a pokolra taszított szentség,a fehér mágiából feketére mocskolt erık koncentrációja az Idıben, amelyetiszonyodva, lopva levetett magáról, mint ahogy az asszony bőne titkos gyümölcsétrakja le valahol idegen küszöb elıtt, hogy nélküle jobban boldoguljon. Régen voltez, az ıshazában, a nagy pusztulás elıtt, a harmadik szem hatalmának idején,mikor a lények a három világ paradicsomában éltek, és ezért nem félték a halált. Aharmadik szem, a mágikus látás és hatalom kapuja az ember homlokán, amely azellenszegülés és bukás pokoltorkává lett, mikor a Titánok ereje egymás ellenfordult, a bölcsesség kígyója lesiklott a fejbıl a hátgerincen át az ágyékba, ésszenvedéllyé vált az ösztönök alvilágában. A szenvedély forró teste alatt kikeltekaztán az önzés, kirekesztés, ártalom, erıszak és pusztítás kobratojásai. A Titánoklátták a szellemvilágot, de nem tapasztalták a halállal mérgezett, kéjes és kísértıanyagot; újszülöttek voltak a matéria labirintusában, és eltévedtek. A harmadikszem készülékével a Kozmoszból levonzott erık egyre sőrőbbek, rombolóbbaklettek, mert a másik boszorkánykörét kellett vele megostromolni, a másiktól kellettelragadni velük valamit, melyet az irigy érzékek megkívántak. A fénylı Napoktiszta sugárzása elfordult a földtıl, és kilobbant kísértetbolygók mindent elnyelı ésösszezúzó vámpírcsápjai hatoltak le a meghasonlott lények transzcendens szervén,a homlokszemen át a világba. A felavatott papnıt is elsodorta a mágikus vihar.Lelkében elsüllyedt a templom, tetejét gaz nıtte be, kulcsa elveszett, s aszentélyben bent, a föld alatt, a pusztulásra ítélt, elárult Eszme keserő, rothadó;szörnyő kísértetté vált, hatalmas démonná a Küszöb elıtt. Mikor a Kozmosz bíráielérkezettnek látták az idıt a pokoli színjáték megszüntetésére, a kis Hold lezuhant,tőz és víz törölte sima táblává a földet. A lázadó Titánt kiőzték a szellem örökparadicsomából. Homlokszemét elvesztette, csak helye maradt meg homályossejtelmek gócaként a homlokcsont szemfedıje alatt, kicsiny, rejtélyes miriggyézsugorodva. A Titán emberré lett. Megismerte a bőnt és a szenvedést. Elvesztettszellemlátása, harmadik szeme helyett agytekervényeket fejlesztett magának;tétován tapogató, kauzális gondolatujjakat, amelyekkel a természetrészlethieroglifáit ügyetlenül körültapogatta, de semmi fogalmat nem nyerhetetttöbbé az Egészrıl, a csodálatos szintézisrıl. Az Ég bezárult, és az emberre rázuhant teljes, elbírhatatlan súlyával ahalálfélelem. Gondolatujjai sötét semmibe tapogattak szánalmas tehetetlenséggel.Félelembıl formált istenei halandó kényurak voltak, akik csak fenyegették, 206
  • 208. ijesztették, de vigasztalásuk hatástalan maradt az anyagi lét súlyos csapásai között.Világtalan két szeme nem látott túl a bölcsı és a sír börtönfalain. A fejébılhátgerincén át az ágyékába siklott kígyó pedig új és új, élı, vérrel telt kéjáldozatotkövetelt. A világtalan halálraítélt vak gyermekeket nemzett a halálnak. Felszárnyalt Gilgames, a hanyatló Titán hatalmas eposza a halál elsımegrendülésérıl, halandóvá lett barátja holtteste mellett: "Enkidu, drága barátom, mezık párduca te, Azután, hogy a Mindent elértük, lábunk alá a Nagy Hegy csúcsa lendült, legyıztük az Égi Kost, és mélybe vetettük Humbabát, a cédruserdı lakóját, micsoda álom ragadott meg téged? Arcod sötét, és hangomat sem hallod… Óh, nem emeled fel többé szemedet… Szívét megérintette, de az nem lüktetett. Megállt. A hő barát letakarta a mozdulatlant, mintha menyasszonya feküdne ottan, és feljajdult, mint az oroszlán, ordított, mint nıstény oroszlán, amelytıl elrabolták a fiát, s a holtra borulva kínjában megszaggatta haját."* [*Töredék] Az emlékezés vizei alatt pedig, a tenger iszapos medrébe süllyedve ott várt,hallgatóit az Elfelejtett Templom, amelynek kulcsa elveszett, és befalazottszentélyében a bukott papok és papnık halott istene kísértett szörnyeteggé váltán. Bel-Salti-Nannar már tudta, hogy az Elfelejtett Templomban van újra.Rábukkant a múltba merült folyosóra, amelyet már megjárt egyszer, és amelynekemlékét a Bírák keze kitörölte lelkébıl. A börtönné lett szentély ajtaja elıtt torpantmeg, amelynél ırt áll a megtagadott, kicsúfolt kultusz; saját mágikus formuláinak,alvadt hitének erıibıl testesült démon. Bel-Salti-Nannar félt. Kimondhatatlanul. S ahogy félelme rémületté, majd jegesiszonyattá duzzadt, úgy izzott egyre élıbben a rothadás foszforeszkáló fényében aKüszöb ırzıje. Ez a minden érzést meghaladó, vad elszörnyedés már-márpánikban, tébolyban, az ırület rikácsoló üvöltésében tört ki belıle, mikor mélybılfelvetıdı hajóroncsként elıbukkant benne hirtelen a templom egyik oszlopáravésett diagram képe, amely a Küszöb ırzıjét ábrázolta és a papot, aki úrrá leszrajta azáltal, hogy rávilágít; a lámpással, és szívét tırrel szúrja át. Ekkor Bel-Salti-Nannar már tudta a formulát. A félelemdagály elült benne, s a figyelem feszült,sima szintjévé változott. A lámpás derengeni kezdett… s a szörny arcahalványodott. E bús félhomályban szólalt meg Bel-Salti-Nannar belsı hangja,amely felemelt tırként villant meg a démon arca elıtt: 207
