STEPHEN
KING
AZ ÍRÁSRÓLEURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2005
A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT:
STEPHEN KING: ON WRIT...
(Peter Straubbal)
Titkos ablak, titkos kert
Tom Gordon, segíts!
Tóparti kísértetek
A t zgyújtó
Végítélet I-II.
RICHARD BAC...
Az szinteség a legjobb politika.
MIGUEL DE CERVANTES
Hazugoknak áll a világ.
NÉVTELEN SZERZ
ELS EL SZÓ
A kilencvenes évek ...
teszem, ha megírom.
MÁSODIK EL SZÓ
Ez RÖVID KÖNYV, mert az írásról szóló m vek többnyire tele vannak hülyeséggel. A regény...
er m vészének. Ez Ethelyn néném és Oren bátyám házában történt a maine-i Durhamben. A nénikém
elég jól emlékszik rá, és az...
még egyet enni, Stevie! – így hát kértem. Azután megint. És így tovább. Azt hiszem, a hetediknél
álltam le – ez a szám rag...
Szúrós alkoholszag csapott meg. Az orvos egy kattanással kinyitotta a sterilizátort. Egy t t láttam a
kezében – legalább o...
Emlékszem, nem sokkal ezután vakító fények alá gurítottak. Egy fehér maszkos ember hajolt
fölém. Az ágy fejénél állt, amel...
fejlett humorérzékkel, és makacsul felhúzta kabrioletjének tetejét, az is igaz, hogy Oren bácsi jócskán
ivott, és sötét el...
– leped kkel etette a mángorlót –, mikor Dave nekilátott a kísérletnek, amellyel a Tudományos
Kiállításra készült. A bátyá...
eléggé válogatott társasághoz tartozom, az amerikai regényírók maroknyi utolsó mohikánjához, akik
el bb tanultak meg írni ...
öregek meghaltak, szerzett magának igazi állást, de abban a házban élt, amíg a rák nem végzett vele.
Amikor utoljára elhag...
Durhami szobám fönt volt az eresz alatt. Éjszakánként a tet alatt feküdtem – ha hirtelen felültem,
rendszerint jól bevágta...
kinek a rokonai várhatók a nyáron. Dave-nek volt sportrovata is, írt a világbajnokságokról, nem
hiányzott az id járás-jele...
lélekemel legyen a film; francba Hófehérkével és a Hét Hülye Törpével. Tizenhárom éves koromban
szörnyeket akartam, amelye...
került). A lapoknak mind a két oldalára nyomtattam, éppen úgy, ahogy az igazi könyveknél szokás, és
még hozzáadtam egy cím...
19
Dave Rongyá-ba folytatásos regényt írni jó szórakozás volt, de az újságírással kapcsolatos többi
feladat untatott. Mégi...
utálták, és annyi év után még most is utálják. Ezek a lányok „Múmia” Margitarnak csúfolták, ahogy
minden bizonnyal így nev...
egymást, mondta, ha nekem is megfelel.
Most, hogy távol voltam a lisboni gimnázium igazgatói irodájától, úgy éreztem, mege...
21
Utolsó éves koromban, közvetlenül a washingtoni osztálykirándulás után munkát kaptam a Lisbon
Falls-i Worumbo Szöv gyár...
láthatólag abból állt, hogy szilánkokra bombázza Délkelet-Ázsiát. „Nézd meg az új górét!”, énekelte a
Who. „Ugyanolyan, mi...
tovább er ltette, akkor a m vész(n ) azt mondhatta, hogy nincs mechanizmus, csak az érzés
megtermékenyít gejzírje: el ször...
így tett, és azt is mondta: – Mellesleg szeretem a medvéket.
A himnusz azért fokozatos, mert a medve is fokozatosan ébred ...
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
King stephen   az irásról
Upcoming SlideShare
Loading in...5
×

King stephen az irásról

656

Published on

Published in: Education
0 Comments
1 Like
Statistics
Notes
  • Be the first to comment

No Downloads
Views
Total Views
656
On Slideshare
0
From Embeds
0
Number of Embeds
0
Actions
Shares
0
Downloads
19
Comments
0
Likes
1
Embeds 0
No embeds

No notes for slide

Transcript of "King stephen az irásról"

  1. 1. STEPHEN KING AZ ÍRÁSRÓLEURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2005 A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT: STEPHEN KING: ON WRITING SCRIBNER COPYRIGHT© 2000 BY STEPHEN KING PUBLISHED BY AGREEMENT WITH THE AUTHOR AND THE AUTHOR' S AGENTS, RALPH M.VICINANZA, LTD. ARIAN TRANSLATION © BIHARI GYÖRGY, 2005 FORDÍTOTTA BIHARI GYÖRGY A szerz t l az Európa Könyvkiadónál megjelent: Atlantisz gyermekei Az I-II. Állattemet Álomcsapda Bilincsben Borzalmak városa Carrie Christine Cujo Csontkollekció Dolores Éjszakai m szak A Fekete Ház (Peter Straubbal) Halálos árnyék A halálsoron Hasznos Holmik A holtsáv A két Rose Minden haláli A Napkutya Nem jön szememre álom A ragyogás A remény rabjai Rémautó Rémálmok és lidércek A rémkoppantók Rémület a sivatagban A Setét Torony I. A harcos A Setét Torony II. A hármak elhívatása A Setét Torony III. Puszta földek A Setét Torony IV. Varázsló és üveg A Setét Torony V. Callai farkasok A Talizmán
  2. 2. (Peter Straubbal) Titkos ablak, titkos kert Tom Gordon, segíts! Tóparti kísértetek A t zgyújtó Végítélet I-II. RICHARD BACHMAN néven: A menekül ember A rendcsinálók Sorvadj el!
  3. 3. Az szinteség a legjobb politika. MIGUEL DE CERVANTES Hazugoknak áll a világ. NÉVTELEN SZERZ ELS EL SZÓ A kilencvenes évek elején (1992 lehetett, de nehéz pontosan visszaemlékezni, amikor az ember éli világát) csatlakoztam egy zömmel írókból álló rock and roll bandához. Kathi Kamen Goldmark, a friscói publicista és muzsikus agyából pattant ki a Rock Bottom Remainders ötlete. Dave Barry volt a szólógitáros, Ridley Pearson a basszus, Barbara Kingsolver a billenty s, Robert Fulgum mandolinozott, én pedig ritmusgitáros voltam. A bandához tartozott az „énekes csibék” triója, amelyet (rendszerint) Kathi, Tad Bartimus és Amy Tan alkotott. Eredetileg egy alkalomra álltunk volna össze azzal, hogy játszunk két számot az Amerikai Könyvkeresked k Konvencióján, gondoltuk, majd jókat nevetünk, három-négy órára felidézzük eltékozolt ifjúságunkat, azután ki-ki megy a maga útján. De nem így történt, mert a banda nem oszlott föl. Mint rájöttünk, túlságosan szeretünk együtt játszani ahhoz, hogy végét vessük a dolognak; miután beszerveztünk néhány „vérprofit” a szaxofonra és a dobhoz (valamint a kezdeti id kben zenei gurunknak, Al Koopernek köszönhet en), egész jól elhangicsáltunk. Az emberek fizettek, hogy hallgathassanak minket. Nem annyit, mint az U2-ért vagy az Ε Street Bandért, inkább csak olyan összegecskéket, amit az öreg harcsák „haknipénznek” hívnak. Turnéztunk a bandával, könyvet is írtam róla (a feleségem készítette a fényképeket, és táncolt is, ha a kedve úgy tartotta, ami elég gyakran megesett); hébe-hóba még ma is játszunk, hol mint Remainders, hol mint Raymond Burr Lábai. A személyek változtak – Barbara helyét Mitch Albom újságíró foglalta el a billenty k mellett, Al pedig nem játszik többé a bandában, miután nem jött ki Kathival –, de megmaradt magnak Kathi, Amy, Ridley, Dave, Mitch Albom és én… na meg Josh Kelly, a dobos, és Erasmo Paolo szaxis. A zene miatt csináljuk, de legalább annyira a társaság kedvéért. Kedveljük egymást, s örülünk, hogy néhanapján lehet ségünk nyílik a valódi munkáról csevegni, a mindennapi munkáról, amir l az emberek azt mondják, ne hagyjuk abba. írók vagyunk, sosem kérdeztük egymást, honnan vesszük az ötleteinket; tudjuk, hogy nem tudjuk. Egy éjjel, miközben egy hakni el tt kínai kaját ettünk Miami Beachen, Amyhez fordultam, hogy van-e olyan kérdés, amit sosem tettek föl neki az íróolvasó találkozót úgyszólván törvényszer en követ faggatózáson – azt a kérdést, amelyre az író sosem ad választ, miközben áll a rajongói el tt, és játssza, mintha nem egyszerre csak egy szárába bújna bele a nadrágnak, mint más rendes ember. Amy elhallgatott, alaposan végiggondolta a kérdést, azután azt mondta: – Soha senki nem kérdezett a nyelvr l. Mélységes hálával tartozom neki ezért a mondatért. Akkor már több mint egy éve azzal az ötlettel játszadoztam, hogy írok egy kis könyvet az írásról, de nem kezdtem bele, mert nem voltam tisztában az okaimmal – miért is akarok írni az írásról? Miért gondolom, hogy érdemes ilyesmivel foglalkozni? A kézenfekv válasz az volt, hogy valaki, aki olyan sok kitalált történetet adott el, mint én, bizonyára tud valami értelmeset mondani az írásról, de a kézenfekv válasz nem mindig valódi válasz. Sanders ezredes rengeteg sült csirkét adott el, de nem vagyok biztos benne, hogy bárki is kíváncsi lenne rá, hogyan süti meg ket. Úgy éreztem, ha elég nagykép vagyok ahhoz, hogy megmondjam az embereknek, hogyan írjanak, akkor ehhez a népszer ségemnél komolyabb indok kell. Más szóval, nem akartam egy olyan könyvet írni, legyen az bármilyen rövid, amelyt l úgy érzem magam, mint egy irodalmi fingzsák vagy transzcendentális seggfej. Köszönöm szépen, már így is éppen elég ilyen könyv – és író – akad a piacon. De Amynek igaza volt: a nyelvr l soha senki sem kérdezett. Kérdezik a Delillokat, az Updike-okat, a Styronokat, de a népszer írókat soha. Pedig köztünk, prolik között is sokan vannak olyanok, akik a maguk szerény módján szeretik a nyelvet, és szenvedélyesen érdekli ket a történetek kitalálásának m vészete és szakmai fogásai. Ami most következik, abban röviden, egyszer en leírom, hogyan sajátítottam el a mesterség alapjait, mit tudok róla most, és hogyan írok. Ennyit a mindennapi munkáról; ennyit a nyelvr l. Ezt a könyvet Amy Tannek ajánlom, aki nagyon egyszer en és egyenesen közölte velem, hogy jól
  4. 4. teszem, ha megírom. MÁSODIK EL SZÓ Ez RÖVID KÖNYV, mert az írásról szóló m vek többnyire tele vannak hülyeséggel. A regényírók, beleértve e m szerz jét, nem nagyon tudják, mit csinálnak – miért m ködik a dolog, ha sikerük van, és miért nem, ha nincs. Úgy véltem, minél kurtább a könyv, annál kevesebb benne a hülyeség. A hülyeségre vonatkozó szabály alól egy figyelemre méltó kivétel létezik, a The Elements of Style (A stílus elemei), amelyet ifj. William Strunk és Ε. B.White írt. Ebben a könyvben nincs, illetve nincs mérhet mennyiség hülyeség. (Természetesen igen kurta; a maga nyolcvanöt oldalával jóval rövidebb ennél a könyvnél.) Én mondom Önöknek, hogy minden becsvágyó írónak el kéne olvasnia a The Elements of Style-t. A kompozíció alapelveir l szóló fejezet 17. számú szabálya: „Hagyjuk el a fölösleges szavakat.” Igyekszem betartani. HARMADIK EL SZÓ EGY ALAPSZABÁLY, amellyel ez a könyv nem foglalkozik másutt: „A szerkeszt nek mindig igaza van.” Ebb l következik, hogy egyetlen író sem fogadja meg a szerkeszt je tanácsát, mert egyik sem éri el a szerkeszt i tökéletességet. Van egy másik szabály is, miszerint az írás emberi dolog, a szerkesztés isteni. Chuck Verrill szerkesztette ezt a könyvet, akárcsak számos regényemet. Chuck, mint mindig, tiéd az isteni rész. STEVE ÖNÉLETRAJZ Megrendített Mary Karr emlékirata, a The Liars'Club; nem csupán vadsága, szépsége, élvezetes köznyelve, de totalitása is – olyan asszony, aki mindenre emlékszik a gyerekkorából. Én nem így vagyok ezzel. Furcsa, hányatott gyerekségem volt, csak az egyik szül m nevelt, aki apró koromban rengeteget költözködött, és – ebben nem vagyok teljesen biztos – egy id re mintha ki is csapott volna engem és a bátyámat az egyik n véréhez, mivel egy ideig sem gazdaságilag, sem érzelmileg nem volt képes megbirkózni velünk. Lehet, csupán az apánkat kereste, aki egy csomó számlát halmozott föl, azután lelépett, amikor én kétéves voltam, David bátyám pedig négy. Ha így volt, sosem sikerült megtalálni. Anyám, Nellie Ruth Pillsbury King egyike volt Amerika els felszabadult n inek, noha nem a saját jószántából. Mary Karr csaknem töretlenül fest i látképben mutatja be a gyerekkorát. Az enyém ködös táj, benne elszórt emlékek fái… abból a fafajtából, amelyik úgy néz ki, mintha el akarna kapni, hogy felfalhasson. Most ezekkel az emlékekkel, továbbá valamivel összefügg bb kamaszkorom és fiatal feln ttkorom válogatott pillanatfelvételeivel találkozhatnak. Ez nem önéletrajz. Inkább afféle curriculum vitœ – megkísérlem bemutatni, hogyan születik meg egy író. Nem azt, hogyan válik azzá valaki; nem hiszem, hogy bármilyen körülmény vagy saját akaratunk íróvá tehet (ámbár valaha hittem ebben). A felszerelés az eredeti csomaggal jön. Bár nem gondolom, hogy ez olyan különlegesség lenne; hiszem, hogy sok emberben van legalább egy kis írói és mesemondói hajlam, amit er síteni és finomítani lehet. Ha nem hinnék ebben, az ilyesfajta könyvek írása nem lenne egyéb id pocsékolásnál. Itt mindössze arról lesz szó, hogy én hogyan lettem író. Az egyenl tlen fejl désben szerepet játszott vágy, ambíció, szerencse, és némi tehetség. Ne fáradjanak azzal, hogy a sorok között olvasnak, és ne keressenek vezérfonalat. Nincsenek fonalak, csak pillanatfelvételek, a zöme ráadásul életlen. 1 Legkorábbi emlékem az, hogy másnak képzelem magamat – mégpedig a Ringling Brothers cirkusz
