1. Csapó Endre
Elnökválasztás Amerikában
Megjelent a Magyar Élet 2012. november 15-i számában
Már év eleje óta tart az érdeklôdés felkeltése az amerikai
újságok oldalain, növekvô méretekkel egészen november 6-áig.
Négy évenként éli meg a nagy világbirodalom népe ezt a
látványos versenyt két ember között, akiknek egyike a
nagyhatalom nagyhatalmú elnöke lesz.
A magyarországi lapok csak néhány hete foglalkoznak az
amerikai elnökválasztással, nem is nagyon elemzik a jelöltek
esélyeit. A Magyar Életben még ennyit sem fordítottunk rá.
Évtizedekkel ezelôtt még izgalmas volt találgatni a jelöltek
várható viszonyulását a Szovjetunió iránt, amiben szülôhazánk
sorsa is érintett volt. Helyzetünket azóta inkább az jellemzi,
hogy akár republikánus, akár liberalista elnököt kapott az
Egyesült Államok, a magyarországi politikát azonos módon
ítélik meg Washingtonból és New Yorkból. Amikor a magyar
népet a privatizációs exkommunita, liberalista újgazdagok
politikai pártjai kormányozzák, akkor az amerikai politika és
média türelmes és barátságos. Amikor nemzeti érdekeket védô
kormány van Budapesten, akkor a diplomácia merevre fagy, a
média önti ocsmány áradatát a hazugságnak. Ebben a
következetes helyzetben éthetôen érdektelenek vagyunk az
elnöki választások kimenetelében.
Mindössze egy magyar különlegesség keltett fel figyelmet
az amerikai elnökválasztás menetében. Új név jelent meg a
magyar sajtóban „egy magyarországi születésû milliárdos,
Thomas Peterffy. Eddig nem hallottunk róla, persze, minden
idejét elfoglalta a pénzcsinálás. „A 68 éves, magyarországi születésû
milliárdos milliókat költ televíziós hirdetésekre, amelyekben elmondja,
1

2. hogy a Republikánus Pártra szavaz a novemberi elnökválasztáson.
Ráadásul úgy, hogy nem dédelget politikusi terveket, sôt még csak nem is
tagja a pártnak. Ezzel Soros György mellett egy másik magyarországi
születésû milliárdos lépett színre az amerikai politikai életben, ráadásul
pont az ellentétes oldalon.”
Peterffy az amerikai elnökválasztási kampány egyik
meglehetôsen sokat forgatott politikai érvét dolgozta ki
egyperces kisfilmjében. A félelem a szocialista Amerikától
visszatérô motívum a republikánusok politikai hitvallásában, és
általában nem hagyják ki a lehetôséget, hogy Barack Obamát
szocialista intézkedések bevezetésével vádolják meg.
Egy budapesti kórház alagsorában született 1944-ben
Péterffy Tamás, az orosz bombázás idején. 1965-ben került ki
Amerikába – ahogy mondani illik – szerencsét próbálni.
Amilyennek találta Amerikát megérkezésekor, olyannak látja
ma is. A derék republikánusok küzdenek a szovjet elnyomást
szenvedôkért, míg a liberalisták azon mesterkednek, hogy
belekormányozzák Amerikát a szocializmusba. Tamás azóta
sem kételkedik, megmaradt ebben a hitben, nem foglalkozott
politikával, nem tudhatja, mi történik ezen a téren. 47 év hosszú
idô, azalatt nemcsak a republikánus párt változott önmaga
ellentétévé, de a párt mai szavazói sem azokért az elvekért
lelkesednek, amikért az akkoriak.
A második világháborút követô hidegháborús, valójában
mozdulatlan világhatalmi állóvízbe – mint a tóba dobott kô
okozta hullámzás jelezte, hogy – egy új irányzat jelent meg a
világpolitika színterén. Mindannyian örültünk Reagan elnök
keményhangú szovjellenes kiállásának. Reagan a konzervatív
irányzat szimbóluma volt, Amerika közvéleménye lenyugodott,
mégis történik valami abban a megalázó helyzetben, az
évtizedek óta meghátráló amerikai külpolitika porondján. Két
2

