B E N I NABíborhajú       1.A Boszorka fénye
Írta: BeninaSzerkesztette: Burján MónikaA borítót tervezte: Balogh JózsefCopyright © Ortó Istvánné, 2010ISSN 2060-4769ISBN...
„Az ő társaságában éreztem csak igazán, hogy élek,            benne élek, és ő bennem él”                 Charlotte Brontë...
Ajánlom        Kibelbeck Marának Mert elviselted az elviselhetetlent,     és mert a tudásod melletta barátságoddal is mega...
KöszönetnyilvánításSOHA EL NEM MÚLÓ SZERETETTEL: Marának, a töretlen W-imádatáért,Peetnek, a végtelen türelméért, Akashána...
PrológusA VIHAR TOMBOLT A FEJÜNK FELETT. A fák lombjait éppoly könnyedéncibálta, mint az esőtől átnedvesedett hajamat. Fén...
– Húzd meg magad! – utasított a mentorom ellentmondást nemtűrően, és durván letaszított a szakadékba.   Először azt hittem...
– Gideon! – A reszelős, idegen hang szinte mennydörgésként hatott ahirtelen beállt csendben.    A vér meghűlt az ereimben,...
Dulakodás hangjait hallottam, Gideon varázsszavakat kiáltott, vakítófénycsóvák röppentek a fejem fölött, s hirtelen rádöbb...
– Add a szavad: ha az életed veszélybe kerül, meghúzod magad! –folytatta, kék szemét keményen az enyémbe fúrva.   Mindig i...
azok csak még szorosabban fonódtak körém. Könnyek homályosítottákel a látásomat. Szerettem volna letörölni az arcomat, de ...
töredékmásodpercig mozdulatlanul állt a szakadék szélén, majd minthalassítva nézném a borzalmas valóságot, fénycsóvát húzv...
1 . IdegenekMÉLÁN BÁMULTAM KIFELÉ KIS SZOBÁM ABLAKÁN.    Keserű kábaságom ködösfátylat vont a tudatomra, így csak tompán é...
magányosságban örvénylett körülöttem, és rántott magával egyremélyebbre.    A halála miatti lelkiismeret-furdalás letaglóz...
személyében, akik gyakran nézegettek felénk felháborodva, ha Davidegy-egy átdolgozott éjszaka után kimerészkedett az újság...
tettre készen indítja a napját. Egyébként kissé merengő, amolyanfilozofálgató típus volt, aki jobban szeretett mindent a m...
– Már itt kellene lennie – mutattam rá önelégülten, mire Davidmosolygós arca rémülten idegessé vált.   – Mégis meg kellene...
viszont semmi ilyesmivel nem találkoztam. Mélyen magamba szívtam afriss levegőt, és az arcomat az ég felé emelve, lehunyt ...
mögött a napfényt, el akartam indulni, hogy kitörjek ebből a ridegfélhomályból, a lábaim azonban nem engedelmeskedtek.   A...
Az autó erőszakosan fékezett, mielőtt végleg megállt mellettem,hosszú féknyomot hagyva maga után. Égnek emeltem a szemem,m...
– Ebben a ködben már nagyon sok, nálad ezerszer nagyobbhatalommal bíró boszorka veszett oda! Még velem sem vagy teljesbizt...
annál is jobban, mint ahogy most gyűlöl? – Igazán, Lin, erre semmiszükség!    Újra megtorpantunk, ezúttal viszont nem miat...
A szemem sarkából láttam Lin árnyékát, ahogy a fal mellett követbennünket. Maxine, mintha mentőöv után kapna, úgy ragadta ...
Szinte odatapadtunk az ablakhoz, hogy lássuk, amit Maxine. Én mármegint hunyorogtam, és beletelt néhány percbe, még ki tud...
– Igen, Maxine, hát persze! – bólogattam nem kevés iróniával, és alépcső felé húztam.    Lin továbbra is az új srácokat fü...
Lin ugrásra készen, gyanakodva méregette Mrs. Martle-t. Előszörnem értettem, mi gyanúsat talál az alacsony, kicsit savanyú...
mély sóhaj szakadt fel a mellkasából. Kicsit megkönnyebbültem:legalább lélegzik.    – Claire, ez most komoly! – suttogta L...
éjsötéten fénylett: megborzongtam a belőle sugárzó gyűlölettől. Azellenségesség egyértelműen nekem szólt, mégis Lin volt a...
hiányzott. A szívem szaporán lüktetett a mellkasomban, felkaptam afejemet, mintha valaki a nevemen szólított volna, holott...
volt, mégis mindig ugyanaz volt a séma. – Ezek mások. Érzem bennüka gonoszt, érzem, hogy semmi jó nem sül ki abból, ha egy...
fekete foltok éktelenkedtek a fehér lapokon, mintha a bőrömforróságától megpörkölődtek volna. És még csak észre sem vettem...
2. Az új mentorGONDOLATAIMBA MERÜLVE HAGYTAM EL A TERMET. Lin heves reagálása az újdiákokra már-már kezdett rögeszméssé vá...
mellettem, és rámosolygott a mögöttem állóra. – Szia, Will! Köszi, asegítséget!    Lassan én is megfordultam, az arcom ége...
Az este nyolc órát a bál estéjére beszéltük meg, viszont számításaimszerint addig még legalább három hét volt hátra. Tudom...
– Mehetünk? – kérdeztem a barátnőmet, de ő csak a fejét rázta.   Kék szemében huncut fény csillogott, szőke fürtjei lazánm...
– Örülök, hogy csatlakoznak hozzánk – üdvözölt az igazgatónőmézes-mázos hangon. Széles békaarca rideg maszkba torzult. Akü...
– És Maxine alakítja Sherlock Holmest, te pedig Dr. Watsont, vagyfordítva? – érdeklődött, fulladozva a visszafojtott nevet...
– Nincs bennem semmi emberi! – sziszegte a fülembe, majd egypillanattal később megenyhülve megbökte a karomat, indulásraös...
Gyakran irigyeltem Maxine angyali naivitását. Már négy évetartozott a „velem kitartóan szóba állók” nem túl népes táborába...
gimnáziumokból érkeztek, és csupán a vizsgaidőszak végéig maradnak,mert érdekli őket az itteni tanterv, de egyébként ők má...
úgy áradt szét az ereimben, mint folyékony lávafolyam, melynek semminem szab gátat.    Éreztem az egyik kezemben a tubusos...
hiszi el, amit mondok. – Az igazság az, hogy... nem igazán figyeltemoda...   Bosszankodva éreztem, ahogy a vér az arcomba ...
egyszer kitárta az ajtót, és utánunk szólt. – Az óra miatt nem kellizgulnotok, majd igazolom.    – Köszönjük – vágta rá Li...
Kellan háta mögött valami mozgásra lettem figyelmes – oda semkellett néznem, hogy tudjam, Lin próbál meg észrevétlenül mög...
mely mintha soha nem is sérült volna meg. Döbbenten néztem fel, hogykifaggassam Kellant, de addigra már nem volt sehol.   ...
– Menj, várj meg a kocsinál! – utasított Lin, hangja keményencsattant az üres aulában.   Összezavarodva indultam a hatalma...
Lin BMW-je másik helyen parkolt, mint ahol reggel hagytuk, de egyilyen nap után már semmin nem csodálkoztam. Törökülésbene...
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Bíborhajú i.   a boszorka fénye
Upcoming SlideShare
Loading in …5
×

Bíborhajú i. a boszorka fénye

2,729 views

Published on

konyv

0 Comments
2 Likes
Statistics
Notes
  • Be the first to comment

No Downloads
Views
Total views
2,729
On SlideShare
0
From Embeds
0
Number of Embeds
3
Actions
Shares
0
Downloads
35
Comments
0
Likes
2
Embeds 0
No embeds

No notes for slide

Bíborhajú i. a boszorka fénye

  1. 1. B E N I NABíborhajú 1.A Boszorka fénye
  2. 2. Írta: BeninaSzerkesztette: Burján MónikaA borítót tervezte: Balogh JózsefCopyright © Ortó Istvánné, 2010ISSN 2060-4769ISBN 978 963 245 366 8© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2010-benCím: 6701 Szeged, Pf. 784Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139E–mail: info@konyvmolykepzo.huwww.konyvmolykepzo.huFelelős kiadó: A. Katona IldikóMűszaki szerkesztő: Balogh József, Gerencsér GáborKészült a Generál Nyomdában, SzegedenFelelős vezető: Hunya ÁgnesMinden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélyenélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akárelektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást ésbármilyen adattárolást – nem sokszorosítható. 2
  3. 3. „Az ő társaságában éreztem csak igazán, hogy élek, benne élek, és ő bennem él” Charlotte Brontë: Jane Eyre 3
  4. 4. Ajánlom Kibelbeck Marának Mert elviselted az elviselhetetlent, és mert a tudásod melletta barátságoddal is megajándékoztál! 4
  5. 5. KöszönetnyilvánításSOHA EL NEM MÚLÓ SZERETETTEL: Marának, a töretlen W-imádatáért,Peetnek, a végtelen türelméért, Akashának, az állandó jókedvéért,Negrának, a csöndes kitartásáért, valamint Gilnek, a támogatásáért.Köszönöm! Nem felejthető hálával az összes olvasómnak, a hangosismertebbektől az egészen csöndesekig. Mindegyikőtöknek köszönöm atámogatást, a rengeteg kommentet a blogjaimon, és az írásaim irántmegnyilvánuló szereteteket, amiből erőt meríthettem, miközben aBíborhajú – A Boszorka fénye megszületett! Mély tisztelettel köszönet Katona Ildikónak, aki a KönyvmolyképzőKiadó élén állva lehetőséget adott, hogy megmutathassam a világomataz olvasóknak! Köszönet illeti Burján Mónikát, aki rengeteg elfoglaltsága ellenérebeleásta magát a fantáziavilágomba, és lefordította azt közérthetőnyelvezetre. Szakmai segítsége nagy megtiszteltetés volt a számomra. 5
  6. 6. PrológusA VIHAR TOMBOLT A FEJÜNK FELETT. A fák lombjait éppoly könnyedéncibálta, mint az esőtől átnedvesedett hajamat. Fényes villám hasítottaketté a fekete felhőket, megvilágítva a széles fennsíkot. Egészen aszéléig menekültünk a Zsoldos elől – szinte a nyakamon éreztem őrültlihegését. A lábunk alól elfogyott a talaj, s mi egy pillanatra tétovánmegtorpantunk a fennsík szélénél, mely hatalmas szakadékba torkollott.A dús aljnövényzet odalenn folytatódott a roppant sziklafal lábánál, segészen a távoli horizontig betöltötte a tájat. Az egyébként zöldellő talajmost komor sötétségbe burkolózott, s mi rémülten néztünk szembe afekete mélységgel. Gideon erősen megmarkolta a karomat, mintha attól félne, hogy azerős szél felkaphat és elrepíthet. Alacsony voltam és vékony: Gideongyakran mosolygott is rajtam, hogy ha nem lennének teltek az idomaim,akár fiúnak is nézhetnének – De végül mindig visszakozott, és dicsérteaz arcom finom ívét, meg a belőlem sugárzó lágy nőiességet.Magabiztosan állította, hogy ebben az édesanyámra hasonlítok. Összerezzentem a hatalmas mennydörgésre, és éreztem, hogyGideon szorítása erősödik. Újabb villám világította be a környéket.Öreg barátom arcán rémült eltökéltséget fedeztem fel. Rossz érzéskerített a hatalmába. Gideon felemelte szabad kezét, és csontos ujjaivala tenyerébe fogta az arcomat. Éreztem, ahogy hüvelykujjával láthatatlanvonalat rajzol a halántékomra. Amikor megszólalt, lehelete hűvös volt,mégis égette esőtől nedves bőrömet. Tekintete megkeményedett, ésmire végzett a védelmemmel, már ridegen nézett le rám. 6
  7. 7. – Húzd meg magad! – utasított a mentorom ellentmondást nemtűrően, és durván letaszított a szakadékba. Először azt hittem, végem van. Felkészültem a halálomba vezetőhosszú zuhanásra, de néhány méter riadt esés után fájdalmasan földetértem egy kiugró sziklán. A vállam sajgott, a fájdalom kiszorította atüdőmből az oxigént, és színes karikák ugráltak a szemem előtt. – Rejtőzz el! – morogta csöndesen Gideon, hangja egybeolvadt egykeményen csattanó dörgéssel. Behúzódtam a kiugró sziklaperem tövébe, így fentről engem egészenbiztosan nem lehetett látni, csupán a fekete mélységet. Teljesen rejtvevoltam, noha minden porcikám tiltakozott. Őrület volt meglapulni,amikor az ösztönöm azt diktálta, meneküljek. Reméltem, hogy Gideonis megbújt valahol a közeli erdőben. Nem érzékeltem az idő múlását, nem tudtam, hogy percek vagytöredékmásodpercek teltek el, minden egybefolyt, de a várakozáshosszúnak tűnt. Túl hosszúnak ahhoz, hogy úgy érezzem, mindenrendben van. A néma mozdulatlanság szinte fojtogatott, legszívesebbensikoltozva adtam volna a világ tudtára: nem én akartam ezt! Életembenelőször igazán féltem, és megvetettem magam a gyöngeségem miatt. Gyűlöltem magam, jobban, mint eddigi tizennyolc évem alattbármikor. Féltettem a mentoromat, aki a legjobb barátom volt ezen avilágon, most mégis veszélybe sodortam a puszta létemmel. A sorsnekem szánta az Utolsó szerepét. Az utolsó boszorkányok egyikevoltam. Már nem sokan maradtak a tiszta vérűek közül. A legtöbbvarázslattal rendelkező boszorka már családot alapított más lényekkel,főként emberekkel, így a Földön leginkább a kevert vérűek voltakfellelhetők. Szükségem volt a védelemre, nehogy felboruljon a jó ésrossz közötti, amúgy is labilis egyensúly. Az erőm még teljesenkiforratlan volt. Gideon mindig azt mondta, hogy a legnagyobbakközött leszek, ha végre engedem, hogy átjárjon az erő. Léteztek azonban olyan lények, akik jobban szerették volna, ha ez amaroknyi megmaradt Utolsó is eltűnik a föld színéről. A zsoldosok nemfoglalkoztak semmivel és senkivel. Semmilyen élet nem számítottnekik. Ha parancsot kaptak, a világ végére is képesek voltak elmenni,bármilyen élőlényen keresztülgázolva, hogy elérjék a céljukat: aboszorka halálát! És egyikük rám talált. 7
