Két teológiát illetően, melyeken voltam, a gyulafehérvári katolikus és a kolozsvári unitáriánus,
(az utóbbinak bentlakása, ahol leginkább folyt életünk)közti különbség számomra, az eltérő
oktatási színvonalon kívül, az előbbi javára, abban nyilvánult meg a legéletbevágóbban, hogy az
unitáriusok bentlakásából, ahol a tantermeink is voltak, a nagy zaj elől, az üvöltözés elől a nagy
egyetemi könyvtárak csendjébe menekültem, amire a katolikusoknál nem volt szükség, mert ott
csodálatos csend volt. A csend hiánya azt jelentette, hogy ott nem folyt igazi szellemi munka, nem
volt lelki élet.
A katolikusoknál csodálatos volt az a csend, ami ott uralkodott a tantermekben, a folyosókon, az
olvasótermekben, a hálókban. Kötelező szilencium volt mindenütt. Vagyis, normális, hogy volt
szabad beszélgetni de halkan. Reggel, meg tényleges kötelező szilencium volt, beszédtilalom a
reggeliig, ez volt este is az esti punkta után, aminek a reggeli szilencium volt a folyamánya.
Az a bezártság, ami ott uralkodott az nagyon alkalmas volt a lelki, szellemi életre, a tényleges
befele fordulásra. De ez szerintem annak volt igazán hasznos, ki gondolkodásában, szellemi lelki
életében túllépte az egyházi dogmákat, kliséket, előírásokat, ami a lelki életre vonatkozott. Igaz,
aki ezt tette, mint én, az otthagyta, mint az egésznek a tagadója.
Természetesen voltak hátulütők is, mert sok elfojtásra épült az ottani élet. A városba nem
mehettél ki egyedül, akkor amikor akartál csak a dél utáni egy orás kimenő alkalmával és akkor
sem egyedül. Ha nem változtattad séta partnereidet, akkor gyanúba keveredhettél, hogy buzi
vagy, vagy elzárkózol mások elől. Ilyen gyanúba én is keveredtem, mert csak Marosvölgyivel
barátkoztam ő volt olyan liberális, akivel érdemes volt szóba állni, a többi jámbortól méla
undorom volt. Marosvölgyit hívatta is a püspök, de ő annyira szépen megmagyarázta, hogy ez
rágalom, hogy engem nem is hivatott. Hát tény volt a rágalom, de nem mondhattuk meg az
elöljáróinknak, hogy a többivel azért nem állunk szóba, mert mi már rég nem vagyunk
katolikusok és utáljuk az elhivatottakat, akik, mint emberek pappá degenerálódnak . Amit, ott
pappá érésnek neveztek, az a mi szemünkben, egy súlyos emberi degeneráció volt, ami aztán úgy
öreg korra vált a papoknál igazi személyiség torzulássá. Katasztrofális, hogy az intézmény
mennyire ki tudja vetkőztetni az embert önmagából, mármint az egyházi intézmény. Ezt nagyon
jól leírja lélektanilag megmagyarázva a német teológus Eugen Drewermann a magyarul is
megjelent Klerikusok című szenzációs munkájában, amitől Rómában meghülyültek. A
Drewermanni mű lényege, hogy a papi szerep megöli a személyiséget, a belső ént. A nem
keresztény, úgynevezett pogány vallásoknak, pedig épp az a célja a belső én megtalálása. Igaz ez
a keresztény misztikusok egy részénél is megtalálható, de ne feledjük, hogy a hivatalos egyház
mindig is gyanakodva nézte a misztikusokat.
Nálam is majdnem komoly következményei lettek annak a bezárt életnek. A depresszió jelei
kezdtek mutatkozni, ezért ötöd év után ott hagytam, igaz nem is akartam pap lenni.
A vallások sorában, a nyugati kereszténység egy külön eset. Amíg a nagy világvallásokban, a
magasabb szinten megélt lelki élet célja az elme-lélek harmonizációja a belső én megtalálása, van
ahol alacsonyabb szinten is, addig a nyugati kereszténységben, az elme-lélek diszharmóniája, a
belső én felejtése válságossá mélyül és ebben gyökerezik, egyik szempontból a nyugati ember
önmarcangoló nyugtalansága mely sehova sem vezet. A skolasztika csak elmélyítette a
görögöknél kezdődő hasadékot a lélek és az elme között.