  5. 5. er m vészének. Ez Ethelyn néném és Oren bátyám házában történt a maine-i Durhamben. A nénikém elég jól emlékszik rá, és azt mondja, hogy két és fél-három éves lehettem. A garázs sarkában találtam egy salakbeton tömböt, és sikerült fölemelnem. Lassan keresztüldöcögtem vele a garázs sima cementpadlóján, épp csak képzeletben állatb r (valószín leg leopárd) trikó feszült rajtam, miközben bevittem a tömböt a manézs közepére. A hatalmas tömeg elnémult. Ragyogó, kék-fehér reflektorfény követte utamat. Az emberek döbbent arca mindent elmondott: még sosem láttak ilyen hihetetlenül er s gyermeket. „És még csak kétéves!”, suttogta valaki hitetlenkedve. Nem tudtam róla, hogy a darazsak apró fészket raktak a tömb aljára. Egyikük, talán felpipásodva azon, hogy elmozdították otthonukat, kiröppent a fészekb l, és megcsípte a fülemet. Az izzó fájdalom vakított, mint a mérgez ihlet. Ez volt a legnagyobb kín, amellyel kurta életemben találkoztam, de ezt a csúcsot csupán néhány másodpercig tartotta. Amikor meztelen lábamra ejtettem a betontömböt, és mind az öt lábujjam szétlapult t le, azonnal megfeledkeztem a darázscsípésr l. Nem emlékszem, elvittek-e az orvoshoz, Ethelyn néném sem tudott felvilágosítással szolgálni (Oren bácsi, aki a Gonosz Salakbeton Tömb tulajdonosa lehetett, már csaknem húsz éve halott), de megmaradt benne a darázscsípés, a zúzott lábujjak, és a reagálásom. – Hogy üvöltöttél, Stephen! – mondta. – Aznap biztosan hangodnál voltál! 2 Egy-két évvel kés bb anyámmal és bátyámmal a wisconsini West De Pere-be költöztünk. Nem tudom, miért. Anyám egy másik n vére, Cal (a második világháború idején WAAC-szépségkirályn 1 ) Wisconsinban lakott kedélyes sörissza férjével, és a mama talán a közelükben akart élni. Ha így volt is, nem emlékszem rá, hogy sokszor láttuk volna Weimeréket. Vagy akármelyik rokont. Az anyám dolgozott, de arra sem emlékszem, hogy mit. Mondanám, hogy egy pékségben, de azt hiszem, az kés bb volt, amikor Connecticutba költöztünk, hogy Lois néninek és az férjének a közelében legyünk (Fred nem sörözött, és sok kedélyesség sem szorult belé; konzervatív szivar volt, aki Isten tudja, miért, de büszke volt rá, hogy lehajtott tet vel vezeti kabrioletjét). Wisconsini életünk folyamán sorozatban váltották nálunk egymást a bébiszitterek. Nem tudom, azért hagytak-e ott, mert David és én nehezen kezelhet gyerekek voltunk, jobban fizet állást találtak, vagy anyánk ragaszkodott magasabb színvonalhoz, mint amire k hajlandók voltak; csak annyit tudok, hogy sokan voltak. Csupán egyikükre emlékszem világosabban, Eulának vagy talán Beulah-nak hívták. Tizenéves lány volt, akkora, mint egy ház, és sokat nevetett. Eula-Beulah-nak csodálatos érzéke volt a humorhoz, ezt még négyéves koromban is felismertem, ámde veszedelmes humorérzékkel volt megáldva, mert úgy rémlett, mennyk csapás rejt zik minden pacskoló, riszáló, fejet hátravet örömkitörésben… Ha látom azokat a rejtett kamerával készült felvételeket, amelyeken valódi bébiszitterekre és dadákra hirtelen rájön az ötperc, és megruházzák a rájuk bízott gyerekeket, mindig Eula-Beulah-val töltött napjaim jutnak eszembe. Bátyámmal, Daviddel is úgy bánt, mint velem? Nem tudom. nem emlékszik semmire. Mellesleg, kevésbé volt kitéve az Eula-Beulah hurrikán szélviharainak; hatéves lévén els be járt, és a nap nagy részében elkerülhette a l teret. Eula-Beulah a telefonon lógott, valakivel vihorászott, és odahívott magához. Átkarolt, csiklandozott, megnevettetett, azután, még mindig nevetve, meglökte a fejem, de olyan er sen, hogy elestem. Azután meztelen lábával addig csiklandozott, amíg ismét vele vihogtam. Eula-Beulah hajlamos volt a fingásra. Olyanokat eregetett, amik egyszerre voltak hangosak és büdösek. Néha, amikor bántották a szelek, a díványra hajított, gyapjúszoknyás fenekét az arcomra nyomta, és elengedett egy pingvint. – Pú! – kiáltotta harsogó vidámsággal. Mintha mocsárgázba nyomták volna a fejemet. Emlékszem a sötétségre, a fulladozásra és a nevetésre. Mert mindez valahogy egyszerre volt borzalmas, ugyanakkor nevetséges. Mindenesetre Eula-Beulah fölkészített az irodalmi kritikákra. Akinek egy százkilós bébiszitter fingik az arcába, miközben azt kiáltja, Pú!, az nemigen ijed meg a The Village Voice kritikájától. Nem tudom, a többiekkel mi történt, de Eula-Beulah repült. A tojások miatt. Egy reggel Eula- Beulah tojást sütött nekem reggelire. Megettem, kértem még egyet. Eula-Beulah csinált még egyet, azután megkérdezte, kérek-e még. Volt valami a pillantásában, miközben azt mondta: – Ne merészelj 1 Women's Army Auxiliary Corps, n i kisegít alakulat a II. világháború idején. (A ford.)
  6. 6. még egyet enni, Stevie! – így hát kértem. Azután megint. És így tovább. Azt hiszem, a hetediknél álltam le – ez a szám ragadt meg a fejemben. Lehet, hogy elegem lett. Vagy talán Eula-Beulah ijedt meg. Nem tudom, de valószín leg szerencse, hogy a játék abbamaradt hét tojásnál. Ennyi is b ven elég egy négyéves gyereknek. Egy darabig jól éreztem magam, azután telehánytam a padlót. Eula-Beulah nevetett, azután fellökött, majd bevágott a faliszekrénybe, és rám zárta az ajtót. Pú. Ha a fürd szobába zár, megmenthette volna az állását, de nem így tett. Ami engem illet, nem igazán zavart, hogy a szekrénybe zártak. Sötét volt, de éreztem az anyám Coty parfümjének illatát, és vigasztaló fénycsík volt az ajtó alatt. A szekrény végébe másztam, a mama ruhái és kabátjai alatt, amik végigsimították a hátamat. Böfögni kezdtem, hosszasakat, hangosakat, amelyek égettek, mint a t z. Nem emlékszem, hogy émelyegtem-e, de így lehetett, mert amikor egy újabb, éget böffentésre nyitottam a számat, helyette elhánytam magam. Rá az anyám cip ire. Ez volt Eula-Beulah végjátéka. Amikor anyám aznap hazajött a munkából, a bébiszitter a díványon horpasztott, a kis Stevie a szekrénybe zártan horpasztott, és félig emésztett tojásdarabok száradtak a hajában. 3 West De Pere-i tartózkodásunk nem volt sem hosszú, sem sikeres. Akkor dobtak ki második emeleti lakásunkból, amikor egy szomszéd észrevette hatéves bátyámat, amint a tet n mászkál, és kihívta a rend rséget. Nem tudom, anyám hol volt, amikor ez történt. Azt sem, hogy merre lehetett a heti bébiszitter. Csak azt tudom, hogy én mezítláb álltam a fürd szobai f t testen, és azt lestem, hogy a bátyám leesik-e a tet r l, vagy rendesen visszamászik az ablakon a fürd szobába. Visszamászott. Most ötvenöt éves, és New Hampshire-ben lakik. 4 Amikor öt- vagy hatéves voltam, megkérdeztem anyámat, látott-e valaha meghalni valakit. Igen, válaszolta, egyet látott meghalni, egy másikat pedig hallott. Megkérdeztem, hogyan lehet hallani, ha meghal valaki, és elmesélte, hogy egy lány volt az, aki Prout's Necknél fulladt meg a 20-as években. Elmesélte, hogy a lány kiúszott a hullamtör n túlra, nem tudott visszatérni, és segítségért kiabált. Többen megpróbálták elérni, de azon a napon a hullámtör tele volt alattomos áramlatokkal, úgyhogy mindnyájan kénytelenek voltak visszafordulni. Végül nem tehettek mást, csak álltak ott, turisták és helybéliek vegyesen, köztük az a fruska, akib l az anyám lett, és hallgatták a lányt, aki addig sikoltozott, míg er vel bírta, aztán elmerült. Anyám elmesélte, hogy New Hampshire-ben vetette ki a tenger. Megkérdeztem, mennyi id s volt az a lány. Azt mondta, tizennégy, azután olvasott nekem egy mesekönyvb l, és lefektetett. Egy másik napon azt mesélte el, amit látott. Egy tengerész ugrott le a maine-i Portlandben a Graymore Hotel tetejér l, egyenesen az utcára. – Szétfröccsent – mondta anyám tárgyilagos hangon. Elhallgatott, azután hozzátette: – Zöld volt a dolog, ami kijött bel le. Sosem felejtem el. Akkor már ketten vagyunk, mama. 5 Az els osztály kilenc hónapjának java részét ágyban töltöttem. A bajok a kanyaróval kezd dtek – ez még teljesen normális ügy volt –, azután egyenletesen rosszabbodtak. Többmenetes csörtét vívtam azzal, amir l tévesen azt gondoltam, hogy „csíkos toroknak” hívják; ágyban feküdtem, hideg vizet ittam, és azt képzeltem, hogy a torkom fehér-piros csíkos (amiben nem is tévedtem olyan nagyot). Egy bizonyos ponton a fülem is beszállt. Egy napon anyám taxit hívott ( nem vezetett autót), és elvitt egy doktorhoz, aki túlságosan fontos volt ahhoz, hogy házhoz menjen: egy fülspecialistához. (Valamilyen okból azt hittem, hogy az ilyesfajta doktorokat otiológusoknak hívják.) Engem nem érdekelt, hogy fülre vagy segglyukra szakosodott. Magas lázam volt, és ha nyeltem, a fájdalom kigyulladt az arcomban, mint a wurlitzer fénye. Az orvos belenézett a fülembe, különösen sok id t töltött (azt hiszem) a balnál. Azután lefektetett a vizsgálóasztalra. – Stevie, emeld föl a fejedet egy pillanatra! – mondta az asszisztensn , és nedvszívó vásznat terített alám – talán pelenka lehetett –, erre fektettem az arcom, amikor visszafeküdtem. Sejthettem volna, hogy valami b zlik Dániában. Ki tudja, talán sejtettem is.
  7. 7. Szúrós alkoholszag csapott meg. Az orvos egy kattanással kinyitotta a sterilizátort. Egy t t láttam a kezében – legalább olyan hosszúnak látszott, mint a vonalzó az iskolai tolltartómban –, és megfeszültem. A füldoki biztatóan elmosolyodott, és elmondta azt a hazugságot, amely miatt minden orvost azonnal le kéne csukni (és a büntetését megduplázni, ha gyereknek mondja): – Nyugi, Stevie, nem fog fájni. – Hittem neki. A fülembe dugta a t t, és átlyukasztotta a dobhártyámat. A fájdalom mindent felülmúlt, amit addig éreztem. Egyetlen dolog közelítette meg, a lábadozás els hónapja, miután 1999 nyarán elgázolt egy kisteher. Az tovább tartott, de nem volt ilyen er s. A dobhártyám átlyukasztása minden földi fájdalmon túl volt. Sikítottam. A fejemben egy hang hallatszott, egy hangos, cuppanó csók. Forró folyadék csurgott a fülemb l, mintha nem a megfelel helyen kezdtem volna el sírni. Isten a tudója, addigra a megfelel nyíláson át is éppen eleget b gtem. Fölemeltem könnyes arcomat, és hitetlenül bámultam a fülészdokit meg az asszisztensn t. Azután a vászonra néztem, amellyel az ápolón terítette le a vizsgálóasztal fels harmadát. Nagy, nedves folt volt rajta, és vékony csíkokban sárgállott benne a genny. – Nos! – szólt a fülész, és megveregette a vállam. – Igazán nagyon derekasan viselkedtél, Stevie! Akkor ezzel végeztünk is! A következ héten a mamám ismét taxit hívott, és visszamentünk a fülészhez, s megint ott találtam magam, amint az oldalamon fekszem, fejem alatt a vászondarabbal. Az orvos fel l ismét alkoholszag áradt – ezt a szagot azóta is a fájdalommal, a betegséggel, a félelemmel társítom, gondolom, így van ezzel sok más ember is –, és a hosszú t is megjelent. A doki megint biztosított róla, hogy nem fog fájni, és én újra hittem neki. Nem egészen, de éppen eléggé ahhoz, hogy nyugton maradjak, amikor a t a fülembe siklott. Fájt. Csaknem annyira, mint els alkalommal. A cuppanás is hangosabb lett a fejemben; ez alkalommal óriások csókolóztak („cs röztek”, ahogy mi mondtuk). – Na! – mondta a fülész asszisztensn je, amikor véget ért, és én zokogva feküdtem a gennyes tócsában. – Csak egy kicsit fájt, és nem akarsz megsüketülni, igaz? Különben is végeztünk. Öt napig hittem is ebben, azután újabb taxi érkezett. Visszamentünk. Emlékszem, a taxisof r azt mondta az anyámnak, hogy megáll, és kitesz minket, ha nem hallgattatja el a kölyköt. Ismét a vizsgálóasztalon találtam magam, a pelenkával a fejem alatt, a mamám a várószobában ült egy magazinnal, amelyet valószín leg képtelen volt olvasni (legalábbis így szeretem képzelni). Megint megcsapott a szesz szúrós szaga, az orvos felém fordult a t vel, amely olyan hosszúnak t nt, mint az iskolai vonalzóm. Megint mosolygott, odajött, biztosított fel le, hogy ez alkalommal nem fog fájni. Hatéves korom ismételt fülfelszúrásai alakították életem egyik legszilárdabb alapelvét: Ha egyszer becsapsz, szégyelld magad. Ha kétszer csapsz be, szégyellhetem magam. Ha harmadszor is sikerül, akkor mindketten szégyellhetjük magunkat. Amikor harmadszor kerültem az orvos vizsgálóasztalára, rúgkapáltam, sikoltoztam, hánytam-vetettem magamat. Valahányszor a t az arcomhoz közeledett, félreütöttem. Végül a n vér behívta az anyámat, és kettejüknek sikerült lefogniuk arra az id re, amíg az orvos bevezette a t t. Olyan sokáig és hangosan sikítottam, hogy még mindig hallom. Érzésem szerint fejemnek valami mély szurdokában még mindig visszhangzik az a sikoly. 6 Nem sokkal ezután egy sötét, hideg hónapban – 1954 januárja vagy februárja lehetett, ha jól emlékszem – ismét megjött a taxi. Ez alkalommal nem fülészhez, hanem gégészhez mentünk. Anyám megint a várószobában üldögélt, én újra a vizsgálóasztalon csücsültem, ismét ott lappangott egy n vér a közelben, megéreztem az alkohol szúrós b zét, ami ma is öt másodperc alatt képes felgyorsítani a szívverésemet. Ez alkalommal azonban csak valamiféle torokecsetelésre került sor. Csípett, pocsék íze volt, de a fülész hosszú t je után ez csupán dal, móka, kacagás lehetett. A torkász egy pántra er sített, érdekes kütyüt tett a fejére. A közepén tükör volt, abban pedig harmadik szemként ragyogó fény világított. Hosszú ideig bámult a torkomba, egyfolytában unszolva, hogy tátsam nagyobbra a számat, pedig már az állkapcsom is recsegett, ám t t nem dugott bele, és ezért szerettem. Egy id után megengedte, hogy becsukjam a szám, és behívta az anyámat. – A mandulájával van a baj – mondta a doktor. – Olyan, mintha macska karmolta volna össze. Ki kell szednünk.