  • 209. – Hogyan akarsz legyızni engem, te szegény árnyék, engem, aki teremtıd ésurad vagyok?! Hogyan gyızhetné le a teremtmény az ı alkotóját, és az alkotóhogyan adhatna szabadságot saját kezének, hogy az tetszése szerint cselekedjék?Nálam a felelısség, és nálam a megváltás. Saját lényem egy darabjával találkoztammost benned, amelyet régi bőnöm lealjasított, de én meg akarom tisztítani. Abennem lévı istenben akarom szabaddá tenni, nem kívüle és ellene. Megváltalak,İrzı, azzal, hogy nem győlöllek, hanem sajnállak, nem taszítlak, hanemmagamhoz vonlak, nem futok elıled, hanem feléd nyomulok, és magamhozölellek. Megérintem és megmosom sebeidet, hogy a sötét, gennyes fekélyek fehérfénnyé oldódjanak, s a megalvadt Idı végtelenséggé áradjon széjjel. Jöjj… S az Arc fakóvá hamvadt. Nyálkás, duzzadt pikkelyei száraz hamuvá lettek,leperegtek a lámpás fényében. A két szem kialudt. A porként lehulló anyag mögötta csontkoponya szilárd váza rémlett fel egy pillanatra, azután az is szétesett,semmivé vált, mint a pára. Az ırzı helyén kis gombostőnyi, fehér fénypontmaradt, és Bel-Salti-Nannar szívében felzúgott az áhítatos öröm: a Nagy Szentélyoltárának egyetlen lángja intett feléje, a soha ki nem alvó "Öröktőz" azalabástromkehelyben. Bel-Salti-Nannar kiegyenesedett a széttágult térben. Szeme ámulva siklottvégig a hatalmas oszlopok sima testén, fel a bársonykék égbolt csillagoskupolájára. Nyolc terem következett egymásra, mindegyik nagyobb a másiknál. Anyolcadik terem oltárán állott az alabástromkehely az egyetlen lánggal. Az oltármögött a lét határtalanná vált. Mikor szeme hozzászokott a gyöngéd derengéshez, meglátta az oltár elıtt akoporsót; ott tátongott elıtte nyitottan. Bel-Salti-Nannar élettıl forró, fiatal testeborzadva sejtette a kı hideg, halálos érintését. Arcába kibontott sírkamrák dohosszaga csapott. Testében kis, erılködı, rémült kiállásokat hallott, mintha mindenparánya külön életre kelve vészsikolyt hallatna, mintha vére, húsa, izmai, idegei ahalálfélelem pánikjában elnyújtottan üvöltözı lázadókká változtak volna. Azéletösztön e forrongó! húzták, taszították, rángatták el-el a nyitott koporsótól. DeBel-Salti-Nannar állva maradt. Tiszta szellemi tudatát kitépte az uszítok közül, s aSzent Cél magaslatáról hallgatást parancsolt mindeneknek. A lárma elült. Csend támadt. Mély, dermedt, várakozó csend. Bel-Salti-Nannarlassan beszállt a koporsóba. Hanyatt feküdt, s hosszan elnyújtózott a kı jeges karjai között. Teste fokozatosan lehőlt, és merevvé vált. Szeme néhányszor furcsán, kattanva lehunyódott, majd fennakadt. Még érezte, amint álla elernyed, szája kinyílik, majd hirtelen, mintha óriási erıtaszította volna meg, zuhanni kezdett befelé szédítı irammal… Eszmélete, amelybe görcsösen kapaszkodott, kihagyott. Sötétség ömlött átrajta, mint fuldoklón a vízár. Tudta, nem szabad elvesztenie önmagát, éstájékozódnia, emlékeznie kell… – Hol is?… Nem… nem jı… Jelenben kellgondolkodnia… A fény az oltár elıtt… és mögötte a tér kitágul… Óriási belsıtér… mélyül és szőkül, mint a tölcsér… A tölcsér torka keskeny… 208
  • 210. Most érezte, hogy fejjel lefelé zuhan a tölcsér torka felé. Tudata szőkülnikezdett, mérhetetlen kicsi ponttá vált… … S átsiklott a szoros győrőn. Hatalmas, gigászi, zengı, zúgó, fénylı, rohanó, örvénylı, keringı világegyetemvéráramába került bele, az alvilági Kozmoszba, melyben a halál és megújhodásszüntelen táncát járták a bolygók, napok, naprendszerek, tejútrendszerek éskavargó csillagködök. Mérhetetlen gyönyör, a hatalom részegítı kéje öntötte el; az Abszolútönmagában központosított érzete, ahogy tudata nıtt, növekedett, és áthatotta aKozmoszt. Az ı erıi voltak ezek! Benne, általa, körülötte és érte keringtek, örvénylettek,születtek, izzottak, meghaltak és újjászülettek a csillagok, napok, naprendszerek. İvolt hatalmas össztudata, szintézise; Titánja, istene ennek a világegyetemnek. Azúgó, zengı, fénylı, égı és izzó élettıl áthatott örvénylés ıáltala, benne játszódott,és általa nyert értelmet. Minden harmonikus volt, törvényszerő, lenyőgözı szépségő rendbe fogott;végtelen mozgástól és kimeríthetetlen erıtıl áthatott. Elégedettség és büszkeség fenséges akkordjai kondultak meg benne a szférákujjongó összecsengésének kíséretével. Magasztos, mérhetetlen magasságban trónolt a dolgok felett, és ahogy lenézetta világra, felszakadt benne a teremtés másnapjának boldog kinyilatkoztatása:"Minden imé igen jó!" És így tartott ez végtelen-végtelen idıkön át a végtelen forgás, örvénylés,ismétlıdés szüntelen egyenletességével; így zengett, zúgott, lángolt, izzottkörülötte, benne és általa az egész világegyetem… …Míg lassan – végtelen idıkön és végtelen ismétlıdéseken át – megszületettbenne az elernyedés, a fáradtság. Ez a fáradtság fokozatosan fásult közönnyé, fakó unalommá vált, majdtürelmetlen elégedetlenséggé lobbant fel. Mást már nem diadalmas Titánnak, a boldog világegyetem boldog istenénekérezte magát, hanem fogolynak. Fogolynak, egy érctörvények láncával átfont,befalazott börtönben. Végsı oka és össztudataként egy egész világegyetemnek,magánya jeges és megoszthatatlan volt. Ekkor ebben a tőrhetetlen egyedüllétben,ebben a megoldatlan, kietlen magányban közelhajolt, közelnyomult belsıvilágegyetemének parányaihoz, hogy lényeket keressen, akikben hiányérzetéveltükrözıdhetik. Az egységes kép töredékekre robbant széjjel. Sok-sok zárt egyet látottmindenütt saját képmásaként, ahogy rohantak egymás felé és el egymástól, ahogyösszeütköztek, harcoltak, szeretkeztek, imádkoztak, átkozódtak, szülitek, születtek,betegségekben sínylıdtek, elpusztultak, és pusztult minden forma körülöttük,amelyet létrehoztak. Létükben meglátta ugyanazt a forgást, örvénylést, amely az ıbelsı kozmoszában ismétlıdött, és meglátta külön-külön minden zárt egyben abelsı mikrokozmoszt, amelynek parányai szintén magukban viselték ugyanezt atörvényt végtelen-végtelen ismétlıdéssel. És akkor a borzalmaknak, 209
