– 1 –
Ambrus Attila József (ambrusa@lib.pte.hu)
PTE FEEK Informatikus-könyvtáros – 1. évf. BA-AL tagozat Pécs, 2007. novem...
– 2 –
megküzdeni. Ellenszenves, meghökkentő alakja gátlástalanul tör szilaj szellemi vágyának
beteljesülésére.
Anatole Fra...
– 3 –
őrizve az emberiség tudásának egy kis darabkáját, amit aztán egymásnak esténként át is
adhatnak (elmesélhetnek), min...
– 4 –
gépesítés korszakában az emberre még nagyobb szükség van, mint előtte. A gépeket kezelni
és (be)táplálni kell. Ehhez...
Upcoming SlideShare
Loading in …5
×

„Nem temetni jöttem én most ide...” (avagy ezredeleji töprengések a könyvtárosok kapcsán)

654 views
589 views

Published on

Ha megkérdezünk valakit arról, hogy mit gondol, milyenek a könyvtárosok, akkor sokszor őket
hátrányos jelzőkkel illető válaszokat kapunk. Ennek lehet valamilyen oka, hisz ez a szakma sem
rosszabb, mint bármely más szolgáltató szakma, mégis sokakban negatív előítéletek alakuln(t)ak
ki a könyvtárosokkal kapcsolatosan. Legtöbbször személyes „rossz tapasztalat”, vagy hiányos
tudású, felkészületlen könyvtárossal való találkozás állhat ennek hátterében. A könyvtáros szakma
az információtechnológia fejlődése miatt napjainkban már szorosan összekapcsolódik az
informatikával is, így új irány jelent meg, mely nagyon sok talányt tartogat még, amiről érdemes
szót ejtenünk. Jelen dolgozatomban – saját szubjektív véleményemmel is kiegészített – négy
szakcikk· rövid elemzésére, és a cikkekben felvázolt gondolatmenet továbbszövésére vállalkozom.

Published in: Education
0 Comments
0 Likes
Statistics
Notes
  • Be the first to comment

  • Be the first to like this

No Downloads
Views
Total views
654
On SlideShare
0
From Embeds
0
Number of Embeds
2
Actions
Shares
0
Downloads
0
Comments
0
Likes
0
Embeds 0
No embeds

No notes for slide

„Nem temetni jöttem én most ide...” (avagy ezredeleji töprengések a könyvtárosok kapcsán)