3. elnöki terminust töltött be. Az elsôben felmagaslott a végre
magára tért, szabadságot hirdetô és vállaló Amerika, azzal az
üzenettel, hogy a Szovjetuniónak letelt az ideje. De már a
negyedik évben furcsa dolgok történtek. Második elnökségében
egy teljesen más Reagan elnök képe jelent meg. (Errôl írtam
annak idején: „Reagan bevonulása a vörös futószônyegen”,
Magyar Élet 1984. május 10. arról, hogy huszonegy ágyulövés
üdvözölte Reagan elnököt és feleségét Pekingen, és további
írásaimban, mint: „Reagan elvetélt ígéretei” (MÉ 1984.
november 22); „Genf üzenete” (MÉ 1985. december 5).
Itt egy kis tájékoztatás kelletik, mert – mint jeleztük – a
nyolcvanas években felgyorsultak az események a
nagypolitikában, pontosabban Londonban, Washingtonban,
Pekingben és Moszkvában. A kezdeményezés Nyugat részérôl
indult. Fontos momentum, hogy mind Britanniában, mind az
Egyesült Államokban konzervatív kormány uralkodott, és
maradt is uralmon továbbra is, a világ sorsára kiható új politika
elejétôl a megvalósításáig. Tehát nem a nyugati baloldal tett
történelmi lépést a két kommunista hatalom felé, hanem a két
jelentôs „antikommunista” „konzervatív” oldal két nagy
támogatottságú politikai személyisége, Margaret Tatcher és
Ronald Reagan.
Színjátékhoz színészre van szükség. Reagan politikai
múltjában is konzervatív volt. Az amerikai nép nem fogadta
volna el azt a külpolitikát, amit majd a második Reagan idôben
megetetnek vele. Annak az irányzatnak a neve, ami Reagan
által érvényesült: neokonzervatívizmus. Álnév, mert a nemzetközi
baloldal amerikai liberalista politikai filozófiai mûhelyeiben
hozták létre olyan feladattal, hogy konzervatív politikaként
valósuljon meg az internacionalisták terve. Azért ültették be a
tervet a Republikánus Pártba, mert a Demokrata Párt
3

4. programjaként nem fogadta volna el Amerika népe. Valóságos
trójai faló volt.
Margaret Tatcher irányzatát is a neokonzervatívizmus
jelzôvel illették, amit a nyugati sajtó uni solo feldícsért,
valóságos élô hôsökké avatták a két nyugati vezetôt. Azok a
történelmi lépések, amik a nyolcvanas években bekövetkeztek,
illetve be kellett volna következniök, az angol és az amerikai
közvélemény akkori (liberalizmust elvetô) természete miatt nem
lehettek volna megvalósíthatók baloldali (liberalista,
szovjetbarát, kommunita-maoista-szimpatizáns) kormányokkal.
Itt elég csak utalni az izléstelen genfi US–USSR
ölelkezésekre, az 1985. november 19–21-i Reagan és
Gorbacsov találkozóról kiadott közös nyilatkozatra:
„Elismerve a különbséget a két rendszer között a nemzetközi kérdések
tekintetében, a két vezetô jelentôs egyetértésre jutott egymás szempontjai
megértésében. Megegyeztek abban, hogy szükség van az US–Szovjet viszony
és általában a nemzetközi helyzet javítására ... elismerik az USSR és az
USA különleges felelôsségét a béke fenntartására ... felmérték az US és
az USSR közötti esetleges összeütközés szörnyû következményeit,
hangsúlyozták a közöttük elôfordulható bármilyen háború megelôzésének
fontosságát, legyen az nukleáris vagy konvencionális, és nem törekszenek
katonai felsôbbrendûségre...”
Mondjuk ki végülis: a nyolcvanas évekre idôzített politikai
feladat az volt, hogy mind a Szovjetuniót, mind Vörös Kínát egy
új világrendben szereplô alapítóként nagyhatalmi, nemzetközi
egyezményben véglegesítsék. Vörös Kínával nem volt
probléma, neki az elszigeteltség feloldását jelentette, náluk
nem volt történelmi kapitalistaellenes irányzat.
Ami a Szovjetuniót illeti, nem ilyen egyszerû a dolog. Ez ma
is foglalkoztatja a történészeket. Felvillantunk egy idézetet
4

