1. Útijelentés az
VIII. ’Learning Journey EQUAL Steering Committee’
Konferenciát követően történt különleges eseményről
Brüsszel, Belgium – 2007. junius 2 - 3.
Az ’A-67 Nem Halat Hálót’ képviselője Simonfalvi László, ILS Alapítvány
Igazgató H-35 volt.
2007. május 30.-án utaztam repülőgéppel Brüsszelbe, a Nemzeti
Repülőtérre.
A repülőtérről kb másfél óra az út vonattal Turnhout –ba, egy kb 40 ezres
kisvárosba.
A ’Learning Journey’ Konferencia és a ’Steering Committee’ Konferencia
után, dolgunk végeztével elbúcsúztunk és mindenki ment a maga dolgára.
Én jegyet váltottam a Brüsszelbe tartó IC vonatra. A jegyet Brüsszel
Nemzeti Repülőtérig kértem. A jegyet eladó vasutas hosszasan magyarázta
franciául, angol szavakat belekeverve, hogy szombat van és nem úgy
mennek a vonatok, mint hétköznap, és nem azon az útvonalon megyek
vissza, mint amelyen jöttem.
Belenyugodtam, hogy kissé bonyolultabb lesz a visszaút, mint idefelé.
Valóban Antwerpen felé ment a vonat, ahol át kellett szállni. Brüsszel előtt
egy nagyon barátságos jegykezelő teljes jóindulattal megszólított, és azt
mondta, hogy mi a 18. vágányra érkezünk és ha nagyon sietek, a 21.
vágányon elérhetem a csatlakozást. Megköszöntem a segítőkészségét és
bíztam a szakértelmében. Siettem és elértem.
A vonaton olvastam és nagyon rövidnek tűnt az út. Egy idő múlva mindenki
leszálláshoz készülődött. Én is összeszedtem minden holmimat: egy kerekes
– húzós bőrönd, és egy laptop. Leszálláskor idegennek tűnt a hely, de arra
fogtam, hogy szombat van és más útvonalon mennek a vonatok.
Szinte semmi sem volt kiírva angolul és próbáltam tájékozódni. Pontosan
hol vagyok, és merre tovább. Leszálláskor iszonyú tömeg volt, de a terep
egy pár perc alatt kiürült, mindenki más tudta, hogy hova menjen, és ott
álltam teljesen egyedül.
Próbáltam tájékozódni. Előttem a kerekes – húzós bőrőnd, és arra
ráhurkolva a laptop.

2. Pénzt és értékeket mindig a bőröndben tartok, viszont most pénzt kellett
elővenni, hogy jegyet vehessek és tovább menjek a Brüsszel Nemzeti
Repülőtérre. Kinyitottam a zippzárt és elővettem a tárcámat. Egyik
kezemmel fogtam a kerekes - húzós bőröndöt, a másik kezemben pedig a
tárcámat tartottam.
A semmiből megjelent négy kisgyerek, fiúk, feketék, marokkóinak néztem
őket, de ez nem számít, mert nem vagyok fajgyűlölő, és nem is igazán értek
hozzá. Egészen közel jöttek, körülöttem szaladgáltak, végül lökdösni
kezdtek, mintha egy dolog lennék. Mindez nagyon gyorsan, szinte
követhetetlenül játszódott le.
Szintén a semmiből, és egy pillanat alatt megjelent 6 – 8 fekete férfi és
suhanc. A számukat inkább érzem, mint tudom. Egészen közel jöttek,
közrefogtak, és a kisgyerekek köztük kibújva eltűntek.
Hiperérzékeny vagyok mások közelségére, és azt hittem, hogy ez itt a vég.
Azt tudtam, hogy itt nincs esélyem, és nem szabad harcolni. Egy valaki
lecsapta a kerekes bőrönd húzóját, egy kéz megragadra a laptopot, és egy
másik a tárcámat. A bőröndömet továbbra is fogtam egy kézzel.
Amilyen gyorsan jöttek, el is tűntek. Ahányan annyi felé. Egy kettő közülük
nem nagyon sietett el, de náluk nem volt semmim, és hiába is kerestem
volna.
Próbáltam keresni egy rendőrt, nagy nehezen találtam, de ő nem
foglalkozott velem. Azt mondta, hogy ő nem tud angolul, és tovább küldött
az állomás-főnökhöz. Az állomás-főnök visszaküldött ahhoz a rendőrhöz,
akitől jöttem.
Ott álltam kirabolva, és láthatólag senki sem segít.
A mérleg: hiányzik egy laptop, benne minden agyam, de szerencsére
mindent megmentettem még otthon 2 példányban.
Hiányzik a laptop Samsonite táskája, profi, a fiam ajándéka.
Hiányzik egy MP3 lejátszó és egy MP4 lejátszó, mindkettő a bátyám
ajándéka.
Hiányzik a tárcám, és vele a személyim, minden pénzem, 45 - 50 ezer HUF
és 650 – 700 Euró.
Hiányzik 2 bankkártyám, minden kulcsom, néhány nem is másolható.
Biztos még más is hiányzik, majd akkor mutatják magukat, ha kellenének
és nincsenek.