Az ember alapvető problémája, most is az, mi volt több ezer évvel ez előtt, csak sokkal
elmélyültebb, az elme és szív konfliktusa. A Emil Cioran román filozófus írja, hogy az európai
civilizáció a szív romjain építkezett. És ennek katasztrofális következményei fognak lenni, mert a
környezetrombolás is ebben gyökerezik. De ameddig a régiek, a régi nagy vallások tanítói erre
ismerték a gyógymódot, addig a modern ember, minden fejlett tudománya ellenére egyre kevésbé

tudja ezt a konfliktust kezelni, a szív és elme konfliktusát. Az elme és a szív konfliktusa pusztít
Gázában is.
Nyugaton, divatszerűen, kelethez fordulnak gyógymódért az elme és szív konfliktusának
megoldásáért. De egy egyszerű dolgot nem tudnak nyugaton, hogy minden igazi megoldásnak
belülről kell jönnie és ez a természet törvénye maga. Ha valahol abba hagyják a természet
pusztítását, akkor az magától megújul, ezért van esélyünk, hogy megfordítsuk a civilizációs
rombolást. Az emberi lélekben is, belül, adottak az eszközök a szív és elme harmóniájának a
helyreállítására, csak megfelelő körülményt kell teremteni hozzá. És mi az a körülmény? A
Csend, a közvetlenül adott Csend. A Csendben a lélek képes önmagát újra harmonizálni. Nincs
szükség semmi keleti meditációs technikára. A nyugati ahogy nem tudja elképzelni magát külső
eszközök nélkül a mindennapjaiban, úgy a lelki életet is csak úgy tudja elképzelni, hogy
eszközigényes. Pedig nem, a lelki élet a leg közvetlenebb, a Lét alapvető közvetlenségére épül, ami
nem eszközigényes, mert belülről adott minden. A nyugati nem látja, hogy keleten a sok
meditációs technika, nem a lelki szellemi fejlettség jele, hanem épp a kifáradásé: az élő szellem,
az élő lélek eszköz nélküli, önmagában létezik. Hát akkor ezek után azt mondhatjuk, hogy a
nyugati katolicizmus egyházi intézménye a lélek totális halála, a szellem száműzése. És végül is
továbbra is el lelhet mondani, hogy az elme és a lélek konfliktusában, a fejlődés nem hozott
semmit, sőt elmélyítette a válságot.
A régi időkben minden alkotás a népmesétől kezdve azt acélt szolgálta, hogy az ember
harmóniába kerüljön önmagával. Ma pedig az, hogy a diszharmóniánkat az alkotás
hajtómotorjának, tartalmának tekintsük, minden megoldás nélkül, sőt egy normális állapotnak
tekintjük, mint a léttel járó diszharmóniát, mit meg kell énekelni. És irodalmilag azok az
alkotások a legértékesebbek, melyek, tartalmilag a legkonfliktusosabbak. Ez meg mind a válság
elmélyüléséhez vezet, ami nem áll meg irodalmi szinten, hanem komoly következményei lesznek a
mindennapjainkat illetően is.
A nyugati ember én nélkülisége abban gyökerezik, hogy a görögség kései korszakával kezdve
lemondott a belső én megtalálásáról mely minden pogány misztika, vallás célja volt. Ez a
kereszténységben, a nyugati kereszténység révén csak mélyült, míg a tudományosságban elérte
csúcsát. A középkor nagy misztikusa Eckhart mester, nagyon jól látta, hogy a kereszténység hol
tévesztett célt, amikor azt írta, hogy a pogány mesterek jobban ismerték a lélek rejtelmeit, mint a
keresztény szentek vagy akár Pál apostol. A szív és elme harmóniájához elengedhetetlen a belső
én megtalálása, mert az elmének azzal kell harmóniába lennie. A Csendben, a belső én maga
jelentkezik és önmagához vonja az elmét, minden külső emberi erőfeszítés nélkül.
Az ember problémája ugyan az mint sok ezer évvel ez előtt, a belső én megtalálása és az elmének
az azzal való harmóniája. Ebben a kérdésben a tudomány csak visszafejlődést hozott, nem oldott
meg semmit. De nincs is milyen megoldást hoznia, mert nem szükséges semmi megoldás, csak a
Csendben el kell engedni a külsőt és minden magától kerül harmóniába, mert a belső én egy
tökéletes önszervező valóság.
Ha a keleti kereszténység misztikus hagyományait nézzük akkor ott tényleg a főszempont az elme
és szív harmonizációja mint az Istenismeret fő feltétele, de ott is mostanság inkább a bellérségnek
hódolnak, üzletelnek, mint ahogy a fő misztikus központban teszik, Athoszon és a hírek szerint
nyakig a korrupcióban.