  1. 1. – 1 – Ambrus Attila József (ambrusa@lib.pte.hu) PTE FEEK Informatikus-könyvtáros – 1. évf. BA-AL tagozat Pécs, 2007. november 22. „Nem temetni jöttem én most ide...” –– avagy ezredeleji töprengések a könyvtárosok kapcsán –– Ha megkérdezünk valakit arról, hogy mit gondol, milyenek a könyvtárosok, akkor sokszor őket hátrányos jelzőkkel illető válaszokat kapunk. Ennek lehet valamilyen oka, hisz ez a szakma sem rosszabb, mint bármely más szolgáltató szakma, mégis sokakban negatív előítéletek alakuln(t)ak ki a könyvtárosokkal kapcsolatosan. Legtöbbször személyes „rossz tapasztalat”, vagy hiányos tudású, felkészületlen könyvtárossal való találkozás állhat ennek hátterében. A könyvtáros szakma az információtechnológia fejlődése miatt napjainkban már szorosan összekapcsolódik az informatikával is, így új irány jelent meg, mely nagyon sok talányt tartogat még, amiről érdemes szót ejtenünk. Jelen dolgozatomban – saját szubjektív véleményemmel is kiegészített – négy szakcikk· rövid elemzésére, és a cikkekben felvázolt gondolatmenet továbbszövésére vállalkozom. Nagy Dóra írásában a könyvtárosokról a társadalomban kialakult képpel foglalkozik. Vizsgálatának tárgya a szépirodalom és a filmművészet. Elsőként Tasnádi István Világjobbítók című drámájából ismerhetjük meg a rendszerváltozás társadalmi átalakulásának áldozatát: az üzemi-szakszervezeti könyvtárost, aki a változásokkal szembeni rugalmatlansága, elutasító magatartása miatt tűnik el a modernizáció süllyesztőjében. Spiró György Olvasóm című novellájában egy szinte szellemi aszkéta-típusú „remetei” lényként jelenik meg a tudós könyvtáros alakja, kinek világa saját szellemi énjébe zárkózva kívülről megbonthatatlan és megközelíthetetlen. Kardos Ferenc Ékezet című, 1977-es hiteles korrajzot mutató filmjének az a népművelője is az elemzés „tárgya”, aki egyben könyvtárosi sorsot vagy sorscsapást is magára vállal, hogy megrekedt életét, sikertelen életpályáját tetézze. A kornak megfelelően a könyvnek abban az időben még volt értéke, ezért a történet végére erőfeszítései csöppnyi boldogsághoz juttatják a kicsit szertelen, de megkapaszkodni vágyó főhőst. Désaknai Mária A könyvtárosnő nászútja Rómában című könyv – melynek már a címe is megmosolyogtató – Jesszica (!) nevű, érzékeny lelkű, szerencsétlen sorsú, a világtól elforduló, vénkisasszony-típusú „főhősnője” mindenben és mindenkiben csalódott. A történet és szereplőjének végkifejlete már előre kiszámítható. A könyvtárosnőnek az az utolsó vigasza, ha az olvasásba temetkezhet, s így egy álomvilágban élheti amúgy árnyékos életét. Umberto Eco A rózsa neve című regény (és film) bepillantást nyújt a késő-középkor fantasztikus világába, a kor megdöbbentő gondolkodásába, és az átláthatatlanul szövevényes társadalmi-politikai helyzetbe. Malakias nevű középkori szerzetes főhőse az akkori szigorú rend és álerkölcs tanúja, szellemi és testi vágyait előtérbe helyezve próbál zárt rendjével · Nagy Dóra: Milyenek a könyvtárosok? = Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 2005/9. sz., 9-18. o. Internet: http://www.ki.oszk.hu/3k/valcikkek/valcikkek0509/nagy.html (2007.11.22.) Sonnevend Péter: Könyvtári kis katekizmus = Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 2007/7. sz., 3-7. o. Internet: http://nostromo.pte.hu/~alex/FEEK/KonyvtarEsInformTud/SonnevendPeterKonyvtariKisKatekizmus.pdf (2007.11.22.) McMurdo, G.: Információtudomány 2001-ben (Töm. Mohor Jenő) = Könyvtári Figyelő, 2001/3. sz., 525-530. o. Internet: http://epa.oszk.hu/00100/00143/00039/mcmurdo.html (2007.11.22.) Tóth Máté: A könyvtáros szakma szerepváltása a digitális korban – Trendek a hazai és nemzetközi könyvtárügyben = Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 2004/1. sz. Internet: http://tmt.omikk.bme.hu/show_news.html?id=3486&issue_id=447 (2007.11.22.) A dolgozatban szereplő kép forrása: http://m.blog.hu/li/librarian/image/The_Librarian(Giuseppe%20Arcimboldo).jpg (2007.11.22)