  • 211. reménytelenségeknek, halálos bánatnak és tehetetlen kínnak megrendülése ráztameg, mert felismerte az anyag csapdájának lent és fent mindent átható éseltorlaszoló, démoni lényegét, és egész tudata egyetlen kétségbeesett, sóvárgótörekvésben összpontosult: szabadulni! De van-e kiút abból, ami kör befut? Ki lehet-e kerülni a farkába harapó kígyószorításából? Kívánkozása a szabadulásra mind erısebbé, szilárdabbá, egyre hatalmasabberıgóccá koncentrálódott; a tudata egyetlen éles, átható fénycsáppá szőkülve eggyévált, azonosult ezzel a törekvéssel. Ez a tırré feszült, hajlíthatatlan, törhetetlenvarázsvesszı találta meg azután az egyetlen rejtett rést, melyen át a körbefutóspirállabirintusból kijuthatott Valahová. Azt az állapotot, amelybe elérkezett: a Messiások Elıcsarnokának nevezik. Messiások Elıcsarnoka Itt már csak a forma nélkül való feszültség volt. Az átmenet derengése. Aszeplıtelen fogantatás jelene, melyben a Meg Nem Nyilvánult a Lét felé nyomul. Ez volt az Ige Kapuja. Itt ömlött át minden kinyilatkoztatás lényege, mielıttNin-gal világában a Szó anyagi leplébe öltözött volna. És itt vált Bel-Salti-Nannar tulajdonává a teljes tudás és a felszabadulás titka. Innen kellett visszatérnie utoljára a titkos úton, mint ahogy a MessiásokElıcsarnokából minden lénynek vissza kell térnie utoljára, mert terhessé vált azIgével. Mikor Bel-Salti-Nannar a Nagy Szentély oltára elıtt feltámadt koporsójából,már ott állt körülötte a kilenc öreg pap, mögöttük sorakozott kilencventanítványuk, majd mindazok, akik lélekben az Igazi Templomhoz tartoztak,Várták, hogy szóljon hozzájuk, és megjelentse nekik, amiért visszajött. A legöregebb pap mélyen meghajolt elıtte, és nevén szólította: – Visszajöttél hát, Bel-Salti-Nannar? – Visszajöttem – mondta csendesen az isteni néven szólított. – Visszajöttem,hogy szóljak hozzátok! Figyeljetek! Amit mondok, nem jegyezheti fel írás, és nemırizheti kép. Amit mondok, az Út maga, a Tett maga s a tevékenységmegszüntetése. Amit mondok, az a végsı lépés. Amit mondok, azt hallani annyi,mint tenni, annyi, mint távolodni, mint magányosan és megoszthatatlanulalámerülni az elkülönültbe, melynek tölcsére az örvénybıl, a szétszakítottból, azEgység felszabadulásába vezet. Nem hely az, ahonnan jövök, mert minden hely ottér véget, s a szó, hogy vég, az is megszőnik. Csak küszöbtıl küszöbig kísérhet abeszéd fonala, a küszöbön túl megszakad: A titok az ember! Az ember istenképmás. Tükrözi Nin-galt. És magában rejti az örökkévalót. 210
  • 212. Nin-gal csak a Nagy Világalkony beszívódásában válthatja meg önmagát,akkor, ha a méhébıl támadt utolsó lény is visszatért hozzá. De az ember külön útra térhet. Az ember megválthatja önmagát. Az emberben megvan a kivezetı kapu: Isten. A Nemzı. A Meg NemNyilvánult. Figyeljetek a Messiásra. A Küldöttre, aki újra és újra megjelenik, hogy lejátsszaa misztériumot. Végigjárja az utat, és maga után hív a szabadulásba. Végigjárja az utat körbe-körbe… aztán rátér a rejtett ösvényre, amely a titkoskapuhoz vezet. Figyeljetek! Egy asszony méhe megtermékenyül. Mindig és mindenütt, egymástól messze,egymásról nem tudva, elszigetelt fajok között, évezredek és óceánok távolságábanfelröppen a legenda: szeplıtelenül fogant! Szeplıtelenül fogant, úgy, ahogy a lét szeplıtelenül fogant meg Nin-galméhében Istene által. A pillanat, mikor az Isteni gyermek megjelenik a földön, sötét és feszült. Bolygók fülledt, gyilkos közelállásban, borzalmakkal telítik a világot.Állócsillagok nyomasztó kisugárzása árad. Éjszaka fényuszályos üstökös szántja azeget. Napfoltok, mágneses zivatarok rázzák az idegpályák hálózatát, a földet ésvizeket. Minden válság kirobban. A betegség akuttá válik, a mánia tébollyá, aharag bosszúvá, a viszály háborúvá, és a háború megállíthatatlan vértengerré. A mikro- és makrokozmosz feszültségektıl rázott, gyászkórussal ébren tartott,vérrel öntözött három síkja remegve figyel a fontos szereplıre, aki most színrelépett, és elindult… A gyermek férfivá növekszik. Egyelıre mások lábnyomába lépked, emlékezik,készül; de a dolgok körülötte máris fölborzolódva figyelnek, és ellenszegülnek.Veszélyt éreznek. Mindennél nagyobb és mindennél rombolóbb veszélyt.Idegenség, a forró, rohanó életárammal ellenséges princípium dermeszt benne.Csempészárut hordoz; halálos veszélyő robbanószert, amely felbontja az anyagot. S az anyag eléje áll. Eléje áll benne, a saját testében, saját vérében, érzékeiben,húsában, idegeiben, és gyötörni kezdi. Gyötri gáncsokkal, nevetségességgel,leküzdhetetlen akadállyal, rágalommal, éhséggel, nyomorral, betegséggel; gyötrikétellyel, szépséggel és a gyönyör sokarcú kísértésével. E kísértésekbıl azonban tisztító, erısítı próbatétel lesz, s a Messiástovábbhalad. Léptei gyorsulnak. Már új úton, a maga útján jár. A lábnyomok elmaradtak. İvág ösvényt, İ rak le nyomot és jeleket. Színt vallott. Magányos alakja körül győlölködı moraj kél. Felismerték: İ az! Magányos alakja körül ırült sóvárgás és vad reménykedés lángol. Felismerték:İ az! Magányos léptei után erıtlen lábak topognak. Felismerték: İ az! 211
  • 213. A körbefutó áram vad erıvel örvénylik; magával tépi la pillanatlényekkapaszkodó kezét, elmossa az utakat, feloldja és újra formálja az örökké áradóanyagot. Forog, forog a lét kereke, kápráztat, szédít, elvakít… …A Messiás elıtt azonban szétnyílnak a forgástól tömör árnyékfalak, és ı átkela létesülés áradatán. Az örvény fénybe borul egy vakító pillanatra a figyelı háromvilág elıtt, és megmutatkozik a Kapu. Hiába ront rá az anyag, hogy letiporja,megcáfolja, elmossa. A Messiás kínhalálából mártírium lesz, és a mártíriumbólkulcs, mely a szabadulás kapuját nyitja. A Misztérium lejátszódott a nézık elıtt. A kinyilatkoztatás megtörtént. A Szóelhangzott. Égnek a jelzıtüzek, és derengve utat mutatnak a lábnyomok: az Út aszenvedésen, halálon át a Megváltáshoz vezet. A csarnokban csend támadt az elhangzott szavak után, Bel-Salti-Nannar karcsúalakja egyre sápadtabban derengett a végtelenné tágult csarnok holdaskékhátterében. A pillanat, mikor eltőnt, megfoghatatlan volt. Elıször a legöregebb pap követte, azután követte a többi nyolc, majd kilencventanítványuk lépkedett nyomukban és mindazok, akik lélekben az IgaziTemplomhoz tartoztak: a titkos, világi papok, a szent tudomány mővelıi, az igazatálmodok és bölcsek. Így történt, hogy amikor Úr sorsa beteljesedett, a templom,Nannar temploma üres héj volt csupán, melyet lelke elhagyott. A templom elnémult. Csarnokaiból nem zengtek elı többé Nannar és istenihitvesének