  8. 8. Emlékszem, nem sokkal ezután vakító fények alá gurítottak. Egy fehér maszkos ember hajolt fölém. Az ágy fejénél állt, amelyen feküdtem (1953 és 54 volt az a két év, amikor folyton az ágyat nyomtam), és lenézett rám. – Stephen – mondta. – Hallasz? Azt feleltem, hogy igen. – Vegyél mély lélegzetet – mondta. – Amikor felébredsz, annyi fagyit ehetsz, amennyit csak akarsz. Valami szerkenty t tett az arcomra. Emlékezetem úgy rizte meg, hogy olyan alakja volt, mint egy csónak farmotorjának. Mélyet lélegeztem, és minden elfeketedett. Mikor magamhoz tértem, csakugyan megengedték, hogy annyi fagyit egyek, amennyit akarok, ami jó vicc volt, ugyanis nem kívántam a fagyit, mert a torkom vastagon bedagadt. Bár azért jobb volt, mint a régi fülbet zés trükk. De mennyire! Minden jobb lett volna, mint a régi fülbe-t zés trükk. Vigyék a mandulámat, ha akarják, szereljenek acélkalickát a lábamra, ha muszáj, de az isten mentsen meg az otiológustól. 7 David bátyám abban az évben átugrotta a negyedik osztályt, engem viszont kivettek az iskolából. Anyám és az iskola egyetértettek abban, hogy túl sokat hiányoztam az els osztályban; sszel újra kezdem, ha az egészségem engedi. Annak az évnek a nagy részét ágyban vagy szobafogságban töltöttem. Megközelít leg hat tonna képregényt olvastam végig, Tom Swifttel és Dave Dawsonnal kezdve (utóbbi a II. világháború h s pilótája volt, akinek a gépe mindig „a propellerével kapaszkodott föl a magasba”), majd eljutottam Jack London vérfagyasztó állattörténeteiig. Közben valamikor elkezdtem írni a saját meséimet. Az alkotást az utánzás el zte meg; a Combat Casey képregényeket szóról szóra lemásoltam kis táblácskámra, néha kiegészítettem saját megjegyzéseimmel, ha szükségét láttam. „Letelepedtek a tanyaház nagy, huzagos szobájában”, ilyesmiket írhattam, amíg egy-két évvel kés bb föl nem fedeztem, hogy más a huzatos, mint a huzagos. Emlékszem, ekkortájt meg voltam gy z dve róla, hogy a részeges azonos a részletessel, a kurva valami nagyon magas n lehet, a kurafi pedig nyilván kosárlabdázó. Amikor az ember még csak hatéves, sokkal kevesebb az életében a korlát. Id vel megmutattam anyámnak ezeket a hibrideket, pedig el volt b völve. Emlékszem kicsit meglepett mosolyára, mintha el se tudná hinni, hogy az egyik gyereke ilyen okos – s t valóságos csoda! Még sosem láttam az arcán ezt az imádni való kifejezést, legalábbis velem kapcsolatban. Megkérdezte, hogy a történetet én találtam-e ki, mire kénytelen voltam bevallani, hogy javarészt a képregényfüzetb l másoltam ki. Csalódottnak látszott, és ez jelent sen apasztotta az örömömet. Végül visszaadta a táblácskát. – A magad fejéb l írjál, Stevie -mondta. – Ezek a Combat Casey füzetek olyan szemetek – mindig kiverik valakinek a fogát. Lefogadom, ennél többre vagy képes. írd meg a saját történetedet. 8 Emlékszem a végtelen lehet ség érzésére, amely erre a gondolatra eltöltött, mintha bevezettek volna egy hatalmas épületbe, amely csukott ajtókkal van tele, és megengednék, hogy azt nyissam ki, amelyiket akarom. Úgy gondoltam (és máig úgy gondolom), hogy több ajtó van, mint amennyit egy ember holtáig képes lenne kinyitni. Végül írtam egy mesét négy mágikus állatról, akik egy öreg autóval furikáznak, és segítenek a kisgyerekeknek. A vezet jük egy nagy, fehér nyúl, akit Trükkös Nyuszi úrnak hívnak. Ο vezeti az autót. A novella négyoldalas volt, nyomtatott bet kkel írva, amelyeket fáradságosan formáltam ceruzával. Amennyire emlékszem, senki sem ugrott le benne a Graymore Hotel tetejér l. Amikor befejeztem, odaadtam anyámnak, aki leült a nappaliban, a táskáját maga mellé tette a padlóra, és azonnal elolvasta. Mondhatnám, hogy tetszett neki – mindig a megfelel helyen nevetett –, de azt már nem tudnám biztosan állítani, hogy azért-e, mert szeretett engem, és azt akarta, hogy örüljek, vagy azért, mert tényleg mulatságos volt. – Nincs egy másolatod? – kérdezte, amikor végzett az olvasással. Azt mondtam, nem, nincsen. Azt felelte, olyan jó, hogy könyvben lenne a helye. Azóta se mondtak semmit, ami boldogabbá tett volna. Még négy novellát írtam Trükkös Nyuszi úrról és barátairól. Anyám mindegyikért negyed dollárt fizetett, és elküldte ket négy n vérének, akik, azt hiszem, kicsit szánakoztak fölötte. Végtére is k még mindig férjnél voltak; az embereik nem léptek le. Igaz, Fred bácsi nem dicsekedhetett valami
  9. 9. fejlett humorérzékkel, és makacsul felhúzta kabrioletjének tetejét, az is igaz, hogy Oren bácsi jócskán ivott, és sötét elméletei voltak arról, hogy a zsidók uralják a világot, de legalább ott voltak. Viszont Ruth ott maradt a kicsikkel, amikor Don lelépett. Azt akarta, hogy legalább lássák, milyen tehetséges a gyerek. Négy novella. Darabonként negyed dollárért. Ez volt az els dolcsi, amit ebben a m fajban megkerestem. 9 A connecticuti Stratfordba költöztünk. Akkorra másodikos lettem, és hótt szerelmes voltam a szomszédban lakó szép kamasz lányba. Legföljebb egy pillantást vetett rám napközben, de éjszaka, ahogy az ágyban fekve sodródtam az álom felé, újra és újra kimenekültünk a kegyetlen világ valóságából. Az új tanító nénim Mrs. Taylor volt, egy szes Elsa Lanchester-Frankenstein menyasszonya frizurájú, kedves hölgy, akinek kidülledt a szeme. – Ha beszélünk, legszívesebben Mrs. Taylor szeme alá tartanám a tenyerem, hátha kiesik – mondta a mama. Új, második emeleti lakásunk a West Broad Streeten volt. A domboldalon egy sarokkal lejjebb, nem messze Teddy Áruházától a Burrets Épít anyag bolttal szemben hatalmas, hepehupás, bozótos terület húzódott, túlsó végében szemétteleppel, a közepén vasúti vágánnyal. Ez az egyik olyan hely, amelyhez folyton visszatérek képzeletemben; különböz nevek alatt újra és újra felbukkan a történeteimben. Az Az cím könyvemben Pusztának hívják a gyerekek; mi serd nek neveztük. Dave és én rögtön földerítettük, nem sokkal azután, hogy ideköltöztünk. Nyár volt. Forróság volt. Klassz volt. Messzire behatoltunk ennek a remek új játszótérnek a zöld rejtelmeibe, amikor sürg sen rám jött a szükség. – Dave! – mondtam. – Vigyél haza! Nyomiznom kell! (Ezt a szót használtuk erre a sajátos m veletre.) David hallani sem akart err l. – Eredj a bozótosba! – mondta. Legalább fél órába telt volna, ha hazavisz, és esze ágában sem volt egy ilyen alkalmat elszalasztani, csak azért, mert a kisöccse kakilni akar. – Nem lehet! – válaszoltam, teljesen elképedve az ötlett l. – Nem tudom kitörölni a fenekem! – Dehogynem – mondta Dave. – Töröld ki levelekkel. A cowboyok és az indiánok is így tesznek. Addigra valószín leg mindenképpen túl kés lett volna hazamenni; gyanúm szerint nem volt választásom. Mellesleg elb völt az ötlet, hogy úgy szarok, mint egy cowboy. Úgy tettem, mintha Battyogó Cassidy lennék, aki pisztolyt rántva guggol le a bozótosban, nehogy még ebben a személyes pillanatban is megtámadják. Elvégeztem a dolgom, azután megtisztálkodtam, úgy, ahogy a bátyám javasolta, gondosan kitöröltem a fenekem egy marék ragyogó zöld levéllel, amelyek, mint kiderült, egy mérges szömörcéhez tartoztak. Két nappal kés bb a térdhajlatomtól a lapockámig lángvörös voltam. A hímvessz m megúszta, de a heréimb l stoplámpák lettek. A fenekem egészen a bordákig viszketett. De a kezem járt a legrosszabbul; akkorára dagadt, mint Miki egéré, miután Donald kacsa rávágott a kalapáccsal, és gigászi hólyagok püffedeztek ott, ahol az ujjak összeértek. Mikor kidurrantak, nyers, rózsaszín hús maradt utánuk. Hat hétig langyos keményít s fürd ben ültem, nyomorultnak, megalázottnak, ostobának éreztem magam, a nyitott ajtón át hallgattam, ahogy az anyám és a bátyám jókat nevetnek, miközben a rádiót hallgatják, és Fekete Pétert játszanak. 10 Dave nagyszer báty volt, de tízéves korához képest túl okos. Az agya mindig bajba keverte, és egy bizonyos id pontban (valószín leg azután, hogy a fenekemet szömörcével töröltem ki) rájött, hogy hasznos lehet, ha Stevie öcsit is bevonja azokba a kritikus helyzetekbe, amikor baljós szelek kezdenek fújni. Sohasem akarta, hogy vigyem el az egész balhét gyakran eszméletlen leb géseiért – sohasem volt álnok vagy gyáva –, viszont többször megkért, hogy osztozzak benne. Azt hiszem, ezért kerültünk bajba mindketten, amikor Dave elgátalta az serd ben csörgedez patakot, amivel elárasztotta a West Broad Street alsó részét. A megosztott blamázs okozta, hogy mindketten a fejünkkel játszottunk, amikor végrehajtottuk életveszélyes iskolai kísérletét. Ez valószín leg 1958-ban történt. Én a Center általánosba jártam, Dave fels s volt. A mama a stratfordi mosodában dolgozott, ahol volt az egyetlen fehér a mángorlóbrigádban. Éppen ezt csinálta
  10. 10. – leped kkel etette a mángorlót –, mikor Dave nekilátott a kísérletnek, amellyel a Tudományos Kiállításra készült. A bátyám nem az a fiú volt, aki beéri milliméterpapírra rajzolt kackiás diagramokkal, vagy azzal, hogy m anyag kockákból és kifestett vécépapír-gurigákból megépítse a Jöv Házát; Dave számára a csillagos ég volt a határ. Erre az évre megtervezte a Dave-féle Hiperszuper Elektromágnest. A bátyám fölöttébb szeretett mindent, ami hiperszuper volt, és az nevével kezd dött; ez utóbbi szokása a Dave Rongyában érte el a csúcsot, amelyr l hamarosan szót ejtek. Az els kísérlete a Hiperszuper Elektromágnes létrehozására egyáltalán nem volt hiperszuper, s t valószín leg egyáltalán nem m ködött, bár erre nem emlékszem pontosan. Mindent összevetve inkább egy könyvb l származott az ötlet, mint Dave fejéb l. Az idea a következ volt: egy sínszeget mágnesezni lehet, ha az ember hozzádörgöli egy mágneshez. A mágneses töltés, amelyet a szög átvett, gyenge volt a könyv szerint, de ahhoz elég, hogy fölemeljen néhány vasdarabkát. Ha ez sikerült, a szögre csavart rézdrót két végét egy szárazelemre kellett er síteni. A könyv szerint az elektromosság föler síti a mágnesességet, és így jóval több vasreszeléket emelhet föl az ember. Dave azonban nem holmi ostoba vasdarabkákat akart emelgetni, hanem Buickokat, tehervagonokat, vagy akár a hadsereg szállító repül gépeit. Rá akarta adni a kakaót, hogy kiemelje pályájából a világot. Fú! Szuper! Mindkett nknek megvolt a maga szerepe a Hiperszuper Elektromágnesben. Dave dolga volt, hogy megépítse. Az enyém, hogy kipróbáljam. A kis Stevie King, Stratford válasza Chuck Yeagernek! Dave új változata a kísérletre kihagyta a gagyi vén szárazelemet (érvelése szerint amúgy sem adna elég energiát, ha valami komoly vasdarabot akarnánk megemelni) a hálózati áram kedvéért. Kivágta a kábelt egy ócska lámpából, amit valaki a szeméttel együtt rakott ki a járdára, a szigetelést a csatlakozóig lehántotta, majd a csupasz drótot csigavonalban rátekerte egy sínszegre. Azután West Broad Street-i lakásunk konyhájának padlóján ülve átadta nekem a Hiperszuper Elektromágnest, és utasított, hogy dolgozzak én is, dugjam be a csatlakozót. Haboztam – ennyit legalább el kell ismerni –, de végül nem tudtam ellenállni Dave rült lelkesedésének. Említésre méltó mágneses hatást nem tapasztaltunk, viszont a ketyere tönkretett minden lámpát és elektromos szerkezetet a lakásunkban, az épületben és a szomszéd házban (amelynek földszintjén álmaim királyn je lakott). Egy pukkanás a házunk el tti transzformátorban, és aztán rend rök érkeztek. Dave és én egy borzalmas órát töltöttünk azzal, hogy a mama hálószobájából lestük ket, mivel ez volt az egyetlen helyiség, amelyb l ki lehetett látni az utcára (a többib l remek kilátás nyílt a kopár, kutyapiszokkal lepett hátsó udvarra, ahol egy Roop-Roop nev koszos szuka volt az egyetlen él lény). Amikor a rend rök távoztak, megjött az elektromos m vek autója. Egy tüskés cip j férfi fölkapaszkodott a két bérház közötti villanyoszlopra, megvizsgálta a transzformátort. Más körülmények között ez rettent en érdekelt volna minket, de ezen a napon nem. Aznap csak azt szerettük volna tudni, hogy mit szól anyánk, amikor megjön. Végül a fény visszatért, és az elektromos m vek kocsija elment. Nem kaptak rajta, és életben maradtunk, hogy másnap újra küzdhessünk. Dave úgy döntött, hogy tudományos tevékenységét inkább egy Hiperszuper Repül géppel folytatja Hiperszuper Elektromágnes helyett. Azt ígérte, én lehetek az els utas. Hát nem nagyszer ? 