5. (Beszélô 1986/6. szám Kiss Ilona: „Gorbacsov a hetedik”) talán
rátalálunk az ösvényre:
„A Gorbacsov-éra egyes történészek szerint 1985. március 11-én
kezdôdött, amikor Mihail Szergejevicset az SZKP KB plénuma –
mindjárt Csernyenko halálának másnapján – esélyes ellenjelölt nélkül
fôtitkárrá választotta (hetedikként a szovjet pártfôtitkárok sorában).
Mások szerint azonban már Margaret Thatcher eldöntötte a sorsát 1984
decemberében, amikor angliai útja végén »tetszik nekem Gorbacsov úr, lehet
dolgozni vele« szlogennel elindította az évtized végéig tartó Gorbi-mániát.
Mind Gromiko választási beszéde, mind Thatcher szavai arra utalnak,
hogy Gorbacsov a hirtelen áttörést jórészt »kommunikátori« készségének
köszönhette. ... Gorbacsov beszédeiben hangoztatta, hogy erôteljes lépéseket
tett, hogy a Szovjetunió az új évezredbe egy nagyhatalomhoz méltó módon
lépjen be. Cél: A Szovjetunió hatalmi pozíciójának helyreállítása. Tehát a
szovjet rendszert akarta az összeomlástól megmenteni. Gorbacsov
stratégiájának egy része az volt, hogy a kommunista rendszert a Nyugat
segítségével megmentse. »Meggyôzôdéses kommunista vagyok!« – jelentette
ki. 1987-ben egyik beszéde alkalmával ezt mondta: »Új világ felé haladunk,
a kommunizmus világa felé, amelyrôl soha nem fogunk letérni«; »A
peresztrojka nem a kommunizmustól való eltávolodást jelenti, hanem az a
mozgalom, ami egy lépéssel közelebb visz a marxista-leninista utópiához;
azaz Lenin elveinek folytatása. Nagyon tévednek azok, akik azt várják
tôlünk, hogy mi feladjuk a kommunizmust.”
Gorbacsov szívesen látott személy volt nyugaton,
lehetetlen, hogy egyet-értett vendéglátóival a Szovjetunió
felszámolásában. Valószínûbb az egyetértés Gorbacsov és a
nyugati vezetôk körében abban, hogy a Szovjet-uniót felerôsítik
és a világhatalom részesévé teszik állandó jelleggel. Az egy
másik történet, hogy a tervhez a Szovjetunióban szükséges
lazítások beindították a bomlási folyamatot, amit Gorbacsov
már nem tudott kezelni, ôt is miként annak idején Nagy Imrét, a
5

6. fejlemények sodorták magukkal. Személy szerint Gorbacsov
jobban járt, senki sem vonta felelôsségre, hogy elrontotta a
vörös terrorállam szerkezetét.
E kitérô után kövessük a neokonzervatív vonulatot.
Számos forrásmunka közt idézünk abból, ami a
www.karcagugyved.hu internet címen található, amely úgy
vezeti be tájékoztatását, hogy George W. Bush elnöksége
idején az Egyesült Államok, nem titkoltan neokonzervatív
gondolkodásra épülô, és annak elveit magáénak valló
kormányzat minden törekvését és lépését áthatja egy
meghatározó szellemi holdudvar; a neokonzervatív mozgalom,
amelynek szerepe a nemzetközi tendenciáknak megfelelôen
futótûzként terjed. Nemzetközileg is elismert tudósok,
gondolkodók elgondolásai hamar befogadásra kerülnek a
világ bármely táján:
„Vizsgáljuk meg kiindulási pontként mit is jelent az, hogy
neokonzervativizmus? Újságírók, sôt mostanában még az elnökjelöltek is
irigylésre méltó magabiztossággal beszélnek arról, hogy kik a
neokonzervatívok, illetve, hogy mit is jelent az, hogy
»neokonzervativizmus». ... azt lehet mondani, hogy a neokonzervativizmus
történelmi célja és politikai szándéka nem egyéb, mint – saját akaratuk
ellenében – átalakítani a Republikánus pártot és általában az amerikai
konzervativizmust. ... A neokonzervatívok éppen a populista
konzervatívokkal szemben alakították ki saját világképüket, s abból sem
csináltak titkot, hogy eredetileg liberális-baloldali gondolkodók
voltak. ... Gyökerét tekintve a neokonzervatívok filozófiai irányultságúak,
bár képviselôik többsége nem filozófus, hanem a társadalomtudományok,
valamint az újságírás területén dolgozott. ... Akadémiai-intellektuális
gyökerû eszmerendszer. Nem tart rendezvényeket, nem toboroz, nincs
szervezete. ... A 70-es és 80-as évek politikai és társadalmi viharait
kiváltó »neokonok« a status quo védelmezésére szorítkoztak volna akkor
6