himnuszai; oszlopai közül nem kanyarodott elı a körmenet színeskígyója magasan lengı szent jelvények sátra alatt, hárfák és lantok pengésében. Avihar, amely régóta készült keleten, a hatalmas szellemi erık eltávozása után kitörtnemsokára. Belzacárt, Bel-Salti-Nannar fivérét, aki atyja helyetteseként mőködött,a betörı perzsa hadsereg legyızte és megölte. Nabunaid fogságba jutott, Babilonországai Nagy Kürosz kezére kerültek. A nép, amely tudatlan gyermek módjára élta templom körül, furcsán fázni kezdett, elárvult a halott kultusz teteme mellett.Hiányérzetében továbbvándorolt, elszéledt, hogy újabb fényforrást keressen, mint atéveteg bogarak raja. Nannar templomának falai között felállította lassan ırlımalmait az Idı. A perzsa királyok ekkor már felvették Zoroaster vallását, teljesenúj hitükhöz pártoltak, s így képrombolás is gyorsította Úrban a természetes, lassúpusztulást. A népes városból csak romhalmaz maradt, még a nevét is elfelejtették.A Zikkurat nyílásaiban baglyok fészkeltek, sakálok rejtızködtek. Beduinok ütöttektanyát a Szurokhalom árnyékában, nem sejtve, hogy a porladó homok éskıtörmelék alá temetett szentély végsı és legszentebb csillagkikötı volt egykor,amelybıl a Felszabadultak keltek útra a Messiások Csarnoka felé… 212
  • 214. "A férfi, aki nem hal meg" Tizennyolc éves koromban a teoretikusok csoportjából, vagyis a másodikfokozatból átkerültem a harmadikba, a praktikusokhoz. A laboratóriumi munkátapám vezetésével teljesen újnak és izgalmasan szórakoztatónak találtam. Ecsendes, elmélyült órák alatt ismertem meg az anyag valódi természetét,tulajdonságait és az anyag mögött mőködı isteni életerı hatalmas törvényét.Burrhus, a szegény, vak tévelygı, csak játszott ezekkel a jelenségekkel, mintgyermek a robbantószerrel. Homonculus már sokat tudóit, mégis nyomorultulkevesebbet egyetlen mőködı, élettitkokkal telített sejtnél, amely egy-egy szervezetparányaként pillanatonként végrehajtja a transzmutáció csodáját. A Rend, amelyhez tartozom – tagjait nevezték légyen Rózsakereszteseknek,Templáriusoknak, Trinosophusoknak – lényegében egyenes folytatása volt ahagyományırzı és a legmélyebb bölcselettel foglalkozó ısi közösségeknek.Pitagorasz iskolája éppúgy ennek a szent Öröktőznek ırzıje volt, mint az EsseusokRendje Judeában, amelyben Jézus készült Krisztusi feladata betöltésére. ASzabadkımíves Páholyt szándékosan nem említem e helyütt, noha hosszú idınkeresztül ugyanazt jelentette, mint a felsorolt másik három; késıbb azonban eltérteredeti céljától, és a világ dolgai felé fordult. A Rend két központja a XVIII. században Hessei Károly kastélya és aSchleswigben lévı louisenlundi misztikus iskola volt. Vezetıje a tömegek elıtthírhedt, az elıkelı körök által félt, félreértett és csodált, s a választottak állalmélységesen tisztelt St. Germain gróf, Hessei Károly barátja volt, "a férfi, aki nemhal meg". A titokzatos varázsló. Tudós, mővész és mágus. Évezredek szemtanúja,a Titkos Testvériség légrejtélyesebb küldötte. A hermetikus, alaptételeiben és szertartásaiban egyiptomi eredető RendRosenkreutz Keresztély keresztény misztikáját is magában foglalta. Rosenkreutz Keresztély 1388-ban született. Német nemesember volt.Kolostorban nevelkedett. Egy szentföldi zarándokútja alkalmával, Damaszkuszbannéhány tudós arab beavatta ıt a titkos tudományok misztériumaiba. Három évigmaradt Damaszkuszban, azután az afrikai Fezbe utazott. Ott további ismereteketgyőjtött a mágia és a makro- és mikrokozmosz összefüggéseinek tudományában.Ezután Spanyolországon keresztül visszatért Németországba. Alapított egykolostorszerő közösséget Sánctus Spiritus néven. Oda vonult vissza, és folytattatanulmányait. Késıbb annak a kolostornak, amelyben nevelkedett, néhányszerzetesét tanítványául fogadta, és megalapította a Rózsakeresztesek elsıtársaságát. Ezek kutatásaik eredményeit könyvekben fektették le, amelyek még mais a Rózsakeresztesek birtokában vannak. Rosenkreutz sírját halála után 120 évvel fedezték fel. Lépcsı vezetett egy földalatti sírboltba, melynek ajtaján felírás volt: "Postannos CXX patebo." 213
  • 215. A sírboltban fény égett, mely abban a pillanatban kialudt, mikor beléptek. Asírboltnak hét oldala, hét sarka volt; minden oldala öt láb hosszú és nyolc lábmagas. Felsı része az eget, alsó része a földet szimbolizálta. A tetızetháromszögekre, az oldalak kvadrátokra osztódtak. Közepén oltár állt. A mérısített rézlemezre az A. C. R. C. betőket és a: "HocUniversi Compendium vivus mihi Sepulchrum feci" szavakat vésték, Az oltártnégy alak vette körül. Mindegyiken felírás volt: Nequam Vacuum Legis Jugum Libertes Evangelii Dei Gloria Intacta Az oltár alatt megtalálták Rosenkreutz holttestét, amelyen az enyészetneknyoma sem látszott. Kezében pergamentekercset tartott, a tekercs oldaláról arany"T" bető világított. A Rózsakeresztes Rend tagjai fogadalmat tettek, amelyek között elsıként atitoktartás kötelezettsége szerepelt. Rosenkreutz valójában küldetést teljesített, s a távoli Mesterek utasításaithajtotta végre, akik elérkezettnek látták az idıt "szellemi nagykövetségek"létesítésére. A "Fraternitas roseae crucis" külsı története ma már eléggé ismertahhoz, hogy ehelyütt ne térjek ki rá; St.-Germain személye azonban annálzavarosabb találgatások céltáblája. Nyilvánosság elıtt megmutatkozó élete annyirameglepı, egyénisége oly szokatlan, lenyőgözı és elragadó volt, hogy semmeghatározni, sem átlagos emberi értelemmel megérteni nem lehetett. Utazásai,univerzális képességei, ismeretlen eredető gazdagsága, átható, minden dologlényegét azonnal felismerı okossága, szellemessége szorongást, nyugtalanságot,gyanút keltett. Kalandornak, szélhámosnak nevezték azok, akiknek mindenrecédulát kell ragasztaniuk ahhoz, hogy nyugodtan élhessenek tovább szőkdimenzióik között, noha egyetlen szélhámosságon, egyetlen sarlatán kísérleten nemérte rajta senki, aki ismerte. Kétségtelen az is, hogy uralkodók, filozófusok,tudósok, mővészek nagyrabecsült tanácsadója és barátja volt. Húszéves voltam, mikor megismertem. Váratlanul látogatott el Grotte várába.Akkor már sokat hallottam róla. Engedélyt nyertem arra is, hogy a titkoskönyvtárat látogathassam, amelyben nagyrészt St.