11 1947-ben születtem, és egészen 1958-ig nem volt televíziónk. Az els tévéfilm, amire emlékszem, a Robotszörny volt; ebben egy majomdresszbe öltözött és a fején aranyhalas üveggömböt visel pasi – Ro-Man volt a neve – rohangászott összevissza, és igyekezett megölni egy atomháború összes túlél jét. Úgy éreztem, igazi magas m vészetet látok. Ugyancsak akkortájt néztem az Országúti örjárat-ot, amelynek f szerepl je, Broderick Crawford a félelem nélküli Dan Matthewst játszotta, továbbá az Egy lépéssel tovább-ot, amelynek házigazdája, John Newland a világ legvérfagyasztóbb tekintetével dicsekedhetett. Ment még a Cheyenne, a Tengeri vadászat, a Sztárparádé és az Annie Oakley; láttam Tommy Rettiget, az els t Lassie számos barátja közül, Jock Mahoneyt a The Range Rider-ben és Andy Devine-t, amint különös, magas hangján azt üvölti: „Hé, Vad Bill, várj meg!” Egész világra való kaland érkezett, fekete-fehérben, harmincöt centis képerny n át, és olyan nevek fémjelezték ket, amelyek még ma is úgy csengenek a fülemben, mint a költemény. Imádtam ket. Noha a tévé viszonylag kés n érkezett meg a King-háztartásba, ennek én örülök. Végül is én egy
  11. 11. eléggé válogatott társasághoz tartozom, az amerikai regényírók maroknyi utolsó mohikánjához, akik el bb tanultak meg írni és olvasni, mintsem naponta bekajálták volna a maguk adag videoszemetét. Lehet, hogy ez nem fontos. Másrészt viszont egy kezd író rosszabbat is tehet annál, hogy kihúzza a konnektorból a tévé kábeljét, sínszögre csavarja, és visszadugja. Majd meglátja, mi robban föl, és mekkora területen. De ez csak egy ötlet. 12 Az 50-es évek végén egy Forest J. Ackerman nev irodalmi ügynök és megszállott sci-fi-gy jt sok ezer gyerek életét változtatta meg – köztük az enyémet is –, amikor kiadott egy Filmország híres szörnyei cím magazint. Kérdezzenek bárkit err l a magazinról, akinek az utóbbi harminc évben bármi köze volt a fantasy-horror-sci-fi m fajhoz, és meglátják, hogy elneveti magát, hogy felragyog a szeme, és hogy patak-zanak bel le a színes emlékek! Ezt gyakorlatilag garantálhatom. 1960 körül Forry (aki néha „Ackermonster”-nek hívta magát) egy rövid élet , de érdekes rember cím magazint is kiadott, amely a sci-fi filmekkel foglalkozott. 1960-ban küldtem egy történetet az rember-nek. Amennyire emlékszem, ez volt az els írásom, amelyet közlésre szántam. A címét már elfelejtettem, de még fejl désem Ro-Man korszakában tartottam, és ez a mese kétségtelenül sokat köszönhetett a gyilkos majomnak, amelyik aranyhalas üveggömböt viselt a fején. A történet nem jelent meg, de Forry megtartotta. (Gyakorlatilag mindent megtartott, ezt bárki meger sítheti önöknek, aki meglátogatta a házát, az Acker-mansiont.) Húsz évvel kés bb, amikor egy Los Angeles-i könyvesboltban dedikáltam, Forry is beállt a sorba… kezében a mesémmel, amelyet egyes sortávval gépeltem le a régen elveszett Royal írógépen, amit tizenegy évesen kaptam karácsonyra a mamától. Azt akarta, hogy dedikáljam neki, és azt hiszem, meg is tettem, noha az egész találkozás olyan szürreális volt, hogy nem lehetek biztos benne. Tényleg vannak hazajáró lelkek? Apám, még ilyet! 13 Az els történet, amelyet igazából közöltek, egy horrormagazinban jelent meg, amelyet Mike Garrett adott ki az alabamai Birminghamben (Mike még él, és még mindig ebben a m fajban tevékenykedik). A novellát „A rettegés félvilága” címen jelentette meg, de nekem változatlanul jobban tetszik a saját címem: „Tizenéves sírrabló voltam.” Hiperszuper! Fú! 14 Az els eredeti ötletem – azt hiszem, az ember mindig emlékszik az els re – Ike nyolcéves, emberséges kormányzásának vége felé támadt. A maine-i Durhamben álló házunk konyhaasztalánál ültem, és figyeltem, ahogy anyám a S&H Zöld Bélyeg lapjait ragasztja be egy füzetbe. (A Zöld Bélyegr l sokkal érdekesebb történetek is születtek, lásd a The Liars'Club-ot.) Családi trojkánk visszaköltözött Maine-be, így a mama gondozhatta hanyatló egészség szüleit. A nagyi nyolcvan felé járt, kövér, magas vérnyomású és majdnem vak volt; a cingár, rosszkedv Guy ótata a nyolc- vankettediket taposta, és alkalmanként hápogó kitörésekre ragadtatta magát, amit egyedül anyám értett. A mama „Faternek” hívta Guy ótatát. Mamának a n vérei szerezték ezt a munkát, talán arra gondoltak, hogy két legyet ütnek egy csapásra: az id s szül kre otthoni környezetben visel gondot szeret lányuk, és ugyanakkor Ruth Éget Gondja is megoldást nyer. Többé nem hányódik, oly módon próbálva nevelni két fiúgyermeket, hogy úgyszólván céltalanul vándorol Indianából Wisconsinon át Connecticutba, nem süt hajnali ötkor kenyeret, nem vasal leped ket egy mosodában, ahol a h mérséklet nyáron gyakran emelkedik negyven fok fölé, és az el munkás júliustól szeptemberig minden délután egykor és háromkor sótablettát oszt. Azt hiszem, anya gy lölte az új munkáját. N vérei a nagy tör désben úgyszólván pénztelen napszámost csináltak a mi önálló, vidám, kicsit bolondos anyánkból. Abból a pénzb l, amelyet minden hónapban küldtek neki, futotta a bolti számlákra, de azon túl alig valamire. Ládaszám küldték nekünk a ruhát. Clayt bácsi és Ella néni (akik, azt hiszem, tulajdonképpen nem is voltak rokonaink) minden nyár vége felé több kartondoboz konzervzöldséget és bef ttet hozott. A ház, amelyben laktunk, Ethelyn nénié és Oren bácsié volt. A mama, ahogy betette oda a lábát, csapdába esett. Miután az
  12. 12. öregek meghaltak, szerzett magának igazi állást, de abban a házban élt, amíg a rák nem végzett vele. Amikor utoljára elhagyta Durhamet – David és Linda sógorasszony gondozták utolsó betegségének utolsó heteiben –, véleményem szerint örömmel távozott. 15 Akkor most tisztázzunk valamit, jó? Nem létezik Ötletek Szemétládája, Meseközpont, Titkos Bestsellerek Szigete; a jó sztorik ötletei látszólag szó szerint a semmib l jönnek, egyenesen az üres égb l vitorláznak alá: két különálló ötlet találkozik, és valami új jön létre a nap alatt. Az embernek nem az a dolga, hogy ráleljen ezekre az ötletekre, hanem hogy fölismerje ket, amikor el bukkannak. Azon a napon, amikor ez az ötlet – az els igazán jó gondolat – felém vitorlázott, az anyám megjegyezte, hogy még hat bélyegre lesz szüksége, hogy megvegye azt a lámpát, amelyet Molly n vérének szán karácsonyra, de úgy véli, addigra nem sikerül összegy jtenie. – Azt hiszem, inkább a születésnapjára veszem meg – mondta. – Ezek az átkozott vacakok mindig sokkal többnek látszanak, amikor az ember beragasztja ket egy füzetbe. – Azután rám nézett, és kiöltötte a nyelvét. Ekkor megláttam, hogy zöld lett a bélyegekt l. Arra gondoltam, milyen jó lenne ha az ember a pincében gyárthatná ezeket a nyomorult bélyegeket, és ebben a pillanatban született meg a „Vidám bélyegek” ötlete. A Zöld Bélyegek hamisításának ötlete és anyám zöld nyelve teremtette meg egy szempillantás alatt. Történetem h se a klasszikus slemil, egy Roger nev alak, akit kétszer is lecsuknak pénzhamisításért – ha megint lecsukják, akkor már háromszoros vesztes lesz. Pénz helyett a bélyegeket kezdi hamisítani… illetve, amikor rájön, hogy a Vidám Bélyegeknek milyen bárgyún egyszer a rajza, nem is igazán hamisítja ket; újjáteremti az árucikkeket. Egy der s jelenetben – talán ez volt az els valóban jó jelenet, amelyet leírtam – Roger öreg mamája nappalijában ül, mindketten a Vidám Bélyeg katalógust nézegetik, miközben a nyomda jár lent a pincében, és egyik bála bélyeget a másik után köpi ki magából. „Jó ég! – így a mama. – A katalógus szerint bármit megkaphatsz a bélyegekért, Roger! Megmondod, hogy mit akarsz, k pedig kiszámolják, hogy hány füzetet kell beküldened. Alig hat- hétmillió füzet, és valószín leg máris vehetünk egy házat a kertvárosban!” Roger azonban fölfedezi, hogy ámbár a bélyeg tökéletes, a ragasztóval bajok vannak. Ha az ember megnyalja és beragasztja, akkor nincs semmi baj, de ha szivaccsal nedvesíti, a rózsaszín Vidám Bélyegek megkékülnek. A történet végén Roger a pincében áll a tükör el tt. Mögötte az asztalon nagyjából kilencvenfüzetnyi Vidám Bélyeg, amelyeknek mindegyikét egyenként nyalta meg és ragasztotta be. H sünk ajka rózsaszín. Kinyújtja a nyelvét; az még rózsaszínebb. Még a fogai is rózsaszín k. A mama vidáman kiált le a lépcs tetejér l, közli, hogy éppen most beszélt telefonon a Terre Haute-ben lev Vidám Bélyegek Nemzeti Beváltó Központjával, és az ottani hölgy azt mondta, valószín leg vehetnek egy csinos neoreneszánsz házat Westonban, mindössze tizenegymillióhatszázezer füzetnyi Vidám Bélyeget kell leadniuk! „Nagyszer , mama!”, mondja Roger. Még egyszer a tükörbe pillant, az ajka rózsaszín, a tekintete üres, azután komótosan visszatér az asztalhoz. Mögötte milliárdnyi Vidám Bélyeg a pince ládáiban. H sünk lassan kinyit egy új füzetet, azután elkezdi nyalni a bélyegeket. A történet végén azon gondolkodik, hogy már csak tizenegymillió-ötszázkilencvenezer füzetet kell megtöltenie, és a mama megkapja a szép házát. Akadtak a történetben hibák (a legnagyobb baki mindjárt az, hogy Roger miért nem keresett egy másik fajta ragasztót), de azért egész ügyes volt, meglehet sen eredeti, és tudtam, hogy jó írás került ki a kezem alól. Miután hosszabb ideig tanulmányoztam ütött-kopott Writer's Digest-emen a „Vidám Bélye-gek”-et az Alfred Hitchcok's Mystery Magazin-nak küldtem el. Válasz három hét múlva érkezett egy értesítés formájában, amelyen az állt: „közlésre alkalmatlan”. A levélpapíron ott díszelgett vörösben Alfred Hitchcock félreismerhetetlen profilja, és néhány sor, amelyben sok szerencsét kívánnak a történetemhez. Alulra pedig aláírás nélkül pár sort írtak, ez volt az egyetlen személyes válasz, amelyet nyolcéves kapcsolatunk során az AHMM-t l kaptam. „Ne t zze össze a kézirat lapjait”, szólt az üzenet. „A gemkapoccsal összefogott lapok tökéletesen megfelelnek.” Meglehet sen rideg tanács, gondoltam, de hasznos a maga módján. Azóta egyetlen kéziratomat sem t ztem össze. 16