  2. 2. – 2 – megküzdeni. Ellenszenves, meghökkentő alakja gátlástalanul tör szilaj szellemi vágyának beteljesülésére. Anatole France Angyalok lázadása című regényének karikatúra-szerű, megszállott rendmániás főhőse az olvasóban a könyvmoly-csudabogár képzetét kelti, aki „könyveit” féltékeny „szerelemmel” szereti, s könyvtárát legszívesebben eltüntetné a világ szeme elől. Teszi ezt úgy, hogy saját „tökéletes” katalogizálását is pocskondiázza, s sokszor könyveinek létét is megtagadja. Roland Emmerich Holnapután című filmje a könyvtárat mint túlélőhelyet mutatja be az amerikai kommersz klisékbe ágyazva. A reális, modern felfogást közvetíti: a könyv jó fűtőanyag és hőszigetelő a film fagyott világában. Könyvtáros mellékszereplői a haldokló világban nevetségesen ragaszkodnak civilizációs kultúra-megmentő szerepükhöz. H. G. Wells Az időgép című filmjének futurisztikus fotonic „non real” könyvtárosa olyan alak, aki már csak a hálózat adatbázisaiban hisz, és az emberi tulajdonságokból csak a rosszat tartotta meg: felsőbbrendűség, pökhendiség, sértődékenység stb. Ő testesíti meg a jövő könyvtárosát? A filmszerepet ráadásul egy afro-amerikai színész játsza el, ezzel az amerikai társadalom óhatatlanul eltávolítja magát a könyvtárossal való azonosulás lehetőségétől. A szerep a nevetségessé tételt és a sajnálatot váltogatja. Nagy Dóra a „könyvtáros”-ról kialakult képet mint különböző negatív emberi magatartásformák együttesét – legtöbbször klasszikus értelemben vett deviáns magatartást – jeleníti meg. A cikk olvasása közben a könyvtáros, mint visszahúzódó, katatón, álomvilágban élő, „tudós”(-kodó) csodabogár képzetét kelti. Olyan elnyomott vagy saját magát tudatosan a „leírt”, meg nem értett elit-gondolkodó oldalra helyező ember képe jelenik meg, aki a közembernek teljességgel megközelíthetetlenné válik. A cikk olvasása után a könyvtárosról hamis kép alakulhat ki a felületes nézelődő számára. Hiszen valójában mi, vagy inkább ki a könyvtáros? Egy közülünk, akinek több idő adatik meg, hogy idejét a „néma mesterek” között töltse. A könyvtáros igenis ember! S mint ember, természetesen sokféle. Képünk róla valótlan lenne, ha elhinnénk, hogy ő csak olyan tulajdonságokkal rendelkezik, melyeket a cikk írója az elemzésre választott műveken át óhatatlanul és elővigyázatlanul közvetít. Nagy Dóra írása (kutatása) nagyon szűk keresztmetszetű, ráadásul igen szubjektív válogatáson alapul. A téma hosszabb és több kutatási/vizsgálati irányt érdemelne meg. A könyvtáros természetesen alárendelődik, hiszen a könyvtárban is, mint minden más szolgáltatási helyen, kiszolgálóként, tanácsadóként, kutatási segítőként kell viselkednie. Kell ezt úgy tennie, hogy a betérő olvasó/látogató/kutató megelégedetten és teljes százalékban kiszolgálva távozzon. A könyvtárost ezért köszönet nem is illeti? Legtöbbször az elégedett „ügyfél” természetesnek veszi, hogy minden kívánsága/kérdése/bizonytalansága finom irányítással, de teljesül, s ez így van jól. A könyvtáros ez esetben is elégedett lehet, hiszen feladatát ezzel teljesítette, s nem marad más hátra, odaléphet a következő „vendéghez”. Nagy Dóra kutatásakor talán érdemes lett volna kitérni például Ray Bradbury Fahrenheit 451 című, 1953-ban publikált regényére és az azonos című filmre, melyet François Truffaut 1966-ban álmodott mozgóképbe. A történet egy futurisztikusan cenzúrázott jövőbe repíti el az olvasót/nézőt, ahol a könyvek tiltólistán vannak. Guy Montag tűzoltó rátalál egy embercsoportra, akik a szabályokat megszegve kívülről megtanulják a könyvek teljes szövegét, így mivel magukat a könyveket nem birtokolhatják, azok tartalma mégis „archiválódik” bennük. Így minden ember egyenlő lesz egy-egy könyvvel. Az embercsoport e zseniális műben így tulajdonképpen a „nem létező könyvek” könyvtárát alkotja meg, tovább