Na de térjek vissza a teológiák világa közötti különbségre. Az unitáriáusoknál egy teljesen más
világ fogadott. A Kolozsvári Protestáns Teológia épületében ha nem is olyan, mint
Gyulafehérvárt, de csend uralokodott. Ez mesze nem volt elmondható a Brassai Sámuel Líceum
épületében lévő unitáriánus bentlakásában, ahol az állítólagos szellemi munkának lett volna a

helye, aminek nyomát sem találtam az unitáriánusoknál.
Az unitáriánusoknál nagy volt a szabadság nem érvényesültek azok a szigorú körülmények, mint
Gyulafehérvárt, nem volt annyira vissza fojtott a légkör. A lelkészek nem voltak annyira
degeneráltak, mint a katolikusoknál, természetes a lelkészi szerep ott is elvégezte én fosztó
munkáját. Ennek a liberalizmusnak volt a következménye, hogy az unitáriánusoknál a
vallásosság csak teoretikus volt, inkább olyan pártszerűek voltak. Természetesen a belső én
felejtés ott is maximális volt. Az unitáriánizmus lényegében már egy szekularizált vallásosság,
semmi köze a lélekhez.
A nagy liberalizmussal volt magyarázható, hogy képtelen voltam a sok sakálüvöltözés mit a
bentlakás termeiben a szellemi munkára és az Akadémiai könyvtárba, meg a Lucian Blaga
egyetemi könyvtárba jártam a csendért. Az Akadémiainak az volt az előnye, hogy ott volt a régi
unitárius könyvtár mit az állam elvett.
Az elején gondoltam, hogy beülök az azonos emeleten lévő Erdőféle könyvtárba, délutánonként,
amikor ott volt Erdő, hátha csendben leszek. Dehogy. Egy dél után csuda dolog történt, amikor
bent voltam. Bevezetőnek hallottam egy nagy üvöltözést, miből nem sokat értettem. De a
hangosság közeledett és végül érthető lett. K. Berci üvöltötte, K. Lacinak: “Szopjál meg.” Laci
vissza üvöltötte: “Szopjál meg te.” Én egyből Erdőre pillantottam, vártam a reakciót. Vártam,
hogy kilépik és letolja őket. De semmi, az arca sem rezdült. Egy ilyen eset volt egy alkalommal
Erdő háta mögött, de nem neki szólt, akkor hátrafordult és annyit mondott, hogy: “Halkabban.”
A másik, amivel próbálkoztam, hogy este későn olvassak. De ha jól emlékszem épp akkor történt
a két katasztrofális eset, amikor ugyan csak a két fent nevezett személy rúgta össze a port. Egy
késő este már elviselhetetlen volt a bőgés és gondoltam, hogy kimegyek egy kis rendteremtésre,
mert volt esélyem rá és voltam a legidősebb. Hát mit látnak szemeim: K. Berci bicskával a
kezében üldözte K. Lacit, hogy szúrja meg. Berci részeg volt, mint a csap. Ez két alkalommal
történt meg. Mindkét alkalommal én fegyvereztem le Bercit. Nem annyira erővel, mint
tekintéllyel és jól is voltunk Bercivel, együtt rúgtuk a bőrt. Egy alkalommal sikerült is Bercinek
elvágnia egy kicsit Laci karját. Ez az agresszivitás nem volt megmagyarázhatatlan Berci részéről,
mert az apja is Kolozsvárt végezte az unitáriánus teológiát és a Kolozsvár külvárosi kocsmákban
biza verekedett a hóstáti legényekkel.
Hogy nem a szellemi, lelki élet színhelye volt az unitáriánus teológusok bentlakása, mutatta az is,
hogy egy alkalommal, a tudós teológus társaság épp egy kemény pornó filmet nézett, nem
mindenki. Egy hölgy volt leláncolva a filmen és azt bökték többen is, felváltva, derékalatti
dorongjaikkal. Én azon nem voltam és nem vagyok megbotránkozva. Én az okán voltam és
vagyok megbotránkozva. Voltak a teológusok között sokan, akik nem ismerték a szellemi
munkát, nem képezték magukat és akkor az időt ilyen filmekkel kellett agyonütniük. Ha tették
volna komoly szellemi munka után, akkor azt mondom, na nem muszáj épp olyan igényesnek
lenni a kikapcsolódást illetően.
Igaz, hogy a film csak szex pótlék és nem az igazi. Ezt azért nagyon jól tudták a teológusok, mint
például az Izraelita, így becéztük az egyik kollégát. Neki a barátnője, kit el is akart venni és el is
vett Brassóban élt és ritkán látta. A derék alatti tájék követelt. Partnerért nem kellett messze
menni, 89 után teológus hölgyek is voltak. Egy nap az Izraelita bizalmasan elújságolta egyik szex
kalandját, Rékucival. Nem nagyon volt megelégedve az egész kalanddal. Túl nagynak találta
lyukat. “Mintha kútba dugtam volna a farkam.” - panaszolta az Izraelita.