  8. 8. – Gideon! – A reszelős, idegen hang szinte mennydörgésként hatott ahirtelen beállt csendben. A vér meghűlt az ereimben, a felismeréstől elakadt a lélegzetem.Gideon ahelyett, hogy észvesztve menekült volna valami rejtekhelyre,ott maradt, hogy elterelje rólam a figyelmet. Jeges rémület lett úrrárajtam, minden végtagom görcsbe rándulva várt a pillanatra, hogymentorom segítségére siethessek. Nem akartam, hogy szükség legyenrá, de készen álltam. – Wentworth – szólalt meg Gideon, mintha ő is üdvözölte volna aZsoldost. Nem hittem volna, hogy valóban elérkezik ez a pillanat. Reméltem,hogy soha nem következik be a jóslat. Most mégis ott álltam reszketve,és a karomba hasító fájdalom ráébresztett: az életben maradás többveszélyt rejteget, mint bármelyik mese, amit Gideontól hallottam. – Hová rejtetted a Bíborhajút? – hallottam újra a Zsoldost. Szavaibólrájöttem, hogy valamikor megláthatott úgy, ahogy senki más. A kérdésa mentoromat is meglephette, mert néhány másodpercre néma csöndbeburkolózott. A Zsoldos visszataszítóan felnevetett. – Óvatlanokvoltatok! A haja árulta el, ahogy a többit is! Nem kellett volnaengedned, hogy meglássam, de hála neked, most már bárholmegtalálom. – Esik – mutatott rá a természet játékára Gideon. Nem értettem,miért olyan fontos ez éppen ebben a percben. Úgy tűnt, a Zsoldos tudta, hogy mentorom mire utalt, mert bosszúsanfelszisszent. – Majd eláll. Csupán időhúzás... – Kisebb hatásszünetet tartott. –Akárcsak te magad. Áruld el, hol van, akkor talán megkíméllek afájdalomtól! Megint csönd. Őrjítő némaság, amivel Gideon gyakran bosszantott,ha éppen olyan kedve támadt. Kegyetlen gyanú ébredt bennem, egyrenövekedett, körbeszőtte a mellkasomat, szorított, szinte alig kaptamlevegőt. Az elemek mintha csak az érzelmeimet akarták volna színpadraállítani: a villámok egymást kergették az égen, a dörgések egyetlenfolyamatos robajjá erősödtek, a szél pedig úgy süvített, mintha az egészfennsíkot meg akarná semmisíteni. 8
  9. 9. Dulakodás hangjait hallottam, Gideon varázsszavakat kiáltott, vakítófénycsóvák röppentek a fejem fölött, s hirtelen rádöbbentem, nempusztán a villámok világítják meg a környéket. Elő akartam bújni, odaszerettem volna üvölteni a mentoromnak, hogy biztosítsam, márisindulok, ha kell. Az életemet is odaadom, csak segítsek rajta. De hiábapróbálkoztam, néma és tehetetlen maradtam: a szavak a torkomraforrtak, a tagjaim nem engedelmeskedtek. Szakadatlan reszkettem, és tudtam, hogy nem a késő ősz miatt.Gondolataim között egy emlék tört utat magának, hogy ráébresszen, miis történik velem. Gideonnal sétáltunk a házunk mögötti parkban, és a mentoromegyszer csak elkomolyodva szakította félbe addig felhőtlenül bolondosbeszélgetésünket. Akkor közölte velem, hogy a Zsoldos a nyomombanvan. Még soha nem láttam annyira zaklatottnak. Tudta, hogy bármilyenkívánságát teljesíteném, csak hogy újra mosolyogni lássam, és eztkihasználva két dologban akarta a szavamat venni. – Claire, ugye tisztában vagy vele, hogy nem leszek mellettedÖrökké? – kezdte. Rosszat sejtettem, igyekeztem tréfásan válaszolni. – Ne viccelj! – mosolyogtam rá erőltetett könnyedséggel, miközbenmegpróbáltam legyűrni a mellkasomba toluló pánikot. – Hány éves isvagy? Alig kilencven, emberi éveket számítva pedig épphogy ötvenneknézel ki? Te magadra is éppúgy tudsz vigyázni, ahogy rám. Örökkéfogunk élni! – Claire, én most komolyan beszélek! – dörrent rám komoran. Hát szívem szerint a végtelenségig ellenkeztem volna, de kékszemében láttam a gyöngéd elszántságot, és éreztem, hogy csatátvesztetem. – Add a szavad, hogy... – folytatta türelmetlenül, kicsit erősebbenmegszorítva a karomat. – Nem! – vágtam a szavába, de ő nem is törődött a tiltakozásommal. A kétségbeesés végigzongorázott az idegeimen. Az akaratom, amiarra irányult, hogy visszautasítsam a kérését, és a vágy, hogy örömetszerezzek öreg barátomnak, komoly csatát vívott a bensőmben. Gideonlátta rajtam, hogy már nem sok hiányzik a győzelméhez. 9
  10. 10. – Add a szavad: ha az életed veszélybe kerül, meghúzod magad! –folytatta, kék szemét keményen az enyémbe fúrva. Mindig is biztos voltam benne, hogy van valamilyen telepatikusképessége, amivel hipnotizálhat, bár ő ezt váltig tagadta. Ezúttal issikerrel járt. Megadóan sóhajtottam. – Rendben! Meghúzom magam! – rebegtem halkan, ő pedigelégedetten rám mosolygott. – Jó kislány! – És mi a másik? – kíváncsiskodtam, mire felnevetett. Imádtam, ahogy nevet, csöndesen, visszafogottan, számomra olykedvesen, de ez most valahogy más volt: a szeme komoran csillogott,amikor megszólalt. – Ha netán mégis bekövetkezne, amitől tartok, és nem tudlak továbbvédelmezni... – csúnyán néztem rá, olyan csúnyán, ahogy csak bírtam,de ismételten figyelmen kívül hagyta a reakciómat. – Légy szívesfogadd el az utódomat, akit a Bölcs kijelöl melléd. – Te tudod, ki az? – kérdeztem, de Gideon csupán sejtelmesenmosolygott. Meglepődtem. – Nem tudhatod! Senki nem tudja, még a Bölcs sem. Hiszen nekednincs örökösöd, aki megörökli az erődet... Elhallgattam, hirtelen rádöbbentem, hogy a mentorom halálárólfecsegek kedélyes hangnemben. Elkeseredetten vontam össze aszemöldököm. Egy pillanatra a tenyerembe rejtettem az arcomat,mélyet sóhajtottam, aztán hátrasimítottam egyenes, fekete hajamat, ésrámosolyogtam. – Természetesen. Elfogadom az utódodat. – Nem fogod megbánni – ígérte, és a mellkasára vont. Gideon fájdalmas ordítása visszarántott a valóságba. A végtagjaimgörcsösen igyekeztek szabadulni, csakhogy az ígéretem kötelezett.Béklyóba kötöztek a saját szavaim. Némán zokogtam, míg a Zsoldoslassan véget vetett az egyetlen ember életének, akit apámként szerettem. – Ismerem a trükkjeidet, boszorkány! – hallatszott Wentworthhangja. Olyan volt, mint a keserű méz: meghökkentően lágy és gyilkos. Felnéztem, s a döbbenettől összeszorult a torkom. A testemláthatatlan köteleit minden izmommal igyekeztem lerázni magamról, de 10
  11. 11. azok csak még szorosabban fonódtak körém. Könnyek homályosítottákel a látásomat. Szerettem volna letörölni az arcomat, de képtelen voltamrá. Gideon a fennsík peremén állt kétrét görnyedve, minthaelviselhetetlen fájdalom hajtaná félbe a testét. A szél kétségbeesettentépte hosszú köpönyegét. Magamban fohászkodtam, hogy nézzen rám.Csak egyetlen pillantására lett volna szükségem, hogy feloldja azátkomat, de még véletlenül sem fordította felém a fejét. Meghagyott agúzsban, amit a védelmem érdekében ő rakott rám, én pedig átkoztammagam az akkori ostobaságom miatt. Miért is nem védtem meg őtugyanígy? Hogy lehettem ennyire figyelmetlen? Hiszen őrá akkor kivigyáz? – Őt soha nem szerzed meg! – nyögte Gideon. Szavai olyanfájdalmas lassúsággal hagyták el ajkait, hogy belesajdult a szívem. – Nézz magadra! – sziszegte Wentworth megvetően. – Nem tudodmegvédeni tőlem. Kissé ironikusnak tűnt, mikor Gideon csöndesen felnevetett. – A vérem óvja őt a gonosztól! A vérem fogja az utadat keresztezni!– ígérte alig hallhatóan. Meglepődtem, mert hangjából sugárzott azelégedettség, mint aki egyáltalán nem fél attól, hogy a halála hiábavalólenne. A Zsoldos szintén összezavarodhatott egy pillanatra. Hallgatásábóltűnődést olvastam ki. A vihar egyre pusztítóbb tombolását figyeltem, éshasztalan törtem a fejem a megoldáson. A mellkasomra nyomásnehezedett, mint valami baljós esemény rossz előérzete, amiről előretudom, hogy be fog következni, mégsem tehetek ellene semmit. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire a Zsoldos újra megszólalt.Hangjában leginkább bosszúság csendült, elnyomva a gyűlöletet és amegvetést. – Látom, nem árulod el, hol van a Bíborhajú – jegyezte meggúnyosan, de a beletörődés, amit szavaiból kihallottam, jobban kétségbeejtett, mint bármi ezen az éjjelen. Mikor újra megszólalt, a hangjakeményen csattant, akár az ostor. – Akkor vidd magaddal a titkod asírba! Vörös fény villant. Rémülten kaptam fel a fejem, s amennyireláthatatlan béklyóim engedték, a mentorom felé fordultam. Gideon egy 11
  12. 12. töredékmásodpercig mozdulatlanul állt a szakadék szélén, majd minthalassítva nézném a borzalmas valóságot, fénycsóvát húzva maga után,finom eleganciával hátradőlt. Nem bírtam levenni róla a szemem, csakdermedten figyeltem, ahogy zuhan lefelé. Zuhanás közben a tekintete felém villant, a pillantásunk egyvégtelennek tűnő pillanatra összekapcsolódott, s én azonnal éreztem,hogy a biztonságomat segítő kötelek megsemmisülten engednek aszorításukon. – Még hogy a vére! – prüszkölte mély megvetéssel a Zsoldos, aztánhallottam, ahogy könnyed léptekkel eltávolodik, mint aki jól végezte adolgát. Összekuporodtam a sziklaperemen, könnyeim fátyolán keresztülfigyeltem a fekete mélységben azt a pontot, ahol a mentoromat láttameltűnni. Nem volt már értelme küzdenem, elég volt csupán meghúznommagam. 12
  13. 13. 1 . IdegenekMÉLÁN BÁMULTAM KIFELÉ KIS SZOBÁM ABLAKÁN. Keserű kábaságom ködösfátylat vont a tudatomra, így csak tompán érzékeltem, hogy azidőjárásra nem hatott a gyászom. A napsugarak megannyi fényespamacsként ugráltak be a szobámba, hogy aztán vidáman betáncoljanaka retinámba. Erőszakosan utat törtek maguknak a sötétségbe, ami eddigvédelmezőn vette körbe méregzöld szemeimet. Igazságtalannak, mitöbb felháborítónak éreztem ezt a felhőtlen jókedvet. Rengeteg időmvolt még az érettségi vizsgákig. Kétféle állapotban tengődtem: tudatosés tudatalatti önmarcangolásban. Éber állapotomban beletemetkeztem a tanulásba. Hagytam, hogy afizika és a matematika képletei pókhálóként szőjék át az agyamat.Kegyes lepelként borultak sajgó gondolataimra. Az átlagosnál kicsitlúzerebb tanulónak tűntem, de nem keltettem feltűnést. Sok hozzámhasonló diák hanyagolja a barátait, hogy a bulizást félretévemagolhasson. Igazából egy nevet sem tudtam volna hirtelenmegemlíteni, de úgy gondoltam, minden bizonnyal akad ilyen rajtamkívül is. A borzalmasabb a tudatalatti volt. Az agyam kikapcsolt. Nemengedte, hogy én irányítsam a gondolataimat. Leginkább éjjel, de volt,hogy napközben is elkapott egy-egy „roham”. Nem tudtam mit tenniellene, nem is igazán akartam. Engedtem, hogy az emlékek ahatalmukba kerítsenek, és visszarántsanak azokba a felhőtlenül boldogidőkbe, mikor Gideon még mellettem volt. Csodás nyár volt az életem,vidám napsütésben kiapadhatatlan patakként csordogált, míg őmellettem volt, de mióta magamra hagyott, a felkavaró ősz szomorú 13