  3. 3. – 3 – őrizve az emberiség tudásának egy kis darabkáját, amit aztán egymásnak esténként át is adhatnak (elmesélhetnek), mint a régi korok emberei. A mai természeti népek történeteiket a mai napig is szájról-szájra adják tovább. Híres, sokat idézett közmondás ez például: „Ha Afrikában meghal egy öregember, az olyan, mintha leégne egy könyvtár.” Tulajdonképpen így akár egy leegyszerűsített könyvtárként is gondolhatunk a szóban hagyományozott tudás közvetítőre: náluk a könyvek nem olvashatóak, hanem meghallgathatóak... A manapság divatba jövő hangoskönyvekről lám-lám kiderülhet pillanatok alatt, hogy őseink már réges-régen kitalálták őket. Bár az ismeretek szóban történő hagyományozása igencsak sebezhető, ugyanakkor viszont változatos, minden történet annyiféle, ahányan mesélik. * * * Sonnevend Péter írásában a tudat kettéhasadásával talán egy gólyakalifai – önmagával folytatott – párbeszédbe cseppenhetünk. A „főhős”-ről semmit, még a nemét sem tudhatjuk, de válaszaival minket, olvasókat, de legfőképpen saját magát győzködi a könyvtáros saját mindennapi „hősiességének” szükségességéről. Könyvtárosunk – ki beillenék kishercegünknek is – álombeli dialógusából nyerhetünk képet arról, milyen egy igazi könyvtáros egy igazi könyvtárban. A néha tudatlan, máskor gonoszkodó kérdező kíméletlen tudásvággyal próbálja sarokba szorítani a rendületlen könyvtáros- és könyvtárvédő válaszadót. Sonnevend Péter képzelt párbeszédét rendkívül jól felépítve tárja elénk. Miközben szalad szemünk szakadatlan könnyed hangvételű sorain, rendkívül logikus és tiszta világosságot gyújt az olvasóban, hogy az érthesse a mai modernizálódó könyvtár szerepét, fontosságát, hogy társadalmunk egyre fakuló betű-felismerő egyedei mind jobb kiszolgálásban részesülhessenek. Sonnevend Péter rózsaszín információs jövőképet tár elénk, tudva, hogy napjaink információáramlás-robbanása jóllehet, percenként sokszorozódik, mégis ez a klip-szerű felületesség romlásába dőlhet, hiszen a mai technológiát birtokló felnövőben lévő (de)generációt éppen ez az információáradat puhítja lagymatag érdektelen masszává, kiket a sokszínűség bénít, s ezáltal a multifunkcionalitás emészt fel. Már majdnem kétségbe esnénk, mikor összegzésképpen a párbeszédből felsejlik: kevesen vannak, kik megérdemlik a könyvek és az információ megszerzésének, birtoklásának lehetőségét. Kevesen, de vannak. „Megfogyva bár, de törve nem...” – idézhetnénk a magasztos szavakat, s ez arra utal „nincs még veszve minden”, s mielőtt a függöny lehullna, aprócska mosolyba rándulhat ajkunk. * * * G. McMurdo 1981-ben, a számítástechnika ókorának idején megjelent sötét jövőképe az információrobbanástól elvakult 2001-be repíti az olvasót, ahol a „szegény információs szakember” az utcán térdepelve kalapozni kénytelen. A jelenből (2007) visszaolvasva McMurdo sorait, szelíden megmosolyogjuk az egykori (1981) technikai burokból szabadulni nem tudó szerzőt, aki a 2000-es évekre a könyv halálát, s ezzel „Gutenberg zsákutcáját” kiáltja. Ugyanakkor a negyedszázados jóslat több pontja hátborzongatóan teljesült, ezt mi innen a „jövőből” főhajtással tudomásul kell, hogy vegyük. McMurdo tiszta logikával félelmetesen beletalált az információáramlás eljövendő történetébe, nem kímélve lelket s szívet, amely a gépesítés félelmétől vacog. A 2001-es jövőképben a könyvtáros és az információs szakember lénye összemosott, s mivel a szerző e szakma halálával riogat, az írás keletkezésének korában az olvasót, aki ezt a hivatást művelte, bizonytalanná tehette önnön jövőjével kapcsolatban. Ez a félelem napjainkban szintúgy él, hisz túltechnologizált korunk jó néhány „ismerősünkből” most is a jövőtől való félelmet tapossa ki. Ne feledjük azonban, hogy a