7. a Nyugaton és Keleten az újraelosztó szociális illetve szocialista
államot kellett volna védelmezniük. Ezen új konzervativizmus nemcsak
bírálja, de meg is akarja változtatni a modern társadalmat, kultúrát és
államot.”
„A neokonzervatív beállítottságú emberek nem pusztán hazafiak,
hanem nyíltan nacionalisták, és bár titkoltan de elitisták. Elitizmus
tekintetében magukénak vallják Arisztotelész és Platón elméleteit.
Véleményük szerint ez az elit a természet törvényei szerint az uralkodó
elit, akit a tömeg üldöz. Ez a felsôbbrendûség azonban nem morális,
hanem intellektuális, és követôik nem félnek szembe nézni a gonosszal, és
nem ismernek sem isteni sem erkölcsi felsôbbrendûséget. ... a »neokonok«
nagy része protestáns vagy zsidó, de mindenképpen istenfélô ember volt. ...
nagyon fontos hangsúlyozni a »neokonok« rendíthetetlen hitét a
liberális demokrácia felsôbbrendûségében.”
Érdemes egy másik tanulmányból (Békés Márton: „Az
amerikai neokonzervativizmus áttekintô elemzése”) is
szemezgetni:
„A neokonzervatívok az amerikai külpolitika aktivizmus vs.
izolacionizmus vitájában az elôbbit támogatják, s így beemelik ugyan
panteonjukba Wilson elnököt, azonban az ô liberális-pacifista-idealista
programját – gondoljunk 14 pontjára – nem tudják komolyan venni. Ezzel
szemben kronológiai sorrendben a hidegháborús beavatkozás, a Reagan-
féle kontrapolitika és aktív beavatkozás, valamint a Szovjetunió
összeomlása utáni továbbfegyverkezés, tehát a domináns amerikai
aktivizmus szószólói. Ma pedig egyértelmûen a demokrácia-export, a
demokratikus »nemzetépítés« (National Building), a piaci nyitás
kikényszerítése és a terrorizmus elleni világméretû küzdelem mellett
érvelnek. A neokonzervatív meggyôzôdés tehát összefoglalóan egy olyan
nemzetközi rendszert képzel el, amelyet az amerikai pozíciónál fogva az
USA hatalmi dominanciája és az USA erkölcsi és rendszerbeli
felsôbbrendûsége alakít ki.” ...
7

8. „A tanulmánynak nem témája az iraki és az afganisztáni
beavatkozás tárgyalása, és a nemzetközi terrorizmus elleni háború
elemzése, de utalni kell arra, hogy ezek a neokonzervativizmus által
régóta támogatott lépések voltak. Idôsebb Bush alatt a neokonzervatív
kör Szaddam rendszerének megdöntését javasolta, s helytelenítette, hogy
az elnök helyén hagyta Irak vezetôjét. A neocon mag politikusai –
Donald Rumsfeld, Paul Wolfowitz, Richard Perle, Dick Chaney –
már 1991-ben tervezetet készítettek Irak végleges átalakításáról, s 1998-
ban levelet intéztek társaikkal együtt Bill Clintonhoz, amelyben
lépések megtételére kérték ôt Irak ellen, majd szeptember 11-e után is
Irak megtámadására ösztönözték ifjabb Bush elnököt.” ...
„A neocon külpolitikai érvelés kvintesszenciáját így fogalmazza meg
a PNAC (Project for a New American Century – Új Amerikai
Évszázad Terve): Amerika egyedülálló szerepet játszhasson (…) egy
olyan világrend fenntartásában és kiterjesztésében, amely kedvezô
biztonságunk, fejlôdésünk és értékeink megôrzése szempontjából.”
„Végül a neoconokat állandóan érô váddal: az Izrael-iránti túlzott
elkötelezettséggel kell foglalkozni. A Szombat címû zsidó kulturális
folyóiratban Seres László és Gadó János az amerikai neokonzervatívokat
Izrael legjobb barátainak minôsítô kifejezései megállják a helyüket, s
ezt a neokonzervatívok sem tagadják. Ennek legjobb bizonyítéka Charles
Krauthammer, Robert Kagan és Podhoretz írásai illetve utóbbi
önvallomásai, amelyek világosan rámutatnak arra – amit Fukuyamánál
és Huntingtonnál is olvashattak a neokonzervatívok –, hogy Amerika
demokráciáért vívott hatalmi és morális harcában egyetlen szövetségese
van, s ez Izrael, amelynek védelme így az USA érdeke is.”
Csupán amiatt, hogy Obama lett a választás nyertese, nem
jeleni azt, hogy az itt ismertetett politikai szervezet
mellékvágányra kerül. Az amerikai politika nem ismer fekete–
fehér kontrasztot, a jobboldal soha nem volt tükörképe a
baloldalnak, a demokrata idôk vonatait nem tolják vissza a
8

9. kiinduló helyre a republikánusok, ez fordítva sem történik meg.
Amint láttuk, a „konzervatív” oldal szétágazik, szinte a túloldalon
köt ki. Ha mégis van különbség, ami a háborús megoldások
elkerülését helyezi elôtérbe, akkor jól választott Amerika népe.
9