  13. 13. Durhami szobám fönt volt az eresz alatt. Éjszakánként a tet alatt feküdtem – ha hirtelen felültem, rendszerint jól bevágtam a fejem –, olvasáshoz pedig egy hattyúnyakú falilámpát használtam, amely egy boa constrictor mulatságos árnyát vetítette a mennyezetre. A ház néha elcsöndesedett, nem hallatszott más hang, mint a kazán duhogása, és a patkányok neszezése a padláson; néha éjféltájban a nagyanyám legalább egy óra hosszat rikoltozott, hogy nézzen már rá valaki Dickre, mert fél, hogy nem etették meg. Dick a lova volt akkortájt, amikor iskolában tanított, és legalább negyven éve meghalt. A szoba másik csapott végében állt az íróasztalom, rajta öreg Royal írógépem, és legalább száz papírkötéses könyv, nagyobbrészt sci-fi, amelyeket a lambéria mentén állítottam sorba. A szekrényen egy Biblia hevert, amelyet a Metodista Ifjúsági Szövetség memoriter verspályázatán nyertem, mellette egy automata váltós Webcor lemezjátszó, amelynek tányérját puha, zöld bársonnyal vonták be. Ezen játszottam le a lemezeimet, amelyeknek zöme 45-ös sebesség Elvis, Chuck Berry, Freddy Cannon és Fats Domino volt. Szerettem Fatsot; tudta, mi a rock, és hallani lehetett, hogy jól szórakozik. Amikor megkaptam a visszautasítást az AHMM-t l, egy szöget vertem a falba a Webcor fölött, ráírtam a papírra, hogy „Vidám Bélyegek”, és rászúrtam a szögre. Azután leültem az ágyamra, és hallgattam, amint Fats azt énekli: „Kész vagyok.” Tulajdonképpen egész jól éreztem magam. Amikor az ember még túlságosan fiatal a borotválkozáshoz, a der látás tökéletesen megfelel válasz a kudarcokra. Mire tizennégy lettem (és hetente kétszer megborotválkoztam, akár kellett, akár nem) a szög nem bírta tovább az elutasítást jelz papírok súlyát. Nagyobbra cseréltem, és tovább írtam. Tizenhat éves koromra kezdtem olyan elutasításokat kapni, amelyeket kézzel írtak, és némiképpen bátorítóbban hangzottak annál, hogy ne t zzem össze a lapokat, használjak inkább gemkapcsot. Az els t Algis Budrys küldte, aki akkor a Fantasy and Science Fiction kiadója volt. Olvasta „A tigris éjszakája” cím történetemet (azt hiszem, a Szökevény sorozat egyik epizódja ihlette, amelyben dr. Richard Kimble gondozóként dolgozik egy cirkuszban vagy állatkertben, és a ketreceket takarítja), és azt írta: „Ez jó történet. Nekünk nem felel meg, de jó. Tehetséges vagy. Próbálkozz tovább.” Ezt a négy rövid mondatot olyan tölt tollal írták, amely rojtos szél , nagy pacákat fröcskölt, mégis felderítette tizenhatodik évem pocsék telét. Valamivel több mint tíz évvel kés bb, miután már elsóztam néhány regényemet, az egyik kéziratos dobozban fölfedeztem „A tigris éjszakájá”-t, és úgy véltem, még mindig egész tisztességes történet, noha nyilvánvalóan egy olyan hapsi m ve, aki épphogy elkezdte tanulni a szakmáját. Átdolgoztam, és hirtelen ötlettel elküldtem a F & SF-nek. Ez alkalommal elfogadták. Felfedeztem, hogy amint az ember elér némi sikert, a magazinok sokkal kevésbé hajlamosak ilyesféle válaszokat küldeni: „Nekünk nem felel meg.” 17 Noha egy évvel fiatalabb volt osztálytársainál, a bátyám mégis unatkozott az iskolában. Részben értelmi szintje miatt – Dave az intelligenciavizsgálatokon 150-160 pontot ért el –, de azt hiszem, sokkal nagyobb szerepe volt ebben nyugtalan természetének. Neki a gimnázium nem volt elég hiperszuper, se puff, se fú, sem elég vicces. Ezt a problémát, legalábbis részben, úgy oldotta meg, hogy lapot indított Dave Rongya címmel. A Rongy kiadóhivatala egy asztal volt, amely pincénk földpadlós, k falú, pókoktól hemzseg csücskében állt, valahol északra a kazántól, keletre a zöldséges sufnitól. Ez utóbbiban tartottuk Clayt és Ella bef ttekkel és konzervzöldségekkel teli, kifogyhatatlan kartondobozait. A Rongy különös keveréke volt a családi lapoknak és a kisvárosok kétheti magazinjainak. Néha havonta jelent meg, ha Dave félretette más irányú érdekl dése miatt (juharszirupot, almabort készített, rakétát épített, autót tuningolt, hogy csak néhányat említsek), és számomra érthetetlen viccek voltak benne arról, hogy miért késik egy kicsit az újság ebben a hónapban, vagy miért ne zavarjuk Dave-et, aki lent van a pincében, és a Rongy-on dolgozik. Viccek ide vagy oda, a példányszám a kezdeti ötr l (amelyeket a család tagjainak adott el), lassacskán ötven-hatvanra n tt, mivel a kisvárosban él rokonaink (Durham lakosainak száma 1962- ben kilencszáz volt) meg a szomszédok rokonai buzgón várták a friss lapot. Egy tipikus számból megtudhatták, hogyan gyógyul Charley Harrington törött lába, mit mondott a meghívott szónok a nyugat-durhami metodista templomban, mennyi vizet pumpáltak ki a King fiúk a városi vezetékb l, hogy ne száradjon ki a ház mögötti kút (természetesen minden rohadt nyáron kiszáradt, akármennyit töltöttünk bele), ki látogatta meg Brownékat vagy Hallékat a Methodist Corner másik oldalán, illetve
  14. 14. kinek a rokonai várhatók a nyáron. Dave-nek volt sportrovata is, írt a világbajnokságokról, nem hiányzott az id járás-jelentés („Meglehet sen nagy a szárazság, de egy helyi gazda, Harold Davis azt mondja, ha augusztusban nem lesz egy jó kis es nk, akkor megcsókolja a malaca seggét”), ételreceptek, folytatásos regény (ezt én írtam), és Dave viccei, amelyekben efféle aranyrögöket lehetett találni: STAN: – Mit mond a hód a tölgyfának? JAN: – Jó volt rágni téged! 1. BEATNIK: – Hogyan jutok el a Carnegie Hallba? 2. BEATNIK: – Gyakorlással ember, gyakorlással! A Rongy az els évben bíbor bet kkel jelent meg. Ezeket a példányokat egy lapos zselérétegen nyomtuk, amelynek hektográf volt a neve. A bátyám hamarosan úgy döntött, hogy a hektográf nem ér semmit. Túlságosan lassú volt. Dave már rövidnadrágos korában is utálta a lassúságot. Valahányszor Miit, a mama barátja („kedvesebb volt, mint amilyen okos”, mondta nekem egy napon a mama, néhány hónappal azután, hogy szakítottak), elakadt a forgalomban, vagy megállt egy közlekedési lámpánál, Dave el rehajolt Miit Buickjának hátsó ülésér l, és rákiáltott: „Gázold el ket, Milt bácsi! Gázold el ket!” Tizenévesként csaknem meg rült a türelmetlenségt l, miközben azt várta, hogy a hektográfot „felfrissítsük” nyomtatás közben („frissítésnél” a nyomás bizonytalan bíbor folttá mosódott, amely úgy lebegett a zselén, mint egy tengeri tehén árnyéka). Ezenfelül nagyon szeretett volna fényképeket is megjelentetni lapjában. Jól fotózott, és tizenhat évesen már hívta el ket. A gardróbban berendezett egy sötétkamrát, és apró, vegyszerekt l b zl odújából meglep en tiszta és szépen komponált képek kerültek el ( készítette öreg Kodakjával azt a fényképet, amely A rendcsinálók hátlapjára került; engem ábrázol azzal a magazinnal, amelyikben els írásom megjelent; bátyám a képet a s aját sötétkamrájában hívta el ). Mintha ennyi bosszúság nem lett volna elég, a hektográf zseléje hajlamos volt megerjedni. Akármilyen gondosan takartuk le a lassú vacakját nyomtatás után, furcsa, spóraszer dudorokat növesztett, és telebüdösítette a pincét. Ami hétf n még normálisan festett, a hét végére úgy nézett ki, mintha H. P. Lovecraft valamelyik rémmeséjéb l mászott volna el . Brunswickban, ahova Dave gimnáziumba járt, talált egy boltot, ahol egy kis hengernyomógépet árultak leértékelve. M ködött – id nként. Az ember legépelte a szöveget stencilre, amit a helyi irodaszerboltban árultak, darabját tizenkilenc centért. Bátyám ezt a m veletet „stencilbe vésésnek” nevezte, és rendszerint az én dolgom volt, mivel kevesebb hibát ejtettem gépelés közben. A stencilt a dobra kellett er síteni, az ember bekente a világ legbüdösebb, legförtelmesebb tintájával, azután indulhatott a verseny – addig tekerhettél, öregem, míg leszakadt a karod. Két este alatt elvégeztük azt, ami a hektográffal egy hétig tartott, és noha a dob maszatolt, mégsem úgy nézett ki, mintha gyilkos mételyt terjesztene. Elkezd dött a Dave Rongya aranykora. 18 Engem nem nagyon érdekelt a nyomtatás, még kevésbé a fényképek készítésének és el hívásának titka. Nem foglalkoztatott, hogyan lehet Hearst sebváltót szerelni, almabort készíteni, vagy ellen rizni, hogy egy bizonyos képlet segítségével föl lehet-e küldeni egy m anyag rakétát a sztratoszférába (rendszerint még a háztet t sem érte el). 1958 és 1966 között leginkább a mozi érdekelt. Amikor az ötvenes évek átváltottak a hatvanasokba, mindössze két mozi volt a környéken, mindkett Lewistonban. Az Empire premiermozi volt, Disney-filmeket, bibliai történeteket és musicalokat vetítettek, amelyekben rendesen kinyalt népek énekeltek és táncoltak széles vásznon. Eljártam ide is, ha kaptam stopot – végtére is a mozi, az mozi –, de nem nagyon kedveltem ezt a helyet. Ezek a filmek unalmasan erkölcsösek voltak. El re tudni lehetett, mi lesz a végük. A Szül k csapdájá-nál végig reménykedtem benne, hogy Hayley Mills összefut a Tábladzsungel-b l ismert Vic Morrow-val. Istenemre, kicsit elevenebbé vált volna t le a darab. Úgy éreztem, egy pillantás Vic rugós késére és szúrós tekintetére ésszer bb távlatba helyezte volna Hayley kisszer családi problémáit. Miközben éjszaka a tet alatti ágyamban feküdtem, hallgattam a fák között motozó szelet és a padláson futkosó patkányokat, korántsem a Tammyt játszó Debbie Reynoldsról vagy a Gidgetet játszó Sandra Dee-r l álmodoztam, hanem az Óriás piócák támadásá-ban szerepl Yvette Vicketsr l, vagy a Dementia 13 f szerepl jér l, Luana Andersr l. Nekem nem számított a kedvesség; nem érdekelt, hogy
  15. 15. lélekemel legyen a film; francba Hófehérkével és a Hét Hülye Törpével. Tizenhárom éves koromban szörnyeket akartam, amelyek egész városokat falnak föl, radioaktív hullákat, amelyek el jönnek az óceánból, és megeszik a szörfösöket, fekete melltartós lányokat, akik úgy festenek, mint a kocsisori kurvák. Horrorfilmek, sci-fi filmek, portyázó tizenéves bandákról szóló filmek, motoros vesztesekr l szóló filmek – ez volt az, ami érdekelt. Az ilyesmit azonban nem az Empire-ben lehetett látni a Lisbon Street el kel végében, hanem a Ritzben, a szegény fertályon a zálogházak között, nem messze Louie Ruháboltjától, ahol 1964-ben megvettem az els Beatles-csizmámat. A házunktól a Ritzig a távolság tizennégy mérföld volt, és csaknem minden hétvégén átstoppoltam oda az 1958 és 1966 közötti nyolc évben, amíg végre meg nem kaptam a jogosítványomat. Néha Chris Chesley barátommal mentem, máskor magamban, de mindig elindultam, hacsak meg nem betegedtem, vagy valami más meg nem akadályozott. A Ritzben láttam a Világ rb l jött szörnyet vettem feleségül-t Tom Tryon-nal; a Szellemjárás-t Claire Bloommal és Julie Harrisszel a Vad angyalok-at Peter Fondával és Nancy Sinatrával. Láttam Olivia de Havillandot, amint rögtönzött késsel kivájja James Caan szemét az Asszony kalitkában-ban, láttam, ahogy Joseph Cotten halottként visszatér a Csitt… csitt, drága Charlotte-ban, visszafojtott lélegzettel (és nem kevéssé perverz érdekl déssel) figyeltem, vajon Allison Hyes teljesen kinövi-e a ruháit Az ötven láb magas asszony támadásában. A Ritzben az élet jobb dolgai voltak láthatók… legalábbis akkor, ha az ember a harmadik sorban ült, jól figyelt, és nem pislogott a kritikus pillanatban. Chris és én mindenféle rémfilmet szerettünk, de a kedvenceink az American International darabjai voltak, amelyeknek zömét Roger Corman rendezte, Edgar Allan Poe-tól kölcsönzött címekkel. Azt nem merném mondani, hogy a filmek Poe m vein alapultak, mivel vajmi kevés közük volt a valódi novellákhoz és versekhez (A holló-ból vígjátékot csinált – nem viccelek!). Mégis, a legjobbak, a Kísértetkastély, a Diadalmas féreg, A vörös halál álarca olyan látomásosan kísérteties légkörrel dicsekedhettek, ami különlegessé tette ket. Chris és én saját nevet adtunk ezeknek a filmeknek, külön m fajjá avatva ket. Voltak a westernek, a szerelmes történetek, a háborús filmek… és voltak a Poe- mozik. – Jössz szombat délután a moziba? – kérdezte Chris. – A Ritzbe? – Mi megy? – kérdeztem. – Egy motoros film meg egy Poe-mozi – felelte. Én természetesen ráharaptam erre az összeállításra. Bruce Dern produkálta magát egy Harleyn, Vincent Price pedig egy kísértetkastélyban, amelynek ablakai a háborgó óceánra néztek, ki kívánhatott ennél többet? Ha az embernek szerencséje volt, akár Hazel Courtot is láthatta, amint mélyen kivágott, csipkés hálóingben kóborol. Rám és Chrisre az összes Poe-mozi közül A kút és az inga tette a legmélyebb hatást. A forgatókönyvet