  4. 4. – 4 – gépesítés korszakában az emberre még nagyobb szükség van, mint előtte. A gépeket kezelni és (be)táplálni kell. Ehhez szakemberekre és nem csupán „gépkezelőkre” van szükség. A jövő itt van, nem félni kell tőle, hanem (ki)használni. Az információáramlás gyorsasága szinte elérte a „csúcsot”, most már csak a minőséget kellene javítanunk. Még sok és nagy munka vár ránk, ráadásul a jövő újabb jövőt szül. Hihetjük ennek tudatában, hogy kalapunk még sokáig fejünkön maradhat, és csak akkor kerülhet az utca kövére, ha a birtokolt tudásunkat nem jó célra vagy felületesen használjuk. * * * Tóth Máté írása a digitális kor által a könyvtárosra kirótt új szerepekre figyelmeztet. Felgyorsult világunkban fontos „trendként” jelenik meg a tudás szerepe, az informatika robbanásszerű fejlődése és a tudás megszerzésének és birtoklásának esélyegyenlősége. Napjainkban mindhárom fogalom szorosan összekapcsolódik, hogy kiegészítve egymást létrejöhessen a vágyott, tökéletes információs univerzum. Ehhez azonban fontos, hogy a három halmaz minden pontja pókhálóként összefonódva a tökéletes és megbonthatatlan „gömböt” mintázza meg. A szerző írásában lépésről lépésre tisztázza a fogalmak általa értelmezett definícióját. Teszi ezt a tiszta ész logikájával. Hatásosan használja fel a nemzetközi szakirodalmat, eloszlatva az olvasóban az esetleges kétségeket afelől, hogy ő itt az információtechnikai fejtegetés malmai közt porrá őrlődik. A tudás- és az információéhség érezhetően megnőtt társadalmunkban. Ezt nagyban segíti az informatikai fejlődés rohamos üteme. Elvben szinte bárhová és mindenkihez eljuthat az információ, azonban mégis mintha a számok tükrében más eredmény jönne ki a „képletből”. Ennek oka az elüzletiesedett infrastruktúra és a dömping-áradat elől meghátráló tömegek lehetnek. A felhasználók életkori sajátosságai miatt a rendszerezett és célzott információ- nyalábok kevéssé érnek célba. Ha a felhasználó túl „öreg”, akkor „lassú” is, azaz vagy nincs igénye rá, vagy nem ért az informatikai eszközökhöz. Ha túl „fiatal”, akkor talán nem is érdekli az információ, hisz digitális világában számára a felületes gyorsaság, klip-szerű, minőségmentes példaképek játszák a főszerepet. Így marad magára az információ-áramlásban a „középkorú” réteg, amely tagjainak a napi gondjaikon túl a legkevesebb ideje marad az efféle tudás megszerzésére. Tóth Máté írásában rámutat, hogy nem elég az információhoz hozzájutni. Az információáramlás csak akkor lehet hasznos és célravezető, ha az rendszerezetten és visszakereshetően jelenik meg a felhasználó számára. Ehhez a hagyományos értelemben vett és az újabb, digitális könyvtárak- és szervezetek összehangolt konzorciumai adhatják a megfelelő irányt. * * * Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a könyvtárosra és/vagy információs szakemberre, még jó ideig szükség lesz. Ugyanakkor a szakmának még sokat kell fejlődnie, és a szakembereknek naprakészen kell azt a tudást birtokolniuk, amivel gyors és hatékony segítséget tudnak nyújtani azoknak, akik ezt igénylik is tőlük. Természetesen a fejlődéshez az is szükséges, hogy a megfelelő anyagi források ne apadjanak ki, ezért különösen fontos, hogy a kultúra és az ahhoz kapcsolódó infrastruktúra finanszírozása folyamatos és biztosított legyen. Amennyiben így lesz, az emberi tudásvágy némileg csillapítható lesz, jól átgondolt és strukturált tartalomszolgáltatással, megfelelő fejlettségű, naprakész szakembergárdával és nem utolsó sorban jól felszerelt, modern könyvtárakkal, tudásközpontokkal.

×