3. A másik oldalon: van 5 azaz öt Euróm, és innen valahogy haza kell jutnom.
Ja, és megvan az útlevelem. Itt volt a belsőzsebemben. A jegyem is hiányzik,
de az elektronikus, tehát a papír csak szimbólum.
Nyilván tudom, hogy mindezt jelentenem kell egy olyan rendőrnek, aki
komolyan vesz és jegyzőkönyvet készít. Az elrabolt dolgok nagy része nem
az enyém, hiszen szolgálati úton vagyok.
Van durván három órám a budapesti járatig, viszont nincs annyi pénzem,
hogy oda eljussak. Körülnézek és rájövök, hogy eljuthatok a másik
repülőtérig. Onnan ugyan nincs Budapestre járat, de ott a rendőr biztosan
komolyan vesz.
Veszek egy jegyet 1.95 Euróért, tehát a vagyonom 3 Euró és 5 cent.
Megérkezünk, megkeresem a rendőrörsöt, és ott valóban komolyan
foglalkoznak velem. A rendőr, hadnagy lehet, eléggé jól beszél angolul,
illetve sokat ért.
Készségesen biztosít arról, hogy a járatomat biztosan lekésem, és az elrabolt
holmik sem kerülnek elő. Ők tudnak ilyen esetekről, viszonylag gyakori,
azonos sablon, rajta is vannak az ügyön, de eddig semmi eredmény.
Először hagyja, hogy végigmondjam, szinte nem is kérdez. Majd elkezdi
felvenni a jegyzőkönyvet, a számítógépbe írja, és ízekre szedi, annyi kérdést
tesz fel. Nyilván azt figyeli, hogy nüansz részletekig ugyanazt mondom-e.
Azt mondom, hiszen friss az élmény.
Kb fél óra kell, hogy kapcsoljak: fel kellene hívni a Magyar
Nagykövetséget. Megkérdezem, hogy megengedi-e, erre bocsánatot kér,
hogy nem neki jutott eszébe.
Ő felhívja a számot és máris otthon érzem magam: ha nem akar semmit,
nyomja meg az egyes gombot, ha üzenni akar valakinek, nyomja meg a
kettes gombot, majd nagy sokára, tán nyolcadiknak, ha vészhelyzet van,
akkor ne nyomjon gombot, maradjon itt.
A Követségi Ember hosszasan magyaráz valamit franciául a rendőrnek, aki
unja és grimaszol. Az egész arról szól, hogy szombat van és nincs bent
szinte senki. Nagy nehezen átvált magyarra és akkor a rendőr átadja
nekem. Nagy nehezen elmondom, hogy mi történt.
Kérdi, hogy mim maradt. Mondom, hogy van 3 Euróm és az útlevelem.
Megigéri, hogy visszahív és most leteszi.

4. A rendőrrel befejezzük a jegyzőkönyvet. Lemásolja és nekem is ad egy
példányt. Visszahívnak a Nagykövetségről. Elmondja a Követségi Ember,
hogy pénzzel, meg ilyesmivel ők nem tudnak segíteni, mert a költségvetésük
nem engedi. Most szép lenni Magyarnak. Kiváltképp külföldön.
Azt is elmondja, hogy tulajdonképpen semmiben sem tudnak segíteni, mivel
megvan az útlevelem. Tehát csak akkor tudna segíteni, ha még az is
hiányozna. Mennyi bonyodalmat okozok …
Még van egy óra a budapesti járatig, ezért megkérdem, hogy esetleg fel
tudná-e hívni a Malév Irodát a Nemzeti Repülőtéren. Ha átírják a jegyemet
másnapra, akár gyalog is ott leszek. Nem több, mint 60 kilométer.
Megigérte, hogy megpróbálja, de nem igér semmit. Megkérdezem, hogy
visszahív-e. Azt is megpróbálja.
A rendőrrel tulajdonképpen befejeztük. Megköszönöm a szerintem profi
munkát. Mondom neki, hogy kint várok, mert hátha jön a telefon.
Kikisér a hallba és mond pár szót, hogy sajnálja, ami történt. Azt is
mondja, hogy ha vele történne ilyesmi Budapesten, biztosan rendőrautó
száguldana vele a repülőtérre. Ebben én nem vagyok olyan biztos, de
ráhagyom.
Bemegy a helyére. Ahogy ott állok és várok, odajön hozzám egy 17 – 18 év
körüli fiatal hölgy. Azt mondja, hogy ő árulja a jegyeket a belvárosba vivő
buszra és véletlenül fültanúja volt annak, amit a rendőr mondott nekem.
Ebből ő azt gondolja, hogy bajban vagyok. Talált, süllyedt.
Ö nem tud nekem adni egy jegyet ingyen, mert azzal el kell számolni, de ha
adok egy darab papírt, arra ráír valamit és lepecsételi. Hátha működik és
beveszi a sofőr.
Adok neki, ráír, lepecsételi. Várok 9 –ig, de a telefon nem jön. Végül is a
repülőjegyem sorsa csak attól függ, hogy a Követségi Ember elintézte-e.
Attól nem függ, hogy mindezt tudom-e. Ettől mindössze az idegeim
ágaskodnak fel egy kissé jobban.
Felszállok a 9 órás buszra és odaadom a papírt a sofőrnek. Hosszan rám
néz, mutatja, hogy hova üljek és barátságosan hátbavág.
Marokkóinak, vagy töröknek nézem.
Este 10 van, mire beérünk Brüsszelbe. Az állomásig visz a busz. Megnézem,
hogy mikor megy az utolsó bármi a Nemzeti Repülőtérre. oda kell mennem,
mert ha egy parkban ülök egész éjjel, reggelre talán már ez az egy táskám
sem lesz.