Richard Matheson írta, a filmet Technicolor technikával, széles vászonra forgatták (a színes rémfilm ritkaságnak számított 1961-ben, amikor ez a m remek kijött). A rendez fogott egy csomó gótikus kelléket, és valami különlegességet hozott ki bel lük. Ez lehetett az utolsó igazi nagy, stúdióban forgatott rémfilm, az el tt, hogy elkészült George Romero vad, független filmje, az Él halottak éjszakája, amely örökre megváltoztatott mindent (volt, ami jobb, a legtöbb dolog rosszabb lett t le). A legjobb jelenetben – amelyt l valósággal a székünkhöz dermedtünk Chrisszel – John Kerr kibontotta a kastély falát, és fölfedezte nyilvánvalóan élve eltemetett húgának tetemét. Sosem felejtem el a hulláról készült közelit, amelyet vörös sz r vel, torzító lencsével készítettek, hogy hatalmas, néma sikolyba nyújtsa az arcot. Hazafelé, a hosszú stoppolások alatt (ha ritkásan jöttek a kocsik, az ember négy-öt mérföldet gyalogolt, és jócskán sötétedés után ért haza), csodálatos ötletem támadt: könyvet írok A kút és az inga-ból! Regényt írok bel le, ahogy a Monarch Books sorozatban regényeket írtak olyan halhatatlan filmekb l, mint a Hasfelmetsz Jack, a Gorgo és a Konga. De nem csupán megírom ezt a mesterm vet; ki is nyomtatom a pincében lev stencilgépen, és a példányait eladom az iskolában! Puff! Durr bele! Úgy is tettem, ahogy elterveztem. Azzal a gondossággal és megfontoltsággal, amelyért kés bb igencsak megdicsértek a kritikusok, két nap alatt elkészítettem A kút és az inga „regényváltozatát”, egyenesen stencilpapírra. Noha ennek a mesterm nek egyetlen példánya sem maradt fenn (legalábbis legjobb tudomásom szerint), azt hiszem, nyolcoldalas volt; egyes sorközzel írtam, bekezdéssel csak a lehet legritkábban törtem meg a szöveg ritmusát (emlékezzenek, minden stencillap tizenkilenc centbe
  16. 16. került). A lapoknak mind a két oldalára nyomtattam, éppen úgy, ahogy az igazi könyveknél szokás, és még hozzáadtam egy címlapot. A saját kez leg rajzolt, kezdetleges ingáról kis, fekete pacák potyogtak, amelyek reményeim szerint vércsöppekre hasonlítottak. A legutolsó pillanatban rájöttem, hogy lemaradt a kiadó. Félórányi kellemes töprengés után a címlap jobb fels sarkába odagépeltem: N. F. KÖNYVEK. Az N. F. K. azt jelentette, hogy Nagyon Fontos Könyvek. Úgy negyven példányt készítettem A kút és az ingából, áldott tudatlanságban arról, hogy megszegtem a plágiumra és a szerz i jogokra vonatkozó összes törvényt; gondolatim csaknem teljes mértékben arra összpontosultak, hogy mennyit kereshetek a könyvemmel, ha eladom az iskolában. A stencilek 1 dollár 70 centembe kerültek (egy teljes lapot fölhasználni címlapnak förtelmes pénzpocsékolásnak t nt, bár kelletlenül be kellett látnom, hogy a külcsín ezt megköveteli), a papír újabb két dolcsiba fájt, a t z kapocs ingyen volt, a bátyámtól szereztem (a magazinoknak küldözgetett kéziratokat lehet gemkapcsozni, de hát ez könyv volt, az ember nem aprólékoskodhat). Némi további töprengés után úgy döntöttem, hogy az N. F. K. kiadó által megjelentetett, Steve King által írott A kút és az inga cím könyv darabját negyed dollárért fogom árulni. Úgy saccoltam, el tudok adni vagy tízet (anyám kezdetnek mindjárt megvesz egyet; rá mindig lehet számítani), és így összejön 2 dollár 50 cent. Ha még negyven centet keresek, akkor ismét elmehetek tanulmányi kirándulásra a Ritzbe. Ha még két példányt sikerül eladnom, akkor jut még egy nagy zacsi pattogatott kukoricára és egy kólára is. A kút és az inga lett az els bestsellerem. Az összes példányt betettem az iskolatáskába (1961-ben nyolcadikos voltam Durham újonnan épített, négytermes elemi iskolájában), és délre két tucat könyvet adtam el. Ebédid végeztével, amikor elterjedt a falba rejtett hölgy híre („Iszonyodva bámultak az ujjai végéb l el mered csontokra, mert ebb l megértették, hogy akkor érte a halál, mikor eszel sen kaparva igyekezett szabadulni”), további három tucatot adtam el. Kilenc dollárra rúgó aprópénz húzta iskolatáskámat (amelyre Durham Daddy Coolja gondosan felírta a „Az oroszlán alszik ma éjjel” szövegét). Felh kben jártam, képtelen voltam elhinni hirtelen fölemelkedésemet a gazdagok közé! Túl szépnek t nt ahhoz, hogy igaz legyen. Túl szép is volt. Mire két órakor véget ért a tanítás, behívattak az igazgatói irodába, ahol közölték velem, miszerint az iskolából nem csinálhatok piacot, f leg nem ilyen szeméttel, tette hozzá Miss Hisler, mint A kút és az inga. Viselkedése nem nagyon lepett meg. Miss Hisler volt a tanítón m a korábbi iskolámban, a Methodist Corneren álló, egy tantermes épületben, ahol az ötödiket és hatodikat végeztem. Akkor rajtakapott, amint egy szenzációs könyvet olvastam a kamaszbandák háborújáról (Irving Shulman Amboy Dukes-át), és elvette t lem. Most ugyanez történt pepitában, és haragudtam magamra, amiért nem láttam el re ezt a fejleményt. Akkoriban azt, aki ilyen egyszer dolgot sem tudott fölmérni, pancsernek neveztük (Maine-ben pancsának ejtették). Hát, jó kis pancser voltam. – Csak azt nem értem, Stevie – mondta Miss Hisler –, miért ilyen szeméttel foglalkozol. Tehetséges vagy. Miért pocsékolod el a képességeidet? – El vett egy példányt az N. F. K.-ból, és úgy lengette el ttem, ahogy az ember a tekercs vécépapírt lobogtatja a kutya el tt, amelyik éppen most szart a sz nyegre. Választ várt – meg kell hagyni, a kérdés nem volt teljesen elméleti –, de nekem nem volt válaszom. Szégyelltem magam. Azóta sok évet – azt hiszem, túlságosan is sokat – töltöttem azzal, hogy szégyelltem azt, amit írtam. Úgy rémlik, betöltöttem már a negyvenet, mire tudatosodott bennem, hogy csaknem minden szerz t, legyen prózai vagy költ i m vek alkotója, megvádolt valaki azzal, hogy istenadta tehetségét elpocsékolja. Mindössze arról van szó, hogy ha az ember ír (vagy fest, vagy táncol, vagy szobrot farag, vagy énekel), mindig akad valaki, aki szeretné, ha szarul érezné magát emiatt. Nem akarok ebb l nagy ügyet csinálni, csak igyekszem megvilágítani a dolgokat úgy, ahogy én látom. Miss Hisler azt mondta, hogy adjam vissza mindenkinek a pénzét. Vitatkozás nélkül engedelmeskedtem, még akkor is, ha olyan gyerekkel találkoztam (és boldogan mondhatom, nem egy ilyen akadt), aki ragaszkodott hozzá, hogy megtartja az 1. számú N. F. K-t. Végül nem kerestem semmit ezen az üzleten, de amikor a nyári szünid ben négy tucat példányt nyomtam egy új történetb l, egy eredeti m vet, amelynek az volt a címe, hogy a Csillaglények inváziója, öt-hat példány kivételével valamennyit eladtam. Azt hiszem, végül is én gy ztem, legalábbis pénzügyi értelemben. De a szívem mélyén szégyelltem magam. Folyton azt hallottam, amint Miss Hisler azt kérdezi, miért pocsékolom el a tehetségemet, miért pazarlom az id met, miért írok ilyen szemetet.
  17. 17. 19 Dave Rongyá-ba folytatásos regényt írni jó szórakozás volt, de az újságírással kapcsolatos többi feladat untatott. Mégis híre ment, hogy valamiféle újság munkatársa vagyok, és másodikos koromtól én szerkesztettem a lisboni gimnázium újságját, a Dob-ot. Nem emlékszem, hogy lett volna választásom; azt hiszem, egyszer en kijelöltek. Helyettesem Danny Emond volt, akit még nálam is kevésbé érdekelt az újság. Csupán az tetszett benne neki, hogy a 4-es terem, ahol dolgoztunk, közel volt a lányvécéhez. – Egy napon megbolondulok, és utat török oda, Stevie -mondta nem is egy alkalommal. – Puff, puff, puff! – Egyszer, talán hogy igazolja magát, hozzátette: – Az iskola legszebb lányai húzzák ott fel a szoknyájukat. – Ez olyan b dületes ostobaságnak hangzott, hogy akár még bölcsesség is lehetett, úgy, mint a zen koan John Updike egyik korai történetében. F szerkeszt ségem alatt a Dob nem virágzott föl. Akkortájt, éppúgy, mint manapság, a tétlenség szakaszai váltakoztak nálam az rjöng munkakedv szakaszaival. Az 1963/64-es tanévben a Dob-nak csak egyetlen száma jelent meg, de ez a szörnyeteg vastagabb lett, mint a Lisbon Falls-i telefonkönyv. Egy este, amikor a Dob-hoz kellett volna képszövegeket írnom, de már halálra untattak az osztálybeszámolók, a f pomponok összejövetelei, meg valami agyahunyt szánalmas kísérlete egy iskolai poéma témájában – megalkottam egy négyoldalas iskolai gúnylapot, amelynek Városi Okádék lett a neve. A bal fels sarokba, ahova azt a jeligét szokták biggyeszteni: „Minden hír bekerül, amely elviseli a nyomdafestéket”, azt írtam: „Minden szar bekerül, ami ideragad.” A hülye humor e díszpéldánya komoly gondokat okozott kés bbi iskolai pályafutásom során. Ugyanakkor a leghasznosabb írói leckém lett, amelyet valaha is kaptam… Tipikus Mad magazin stílusban („Köpök a sírotokra!”) töltöttem meg az Okádékot kitalált kis színesekkel a tanári karról, olyan gúnyneveket használva, hogy a diákok azonnal fölismerjék ket. így lett a nevel tanárból Miss Raypachból, Miss Rat Pack (Patkányfalka); Mr. Rickerb l, az angoltanárból (aki egyúttal az iskola legurbánusabb tanára volt, kicsit úgy festett, mint Craig Stevens a Peter Gunn- ból), Tehenész, mert a családjáé volt a Ricker tejgazdaság; Mr. Diehl, aki geológiát tanított, Vén Földtúró Diehl néven szerepelt. A többi másodikos humoristához hasonlatosan teljesen odavoltam saját nagy eszemt l. Hogy én micsoda vicces fiú vagyok! Valóságos kisvárosi H. L. Mencken!2 Egyszer en muszáj bevinnem az Okádék-ot az iskolába, hogy megmutassam a barátaimnak! Szét fogják röhögni a belüket! Tény, ami tény, csakugyan szétröhögték a belüket; volt fogalmam róla, mi csiklandozza meg az iskolások nevet izmát, s a legtöbb fogásom bejött a Városi Okádék-ban. Az egyik cikkben a Tehenész egyik barma díjat nyer a topshami vásár fingóversenyén; egy másikban a Vén Földtúró Diehlt kirúgják, mert malacembrió szemgolyóit ragasztja az orrlyukába. Igazi swifti humor! Kifinomult attikai show, nemde? Délután négykor három barátom olyan harsányan hahotázott a tanterem végében, hogy Miss Raypatch (nektek, haverok, Patkányfalka) odament hozzájuk, hogy lássa, mit l olyan vidorak. Elkobozta a Városi Okádék-ot, amelyre túlteng büszkeségemben és csaknem hihetetlen naivitásomban ráírtam a nevem mint f szerkeszt & legnagyobb guru, így a tanítás végén iskolai pályafutásom során immár másodszor jelentem meg az igazgatói irodában, hogy számot adjak arról, amit írtam. Ez alkalommal azonban sokkal komolyabb problémával találtam szemben magam. A tanárok zöme sportszer en fogadta szemtelenségemet – még a Vén Földtúró Diehl is hajlandó volt fátylat borítani a malac szemgolyóira –, de az egyiknek más volt a véleménye. Mégpedig Miss Margitarmak, aki a gyakorlati foglalkozáson gyors- és gépírást tanított a lányoknak. Tisztelet és félelem övezte; egy korábbi korszak pedagógusi szellemében nem akart a tanulóifjúság barátja, lelki gondozója vagy képességeinek kibontakoztató ja lenni. Azért volt ott, hogy üzleti készségeket tanítson, és mindent meg is tanított, amit a szabályok el írtak. Az szabályai. Id nként utasította az osztályába járó lányokat, térdeljenek le a padlóra, és ha a szoknyájuk nem ért hozzá a linóleumhoz, akkor hazaküldte a delikvenst, hogy vegyen föl másikat. Semmiféle könnyes könyörgés nem lágyította meg, semmiféle érvelés nem változtatott világnézetén. A tanítás után bezárandó diákok listája mindig nála volt a leghosszabb, viszont rendszerint a lányai közül kerültek ki a szavalók, az ünnepségek szónokai, és tanítványai érettségi után általában jó álláshoz jutottak. Sokan meg is kedvelték. Mások viszont 2 Amerikai újságíró, esszéista, megh. 1956. (A ford.) 3 N. Kiss Zsuzsa fordítása.