  14. 14. magányosságban örvénylett körülöttem, és rántott magával egyremélyebbre. A halála miatti lelkiismeret-furdalás letaglózott. A temetése utánhárom hónapig képtelen voltam összeszedni magam. Talán később sem,de annyira egybefolyt az az időszak, hogy már a napok múlásában semvoltam biztos. Gideon az életem része volt. Nyolcéves korom óta élt mellettem,mióta a szüleim meghaltak, és a nagybátyám, David, maga mellé vett.Könnyebb volt emlékeznem rá, mint elfogadnom, hogy nem léteziktöbbé. Hagytam, hogy az emlékek, melyek a vele töltött boldog óráimatidézték, úgy öleljenek körül, mintha ő tenné; hogy végigsimítsanakbánatomon, mintha ő akarná eltörölni. Bár küzdöttem ellenük, miveltudtam, hogy a valóságba való visszatérés fájdalmas lesz, mégis mindenalkalommal engedtem, hogy magával ragadjon néhány emlékkocka. Olyan valóságos volt, annyira kedves számomra. Ahogy rám nézettmindig vidáman csillogó kék szemével; ahogy összeszidott, mert nemösszpontosítottam eléggé: végtére is milyen boszorkány az, aki nem tudtisztességesen koncentrálni! És a végén mindig ugyanaz a fájdalmasvisszatérés a valóságba, ahol Gideon már nem létezett. Őrjítő,kétségbeejtő, kiábrándító. Ezek a szavak jutottak eszembe, ha ahelyzetemet jellemeztem. Kellemes volt elmerülni a múltban. Megszűnt körülöttem amadárcsicsergéses hajnal, vagy a rideg éjszaka. Gideon biztonságotnyújtó jelenléte nagyon hiányzott. Különösen, amikor valamivisszarántott a valóságba. A mai keserű reggelen a nagybátyám. – Reggeli! – csöndes hangja átszűrődött a mahagóni színűre festettajtómon. Majdnem felnevettem. Nálunk a reggeli különleges fogalom volt, ésteljesen máshogy zajlott, mint egy átlagos családban. Ebben akisvárosban, ahol éltünk, talán mi voltunk az egyetlenek, akik nemszalonnás rántottával vagy omlettel indítottuk a napot. Szomszédjainknem igazán voltak. A házunk egyik oldalán a főút húzódott, azon túlhatalmas fenyves. A másik oldalon egészen a távoli horizontig sík mezőterült el. Mivel a mi telkünk az utolsó volt az utcában, csupánbaloldalon akadt szomszédunk egy középkorú angol házaspár 14
  15. 15. személyében, akik gyakran nézegettek felénk felháborodva, ha Davidegy-egy átdolgozott éjszaka után kimerészkedett az újságért. Nem feleltem azonnal David hívására. Nem akartam, hogy tudja,már órák óta ébren vagyok, és csak figyelemelterelésként bújom atankönyveket. Már fel is vettem a sötétszürke vászonnadrágomat, amikiválóan megteszi a mai enyhe időben, meg egy árnyalatban hozzá illőpólót. A hajamat megfésültem, de még engedtem, hogy szabadonomoljon a hátamra. Ráérek később is a szörnyű, szoros kontybaerőszakolni. David egyébként is jobban szerette, ha ki van engedve, báregyetértett az indokaimmal, miért szoktam eltüntetni a napsütésesnapokon. Aggódott értem, jobban, mint ahogy azt megérdemeltem volna.Anyám öccse volt, még a harmincat is alig töltötte be, amikor a nyakábaszakadtam Gideonnal együtt. Ismerték egymást régebbről, és mindigúgy láttam, hogy David kifejezetten örül a háznál egy idősebb férfitapasztalatának. Mélyet sóhajtva téptem ki magam a múltam emlékeiből, fogtam atáskámat, és kivonszoltam magam a szobából. Lerobogtam lépcsőn, s anappalin keresztül egyenesen a konyhába mentem. A házunk kisebbvolt, mint a környékbeli otthonok többsége, de bennünket ez nemzavart. Kifejezetten tetszett, hogy minden zegét-zugát belakjuk, nemhagyva egyetlen fölösleges üresen álló helyiséget sem a White-lakban. David már nem is próbálkozott reggeli készítésével. Sem ő, sem énnem reggeliztünk, csupán egy pohár tejjel vagy gyümölcslével„terheltük meg” a gyomrunkat. Ma narancslével várt az apró konyhapultjánál, ami előtt három magas bárszék díszelgett. A pult mögött aDavid által olyannyira kedvelt tűzhely – ahol mennyei finomságokatszokott készíteni vacsorára –, a jegyzetekkel teleragasztottkonyhaszekrény és a hűtő rejtőzött. Ezzel és a hatalmas ablakkal,melyet narancssárga függöny ékesített, otthonossá is tettük a konyhát. Afalak halvány sárgára voltak festve, így kellemes összhangban álltak afüggönnyel. Egyikünk sem szerette a túlzsúfolt lakberendezési stílust,már csak ezért is remekül megfértünk egymás mellett. Felültem az egyik székre, a táskámat a vállamon hagytam. Davidelém tolta a poharamat, aminek a tetején egy papír esernyő mutatta anagybátyám jókedvét. Mindig ezzel jelezte, ha kedélyes állapotban, 15
  16. 16. tettre készen indítja a napját. Egyébként kissé merengő, amolyanfilozofálgató típus volt, aki jobban szeretett mindent a maga tempójábanvégezni. – Mik a terveid mára? – érdeklődtem üdvözlésképpen. Davidnek nem voltak anyagi gondjai. Történelmi krimiket írt,könyvei szerencsére nagy példányszámban fogytak, így amikor nemmélyedt el valamelyik művében, leginkább jótékonykodott. Legutóbb az iskolában oktatott politológiát a felsős hallgatóknak.Gyanítottam, hogy nem fog huzamosabb ideig ennél kikötni. Atársasági élete ugyanis éppen olyan szánalmas volt, mint az enyém. – Új könyvbe kezdtem az éjjel, azt csiszolgatom – jelentette kielégedetten, és legurította a torkán a saját narancslevét. Én lassan szürcsölgettem az enyémet, s közben tűnődve néztem anagybátyám markáns vonásait. Barna haja hosszabbra volt hagyva, ésamolyan őrült fizikus módjára szanaszét hullámzott napbarnított arcakörül. Valójában nem vér szerinti rokonom volt: négyéves korábanfogadták örökbe a nagyszüleim, ezért semmi külső hasonlóság nem voltközöttünk. Mandulavágású szeme például egészen világosbarna volt,míg az enyém – ahogy a családunkban mindenkié – sötétzöldencsillogott. – És neked milyen terveid vannak mára? – kíváncsiskodott, mirekitartóan kezdtem bámulni a poharat. Vele ellentétben az énhangulatom nem volt éppen kedélyesnek nevezhető. – A vizsgákra magolok – feleltem elnézően, hiszen jól tudta, hogyminden áldott délutánt itthon töltök a tankönyveim társaságában. – Annyit tanulsz arra az érettségire, hogy két végbizonyítványtfognak adni, ha megmutatod nekik a tudásodat – humorizált kedvesen,de ma nem voltam jó közönség a vicceihez. Gyorsan megittam amaradék italomat, kecsesen lehuppantam a székről, és a bejárat feléindultam. David persze résen volt. – Hé, nem kellene megvárnod Lint? Lin Gribbs volt az utolsó egy ilyen rémes éjszaka után, akit látniakartam. Ránéztem az órára, és megkönnyebbülten felsóhajtottam: mártíz perce el kellett volna indulnunk. Ebbe kapaszkodtam, így legalábbegy darabon megúszom a kellemetlen társaságot. 16
  17. 17. – Már itt kellene lennie – mutattam rá önelégülten, mire Davidmosolygós arca rémülten idegessé vált. – Mégis meg kellene várnod. Nem tudhatod, mi vár odakinn. Akocsija elég gyors, és tudod, elintézem, ha szükséges... – úgy döntött,hogy mégis viccesre veszi a figurát. Talán abban reménykedett, haelvicceli a komoly dolgokat, akkor én is jobb kedvre derülök. – Te vagyaz egyetlen diák a suliban, aki igazoltan lóghat! Mosolyt erőltettem az arcomra, hogy lássa, mennyire nyugodtvagyok, és semmi nincs az úton, amitől tartanom kellene. – Kösz, de ezúttal kihagyom. Lin meg úgyis utolér majd acsodajárgányával – jegyeztem meg ironikusan, mire ő kezdte a szemétforgatni. – Nem tartom jó ötletnek. – Nem lesz baj – ígértem neki, és mielőtt még újabb ötletekkelrukkolt volna elő, gyorsan kiléptem az előszobába, és felrántottam abejárati ajtót. A pokolian erős napsütés szinte arcon csapott, egy pillanatraszikrázott a szemem. Mielőtt átléptem volna a ház küszöbét, aderekamig érő fekete hajamat szoros kontyba fogtam össze a tarkómon,aztán egy fekete sildes sapkát nyomtam a fejemre. Óvintézkedés.Gideon halála óta nem mertem kockáztatni. A gimnázium tízperces gyalogtúra volt a házunktól. Egyébkéntannyira nem lelkesedtem a gyaloglásért, de a mai mesébe illő időjárásmeghozta a kedvem. Sóhajtottam, és nekivágtam az útnak. Mindenjobb, mint Linnel egy légtérben ülni. Lin Vigyázó volt, vagy, ahogy ő mondaná: „felvigyázó”, akit azértküldtek, hogy épen és egészségesen várhassam ki, míg a Bölcskiválasztja számomra az új mentoromat. Gideon halálának másnapjánjelent meg, és meg sem próbálta eltitkolni, mennyire ellenszenvesvagyok a számára. Gideon nagyhírű boszorkány volt, és a halála miatt,magamat is beleértve, az egész társadalmunk engem tett felelőssé. Nyáron békésnek tűnt ez a környék. Az út egyik oldalán fenyveshúzódott, a másikon családi házak rendezett kertekkel, kocsifeljárókkal. Jó időben a nap sugarai bevilágították az egyébként sűrűerdőt, így olyan rejtett kincseket is fel lehetett lelni, mint egy örökkémozgó mókuscsalád odúja, vagy egy-egy nagyobb madár fészke. Ma 17
  18. 18. viszont semmi ilyesmivel nem találkoztam. Mélyen magamba szívtam afriss levegőt, és az arcomat az ég felé emelve, lehunyt szemmel sétáltamtovább. Szükségem volt rá, hogy minden egyes pillanatban érzékeljem ameleget. Lételemem volt a meleg. Ha a hőmérő higanyszála húsz fok alásüllyedt, az számomra már egyenlő volt a fagyhalállal. Lin szerint ezvalamiféle különös egyéni adottság, aminek kell, hogy legyen valamioka. Én leginkább átoknak éreztem. Ősszel és tavasszal én voltam azegyetlen, aki képes volt bélelt kabátot hordani magas nyakú, kötöttpulóverrel, de igyekeztem kizárni a fejemből az „emberek” véleményét.Lin nem sokra tartotta őket, még lábtörlőnek sem használta volnaegyiket sem. Ellenségnek viszont nagyon is méltónak tűntek neki, desosem árulta el, miért. Biztos voltam benne, hogy Lin iszonyú mérges lesz – ez egyszerjogosan –, amiért nem vártam meg. A Zsoldos Gideon halála óta nem jelentkezett. Lin és David aztfeltételezte, hogy bizonyára rejtekhelyeken keres, mivel az meg semfordul a fejében, hogy el sem mozdultam az otthonomból. A Bölcsviszont számolt azzal, hogy egy idő elteltével ez a lehetőség isfelmerülhet benne, ezért egy Vigyázót küldött mellém, nehogy aZsoldos előbb találjon rám, mint a mentorom. Engem teljesen hidegen hagyott ez az egész. Mindegy volt, ki találrám. Nem számított semmi, csak a családom ne kerüljön bajba. Davidmaradt az egyetlen, aki a White-okhoz kötött, még ha nem is vérszerinti ágon. Ragaszkodtam hozzá, ezért is akartam elmenni avárosból, Lin azonban nem engedte. Azt állította, hogy Davidnek, ésegyáltalán mindenkinek az a legjobb, ha szépen itt maradok, ahol eddigéltem, és folytatom a megszokott gimnazista életemet. Egyszer csak különös érzés kerített hatalmába. Megtorpantam.Mintha valaki figyelt volna. Körülnéztem, de semmi gyanúsat nemészleltem, csak a megszokott környezetet láttam késő tavaszi köntösbebújtatva, ezért továbbindultam. Szaporábban lépkedtem, hátha sikerülmagam mögött hagyni a gyanúmat, de hiába. Ahogy újra körülnéztem, fölbe gyökerezett a lábam. Köd ereszkedettkörém mintegy háromméteres körzetben. Láttam a sűrű szürkeség 18
  19. 19. mögött a napfényt, el akartam indulni, hogy kitörjek ebből a ridegfélhomályból, a lábaim azonban nem engedelmeskedtek. A köd homálya körém telepedett, és az áthatolhatatlannak tűnőcsendet halk morgás törte meg. A rémülettől elakadt a lélegzetem, aködfelhőn sötét árny suhant át, s a következő pillanatban már nem voltsehol. Biztos voltam benne, hogy nem képzelődtem. Valami valóbanvolt ott, és morgott. A szívem őrült táncba kezdett a mellkasomban, akellemesen langyos levegő egy pillanat alatt lehűlt, a leheletem egyregyakrabban jelent meg előttem fehér párafelhőként, ahogy hevesenkapkodtam levegő után. Igyekeztem úrrá lenni a pánikon. Egy újabb sötét árny bontakozott ki a ködből, de ez nem olyan volt,mint az előző. Ez sokkal nagyobb volt, és nem morgott, inkábbcsöndesen zúgott. Egyre növekedett, és beletelt néhány percbe, mirerájöttem, hogy közeledik felém. Vajon a félelmem valódi alakot öltött?Mit tegyek? Úgy láttam, túl nagy ahhoz, hogy elfussak előle, és hasikerülne is egérutat nyernem, még akkor is itt lapulhat valahol az amásik. Már éppen azon voltam, hogy legalább a fenyvesig elrohanok, hiszenott mégiscsak könnyebben találok búvóhelyet, amikor a közeledő árnyváratlanul kacsintott. Csodálkozva fedeztem fel, hogy a szemei helyénkét hatalmas fényszóró ragyog. Önkéntelenül egy halk, megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkam:csak egy autó jött felém. Ugyanebben a pillanatban a köd szertefoszlott– mintha soha nem is létezett volna –, és én újra ott álltam anapsütésben fürdő utca közepén teljesen egyedül. Ez a BMW X6 az egyetlen olyan autó volt a környéken, ami nemszolid fekete vagy sötétkék, hanem kihívó sárga karosszériávalbüszkélkedhetett. A környékbeli háziasszonyok irigykedve szemlélték ahatalmas meseautót, valahányszor Lin úgy döntött, hogy abban akarparádézni. Kivételesen örültem neki, hogy utánam jött. Így utólag már kissénevetségesnek tűnt ugyan a hisztériám, de abban ezek után is teljesenbiztos voltam, hogy nem képzelődtem. Valami volt a ködben rajtamkívül, de egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy mi. És egyáltalán hogykeletkezhet köd egy kihalt, napsütötte úton? 19