5. 10:17 –kor megy. Vajon mennyibe kerülhet a jegy? 2 Euró és 80 cent.
Megveszem, és marad 25 centem.
Megérkezünk a Nemzeti Repülőtérre. Korábbi útjaim alapján tudom, hogy
a belga törvények szerint éjjel nem lehet repülni, vagy fel- és leszállni.
Akkor 11 óra volt a limit, de talán éjfél nyáridőben. Lehet, hogy nem is
szabad a repülőtéren tartózkodni éjjel?
Az ajtóban megkérdezem, és az a válasz, hogy egész éjjel nyiva van. Olyan
váróterem féle. Ez megnyugtató. Az viszont már kevésbé, hogy nagyon fura
alakokat is látni. Járnak körbe és azt figyelik, hogy ki alszik.
Ekkor már tudom, hogy még leülni sem szabad, mert hulla fáradt vagyok.
Két sikeres konferenciával és néhány órányi stresszel mögöttem. A siker is
lehet fárasztó, a stresszről nem is beszélve. Most este 11 van és a következő
budapesti járat reggel 10 –kor indul. Velem, vagy nélkülem.
Kellene értesíteni a gyereket, hogy apa most nem jön annak rendje módja
szerint. Van 25 centem. Próbálok telefonálni, de a nemzetközi híváshoz
minimum 50 cent kell.
Nem szabad elaludni, tehát nem szabad leülni. Járok körbe a ménkű nagy
csarnokban. Megállás nélkül este 11 –től másnap reggel fél 8 –ig. Ha jól
számoltam, 130 kör. Lehet, hogy benne leszek a Guinness –ben.
Az azért jó, hogy a WC szép tiszta, és ingyen van.
Reggel fél 8-kor megjön a Malév Képviselő. 40 –es férfi. Ott állok a pultnál.
Nyitva az ajtó a pult mögött, de benn tesz – vesz – rakosgat. Próbálom a
pulthoz édesgetni, de nem figyel kifelé. Nagy sokára kijön és akkor
mondom neki, hogy bajban vagyok és kérem, segítsen. Nem nagyon figyel
rám. Tesz – vesz – rakosgat.
Kérdezem, hogy a Magyar Nagykövetségről nem szóltak-e ide, hogy
átírassák a jegyemet tegnapról mára. Úgy tűnik hogy ezt érti, mert a fejét
rázza. Szemkontaktus egyse. Ez az ember nem is figyel rám.
Azt kérem tőle, hogy csak egy percre figyeljen rám, és utána békén hagyom.
Azt mondja, hogy ő így figyel, és már eddig is az én ügyemen dolgozott.
Kéri a rendőrségi jegyzőkönyvet. Odaadom, lemásolja, megtartja az
eredetit és nekem ad egy másolatot.
Telefonál, a gépben keres, valamit talál, jegyzetel. Szorgos, dolgos, takaros.
8 óra előtt pár perccel mondja, hogy van helyem és bejelentkezhetek. A
Check-in pultnál éppen betanítás folyik és az instruktor próbál absztrakt
eseteket magyarázni. Jól jövök neki, mert be tudja mutatni a novisszának,
hogy mit kell tenni azzal, akinek nincs is jegye.

6. További bonyodalmak nélkül megérkezek Budapestre, viszont nincs
kulcsom, hogy hazamenjek. A Nyelviskolába sem tudok bejutni kulcsok
nélkül. Úgy tűnik, egy darabig még nehéz lesz ezt az utat elfelejteni.
Délután – estefelé megpróbálok mérleget készíteni. A pozitív oldalon volt
egy sikeres szakmai utam, ahol korrektül képviseltem, most már ötödször,
és utoljára, mind a saját érdekeimet, mind pedig a társaim – megbízóim
érdekeit. Mindezt a nemzetközi partnerek érdekeit nem sértve, sőt talán
közmegelégedésre.
Szintén a pozitív oldalon fontos az is, hogy sok telefont és emailt kapok
régvolt és új diákoktól és kollégáktól. Terjed a hírlánc. Sokan azt kérdezik,
hogy tudnak-e segíteni valamiben. Ez tart életben.
Még mindig a pozitív oldalon, a biztosító nem zárkózik el attól, hogy
valamit megtérítsen a kárból.
A negatív oldalon szerepel maga a kár. Nagyon nehéz lesz ezt kiheverni.
Simonfalvi László
Nem halat - hálót
ittdc@mail.tvnet.hu