  18. 18. utálták, és annyi év után még most is utálják. Ezek a lányok „Múmia” Margitarnak csúfolták, ahogy minden bizonnyal így nevezték t anyáik is. A Városi Okádék egyik cikke így kezd dött, „Miss Margitan, aki lisboni körökben csak a szeretetteljes Múmia néven ismeretes…” Mr. Higgins, kopasz igazgatónk (az Okádék-ban fesztelenül Vén Golyóbisnak tituláltam) azt mondta, Miss Margitan nagyon megsért dött, fölizgatta magát azon, amit róla írtam. Mindazonáltal annyira nem sért dött meg, hogy ne emlékezzen, mi szerepel a Szentírásban. „Enyém a bosszúállás, monda a gyors írástanár”; Mr. Higgins közölte, miszerint a tanárn azt akarja, hogy csapjanak ki. Jellememben a féktelenség és a mélységes konzervativizmus olyan szorosan összefonódik, mint a haj a varkocsban. Énem féktelen része írta meg a Városi Okádék-ot, és vitte be az iskolába; mostanra azonban a bajkever Mr. Hyde lelécelt a balfenéken, és ott maradt dr. Jekyll, aki azon töprengett, mit fog szólni a mamám, ha megtudja, hogy kicsaptak! Milyen szomorú lesz a szeme! Ki kellett vernem a fejemb l a mamát, méghozzá sürg sen. Másodéves voltam, csaknem egy évvel id sebb az osztálytársaimnál, és a száznyolcvan centimmel az egyik legmagasabb fiúnak számítottam az iskolában. Kétségbeesetten próbáltam megállni, hogy sírjak Mr. Higgins irodájában, amely el tt srácok mászkáltak, és kíváncsian leselkedtek be az ablakon: Mr. Higgins az íróasztalánál ült, én a Rossz Fiúk Székében. Végül Miss Margitan beérte azzal, ha a rossz fiú formálisan bocsánatot kér, és két héten keresztül bezárják tanítás után, amiért nyomtatásban Múmiának merészelte nevezni t. Rossz dolog volt, de hát mi nem rossz a középiskolában? Amíg be vagyunk zárva, mint a túszok a török fürd be, addig a világ legzordonabb dolgának t nik. Ez így is marad a második-harmadik osztálytalálkozóig. Akkor kezdjük felfogni, milyen nevetséges volt az egész. Egy-két nappal kés bb behívattak Mr. Higgins irodájába, és oda kellett állnom a tanárn elé. Miss Margitan mereven ült, csúzos kezét összekulcsolta az ölében, szürke szeme rezzenetlenül tapadt arcomra, és én rájöttem, hogy van valami benne, amivel még sosem találkoztam feln ttnél. Nem fogtam fel azonnal, mi ez az eltérés, de tudtam, hogy ezt a hölgyet nem fogom elb völni, nem fogom megnyerni. Kés bb, amikor a többi rossz fiúval és lánnyal papír repül gépeket dobáltunk a tanteremben (kiderült, hogy a bezárás nem is olyan rossz), megértettem, hogy nagyon egyszer dologról van szó: Miss Margitan nem szereti a fiúkat. El tte sosem találkoztam olyan n vel, aki nem szerette a fiúkat legalább egy kicsit. Ha ez jelent valamit, a bocsánatkérésem szívb l jött. Miss Margitan igazán megbántódott azon, amit írtam, és ezt én nagyon meg tudtam érteni. Kétlem, hogy gy lölt volna – ehhez valószín leg túlságosan elfoglalt volt –, de a gimnáziumban volt az ösztöndíjtanács elnöke, és amikor két évvel kés bb fölkerült a nevem a listára, megvétózta. A bizottságnak nincs szüksége „ilyesfajta” fiúkra, mondta. Hajlok rá, hogy igazat adjak neki. Olyan srác, aki szömörcével törli ki a seggét, nem illik az okos emberek közé. Azóta sem sokat bajlódtam szatírával. 20 Alig egy héttel azután, hogy kiszabadultam az iskolafogságból, ismét hívattak az igazgatói irodába. Összeszorult szívvel mentem oda, és nagyon szerettem volna tudni, hogy miféle szarba léptem bele már megint. Végül is nem Mr. Higgins akart látni; ez alkalommal az iskolai oktatási tanácsadó citáltatott be. Azt mondta, beszéltek rólam, és úgy vélték, hogy „fáradhatatlan tollamnak” értelmesebb célokat kell találni. Felkeresték John Gouldot, aki Lisbon hetilapjának f szerkeszt je, és megtudták, hogy sportriportert keres. Az iskolában mindenki szeretné, ha elvállalnám ezt az állást, mindenki úgy érzi az irodában, hogy ez jó ötlet. Fogadd el, vagy meghalsz… üzente a tanácsadó szeme. Lehet, hogy ez csupán paranoia, de még most, negyven évvel kés bb sem gondolom másként. Magamban felnyögtem. Megszabadultam Dave Rongya-tól, csaknem megszabadultam a Dob-tól, és most itt van a lisboni Weekly Enterprise. Nem a vizek üldöztek, mint Norman Macleant a River Runs Through It-ben; én olyan tizenéves voltam, akit az újságok üldöztek. De mit tehettem volna? Még egyszer ellen riztem, mit üzen a tanácsadó pillantása, és azt mondtam, boldogan elmegyek egy bemutatkozó beszélgetésre. Gould – nem a jól ismert New England-i humorista, vagy a regényíró, aki a Greenleaf Fires-t írta, noha azt hiszem, mindkettejüknek rokona volt – gyanakodva, bár érdekl déssel üdvözölt. Próbáljuk ki
  19. 19. egymást, mondta, ha nekem is megfelel. Most, hogy távol voltam a lisboni gimnázium igazgatói irodájától, úgy éreztem, megengedhetek magamnak egy kis szinteséget. Bevallottam Gouldnak, hogy nemigen értek a sportokhoz. Azt válaszolta: „Olyan játékok ezek, amelyeket az emberek akkor is megértenek, ha egy kocsmából figyelik részegen. Meg tudod tanulni, ha igyekszel.” Hatalmas tekercs sárga papírt adott, hogy legyen mire gépelnem a cikkeimet – azt hiszem, valahol még mindig megvan ez a guriga –, és szavanként fél cent honoráriumot ígért. Ez volt az els eset, hogy valaki fizetést ajánlott azért, amit leírtam. Az els két cikket egy kosárlabdameccsr l kellett írnom, amelynek során a gimnázium csapata iskolai csúcsot döntött. Az egyik helyszíni riport volt, a másik egy kommentár Robert Ransom rekordot dönt játékáról. A meccset követ napon mindkett t leadtam, így Gould elkészülhetett péntekig, amikor az újság megjelent. Elolvasta a riportot, két helyen javított rajta, és félretette. Azután egy nagy, fekete tollal nekilátott a kommentárnak Ugyancsak szorgalmasan látogattam az irodalomórákat a hátralev két évben, az egyetemen is sokat tanulmányoztam a szerkesztést, irodalmi, költészeti tanulmányokat folytattam, de John Gouldtól alig tíz perc alatt többet tanultam minderr l. Bár meglenne az a papírdarab – megérdemelné, hogy bekeretezzem a szerkeszt i javításokkal együtt –, de nagyon jól emlékszem, mi állt rajta, és hogy festett, miután Gould végigment rajta azzal a vastag, fekete tollal. Íme, egy kis ízelít : Gould megállt a „koreai háború” kifejezésnél, és rám nézett. – Melyik évben értek el utoljára ilyen rekordot? – kérdezte. Szerencsére nálam voltak a jegyzeteim. – 1953-ban – feleltem. Gould morgott, és folytatta a munkát. Amikor végzett írásom fentebb ismertetett preparálásával, fölnézett, és valamit láthatott az arcomon. Azt hiszem, a borzalommal tévesztette össze. Pedig nem err l volt szó; megvilágosodásban volt részem. Azon t n dtem, hogy az angoltanárok miért nem csinálják ugyanezt. Olyasmi volt ez, mint az Átlátszó Ember, amelyet a Vén Földtúró Diehl tartott a biológia-szertár asztalán. – Tudod, csak a rossz részeket törlöm – mondta Gould. – A többi igazán jó. – Tudom – mondtam, és mindkett re értettem: igen, a zöme igazán jó – na jó, legalábbis használható –, és igen, csak a rossz részeket törölte. – Nem csinálok ilyet többé. Elnevette magát. – Ha ez igaz, akkor sohasem fogsz megélni az írásból. Ehelyett inkább ezt csináld. Meg kell magyaráznom valamelyik húzást? – Nem – feleltem. – Amikor leírod a történetet, magadnak mondod el – folytatta. – Amikor újraírod, akkor a legf bb dolgod, hogy kihúzz bel le mindent, ami nem tartozik hozzá.. Még valami érdekeset mondott Gould azon a napon, amikor az els két írásomat leadtam: az ember bezárt ajtó mellett ír, de nyitott ajtó mellett írja újra. Más szóval, az anyag megírása magánügy, de azután már nem ez a helyzet. Ha egyszer tudod, hogy mi a történet, és meg is írod rendesen – legalábbis olyan jól, amennyire képes vagy rá –, akkor bárkire tartozik, aki el akarja olvasni. Vagy bírálni. Ha nagyon szerencsés vagy (ez már az én gondolatom, nem John Gouldé, de azt hiszem, is aláírná), akkor többen akarják az el bbit, mint az utóbbit.
  20. 20. 21 Utolsó éves koromban, közvetlenül a washingtoni osztálykirándulás után munkát kaptam a Lisbon Falls-i Worumbo Szöv gyár és Fonodában. Nem rajongtam érte – a munka kemény és unalmas volt egy koszos kócerájban, amely úgy lógott ki a szennyezett Androscoggin folyó fölé, mint egy dologház Charles Dickens valamelyik regényében –, de hát szükségem volt a fizetésre. Anyám éhbérért volt gondnok a visszamaradottak New Gloucester-i intézetében, de a fejébe vette, hogy ugyanúgy egyetemre megyek, mint David bátyám (1966-ban summa cum laude végzett a Maine-i Egyetemen). Holott úgyszólván csak másodlagosan érdekelte a tanulás. Durham, Lisbon Falls és az oronói Maine-i Egyetem ahhoz a kis világhoz tartozott, ahol a népek szomszédolnak, és még mindig tör dnek a mások dolgával. A külvilágban azokat a fiúkat, akik nem mentek egyetemre, elküldték a tengeren túlra, hogy harcoljanak Mr. Johnson hadüzenet nélküli háborújában, azután pedig sokan ládában térjenek haza. Anyámnak tetszett Lyndon Háborúja a Szegénység Ellen („Ebbe én is beszállok”, mondta néha), de az már egyáltalán nem, amelyiket Délkelet-Ázsiában vívott. Egyszer közöltem vele, hogy bevonulok, és átmegyek, lehet, hogy jót tenne nekem – biztosan könyvet írnék bel le, mondtam. – Ne légy hülye, Stephen! – intett le. – A te szemeddel te lennél az els , akit lel nek. Nem írhatsz, ha egyszer meghaltál. Komolyan gondolta; ha egyszer elhatározott valamit, abból nem engedett. Következésképpen ösztöndíjért, kölcsönért folyamodtam, és elmentem dolgozni a szöv débe. Biztosan nem sokra jutottam volna azokkal a heti öt-hat dollárokkal, amelyeket azzal kerestem, hogy tekebajnokságokról és roncsderbikr l írtam az Enterprise-nak. A lisboni gimnáziumban töltött utolsó hetekben így festett a napirendem: hétkor keltem, fél nyolcra az iskolában voltam, kett kor vége lett a tanításnak, 2.58-kor blokkoltam a Worumbo második emeletén, nyolc órán át zsákoltam a rongyot, 11.02-kor megint blokkoltam, negyed tizenkett re otthon voltam, bekaptam egy tálkányi gabonapelyhet, az ágyba zuhantam, hogy másnap reggel mindent kezdjek elölr l. Néhány alkalommal két m szakot dolgoztam le, ilyenkor a '60-as Ford Galaxie-ben aludtam (Dave régi kocsija volt) egy órát iskola el tt, majd ebéd után az ötödik-hatodik órában a gyengélked n aludtam egy keveset. Ahogy beköszöntött a nyári szünid , könnyebb lett a dolgom. Egyrészt leköltöztem a pincébe, a fest débe, ahol vagy harminc fokkal h vösebb volt. Az volt a dolgom, hogy a meltonszövet végeket bordóra vagy tengerészkékre fessem. Úgy hiszem, még mindig élnek New Englandben emberek, akiknek a gardróbjában akad olyan öltöny, amelyet az önök híve festett. Nem volt életem legjobb nyara, de sikerült megúsznom, hogy elkapjon a gépszíj, vagy összeöltse az ujjaimat az ipari varrógép, amellyel a festetlen végeket er sítették össze. Július negyedike hetében a szöv gyár bezárt. Azoknak az alkalmazottaknak, akik legalább öt éve vagy még régebben dolgoztak az üzemben, fölajánlották, hogy brigádban takarítsák ki az üzemet a padlástól a pincéig, beleértve az alagsort is, amelyhez legalább negyven-ötven éve nem nyúlt senki. Szívesen dolgoztam volna ebben a brigádban – túlórát is fizettek –, de minden helyet betöltöttek, miel tt a gimnazista kölykök kerültek volna sorra, akik szeptemberben úgyis odébbállnak. Amikor a következ héten visszatértem a munkába, az egyik munkás mesélte, hogy ott kellett volna lennem, mert csuda dolgok történtek. – A patkányok odalent a pincében akkorák voltak, mint egy macska! – mondta. – Itt görbüljek meg, ha némelyik rohadék nem n tt akkorára, mint egy kutya! Kutya nagyságú patkányok! Ty ! Kés bb, egy napon, utolsó egyetemi szemeszterem idején, a vizsgák után, amikor ráértem, eszembe jutott a fest déi munkás elbeszélése a szöv gyár alatti patkányokról – akkorák, mint a macskák, itt görbüljek meg, ha némelyik nem akkora, mint egy kutya! –, és elkezdtem egy novellát, amelyiknek a címe „Éjszakai m szak” lett. Azon a tavasz végi délutánon csak az id t csaptam agyon vele, de két hónappal kés bb a Cavalier magazin kétszáz dollárért megvette. Korábban két másik történetet is eladtam nekik, de azokért összesen hatvanöt dollárt fizettek. Most pedig egyetlenegyért megadták a háromszorosát. Ett l elakadt a lélegzetem. Gazdag lettem. 22 1969 nyarán a Maine-i Egyetem könyvtárában végeztem szünidei munkát. Az évszak szép volt és mocskos. Vietnamban Nixon éppen megvalósította tervét, amellyel véget akart vetni a háborúnak: ez