  20. 20. Az autó erőszakosan fékezett, mielőtt végleg megállt mellettem,hosszú féknyomot hagyva maga után. Égnek emeltem a szemem,mélyet sóhajtottam, és felkészültem a fejmosásra. Nyúltam, hogykinyissam az ajtót az utas ülés felől, de még hozzá sem értem, azfeltárult előttem, éppoly dühös hévvel, mint ahogy a szuperjármű azimént lefékezett. – Szállj be! – hangzott a parancs, mire megnyugodva vágódtam be akényelmes bőrülésre. Az autóban kellemes meleg volt, viszont rémes vaníliaszag terjengettaz egész bel térben. Vigyázóm villámló tekintettel várt, vékony kezeivelszorosan markolva a kormányt, melyre leopárdmintás huzatot húzott.Kreol bőre sápadtan csillogott, rövidre nyírt haja szigorúan fésülvesimult keskeny arca köré. – Az öved! – mutatott rá a szíjra, én pedig szó nélkül, engedelmesena helyére kattintottam. Lin őrült módjára vezetett, és legalább száznegyvennel repesztett aforró aszfalton. Haragot és – legnagyobb ámulatomra – kétségbeeséstláttam rajta. Fél kézzel a kormányt tartotta, a másikkal megragadta acsuklómat, és tiltakozásomra ügyet sem vetve, vizsgálgatni kezdte. – Nincs semmi – rántottam ki teljesen ép kezemet az övéből. Meglepettnek tűnt. A csuklómon az őseim védelmező igéit kereste,melyek a tudatomon kívül is megvédenek, ha valaki ártani próbálnekem. Az ősi nyelven íródott igék fájdalommentesen izzanak, fel abőrömön minden ellenem irányuló gondolat megjelenésekor, vagytámadás esetén. Tűnődve nézegettem a tökéletesen sértetlen csuklómat. Én ismeglepődtem: nem voltam veszélyben. Talán mégis képzelődtem. – Tudod, mekkora hülyeséget csináltál? – fakadt ki félperces némaautózás után Lin, miközben bekanyarodott az iskola parkolójába. Közvetlenül az első helyre irányította az autót, mint mindig, háthahirtelen kell távoznunk az iskolából. Leállította a motort, majd dühösenrám nézett. Úgy tűnt, magyarázatra vár, mégsem engedett szóhoz jutni. – Mire gondoltál? Mégis mit képzeltél, hogy ilyen kiszámíthatatlanidőben elindulsz teljesen egyedül? – ripakodott rám vádlón. – Ugyan már, Lin, ez csak köd... – kezdtem volna, de szintehisztérikusan félbeszakított. 20
  21. 21. – Ebben a ködben már nagyon sok, nálad ezerszer nagyobbhatalommal bíró boszorka veszett oda! Még velem sem vagy teljesbiztonságban, nemhogy egyedül! – Lin hangja két oktávval magasabbracsúszott, én pedig teljes némasággal tűrtem a szitokáradatot. – AzUtolsók egyike vagy! És, ha ezt néha elfelejtenéd, akkor csak képzeld elnyugodtan, mit érezne David, ha egyszer nélküled mennék haza.Felelősséggel tartozol érte. Vigyázóm hangja elhalkult, tompa monotóniával zúgott a fejemben,míg én visszatértem gondolatban az útra, ahol az imént azt a valamitláttam. Többször is lejátszottam a jelenetet, lelassítva, mintha tévébennézném. Igyekeztem minél több, eddig át nem gondolt részletetfelidézni attól kezdve, amikor meghallottam a morgást és hátrakaptam afejemet, de mindig csak a nagy, fekete árnyat láttam, semmi mást.Kifejezetten frusztráló érzés volt. – És egyáltalán nem figyelsz rám! – Lin hozzám beszélt,pontosabban háborgott, és ez visszarántott a valóságba. – Nem, dehogy. Illetve, persze hogy figyelek rád – hadartamgyorsan, de ezzel csak olajat öntöttem a tűzre. Vártam, hogy Linrobbanjon, vagy legalábbis füstölni kezdjen a feje, de hiába, aboszorkány lenyugodott. Kikapta a slusszkulcsot, aztán feltépte az ajtót, és kiugrott azátforrósodott aszfaltra. Kicsit meglepődtem, de meg is könnyebbültem,ezért némán követtem. Lágy szellő cirógatta izgalomtól kipirultarcomat, Lin rövid tincseit oldalra fújta. – Odacuccolok hozzátok madélután! – jelentette ki határozottan. Lefagytam, egy pillanatra a földbe gyökerezett a lábam. Szánalmaséletemnek legfelemelőbb pillanatai a délutánjaim voltak, amikor békésmagányomban a tankönyveimbe menekültem. Nem engedhettem, hogyLin hozzánk költözzön, mert akkor lőttek volna a békességnek.Vasfegyelem és szigor uralkodott volna az otthonomban. Davidbizonyára boldogabb lett volna, hisz kedvelték egymást, de ezúttal önzőakartam lenni. A vigyázóm megmarkolta a karomat, és vékony termetéhez képestigen erőteljesen maga mellé rántott. – Nincs baj, Lin! Esküszöm, hogy a küszöböt sem lépem át nélküled,de... – Mit mondhattam volna neki, hogy meggyőzzem, és ne gyűlöljön 21
  22. 22. annál is jobban, mint ahogy most gyűlöl? – Igazán, Lin, erre semmiszükség! Újra megtorpantunk, ezúttal viszont nem miattam. A vigyázómmereven előreszegezte a tekintetét, testét védekezésre – ésvédelmezésre – kész pózban tartotta. Hunyorogva próbáltam kivenni,mit néz, azonban mielőtt bármit is felfedezhettem volna, jobbról valaminekem esett. Először megijedtem, de meghallottam a csöndeskuncogást, amit ezer közül is felismertem volna. – Mire nincs szükség? Felnéztem, és egyetlen barátnőm, Maxine Prince mosolygós arcávaltalálkoztam. Bodros szőke haját szanaszét seperte a szél bájos, kerekarca körül. Kék szeme huncutul csillogott, miközben igyekezettvisszanyerni az egyensúlyát. Lin ellenségesen nézett bennünket, míg Maxine-nek segédkeztem,hogy stabilan meg tudjon állni egy helyben. Egysoros görkorcsolyájanem könnyítette meg a helyzetünket. – Majd később megbeszéljük – vetette oda nekem a vigyázóm, azzalotthagyott bennünket, és elindult az iskola felé. Tisztában voltam vele, hogy az épület sarkánál be fog várni, és addigis árgus szemekkel pásztázza a környéket. A különös érzés, ami az útonelfogott, ezúttal déjà vu-ként jelentkezett, úgy éreztem, mintha valakifigyelne, de ahogy körülnéztem, nem láttam semmit, csupán amegszokott környezetet: egyik oldalon a viszonylag kicsi, kétszintesiskolánkat, ahová a környéken élő hetven diák járt, a másik oldalonpedig a fenyves néma sötétségét. – Nem értem, miért lógsz ezzel a csajjal. Annyira depis! – panaszoltaMaxine, miközben a karomba kapaszkodva gurult az iskola épülete felé. Elmosolyodtam. Maxine annyira más volt, mint az én világombanélők. Ő annyira emberi volt, tele hibával, ügyetlenkedéssel, hihetetlenfeledékenységgel, mégis olyan imádni valóan adta elő magát, hogylehetetlen volt rá haragudni. Kirángatott az emlékeimből, ésvisszatérített az élők közé, amikor már engedtem neki, hogy segítsen. – Nincs vele semmi baj! – Majd kicsit szurkálódva megjegyeztem. –Csak mert valaki nem viselkedik olyan őrült módjára, mint te, attól méglehet abszolút jó fej! 22
  23. 23. A szemem sarkából láttam Lin árnyékát, ahogy a fal mellett követbennünket. Maxine, mintha mentőöv után kapna, úgy ragadta meg abejárati ajtó fogantyúját. Beestünk az előtérbe, ahol Lin már várt ránk.Barna, ujjatlan trikója kiemelte nőies alakját; láttam a szemén, hogy aharagja enyhült. Huszonegy éves kora ellenére egy ötvenéves ember tapasztalatávalrendelkezett. Ez egyébként jellemző volt a boszorkányokra, sőt, Davidszerint a démonok még ezt is képesek felülmúlni. Egyszer Gideonmesélt nekem a démonokról, de nem, mint ellenségekről. Inkábbbarátokként emlegette őket, akikkel valami miatt mégsem megengedetta jó viszony. Állítása szerint léteznek démonok, akik gyermektestbenélnek, mégis több ezer éves tapasztalat birtokában vannak. Nálukkegyetlenebb teremtmény kevés akad, én azonban találkoztam eggyel: azsoldos Wentworthnél ridegebb lényt nem hordott a hátán ez a föld.Ebben egészen biztos voltam. Maxine megbökte az oldalam, mire rádöbbentem, hogy megintelkalandoztam a valóságtól. Éreztem, hogy az arcomba tolul a vér,zavartan mosolyogtam barátnőmre. Már éppen meg akartam kérdeznitőle, hogy mi az első óránk, de feltűnt, hogy nem engem néz, hanemegy távoli pontra szegezi a tekintetét. – Claire hívja a Marsot, Maxine jelentkezz! – Ezúttal én böktem megaz ő oldalát, de hatástalan maradt. Linnel összemosolyogtunk. Ő legalább értette a célzásomat,miszerint Maxine nem evilági teremtmény. Lin és Maxine amolyan„fogadjuk el a másikat, mert muszáj” kapcsolatban tengődtekkörülöttem. David örült, hogy van egy emberi barátnőm, én pedigteljesen elfogadtam őt olyannak, amilyen. Az egyetlen, aki sosemkedvelte Maxine-t, Gideon volt, de sosem árulta el, miért. Lin értetlenül széttárta a kezeit, én válaszul megvontam a vállamat.Elindultunk a lépcső felé, de Maxine hangja megállított minket. – Ezt az édes pasit nem várjátok meg? – kérdezte továbbra iskitartóan bámulva azt a bizonyos pontot a távolban. – Már a parkoló ótafigyel benneteket. – Lin? – fordultam kérdőn a vigyázómhoz, de ő nem figyelt rám.Odarohant az ajtóhoz, én pedig szorosan a nyomában. 23
  24. 24. Szinte odatapadtunk az ablakhoz, hogy lássuk, amit Maxine. Én mármegint hunyorogtam, és beletelt néhány percbe, még ki tudtam venni afelénk közeledő sötét alakot. Nagyon magas volt, derékig érő feketekabátja kiemelte egyébként is széles vállát. Ahogy nagy léptekkelátvágott az udvaron, volt benne valami különös. A napsütés körbevontaaz alakját, sötétlő sziluettet képezve. Sehol nem verte vissza a napfényét, hiába közeledett felénk az iskola parkolójának sík területén,végig árnyékban maradt. – Menjünk innen! – hallottam Lint, de nem bírtam levenni a szememaz idegenről. Sötét és ijesztő volt a megjelenése, s ha lett volna egy csöpp józaneszem, akkor bizonyára megragadom Lin kezét, hogy valamibiztonságos hely felé rohanjunk. Mégsem tudtam elszakadni alátványtól. De mitől is kellene félnem pontosan? Egy új diáktól, akisötét ruhában igyekszik az órájára? – Tyű, látjátok ezt? – már éppen engedtem volna Lin unszolásának,amikor Maxine kiáltása megállított. Meglepetésünkre egy újabb alak bontakozott ki a távolból, tökéletesellentétet képezve az előtte haladó fiúval. Világos nadrágja éskaramellkrém színű bőrdzsekije volt, ami kiemelte sötétebb bőrét.Rövidre nyírt hidrogén szőke haját tépte a szél, de a napfény őt nemkerülte el, mint a másik fiút. Nem tűntek gimnazistának, inkábbegyetemistának, mindketten a húszas éveik elején járhattak. Mindhárman összerezzentünk, amikor a csengő hirtelen élesenbelevisított csöndbe. Maxine izgatottan felvihogott: eddig hipnotikusanbámult kifelé, a csengő hangjára tért magához. – Varázslatosak ezek az idegenek, nem igaz? – jegyezte megábrándosan, nyilvánvalóan költői kérdésnek szánva. Összevont szemöldökkel néztem rá. Kétségbe vonni azépelméjűségét teljesen felesleges volt, orvosi papírja volt ahiperaktivitásáról, és néha gyógyszerrel kellett lenyugtatni, annyirafelpörgött. Számomra vicces volt, más számára ijesztő, de leginkábbtaszító. Úgy tűnt, Maxine-t nem zavarja a kiközösítés, sőt,megteremtette magának azt a világot, amibe az orvosi értelembennormálisnak vett emberek nem férhettek be. 24