-Germain híres és bámulatosanteljes okkult könyvtárát, ritka, értékes kéziratait ırizték. Világi barátai, akik tudtakezekrıl a kincsekrıl, hiába kutattak utánuk színleges testi halála után, De ismertemfestményeit is, amelyeket olyan ragyogó, saját maga által kevert színekkel festettmeg, hogy elkápráztatták a nézıt. Köztudomású volt, hogy Vanloo, a franciafestımővész könyörögve kérte, árulja el neki színkeverésének titkát, de St.-Germain a kérést visszautasította. Versailles-ban hegedőhangversenyeket adott,szimfonikus hangversenyt vezényelt vezérkönyv nélkül, dalokat és operát írt. 214
  • 216. Nagy Frigyes, Voltaire, Madame de Pompadour, Rousseau, Chathan ésWalpole, mindazok, akik ismerték, kíváncsiságtól hajtva versenyeztek, hogyszármazását felfedjék. Általában Rákóczi erdélyi fejedelem fiának tartották, késıbba Theozófia magának Rákóczi Ferencnek hitte, aki helyett, a világ elıtt valóelhalálozásakor, más valakit temettek el. Voltak, akik azt állították, hogykülönbözı országokban más és más nevek alatt bukkant fel, így VelencébenMarquis de Montferrat, Comte Bellamare vagy Avmar; Pisában ChevalierSchvening, Milánóban és Leipzigben Chevalier Weldon, Genuában és LeghornbanComte Soltikoff, Schwalbachban és Triesdorfban gróf Trarogy, DrezdábanRákóczi, Párizsban, Hágában és Szentpétervárott St.-Germain neve alatt. Amisztikus írók közül néhányan kapcsolatba hozták személyét a rejtélyes Gabalaisgróffal, aki megjelent Villiers abbé elıtt és néhány, a submundán szellemekrılszóló értekezést nyújtott át neki. Mások szerint azonos volt azzal a nevezetesSignor Gualdival, aki Hargrave Jenningset arra késztette, hogy "ARózsakeresztesek, azok szertartásai és misztériumai" címő könyvében róla írjon.Ugyancsak azonosnak gyanították Count Hompeschsel, aki a Máltai Lovagrendutolsó nagymestere volt. Életének ez a szédítı sokfélesége méltán megzavarhattaaz emberek ítéletét, noha bizonyos, hogy nem ı rejtızött a felsorolt nevekmindegyike mögött. A világ óriási volt még akkoriban, és a távolságok nagyok.St.-Germain gróf híres, ragyogó személye nem egy kalandor képzeletét gyújtottafel, aki azután országok távolságában alaposan visszaélt a nagy egyéniségnimbuszával, így történt ez a másik beavatott, Cagliostro esetében is, akinektörekvéseiben tiszteletre méltó alakját a történelem teljesen eggyé olvasztottaJoseph Balsamónak, a kókler szélhámosnak személyével, holott magammeggyızıdtem róla, hogy Cagliostro és Balsamo nem egy, hanem két ember,mégpedig egymástól alaposan különbözı egyéniség. Aki azt hitte, hogy St.-Germain gróf sokféle megjelenési formája egyetlenköznapi, gyarló célt takar, azt ugyanis, hogy anyagi elınyökhöz jusson általa,alaposan tévedett. Festmény- és drágakıgyőjteménye páratlan volt a világon.Pompadour asszony írásos tanúsága szerint a király kincstárát Velasquez- ésMurillo-képekkel gazdagította, a Marquise-nak legnemesebb és felbecsülhetetlenértékő drágaköveket ajándékozott. St.-Germain mindig pártfogó volt, és sohasempártfogolt. A legkisebb mértékben sem élt soha vissza a bizalommal, amellyelkitüntették. Gyümölcstelen maradt minden olyan törekvés, amely vagyonánakeredetét és nagyságát akarta meghatározni. Sem bankokkal, sem bankárokkalkapcsolata nem volt, mégis olyan légkört támasztott, mint akinek korlátlan hitelevan. XV. Lajossal baráti viszonyban volt. Kémiai tudása lenyőgözött mindenkit.XV. Lajos kérésére az udvarnál gyémántok és smaragdok foltjait távolította el.Meglepı eredményeket ért el drágakövek színezésében olyan módon, hogy sajáttalálmánya színeit porrátört gyöngyházzal keverte össze. A király hálával éscsodálattal vette körül. Az udvar életét egészen felforgatta. Izgalmas, új tónust,misztikus, friss légáramlást vitt az arisztokrácia merev formalizmusába. Mindenüttcsodát vártak, alchimiáról, jövendölésekrıl, St.-Germain különös leveleirıl és 215
  • 217. kijelentéseirıl tárgyaltak. St.-Germain sok ezer évre visszamenıleg tökéletesenismerte az eseményeket. I. Ferenc udvarának jeleneteirıl úgy beszélt, mint akiszemélyesen ott volt, leírta a király külsejét, utánozta hangját, modorát – deBabilonról Nagy Kürosz uralkodása idején éppen ilyen részletes adatokat, bizalmasapróságokat közölt. Az embereket elképesztette. Voltak, akik betegeshazudozónak, feltőnést hajszoló sarlatánnak minısítették, noha el kellett ismerniökelıadásainak közvetlen természetességét, adatainak pontosságát, mindenvonatkozásban káprázatos tudását, s azt, hogy szavai meggyızıen hatottak.Géniuszát nem utolsósorban jellemezte mélyreható áttekintıképessége, mellyel azeurópai helyzetet felismerte és a tökéletes ügyesség, amellyel politikaiellenfeleinek vágásait kivédte. Mindenkor olyan ajánlólevelei voltak, amelyekmegnyitották elıtte a kapukat Európa legfelsıbb köreibe. Nagy Péter uralkodásaidején Oroszországban tartózkodott, az 1737 és 1742 közötti idıben pedig a perzsasah udvarának megbecsült vendége volt. De Perzsiától Franciaországig, KalkuttátólRómáig ismerték és tisztelték. Nyelvtudása már természetfeletti volt. Olyanfolyékonyán beszélt németül, angolul, olaszul, portugálul, spanyolul, piedmontes-ikiejtéssel franciául, görögül, latinul, szanszkritul, arabul és kínaiul, hogy mindenországban, amelyet meglátogatott, valóságos bennszülöttként fogadták. Mind a kétkezét egyforma ügyességgel használta, olyannyira, hogy ugyanazt a szöveget egyidıben mindkét kézzel leírta. Amikor késıbb a két papírlapot egymásra fektették ésátvilágították, a két írás sorai és betői tökéletesen fedték