  21. 21. láthatólag abból állt, hogy szilánkokra bombázza Délkelet-Ázsiát. „Nézd meg az új górét!”, énekelte a Who. „Ugyanolyan, mint a régi.” Eugene McCarthy a költészetére összpontosított, boldog hippik mászkáltak trapéznadrágban és trikóban, amire ilyesmiket írtak: A BÉKÉÉRT ÖLNI OLYAN, MINT A SZÜZESSÉGÉRT BASZNI. Jókora pofaszakállat hordtam. A Creedence Clearwater Revival a „Zöld folyó”-t énekelte – mezítlábas lányok táncoltak a holdfényben – Kenny Rogers még a The First Editionban volt. Martin Luther King, Robert Kennedy már meghalt, de Janis Joplin, Jim Morrison, Bob „Medve” Hite, Jimi Hendrix, Cass Elliot, John Lennon és Elvis Presley még élt és zenélt. A campus mellett, Ed Price-nál laktam albérletben (hét dolcsi egy hétre, beleértve egyszeri ágynem cserét). Emberek szálltak le a Holdon, én pedig fölkerültem a dékán listájára. Csodák és varázslatok ideje volt. Ennek a nyárnak egy kés júniusi napján egy ilyen könyvtáros brancs ebédelt a füvön az egyetem könyvesboltja mögött. Paolo Silva és Eddie Marsh között egy vörösre festett hajú, vékony lány ült, aki érdes hangon hahotázott, és a legszebb lába volt, amelyet valaha láttam, mert jól megnézhettem a kurta, sárga szoknyában. Eldridge Cleaver Soul on Ice cím könyve volt nála. Még nem futottam össze vele a könyvtárban, és úgy véltem, nem is lehet egyetemista az, aki ilyen csodálatos rettenthetetlenséggel tud kacagni. Meg aztán akármilyen komoly könyv volt nála, úgy öltözött, mint egy szöv dei lány, nem pedig úgy, mint egy egyetemista. (Mivel magam is dolgoztam szöv dében, illetékes voltam a kérdés eldöntésében.) Tabitha Spruce-nak hívták. Másfél év múlva összeházasodtunk. Még mindig házasok vagyunk, és sohasem engedi elfelednem, hogy els találkozásunkkor azt hittem, Eddie Marsh barátn je, akit a városban szedett föl, holmi szabadnapos pincérlány a helyi pizzázóból, aki szeret olvasni. 23 A dolog bevált. A házasságunk, Castrót kivéve, a világ minden vezet jét túlélte, és ha továbbra is beszélgetünk, vitatkozunk, szeretkezünk és táncolunk a Ramonesre – gabba-gabba-hé! –, akkor valószín leg továbbra sem lesz baj. Különböz vallásúak vagyunk, de Tabby, mint feminista, sosem volt odáig a katolikusokért, ahol a férfiak alkotják a szabályokat, a n k pedig a gatyát mossák. Noha én hiszek Istenben, semmi hasznát nem látom az intézményes vallásnak. Mindketten munkáscsaládból származunk, nem vagyunk vegetáriánusok, a demokratákra szavazunk, és jellegzetes jenki gyanakvással nézünk mindent, ami kívül esik a New England-i életen. Szexuálisan összeillünk, monogám természet ek vagyunk. Mégis, mindennél jobban összekötnek a szavak, a nyelv és az életm vünk. Akkor találkoztunk, mikor egy könyvtárban dolgoztunk, és 1969 szén szerettem bele, a költészeti szemináriumon, ahol én végz sként voltam jelen, Tabby pedig harmadévesen. Részben azért szerettem bele, mert értettem, hogy mit csinál. Részben azért, mert is értett engem. Meg persze azért is, mert szexi fekete ruhát és selyemharisnyát viselt, azt a fajtát, amelyhez harisnyatartót kell venni. Nem szeretnék túlságos lenézéssel beszélni a saját nemzedékemr l (mégis ezt teszem, mert volt rá esélyünk, hogy megváltoztassuk a világot, de inkább a Home Shopping Networköt választottuk), de akkoriban az általam ismert egyetemista írók között az a nézet terjedt el, hogy a jó írás spontánul keletkezik, egy érzés feltörésével, amelyet azonnal rögzíteni kell; amikor a mennyekbe vezet lépcs t építi az ember, nem ácsoroghat ott a kalapáccsal a kezében. 1969 ars poeticáját legjobban Donovan Leiten dala fejezte ki, „El ször van hegy / azután nincs hegy / azután megint van”. Önjelölt költ k éltek egy Tolkien-szín , gyöngyharmatos világban, s verseiket az éterb l gy jtötték. Elég egyhangú volt a vélemény, hogy a komoly m vészet… odakintr l jön! Az írók üdvözült szteno-gráfusok voltak, akik isteni diktálás után gyorsírtak. Senkit nem szeretnék zavarba hozni akkori társaim közül, így hát itt egy fiktív változat mondanivalóm szemléltetésére, valódi versek részleteib l összedolgozva: lehunyom a szemem a sötétben latom Rodant Rimbaud-t a sötétben lenyelem a magányosság ruháját varjú vagyok holló vagyok Ha az ember megkérdezte, hogy ez a vers mit jelent, nagy valószín séggel megvet pillantás volt a válasz. A többiek fel l kicsit feszeng csönd áradt. Említésre érdemtelen volt a tény, hogy a költ feltehet en képtelennek mutatkozott bármit is mondani a teremtés mechanizmusáról. Ha az ember
  22. 22. tovább er ltette, akkor a m vész(n ) azt mondhatta, hogy nincs mechanizmus, csak az érzés megtermékenyít gejzírje: el ször van hegy, aztán nincs hegy, aztán megint van. És ha az a vers esetleg érzelg s, abból a megfontolásból, hogy a „magányosság”-hoz hasonló elvont fogalmak mindannyiunknak ugyanazt jelentik, ugyan már, öreg, és akkor mi van, hagyjuk már ezt az ósdi szarakodást, f a fajsúly. Nem sokat kezdhettem az ilyen hozzáállással (noha nem mertem hangosan kimondani, legalábbis nem ilyen b lére eresztve), és nagyon örültem, amikor rájöttem, hogy a fekete ruhás, selyemharisnyás, csinos lány sem tud mit kezdeni vele. Nem mondta ki kereken, de nem is kellett. A m vei beszéltek helyette. A szemináriumi csoport hetente egyszer-kétszer jött össze Jim Bishop professzor házának nappalijában, ahol tucatnyi hallgató és három-négy oktató munkálkodott az egyenl ség csodálatos légkörében. A verseket az összejövetelek napján legépelték, és sokszorosították az angol tanszék irodájában. A költ k felolvasták m veiket, mi pedig a saját példányunkon követtük a szöveget. Íme, Tabby egyik verse, amely azon az szön készült: DICS ÍT GRADUÁLÉ ÁGOSTONNAK A legsoványabb medve télen felriad sáskák álom-kacagására, méhek álom-zümmögésére, pusztai homok mézes illatára, melyet méhében hord a szél messzi hegyekbe, cédrus házaiba. A medve most már biztosat tud. Némely szavak ehet k, tartalmasabbak a hónál ezüsttálról, a jégnél aranykehelyb l. Jégszilánk szerelmes szájból se igen jobb. Se nem mind hagymáz a puszta álma. A kel medve dics ítést dalol, homok szövetét, mely lassú körben bevesz városokat. Megejti a szelet suhantában a tenger felé, ott egy hal, gondos hálón fennakadva medveéneket hall a h sillatú hóból.3 Csönd lett, amikor Tabby befejezte az olvasást. Senki sem tudta pontosan, hogyan reagáljon. Mintha kábelek futottak volna a versben, kifeszítették a sorokat, hogy azok szinte zümmögtek. Izgalmasnak, tanulságosnak találtam a kifinomult dikció és a lázas képek kombinációját. Verse azt az érzést keltette bennem, hogy nem állok egyedül azzal a hitemmel, miszerint a jó írás lehet egyszerre részegít és átszellemült. Ha színjózan emberek képesek eszementen kefélni – ha elkapja ket a gerjedelem, tényleg magukon kívül kerülnek –, akkor miért ne kompolyodhatnának meg az írók, úgy, hogy közben épelméj ek maradnak? Tetszett a vers munkaerkölcse, mert volt benne valami, ami azt sugallta, hogy a vers- (regény-, esszé-) írásnak ugyanannyi köze van a sepregetéshez, mint a megvilágosodás mitikus pillanataihoz. A Sz l a Napban egyik szerepl je így kiált: „Repülni akarok! Meg akarom érinteni a Napot!”, mire a felesége azt válaszolja: „El bb edd meg a tojást!” A Tab felolvasását követ vitából kiviláglott, hogy érti a saját versét. Pontosan tudta, hogy mit akart mondani, és nagyjából el is mondta. Neki Szent Ágoston (i.sz. 354-430) egyszerre volt történelem és a katolicizmus nagy alakja. Ágoston anyja (maga is szent) keresztény volt, az apja pedig pogány. Megtérése el tt Ágoston hajtotta a pénzt és a n ket. Utána viszont folyamatosan küzdött testi vágyai ellen. így ír ismert m vében, a Libertinus imájá-ban: „Ó, Uram, tégy tisztává… de ne most rögtön.” írásaiban arra a harcra összpontosít, amelynek során az ember feladja az önmagában való hitet az istenhitért. Néha medvéhez hasonlította magát. Tabbynek van egy szokása: lehajtja az állát, miközben mosolyog, ett l egyszerre látszik bölcsnek és gunyorosan eszesnek. Emlékszem, akkor is
  23. 23. így tett, és azt is mondta: – Mellesleg szeretem a medvéket. A himnusz azért fokozatos, mert a medve is fokozatosan ébred föl. A medve er s, érzéki, noha sovány, mert nincs itt az ideje. Amikor felszólították, hogy magyarázza meg, Tabby azt felelte, a medve az emberiségnek azt a zavarba ejt és csodálatos szokását jelképezi, hogy jó álmokat lát, rossz id ben. Az ilyen álmok fárasztóak, mert nem helyénvalók, ugyanakkor csodálatos ígéretet tartalmaznak. A vers azt is sugallja, hogy az álmok hatalmasak. A medve olyan er s, hogy ráveszi a szelet, vigye el dalát a hálóban fennakadt halhoz. Nem akarok amellett kardoskodni, hogy a „Dics ít graduálé” nagy költemény (bár szerintem kimondottan szép). Az az igazság, hogy ésszer vers volt egy hisztérikus korban. Olyan írói erkölcsön alapult, amely visszhangot keltett szívemben és lelkemben. Tabby aznap este Jim Bishop egyik hintaszékében ült. Én mellé telepedtem a padlóra. Miközben beszélt, rátettem a kezemet a lábára, és megszorítottam harisnyás vádliját. Rám mosolygott. Én visszamosolyogtam. Néha az ilyen dolgok nem történnek véletlenül. Ebben úgyszólván biztos vagyok. 24 Mire harmadik éves házasok lettünk, két gyerekünk született. Nem terveztük ket, nem jöttek váratlanul; jöttek, amikor jöttek, és mi örültünk az érkezésüknek. Naomi érzékeny volt a fülére, könnyen megbetegedett. Joe elég egészséges volt, de úgy rémlett, sosem alszik. Amikor Tabby vajúdni kezdett, én egy breweri autósmoziban voltam egy barátommal – H sök Napja lévén három horrort vetítettek egyfolytában. Már a harmadik filmnél (Tetemdaralók) és a második hatos sörnél tartottunk, amikor a mozis egy bejelentéssel szakította félbe az el adást. Akkortájt még oszlopokon tárolták a hangszórókat; amikor az ember leparkolt, leemelt egyet, és belógatta az autó ablakán. Így tehát a mozis üzenete végigbömbölt a parkolón: – KÉRJÜK STEVE KINGET, MENJEN HAZA! A FELESÉGE VAJÚDIK! KÉRJÜK STEVE KINGET, MENJEN HAZA! A FELESÉGE MINDJÁRT MEGSZÜL! A kijárat felé tartottam öreg Plymouthommal, miközben több száz autóduda b gött gunyoros üdvözletként. Sokan villogtak a fényszóróikkal, vibráló fényben fürödtem. Barátom, Jimmy Smith annyira nevetett, hogy lecsúszott az anyósülés sz nyegére. Ott is maradt Bangor felé menet a visszaút nagyobbik részében, ott vihogott a sörösdobozok között. Mire hazaértem, Tabby nyugodt volt, és már be is csomagolt. Alig három órával kés bb világra hozta Joe-t. A fiam könnyen érkezett. A következ öt évben semmi sem ment vele könnyen. Ezzel együtt is tünemény volt. Mindketten azok voltak. Még akkor is, amikor Naomi leszaggatta a tapétát a kiságya fölött (talán azt gondolta, rendet rak), Joe pedig telekakálta a Sanford Street-i lakásunk verandáján álló fonott hintaszéket. 25 Anyám tudta, hogy író akarok lenni (minden elutasító cédula ott lógott egy szögön, a hálószobám falán, hogyne tudta volna?), mégis arra biztatott, szerezzek tanári diplomát, „akkor lesz valami háttered”. – Lehet, hogy megn sülsz, Stephen, és egy manzárd a Szajna partján csak addig romantikus, amíg legényember vagy – mondta egyszer. – Nincs benne elég hely egy család fölneveléséhez. Úgy tettem, ahogy mondta, tanári szakra mentem a Maine-i Egyetemre, és négy évvel kés bb megszereztem a diplomát… körülbelül úgy, ahogy a vizsla hozza ki a foga között a tóból a döglött kacsát. Az bizony döglött volt. Nem kaptam munkát vele, így hát beálltam a New Franklin-i mosodába, ahol nem sokkal több bért kaptam, mint négy éve a Worumbo Szöv gyár és Fonodában. Családommal együtt egy sor manzárdot laktam végig, ámbár egyik sem nézett a Szajnára, inkább Bangor kevésbé vonzó utcáira, amelyeken szombat éjjel két óra felé rendszeresen felbukkantak a jár rkocsik. New Franklinban sose találkoztam tisztességes felvenni való ruhával, hacsak nem valamelyik biztosítótársaságnak kellett extra sürg s munkát végezni (a legtöbb extra sürg s munkánál a ruha teljesen rendben lev nek látszott, de olyan szaga volt, mint a roston sült majomszarnak). Többnyire ágynem t pakoltam a gépekbe, amelyek Maine tengerparti szállodáiból származtak, továbbá asztalnem t, amelyek Maine tengerparti éttermeib l kerültek hozzánk. A terít k förtelmesek voltak. Ha a turisták bemennek egy ilyen maine-i étterembe, rendszerint kagylót és homárt rendelnek. F leg homárt. Mire azok a terít k, amelyeken ezeket a finomságokat felszolgálták, hozzám kerültek, az

×