  25. 25. – Igen, Maxine, hát persze! – bólogattam nem kevés iróniával, és alépcső felé húztam. Lin továbbra is az új srácokat fürkészte, tekintetéből csak úgy sütöttaz óvatosság és a gyanakvás. Sejtettem, mi fog következni. Mindigugyanaz a séma. Ha egy új diák, tanár vagy lakó érkezik, aki csak egykicsit is gyanús, az amúgy is türelmetlen vigyázómnak márismehetnékje támad. Persze nagy ereje van – amit előttem soha nemfitogtatott, így azt sem tudom, miben rejlik pontosan –, de ahhoz nemmérhető, amivel egy zsoldos rendelkezik. A lépcsőn felfelé sietve azon tűnődtem, mikor érkezik el az apillanat, amikor valóban el kell hagynom az otthonomat. Lin hanyagulsétált mellettünk, én pedig hiába is próbáltam Maxine fecsegésérefigyelni. Összevont szemöldöke jelezte, hogy aggasztja az idegenekérkezése. Nem értettem, hogy képes még mindig teljes erővelkoncentrálni ezekre a dolgokra, hiszen annyi eseménytelen hónap teltel. Én egészen normálisnak éreztem magam, már ha a végtelenmagányosságot ebbe a kategóriába sorolhattam. A gondolataimat a bejáratnál hagytam, miközben követtem Maxine-taz első órára. Nem tartoztam a szószátyárok közé, így kapóra jött, hogya barátnőm mindenről a végtelenségig tud csacsogni. Elméláztam, ésteljesen elfelejtettem, milyen órával kezdünk. Elfoglaltam a helyemet alegutolsó sorban, az ablak melletti részen. Szerettem itt ülni, mert ez apad viszonylag kívül esett a tanárok figyelmén, ráadásul szemmeltarthattam a kinti világot is. Lin egy paddal előttem foglalt helyet. Valahogy mindig sikerültelérnie, hogy a közelemben maradhasson. Leszámítva azon ritkaeseteket, amikor egy-egy tanár tőlem távolra adott neki elintéznivalót.Olyankor nem tehetett semmit. Ha meg akarta őrizni az inkognitóját,teljesítenie kellett neki a kitűzött feladatokat, bármennyire is ellenezte. Maxine a legtöbb esetben mellettem ült, így ezen az első órán is,amiről – kilépve a mélázás pihentető medréből – kiderítettem, hogytörténelem. Ez az óra nem vonzott annyira, hogy feszült figyelemmelkövessem az előadást. Az ablakon keresztül már éppen elmerültem anap sugarainak mesés táncában a fák virágzó lombkoronáján, mikorváratlanul nyílt az ajtó, és az igazgató tipegett be rajta. 25
  26. 26. Lin ugrásra készen, gyanakodva méregette Mrs. Martle-t. Előszörnem értettem, mi gyanúsat talál az alacsony, kicsit savanyúigazgatónőn, de ahogy alaposabban végigmértem, rájöttem. Mrs. Martlearcára mély nyomokat barázdált az idő, melyek úgy rendeződtek szélesbékaarcán, mintha citromba harapott volna. Amikor azonban odasétáltMr. Donovhoz, a történelemtanárhoz, az arcán különös, bárgyúkifejezés ült, a mozdulatai robotszerűek voltak, mintha nem is ő lettvolna. Úgy látszott, mintha olyasmit cselekedne, amit nem akar, mégisrákényszerül. Néhány percig csöndesen sutyorogtak egymással, aztán Mrs. Martleaz ajtó felé intett. Mr. Donov kissé meglepettnek tűnt, de aztán vállatvont, mintha nem izgatná különösebben felettesének mondanivalója.Bizonyára egy újabb értekezletet helyezett kilátásba, amin azt taglalják,hogyan lehetne elkerülni az iskola bezárását. Újra kibámultam azablakon, és elmélyülten figyeltem, ahogy egy nagyobb méretűegerészölyv próbál becserkészni valamit, ami elég apró volt ahhoz,hogy ne lássam tisztán ebből a távolságból. Maxine egészen idáig susmorgott valamit a fülembe, de hirtelenelnémult. Furcsállottam, mert mellettem akkor szokott csönd lenni, haMaxine betegség miatt nem jön iskolába. Nem engedtem magamkizökkenteni a csendes magányomból. Elhatároztam, hogy egyelőrefigyelmen kívül hagyom barátnőm némaságát, és türelmesenkifigyelem, mire vadászik az egerészölyv. A madár szélesre tárta aszárnyait, és mozdulatlanul körözött a levegőben, mintha a pusztalétezésével legyőzte volna a gravitációt. Végül, a néma szépségetmegtörve, lendített egyet a szárnyain, és lecsapott a lombok közé.Csalódottan húztam el a számat, jobban szerettem volna továbbszemlélni a természet eme ritka csodáját, de Maxine továbbra ishallgatásba burkolózott. Végre ránéztem, és csaknem hangosanfelnevettem az ábrázatán. Száját eltátotta, a szeme kocsányon lógott,ahogy a tanári duó felé pislogott. – Claire! – súgta hátra Lin, és igyekezett minden feltűnést kerülni. –El kell mennünk innen. Egyik lányt sem értettem. Úgy tűnt, lemaradtam valamiről, míg amadarat lestem. Megböktem Maxine karját, de nem reagált, csupán egy 26
  27. 27. mély sóhaj szakadt fel a mellkasából. Kicsit megkönnyebbültem:legalább lélegzik. – Claire, ez most komoly! – suttogta Lin, hogy csak én halljam, ésfejével a tanári asztal felé bökött. Végre én is odanéztem, és így utólag belegondolva nem is értettem,miért nem tettem meg korábban. Mrs. Martle azzal az ábrándostekintettel éppen kifelé indult a teremből. Mielőtt átléphette volna aküszöböt, hirtelen megtorpant és félreállt az ajtóból. Az osztálybanmindenki Mr. Donovot hallgatta, de az én fejemben a hangja egyhangúzúgássá mosódott össze, ahogy mindig, ha valami olyasmit hallottam,ami nem érdekelt. Az ajtón belépett a sötét ruhás idegen srác, akit az előbb az udvaronláttunk, szorosan a nyomában egy lány. A fiú fiatalabb volt, mint ahogygondoltam, amikor messziről láttam. Keskeny arca fáradtnak tűnt,szeme sötéten fénylett, egész lényét körbelengte a rideg feketeség.Magasabb és erősebb volt mindenkinél, akit eddig ismertem, a teremmintha összement volna, ahogy belépett az ajtón. A sötét kabát kiemeltefenyegető alakját, ahogy lassan, de határozottan megindult a fal melletta leghátsó sor felé. Ügyet sem vetett Mr. Donov barátságos jobbjára,szemét mereven előreszegezte, és egyetlen szó nélkül elfoglalta a helyétaz utolsó padban. Maxine látványosan pihegett mellettem a szempilláit rezegtetve,néhányan hangos röhögéssel díjazták a színjátszói teljesítményét, énazonban teljesen lemerevedtem. Összezavarodva néztem Linre, akinekbarna szemében elszánt tűz égett, és egy pillanatra sem tévesztette szemelől az idegent. A lány magas volt, vékony, kabátot nem viselt. Formás idomait nemfedte túl sok ruha, azonban Maxine – miután magához tért ámulatából –megjegyezte, hogy minden gönce márkás darabnak látszik. Az idegenlány nem tűnt annyira magának valónak. Legalább olyan magas volt,mint a fiú, azonban vele ellentétben ő mindenkit alaposan szemügyrevett. Tekintete hosszasan elidőzött Lin és Maxine ruházatán, minthakeresne valamit rajtuk, szemöldökét enyhén összevonta. Határozottanbosszúsnak látszott, mintha hiányolna valamit barátnőim öltözékéről. A következő pillanatban rám nézett, és ha korábban bosszúsnakláttam, akkor most határozottan dühösnek hatott. Mandulavágású szeme 27
  28. 28. éjsötéten fénylett: megborzongtam a belőle sugárzó gyűlölettől. Azellenségesség egyértelműen nekem szólt, mégis Lin volt a legjobbanmegijedve, amikor észrevette. – Linsday, meg tudná mondani, hol is tartottunk, mielőttfélbeszakított minket Jorja Smith és Kellan Black frenetikus belépője? –érdeklődött maró gúnnyal a hangjában Mr. Donov, mire a terembentöbben felnevettek. A két érintett igen különbözően reagált a gunyorosmegjegyzésre. A fiú továbbra is maga elé meredt, tökéletesen hidegenhagyta az irónia, Jorja azonban megsemmisítő pillantást vetett a tanárra. Kreol bőrén ugyan nem látszott, de biztos voltam benne, hogy Linelpirult. Annyira lekötötte a figyelmét az új diákok érkezése, hogyfogalma sem volt, miről szólt az óra. Ahogy nekem sem. Mr. Donovcsalódást mímelve felsóhajtott. – Ezt sértésnek veszem önmagamra nézve, és megkérem, hogy óraután segítsen visszavinni a térképeket a szertárba. Lin nem felelt, csak némán bólintott. Ha valaki nem ismerte, úgyláthatta, mintha beletörődne a büntetőfeladatba, de én tisztában voltamvele, hogy felszínes nyugalma tomboló vihart rejt. Mr. Donov úgydöntött, visszatér az anyaghoz, így a legtöbben visszasüppedtek azunalmas óra nyújtotta mámorító öntudatlanságba. Kíváncsi voltam,vajon a büntetőfeladat után Lin végre rászánja-e magát, hogy elhagyjuka várost. A frász kerülgetett az új lánytól, Jorja gyilkos tekintettelfigyelte az előadást, én pedig nem bírtam sokáig rajta tartani a szemem.Soha nem találkoztam ennyire negatív kisugárzású emberrel. Kinéztem az ablakon, hátha még megpillantom a madarat, de hiábareménykedtem. A hatalmas tölgy lombozata eltakarta az ágak közöttzajló eseményeket. „Kár” – sajnálkoztam magamban. Pedig az a madárigazán gyönyörű volt. Egerészölyvnek néztem, de így visszagondolvamár nem mertem volna rá megesküdni, hogy valóban az volt. Az islehet, hogy rétisas. David bizonyára azonnal rávágta volna, melyikfajhoz tartozik, ő ugyanis természettudományos kérdésekben nagyonotthon volt. Visszafordultam, és igyekeztem a történelem-előadásrakoncentrálni. Mr. Donov összefoglalta a záróvizsga-tételsorokat,közben szúrópróbaszerűen feltett egy-egy kérdést. Már majdnemelmerültem újra a mélaság andalító tengerében, amikor váratlanulbekapcsolt a hatodik érzékem. Épp, mint, az úton, már csak a köd 28
  29. 29. hiányzott. A szívem szaporán lüktetett a mellkasomban, felkaptam afejemet, mintha valaki a nevemen szólított volna, holott csak a tanáregyhangú papolása hallatszott a teremben. Körülnéztem, és egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Kellan Blackfigyelt a terem másik oldaláról. Jorja fenyegetően hajolt előre a padban,szög egyenes haján vörösen csillant meg a napsugár, ahogy csinosarcába hullott. Továbbra is ellenséges pillantásokat lövellt a körülöttelévőkre, míg Kellan kényelmesen hátradőlve, fürkészőn vizslatott. Azarcáról semmit nem lehetett leolvasni, fekete szeme azonban minthaegészen a lelkemig hatolt volna. Némán figyelt a sötét aurája mögül, énpedig beleborzongtam a pillantásába. Elkaptam róla a tekintetemet, de ahogy magam elé meredtem,éreztem, hogy szinte lángol az arcom. Nem is értettem, hogyan képes avérem ennyire forrón lüktetni az ereimben. Lin persze azonnalészrevette a zaklatottságomat. Kérdő tekintettel pislantott hátra, de énmegráztam a fejemet, jelezve, hogy semmit nem akartam a tudtárahozni. Maxine letépett egy darabot a füzete sarkából. Valamitráfirkantott, aztán feltűnésmentesen elém tolta. Borzalmas kézírása volt,de nekem mindig sikerült kisilabizálnom: „Nagyon szexi!Szívdöglesztő! Ismered valahonnan? Annyira bámul téged, minthaismerne.” Nemet intettem a fejemmel, és úgy tűnt, Maxine beéri ennyivel.Vállat vont, és visszafordult a tanári asztal felé, de ismertem márannyira, hogy tudjam, a szeme sarkából szemmel tartja az új fiút. Szükségem volt néhány percre, hogy újra arrafelé sandítsak... csak azóra vége felé volt merszem ránézni. Legnagyobb döbbenetemre mégmindig engem nézett, ugyanazzal a mélyreható pillantással, amivel azelőbb, ugyanabban a pózban, mint az óra elején. Mintha egész óránebben az egyetlen testhelyzetben ücsörgött volna, teljesenmozdulatlanul. A csengő éles hangjára összerezzentem – Kellan Blacknek még aszempillája sem rezdült a zajra és még időm sem volt végiggondolni atörténteket, Lin máris nekem rontott. – Mennünk kell, Claire! Hallgass rám! – szakított félbe, amikor látta,hogy tiltakozni akarok. Türelmetlen arckifejezéssel pakoltam be akönyveimet és a jegyzeteimet a táskámba. Ezerszer lejátszott meccs 29
  30. 30. volt, mégis mindig ugyanaz volt a séma. – Ezek mások. Érzem bennüka gonoszt, érzem, hogy semmi jó nem sül ki abból, ha egy fedél alattmaradsz velük. Maxine értetlenül meredt a Vigyázómra, arcán pontosan azzal akifejezéssel, hogy éppen annyira tartja épelméjűnek Lint, mintamennyire fordítva igaz. Lin sürgetően nézett rám, de nem törődtemvele. – Büntetőfeladatod van – emlékeztettem, és fejemmel a tanári asztalfelé intettem. Mr. Donov, aki éppen végzett a térképek felgöngyölésével,nekitámaszkodott az asztalának, és várakozásteljesen nézett Linre. Úgytűnt, a szünet végéig nem áll szándékában szabadon engedni szegénylányt, mégsem tudtam sajnálni Lint, aki bosszankodva fújtatott,pillantását az asztalomra szegezve. – Kinn megvárlak – mondta Maxine továbbra is tökéletesenértetlenül, aztán ellökte magát az asztaltól, és rózsaszín görkorcsolyáján– amit semmiképp nem akart levenni a lábáról – kigurult a teremből. Körülnéztem: már csak néhányan lézengtek az osztályban, és Mr.Donov lába egyre türelmetlenebbül verte az ütemet. Oldalrapillantottam, és csalódottan állapítottam meg, hogy az új diákokeltűntek. A székük a helyükre tolva, mintha itt sem lettek volna. – Tehát nem okoznak bajt, azt mondod, ugye? – kérdezte Lin, denem emelte fel a fejét. Szemét továbbra is az asztalomon maradtpapírokra meresztette. – Ezek csak diákok – jelentettem ki elszántan. Végre rám nézett, barna szemében ugyanazt az elkeseredett haragotolvastam ki, mint reggel az autóban. Szép ívű szemöldökét frusztráltanvonta össze, most már folyamatosan rajtam tartotta a tekintetét,miközben a vállára vette a táskáját. Kilépett az asztala mögül, és olyanközel hajolt hozzám, hogy csak én hallhassam, amit mond. – Akkor nem kell aggódnom, ha véletlenül lángba borítod az iskolát,igaz? – sziszegte a fülembe, kezével az előttem heverő papírhalomramutatva. Másnak fel sem tűnt ez a mozdulat, mert a következő másodpercbensarkon fordult, és elviharzott a tanár felé. Lenéztem a papírokra,melyeken az óra közben pihentettem a kezeimet. Az ujjaim nyomán 30