Itt még érdemes megörökítenem az egyik évfolyamtársamat, Sándort, ki ötödéven egy kisregényt
olvasott el, egész évben és a fő olvasmánya egy Nagyváradon kiadott szexlap volt. Jegyek
szempontjából egy eminens tanuló volt, annak ellenére volt elismert, hogy egész nap csak

álldogált ide-stova, mert ugye nem lehetett egy heti számot egész héten olvasni a szexlapból.
Az érdekes az volt, hogy ez az évfolyamtársam a tanárok által egy elismert valaki volt, aki csak
egész nap lötyögött a bentlakásban. Rólam meg, egy idő után tudtam meg, egy olyan véleményük
volt a tanároknak, hogy minden délután csak csavargok a városban. Igen, mert nekem a
bentlakásból, a sakálok elől kellett menekülnöm csendesebb helyekre, ahol tudtak viselkedni. A
bentlakásunk, egy szinttel fennebb volt, mint a püspökségünk. Ebéd után, amikor mentem ki a
városba a könyvtárba a püspökség előtt kellett elhaladnom, a hivatali ajtók előtt. Mivel engem a
püspökségi alkalmazottak minden délután láttak kimenni a városba elkönyvelték, hogy én
tekergek. Igaz vallásos ember módjára megbélyegeztek, amit aztán isten legyen ki lemos. A
vallásos ember, ha valakit megbélyegez az jobban bele van égetve az emberbe, mert a
személyiségébe égeti bele, mint a bilog a marha bőrébe. De az érdekes az, hogy az Akadémiai
könyvtár nyilvántartójába az én nevem többször be volt jegyezve, mint a teológia, összhallgatójáé,
a reformátusokat, evangélikusokat, unitáriusokat egybe véve, ami kitett kettőszáz hallgatónál
többet.
De nem kell csodálkozni az ilyen alacsony színvonalon. Ahol az unitarizmussal kapcsolatos
moder kutatások, a világszintű magyarországi, szegedi József Attila Tudomány Egyetem-i
kutatási eredmények az unitarizmus szellemtörténetével kapcsolatban el voltak vetve, mint
marxista kutatások, melyek nem hitelesek, ott nem kell csodálkozni, hogy olyan állapotok
vannak. Erdő, az egyház főokosa, például azt mondta nekem, hogy Balázs Mihály szegedi
professzor könyvét, az antitrinitarizmus egy rövid időszakáról ne olvassam, mert az marxista. Én
biza elolvastam és annyira csodálatba ejtett a könyv, mondanom sem kell, hogy semmi
marxizmus sem volt benne, hogy a könyv ismeretségünk alapját képezte Balázs Mihállyal.
Az unitáriusoknak szellemi tőkéjük nem volt és nincs és egyhamar nem is lesz, hogy múltjukat
kutassák és Erdő diktatúrájaként, meg egy hamis identitás védelmeként mégis elzárkóztak a
modern kutatások elől, egy hamis unitarizmus, egy idejétmúlt unitarizmus védelmeként, aminek
semmi szellemi, lelki tartalma nem volt.
Azt hiszem, hogy akkoriban ebben láttam az unitarizmus legnagyobb önellentmondását,
modernek tartja magát, de mégis fél a modern kutatásoktól. Én akkor az unitarizmust nagyon
ósdinak találtam, sokkal ósdibbnak, mint a dogmatikusnak lekezelt katolicizmust. Aki ezt nem
hiszi hasonlítsa össze az unitáriánusok Keresztény Magvető folyóiratát a katolikusok Mérleg
című folyóiratával vagy a Pannonhalmi szemlével és kiderül, hogy az unitáriánusok kevesebb
dogmájuk ellenére dogmatikusabbak, görcsösen ragaszkodnak a kevesebb dogmához, mint a
katolikusok. A modern kutatásokkal olyan erős szembenállást nem találtam a katolikusoknál,
mint a liberálisnak mondott unitáriusoknál.
Egy alkalommal az előadások szünetében, a református teológus Soós Jóska cinikusan azt
mondta, hogy “ti unitáriusok csak hirdetitek a liberalizmust, mi reformátusok gyakoroljuk.” H
anem is teljesen, de volt némi igazság benne.
Ez egy fiktív memoár. A történetek, a személyek kitaláltak. Minden megfelelés valós személyekkel
a véletlen műve. Ennek az írásnak semmi köze az Erdélyi Unitárius Egyházhoz és annak
teológusaihoz, a megfelelés csak a véletlen műve.
Nagy Attila Puli