egymást. De képes voltkét kezével különbözı szöveget is írni; egyikkel szonettet, s a másikkal misztikusverset. A transzmutációt a nyilvánosság elıtt kétszer hajtotta végre. Ifjító, szépítıelixírjeiért, orvosságaiért valósággal tülekedtek mindenütt, ahol megjelent. Engem, ıszintén szólva, megzavart az, amit hallottam róla. Nem abbankételkedtem, hogy képességei rendkívüliek. Ha valódi mágus és beavatott volt,akkor birtokában kellett hogy legyen ez a sokféle tudás is. Azon lepıdtem meg, saz keltett bennem ellenérzést, hogy ilyen nyíltan, szinte hivalkodóan, káprázatosvagyon csillogó keretében ágál vele csodáló, szörnyülködı vagy gúnyolódófajankók elıtt. Miért kellett egy Adeptusnak két komornyik, négy, tubákszínő,aranysújtásos formaruhába bújtatott lakáj? Miért utazott akkora és olyan díszesruhatárral, mint valami kurtizán? Miért változtatta hetenként az ékszereit ésévenként a nevét? Apámnak szóvá is tettem kételyeimet. Mosolygott. – St.-Germainnek éppen annyira nem kell ez a keret, mint neked, vagy nekem.Ez életbıl már nincsen több igénye, mint egy remetelak a Himalája szívében,ahonnan jött, ahonnan a nála hatalmasabb erık a világba küldték, hogy egymeghatározott missziót betöltsön; s ahová feladata elvégzése után visszatér majd.Tudnod kell, hogy a legdúsabb lakomában sem nyúl soha ételhez, csak a sajátreceptje szerint készített sovány, hústalan étrendet fogyasztja. A keleti ezoterizmusalapelvein épült koncentrációs, meditációs gyakorlatait lankadatlanul elvégzi akora hajnali órákban, és asszonnyal nem érintkezik. Mivel a silány kövekdrágakıvé változtatásának titka éppúgy birtokában van, mint az aranycsinálásé, 216
  • 218. igen egyszerő dolog neki megszerezni azt a tetszetıs álruhát, amelyben a világinkább elfogadja és figyel rá, mintha sárga köntöső, borotvált fejő szerzeteskéntjelennék meg. Sokféle kápráztató képessége nem egyéb, mint az orvosügyeskedése, mellyel a beteg gyermekek képzeletét leköti, mialatt vizsgálja ıket;keserő orvosságot csempész a szájukba, esetleg veszélyes kelést távolít el róluk. Eza beteg és szellemi egészsége forrásától teljesen elszakadt, erjedı világ nem értenémeg a Mágust a maga hatalmas egyszerőségében. Finnyásán, túlbonyolultan,rögeszmésen sodródik a krízis felé. St.-Germaint is, mint minden megbízottat,remegı talajú, zord alkonyaiban küldték ki, hogy felállítsa a lélek mentıállomásait.De micsoda gongot kell vernie, micsoda harangokat kell zúgatnia, micsodaszíneket, soha nem látott fenoméneket kell mutatnia annak, akire az anyagba vakultés siketült szerencsétlenek, beteg gyanakvók föléreznek. Királynak kell lennie akirályok között. Krızusnak a dúslakodók között, és mágusnak a filozófusok között.Értenie kell mindenki nyelvén, látnia kell mindenki szemén, hallania kell a titkoshangokat, melyek a látható események mögött suttognak, hallania kell a hívástfalakon, országokon át, és át kell hatolnia a falakon is. – De hát ki ı valójában? Mióta él egyetlen testben?! – kérdeztem fellobogókíváncsisággal. Apám okos, értı szeme szelíden pihent rajtam: – Ugyanezt kérdeztem én is sok évvel ezelıtt, tıle magától. Akkor én is apraktikusok csoportjába tartoztam, mint most te. – És mit felelt? – kérdeztem mohón. – Azt, hogy apja a Titkos Tudomány volt, anyja a Misztériumok. – És… te beérted ezzel a felelettel? – kérdeztem csalódottan. – Akkor mindjárt nem. Késıbb beláttam, hogy felelete mindazt kimerítette,amit egy igazi Adeptus mondhatott önmagáról. Esteledett, mikor felmentem a parkból apám dolgozószobájába. A parkban,egészen addig, míg a szürkület be nem szıtte a látható formákat és színeket,természetfigyelı és szimbólumfejtı gyakorlataimat végeztem. Különös alakú,csiszolt kavicsokat szedtem össze az öreg fák között tovasietı patak medrébıl,amelyeknek finom, áttetszı testét erıvonalak erezték ısi hieroglifákként, és furcsaüzeneteket közvetítettek Lilithtıl, a természetanyától. Szenvedı, vágyakozó,lázadó sikolyok bomlottak elı a néma vonalakból, csak olvasni kellett ıket.Nyüzsgı hangyabolyt figyeltem egy hatalmas, görcsös ujjgyökerekkel földbekapaszkodó platánfa tövében, törzsén és levéléin; egy valóságos hangya-metropoliszt szorgos, lenyőgözı munkájába merülten a közösségi ösztönrabjaiként. E bolyt figyelve megvilágosodott elıttem a tömegesítés kísérleténekörök fiaskója, amely a külsı felszabadulás délibábjáért a legnagyobb rabságkörketrecébe zárja magát. Fenntart és szolgál egy életformát, amely sehová nemvezet, ıröl mag nélkül, óriási erıfeszítést végez tartalom nélkül, mechanizmusátprecíziós mestermővé fokozza cél nélkül, míg csak a millió töredékreszétszilánkolódott démonikus össztudat ki nem tépi magát e zseniális és szörnyősejttársadalom örvénylı poklából, hogy egyetlen, öntudatos individuummászülethessen. 217
  • 219. Esténként beszámoltam apámnak eredményeimrıl. Ezúttal is – szép, langyos,szeptemberi nap volt – leraktam zsákmányomat, a kavicsokat íróasztalára, aholdolgozott. Láttam, írását befejezte éppen, és várt rám. Figyelmesen meghallgatott.Elıadásomhoz hozzáfőzte csendes megjegyzéseit, amelyek sokszor egészgondolatkomplexumokat vontak éles fénybe, bátorítottak és inspiráltak. Mikorbeszámolóm véget ért, elköszöntem tıle, hogy vacsorához készülıdjem.Visszatartott. – Maradj még. Látogatót kapunk. – Látogatót?! Csodálkoztam. Tudtommal nem érkezett hozzánk híradás, lovas küldönclevéllel vagy futár. – Kit? A szobában már eluralkodott a homály. Hirtelen megéreztem, hogy rajtunkkívül jelen van valaki… aki néhány pillanattal elıbb még nem volt ott. Apámvelem egy idıben észlelte a jelenséget. Felállt. Tekintetének irányát követve én ismegfordultam. A jövevény az ablak selymesszürkén derengı négyszögében állt, ésmost elıbbre lépett: – Talán lámpát gyújthatnánk már, Cornelius – hangja végtelenül megnyerıvolt, szóejtése csiszolt és kellemes. – Isten hozott! – szorította meg kezét apám bensıséges örömmel. Akkor már tudtam, kicsoda, és lámpalázas izgalom hullámzott át rajtam, amelymozdulatlanná nyőgözött, mialatt apám a borszeszégıvel bajlódott. A szétömlı,kékesfehér fényben St.