  31. 31. fekete foltok éktelenkedtek a fehér lapokon, mintha a bőrömforróságától megpörkölődtek volna. És még csak észre sem vettem! Dühösen összegyűrtem az egész paksamétát – éreztem, hogy a lapokmelegek és mérgemben a fém szemetesbe hajítottam. Ez az egész nemjelent semmit, mondogattam magamban, miközben elindultam akövetkező órámra. 31
  32. 32. 2. Az új mentorGONDOLATAIMBA MERÜLVE HAGYTAM EL A TERMET. Lin heves reagálása az újdiákokra már-már kezdett rögeszméssé válni, és hiába éreztem én is anegatív kisugárzásukat, mégsem gondoltam, hogy veszélyeseklennének. David mindig mondogatta, hogy kitűnő érzékem van azemberekhez. Ő egyáltalán nem féltett, hogy esetleg rossz társaságbakeveredem, vagy ehhez hasonló, Lin viszont egy ártatlan beszélgetést isképes volt túlreagálni. A folyóson nagy volt a nyüzsgés, mindenki amásodik órájára igyekezett, én is az angolterem felé vettem az irányt.Annyira belemerültem Lin és az idegenek elemzésébe, hogy későnvettem észre Maxine-t, akinek ismét sikerült elveszítenie az uralmát alábára erősített görkorcsolyája felett. Valószínűleg már a folyosó túlsóvégétől megkezdte a gyorsulást, mert nagy erővel ütközött egyenesennekem. Szinte már éreztem a fájdalmat, ahogy kettőnk súlyávalzuhanok a földre, de a várt becsapódás helyett erős karokba borultunk.Maxine vihogott, nekem pedig megfordult a fejemben, hogy talán nemis véletlen ügyetlenkedés történt, inkább szándékos merénylet ellenem. Zavartan bontakoztam ki megmentőm karjai közül, közbenigyekeztem Maxine-t is stabil alaphelyzetbe állítani. Szerettem volnalegalább jól összeszidni, hiszen akrobatikus mutatványa akár balesettelis végződhetett volna, de ahogy ránéztem a számomra oly kedves arcra,minden haragom elpárolgott. Mint engedékeny anyuka, úgy csóváltam a fejemet, Maxine pedigelégedetten vigyorogva rázta meg rövid, göndör fürtjeit. – Tudom, hogy nem haragszol! – jelentette ki, én pedig tehetetlenülszéttártam a kezeimet. Maxine nem hagyott időt a válaszra. Elnézett 32
  33. 33. mellettem, és rámosolygott a mögöttem állóra. – Szia, Will! Köszi, asegítséget! Lassan én is megfordultam, az arcom égett, de igyekeztemnyugalmat erőltetni magamra. William Guyzone az iskola ügyeletesszépfiúja címet viselte Maxine szótárában. A futballcsapat kapitánya...Napbarnított arcán tökéletes mosoly ragyogott, deltás testét márkásgöncök fedték. És ez a minden ízében tökéletes fiú engem hívott el azévzáró bankettre! Számomra ez volt az igazán megdöbbentő, nem pedigholmi idegenek, boszorkányok vagy démonok. – Hello, Claire! – mosolygott William, és rám villantotta hófehér,szabályos fogsorát. – Szia! Köszönöm, hogy megmentettél az eséstől! – mondtam neki,és igyekeztem igazán kedvesnek mutatkozni. Mindig rettentő idegesvoltam a közelében, de képtelen voltam megmagyarázni, miért. Maxineszerint ez annak a jele, hogy tetszik nekem, de én nem voltam bennebiztos, hogy valóban így van. Túl sok tapasztalattal nem rendelkeztem ezen a téren, eddig mégnem volt egyetlen fiú sem az életemben, aki felkeltette volna azérdeklődésem. William is csak akkor tűnt fel nekem, amikor két héttelezelőtt megkérdezte, hogy nem akarok-e vele tartani a bálba. Perszeigent mondtam, hiszen mi mást is felelhettem volna. Mégsemmagyarázhattam el neki, hogy boszorkány vagyok, és halálosfenyegetettségben élem a mindennapjaimat, ezért nem engedhetek megmagamnak egy olyasféle ostoba kikapcsolódást, mint az érettségibankett. – Semmiség – felelte hosszú szünet után. Az egyetlen problémám Willel az, hogy amikor nagy ritkán szóbaelegyedtünk egymással, ő legalább olyan idegesnek tűnt, mint én. Ígynem igazán tudtunk elmélyülten társalogni, azonban nagyon kedvesnektartottam, ahogy próbálkozott. Maxine továbbra is ott állt mellettünk, de mintha már nem ránkfigyelt volna. A szemem sarkából úgy láttam, a folyosó végén keltettefel valami a figyelmét. – Öhm... Claire... Akkor mit szólnál, ha este nyolcra mennék értedszombaton? – kérdezte hirtelen felcsillanó szemmel William, miremegütközve meredtem rá. 33
  34. 34. Az este nyolc órát a bál estéjére beszéltük meg, viszont számításaimszerint addig még legalább három hét volt hátra. Tudomásom szerintkorábbi randiről szó sem volt. Segélykérő pillantást vetettem Maxine-re, de ő továbbra is kitartóan hunyorgott a távolba. – Szombaton? – puhatolóztam óvatosan. William egy pillanatra elakadt, majd úgy nézett rám, minthatökéletesen őrült lennék, akire nem bőrdzsekit, hanem inkábbkényszerzubbonyt kellene felsegíteni. – Igen, szombaton... a bál előtt... – Továbbra is értetlenül néztem rá.Nem számolhattam el magamat ennyire. Will félreértette ahallgatásomat. – Persze, ha meggondoltad magad, azt is megértem!Semmi gond... Az arcából ítélve azonban úgy tűnt, valójában nagyon is bántaná, hanem tartanék vele. Hirtelen rádöbbentem, hiába annyira népszerű, hiábakaphatná meg bármelyik lányt az iskolában – csupán néhány csábosmosolyt kellene megeresztenie –, ő engem akar. És bár fogalmam semvolt, mire gondolhatott, már nem érdekeltek a miértek. Igyekeztemfélretenni az aggályaimat, és egyszerűen csak örülni, hogy kellekvalakinek. – Nem, dehogy! Úgy értem... nem gondoltam meg magam, tehát...szívesen elmegyek veled... ha még mindig ezt szeretnéd... – hebegtemidegesen nagy igyekezetemben, hogy mielőbb biztosítsam róla, semmitnem gondolok másképpen, mint amikor utoljára erről beszéltünk. Maxine-nek már nem sok hiányzott, hogy kitörjön belőle a nevetés,de hősiesen kitartott a néma, láthatatlan szobor szerepében. Szerettemvolna már valahol egész máshol lenni, ennek ellenére jólesőmelegséggel töltött el, ahogy láttam William szemében az őszintemegkönnyebbülést. – Nagyszerű! – sóhajtotta. Úgy tűnt, még mondani akar valamit, de acsengő félbeszakította. A fejéhez kapott, mintha eddig nem lett volnatisztában az idő múlásával, és hirtelen sietősre fogta. – Tényleg nagyonörülök... Akkor... Majd később még beszélünk, rendben? – Persze – nyögtem csodálkozva, aztán figyeltem, ahogyvégigsprintel a folyosón. Már értettem, miért ő a kapitány a csapatban. Maxine belém karolt, mire észbe kaptam, hogy már órán kellenelennünk. 34
  35. 35. – Mehetünk? – kérdeztem a barátnőmet, de ő csak a fejét rázta. Kék szemében huncut fény csillogott, szőke fürtjei lazánmeglibbentek, ahogy fejével a folyosó túlsó vége felé intett. Jólérzékeltem tehát, hogy ezúttal nem William, hanem valami más kötöttele éleslátó szemeit. – Látod, akit én láttam egész idő alatt? – tudakolta Maxine sokatsejtető mosollyal, mire kíváncsian fordultam a jelzett irányba. Először nem láttam semmi különöset. A diákok némelyike futvaigyekezett beérni a tanár előtt a terembe, a folyosó végén azonban egyárnyék nem mozdult. Hamarosan körvonalazódott egy alak. A szívemhevesen megdobbant, ahogy Kellan Blacket ismertem fel benne. Azarcát nem láttam, mégis csalhatatlanul éreztem, hogy engem figyel. – Végig úgy állt ott, mintha bármelyik pillanatban ki akarná végezniWillt – tudósított Maxine fontoskodva. – Olyan volt, mintha hallaná,mit beszéltek, pedig elég távol állt innen ahhoz, hogy... – Ugyan már, Maxine! – szakítottam félbe enyhe rosszallással, ésreméltem, hogy a felháborodásom elfedi előtte a zavaromat. – Nemnézhetsz több tévét! Túl sokat kombinálsz, mióta a vámpíros filmekértés a romantikus sorozatokért rajongsz. Vitatkozni akart. Láttam rajta, hogy kikívánkozik belőle minden,amit megfigyelt a Willel történt ötperces beszélgetésünk alatt, énviszont nem voltam kíváncsi a képzelgéseire. Még hogy Kellan Blackártani akarna bárkinek is énmiattam... Merő ostobaság! Hátatfordítottam az árnyéknak, és határozottan húzni kezdtem Maxine-t azangolterem felé. Míg el nem hagytuk a folyosónak ezt a szakaszát,végig a hátamban éreztem Black kemény pillantását – szinte égette abőrömet. – Nem kell aggódnod, nem foglak nyaggatni, hogy eláruld nekem,melyiket választod – jelentette ki nagylelkűen Maxine, és nyugtatóanmegpaskolta a csuklómat. Nem hagyott időt a válaszra, felrántotta a terem ajtaját, és kecsesenbegördült az angolóra közepére. Mrs. Martle már jobb színben volt,mint az előző óra elején, és úgy látszott, már az önuralmát isvisszanyerte. Épp az aznapi anyagot vázolta a táblára, mikorbecsörtettünk. Maxine sebesen libbent a helyére, engem pedig már várta vigyázóm az utolsó padban. 35
  36. 36. – Örülök, hogy csatlakoznak hozzánk – üdvözölt az igazgatónőmézes-mázos hangon. Széles békaarca rideg maszkba torzult. Aküszöböt átlépve dermedten vártam a fejmosást, azonban csak intett afejével. – Foglaljon helyet, Miss White, és igyekezzen felzárkózni! Ezzel vissza is fordult a táblához, már azt sem látta, hogyengedelmesen bólintok. Fogtam a kilincset, hogy behúzzam magamután az ajtót, de valamiben megakadt. Lenéztem, hogy mi nem engedibecsukódni, de semmit nem láttam a küszöb és az ajtó között.Csodálkozva fordultam Lin felé, aki összevont szemöldökkel figyelte aszerencsétlenkedésemet. Többen hangosan vihorásztak, de nekem nemvolt hangulatom kacagni, sőt, még zavarba jönni sem. Úgy láttam, Lin sem tud rajtam segíteni, és mivel nem akartamkivárni, hogy az igazgatónő rám pirítson, ezért újra próbálkoztam,ezúttal erősebben. Talán erősebben, mint szerettem volna, mert a kilincsa lendület miatt kicsúszott a kezemből, ugyanakkor nem jártam sikerrel.Egy láthatatlan valami újra megakadályozta, hogy tisztességesenbecsukjam az ajtót. – Ezt majd én elintézem, te csak menj, és ülj a helyedre! – szólaltmeg közvetlenül mögöttem Mrs. Martle. Összerezzentem a váratlanközelségétől, ráadásul újra olyan robotszerűen kezdett viselkedni, mintaz első órán. Mindenesetre engedelmeskedtem, és rá sem hederítve néhányosztálytársam gúnyos megjegyzésére, hátravonultam Lin mellé. Avigyázóm elfeledhette a haragját, mert, ahogy leültem mellé, azonnal acsuklómat kezdte vizsgálni. Nem igazán tulajdonítottam különösebbjelentőséget a diákok érkezésének, de ez az ajtós eset valóban különösvolt. Ráadásul ott volt még az igazgatónő furcsa viselkedése is. – Kezdem magam úgy érezni, mintha egy detektívregény közepébecsöppentem volna – súgtam Linnek ironikusan. Legnagyobb megdöbbenésemre, ahelyett, hogy alaposan összeszidottvolna az általa képzelt óvatlanságom miatt, csöndesen felkuncogott.Döbbenten néztem rá, aztán gyorsan az igazgatónő felé kémleltem, deabban a katatón állapotában adta le az anyagot, amiben nem zavarhattameg senki. Lin látta értetlen arckifejezésemet, ezért némi magyarázatot fűzött aviselkedéséhez. 36
  37. 37. – És Maxine alakítja Sherlock Holmest, te pedig Dr. Watsont, vagyfordítva? – érdeklődött, fulladozva a visszafojtott nevetéstől. A humorérzékünk nem mozgott egy hullámhosszon Linnel, degyanítottam, hogy Maxine emberi mivolta áll a gúny céltáblájának aközéppontjában. Azonban olyan ritkán láttam Lint ennyirefelszabadultan nevetni, hogy nem akartam elrontani az örömét, ezértbelementem a játékába. – Oh, én természetesen Jessica Fletcher vagyok, ez nem is vitás. Fogalmam sem volt, hogyan működik Lin humorérzéke, de mindenbizonnyal elképzelt magában idős nénikeként, szemüveggel, rövid,göndör hajjal, ahogy mindenkit tudálékosan faggatok a becsukódni nemakaró ajtó rejtélyéről. Hangosan felhorkant, majd kezét a szájáratapasztva magába fojtotta nevetőrohama maradványát. Többen hátranéztek, hogy ellenőrizzék, mi lehet a zaj forrása, majdmikor megállapították, hogy őket nem érintő dologról lehetet szó,érdeklődésüket vesztve visszafordultak a tanárnő felé. Mrs. Martle mégcsak meg sem rezzent. Lin a kíváncsi pillantások hatására, vagy mert én nem nevettem,összeszedte magát. Hosszú ujjait jó kislány módjára fonta össze, éshiggadtan pihentette az ölében az óra végéig. – Elnézést a viselkedésemért! – súgta a fülembe angolóra után,miközben a következő órára sétáltunk. Körülöttünk a diákok nyüzsgő rovarokként jöttek-mentek, látszólagcéltalanul. Maxine mögöttünk surrogott a görkorcsolyával, amivel márigazán kezdett az agyamra menni. Eldöntöttem, hogy amint lehet,megajándékozom egy olyan cipővel, amire már régóta vágyik, háthaakkor hajlandó lesz megválni ettől a vacaktól. Lin szabadkozásameglepett, értetlenül meredtem rá. – Miért kérsz elnézést? – kérdeztem, majd gyorsan folytattam,amikor láttam, hogy meg akarja magyarázni a nyilvánvalót. – Nekemtetszett, hogy ennyi hónap kényszerű ismeretség után végremegismerhetem benned az embert. Viccnek szántam, de ahogy felnéztem Linre, az agyam hirtelenkapcsolt, és legszívesebben elharaptam volna a nyelvemet. Tisztábanvoltam vele, mennyire kényes téma ez neki. 37
  38. 38. – Nincs bennem semmi emberi! – sziszegte a fülembe, majd egypillanattal később megenyhülve megbökte a karomat, indulásraösztökélve. Észre sem vettem, mikor álltunk meg. – Sajnálom... Nem úgy értettem! – szabadkoztam bűnbánóan, éslegszívesebben a falba vertem volna a fejemet. Lin lemondóan legyintett, majd tovább vonszolt a következő órára.A nap hátralévő részében nem került szóba ez az ostoba incidens.Valahol nagyon bántott a dolog, hiszen Lin négy hónapja volt aVigyázóm, és rettentő komolyan vette a dolgát, hogy megóvjonmindennemű kártékony hatástól. Másrészről pedig határozottanbosszantott a túlreagálása – sosem érdekelt, kinek mennyire tiszta avére, de úgy tűnt, ez a vérvonal dolog egyedül engem hagyott hidegen.Lin, David, és régen Gideon is nagy hangsúlyt fektetett erre. A tiszta vérű boszorkányok közé tartoztam, akik mára már nagyonkevesen maradtak – hogy pontosan mennyien, arról mindenki gondosanhallgatott a jelenlétemben. A zsoldosokat egy, a boszorkányoktársadalma számára ismeretlen személy felbérelte, hogy végezzenekminden fajtámbelivel. Egyelőre még maga a Bölcs sem tudta – vagynem akarta köztudomásra bocsájtani –, hogy ki vagy kik vetemedtekilyesmire, így csak annyit tehetett, hogy a másodvérűek védelmére bíztaaz Utolsókat. Én pedig hiába voltam nagy becsben tartva, mégsem éreztem magamhalálos fenyegetettségben. Lin szerint teljesen más vagyok, mint a többiUtolsó, akiket ismert, de nem akarta kifejteni, miben. Csak annyit volthajlandó elárulni, hogy bizonyára az lehet az oka, hogy ők egészenmáshol, más körülmények között nevelkedtek, mint én. Lin, Gideon és a többi boszorkány másodvérűek voltak, tehátvalamelyik szülőjük ember volt. Nem láttam ebben semmi kivetnivalót,mégis úgy tűnt, mintha ők legalább annyira szégyenkeznének emiatt,mint amennyire én a meg nem érdemelt, kitüntetett figyelmük miatt. Lin jókedve az utolsó órára végképp semmivé vált, amikor Mr.Donov utána jött a kémiaterembe, hogy segítsen neki a térképeketbepakolni a szertárba. Lassan kezdtem azt hinni, hogy csak álmodom adélelőtti bolondozását. Mindenesetre Maxine lelkendezve foglalta elLin helyét mellettem, és meg sem próbált úgy tenni, mintha sajnálná avigyázómat. 38
  39. 39. Gyakran irigyeltem Maxine angyali naivitását. Már négy évetartozott a „velem kitartóan szóba állók” nem túl népes táborába,mégsem gyanított semmit a varázslatos életemből. Az egészvilágszemlélete annyira bájos volt... Szerettem volna én is úgy látni adolgokat, és olyan egyszerű értékrendet felállítani, mint amily az őegyszerű, emberi fejében létezett. A kémiatanár, Miss Taylor Houston, egy fiatal, filigrán nő volt.Közvetlenül az egyetem befejezése után került hozzánk tanítani. Alegnagyobb pozitívuma a tanítási stílusa volt, aminek az alapját aszámtalan kísérlet képezte. Óráról órára fáradhatatlanul bizonyította,hogy ami a tankönyvekben érthetetlen, az a valóságban gyakranérdekes, és a kémia, mint tantárgy kifejezetten szórakoztató. – A kémcsöveket és a folyadékot megtaláljátok az asztalokon –magyarázta Miss Houston. Hangja vékony volt, mégis bezengte azegész helyiséget. Maxine fintorogva lötyögtette meg az egyikkémcsövet, amiben valami zöld kocsonyás tutyi mozgott. – Mindenkiegyedül dolgozik, ezt az anyagot már átvettük többször is, és bár azérettségire nem kell, azért szeretném, ha megmaradna a fejetekben! – Vágjunk bele! – súgtam Maxine-nek, és belemerültem a feladatba. Az első kémcsőben átlátszó, vízszerű folyadék, a másodikban a zöldkocsonya, a harmadikban pedig semmi nem volt. A kémcsőállványokmellett három tubus címkézetlen folyadék állt – még emlékeztem, hogyszag alapján kell felismernem azt a vegyületet, amelyre szükségem volta színváltás eléréséhez. Miss Houston körbejárt a teremben, és akinélbalesetveszélyes folyamatot látott kialakulóban, kedves évődésselsegített. – Azt hittem, ebben te vagy a legjobb, de riválisodra akadtál... –jegyezte meg Maxine, mire kétkedve néztem rá. Még öt perce sem volt,hogy megtudtuk, mi a feladat, képtelenség volt ennyi idő alattvégrehajtani. Barátnőm a terem másik oldala felé nézett, ahol általában nem ültsenki, ezúttal azonban nem más foglalt ott helyet, mint Kellan Black.Az új diákok egész nap furán viselkedtek. Senkivel nem beszélgettek,még a tanárokkal, sőt, egymással sem. Volt olyan óra, amelyen bennvoltak, volt, ahol csak az egyikük, és olyan is akadt, amire egyáltalánnem látogattak be. Maxine hamar kiderítette, hogy külföldi 39
  40. 40. gimnáziumokból érkeztek, és csupán a vizsgaidőszak végéig maradnak,mert érdekli őket az itteni tanterv, de egyébként ők már átestek azérettségi tűzkeresztségén. Ez magyarázatot adott rá, miért tűntekidősebbnek egy átlagos tizennyolc évesnél. Kellan kémcsöveibentankönyvekbe illő mintaszerű kísérlet látszott, a megfelelő színnel,állaggal és mennyiségekkel. Irigykedve figyeltem, hogy félvállrólbegyűjti Miss Houston magasztaló dicséretét, amit általában énszoktam, majd elégedetten, mint aki jól végezte a dolgát, hátradől aszékén. – Ez nem verseny! – jelentettem ki minden meggyőződés nélkülMaxine-nek, de a szememet továbbra sem vettem le Kellan Blackről éstökéletes kísérletéről. A következő pillanatban a tekintete rám villant, nekem pedigelfelejtett verni a szívem. Kellan mélyen ülő szemére sötét árnyékotvetett hosszú szemöldöke, keskeny ajkainak sarkában mintha mosolyjátszott volna. Markáns arcán kihívó kifejezés ült, és határozottan az azérzésem támadt, mintha mulatna rajtam. Bosszankodva fordultam újra a kémcsöveim felé, és míg a tubusbanlévő folyadékokat szaglásztam, igyekeztem lecsillapítani az ereimbenszáguldó véremet. Amikor a harmadik tubust kinyitottam, ésmegcsapott a jellegzetes keserű szag, egy lámpa gyulladt az agyamban.Nem pusztán az ugrott be, hogy ez a folyadék a megoldás, hanem az is,hogy nem Kellan arrogáns viselkedése bosszantott fel. A pillantása szinte perzselt, és ez volt a mérgem valódi oka. Ezértbosszantottam fel magam, mert olyan érzelmek száguldottak rajtamkeresztül, melyek mintha ezernyi pillangót varázsoltak volna agyomromba, melyek sűrű szárnycsapdosással próbálnak kiszabadulnionnan. Mélyeket lélegeztem, próbáltam minden másra gondolni, csak akét paddal arrébb helyet foglaló, kémiai zseninek tűnő Kellan Black-renem. Talán éppen ezért voltam képtelen kiverni őt a fejemből. Fogalmam sincs, mi ütött belém. Nem gondoltam semmire, amikorújra ránéztem, de azonnal rájöttem, mekkora hiba volt. Éppen úgynézett engem, mint az első órán. Kitartóan és rendíthetetlennyugalommal legeltette rajtam sötéten izzó szemét, én pedigkétségbeesve éreztem, hogy nem vagyok ura a testemnek. A forróság 40
  41. 41. úgy áradt szét az ereimben, mint folyékony lávafolyam, melynek semminem szab gátat. Éreztem az egyik kezemben a tubusos folyadékot, a másikban a zöldkocsonyát tartalmazó kémcsövet, de a tekintetemet fogva tartotta enneka különös fiúnak a sötét pillantása. Ajkairól szép lassan eltűnt a mosoly,ahogy az arcáról is kámforrá lett az arrogancia, a helyét átadva adöbbenetnek. Hosszú, szépen ívelt szemöldökét összehúzva figyelt,keskeny száját szólásra nyitotta, de hang már nem hagyta el a torkát. Lángolt az arcom, a testem, éreztem a kezemben átforrósodó üveget,mely a következő másodpercben megadta magát a kezemből áradóhőnek. A kémcső hangos roppanással tört szét a kezemben, a szilánkjaiapró sebeket ejtettek a bőrömön. A másik kezemben a tubusszikrafelhőt hányt a magasba, majd hirtelen lángra lobbant, és sercegve,de fájdalommentesen égett a tenyeremen. Gyorsan észbe kaptam, és elhajítottam a kémcső darabjait. Ugyaneztakartam tenni a lángoló tubussal is, de Maxine megelőzött, és egy előreodakészített rongydarabbal kiütötte a kezemből. A tubuslángolólabdaként zuhant a padlóra, de kialudt, mielőtt még leért volna. Az,egész csupán egy pillanatig tartott, a teremben akadt olyan, aki semmitnem vett észre az egészből. Sajnos Miss Houston érzékeny orrátmegcsapta az égés keserű szaga, és riadtan lépett oda hozzánk. – Mi történt? – kérdezte, arcán ijedtség és értetlenség váltakozott.Amikor észrevette a kezemen a zöld kocsonyát, melyekre apró pirospöttyöket festett a vérem, napbarnított arca holtsápadttá vált. – Te jóisten! El kell menned a betegszobába! – Oh, arra igazán semmi szükség... Csak ügyetlen voltam...Biztosan... – hirtelen elhallgattam. A védőbeszédemnek éppen az arésze hiányzott, ami a tanárnőt valószínűleg a legjobban érdekeltevolna. – Biztosan rosszul öntöttem össze a hozzávalókat... – Nem hiszem, Claire – csóválta a fejét Miss Houston, miközben arongyot a vérző kezemre szorította. – Ezek a hozzávalók nem okoznaktüzet, sem bármiféle felmelegedést... – Nem tudja, mire vagyok képes, ha kutyulgatni kezdek... – nevettemfel idegesen, és kissé talán túlerőltetetten. Néhányan a környezetünkbenkíváncsiskodva nézegették a kezemet és az összetört kémcsövet – atubusból csupán egy szétfolyt massza maradt. Láttam, hogy senki nem 41