-Germain hozzám, lépett. Kezét nyújtotta, és fürkészınarcomba nézett. – İ az hát! – mondta apám felé intve, baráti mosollyal. Erıs, száraz, jó érintésőtenyerének szorítása feloldotta zavaromat. – Hosszú idı óta végre… de nem elıször… jó estét! – mondta halkan,szemével szemembe kapcsolódva. – Jó estét – köszöntem vissza felszabadultan s egyben önmagámrólmegfeledkezve, ahogy belevesztem e rejtélyes férfi arcának szemléletébe. Én isúgy éreztem, nem elıször látom. Emléke valahol mélyen-mélyen szunnyadtbennem. "Hosszú idı óta… végre… de nem elıször…" Igen. İ tudta, hol, amúltnak milyen szédítı távlatában találkoztunk, rajtam csak az emlékezés árnyékasuhant át. Szeme sötét volt, titkos, szelíd, okos humortól csillogó, átható, fürkészıs egyben mindent értı. Arca hosszas, orra finom, vékony, kissé hajlott;szájszögleteiben szemének okos, megnyerı mosolya bujkált. Ha nevetett, nemcsaktökéletes fogsora szépítette meg, hanem egy, az egész arcán eluralkodó, végtelenülvonzó, tiszta, derős kifejezés. Bıre kissé barnás, haja fekete volt. Középmagas,arányos termetén egyszerő, sötét, de nagyon finom szövéső ruhát viselt. Formás,izmos lábszárára feszes selyemharisnya simult. Korát nem tudtam megállapítani. Neve nem hangzott el közöttünk. Szokatlan volt az is, hogy megismerhettem,hiszen a Rend alsóbb fokozatában lévık nem ismerhették magasabb rangútársaikat, csak azokat, akik egy fokozattal fölöttük állottak. Az én helyzetemszületésemtıl fogva kivételes volt. Apám akkor már a nyolcadik fokozathoz, tehát 218
  • 220. az utolsó elıttihez tartozott: Magister volt. Utána már csak a Mágus következett. İirányította elsı gyakorlataimat, és mesteremmé lett. St.-Germaint, ha váratlanulmeg is jelent a Rend összejövetelein Rotenburgban, senki sem szólította világinevén, mint ahogy a Rend minden egyes tagjának más neve volt a közösségben,mint amelyet a világban viselt. St.-Germain neve a Testvériségben "Tempo aperto"(nyílt templom) volt. De amikor a titkos beavatási szertartásokat vezette,Hierophantnak nevezték. A Rendnek tehát kilenc fokozata volt. A Junioresek, aTheoretikusok, a Praktikusok, a Philosophusok, a Minoresek, a Majoresek, azAdeptus extempusok, a Magisterek, végül a Mágusok csoportja képezte az alsóbbfokozatokban eléggé népes, feljebb azonban egyre magányosabbá váló okkulthierarchiát, amelynek végsı pólusa a mágikus kilences szám után Isten volt: a 10-es. Vagyis 1: Isten és a világ: 0 dualitása. E kivételes lehetıség nem ölembe hullott kegyelem volt. Megszolgáltam értevalamikor. Fokozatosan, a beavatás mélyülı csendjében szakadt fel bennemkésıbb az emlékezés. Bukásom elıtt, sok-sok évszázadon át a Közösség tagjakénteljutottam egészen a végsı próbák küszöbéig. Tehetséges voltam, értelmes ésfegyelmezett, de csak emberi mértékig. A tudatos halál és újraszületés görcsöskrízisében megtámadtak gyengeségeim: a nem egész ismeretbıl származó félelem,a hiányos tapasztalásból eredı kíváncsiság és a ki nem élt érzelmességbıl fakadószenvedélyesség. Pedig ideáljaim magas ideálok voltak, és elméletben sokatértettem meg a lét titkos szimbólumaiból, igazságaiból. Visszatérésem mély,bensıséges örömet okozott rendtársaimnak s a Mágusnak, aki soha nem szőnt megszámon tartani a Rend tagjaként. Ez idıbeli visszaesés valójában – minden egyéninyomorúság ellenére – gyakorlati próba volt egy, a misztikus beavatás belsıterében elhangzott tételbıl, melyet kívül, a szövevényes, egymásnak ütközı,zőrzavaros anyagi valótlanságok között kellett jól megtanulnom, megértenem ésörökké élıvé tennem. A beavatás misztériuma mindig kétszer történik. Egyszer, mikor a földszférájába alámerült lény, tapasztalaton innen, de a másik világ még el nemhomályosult tudatával belép a Misztériumok Templomába. A próbák, amelyekenmagányosan, a sőrített idıben és összeszőkült tér csendjében átég, néhány markánsvonallá koncentrált, el nem törölhetı vázlatként a lelkébe maródik, mert ezek apróbák a lét minden késıbbi kísértésének, lehetıségének, veszélyének és valódiértelmének szimbólumát rejtik. A vázlatot a lélek ırzi. Vonalai az egyre sőrőbbéváló testruhán is átderengenek, ha megfejtésüknek kulcsát el is vesztette agyengülı emlékezet. Ez az égı-sajgó derengés, amely átszövi a nyugtalan éberálmokat, és helyrıl helyre, élményrıl élményre hajszol a nappali világ barikádjaiközött. Ez az örök elégedetlenség, az ájult elırenyúlás az Idıben pillanatcélokért,amelyek mögött mindig ez a chimaera, ez a szent lidércláng csalogat tovább,szenvedélyen, becsvágyon, emberi tudáson, halálon, születésen, új és újéletformákon túlra, egyre messzebb és mégis kiszabott pályán a térkép szerint,vissza a kiinduláshoz. És itt következik el a második beavatás. A végsı. Az útvégén. A tüzek kilobbanása után. A megélt tapasztalatok után. Az élıvé lettelmélet megrendülésében. Az elsı misztérium templomának kapuja befelé, a 219