  42. 42. hiszi el, amit mondok. – Az igazság az, hogy... nem igazán figyeltemoda... Bosszankodva éreztem, ahogy a vér az arcomba tolul, és akaratlanulis a terem másik végében álló pad felé pillantottam. Kellan Blacktovábbra is engem figyelt, az arcáról azonban semmit nem bírtamleolvasni. Fejét kicsit előrehajtotta, így szeme még inkább árnyékbaborult, ajkait mintha kissé összeszorította volna – talán egy mosolytpróbált elfojtani. Felszisszentem, amikor Miss Houston megpróbálta felitatni atenyeremből csordogáló vért, de csak annyit ért el vele, hogy mégmélyebbre tuszkolta a bőröm alá fúródott kémcsőszilánkokat. – Mégis el kellene menned a gyengélkedőre – javasolta újra MissHouston, Maxine helyeslőn bólogatott, közben tekintetével gondosankerülte a sérült kezemet. – Esetleg elmehetek vele... – vetette fel mintegy mellékesen, mire atanárnő bizalmatlanul mérte végig vékony lábait, melyek még mindig agörkorcsolyába voltak bújtatva. Bizonyára azon tűnődött, hogyan tudna bármiben is a segítségemrelenni Maxine, amikor láthatóan rosszul volt a vérem látványától –,ráadásul a közlekedésben ő is segítségre szorult. Már éppen ellenkezniakartam, de egy hang az ajtó felől megállított. – Majd én elkísérem – mosolygott negédesen Lin a tanárnőre, akipillanatnyi habozás után bólintott. – Rendben, menj Linnel! Lesz még órátok az enyém után? – kérdezteváratlanul, mire megütközve néztem rá. – Nem, ez az utolsó óránk – feleltem. Miss Houston, mintha ki akarna tessékelni az óráról, óvatos, dehatározott mozdulattal megfogta az ép könyökömet, és az ajtó feléterelt. Csodálkozva néztem fel rá, és engedtem neki, hogy Linhezvezessen. Nem sorolhattam magam a magas emberek csoportjába,mindössze százhatvanhárom centi voltam sportcipőben, és mint ebbenaz esetben is, határozottan bosszantott, hogy fel kell néznem atanáromra. – Rendben, akkor nem kell visszajönnötök – legyintett hanyagul,majd végre elengedte sérült kezemet, és szélesre tárta előttünk az ajtót.Kiléptünk a folyosóra, és már indultam volna Lin után, amikor még 42
  43. 43. egyszer kitárta az ajtót, és utánunk szólt. – Az óra miatt nem kellizgulnotok, majd igazolom. – Köszönjük – vágta rá Lin azonnal, Miss Houston pedig, mint akimély álomból ébred, kissé összezavarodva behúzta maga után az ajtót. Lin megragadta az ép karomat, és sietősen elindult a folyosón abetegszoba irányába. Kiértünk a földszinti aulába, ahol már nem bírtamlépést tartani vele. Megmakacsoltam magam, és határozott mozdulattalkitéptem magam vékony kezei közül. Megállt, és egy pillanatig farkasszemet néztünk. A tekintetévelgyilkolni tudott volna, azonban láttam a haragot csitulni az arcán, ahogyegy pillantást vetett a kezemre, melyből kitartóan szivárgott a vér. Akezem sajgott, tompán lüktetett, mintha valami elszorította volna acsuklómat. Már előre féltem az érzéstelenítő injekciótól, amithamarosan beledöfnek a sebembe, hogy kiszedjék a kémcső szilánkjait. Megborzongtam, Lin pedig szó nélkül továbbindult. Lépteivisszhangosan koppantak a hatalmas aulában, ami teljesen üres volt.lassan elindultam utána, bár nem éreztem sürgető késztetést azinjekcióra. Azonban alig tettem egy lépést, megtorpantam. Ahogyan az iskolába vezető úton, most is az az érzésem támadt,hogy van itt még rajtam kívül valaki. Már csak a köd hiányzott. Ma mármásodszor éreztem ezt. Nyugtalanító volt, nem tudtam, mi történik, ésbosszantott, mert tisztában voltam vele, hogy valami vagy valaki igenisitt van körülöttem. Megpördültem a tengelyem körül, de semmit nem láttam az iskolamegszokott falain kívül. Lin léptei egyre halkultak, én pedig azontűnődtem, ő miért nem érzi azt, amit én. Szólnia kellene, hogyigyekezzek utána, vagy összeszidnia a kémiaórán elkövetettóvatlanságom miatt. De Lin némán baktatott a betegszoba felé, fel semtűnt neki, hogy nem követem. Utánafordultam, hogy megnézzem, mennyire távolodott el tőlem, deahogy megpördültem, Kellan Blackkel találtam szemben magam. Aligegy lépés választott el tőle, szinte éreztem testének meleg kisugárzását.Sötét szemeire árnyék vetült, de láttam, hogy nem engem néz. Akezemet figyelte, amire én már képtelen voltam, bár a fájdalmat nagyonis éreztem. 43
  44. 44. Kellan háta mögött valami mozgásra lettem figyelmes – oda semkellett néznem, hogy tudjam, Lin próbál meg észrevétlenül mögéosonni. Tudtam, hogy bármire is készült, máris elkésett. Biztos tudattaléreztem, hogy fölösleges az aggodalma. Ha ez a különös fiú bántaniakart volna, már régen halott lennék. Elakadó lélegzettel figyeltem, ahogy Kellan közelebb lép hozzám.Felém nyújtotta a kezét, de beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy asérült kezemért nyúl. Vér tolult az arcomba a gondolatra, hogy talántudatában van annak, mi váltotta ki belőlem a figyelem hiányát.Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, nehogy véletlenül újrafelgyújtsak valamit. Bizonytalanul felé nyújtottam a kezemet; azthittem, meg akarja érinteni, de ő csak alátartotta az övét. Összezavarodva néztem fel rá, először láttam tisztán izzani feketeszemét, melyekkel már engem figyelt. Az arca ebből a távolságbólveszedelmesen vonzónak tűnt, tökéletes ívű ajkának szegletében egypillanatra újra feltűnt az a gunyoros mosoly, amit párszor mármegmutatott. Zavartan félre akartam fordulni, de a pillantása rabulejtett. Csöndesen, majdhogynem suttogva szólalt meg. – Mondd: Vulnuscurat! – szólított fel, mintha valami parancsnoklenne, én pedig más esetben talán bosszúsan hátat fordítottam volnaneki, de ezúttal képtelen voltam. Nem értettem, mit akar ezzel, az egész szituáció nevetségesenképtelen volt, mégis engedelmeskedtem neki. – Vulnuscurat! Szavaimra izzani kezdett a kezem, a tompa sajgás éles fájdalommáerősödött. Kétségbeesve próbáltam Lint megkeresni, de Kellan sötéttekintete nem engedett el a vonzásköréből. Gyönyörű ívű szeménekfehérje teljesen eltűnt, éppen olyan fekete krémmé olvadt, mintónixfényű írisze. Feketén ragyogott, mint az éjszaka, sötét fénytárasztva magából. Izzott, tündökölt, akár egy fekete gyémánt. A következő pillanatban a fájdalmamat mintha elvágták volna.Kellan elhúzta a kezét az enyém alól – egy pillanatra sem ért hozzám,mégis éreztem az érintését a bőrömön. Ahogy lenéztem, semmit nemláttam a tenyeremen. Minden egyes szilánkdarab eltűnt a bőrömből, 44
  45. 45. mely mintha soha nem is sérült volna meg. Döbbenten néztem fel, hogykifaggassam Kellant, de addigra már nem volt sehol. Még egy apró ködfoszlányt sem hagyott maga után, hogy bizonyítsa,valóban itt volt, és nem csupán képzeltem az egészet. Csak Lin rohantfelém rémülten. Kreol bőre sápadtabb volt, mint valaha, barna szemeriadtan és értetlenül cikázott a kezem és az arcom között. – Te jó isten! Mi a fene történt? – kérdezte lihegve, de bíztam benne,hogy ezt csak amolyan költői kérdésnek szánta, hiszen ha ő nem, akkorén honnan tudhatnám. – Nem, nem tudom... Fogalmam sincs... Nézd! – mutattam fel nekiaz imént még több sebből vérző kezemet, de őt inkább a másik csuklómérdekelte. Nem értettem, miért lepte meg annyira, amikor nem láttaizzani a védelmező igémet. Elrántottam a karomat, és határozottannéztem fel rá. – Ő nem rossz. A kijelentésem némiképp meggondolatlan volt, de ahogykimondtam, tisztán éreztem a szavaim igazságát. Nem értettem miért,de boldogsággal töltött el a saját megkönnyebbülésem. Nem úgy Lint,akinek már csak egy gőzcsap hiányzott a fejéről, ahol egy csavarássalkiereszthette volna felhalmozódott indulatait. – Nem érdekel, mit csinált veled, ő akkor is rossz! – vágott visszaellentmondást nem tűrően, én pedig megenyhülve, de dacosan felszegettállal folytattam. – Én is érzem körülötte a sötétséget... – kezdtem, mire Lin szemébendiadalmas fény villant. Ahogy folytattam, ez a fény kialudt, hogy átadjaa helyét a megrögzött haragnak. – De tudom, hogy ő nem gonosz!Segített rajtam. – Ez nem boszorkányság, Claire! – fakadt ki elkeseredetten Lin, miremegütközve meredtem rá. – Ez nem jó varázslat, ez fekete mágia, vagydémoni. Még nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy nem tett veledsemmi jót! Nem feleltem. Nem bírtam megszólalni. Mit is mondhattam volna?Elképzelni sem tudtam, hogy mindaz, amit Kellan velem tett, ésahogyan tette, az valami sötét és gonosz dolog lett volna. Nem akartamLinnek hinni, de tisztában voltam vele, hogy nincs oka hazudni nekem.Emlékeimben élénken élt Gideon tanítása, miszerint a fekete mágia adémonok eszköze. 45
  46. 46. – Menj, várj meg a kocsinál! – utasított Lin, hangja keményencsattant az üres aulában. Összezavarodva indultam a hatalmas üvegajtó felé, közben végig ahátamban éreztem vigyázóm pillantását. Néha igazán nem tudtameldönteni, hogy Lin milyen érzésekkel viseltet irányomban.Automatikusan nyúltam a kilincs felé, de mikor a hideg fém hirtelenhozzáért gyógyult bőrömhöz, megtorpantam. – Miért... – kezdtem, de a hangom megbicsaklott, így inkábbelhallgattam. – Mit miért? – nógatott türelmetlenül Lin. Nem fordultam felé, nem érdekelt, amit láthatok, csak tudni akartama választ. – Miért nem jöttél oda, ha tudtad, hogy árthat nekem? Egy hosszú percig csak egymás szuszogását hallhattuk. Úgy éreztem,a kérdésemmel megbántom Lint, de akkor is tudnom kellett a választ.Meg kellett próbálnom ésszerű magyarázatot találni erre aképtelenségre. Amikor megszólalt, a hangja egészen közelről hallatszott, noha nemhallottam, hogy közelebb lépett volna. – Mert nem engedte! – suttogott, de mintha a fülembe kiabált volna. Hallottam a szégyent a hangjában, és éreztem magatehetetlen dühét,amiért nem tudta teljesíteni a feladatát. Azt a feladatot, amit hónapokóta kitartóan végzett, még ellenemben is. Bólintottam, és kiléptem a napsütésbe. A hűvös aula után végrekellemesen éreztem magam. Hátrahajtottam a fejemet, ésfelmosolyogtam a tiszta kék égboltra. A mindenem volt a meleg.Engedtem, hogy minden egyes meleget sugárzó részecskevégigsimítson a bőrömön, és átjárja lehűlt végtagjaimat. A legszívesebben kivettem volna a tűt is a hajamból, hogy ahajszálaim is érezzék ezt a kellemes bizsergést. A kezem akaratlanullendült a hajtű irányába, de mielőtt megérintettem volna a fa selymesanyagát, időben észbe kaptam. Az agyam vészreakcióként egyemlékképet vetített elém, ahogyan Gideon zuhan a semmibe. Szorosrazárt szememet rémülten nyitottam tágra, és engedtem, hogy a kezeimernyedten hulljanak a testem mellé. Tisztára megőrültem! 46
  47. 47. Lin BMW-je másik helyen parkolt, mint ahol reggel hagytuk, de egyilyen nap után már semmin nem csodálkoztam. Törökülésbenelhelyezkedtem a motorház tetején, hátul megtámaszkodtam akarjaimon, és hátradöntöttem a fejemet, arcomat a nap felé fordítva. Úgy számoltam, hogy legalább negyvenpercnyi időm leszfeldolgozni az imént történteket, mielőtt az iskola kegyetlen csengőjeszabad utat enged a diákoknak, hogy felborítsák a parkoló nyugalmát.Szerettem volna átgondolni, mi is történt pontosan. A kérdések egymástkeresztezve cikáztak az agyamban, szinte zsibongott tőlük a fejem.Hangos csattanásra riadtam. Csodálkozva kerestem a zaj forrását,közben elgémberedett karjaimat próbáltam újraéleszteni támasztékbólvégtagokká. Legnagyobb megdöbbenésemre az osztálytársaim, akiknekszintén a kémia volt az utolsó órája, egy emberként özönlöttek ki abejárati ajtón. Ránéztem az órámra: azt hittem talán elszundítottam, demindössze öt perce napoztam. A csattanó hang forrása Maxine volt, ahogy nekivágódott a kukának.Sikeresen feltápászkodott, és egészen ügyesen lódult felém.Lepattantam a BMW-ről, mert lelki szemeim előtt már láttam, hogy ezis hasonló sorsra jut, mint a fém szemetes – aminek Lin nem igazánörülne –, én pedig jobbnak láttam megelőzni a bajt. Nem tévedtem; Maxine hatalmas sebességgel ütközött nekem. Alendülettől kicsit megtántorodtunk, de ezúttal számítottam rá, ezértsikerült megtartanom mindkettőnk egyensúlyát. Barátnőm mosolyogvanézett rám. – Az összes évfolyamtársunk nevében mondhatom neked:köszönöm! – kacagott fel jókedvűen. – Ezt nem értem... – motyogtam, s bár halványan én iselmosolyodtam, elképedve szemléltem, ahogy társaink gyors tempóbanelsliszannak a parkolóból. Erre mondják, hogy ment, ki merre látott. – Pedig egyszerű: a legempatikusabb tanár óráján megsérülnöd azértvolt kitűnő választás, mert így mindenkit hazaengedett, nehogy aztgondoljuk, kivételez veled és Linnel – hadarta Maxine egy szuszra, énpedig néha ellenőriztem, vesz-e levegőt. – Mától a jelszavam: egy mindenkiért, mindenki egyért – jegyeztemmeg fanyarul, miközben a táskámat a vállamra húztam. 47

×