  • 221. második misztérium kapuja kifelé nyílik. Aki azonban belépett egyszer a kapun,nem találhat a kijáratra addig, míg végig nem járta az út hatalmas körívét kaputólkapuig. * St.-Germain megjelenése Grottéban nagy változást hozott életembe. Apámközölte velem, hogy a gróffal együtt Párizsba utazom. Éreztem feszült figyelését,hogyan fogadom ezt a lehetıséget. Örömmel? Izgalom gyanús hullámzásával?Szorongással vagy tisztázatlan nyugtalansággal? Becsületesen szembenéztemönmagámmal, és nem féltem kitárni elıtte a kiégett, behamuzott csendet, amely ezta területet elborította bennem. Tudtam, ha küldenek, mennem kell, megtanultam,hogy minden elém jövı vagy szándékosan elém helyezett esemény sajátos, csakengem érintı része feladatomnak. Engedelmesen meghajoltam a határozat elıtt. – Mit kell tennem Párizsban? – kérdeztem halkan. – A gróf titkára, famulusa leszel. Figyelni, tanulni fogsz, és mindenben követedaz ı utasításait. – Meddig kell távolmaradnom?! – lobbant fel bennem a fájdalmas, gyöngédsóvárgás szüleim, az öreg park s békés munkába mélyedt napjaim után. – Amíg küldetésed véget ér – mondta apám szilárdan, s én elszégyelltemmagam mohóságom, kíváncsi éretlenségem miatt. Anyám mellette állt. Keskeny, sápadt arca annyi élı biztatástól sugárzott, hogyátöleltem. – A távolság nem köti a szellemet – súgta fülembe. – Fontos vizsgák elıttmindig át kell lapozni az elızı tananyagot, nincs-e valahol hézag az ismeretben.Eredj csak békével, Cornelius… A múlt elsı követe Utazásom a szeretetre méltó, szellemes St.-Germain gróf társaságábanvégtelenül szórakoztató volt. Kitőnıen épített, párnázott hintónkat, amelybenkülönféle elmés szerkezetek szolgálták a kényelmet, a gróf híres, telivér paripáihúzták. Utunkat olyan jól szervezték meg, hogy a változásoknál is saját pihentlovai s egy-egy szolgája várták. St.-Germain hintójában láttam elıször lecsaphatóasztalkát, kicsi, falba süllyesztett, jéggel hőtött élelmiszerszekrényt, víztartót,melegítı szerkezetet, amellyel néhány perc alatt teát, feketekávét készíthetettYidam, az angolnagyors, néma, tibeti szolga, gombnyomásra mőködı füstölıket,amelyek tetszés szerint frissítettek, vagy álomba merítettek anélkül, hogyutóhatásuk káros lett volna. – Tetszenek az én kis játékaim?! – mosolyogta meg csodálkozásomat. – Egészen zavarba ejtık – ismertem be. – XV. Lajos ördöngösségnek tartotta ezeket az ötleteket, és úgy sóvárgott 220
  • 222. utánuk, hogy megkísérelte ellopatni tılem. Pedig ez a szemfényvesztés nem egyéb,mint egy kis kölcsön a jövıbıl. Az emberek meg fogják szerezni maguknak azilyenfajta kényelmességeket, és közhellyé teszik anélkül, hogy segítene rajtuk. Afejlıdés iránya kétségtelenül efelé mutat, de ma még alig elképzelhetı, milyenlendülettel s aránylag milyen rövid idı alatt fog kibontakozni. Az élet külsı kereteijesztıen kitágul majd, a kasztok valamennyire nivellálódnak, s a tömeg közeltolula kevesekhez elintézetlen problémáival. – A forradalomra céloz? Bólintott: – Forradalmakra. Évszázadokon át újra és újra kirobbanó, sok külsı és belsıforradalomra, – Arca tőnıdıvé, pillantása elmerültté, messzenézıvé vált. – Azelsıhöz nemsokára elhangzik a végszó – mormolta halkan. * Mielıtt Párizsba mentünk volna, egy teljes hónapot Gentben töltöttünk szigorúvisszavonultságban. St.-Germain ki sem mozdult szállásunkról. Én voltam azösszekötı kapocs a világ és közötte. A régi város az álló idıben, ódon házaival, keskeny ablakaival, árkádjaival,faragott díszeivel, macskaköves utcáival Nürnberg emlékét borzolta fel bennem,amikor szintén a Mágus kíséretében jártam a világot. İ lényegében egy volt azzal,akit most követtem, ha más testet és arcot viselt is; én azonban – s ez a felismeréshálát, bensıséges örömöt keltett bennem – teljesen idegenné váltam ahhoz ahajszolt, szerencsétlen megszállotthoz, akit akkor Hans Burgnernak hívtak. St.-Germain visszavonultsága alatt mindig szigorúbban étkezett, mintegyébkor, s közben egész napos böjtöket tartott. Én ügyeltem fel ételeielkészítésére. E felügyeletre Vidámnak nem volt ugyan semmi szüksége, mertutasítás nélkül, urának gondolatparancsára hajtott végre mindent tökéletesen;inkább az én tudásom ez irányú gyarapítását célozta. St.-Germain ételeinek fıalkatrésze a zabliszt volt, amelyet Yidam maga ırölt kis kézi malommal holdurvábbra, hol finomabbra. Sót keveset használt. Mézet, citromot, tejet annáltöbbet. A zsiradék, amellyel fızött, tiszta növényi olaj volt. Friss vaj és sok nyersgyümölcs egészítette ki a menüt, amelynek fogyasztásához én is szívesencsatlakoztam, mivel szüleim házában megszoktam a hústalan, egyszerő étkezést.Azért térek ki erre részletesebben, hogy rámutassak; a régebbi korok alchimistáimennyire ismerték a helyes étkezés szabályait, a vitaminok szerepét, és már akkorállították, hogy a diétának döntı szerepe van csaknem minden betegségmegelızésénél és gyógyításánál. Rochard, akit 230 év elıtt szolgáltam, szinténhústalanul étkezett, nyers gyümölcsöt, tejtermékeket fogyasztott, és betegeinekdiétát rendelt. A gyógyszer, amellyel ezenfelül ı is éppúgy, mint Paracelsus,Trismosin, Albertus Magnus, Sendivogius vagy St.-Germain támogatta, frissítette,küzdıképessé edzette a beteg szervezetét: a természet gyógyerejének sőrítettesszenciája, a regenerációnak mély tudással és intuícióval ellesett titka volt. 221
  • 223. A gróffal én is csak este találkozhattam egy-egy órára. Ilyenkor komoly volt éskevés beszédő. A világi gavallér, az elhajoló fezır vibráló, tüzes elevenségeteljesen lehullott róla, és egy másfajta, teljesen elvont légkör nemes, egyszerőcsendje vette körül. Ilyenkor telítıdött azokkal az erıkkel, melyeket a világbakellett ontania, hogy a millió hulló magból egy-egy megfoganjon valahol amostoha talajban. Meghallgatta összefoglalásomat a levelekrıl, amelyeket kapott, snéhány szóval közölte a választ, melyet küldenem kellett rájuk. Európánakúgyszólván minden jelentıs személyiségével írásos kapcsolatban állott, a hírek elsıkézbıl futottak be hozzá tanácskérés formájában, s így az események nemcsakszületésük elıtt mutatkoztak meg elıtte, hanem néha ı határozta meg irányukat;sajnos nem elégszer ahhoz, hogy a világnak egy pillanatra is értelmesebb képetadjon. Az emberek mindig magukon szőrik át a tanácsot, amelyet kértek és kaptak,s belekerül a sok szubjektív elem, mely a lényeget teljesen átváltoztatja. Gentben, St.-Germain jóvoltából jutottam egy különös és igen jelentısátéléshez is. Valamelyik reggel két szolga – egyik állandó szolgálatunkban, a másik csakkisegítıként – a telivéreket járatta fel-alá a fogadó elıtt. Én éppen korai sétámróltértem haza, és